Schöpflin Aladár: HADIFOGOLY-KÖNYVEK
Markovics Rodion: Az aranyvonat. Genius-kiadás - Munk Artúr: A nagy káder. Pantheon-kiadás.

A Szibériai garnizon sorsa körülbelül azonos a Remarque könyveével. Mind a kettőnek rendkívüli sikere három tényezőből tevődött össze. Az első az anyag érdekessége, a másik az anyag tárgyalásának a tömegek számára rokonszenves, mindenki számára szemléletes módja, a harmadik a megjelenés pillanata, az a lélektani pillanat, amikor az emberekben, miután tíz évig undorodtak mindentől, ami a háborúra emlékeztette őket, egyszerre felébredt a kívánság, megtudni, hogy is volt a háború, mi volt az élete és sorsa a fronton és a fronton túl, a hadifogságban az egyszerű katonának. Ma aztán a háborúról szóló regények özöne uralkodik a könyvpiacon mindenütt, németek, franciák, angolok, amerikaiak versenyeznek a háborús könyvek írásában és kiadásában. Az emberiség nagy keresztrefeszíttetéséből irodalmi divat lett, amely egy ideig még virulni fog, aztán felváltja más divat s nem marad belőle egyéb, mint a belőle termett néhány maradandó becsű könyv.

Markovics Rodion Szibériai garnizonja ott fejeződik be, amikor a messze keletszibériai fogolytábor száműzöttjei elindulnak hazafelé nyugati irányban, de a vörösök és fehérek polgárháborúja miatt már Oroszország belsejéből vissza kell térniök Szibériába s ott újra berendezkedniök egy hadifogoly-táborban. A hazatérés kalandos története a következő könyvre maradt, mely Aranyvonat címmel most jelent meg. Érthető, hogy az író, különösen első művének rendkívüli sikere után ezt a könyvét nem hagyhatta megíratlanul. A hazatérés olyan fantasztikus körülmények közt ment végbe, maga az író is minduntalan olyan példátlan kalandokon ment keresztül, hogy íróembernek, aki ilyet átélt, lehetetlen nem írni róla. Az út Kelet-Szibériából Szamaráig, onnan vissza Szibériába, az új tábor mozgalmas élete, amikor mindenkinek valami foglalkozás után kellett nézni, ha nem akart elpusztulni s a fogolytáborban mindenféle ipari és kereskedelmi üzemek keletkeztek, a vörös katonai parancsnokokkal való összeütközések, tárgyalások, mindenütt felhangzó magyar szó, előtérbe álló pesti emberek a vörösök közt, harcok a vörösök, Kolcsak ellenforradalmárai és a cseh légionáriusok között, az író menekülése a fehérek elől egy furcsa guerilla-csapatba, a vörösök győzelme s aztán a magyar hadifoglyokból alakított vörös ezred, mely Kolcsak tábornok aranykincsét kíséri Kazánig, a vörös hadseregben eltöltött kényszerű szolgálat, közben egy romantikus kirándulás a Kaukázusba, - az események, képtelen helyzetek, halálveszedelmek, fizikai és lelki gyötrelmek olyan mozgalmassága, amilyet csakis a háború által össze-vissza forgatott világ tudott előidézni.

