Schöpflin Aladár: HADIFOGOLY-KÖNYVEK
Markovics Rodion: Az aranyvonat. Genius-kiadás - Munk Artúr: A nagy káder. Pantheon-kiadás.

A Szibériai garnizon sorsa körülbelül azonos a Remarque könyveével. Mind a kettőnek rendkívüli sikere három tényezőből tevődött össze. Az első az anyag érdekessége, a másik az anyag tárgyalásának a tömegek számára rokonszenves, mindenki számára szemléletes módja, a harmadik a megjelenés pillanata, az a lélektani pillanat, amikor az emberekben, miután tíz évig undorodtak mindentől, ami a háborúra emlékeztette őket, egyszerre felébredt a kívánság, megtudni, hogy is volt a háború, mi volt az élete és sorsa a fronton és a fronton túl, a hadifogságban az egyszerű katonának. Ma aztán a háborúról szóló regények özöne uralkodik a könyvpiacon mindenütt, németek, franciák, angolok, amerikaiak versenyeznek a háborús könyvek írásában és kiadásában. Az emberiség nagy keresztrefeszíttetéséből irodalmi divat lett, amely egy ideig még virulni fog, aztán felváltja más divat s nem marad belőle egyéb, mint a belőle termett néhány maradandó becsű könyv.

Markovics Rodion Szibériai garnizonja ott fejeződik be, amikor a messze keletszibériai fogolytábor száműzöttjei elindulnak hazafelé nyugati irányban, de a vörösök és fehérek polgárháborúja miatt már Oroszország belsejéből vissza kell térniök Szibériába s ott újra berendezkedniök egy hadifogoly-táborban. A hazatérés kalandos története a következő könyvre maradt, mely Aranyvonat címmel most jelent meg. Érthető, hogy az író, különösen első művének rendkívüli sikere után ezt a könyvét nem hagyhatta megíratlanul. A hazatérés olyan fantasztikus körülmények közt ment végbe, maga az író is minduntalan olyan példátlan kalandokon ment keresztül, hogy íróembernek, aki ilyet átélt, lehetetlen nem írni róla. Az út Kelet-Szibériából Szamaráig, onnan vissza Szibériába, az új tábor mozgalmas élete, amikor mindenkinek valami foglalkozás után kellett nézni, ha nem akart elpusztulni s a fogolytáborban mindenféle ipari és kereskedelmi üzemek keletkeztek, a vörös katonai parancsnokokkal való összeütközések, tárgyalások, mindenütt felhangzó magyar szó, előtérbe álló pesti emberek a vörösök közt, harcok a vörösök, Kolcsak ellenforradalmárai és a cseh légionáriusok között, az író menekülése a fehérek elől egy furcsa guerilla-csapatba, a vörösök győzelme s aztán a magyar hadifoglyokból alakított vörös ezred, mely Kolcsak tábornok aranykincsét kíséri Kazánig, a vörös hadseregben eltöltött kényszerű szolgálat, közben egy romantikus kirándulás a Kaukázusba, - az események, képtelen helyzetek, halálveszedelmek, fizikai és lelki gyötrelmek olyan mozgalmassága, amilyet csakis a háború által össze-vissza forgatott világ tudott előidézni.

