Zenta környéki archaikus népi imádságok

Zenta (Senta) az egyik leg­ré­geb­bi vaj­da­sá­gi vá­ros és köz­ség, je­len­leg köz­igaz­ga­tá­si­lag Szer­bia észak-bán­sá­gi kör­ze­té­hez tar­to­zik, no­ha va­ló­já­ban (föld­raj­zi­lag) Kö­zép-Bács­ka ré­sze. Zenta vá­ro­sa mel­lett a köz­ség köz­igaz­ga­tá­sa alá még négy te­le­pü­lés tar­to­zik: Bo­ga­ras, Fel­ső­hegy, Kevi és Tor­nyos. A vá­ro­son kí­vül, Zenta espe­res­ker­üle­té­be tar­to­zó te­le­pü­lé­se­ken (Schematismus 1995, 54), a „Di­csér­tes­sék fa­lu”-ként is em­le­ge­tett Fel­ső­he­gyen, Keviben, va­la­mint a zentai-oromparti ta­nyá­kon gyűj­tött ar­cha­i­kus né­pi imád­sá­gok ké­pe­zik dol­go­za­tunk tár­gyát.
A Zenta kör­nyé­ki fal­vak idős adat­köz­lő­i­nek el­mon­dá­sa sze­rint ré­gen a szü­lők és a nagy­csa­lád­ok­ban a nagy­szü­lők, fő­ként a „öreg­anyák” ta­ní­tot­ták imád­koz­ni a gye­re­ke­ket. Leg­gyak­rab­ban es­te sö­té­te­dés után le­fek­vés előtt imád­koz­tak együtt han­go­san. A reg­ge­li éb­re­dés utá­ni imád­ko­zást több­nyi­re egyé­ni­leg vé­gez­ték. Szen­telt­víz­be már­tott uj­jal ke­resz­tet ve­tet­tek és hal­kan vagy ma­gá­ban vé­gez­te min­den­ki. A Vaj­da­sá­gi Ma­gyar Nép­raj­zi At­lasz szá­má­ra vég­zett gyűj­tés ele­jén (a VMNA-ba 1998–2001 kö­zött, majd ké­sőbb 2010-ben vé­gez­tem gyűj­tést Fel­ső­he­gyen. VMNA, 2003.) kér­dé­sem­re, hogy van-e olyan imád­ság, amit ott­hon csa­lá­di kör­ben még a nagy­ma­má­tól, nagy­ta­tá­tól ta­nul­tak, leg­több eset­ben a Mi­atyán­kot és az Úr­an­gya­lát vagy a kö­vet­ke­ző rö­vid imát em­lí­tet­ték:

A fé­nyes nap már le­ál­do­zott
min­den em­ber (élő) le­nyu­go­dott.
Ki­csi An­na szo­bá­já­ba, (v. Ki­csi ma­dár ka­lit­ká­ba)
pu­ha pap­la­nos ágyá­ba.

Ha majd a nap új­ra fel­kel
Csó­kol­has­suk egy­mást reg­gel.

Az 1990-es évek­ben a Vaj­da­ság­ban a Kiss La­jos Nép­raj­zi Tár­sa­ság­nak, és el­nö­ké­nek Be­szé­des Va­lé­ri­á­nak kö­szön­he­tő­en meg­in­dult egy moz­ga­lom, mely­nek gyü­möl­cse­ként kon­fe­ren­ci­ák és ki­ál­lí­tá­sok anya­ga hir­det­te, hogy a nép­rajz­ku­ta­tók a mi tá­ja­in­kon is fog­lal­koz­nak a né­pi val­lá­sos­ság ku­ta­tá­sá­val (vö. Be­szé­des 2000; Be­szé­des – Nagy Abo­nyi 1997; Be­szé­des – Nagy Abo­nyi 1999; Be­szé­des – Nagy Abo­nyi 2000; Be­szé­des – Nagy Abo­nyi 2001 stb.).  Ku­ta­tá­sa­im so­rán ér­dek­lő­dé­sem az egy­há­zon kí­vü­li pa­rasz­ti áj­ta­tos­sá­gok for­mái, il­let­ve a val­lá­si jel­le­gű nép­szo­kás­ok fe­lé ko­mo­lyab­ban 1995 de­cem­be­ré­ben irá­nyult, ami­kor olyan adat­köz­lő­ket ke­res­tünk, akik is­mer­nek vagy írott for­má­ban őriz­nek áj­ta­tos szö­ve­ge­ket  (Nagy Abo­nyi 1997). Zenta köz­ség te­rü­le­tén azon­ban csak jó­val ké­sőbb, a VMNA anya­gá­nak gyűj­té­se­kor, 2001. de­cem­ber 4-én si­ke­rült rá­buk­kan­ni Fel­ső­he­gyen Tóth Ju­li­an­ná­nak kö­szön­he­tő­en egy olyan es­ti imá­ra, amely nincs az egy­há­zi hi­va­ta­los nyom­tat­vá­nyok­ban. En­nek az es­ti imá­nak egy má­sik vál­to­za­tá­ra, il­let­ve va­ri­áns­tö­re­dé­ké­re 2010-ben ta­lál­tam szin­tén Fel­ső­he­gyen.
Mi­e­lőtt be­mu­tat­nám a töb­bi, Zentán és a köz­ség te­le­pü­lé­se­in gyűj­tött ezi­dá­ig pub­li­kált, ar­cha­i­kus imát, szól­ni kell a ku­ta­tás kez­de­te­i­ről. 1970. feb­ru­ár 11-e mér­föld­kő a ma­gyar nép­rajz­ban. Ek­kor mu­tat­ta be ha­tal­mas gyűj­té­sét Er­dé­lyi Zsu­zsan­na a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mi­án. Az­óta is önál­ló folk­lór­ka­te­gó­ri­a­ként tart­ják szá­mon az ar­cha­i­kus apok­rif né­pi imád­sá­go­kat. Vaj­da­ság­ban a ma­gyar fal­vak folk­lór­ku­ta­tá­sá­ban az 1970-es évek előtt még csak el­vét­ve ta­lá­lunk nép­raj­zi írá­sok­ban, folk­lór­szö­ve­gek­ben il­let­ve szo­ká­sok le­írá­sá­nál né­pi val­lá­sos­ság­hoz kap­csol­ha­tó ada­to­kat. Az 1971. esz­ten­dőt tart­hat­juk a vaj­da­sá­gi ima­gyűj­tés kez­de­té­nek. Zentán és kör­nyé­kén is ek­kor kezd­tek be­ha­tób­ban fog­lal­koz­ni folk­lór­gyűj­tés­sel. 1972-ben a zentai nép­rajz­ku­ta­tók egy nép­köl­té­sze­ti pá­lyá­zat­ra több he­lyen is gyűj­töt­tek, egye­bek kö­zött ilyen szö­ve­ge­ket is: Bo­dor Ani­kó Kis­pi­a­con és Kupuszinán, Bo­dor Gé­za Kevi­ben és Fel­ső­he­gyen, Burá­ny Bé­la Pa­dén, Zentán, Hor­go­son, Tri­pol­sky Gé­za Verbicán. Gyűj­tött anya­guk el­ső pub­li­ká­lá­sa is rö­vi­de­sen, 1973-ban meg­tör­tént Burá­ny Bé­la: Hej, szé­na, szé­na cí­mű köny­vé­ben (Burány 1973), ahol az al­ta­tók kö­zött köz­re­a­dott négy szö­ve­get kö­zép­ko­ri imák el­ne­ve­zés­sel il­le­ti a gyűj­tő (vö. Sil­ling 2003, 11).
Burá­ny Bé­la a vaj­da­sá­gi ma­gyar gyer­mek­já­kék­da­lok köz­re­a­dá­sa­kor a hor­go­si ima­va­ri­án­sok­kal, il­let­ve pa­déi és zentai ima­szö­ve­gek­kel te­hát nagy­ban hoz­zá­já­rult az „oan pogán imáccságok” fel­tá­rá­sá­hoz.  En­nek az 1973-ban meg­je­lent ki­ad­vány­nak a jegy­ze­té­ben ol­vas­hat­juk, a szer­ző­től az „Én le­fek­szek én ágyam­ba” kez­de­tű szö­veg­hez fű­zött mon­da­tot: Ezek a kö­zép­ko­ri imák jog­gal van­nak egy­re töb­bet a tu­do­má­nyos ér­dek­lő­dés köz­pont­já­ban is, mind tar­tal­muk, mind nyel­ve­ze­tük mi­att. Vál­to­za­ta­ik szá­ma nagy. Spe­ci­á­lis ér­té­kük s ve­szen­dő vol­tuk mi­att gyűj­té­sük fo­ko­zot­tan in­do­kolt (vö. Burá­ny 1973).
A ma­gyar ar­cha­i­kus né­pi imád­ság­nak folk­lór­mű­faj­ként tör­té­nő el­fo­ga­dás óta a nép­köl­té­sze­ti ter­mé­kek gyűj­tői és vizs­gá­lói kö­zött kez­dett szé­pen gya­ra­pod­ni azok szá­ma, akik e mű­faj el­kö­te­le­zett ku­ta­tó­i­ként az imád­sá­gok­ra jel­lem­ző tar­tal­mi avagy esz­té­ti­kai sa­já­tos­sá­gok ada­to­lá­sát, elem­zé­sét, be­mu­ta­tá­sát tart­ják fel­ada­tuk­nak. Ez­zel fog­lal­ko­zó vaj­da­sá­gi pub­li­ká­ció ke­vés. 1980 óta leg­töb­bet és leg­sok­ré­tűb­ben gyűj­té­sük­kel, rend­sze­re­zé­sük­kel és elem­zé­sük­kel Sil­ling Ist­ván fog­lal­ko­zott (vö. Sil­ling 1992; Sil­ling 1999; Sil­ling 2002; Sil­ling 2003).
A to­váb­bi­ak­ban néz­zük né­hány szép, vaj­da­sá­gi pél­dá­ját az ar­cha­i­kus né­pi imád­sá­gok­nak!