Az anyag, amely az új könyvben fel van dolgozva, sokkal dúsabb, mint a hadifogoly-élet mozdulatlan egyhangúsága a Szibériai garnizonban. Mégis, azt kell mondani, az Aranyvonat a kettő közül a kevésbé érdekes - éppen az anyag gazdasága miatt. Az író nem tud uralkodni ezen a gazdagságon, nem tudja rendben tartani, nem tud a dolgok félelmes torlódásában világosságot teremteni, nem tud erősebb lenni az anyagánál. Először is elejti azt a végsőkig egyszerű, közvetlen, élőszószerű hangot, amelyen első könyvében beszélt és amely előadásának fő vonzóereje volt. Ezzel megváltozik elbeszélői attitudeje is. A hadifogoly-tábor dolgairól úgy beszélt, mint egy egyszerű ember, aki egy színvonalon van a dolgokkal, melyeket mint részes és tanú élt át, személyileg folytonos kapcsolatban van velük, nem igyekezett fölébük emelkedni, magyarázni őket, semmit nem mondott, ami nem lett volna személyes élménye. Ettől elbeszélése bizonyos írói hitelességet kapott. Az Aranyvonat-ban ez már csak egy-egy részletben van így. Itt már úgy érzi, fölébe kell kerekednie anyagának, meg kell magyaráznia a bonyolult dolgokat, a vörösök helyzetét, Kolcsákék és a csehek szervezkedését és harcait, az orosz forradalom ideológiáját és praxisát, az aranyvonatot szimbolumnak kell feltüntetni. Ebben az igyekezetében nemcsak elejti a regényformát, ami kisebb baj volna, hanem erőtlennek is bizonyul arra a feladatra, amelyet vállalt. A vörösek és fehérek harcáról nem tud szemléletes képet adni, nem tudja ezeket láttatni az olvasóval, az aranyvonat szimbolikus történetébe pedig valami olyan páthoszt visz bele, amely teljesen elveszi a fantasztikus utazás élményszerűségét. Számtalan embert mutat be elbeszélése közben, hadifogoly tiszteket és legénységieket, hadifogolyból lett vöröskatonákat, oroszokat, csehet, de míg a Szibériai garnizonnak éppen ezek a pillanatra életteljesen feltünő és hirtelen eltünő emberi arcok adták egyik főérdekességét, az Aranyvonatban felvonuló emberek közül csak kevésnek látjuk az arcát, legtöbbjük papírfigura marad. A fogolytáborban töltött évek jobban felizgatták benne az írót. A stílje is elégtelennek bizonyul mondanivalói számára. Amint egy kicsit felemeli hangját, a gyalogjáró pesties beszédmódból, a mondatai zakatolók, sőt zavarosak lesznek s folyton érezni bennük a rossz ujságnyelv papírzizegését. Amíg nem akart író lenni, nem akart mást, mint közvetlen őszinteséggel elmondani, amit látott, átélt, szenvedett, addig íróilag is kitünően sikerült neki a dolog. Írását nyilvánvalóan megrontotta a siker után kötelezőnek érzett írói pretenzió. Az Aranyvonat, mint a háború egyik legkülönösebb jelenségének históriai dokumentuma, ad értéket s ez az írói forma hiányosságain túl is érték marad.

*

Munk Artúrnak, A nagy káder c. könyv szerzőjének nincsenek írói pretenziói; nem is nevezi regénynek könyvét, csak egyszerűen feljegyzéseknek. Ő mint hadifogoly sokkal kedvezőbb helyzetben volt Markovicsnál. Mint tartalékos katonaorvos került fogságba, mintegy háromnegyed évig élt egy fogolytáborban, elég kínos körülmények között, aztán Jekaterinburgba jutott, a svéd misszió kórházába, s mint orvos megkülönböztetett helyzetben, anyagiak s szabad mozgás dolgában aránylag jó körülmények között töltötte idejét. Kalandban, izgalomban, életveszélyben volt része neki is, közvetlen szemtanutól, cári udvarhölgytől hallotta a cári család kegyetlen meggyilkolását, «mozgósították» mint katonaorvost a fehérek, megszökött tőlük s erre a vörösök mozgósították; hazafelé menet Petrográdban feltartóztatták s a túszul visszatartott magyar tisztek orvosaként ott tartották, amíg némi ravaszsággal sikerült hazakerülnie Szabadkára. Ebben a helyzetében alkalma volt látni az orosz forradalom és ellenforradalom ide-oda hömpölygését, folytonos érintkezésben volt orosz emberekkel, családokkal is ismerős lett, feleséget is szerzett magának. Könyve tulajdonképpen nem is a hadifogságról szól, hanem az orosz forradalmi állapotokról, amint azokat egy hadifogoly-orvos látta. Becsületesen csak arról beszél, amiről közvetlen tudomást szerzett. A kép, melyet a vergődő Oroszországról ad, nem olyan zsúfolt, mint Markovicsé, de világos, szemléletes és érdekes. Annyi rengeteget írtak a forradalmi Oroszországról anélkül, hogy képet tudtak volna adni az egészről; Munk Artúr előadásában, éppen azért, mert nem kever bele ideológiát s csak a tényeket mondja el és az emberek helyzetét a tények forgatagában, feleletet kapunk arra a kérdésre: hogy éltek az emberek az orosz forradalom alatt. Az egyszerű, intelligens polgárember módjára beszél minderről, szemléletmódjának polgáriassága néha különösen hat az elbeszélt rendkívüli dolgokkal szemben, de ez nem hat kellemetlenül vagy zavaróan, sőt ellenkezőleg, hitelt ad elbeszélésének. Póz és frázis távol áll tőle, még az olyan drámai eseményt is, mint a cári család lemészárlása, úgy mondja el, minden pretenzió nélkül, saját személyével háttérben maradva, hogy elhisszük neki: a cári udvarhölgy csakugyan így, ezekkel a szavakkal mondta el neki. Az attitude ilyen szerénysége a könyv főérdemei közé tartozik: nem a saját írói voltával igyekszik hatni az olvasóra, hanem az elmondanivalóival s éppen ezzel válik érdekessé.