MILKÓ IZIDOR

Az első író, kit életemben láttam, Jámbor Pál volt, Hiador, Petőfi kortársa s ellenfele, ki már meggörnyedve, ráncosan, aranysárga arccal bandukolt a szabadkai utcán, vásott ruhában, kezében egy esernyővel. Később, mikor hétéves lehettem, megmutatták nekem Milkó Izidort is. Ő volt a második író, akit életemben láttam.

Mögötte már tisztes irodalmi múlt állt, több könyv, melyet kitűnő emberek is elismeréssel fogadtak. Tudták róla, hogy Vajda János, Reviczky Gyula, Vadnay kortársa, emlegették élces "tárcaleveleit", elmésségét, műveltségét. Alig írt már a budapesti lapokba, a helyi újságokba is csak alkalomszerűen, mikor a szerkesztők megrohamozták. De semmi keserűség nem érzett rajta. Vidáman járkált közöttünk, kik fölnéztünk rá, beszélgetett a városi urakkal, kik tisztelték, megfordult társaságokban, kávéházakban, hol kellemes megjegyzéseivel szórakoztatta asztaltársait, anélkül hogy bármikor is szóba hozta volna az irodalmat. Noha barátjai, kikkel együtt kezdte pályafutását, akkor már rég elhaltak mellőle, ízig-vérig modern embernek látszott. Szabadkán élt mindig. Nyár felé vette angol bőröndjeit, becsomagolt, eltűnt, két vagy három hónap múlva érkezett vissza, s akkor tudtuk meg, hogy Rómában vagy Párizsban járt, másoktól, mert ő ezt sem emlegette.

Önkénytelenül is kapcsolatba kerültem vele. Nyolcéves koromban elhatároztam, hogy köszönök neki. Ez a köszönés, mely nem kis mértékben foglalkoztatott, sikerült. Egy nyári reggelen, mikor szembejött világos nadrágjában, megemeltem előtte eléggé elfogulatlanul matrózsapkámat, ő pedig visszaköszönt, nyájasan, európai szívélyességgel, a Fővárosi Lapok bájos modorában, annyira észrevéve, megtisztelve engem, ki nem ismertem őt személyesen, mintha nem is gyermek, hanem nagy ember lettem volna. Ez hízelgett önérzetemnek. Aztán lassan, szervesen tovább nőtt alakja munkáló gyermekképzeletemben. Valami finom csalódást sejtettem benne, mely annál jobban izgatott, mert mosollyal leplezte. Elmentem háza előtt, belestem ablakain. Ha ritkán és kénytelenségből szerepelt, megjelentem fölolvasásain. De nem értettem, mi az értelme annak, hogy ilyen emberek is vannak a vidéki városban. Egyszer a római templomok építészeti arányairól olvasott föl. Hallgattam szép, rövid mondatait, de kellő tárgyismeret híján nem tudtam őt követni, inkább mozdulataira figyeltem, hangsúlyára, tartózkodó úriságára, mely mögött tudás, szeretet, ízlés lappangott, s ezen a téli délutánon egy szegényes díszterem sötét csillárja alatt bennem is vágy gerjedt, hogy lássam a világot, ismerjek mindent, kiszabaduljak abból a börtönből, melybe születésem véletlene dobott. Akkor kezdtem érteni, mi az értelme annak, hogy ilyen emberek is vannak a vidéki városban.

Később bevezetett lakásába. Itt öt nagy szobában mennyezetig érő polcok álltak, rajtuk könyvek, ritka kiadások, legalább tízezer darab. Nem is volt tehát oly száműzetésben, mint elképzeltem. Tízezer barátja volt. A beszélgetés során kiderült, hogy nem betegesen szerény, csak bölcs.

Amint olvasom új köteteit, melyekbe elbeszéléseit, tárcáit, karcolatait gyűjti össze, az utóbbi évek termését, az az érzés fog el, mint diákkorunkban a díszteremben, mikor hallgattam őt. Egy egész emberöltő választ el tőle, de az ő nem távoli írásán nyoma sincs az időnek. Mértékes, éles. Ebben korának gyermeke, a franciák tanítványa. Tudom, újabban is beszélnek a francia szellem hatásáról. Derűre-borúra "franciás"-nak neveznek minden írónkat, ki ötletes vagy talpraesett. A valóság az, hogy a mai írói nemzedéknek semmi sem idegenebb ennél a szellemnél, egy-egy francia író alakja talán ideig-óráig érdekelte, de hajlamában, célkeresésében már vagy húsz éve merőben ellentétes irányba csapott. Nietzsche babonázta meg annak idején egyéniséghirdetésével, különösen a lírikusokat, a prózaírókat pedig az oroszok, kik szintén az egyéniséget hangsúlyozzák a maga sötét, zavaros mélységeiben, föl nem bontottan. E két útirány szerint tájékozódtak újabb íróink, a német-orosz szellem vezetésével, a bírálat is ezeket a szempontokat emelte ki, így osztályozta a tehetségeket. Egy egyensúlyozatlan és érzelmi összefogó-humoros világszemlélet lett nálunk úrrá. A francia szellem azonban épp az ellenkezője ennek. Az egyensúlyozott és értelmi-szétszedő-szatirikus. Elemzi, taglalja, osztályozza a jelenségeket. Semmit sem tart oly kicsinynek, hogy ne igyekezzék megérteni. Mámora a megértés mámora. Mélysége az egyszerűség és világosság. Egészen bizonyosan "fölszínes" is. De egy spanyol írótól, Ramón Perez de Ayalatól erre vonatkozólag pompás megjegyzést olvastam: "Manapság azt állítják - írja -, hogy a szellemi mélység olyan, mint a gödrök mélysége: sötét üresség. Holott az igazi mélység a tömeg kiterjedésének mélysége. És a tömeg csak a fölszínen nyilvánul meg. Valaminek a tömegét csakis a fölszínen keresztül ismerhetjük meg. Ennélfogva a fölszín a tömeg kifejezője, minthogy a fölszín a tömeg hatása." Azt hiszem, ebben nem téved.

Milkó Izidor ennek a szellemnek hódol. Okossága rábeszélő, szeretetre méltó. Cseveg, de tartalmasan, formásan, elevenen. Szinte hallani, amit ír. Beigazolja, hogy nincs a világnak olyan tárgya, melyről ne lehetne valami biztosat vagy igazat mondani, az eredetieskedés, vagy elképesztés szándéka nélkül, s oly pontosan és kedvesen, hogy különben bőven patakzó stílusának egyetlen mellékmondatába se köthetünk belé. Arcéleket rajzol, emberportrékat gyakran csak értekező formában, a XVII. és XVIII. század mintájára, kérdéseket vet elénk, de nem akar semmit "fölfedezni", még kevésbé megoldani a világrejtélyt, csak megvilágosítani önmagát és mibennünket. Jóérzéssel olvassuk könyveit. Nagyon kevesedmagával képviselője egy nemes hagyománynak, a latin szellem tiszteletének.

Nyugat, 1925. március 1.