Náná­nfa szü­li bim­bó­ját,
Bim­bó­ja szü­li Szent An­nát,
Szent An­na szü­li Máriját,
Mári­ja szü­li kis Jé­zust,
Az árt­has­son en­nek a ház­nak,
Aki Bet­le­hemböl hozot szé­nát. Ammën.
„. . . nagy­a­ny­ám­tú . . . 1882-ben szü­le­tett . . .”

El­mond­ta Pósá­né Ko­csis Ibo­lya, 61 éves. Kevi.
Gyűj­töt­te Bo­dor Ani­kó, 1995-ben (Silling 2003, 234)

Ága fa szü­let­te ágát,
Ága szü­let­te bim­bó­ját,
Bim­bó­ja szü­let­te Szentannát,
Szen­tan­na szü­let­te Má­ri­át,
Má­ria szü­let­te vi­lág meg­vál­tó­ját.
Ad­dig a rossz em­ber ide ne jö­hes­sen,
Még ab­ból a szal­má­ból, szé­ná­ból nem hoz,
Aki­ben a Krisz­tus­urunk fe­küdt Bet­le­hem­ben.

El­mond­ta Bűn­né Barsi Esz­ter, 45 éves. Kevi.
Gyűj­töt­te Bo­dor Ani­kó 1995-ben. A szö­ve­get írás­ban kap­ta a gyűj­tő (Silling 2003, 234)

Én kim­ëgyëk én házambul,
Fölte­kintëk ma­gas mënybe,
Ott mëglá­tom mënyországot,
Mëny­or­szág­ba kis kertët,
Kis kerbe pál­ma­fát,
Pál­ma szül­te vi­rág­ját,
Vi­rág­ja szü­let­te Szent An­nát,
Szent An­na szü­let­te Máriját,
Mári­ja szü­let­te szent fiját,
A vi­lág mëgváltóját.
Aki eszt az imác­csá­got este-rëgge emonygya,
Vé­lem lés­zen pa­ra­di­csom kertyébe. Ammën.

El­mond­ta Kal­már­né Gere Ju­li­an­na, aki az 1890-es évek vé­gén szü­le­tett.
Zenta-Orompart.
Gyűj­töt­te Bo­dor Gé­za 1972-ben (Silling 2003, 236)

Kerűjj kërëszt kis há­zam­ba,
Má­ria ájjon aj­tóm­ba,
Jé­zus ab­la­kom­ba.
Én kim­ëgyëk kisházambul,
Fölte­kintëk ma­gos menny­be,
Ott mëglá­tom meny­or­szá­got
Meny­or­szág­ba kis­ker­tet,
Kis­kert­be pál­ma­fát,
Pál­ma szül­te vi­rág­ját,
Vi­rág­ja szül­te Szent An­nát,
Szent An­na szü­let­te Má­ri­át,
Má­ria szül­te szent fi­át,
Vi­lág meg­vál­tó­ját.
Aki eszt az imád­sá­got es­te rëggel elmongya,
Vé­lem les­zen a pa­ra­di­csom kert­jé­ben. Ammen.

A köz­lés után még ezt ol­vas­hat­juk: „Tu­dod kitű tanú­tam ezt? Már­kus Er­zsé­bet­től. Kal­már nagy­apá­nak az any­ja volt az, 92 éves ko­rá­ban halt meg.” – (Kal­már nagy­apa, az­az Kal­már And­rás 1856–1939, anyai déd­nagy­apám volt. Any­ja te­hát ük­nagy­anyám.) – Akkó én ki­csi uno­ka vótam, osz min­den es­te mon­da­ni köllött. Ilyen kis öregasszony vót, bot­tal járt, kis bot­ja vót, osz mikó a Szar­ka gye­re­kek nem monták, úgy a fe­jük­re kommintott: Mongyad fi­am, mongyad!”
Anyám­tól, Bo­dor Ju­li­an­ná­tól a kö­vet­ke­ző be­fe­je­ző részt je­gyez­tem hoz­zá:

Aki ezt az imád­sá­got es­te reg­gel el­mond­ja,
Vé­lem lészön pa­ra­di­csom kertjibe,
Jé­zus Má­ria szent nevibe,
Az örök­ké­va­ló öröm­be, di­cső­ség­be,
El­nyer­hes­sük,
Úgy engeg­gye a jó Is­ten.
(/Az adat­köz­lő hozzátette/ „Utójjára 24-be mond­tam)

El­mond­ta Burá­ny Ferenc­né Ka­szás Klá­ra, 70 éves ko­rá­ban, aki Fel­ső­he­gyen
az ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban ta­ní­tós­ko­dott fér­jé­vel együtt és nyug­dí­jaz­ta­tá­suk után
köl­tö­zött be Zentára.
Az imát Klá­ra Már­kus Er­zsé­bet­től, nagy­apá­nak (Kal­már And­rás 1856–1939)
az any­já­tól ta­nul­ta.
Gyűj­töt­te Burá­ny Bé­la 1972-ben. (Burány 1973, 196)

Én le­fek­szek én ágyam­ba
Mint Úr­jé­zus ko­por­só­ba
Fe­jem fölöt há­rom an­gyal
Ëggy­ik őriz éj­fé­lig,
A má­sik haj­na­lig,
A har­ma­dik ko­por­sóm bëzártájig.
„. . . nevel­őa­ny­ám­tú hal­lot­tam . . .”

El­mond­ta Csiz­sóf­né Sur­ján Pi­ros­ka, 67 éves. Zenta.
Gyűj­töt­te Burá­ny Bé­la 1978-ban (Silling 2003, 221)

Kerűjj, köröszt há­zam­ba,
Is­ten (vagy Jé­zus) áll­jon aj­tóm­ba,
Má­ria ab­la­kom­ba!
Én ki­me­gyek én há­zam­ból,
Föl­te­kin­tek ma­gos menny­be,
Ott meg­lá­tom menny­or­szá­got,
Menny­or­szág­ba kis ker­tet,
Kis kert­be pál­ma­fát,
Pál­ma szü­let­te szent An­nát,
Szent An­na szü­let­te Máriját,
Mári­ja szü­let­te szent fiját,
A vi­lág meg­vál­tó­ját.
Aki ezt az imád­sá­got este-rëggel el­mond­ja,
Vé­lem lészën Pa­ra­di­csom kert­jé­be,
Jé­zus szent ne­vé­be,
Örök­ké­va­ló öröm­be,
Di­cső­ség­be el­nyer­hes­sük,
Úgy en­ged­je a Jó Is­ten!

El­mond­ta Burá­ny­né Bo­dor Ju­li­an­na, 82 éves. Zenta.
Édes­any­já­tól, Bo­dor Péter­né Kal­már Te­réz­től ta­nul­ta, aki 1881-ben szü­le­tett.
Gyűj­töt­te Burá­ny Bé­la 1991-ben (Silling 2003, 237)

A Ka­ka­sos imá­nak, reg­ge­li imád­ság­nak ne­ve­zet­tek kö­zül még a kö­vet­ke­zők ke­rül­tek elő a fe­le­dés ho­má­lyá­ból Zenta vá­ro­sá­ból és egyik fa­lu­já­ból Sil­ling Ist­ván ku­ta­tá­sá­nak kö­szön­he­tő­en. (Ér­de­kes­ség meg­je­gyez­ni, hogy Zenta köz­ség leg­ré­geb­bi ka­to­li­kus temp­lo­ma 1890-ben épült Fel­ső­he­gyen, Szent Jó­zsef, a mun­kás, tisz­te­le­té­re, a má­so­dik leg­ré­geb­bi Kevi­ben 1900-ban épült Szűz Má­ria a Ma­gya­rok Nagy­as­­szo­nya tisz­te­le­té­re.)
…Kakas Kijáltja,
Kelj fő, szép Szűzmárija,
Mer mëgfog­ták a zsi­dók a zár­tat­lan
Jé­zus­kát,
Dár­dá­val dár­dáz­zák,
Lán­dzsá­val szurkájják,
Ha­ra­pó­fo­gó­vá csipkodják,
Tövis­se ko­ro­náz­zák,
Két csöpp vé­rit ecsëppentëtték,
Az an­gya­lok odamëntek,
Arany­tá­nyér­ba főszedték,
Krisz­tus Urunk azt mon­dot­ta,
Aki ezt az imád­sá­got emon­dja es­te
lëfektibe, rëgge főketibe,
Hét bo­csá­na­tot nyer a kis Jézustú.