Az anyag, amely az új könyvben fel van dolgozva, sokkal dúsabb, mint a hadifogoly-élet mozdulatlan egyhangúsága a Szibériai garnizonban. Mégis, azt kell mondani, az Aranyvonat a kettő közül a kevésbé érdekes - éppen az anyag gazdasága miatt. Az író nem tud uralkodni ezen a gazdagságon, nem tudja rendben tartani, nem tud a dolgok félelmes torlódásában világosságot teremteni, nem tud erősebb lenni az anyagánál. Először is elejti azt a végsőkig egyszerű, közvetlen, élőszószerű hangot, amelyen első könyvében beszélt és amely előadásának fő vonzóereje volt. Ezzel megváltozik elbeszélői attitudeje is. A hadifogoly-tábor dolgairól úgy beszélt, mint egy egyszerű ember, aki egy színvonalon van a dolgokkal, melyeket mint részes és tanú élt át, személyileg folytonos kapcsolatban van velük, nem igyekezett fölébük emelkedni, magyarázni őket, semmit nem mondott, ami nem lett volna személyes élménye. Ettől elbeszélése bizonyos írói hitelességet kapott. Az Aranyvonat-ban ez már csak egy-egy részletben van így. Itt már úgy érzi, fölébe kell kerekednie anyagának, meg kell magyaráznia a bonyolult dolgokat, a vörösök helyzetét, Kolcsákék és a csehek szervezkedését és harcait, az orosz forradalom ideológiáját és praxisát, az aranyvonatot szimbolumnak kell feltüntetni. Ebben az igyekezetében nemcsak elejti a regényformát, ami kisebb baj volna, hanem erőtlennek is bizonyul arra a feladatra, amelyet vállalt. A vörösek és fehérek harcáról nem tud szemléletes képet adni, nem tudja ezeket láttatni az olvasóval, az aranyvonat szimbolikus történetébe pedig valami olyan páthoszt visz bele, amely teljesen elveszi a fantasztikus utazás élményszerűségét. Számtalan embert mutat be elbeszélése közben, hadifogoly tiszteket és legénységieket, hadifogolyból lett vöröskatonákat, oroszokat, csehet, de míg a Szibériai garnizonnak éppen ezek a pillanatra életteljesen feltünő és hirtelen eltünő emberi arcok adták egyik főérdekességét, az Aranyvonatban felvonuló emberek közül csak kevésnek látjuk az arcát, legtöbbjük papírfigura marad. A fogolytáborban töltött évek jobban felizgatták benne az írót. A stílje is elégtelennek bizonyul mondanivalói számára. Amint egy kicsit felemeli hangját, a gyalogjáró pesties beszédmódból, a mondatai zakatolók, sőt zavarosak lesznek s folyton érezni bennük a rossz ujságnyelv papírzizegését. Amíg nem akart író lenni, nem akart mást, mint közvetlen őszinteséggel elmondani, amit látott, átélt, szenvedett, addig íróilag is kitünően sikerült neki a dolog. Írását nyilvánvalóan megrontotta a siker után kötelezőnek érzett írói pretenzió. Az Aranyvonat, mint a háború egyik legkülönösebb jelenségének históriai dokumentuma, ad értéket s ez az írói forma hiányosságain túl is érték marad.

*

Munk Artúrnak, A nagy káder c. könyv szerzőjének nincsenek írói pretenziói; nem is nevezi regénynek könyvét, csak egyszerűen feljegyzéseknek. Ő mint hadifogoly sokkal kedvezőbb helyzetben volt Markovicsnál. Mint tartalékos katonaorvos került fogságba, mintegy háromnegyed évig élt egy fogolytáborban, elég kínos körülmények között, aztán Jekaterinburgba jutott, a svéd misszió kórházába, s mint orvos megkülönböztetett helyzetben, anyagiak s szabad mozgás dolgában aránylag jó körülmények között töltötte idejét. Kalandban, izgalomban, életveszélyben volt része neki is, közvetlen szemtanutól, cári udvarhölgytől hallotta a cári család kegyetlen meggyilkolását, «mozgósították» mint katonaorvost a fehérek, megszökött tőlük s erre a vörösök mozgósították; hazafelé menet Petrográdban feltartóztatták s a túszul visszatartott magyar tisztek orvosaként ott tartották, amíg némi ravaszsággal sikerült hazakerülnie Szabadkára. Ebben a helyzetében alkalma volt látni az orosz forradalom és ellenforradalom ide-oda hömpölygését, folytonos érintkezésben volt orosz emberekkel, családokkal is ismerős lett, feleséget is szerzett magának. Könyve tulajdonképpen nem is a hadifogságról szól, hanem az orosz forradalmi állapotokról, amint azokat egy hadifogoly-orvos látta. Becsületesen csak arról beszél, amiről közvetlen tudomást szerzett. A kép, melyet a vergődő Oroszországról ad, nem olyan zsúfolt, mint Markovicsé, de világos, szemléletes és érdekes. Annyi rengeteget írtak a forradalmi Oroszországról anélkül, hogy képet tudtak volna adni az egészről; Munk Artúr előadásában, éppen azért, mert nem kever bele ideológiát s csak a tényeket mondja el és az emberek helyzetét a tények forgatagában, feleletet kapunk arra a kérdésre: hogy éltek az emberek az orosz forradalom alatt. Az egyszerű, intelligens polgárember módjára beszél minderről, szemléletmódjának polgáriassága néha különösen hat az elbeszélt rendkívüli dolgokkal szemben, de ez nem hat kellemetlenül vagy zavaróan, sőt ellenkezőleg, hitelt ad elbeszélésének. Póz és frázis távol áll tőle, még az olyan drámai eseményt is, mint a cári család lemészárlása, úgy mondja el, minden pretenzió nélkül, saját személyével háttérben maradva, hogy elhisszük neki: a cári udvarhölgy csakugyan így, ezekkel a szavakkal mondta el neki. Az attitude ilyen szerénysége a könyv főérdemei közé tartozik: nem a saját írói voltával igyekszik hatni az olvasóra, hanem az elmondanivalóival s éppen ezzel válik érdekessé.

