A múlt elbeszélésének mátrixa – párbeszéd a múltról
Bence Erika: A múlt horizontja. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2011
A múltról egyvalamit lehet tudni biztosan, azt, hogy volt, és már nincs. Csak a hatásai léteznek a jelenben, és csak a nyomaiból rekonstruálható, de sohasem tökéletesen.
Mindig érdekelt, hogy vajon a történész segít-e felidézni azt, ami már nincs (a múlt rekonstruálása a források alapján), vagy a történet segít a történésznek megtalálni azt, amit éppen keres (a jelenben feltett, a történészben felmerülő kérdésekre megtalálandó válaszok a történelmi források alapján). Valószínű, hogy a két megközelítés a múlt két olyan aspektusát emeli ki, amelyek „dialektikus” viszonyban állnak egymással. Ez azonban még nem minden, hiszen történész nem mesélhet el úgy egy történetet, hogy abból kivonja saját személyiségét, ezért törekedjen bárki bármilyen tárgyszerűségre (objektivitás), az még mindig az ő személyes, az általa elképzelt tárgyszerűség lesz. Azonban még ez sem minden, közrejátszik az elmesélés milyensége, ami – akármit is gondolunk – bizonyos poétikai szabályoktól, hagyománytól is függhet. Nincs híres és jó történész jó történetalkotás és fantázia nélkül, hiszen a rekonstrukció is konstrukció, így lehet, hogy még a legnagyobbaknál is bizonyos mértékben a történet meséli a mesélőt, hogy aztán valahol valaki új forrásokat találjon, és pontosítsa a képet, esetenként megsemmisítő kritikát szórjon a történész elődre. A történelemmel kapcsolatos minden értelmes vita tehát a források igazságértékéről, valamint azok értelmezéséről és összekapcsolásáról (a módszerről) szól. Az eredmény azonban végül mégiscsak egy szöveg, amelyet többféleképpen lehet olvasni, és így vagy úgy értelmezni. Mindezért érdemes foglalkozni a meséléssel önmagáért is. Ráadásul a történelmi regényt írók sokszor olyan módszereket használtak/nak, amelyeket egykor maguk a történészek is használtak. A szerzők általában valós tényekből indulnak ki, sőt forrásmunkákat tanulmányoznak, és még az események sorrendje, a tényekről való vélekedések is érdeklik őket, nem egyszer történészeket olvasnak. Én úgy tapasztaltam, hogy még a lektűrök írói is ezt teszik. A történetalkotás tehát önmaga is érdekes, különösen azért mert egy-egy írói alkotás, vagy újabban film nagyobb hatással lehet a befogadóra, mint több ezer tudományos könyv és szakcikk a rengeteg számmal és felsorolással, ezért érdekes a múlt horizontja irodalmi és elméleti megközelítésből is.
A történelmi regénytől eleve az feltételezhető, hogy a történet segít az írónak, hogy olyasmit mondjon el, olyan képzetkonstrukciót alkosson meg, ami másként nehezen elmondható. Persze az író sokféleképpen kifejezheti, amit akar, nem kell történelmi regényt írnia. Románcot is írhat, ahol a hősei „pszichológiai archetípusok”, és esszét is (ezt a kettőt platonikus műfajnak tartja Poszler György), és sok mást is. Ellenben a történelmet a régi latinok az élet tanítómesterénak tekintették (és Lívius ezt annyira komolyan vette, hogy művének immár nem a történetírás, hanem a nevelés lett a fő célja, a nevelés szűrőjén szelektálta a megírandó tartalmakat). A magyar hagyomány elvárja az íróktól, költőktől, hogy lámpásként vagy tűzoszlopként mutassanak irányt a népnek, ezért van az, hogy minduntalan nevelői célzattal hozakodnak elő bizonyos témákkal, és írnak könyveket. Ám ugyanezért szerkesztenek a történészek tankönyveket és állítanak össze tanterveket, sokszor olyanok is, akik nem történészek. A zsidó hagyományban több rétegben és több formában jönnek elő a történetek, legyen szó valódi történésekről és fikcióról is. Másrészt meg a Távol-Keleten is nagy hagyománya van a történetmesélésnek, noha ők a nevelő szándékot direkt a történelem kiiktatásával valósítják meg, ezek a történetek kívül vannak, felette vannak a történelemnek. Ám a történelmi regény kérdése cseppet sem egyszerű. Azt hiszem, hogy iszonyú nagy az a tér, ami a hősi eposzok, Spiró György és Ken Follett (A Katedrális c. bestseller szerzője), Homérosz és Umberto Eco között feszül. Ráadásul ez a tér végtelen, hiszen az imaginárius tér mindent magában foglalhat, amit az ember el tud képzelni. A történelmi regény, olybá tűnik, egy végtelen séta a fikció és a valóság, pontosabban egy feltételezett valóság közötti ösvényen; prózai fikció, amely használja az egykori valóságot, valahogy kötődik hozzá. A történelmi regény a múltat, ill. valami múltszerű dolgot (hiszen vannak áltörténelmi regények is, és olyanok is, ahol a múlt csak díszletként jelenik meg, ahol a valós szereplők csupán epizódjellegűek) történetszerűen jelenít meg nyelvi struktúrák által, koherens logikai struktúrát is alkot, kijelentéseket tesz róla, és ez tárgyiasul művek formájában. Ha lenne kielégítően jó definíció a történelmi regényről, akkor ezt számba lehetne venni, de ilyen definíció nincs. A szerző ennek ellenére tesz próbát a 19. században íródott (történelmi) regényre fókuszálva, ám ezzel még így is óriási horizontot feszít ki önmagának, aminek átgondolása nagy intellektuális erőfeszítést igényelt. A könyvet olvasva azonban még az is nyilvánvalóvá vált, hogy a történelmi regényekről való vélekedések szemrevételezése sem egyszerű (és ha már itt vagyunk, akkor erről is elmondhatnánk, hogy ez is egy meglehetősen tágas horizont). A térségünkben klasszikusnak számító Hegel és Lukács mellett egy sor magyarországi és nyugati esztéta, filozófus elképzeléseire reflektál a szerző, ettől rendkívül tömény a bevezető része és a könyv elején tárgyalt elméleti kérdések, amelyek az olvasót komoly kihívások elé állítják.