El­mond­ta Sán­dor Mar­git, 72 éves. Kevi.
Gyűj­töt­te Sil­ling Ist­ván 1995-ben (Silling 1997, 68)

Meg­szó­lal­tak ka­ka­sok,
Ketik Má­ri­át,
Kelj föl, kelj föl, szép Szüzmária,
Meg­fog­ták a zsi­dók az ár­tat­lan Jé­zus­kát,
Dár­dá­val dár­dáz­ták,
Ko­ro­ná­val ko­ro­náz­ták,
Egy csepp vé­rit csep­pen­tet­tek,
Az An­gya­lok oda men­tek,
Cin­tá­nyér­ba szed­ték,
Krisz­tus Jé­zus elé­be vit­ték.
Aki ezt a kis Jé­zus­kát reg­gel kipójázza, es­te bepójázza,
Ma­gá­ra ve­ti a ke­resz­tet.
Én is ve­tem én ma­gam­ra. Ammen.

El­mond­ta Bűn Imré­né Barsi Esz­ter, 45 éves. Kevi.
Gyűj­töt­te Bo­dor Ani­kó 1995-ben. A szö­ve­get a gyűj­tő írás­ban kap­ta
(Silling 2003, 110)

Ehin gyün Jé­zus,
Lel­künk lá­tó Jé­zus
Bé­ke­ség szál­lá­sod­ra Jé­zus
Kész a lé­lek,
Be­teg a test.
Min­den múlt órák­ra na­pok­ra meggyonhatnék,
Ha­lá­lom órá­ján gyon em­ber le­het­nék.
Má­ria ka­pu­ja megnyilna.
Krisz­tus Urunk szü­le­té­se,
Zsi­dok ál­tal vett szent vé­re hul­la­dé­ka.
Az an­gya­lok föl­ve­szik,
Ke­hely­be te­szik
Krisz­tus Jé­zus ele­ji­be visszik.
Krisz­tus Jé­zus azt mond­ta
Aki ezt az imád­sá­got el­mond­ja
Hét ha­lá­los bűn­től meg­sza­ba­dul
És meg­ada­tik né­ki az ál­dott menyország.
An­gya­lok ki­rály­né­ja
A mi Urunk Jé­zus Krisz­tus­nak any­ja
Meg­nyi­tot­ta bű­nös sze­me­in­ket,
Fel­éb­red­tünk ujab­ban felviradtunk.
Ó há­nyan szen­de­rül­tek át a jobb élet­re,
Kik a Szűz­anyám párt­fo­gá­sát meg­nem ve­tet­ték.
Mili­jon mint bol­do­gok
Aki a meny­or­szág ka­pu­ján Jé­zus vé­re
Fes­tett ke­reszt­je szá­munk­ra. Amen.
Mi­kor az Úr Jé­zus­ka a fe­ke­te föl­dön járt.
El­in­dult a Gece­má­nyi Kert­be,
Le­ül­ve az olaj­fák tö­vé­re.
Ar­ra ment a szép Szűz Má­ria – kér­dez­te
Mit szo­mor­kodsz sze­rel­mes szép Fi­am?
Hogy­ne szo­mor­kod­nék,
Mi­kor a vér elbo­ri­tot­ta sze­me­met.
Eregy le a Szűz Má­ria kert­jé­be,
Sza­kajcs há­rom szál vi­rá­got.
Egyi­ket vérrű,
Má­si­kat hájogrú,
Har­ma­dik termésrül.
Vér, héjog, ter­més sza­ka­doz­zon le, az Úr Jé­zus­ka szemirű.
A mi sze­mün­ket is gyo­gy­it­sa vilá­go­sit­sa meg. Amen.
Ki mék ajtom ele­jé­be.
Föl­te­kin­tek a ma­gas ég­re.
Nyit­va lát­tom a meny­or­szág ka­pu­ját,
Ben­ne lát­tom a Bol­dog­sá­gos Szűz Má­ri­át.
Szent tér­gy­in térbetyül,
Szent kö­nyö­kén kö­nyö­kül,
Szent mi­sé­ket hall­gas­sa,
Glo­ri­á­kat ol­vas­sa.
Szól a ka­kas szól
Má­ri­át ki­ált­sa
Kelj fel Má­ria,
Meg­fog­ták a kis Jé­zus­kát,
Ma­gos fá­ra feszitették,
Há­rom szög­gel meg­szö­gez­ték,
Há­rom csepp vér el­csep­pent.
Oda men­tek az an­gya­lok,
Fel­szed­ték,
Ke­hely­be tet­ték.
Krisz­tus Jé­zus ele­ji­be vit­ték.
Krisz­tus Jé­zus sem szól sem be­szél.
Aki ezt az imád­sá­got el­mond­ja es­te lefektibe, reg­gel föl­kel­ti­be
Meg­ada­tik né­ki az ál­dott menyország.
An­gya­lok Ki­rály­né­ja Má­ria
Is­te­ni mag­za­tod meg­nyi­tot­ta az én bűnős sze­me­i­met
Föl­éb­red­tem.
Ke­gyes ki­rá­lyom, kér­lek min­den­kor légy ve­lem.
Szí­vem el ne alud­jon,
Gyar­ló tes­tem az éj­jel bé­ké­ben nyu­god­jon,
Hogy én Té­ged min­den­kor lás­sa­lak.
Min­den go­nosz tá­voz­zon.
Ál­dást mon­dunk az Urnak,
Há­lá­kat az Is­te­nek.
Ki há­za, há­za
Szent Be­ne­dek há­za,
Os­tya az aj­ta­ja
Töm­jén az ab­lak­ja
Négy­szög­le­tes szent ol­tár
Azon van a szent ke­reszt.
Ke­rülj köröszt
Öriz­zen a sörken­tyüs Szűz Má­ria.
An­na szül­te Szűz Má­ri­át.
Má­ria szül­te Szent Fi­át.
Fi­am, fi­am fé­nyes Jé­zus,
Kér­lek min­den­kor légy ve­lem.
Nyisd meg a ka­pu­dat,
Mosd meg az uta­dat.
Öt-hat ezer év mulva,
Gyü­nek szen­tek, szent an­gya­lok,
Hoz­nak ke­ne­tet mir­hát
Ami­vel az Úr Jé­zus szent se­be­it ke­ne­ge­tik.
Mon­dom mon­dom nék­tek
Aki ezt az imád­sá­got el­mond­ja
Hét ha­lá­los bűn­től meg­tisz­tul. Amen.

El­mond­ta Ka­to­na Sza­bi­na, 71 éves. Kevi.
Gyűj­töt­te Sil­ling Ist­ván 1996-ban.
A szö­ve­get írás­ban kap­tam a Hit­élet cí­mű ka­to­li­kus fo­lyó­irat­ban köz­zé­tett fel­hí­vás­ra
(Silling 2003, 355)

Én lëfekszëk én ágyam­ba,
Mind Úr­jé­zus ko­por­só­ba.
Há­rom any­gy­al fe­jem fö­lött.
Ëggy­ik őröz, má­sik vezéröl,
Har­ma­dik a lelkëm vár­ja.
Ka­kas kijáltya,
Kej fő, szép Szűzmárija,
Mer mëkfok­ták a zsi­dók a zár­tat­lan Jé­zus­kát,
Dár­dá­val dár­dáz­zák,
Lán­dzsá­vá szurkájják,
Ha­ra­pó­fo­gó­vá csipkoggyák,
Tövis­se ko­ro­náz­zák,
Két csëp vé­rit ecsëppentëttek,
A zany­gy­a­lok odamëntek,
Aran­tá­ny­ér­ba főszëtték,
Krisz­tus Urunk ele­ji­be vit­ték.
Krisz­tus Urunk asz mon­dot­ta,
Aki jeszt az imác­csá­got emo­ny­gya es­te lëfektibe,
Rëgge fő­kel­ti­be,
Hét bo­csá­na­tot nyer a kis Jézustú.
„. . . öreganyámtú, biz­tos­san . . .”