Munk Artúr

A Napló legrégibb gárdájához tartozott, már a tízes években küldözgette munkáit ugyanis a lapba, de mindig csak mint anekdotázó ,,doktor úr”-ként tartották számon, olyan valakiként, aki otthonosan mozog a polgári légkörben, egy látható, érezhető világot rajzolt meg műveiben.

1886. május 25-én született Szabadkán, 1955. november 8-án hunyt el, az elemit és a gimnáziumot szülővárosában végzi, orvosi diplomát Budapesten szerez — Volt hajóorvos a Fiume-New York között rendszeresen közlekedő hatalmas óceánjárón, a Carphatián, amely elsőnek sietett a Titanic utasainak a megmentésére, részt vett az első világháborúban, 1921-ben tért haza az orosz hadifogságból Szabadkára.

A sok íróembert megmozgató Bácsmegyei Napló egykori munkatársa ezelőtt ötven évvel hunyt el Szabadkán szülővárosában, s most annyi évvel a szomorú esemény után újra és újra csak azt állapíthatjuk meg, hogy kiválóságainkat leginkább a haláluk után méltatjuk, habár Munk Artúr életében is megkapta az őt megillető elismerést, megbecsülést a kortársaitól. A Bácsmegyei Napló (1903-1941), melyet újra és újra megszüntettek — 1930-tól Napló címmel nyomták — felkarolta a vajdasági magyar írókat. Sokan olvasták, lapozgatták a lap vasárnapi számát, mert az irodalmi mellékletben olyan írók jelentkeztek tárcákkal, hosszabb-rövidebb írásokkal, mint Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Benedek Marcell, Herczeg Ferenc stb.

A „polgári demokratikus értelmiség napilapja” a 20-as és a 30-as években — többek között — Munk Artúr írásait is megjelentette, azét az íróét, aki már 1924-ben szerepelt a Dettre-Rádió által szerkesztett Vajdasági magyar írók almanachja című kiadványban, majd a Bácsmegyei Napló Almanachjában (1929), de megtalálhatjuk írásait az Akácok alatt (1933) című novellaantalógiában is. Nem volt „anarchista”, a közjóért hadakozott, de ma nem tudjuk, hogy mit kezdenénk vele, munkáival a saját létszükségleteivel bajlódó, reklámok délibábjai után bóklászó, avagy sötét üzletek hasznát bezsebelő embertársak mellett.

Írónk sikeres volt, a Napló sikerszerzőinek táborához tartozott. A lap szerkesztői a világháborús évek után azonnal megszólaltatták, mert a ,,legrégibb gárdához tartozott' Milkó Izidorral és másokkal. A polgárságnak címezte műveit, ezt a prózát élvezni lehetett, ugyanakkor az irodalmi igényt is felfedezni benne.