A szövegből érzékelhető, hogy szerző is küszködött a történelmi regény definiálásával. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a történelmi regény definiálása nem befejezett dolog, és a különböző (irodalom)elméletek másként közelítenek a kérdéshez. Pedig jó lenne, ha lenne ilyen definíció, hiszen ebben az esetben végig lehetne gondolni, hogy a 19. (vagy éppen a 20.) század regénytermésében mennyi az ilyen regény, hogyan viszonyul a többihez. Az is érdekes lett volna, ha a lektűr felé húzódó határt is meg lehetne határozni, de sajnos ez a kérdés fel sem merült. Mindez sajnos azért is lehetetlen, hiszen a történelmi regényt illetően nincs általánosan elfogadott vélemény, sőt talán nem is létezhet elfogadható definíció erre. A szerző nem akart ötletszerűen „üzembe” állítani egy definíciószerű vélekedést. Annyit azonban megállapított, hogy a történelmi regény egy műfajokon átívelő fikciós próza, amelynek nem létezhet egységes olvasata, és amely számos formában íródhat meg. A műfaj „mint olyan konstrukció, amihez minden mű idomul”, nem elég tágas a történelmi regénynek, csak rugalmas műfajfelfogással érdemes kezelni. A történelmi témák felbukkanása az eposztól (ami isteni, heroikus, költői) való távolodás (Bahtyin megfigyelése és konstatációja) tendenciáját mutatja a műfajok sorában. A majdani történelmi regények forrásvidékén még ott van a mitikus monda, a saga és a mese is, de az idő múlásával a történelmi témák feldolgozása egyre kevésbé eposzi, hősi, egyre kevésbé átütő a hősi keresés. (A barokk eposz már nem igazi, csupán „ritmussá vált fikció”.) A történelmi regény az idő múlásával egyre intellektuálisabb lesz, amelyben számot vetnek a megjelenített korszakkal, és egyre több enciklopédikus ismeretet is feldolgoznak. Valamiben azonban a történelmi regény és az eposz rokon, ez pedig az, hogy a funkciója hasonló, hiszen valamilyen közösségi tudatot formál, sőt a történelmi regény a nemzeti önidentifikáció része is. A történelmi regényben, ill. a regényekben, amelyek a történelmet is érintik, egészen sok más műfajt érintő részek is vannak, politikai, filozófiai, tudományos fejtegetések, beszédek. Ezenfelül érdemes a befogadó szempontjából is értelmezni a történelmi regényt, hiszen az újabb értelmezések szerint a mű az olvasóban keletkezik – „a műnek nincs szubsztanciája az olvasó kreativitásán kívül. Tehát annyi alkotás, ahány olvasó” (Poszlert idézi, 24. o.).
A hosszas, ám nem felesleges elméleti fejtegetések után, olvasóbarátabb témákra váltott a szerző, és a történelmi regény világirodalmi bemutatásával folytatta okfejtését. Jócskán belebocsátkozott az iskolateremtő, a példaként szolgáló szerzők egyes regényeinek elemzésébe (Scott, Novalis). Ebben a részben minden lényeges regényt és paradigmát sorra vesz. A szerző mintegy félszáz regény tapasztalatát, nézőpontját szűrte bele mondandójába. A romantika kérdésének boncolgatása is érdekes, hiszen az a történetírást és a történelmi regényt is megtermékenyítette ez a fajta művészi és életfelfogás. Érdekes és egyben tanulságos is, ahogy a szerző kitér a nem nemzeti romantika kérdésére is. Ezt két olyan kérdés követi, amely a történész szempontjából is érdekes, és amiről nemcsak az író, hanem a történész is el szokott gondolkodni. Jelesül azon, hogy az a sors, ami egy történelmi alaknak adatott, és amelyet befutott, vajon szükségszerű-e, és hogy vajon a szereplő kreálja-e a történetet, vagy olyan társadalmi hatások érvényesülnek, amelyek nyomása alól az egyén nem bújhat ki. Mindez az egyén szabadságának a kérdését veti fel.