El­mond­ta Sán­dor­né Ko­vács Mar­git, 72 éves. Kevi.
Gyűj­töt­te Bo­dor Ani­kó 1995-ben (Silling 2003, 223)
Én fel­kel­tem én ágyam­ból
Mint úr Jé­zus ko­por­só­ból
Fe­jem fö­lött arany ke­reszt
Azon van há­rom an­gyal
Egyik őröz éfé­lig
Má­sik őröz haj­na­lig
Har­ma­dik őröz­zön
Ha­lá­lom órá­já­ig
Ka­ka­sok szó­nak
Má­ri­át kijál­tják
Kelj föl Má­ria
Keljföl
A Krisz­tust meg­fok­ták
Kő­osz­lop­hoz kö­töz­ték
Vass söp­rű­vel söprüzték
Egy csepp vé­re el­csep­pent
Az an­gya­lok főszet­ték
Ólom tá­nyér­ra tet­ték
Má­ri­á­hoz be­vit­ték
Má­ria is aszt monta
Aki esztet es­te reg­gel
El­mond­ja
Po­kol aj­ta­ja elötte
Belessz pes­zé­tel­ve
Meny­or­szág aj­ta­ja
Előt­te kilessz nyit­va.
Názá­ra­ti úr Jé­zus
Krisz­tus ne­vé­ben
Föl­kel­tem ő le­gyen ma
És min­den­kor ve­lem
őröz­zön és ol­tal­maz­zon
En­gem min­den go­nosz­tól
Ki­vált ké­pen a bűn­től
Ál­dott le­gyen a megos­zha­tat­lan
szent há­rom­ság
Egy Is­ten most és
Mindörökön
Örök­ké. Ammen.
Édes Jé­zu­som
Hál­lá­kat adok ate
Szent föl­sé­ged­nek
hogy meg­őriz­tél e
sö­tét éj­sza­kán
őrizz meg a mai szent
napo­nis
Tűz­től viztől hir­te­len
ha­lál­tól, go­nosz em­ber
Szán­dé­ká­tól
Két­ség­be esés­től
Ör­dög­nek in­csel­ke­dé­sé­től
Min­den fé­le ve­sze­de­lem­től
Édes Jé­zu­som.
Édes Jé­zu­som föla­jál­lom
ezta ke­vés imát­sá­go­mat
Édes apá­mé édes anyá­mé
Öreg apá­mé öreg anyá­mé
Hete­di­zen va­ló nem­zet­sé­ge­mé
a Krisz­tus­nak ött
mél­sé­ges se­be­i­ért a Bol­dog­sá­gos
Sűz Má­ri­á­nak
hét fáj­dal­máé az én őr­ző
an­gya­lo­mé. Ne­ve­men
va­ló Szen­tem­nek tis­zte­le­ti­ér
Pur­gá­tó­ri­um
bé­li lel­kek­nek ki­sza­ba­du­lá­su­ké
sza­ba­dícsd
ki Édes Jé­zu­som.
Mi­dőn föl­éb­re­dek, há­lá­kat
re­be­gek di­csér­tes­sék
Jé­zus Krisz­tus most és
Mind­örök­ké, ammen.

Gyűj­töt­te Vö­rös Im­re Zentán 1994-ben. A gyűj­tő írás­ban kap­ta a szö­ve­get.
A le­jegy­ző is­me­ret­len. A szö­veg fe­lett: Es­te­li és reg­ge­li ima fo­há­szok cím
(Silling, 2003, 338)

Szól a ka­kas
Kelj föl Má­ria,
El­fog­ták Ná­zá­re­ti Jé­zust,
Ná­zá­re­ti Jé­zus­nak há­rom csepp vé­re
csep­pent,
Az an­gya­lok ólom­tál­ba szed­ték,
Má­ria elé­be vit­ték,
Aki ezt el­mond­ja,
An­nak a lel­ke vé­lem lés­zen a
Pa­ra­di­csom­kert­be.
El­mond­ta Ka­to­na Pi­ros­ka, 80 éves. Zenta.
Gyűj­töt­te Sil­ling Ist­ván 1991-ben (Silling 1997, 131)

Én lëfekszëk én ágyam­ba,
Mind Úr­jé­zus ko­por­só­ba,
Kerűd, köröszt, a há­za­mat,
őrizd, anygyal, a lelkëmet,
Para­dic­som­ker­ty­é­ben csöndítenek,
Az any­gy­a­lok örvendëznek,
Úr kit­ëtte ko­por­só­ját,
Rá zü szen­te ke­reszt­fá­ját,
Két vál­la­mon két anygyal,
Aki ezëket lëvëszi,
Az árt­has­son nëkëm.
Szám­ba szent ke­reszt,
Szi­vemën szent ke­net,
Fe­jem fö­lött Úr­jé­zus,
Há­tam mögöt Szent Jó­zsef,
Előt­tem bol­dok­sá­gosz szent szűsz,
Két vál­la­mon két anygyal,
Aki ezëket lëvëszi,
Az árt­has­son nëkëm.

El­mond­ta Var­gá­né Ba­logh Ilo­na, 57 éves. Zenta.
Gyűj­töt­te Sil­ling Ist­ván 1992-ben (Silling 2003, 228)

…Kakasok szólanak,
Mári­ját kijáltanak,
Egy csöpp vé­re csöppenék,
Az an­gya­lok fölvëtték,
Krisz­tus ele­ji­be vit­ték,
Mir­hát, kenetët, szent sebe­jit ke­ne­ge­tik.

El­mond­ta Sóti Etel­ka, 65 éves. Zenta.
Gyűj­töt­te Sil­ling Ist­ván 1992-ben (Silling 1997, 130)

Fel­ső­he­gyen Tóth Ju­li­an­ná­nak kö­szön­he­tő­en je­gyez­het­tem le ezt az ar­cha­i­kus né­pi imád­sá­got:

Én lëfek­szek én ágyam­ba
Tes­ti lel­ki ko­por­sóm­ba
Há­rom an­gyal fe­jem fö­lött
Egyik őriz, má­sik vi­gyáz, har­ma­dik a lelkëm vár­ja.

Ka­ka­sok szól­nak, Má­ri­át kijál­tnak
Kelj föl Má­ria,
Mëgfog­ták Szent fijadat,
Vi­szik ma­gas Gol­go­tá­ra fe­szí­tik.

Há­rom csepp vé­re lëcsëppent
Az an­gya­lok főszëdték
Arany tá­nyér­ra tëtték

Az an­gyal azt mond­ta,
Aki eszt az imád­sá­got es­te, rëgge` ëmon­gya
az örök halál­tul sza­ba­dul.

El­mond­ta Tóth Ju­li­an­na, aki 1911-ben szü­le­tett Fel­ső­he­gyen.
Édes­any­já­tól ta­nul­ta, aki Fel­ső­he­gyen élt.
Gyűj­töt­te Nagy Abo­nyi Ág­nes 2001. de­cem­ber 4-én (Nagy Abo­nyi 2010, 369)

Én lëfekszëk én ágyam­ba
Tes­ti lel­ki ko­por­sóm­ba
Há­rom an­gyal fe­jem fëlëtt
Egyik őr­zi édes­apá­mat, má­sik édes­anyá­mat, har­ma­dik a ma­gam bű­nös lel­két.

…(A vé­ge meg ez volt:)

Az an­gyal azt mond­ta:
Aki ezt az imád­sá­got három­szó e’mongya
há­rom lelkët ki­sza­ba­dít a purgá(tó)rium tüzébül.

El­mond­ta Hanák Emí­lia. 1938-ban szü­le­tett Fel­ső­he­gyen.
Az imát édes­any­já­tól Kószó Er­zsé­bet­től ta­nul­ta, aki Fel­ső­he­gyen szü­le­tett 1911-ben.
Gyűj­töt­te Nagy Abo­nyi Ág­nes 2010. má­jus 14-én (Nagy Abo­nyi 2010, 370)
Az ar­cha­i­kus né­pi imák vizs­gá­la­ta má­ra már a ma­gyar folk­lo­risz­ti­ka köz­is­mert ku­ta­tá­si te­rü­le­tei kö­zé tar­to­zik. Ah­hoz, hogy ke­let­ke­zé­sük ko­rát és kö­rül­mé­nye­it il­le­tő­en meg­nyug­ta­tó ma­gya­rá­zat­tal szol­gál­has­sunk, to­váb­bi (újabb és újabb szö­veg­va­ri­án­so­kat ered­mé­nye­ző) ku­ta­tó­mun­ká­ra van szük­ség. Köz­le­mé­nyünk cél­ja, hogy egy he­lyen ös­­sze­gyűjt­ve mu­tas­sa be a ma­gyar nyelv­te­rü­let dé­li ré­szé­nek jel­leg­ze­tes ima­anya­gát, ös­­sze­ha­son­lí­tó anya­got szol­gál­tat­va ez­zel a to­váb­bi ku­ta­tá­sok szá­má­ra.

IRO­DA­LOM

Be­szé­des Va­lé­ria szerk.
2000    A jó Is­ten di­cső­sé­gé­re. Írá­sok a vaj­da­sá­gi ma­gyar­ság né­pi val­lá­sos­sá­gá­ról.  Sza­bad­ka: Kiss La­jos Nép­raj­zi Tár­sa­ság.