„Nemes konzervatizmus•-sal, polgári-népies előadásmóddal illúziót nyújtott az olvasóknak, de egyben az illúzióvesztés élményét is, mert hát a második világháború, és persze az első is, véget vetett a „csöndes és szelíd békevilág”-nak. Otthonosan mozogott a szabadkai polgárházak légkörében, mindent látott, mindent hallott, majdnem mindent megfigyelt és leírt, amit tapasztalt - orvosként és íróként egyaránt. Nem csupán egy lazán anekdotázó „doktor úr” volt ő, emberi sorsokról számolt be, elesettekről és vesztesekről, de a győztesekről is, akik hozzátartoztak ahhoz a világához, amelyben oly ügyesen és talpraesetten mozgott. Akár azt is állíthatjuk, hogy azokról az emberekről, akikre rávillantotta reflektorát, tulajdonképpen „kórtani” leírást ad — precízen, átgondoltan, mégis könnyed, szórakoztató stílusban. Úgy tűnt, hogy Munk Artúr minden írásában önmagáról vall, önmaga naplóját veti papírra és adja tovább az olvasóknak.

1930-ban adta ki első könyvét, A nagy káder címűt, amely Budapesten két esztendő leforgása alatt négy kiadást ért meg. A nagy káder természetesen háborús olvasmány — megbocsátható hibákkal és szép erényekkel. Ebben — többet között — a hadifoglyok életét vázolja fel, mert hiszen ő maga is áldozata volt az első világháborúnak, 1921-ben térhetett csak haza az orosz fogságból. Érdekes mozzanatok, érdekes történetek szibériai tájakról. Egzotikumnak számított a könyv, sokan lapozták nagy-nagy érdeklődéssel.

Második világháborús regénye, A hinterland a legjobb, a legsikerültebb (1933, majd 1981) mind közül. Benne már sokkal érzékletesebben mintázza meg az emberi sorsokat, s közben jellemzi is őket. Bori Imre könyvében Szenteleky Kornélt idézi: „...fájdalmasan igaz annak az ostobán vakmerő magyar hadnagynak alakja is, akinek fél arcát viszi el a gránát, és igazak azok a nők is, akik kihasználják a háború bomlott erkölcsi rendjét, a halál árnyékában tobzódó nemiség, vöröskeresztes ápolónők, orvosok, szimuláns katonák, rossz illatú suta hadigazdagok...”

Művei: A nagy káder, regény (1930); A hinterland, regény, 1933, és 1981: Köszönöm addig is..., regény (1956); Bácskai lakodalom, regény 1961; A repülő Vucsidol, regény (Havas Emillel és Csáth Gézával 1978 és 1980); Napló 1915-1916, 1999. Munk Artúr 1886. május 25-én született Szabadkán, és 1955. november 8-án hunyt el szülővárosában. Az elemit és a gimnáziumot Szabadkán végzi, orvosi diplomát Budapesten szerez. Cselédkönyves doktor a budapesti János Kórházban, majd elszegődik a Fiume és New York között közlekedő hatalmas óceánjáró hajóra, amely elsőként sietett a Titanic-tragédia színhelyére, hogy megmentse az utasokat. Az első világháborúban 1914-től orvos-főhadnagy. 1917-ben az oroszok hadifogolyként elcipelik Szibériába. 1921-ben tért haza Szabadkára, és ott orvosként dolgozik...

Bár Munk Artúr egy-egy kötetének megjelenése után csupán mérsékelt sikerről nyilatkozott — a könyvek akkor is drágák voltak, sok baj volt a címekkel, például A hinterlandéval —, a kritika sohasem illette rossz szóval a munkáját. Kázmér Ernő és Szenteleky Kornél, akik mindig találtak megjegyeznivalót írásaival kapcsolatban, írói mivoltát sohasem kérdőjelezték meg. Ő volt a „porváros látója és láttatója”, s tőle várták a vajdasági-bácskai életünkről szóló regényt, de az hosszú évek óta csak hiába várunk. A doktor úr megpróbálta felvázolni ezt a mi világunkat, rengeteg téma csábította munkára, valamennyi regénye becsületesen megírt őszinte önvallomás, az olvasónak élmény...

