IN MEMORIAM - CSORBA ISTVÁN

(1935–2010)

Talán ő volt vidékünk utolsó igazi hírlapírója, akire nem az újságírói minősítés illett, hanem ez a lassan kikopó kifejezés, amely arra utal, hogy a betűvetőknek abba a kategóriájába tartozik, amely hírrel látja el a lapot és annak olvasóját. Nem volt köztünk versenytársa a hír megszerzése tekintetében. Igazi nagysága ebben volt, noha a megszerzett információ megírásában is az elsők között tartották számon a szerkesztői. Megvolt a maga módszere, hogyan lehet új információhoz jutni. Az volt a szavajárása: „Hírért hírt”. Vagyis ha te tudsz valami újdonságot, azt elmondod valakinek, olyannak, akiről feltételezed, hogy neki is van valami exkluzív értesülése. A hatvanas évek közepén – lényegében még kezdő hírlapíró korában – egy alkalommal azt súgta a hozzá legközelebb állók fülébe, hogy letartóztatták Aleksandar Rankovićot, a Jugoszláv állam teljhatalmú és félelmetes hírű belügyi felelősét. El sem akartuk neki hinni. Persze jó volt az értesülése. Jóval később tőle hallottunk először arról, hogy Tito felesége, Jovanka kegyvesztett lett. Ezek annyira képtelen híreknek tűntek, hogy csakugyan nem lehetett elhinni őket.

A hírt megszerezni csak úgy lehet, hogy a hírforrásnak mindig a közelében kell lenni. Ő ezt tette. Akkor jutott karrierje csúcsára, amikor a tartományi vezetők tengelyt akasztottak egymással abban a kérdésben, hol legyen az Újvidék–Belgrád autóút nyomvonala. Éveken át látta el az erről folyó vita híreivel a napilap olvasóit. Pertubarátságba jutott a tartományi, a köztársasági meg a szövetségi illetékesekkel, s cserélgette velük értesüléseit, aminek a Magyar Szó olvasói örültek a legjobban.

A szakmát a legjobbaknál tanulta. Azok ugyan nem olyan személyek voltak, akikre hivatkozni lehetett volna, megbélyegzettek voltak ugyanis, mert a korábbi rendszerekben is jó újságírók voltak, ez pedig a mi korunkban nagy hátrány volt azok számára, akik hírnevüket nem a kommunista ideológia terjesztése révén szerezték. Két embert szokott emlegetni, akik őt bevezették a hírlapírás rejtelmeibe: az egyik a moholi születésű Muhi János volt, a másik pedig a nagybecskereki Kollin József. A Magyar Szóban egyiküknek a neve sem jelenhetett meg, a szerkesztőség beavatott tagjai azt is tudták, miért. A többségnek érthetetlen volt, hogy a rezsim használja őket, sőt kihasználja, még arra is, hogy a fiatalok képzését rájuk bízzák, cikket azonban inkább csak álnéven írhattak. Akiket ezek ketten arra érdemesítettek, hogy bizalmukba fogadják, azok voltak a lap legjobbjai. Csorba István mindkettőjüknek bizalmas barátjává lett.

Igazságérzete főleg abban nyilvánult meg, hogy hírként csakis az igazat és a valót írta. S ha néha ezt nem tehette, összeesküvést is szőtt, s elérte azt, amit egyetlen titói korban létező jugoszláv lap gárdája sem: a rossznak vélt főszerkesztőt megbuktatta a szerkesztőség. Egy másik, szintén rossznak minősülőt már nem megbuktatott, hanem szerkesztőséget váltott miatta, s feladta a hírközlésben nagy előnyben lévő napilapot, átment a 7 Napba, ahol persze örömmel fogadták. Onnan ment nyugdíjba.

Vidám volt nyugdíjasnak is, amíg néhány évvel ezelőtt el nem kapta a gyógyíthatatlan betegség. Előtte még megérte élete nagy álmának beteljesülését, hogy cikkeinek gyűjteményéből kötetet állított össze s az megjelent. Toronyiránt, ez a címe. Lényegében ez volt újságírói elve: nem kerülgetni a dolgokat, hanem a lehető legrövidebb úton közölni. Mindenkor méltányolni való hírlapírói elv volt, és maradt.

Kedves küzdőtárs! Híven teljesítetted elvedet. Megérdemled érte a békés örök nyugodalmat.