Be­szé­des Va­lé­ria – Nagy Abo­nyi Ág­nes
1997    „Má­ri­át di­csér­ni, hí­vek jöj­je­tek…”  A bács­kai és bán­sá­gi hor­doz­ha­tó Szűza­ny­as­zob­rok nép­raj­za. Ki­ál­lí­tás ka­ta­ló­gus. Zenta.
1999    Glo­ria in excel­sis Deo! A magá­ná­hi­tat szent­ké­pei. Ki­ál­lí­tás ka­ta­ló­gus. Szabadka–Zenta: Kiss La­jos Nép­raj­zi Tár­sa­ság – Thur­zó La­jos Köz­mű­ve­lő­dé­si Köz­pont.
2000    Bú­csú 2000. Temp­lo­mi lo­bo­gók és bú­csús ke­resz­tek… Ki­ál­lí­tás ka­ta­ló­gus. Zenta: Thur­zó La­jos Köz­mű­ve­lő­dé­si Köz­pont.
2001    Hi­szen ha­tal­mas se­gí­tő szent ke­zed. A Prá­gai Kis­jé­zus tisz­te­le­te vi­dé­kün­kön. Ki­ál­lí­tás ka­ta­ló­gus. Szabadka–Zenta: Kiss La­jos Nép­raj­zi Tár­sa­ság – Thur­zó La­jos Köz­mű­ve­lő­dé­si Köz­pont.

Burá­ny Bé­la
1973    Hej, szé­na, szé­na. Zenta: Zentai Mú­ze­um.

Bá­lint Sán­dor
1976–1980    A szöge­di nem­zet 1–3. A Mó­ra Fe­renc Mú­ze­um Év­köny­ve 1975/75-2; 1976/77-2; 1978/79-2.

Er­dé­lyi Zsu­zsan­na
1976    He­gyet hágék, lőtőt lép­ék. Ar­cha­i­kus né­pi imád­sá­gok. Bu­da­pest: Mag­ve­tő Ki­adó.

Kál­má­ny La­jos
1881–1891    Sze­ged né­pe 1–3. Sze­ged-Arad.

Nagy Abo­nyi Ág­nes
1997    A Szál­lás­ke­re­ső Szent csa­lád ki­len­ced szo­kás­anya­ga Ador­já­non és Orom­he­gye­sen. Üze­net 27/3–4, 252–260. p.
2008    Az adat­köz­lő azo­nos­ság­tu­da­ta egy fel­ső­he­gyi gyűj­tés tük­ré­ben. In Ben­nünk élő múlt­ja­ink. Tör­té­nel­mi tu­dat – kul­tu­rá­lis em­lé­ke­zet. Papp Ri­chárd – Szar­ka Lász­ló szerk. Zenta: Vaj­da­sá­gi Ma­gyar Művel­ődá­si In­té­zet, 345–355. p.
2010    Ada­lé­kok a „Di­csér­tes­sék fa­lu” né­pi val­lá­sos­sá­gá­hoz. In Szen­ve­dély és szol­gá­lat, Ta­nul­má­nyok a hat­van­esz­ten­dős Sil­ling Ist­ván tisz­te­le­té­re. Déva­vá­ri Bszé­des Va­lé­ria és Sil­ling Lé­da szerk. Sza­bad­ka: Bác­sor­szág Vaj­da­sá­gi Hon­is­me­re­ti Tár­sa­ság, 357–376. p.

Sil­ling Ist­ván
1992    Bol­dog­as­­szony ab­la­ká­ban. Né­pi imád­sá­gok és rá­ol­va­sá­sok Kupuszináról. Új­vi­dék: Fo­rum Könyv­ki­adó.
1997    Ka­ka­sok szó­lal­nak Má­ri­át ki­ál­ta­nak. Tóthfalu: Logos.
2002    Val­lá­si nép­ha­gyo­mány. Új­vi­dék: Fo­rum.
2003    Vaj­da­sá­gi né­pi imád­sá­gok és nyel­ve­ze­tük. Új­vi­dék: Fo­rum.

VMNA
2003    Vaj­da­sá­gi Ma­gya­rok Nép­raj­zi At­la­szá­nak komentárkötete. Papp Ár­pád – Raf­fai Ju­dit – Ter­bócs At­ti­la szerk. Sza­bad­ka: Kiss La­jos Nép­raj­zi Tár­sa­ság.

A Tisza és a Tisza vize a népszokásokban és a folklórban Zentán és környékén

"Ki a Tisza vizét issza,
vágyik annak szíve vissza."

A Tisza folyóként és vízként egyaránt fontos szerepet tölt be a Tisza mentén élő nép életében is. A néprajzi szakirodalomban a Tisza mente a Tisza alsó folyásának jobb partján Horgostól Titelig húzódó városok és községek területének összefoglaló megnevezése. Ez a kifejezés újabb keletű, a jugoszláviai magyarok nyelvhasználatában gyökeresedett meg. A Tisza mentének fejlett, polgárosult paraszti kultúráját, színes és gazdag folklórját, amely ma elsősorban az újabb keletkezésű tanyaközpontokból kifejlődött falvakban virágzik, a néprajzi kutatás viszonylag kevéssé ismeri.

Folyóként a Tiszának összekötő szerepe van. Összeköti a népeket, meghatározza az ember életmódját, élelmet ad, foglalkozást biztosít, élteti a hagyományvilágot és a népköltészetet. A Tiszát a folyópart lakói tisztelik, és akkor sem lázongnak, amikor elnyeléssel fenyegeti hajlékukat. Bálint Sándor neves néprajzkutató szerint: "Szeged népének életkedvéhez a Tiszától való szorongás éppen úgy hozzátartozik, mint Nápolyhoz a Vezúv: egyiküknek sem jut eszébe, hogy azért hagyja el szülővárosát, mert a pusztulás rátörhet."

Az emberiségnek a folyókhoz való ragaszkodása állandó. Bár ismerte a folyó romboló erejét, mégis a folyóvíz közelében telepedett le, mivel a víz biológiai jelentőségét, szépségét a veszélynél többre becsülte, s hitt mágikus, természetfeletti erejében.

A Tisza vize a népi táplálkozásban nem is olyan régen még ivóvízként, főzésre alkalmas vízként szolgált. A Tisza vizével oltották szomjukat a halászok, a pásztoremberek. A halkedvelők úgy vélik, hogy a Tisza vizében főtt halászlé a legfinomabb. A Tisza vizét használta főzéshez az is, aki jó bablevest akart készíteni. A folyó táplálékot is adott. Híresek voltak a zentai halászok, név szerint a Balogh, Csábi, Gulyás, Győri, Fazekas, Ferenczy, Kővágó, Kincses, Kis Jovák, Ollai, Petrovics, Pohárkovics, Tripolszki és Újvári családhoz tartozók.

A fő halászidényben minden ember tudott halat fogni. Még a szélvizek lecsapolása előtt, például a Nagy-éren kézzel fogták a halat, s hordták haza zsákszámra. "Annyi hal vót, hogy rettentő - mesélte a 91 éves Lőrinc Imre bácsi. - Legénykoromban édesapámmal és ismerőseivel egy alkalommal hat lovas kocsit raktunk meg hallal, lett úgy 5 mázsa, úgyhogy még a disznókat is hallal etettük."

A Tisza szabályozása után azonban hirtelen megcsappant a halállomány.

Mosás, tisztálkodás, fürdés, fürdőzés, úszás

Nem is olyan régen, szüleink, nagyszüleink idejében a nyári melegekben még nem fürödni mentek a Tiszára, hanem inkább mosni a kenderből, lenből szőtt ruhákat. A 19. század végén és a 20. század elején bizonyára nem csak a Tisza-parton lakók mostak a folyóban, hanem minden zentai asszony. A kilúgozott ruhát a folyó vizében mosósulyokkal addig sulykolták, amíg csak szürkés levet eresztett.

Az év első rituális mosakodását, fürdését a néprajzi szakirodalom a húsvét előtti péntekre, azaz nagypéntekre teszi. A lányok otthon tisztálkodtak, csak a fiúk mehettek a Tiszára. Kuklis Ilona néni szavai is megerősítik ezt: "Anyám mindig mondta nekünk - mert hát öten vótunk, lányok -, hogy a bátyátok mehet a Tiszára fürödni, de nektek itthon a teknő. Nem fogja nézni senki se a lábatok szárát!"

A szabad folyóban való fürdés veszélyekkel járt. A század eleji zentai újságban, a Zentai Függetlenség 1906. július 27-i számában felhívják a fürdőzők figyelmét, hogy tartsák be a tiszai fürdőházra vonatkozó rendőrkapitánysági rendeletet, melyben egyebek között ez áll: "Úszni nem tudóknak vagy kevésbé úszni tudóknak - kortekintet nélkül, - úszni tudóknak 16 éven alól a szabad Tiszában fürdeni egyáltalán tilos. A Tiszát átúszni csak csolnak kísérettel engedtetik meg. A hídlábakhoz leúszni - miután ott a Tiszában veszélyes örvények vannak - mindenkinek tilos."