Gazsó Hargita: Gondolatok egy irodalmi kiállításról

Munk Arthur (1886–1955) munkásságát feldolgozó tárlat zárult Topolya Község Múzeumában

 2018 tavaszán egy reggel újabb erős inspirációt éreztem arra, hogy a 2016-os, Szabadkai Városi Múzeumban szervezett Munk Arthur-kiállítás után, immáron kibővített verzióban, elkészítsem a szabadkai író és orvos munkásságáról szóló kiállítást Topolya Község Múzeumában is. A tárlat installációja 2016-ról megmaradt, de mivel jóval nagyobb tér állt a rendelkezésemre Topolyán, kilenc egymásba nyíló kisebb-nagyobb teremmel, folyosóval, így újabb történetek, kiemelendő események, sztorik, életrajzi mozzanatok, tárgyak, installációk jöhettek szóba az új helyszínen. 2016 óta újabb kutatási eredményekre jutottam Munk kapcsán, majd felajánlott egy ösztöndíjat az MTA Irodalomtudományi Intézete, amely segítségével lehetőségem volt a Petőfi Irodalmi Múzeumban lévő Munk Arthur-anyagot teljes egészében feldolgozni. Ez jó apropót adott ahhoz, hogy kidomborítsam a tárlatban Munk I. világháborúban betöltött szerepét, katonaorvosi mivoltát, hadifogoly-létét. Kihívás volt ez számomra, hiszen korábban nem foglalkoztam behatóbban a harcmezőkön történtekkel. Elém tárult fényképeken, kéziratokon, dokumentumokon, milyen volt egy ember élete az I. világháborúban, mi volt ott számára fontos, hogyan tudta azt túlélni. Vezetni kezdtem a Google térképen egy útvonalat, hogy mely területeken mely években járt Munk. Később ez az útvonaltervezet nagy segítségemre volt, amikor globálisan szerettem volna látni, mekkora távokat járt be az I. világháborúban, hogy azok a helyszínek, melyek ismeretlen névként szerepeltek előttem az irodalmi munkáiban, mit rejtenek. Sokat segített a mai internetes térképek világa. Láthattam, milyen ma Jekatyerinburg, Yazlovets, Yamnytsya, Sadrinszk, és hogyan nézett ki egykor, a háborúban a katonákkal, Munk Arthur fotóin, vagy az I. világháború fotóriportereinek képein. Egy olyan világ tárult elém, amely egyfelől gyomorforgató is volt, másrészről viszont – Munk Arthur rendkívüli humorával fűszerezve – feltárultak a háborús katonák tréfái, mint a túlélés eszközei. A Ludwig baka nevű, a császári és királyi 65. gyalogezred tábori újságját olvasva találtam egy történetet arról, hogy Munk Arthur gyalogezredében sok volt már az összegyűlt tárgy, a bakák által tartogatott, elcsent, cipelt tárgyak lajstroma, így felvetődött az ötlet, hogy alapítsák meg az Ezred Múzeumát, ahol majd bemutatásra kerülnek az összegyűjtött tárgyak.

 „A hatvanötösök már eddig is nagyon sok értékes – a Ludwig bakák harcaival vonatkozásban álló – tárgyat gyűjtöttek össze, már amennyire ezt a körülmények megengedték, de mindenki a saját házi múzeuma részére. Ez a sok-sok egybegyűjtött emlék-tárgy a háború befejezte után lassanként önmagától fog az ezred-muzeumába vándorolni. Mi mindenesetre igyekezni fogunk a levélben felvetett lelkes eszmét minél szélesebb rétegekben propagálni, hogy az ezred-muzeuma értékes anyaggal gazdagodjék. Mert szükséges is, hogy a hatvanötösöknek, kik majdnem három éve állanak harcban, legyen egy épülete, amelyben a szemlélő megtalálhassa mindazokat az emlékeket, amelyekből a Ludwig bakák dicső harcaira következtetéseket vonhat.” (Ludwig baka, 1917. március 1., 5. old.)