A másik érdekes téma a tanulság kérdésének kibontatása. Vajon egy emberi sors, egy történelmi élethelyzet szolgálhat-e tanulsággal. A mai történetírás ez ellen általában tiltakozni szokott, miközben kiemeli, hogy a történelem még példatár sem, még kevésbé a kegyes tanulságok tára. Azonban a történések értelmét firtatni mélyen emberi dolog, és egy történelmi regény esetében, azaz annak egyik típusa esetében ez felettébb kézenfekvő.
Terítékre kerülnek az olyasfajta regények, amelyekben olyan történetek zajlanak, amelyeknek csak történelmi kereteik vannak, sokszor kifinomult társadalomtörténeti háttérrel (az ún. társadalmi regény). Az ilyesfajta regényeknek van egy olyan típusa is, amely azáltal lett történelmi, hogy egy múltbéli jelent rögzít. Kérdés, hogy ezek mennyire tekinthetők történelmi regénynek. Ám még nagyobb kérdés, hogy ezek a regények mennyire, mennyiben tekinthetők rekonstrukciónak, és mennyire érdemes őket csupán poétikai szempontból vizsgálni… Hadd mondjam el itt, hogy a napokban užicei levéltárosok jártak Szabadkán, és a hosszas beszélgetés közben terítékre került az ott alakult katonai egység története, mire elmondta a kolléga, hogy nagyon hézagosan maradtak fenn a források, de ha a lényeget meg akarjuk tudni, olvassuk el az egyik résztvevő által írt regényt (Ljubomoir Simović: Užice sa vranama). Vajon lehetséges-e, hogy a források mellett, felett is hiteles legyen egy történet? A megállapítás – azt hiszem – az lehet, hogy a múlt horizontja menthetetlenül a fikcióba vész – vagy optimistább kicsengéssel mondva: jut. A források, még inkább az írásban rögzített múlt(ak) is interpretációk, és ez még inkább a kétely felé vihet bennünket. Optimistább módon fogalmazva ez azt jelenti, hogy annyi múlt van, ahány élmény. És valóban a múlt azáltal vált azzá, ami, hogy megélik azt. Az irodalomtudományban még oda is eljutnak, hogy kijelentsék: „A történelmi elbeszélés hitelessége és a történelmi tény között nincs semmilyen direkt kapcsolat” (10. o.). A történelemtudomány óvatosabb, és – per definitionem – csak a forrásokból indulhat ki, ezekből szürheti le a tényeket, hiszen „ebben a műfajban” csak tények alapján, komoly módszertani háttérrel, és forráskritikai hozzáállással lehet „mesélni”. A történelmi regényeknek viszont elég sok típusát beazonosítja a szerző (lehet művészregény, apoteózis, nevelődési regény, eposzregény, történelembölcseleti regény stb.). A magyar regényekben a végezt és vétek motívumai jelentősek.
A könyv végén a Kemény- és Jókai-regények újszerű, mai olvasatáról ír a szerző. Ezt megelőzően számba veszi Zrínyi eposzát mint a magyar történelmi regényíró egyik fő olvasmányát. Érdekes, hogy igen sok regény foglalkozik az erdélyi fejedelemséggel és az oszmán korral, úgy néz ki, hogy ebben a korszakban van elég drámai helyzet, amelyek Jókainak, Jósikának és Keménynek, de nemcsak nekik, jó poétikus alaphelyzeteket szolgáltat. Ezek lehetőséget nyújtanak egy „fikciós”, „utánképző” eljárásra, meseszövésre és beszédmódra, és a horizont kifeszítésére.
A történetírás „produktumai” sokban hasonlítanak a történelmi regényre. Hiszen szövegszerűek, valahonnan valahova jutnak el a történetekkel, és úgy kell megszerkeszteni őket, hogy érthetők legyenek. A felépítés alapelvei is sokban hasonlítanak. A döntő különbség talán az, hogy a történetíró igyekszik nagyon fegyelmezetten kezelni a forrásokat, vagyis a kitaláltság, a fikcionalitás milyensége a fő különbség. A történetírásban már elfogadott, hogy a múltnak több eltérő története lehetséges, hiszen a forrásokból többféle történet kiolvasható. A múlt attól válik történelemmé, hogy valaki átéli, és emlékszik rá, más pedig a maga szubjektivitását beleadva kutatja, így az elbeszélt történelem is állandóan történik, és – ahogyan egyesek fogalmaznak – nem volt, hanem lesz.