A zentaiak tehát a fürdőházban, majd később a homokkal feltöltött, hivatalosan kijelölt helyen strandolhattak. A cséplés vagy más nyári mezőgazdasági munka után, ha alkalom adódott, a fiatalok megfürödtek a Tiszában, így felfrissülve, tisztán mentek haza. A lányok ruhástul, illetve kombinéjukat magukon hagyva mentek be a vízbe. Aki gyerekkorában nem tanult meg úszni, felnőtt korában már nem is próbálkozott vele. Nem kell csodálkozni, hogy a jól ismert, tapasztalt halászok között is volt, aki nem tudott úszni. Megtörtént az is, hogy a halász a ladikból kiesve a folyóban lelte halálát.

Annak idején az úszni nem tudóknak szíjjal két-három kiszáradt kabakot csatoltak hátitáskaként a vállára. Később erre a célra kabaktök helyett néhányan, bádogból készített dobot erősítettek a hátukra. Az idősebbek közül sokan így tanultak meg úszni gyerekkorukban. Mások a szülők, az ismerősök, az úszótanár segítségével úgy gyakorolták az úszást, hogy a derekukra kötött kötél végét egy ladikban ülő felnőtt fogta. A harmincas évek végén néhányan már úszógumival próbálkoztak. Kovácsné Bíró Cecília mesélt erről. Annak idején, amikor a csókai Léderer-birtokon kommencióra dolgoztak, a nyári ebédszünetben fürödtek.

Egyébként az úszástudás felnőttet, gyermeket egyaránt merészebbé, de ugyanakkor óvatosabbá is tett, ezenkívül az úszónak biztonságot jelentett. A paraszti úszástechnika a versenyúszástól, a szakszerű úszásoktatástól alapvetően különbözik. Arra épül, hogy a víz szembe, szájba, orrba, fülbe ne kerüljön, akárcsak az állatok úszásánál. Az úszás tanításánál szokás volt emlegetni a ló, a tehén vagy a kutya úszását, amely állatoknak a fülébe, orrába a víz be nem mehet.

Az állatok úsztatása, a kender áztatása és a fűztelepek

Az állattartással kapcsolatban ismeretes, hogy régen a Tiszán voltak úszásra, úsztatásra kijelölt helyek: lóúsztatók, illetve marhaúsztatók. A mai strand helyén, a hídlábhoz közel, a bánáti oldalon, valamint Oromparttól északnyugatra, a Kalocsa-völgyben, az oromparti szikeseknél, az úgynevezett Nagy-éren a lovakat és a szarvasmarhát fürösztötték, csutakolták. A marhacsordát még az 1950-es években is a zentai hídlábhoz közel, a mai strand helyén lévő "lórélejárásra" hajtották a csókaiak. Más helyeken, például a kompjárás alatt és a Nagy-éren libákat és kacsákat is úsztattak. Emlékeznek még néhányan a zentai oldalon a "betyárstrandra", amely nem volt "hivatalos" strand. Ide egyesek szerint a "különcök" jártak úszni. Ezen a helyen szerettek fürödni az úszni nem tudók, mivel fokozatosan mélyült a víz. Libát úsztattak és mostak is itt. Az 1940-es években a Moholtól lejjebb eső Tisza-partot disznóstrandnak hívták, mert hogy ott úsztatták a sertéseket. Akkor még sokan a göndörszőrű mangalicát tenyésztették. A juhokat leginkább csak állóvízen hajtották át fürösztés céljából. Egy alkalommal a csókai birkanyájat megúsztatták a Tiszán, úgy mosták ki a gyapjukban lévő nagyja piszkot. A nagygazdák birtokáról a lenyírt gyapjút nagy mennyiségben igencsak a Tiszára hordták le, s nagy, szalmahordó kosarakba rakva mosták. Zentán a Sörös Rozikaként ismert Serfőző Gáborné Bálint Rozália, híres birkanyíró asszony a gyapjú mosásával kapcsolatban ezt mesélte: "A Tiszába mostuk a gyapjút. A kosár a vízbe' át, merigettük a vizet rá, s úgy forgattuk a gyapjút, csak forgattuk."

Amikor a kendertermesztés nagyban virágzott, a kendert feldolgozás előtt szintén a Tisza vizében áztatták. Régen a Poronty-szigettől végig, a házak felőli éren is voltak áztatók. A kendergyár működésének elején a cukorgyár felől, később a régi nevén Áztatónak, mai nevén Kisbátkának nevezett részen áztattak.

A Tisza mentén régen rengeteg vadfűz termett. A rendszabályozás és a vadvizek lecsapolása folytán sok helyen kipusztult a magról termő vadfűz, az úgynevezett malágyvessző. Vadfűz a zentai oldalon, a Kispána csárda alatti részén és a bánáti részeken is nőtt. Az árterületek iszapos talaja alkalmas volt a fűzvessző telepítésére. 1912-ben a Zentai Friss Újság november 24-i száma arról számolt be, hogy a városnak van ugyan füzese a Nagybátkán, a Mákosban, a Koplalóban, a Kis- és Nagybudzsákban, de nemigen van azokkal mit dicsekedni, mert ezek a fűztelepek gondozatlanok. Ezért a földművelésügyi miniszter fűztelepítési célokra segítséget ajánlott fel, éspedig minden hold fűztelep berendezésére ingyen nemesfűz dugványt és 100 koronát a telepítéssel járó munka kifizetésére. A kosárfonáshoz szükséges nyersanyag termelésének Zentán az 1960-as évekig, a kosárfonó vállalat működésének megszűnéséig volt jelentősége.

A Tisza és a népi megfigyelések

A népi megfigyelések között akadnak szép számban olyanok, amelyek a Tisza vizének változására, az áradásra, a visszahúzódására, az időjárás jelenségeire vonatkoznak.

Ha az apró csigák feljönnek a felszínre, és közvetlenül a vízszint alatti partoldalra tapadnak, az a Tisza áradását jelzi, ha pedig onnan eltűnnek, akkor nemsokára apadni kezd a víz. Ha a csigák felmásznak az ágakra, a fára, akkor nagyon árad a Tisza, árvízveszélyt jelent.

Sokan megfigyelték azt is, hogy a lentről jövő hideget, nedvességet más állatok is jelzik. Például ilyenkor a fürdőzők tele voltak vízibolhával. A víz felszínén összegyűlt sűrű hab is az áradásra utal. Amikor a Tiszán át csónakot húznak a halászok, és az mély hangot ad, ugyancsak rossz időt, esőt jelez. A Tiszán járó emberek megfigyelték, hogy vihar előtt mélyebbek a hangok, mint rendesen.

Amikor a ponty a víz tetején csapkod, rossz idő, eső, zivatar közeledtét jelzi.

Ha nem akad egyetlen hal sem a halász hálójába, az a Tisza stagnálását jelzi. A horgászok is megfigyelték, hogy ha nem eszik a hal, azt jelenti, hogy áll a víz. Az óbecsei gát elkészítése óta a Tisza tóként viselkedik, de régebben a vízen járók áradás előtt két nappal a víz állásából már tudták, hogy mire lehet számítani.

A Tisza a népköltészetben

Zentán és környékén a Tiszával kapcsolatban gazdag folklóranyag gyűjthető. Az összegyűjtött kifejezések között akadnak szép számban olyanok, melyek ma is használatosak, illetve ismertek, de sok elfeledett szólásunkra már csak a legidősebbek emlékeznek.

Mielőtt a felsorolásba kezdenénk, előrebocsátjuk, hogy a népköltészeti műfajokat nem csoportosítottuk, nem elemeztük, mivel pontos elhatárolásuk nehezen oldható meg. Célunk csupán a Tiszával kapcsolatban begyűjtött kifejezések, szállóigék, közmondások, epikus proverbiumok, szólásformájú csúfolók közlése. Mindenesetre azért tisztáznunk kell, hogy mi is a szólás, és mi a közmondás. Mindkettő szájhagyomány útján terjedő beszédfordulat, de a szólás általában magában foglal egy történeti adatot, amelyet egyúttal értelmez. A közmondás viszont tanító célzatú megállapítás, nem csupán nyelvi és stilisztikai eszköze a beszédnek. Az egyik is, és a másik is az emberiség évszázados megfigyeléseinek, életszabályainak és erkölcsi ítéleteinek állandó, rövid, frappáns formában való kifejezése, s ezért a nép gondolkodásának hű tükrözői.

A Zentán és környékén ismert változatokat igyekeztünk hitelesen lejegyezni. A legismertebbek mellé + jelet, a kevésbé ismertek mellé - jelet tettünk. A helységnevek kezdőbetűivel jelöltük az adatközlők születési helyét (Felsőhegy - F, Mohol - M, Orompart - O, Zenta - Z). Ezután következik a szólás, illetve a közmondás értelmezése, vagyis hogy mikor, mire mondják, illetve magyarázatot fűztünk hozzá.