  Így jött az ötlet, hogy bemutatom, milyen tárgyak gyűlhetnek össze egy katona körül: sisak, kulacs, telefonközpont – ezeket mind vajdasági múzeumokból kaptuk kölcsön –, de felajánlottak csizmát, jelvényeket is. Nemcsak mindennapi tárgyakat sikerült összegyűjteni, hanem ami egy katonaorvosnak – mint Munk Arthur – a mindennapi orvosi használati eszközeit is jelentette. Így már az is egyértelművé vált, a kilenc szoba közül az egyik legyen egy talált tárgyak múzeuma, azaz az Ezred Múzeuma, a másik terem pedig villantson fel egy harci, frontvonal mögötti betegellátó helyet, vagy ahogyan Munk említi több helyütt, segélyhelyet. Itt élőben kipróbálhatták a látogatók, milyen nehéz egy hordágyon cipelni a sérültet, animáción végignézhették, milyen lehetett katonaorvosként a harcok közepette szolgálni, és Munk Arthur eredeti érmeit megismerve tudatosodhatott, hogy koleraorvoslásért vagy veszélyes harci  

körülmények közötti mentésért ezt is kaphatta a katonaorvos. E két teret egy lövészárok kötötte össze, ahol az óvodások hason csúszva, a többiek állva élhették át, milyen a lövészárokból a világ: sötétségben, harci robajban, cikázó fények közt, készültségben. Aztán, egy építészi ötlettől vezérelve elkészült egy olyan folyosó is, amelyet tükörrel borítottunk be, azt a nem várt hatást érve el ezáltal, hogy minden többszörösen látszódott: így alakult, hogy a látogatócsoportok, az osztályok valóban menetelő századhoz, ezredhez hasonlítottak: önmagukat megsokszorozva látták. Mindezen koncepció a kiállítás központi szerkezete volt, nemcsak a kikutatott anyag nagysága, hanem az I. világháború centenáriuma kapcsán is. A világvégi kép előkészítette a csattanót, a kiállítás pszichikai váltóvonalát, amikor is a látogató pszichéjére hatva bemutatásra került, milyen fontos a sok rossz között/után észrevenni a jót, és élni a jó adta lehetőségekkel: Munk Arthur a hadifogsága alatt találkozott Jekatyerinburgban Elza Schliskewitz-cel, későbbi feleségével, összeházasodtak és együtt rótták ketten, majd gyermekük születése után hárman a hadifogolyélet kicsit sem idilli helyszíneit.

  Alapanyagként nemcsak a műtárgyakat, kéziratokat, köteteit vettem alapul, melyek kiállításával megidéztem a szerzőt, hanem önéletírásának, a Köszönöm addig is… című kötetnek az idézetei követték végig a kiállítást kísérőszövegként, vezetve a látogatót az 1800-as évek végi gyermekkortól kezdve szülei elvesztéséig, a szabadkai gimnáziumi csintalanságokon keresztül a budapesti orvostanhallgatói időszakig, majd hajóorvosi, katonaorvosi évekig, megidézve az I. világháborút, a szerelmet, a későbbi szabadkai orvosi praxisát.

  Nemcsak írói munkásságának, hanem írói hagyatékának promotálására is alkalmat adott az Egy élet regénye című kiállítás.

  A kiállítás jelentését a látogató alkothatta meg a tárgyak, idézetek, fényképek, könyvek, installációk között mozogva, összefüggést teremtve köztük. Így a kiállítás olvasata termékennyé vált, saját jelentéshálója alakult ki a látogatónak. Egyrészt betekinthettek Munk Arthur biográfiai környezetébe, magánszférájába, másrészt viszont újabb alkotók, művészek értelmezései kaptak szerepet a térben: egykori művészek büsztjei Munkról, valamint kortárs fiatal képzőművészek értelmezései voltak láthatók Munk Arthur munkásságáról.

Kurátori koncepcióm megfejtését segítette az installáció, a kísérőszövegek és feliratok együttes befogadása.

  Az élményszerzés motivált a legfőképpen. Ezért épült a gyermekeknek embermagasságban 3D-s puzzle Munk életéről, amelyet a kiállítótérben rakosgathattak, ezért terveztünk hajóinstallációt a Carpathia óceánjáróról, amelyet bejárhattunk, hallgathattuk a tülkölését, az óceán csapkodó hullámait, korabeli zenét. Mind-mind az elmúlt századdal, társadalmával, és annak lecsapódásával ismertetett meg egy íráskészséggel is megáldott személy munkásságán keresztül.