Akkor még a Tisza is másfelé folyt. (-M) - Nagyon régen lehetett az!

Amelyik kutya egyszer átússza a Tiszát, máskor is megteszi /máskor is meri. (+Z) - Arra mondják, aki újra próbálkozik azzal, amibe már egyszer belekóstolt. Pl: Egyszer már lopott, vagy megcsalta a hitvesét.

A Tisza igazságot tesz! (-Z) - Nem engedi át a vihart a másik oldalra. Olyankor mondják, ha a bánáti oldalon nagy vihar van, a Bácskában viszont szép az idő.

A Tiszáról is szomjasan jött haza. (-Z) - Nem használta ki a lehetőséget.

Délrű még a szél se jó. mer' elrontsa a Tiszát! (-Z) - A déli szél nagy hullámokat hoz a Tiszára.

Erre már gyühet/jöhet a Tisza vize is (az sem fog segíteni). (+F, Z) - Az idei kukoricatermésre is mondják a földművesek a nagy szárazság miatt, mivel kevés lesz a kukorica, hiszen arra már késő az eső is, és a Tisza vize sem használna.

Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza. (+M, F, Z) - A Tisza vidékére való ember mindenünnen visszavágyik szülőföldjére.

Ennek a szállóigévé vált közmondásnak a kifordított változata is ismert Zentán:

Ki a Tisza vizét issza, saját levét issza vissza. (-Z) - Ironikusan arra utal, hogy cselekedeteink visszahatnak. Gondatlanságunk, mulasztásunk miatt magunknak okozunk kárt. Elgondolkodtató ez a közmondás, hiszen nem is olyan régen ivóvíznek alkalmas volt a Tisza vize. Napjainkig már annyi szenny lefolyt rajta, hogy néha még fürödni is alig merünk benne.

Lefelé folyik a Tisza. (-Z) - Akkor mondják, ha valamit tényként bizonygatnak. A valóságra utal, a megváltoztathatatlan állapotot hangsúlyozza. Ismert népdal kezdő soraként szerepel ez a szófordulat.

Meginná egy hajtókára a Tiszát is. Meginná a Tisza vizit is. (-Z) - Nagyon szeret inni, iszákos.

Nekimegyek a Tiszának. (+A, Z) Nekimennék a Tiszának, ha vóna benne gerenda. (F, O) Nekimennék a Tiszának, ha lenne gerendája (de nincs gerendája). (Z) - Akkor mondják ezt, ha valaki elkeseredik valamiért, megunja az életét.

A "Nekimék a Tiszának!" fenyegetőzésre így szólnak vissza Felsőhegyen:

De vigyázz, nincs benne gerenda! (F) Nincs gerendája. A Tiszának nincsen gerendája. (Z) - Könnyen bele lehet fulladni a Tiszába.

Sok víz lefolyik addig a Tiszán. (+A, F, Z) Sok víz elfolyik addig a Tiszán. (Z) - Soká lesz az még.

Tiszára vizet! (+F) Vizet a Tiszába. A Tiszára visz vizet. (Z) - Akkor mondják, ha valaki feleslegesen fárad. Egyik helyről a másikra olyan dolgot visz, amiből ott már úgyis sok van.

Tiszát lehetne vele rekeszteni. (+F) (Annyi van belőle, hogy) Tiszát lehetne rekeszteni. (Z) - Sok van belőle.

Tiszavirág életű. (+Z) Virágzik a Tisza. - A Tisza virágzása a folyóval kapcsolatos rövid ideig, néhány óra hosszáig tartó esemény. A tiszavirág a legnagyobb kérészfajunk. Tulajdonképpen a kérész hímjét illeti ez a név, amelynek aranysárga a teste, utótora, háta viszont sötétbarna. Úgy intézi röptét, hogy a víz folyásával szembe kerüljön, s ott a kikelő és magasba igyekvő nőstényt fogadja. Annak megtermékenyítése után a vízbe hanyatlik, de a nőstény néhány percig még életben marad, hogy petéit lerakja. Erről mondják tehát, hogy tiszavirág életű, azaz rövid ideig élő, nagyon rövid élettartamú esemény. Általában valakinek a szerelmi kapcsolatára, vagy rövid ideig tartó házasságára mondják.

Zavaros a Tisza. (+F) Zavaros, mint a Tisza. (Z) - Nagyon zavaros. Ismert népdal kezdő soraként szerepel.

Más, nálunk ismeretlen közmondások:

Az az igaz, ami való, túl a Tiszán van Badaló. - Igaz, ami igaz.

Lassan foly a Tisza, boldog aki issza. - Boldog az az ember, aki a Tisza vidékén él.

Ha egy ökör nekiveti magát a Tiszának, a többi is utána úszik. - Ha egy embert rá lehet venni valamire, a többi már magától is követi a példát.

Sok halat fognak ki addig a Tiszából. - Soká lesz az még.

Más, nálunk ismeretlen szólások:

Elfognák a Tisza vizét. - Nagyon sokan vannak.

Elvezettük a Tiszára, mégis szomjasan jött haza. - Megmutattuk neki, hogyan boldogulhat, mégsem ragadta meg az alkalmat.

Hidd el bolond, ég a Tisza, szalmával locsolják. - Badar beszéd ez, nem hiszem én ezt.

Ő se gyújtaná meg a Tiszát. - Nagyon gyámoltalan.

(O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások című könyvéből)

Meginná a Tiszát is, ha bor folyna benne. - Végtelenül szereti a bort.

Túl a Tiszán, Karcagon békát nyúznak madzagon. - Jásztelki származású falucsúfoló.

(Molnár István: Szólások, közmondások Jászszentandráson és környékén című kiadványból)

Gyermekjátékok, mondókák és csúfolók

Előrebocsátjuk, hogy néhány szövegnek ezúttal csak részletét közöljük. A szövegkihagyást három ponttal jelöltük. A gyermekjátékok közül a hintáztatókban fordul elő leggyakrabban a Tisza neve. Burány Béla Hej, széna, széna című könyvében a Zentán gyűjtött hat hintáztató közül csak egyben nem szerepel a Tisza szó.

Az "Egy üveg alma" vagy "Egy süveg alma", illetve "Egy süveg cúkor" kezdetű hintáztatót általában a fára felfüggesztett ülőhintán hintáztatott gyermeket lökve mondták, énekelték. A hintáztató egyszer végigmondott szövege egy fordulót jelentett, tehát egyben a hintázás idejét is mérte. A hintázás első része tulajdonképpen számoló - tízig. A második rész így hangzik:

Ángyomasszony/nénémasszony kislánya
Belefúlt/belehalt a Tiszába.

A harmadik rész nagyon változatos. A "mivel halásszuk ki?" kérdésre adott felelet általában még 8-10 sorból áll. Az én gyermekkoromban mi ezzel a szöveggel énekeltük tovább:

Mivel halásszuk ki?

Csontokkal, cserepekkel,

Azzal halásszuk ki.

Miska fiam, Miska,

Hajtsd ki a tehenet!

Hová, hová hajtsam?

Kis kemence mellé.

Szállj le, barát, a hintóról,

Hipp, hopp, hopp.

 

(Surányiné Balla Anna, Zenta, 1930-1999)

Egy üveg alma.

Tíz üveg alma,

Tíz, tíz, tiszta víz,

Olyan, mint a Tisza-víz

Ángyomasszony kislánya

Belefút a Tiszába.

Mive' halásszuk ki?.

(Kovácsné Bíró Cecília, 1924, Felsőhegy. 2000-ben gyűjtötte Nagy Abonyi Ágnes)

Egy üveg alma.

Tíz üveg alma,

Tiz, tíz, Tisza-víz,

Olyan, mind az aranyvíz.

Ángyomasszony kislánya

Belefúlt a Tiszába.

Szedjünk össze csinteket, csontokat,

Avvá' halásszuk ki!.

(Nagyné Letenai Rozália, 42 éves, Zenta. 1972-ben gyűjtötte Burány Béla)

Egy üveg alma,.

Tíz üveg alma,

Tíz, tíz, tiszta víz,

Olyan, mint a folóvíz.

Nénémasszony kislánya

Belefút a Tiszába.

Mive' halásszuk ki?

Szedjünk össze csinteket, csontokat,

Avva' halásszuk ki!

Riska fiam, Riska,

Hajtsd ki a tehenet!

Hová, hová, édesanyám?

Kiskemence mellé.

Ott tarkázik, ott barkázik

Sárgalábú kiskakas,

Kiugrott a gyepre.

Ipipi, mi van ott?

Egy kis egér, egy kis nyúl,

Szálljon le az ifiúr.

 

(Lőrinc Imre, Mohol, 1909. Zentán 2000-ben gyűjtötte Nagy Abonyi Ágnes)

Összehasonlításképpen bemutatunk egy hódegyházi változatot. A szöveget itt a dal ritmusa szerint tagoljuk:

 

Egy sü-veg al-ma.

Tíz sü-veg al- ma,

Tíz, tíz, tisz-ta víz,

O-lyan, mind a for-ró víz.

Án-gyom-asz-szony kis-lá-nya,

Be-le-halt a Ti-szá-ba,

Szöd-jünk ösz-sze csin-to-kat, cse-re-pe-ket,

Av-val ha-lász-gas-suk!

Túl a Ti-szán van egy ház,

Ab-ba la-kik egy ba-rát,

Sü-ti-fő-zi a gan-cát,

Kér- tem tő- le, de nem ád,

Még azt mond-ta, po-fon vág.

Po-fon ám, a kis-ku-tyát,

An-nak is a szűk lu-kát!

(Jaksáné Ágó Julis, 63 éves, Hódegyháza. 1972-ben gyűjtötte Burány Béla)

 

A "Hinta-palinta" kezdetű általánosan ismert hintáztatót a felnőttek csecsemőnek, kisgyermeknek énekelték. A beszédtanulással együtt a kisgyermek meg is tanulta játszani, énekelni. Gyakran a hinta-palinta volt az első szópár, melyet a gyermek megtanult. A felnőtt lábfejére ültette saját magával szemben a gyermeket, két kezét megfogva nyújtott lábbal ritmusra emelgette. A hintáztatás másik módja, amikor ketten hintáztatnak egy gyermeket. Az egyik a hóna alatt, a másik a bokájánál fogja, és úgy himbálják ütemesen. Gyermekkoromban az alábbi szövegre mi is szívesen hintáztattuk egymást pokrócba fogva:

 

Hin-ta, pa-lin-ta,

Ré-gi dun-na, kis ka-to-na,

U-gorj a Ti-szá-ba,

Ha nem a Ti-szá-ba,

Ak-kor a Du-ná-ba!

 

(Általánosan ismert. Surányi Franciska, Bogaras-Zenta 1910-1992)

Amikor esik az eső, ezzel a mondókával biztatják:

Ess, eső, ess! Bú-za bu-ko-rod-jon,

Zab szapo-rod-jon,

Az én ha-jam o-lyan le-gyen,

Mint a csi-kó far-ka,

Még an-nál is-hosz-szabb,

Mint a Ti-sza hosz-sza,

Még an-nál is hosz-szabb,

Mint a vi-lág hosz-sza!

(Micsikné Rác Borbála, Padé, 1920. Zentán 2000-ben gyűjtötte Nagy Abonyi Ágnes. Lásd: Burány Béla: Hej, széna, széna. 11. p.)

Az adatközlő szomszédasszonya, Sihelnikné Kuklis Ilona ugyanezzel a szöveggel tudta a mondókát, és megjegyezte: "Mindig szaladgá'tunk, és ezt mondogattuk, mikó' esett az eső. Hosszú hajunk vót, az vót a divat. A lányok az én gyerekkoromban nagypénteken egy magas fa alatt fésűködtek, de akkó nem beszétek semmit. A kifésűtt hajat a fa tövébe ástuk, hogy hosszúra nőjön a hajunk."

Csúfolók

Tisza, Duna, Dráva, Száva,

Törjön ki a lábad szára!

(Általánosan ismert Zentán.)

Du-na, Ti-sza, Száva, Dráva,

Tör-jön ki a nya-ka, lába!

(Egy másik változat ugyancsak Zentán.)

A Tisza a néphitben

A Tiszával kapcsolatos hiedelmet nemigen találunk, hacsak nem Jung Károly Törökbecsén gyűjtött történetéhez hasonlót a táltosokról: "Szokták azt is mondani, hogy hát Bácskában esik az eső. Aszondják a mi táltosaink gyöngék, ezé' nem kaptunk esőt. Mikó' kaptunk esőt árú' Bácskárú', akkó meg aszondják, hogy a mi táltosaink erősek vótak, mer' kaptunk esőt. Legyőzték a bácskaiakat." A zentaiak ezt így tudják: "A Tisza felett viaskodnak Bácska és Bánát táltosai. Ha a Bánát felű' nem gyün eső, csak megáll a Tisza fölött, akkó' nem elég erős a bácskai táltos." Egy másik hiedelem szerint: Ha meghalt valaki, nem engedték, hogy a halottat átvigyék a Tiszán, "mer' akkó' a másik ódalon nem lesz eső egész évben." (Micsikné Rác Borbála, Padé, 1920.) Illetve "mer' akkó' e'veri a jég a termést." (Sihelnikné Kuklis Ilona, Zenta, 1911.)

A néphitben a Tisza vizének mint víznek tisztító, gyógyító, bajelhárító szerepet tulajdonítanak. A tavaszi népszokásokban különös jelentősége van a víznek. Tisztító erejében sokan még ma is hisznek, de már nem őrzik a hagyományokat, nem végzik el a rituális cselekményt a meghatározott naptári ünnepeken.

A folyóvíz állandó tisztulás, újulás jelképe. Jelentősége a tisztasággal, az egészséggel szorosan összefügg. A népszokásokban gyakran átmenetet, illetve ellentétet is képvisel. A Tiszával kapcsolatos asszociáció pozitív oldalról: tiszta víz, tisztaság, egészség, a negatív oldalról pedig a szenny, a veszély, a félelem, a halál. A gyermekjátékok szövegéből is kiviláglik ez a példa: "Tíz, tíz, tiszta víz, olyan mint a Tisza-víz."; "Nénémasszony kislánya, belefút a Tiszába."

A naptári ünnepeknél a Tiszával kapcsolatos hiedelmek esetében a nagypénteket emelhetjük ki. Nagypénteken volt az év első nagy mosakodása kint az udvaron. A merészebbek, főleg a férfiak a Tiszában, a nők inkább otthon, a kútnál fürödtek. Azért tisztálkodtak az év jeles ünnepei előtt még buzgóbban, hogy egészségesek legyenek. A víz tisztító, megújító hatása az egész évre vonatkozott. Törökbecsén a ház apraját-nagyját, de még a lovakat is megfürdették, hogy abban az évben ne legyenek rühösek. Nagypénteken a Tisza partján hasalva szapollyal ütögették a vizet, hogy egész évben szerencséjük legyen. Nagypéntek dologtiltó nap is. Nagyanyáink idejében. nem volt szabad mosni, sem fejet mosni az asszonyoknak, mert a Szűz Mária akkor összefogta a hajukat. (Zsigáné Varga Ilona, Zenta, 1937.) Említettük, hogy ezen a napon a lányok fa alatt fésülködtek, hogy a hajuk is úgy nőjön, mint a fa. A vízbefúltat nagypénteken sütött cipóval keresték a Tiszán. Az idős zentai asszonyok még emlékeznek erre. "Akinek a hozzátartozója vízbe fút', az nagypénteken sütött cipót vitt a Tiszára. Abba a cipóba egy gyertyát helyeztek, úgy tették a vízre. A víz csak vitte, oda vitte, az ott át' meg, ahol az a halott vót, ott forgott, forgott körülötte, ott megtanáták." (Sihelnikné Kuklis Ilona, Zenta, 1911.) "Kenyeret szoktak dobni a vízre, ahol a kenyér megáll, ott köll keresni a Tiszába fúltat." (Zabos Rudolf, Zenta, 1943.)

A Mura-vidéken augusztus 15-én, Nagyasszony napján nem szabad fürödni, mert kígyó van a vízben. Nagyboldogasszony napján az asszonyok számára tiltották a fürdést, nehogy vérzésben haljanak meg. Nálunk ez a hiedelem nem ismert.

Irodalom

Brehm, Alfred: Az állatok világa. Budapest, 1906

Halász Albert: Jeles napok, népi ünnepek a Mura-vidéken. Lendva, 1999

Jung Károly: Táltosok, ördögök, garabonciások. Újvidék, 1985

Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban. Újvidék, 1993

Lázár Katalin: Népi játékok. Budapest, 1997

Matijevics Lajos: Vizeknek szarváról. Újvidék, 1982

Molnár István: Szólások, közmondások Jászszentandráson és környékén. Szolnok, 1993

O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások. Budapest, 1982

Penavin Olga - Matijevics Lajos: Zenta és környéke földrajzi neveinek adattára. Újvidék, 1980

Szabó István: A gyermek úszni tanítása a Tisza menti falvakban. Gyermekvilág a régi magyar falun. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei - 50, Szolnok, 1995

Tripolsky Géza: Város, folyó, emberek. Zenta, 1998

Adatközlők

A 2000 augusztusában végzett gyűjtés helye, adatközlőinek neve, születési éve, születési helye:

Felsőhegy, Kovácsné Bíró Cecília, 1924, Felsőhegy

Zenta, Lőrinc Imre, 1909, Mohol

Zenta, Micsikné Rác Borbála, 1920, Padé

Zenta, Sihelnikné Kuklis Ilona, 1911, Zenta

Zenta, Zabos Rudolf, 1943, Zenta

Zenta, Zsigáné Varga Ilona, 1937, Zenta