„… voltaképpen a saját temetésemre jöttem”

Nagy Abonyi Árpád: Budapest, retour. Regény. zEtna, Zenta, 2008

Él a vajdasági magyar irodalomban egy Herceg Jánostól eredeztethető törekvés, hogy az író a saját korával, saját környezetének történéseivel foglalkozzon, mintegy hiteles tanúként hagyjon nyomot idejéről. Ehhez nem is egy dokumentumjellegű műfaj áll a szerzők rendelkezésére, sőt a fikciós műfajok is e törekvés szolgálatába állíthatók, és tehetséges alkotó művében egyaránt hitelesnek mutatkozik a fikciós műalkotás és a korrajz, illetve, ha az önéletrajziság felé kanyarodik a mű, az élettörténet mögé emelt kitalált háttér, regénytörténet, elbeszélés, autentikus események láncolataként elevenedik meg.

Nagy Abonyi Árpád regénye, a Budapest, retour ezen a nyomvonalon halad. Fiktív mivoltát szerzői kijelentéssel erősíti, miszerint „könyv valamennyi szereplője kitalált személy. Bármilyen hasonlóság élőkkel és holtakkal a véletlen műve.” Az ilyen elhatárolódásokat leginkább úgy kell értelmezni, hogy a szerző jogilag védte magát, senki se perelheti, ha felismerte magát vagy hozzátartozóját a műben, egyben így jelzi, hogy az alkotás valós történésekre alapul. Hiszen a történések kitaláltságát nem is említi deklarációjában. Történet szerint pedig Kornél, akivel kapcsolatosan többször is felvetődik az Esti vezetéknév, sőt, egyszer álmában önmagával találkozik szembe, aki ugyanaz, de egyszerre más is, szóval Kornél, a vajdasági magyar fiú a délszláv polgárháború kezdetén szüleit, bátyját, barátait hátra hagyva Budapestre menekült. Már a harmadik idegenben töltött karácsony közeleg, de a születés ünnepe helyett a gyász ideje köszönt be, s temetni kell, de nem a magyar fővárosban, hanem odahaza.

A regény első személyű elbeszélője az emigráció harmadik évének októbertől decemberig tartó időszakát tárja az olvasó elé, aki in medias res csöppen bele az eseményekbe, s az előre tartó történés során visszautalások révén ismeri meg az eseménysor egészét. Voltaképpen nem sok minden történik ez alatt az idő alatt, a fejlemények mégis besűrűsödnek. Kornél, és a mellette rendszeresen feltűnő figurák jószerével isznak, éjszakáznak, magasabb, vagy alacsonyabb röptű beszélgetéseket folytatnak, igyekeznek munkát találni, vagy megtartani azt, illetve ismeretlen forrásból nagy lábon élnek, haverkodnak, tartják egymásban a lelket, terveket szőnek, hogy meg ne szakadjon a szívük. Egyiküket ukrán maffiózók elrabolják, majdnem kivégzik, majd szabadon engedik, s ennek a történetnek ugyanúgy nincs magyarázata, mint az odahaza dúló háborúknak, se értelme, mint a budapesti tengés-lengésnek. Az elbeszélő főhős megkapja a nőt, akire éveken át sóvárgott, majd nő próbára teszi, és Kornél vesztesként kerül ki a játszmából, ami egyszerre abszurd és értelmetlen, rejtélyes és mégis valószerű. Később szemtanúja lesz egy öngyilkosságnak, majd egyik barátja öli meg magát, akit odahaza temetnek el, és a temetésére, azon híresztelés ellenére is, hogy a határt átlépő hadköteles férfiakat nyomban kamionra tuszkolják, és a harctérre viszik, hazautazik. Majd vissza Budapestre, mert még 1993-at írtak, és még folyt a balkáni öldöklés.

A regényben megjelenő alakok egytől egyig sajátos, de tökéletesen életes figurák, másmilyenek nem is lehet őket elképzelni, mint ahogy a szerző megjeleníti őket. Nagy Abonyi Árpád élői tehetsége a megjelenítés terepén mutatkozik meg legnyomatékosabban. A vajdasági fiatalok Pesten egész kolóniát alkotnak, s Marxim nevű söröző a törzshelyük, ez a történések többször visszatérő helyszíne. Az elbeszélő olyan érzékletesen jeleníti meg a hely hangulatát, hogy az olvasó szinte a saját hátán érzi a tömegen átfurakodó felszolgáló könyökét, beszívja a parfüm és az izzadtságszag elegyét, és hallja a hangszórókból az éppen szóló zenét. Remeklés, amikor éjszaka egy szeretkező pár mellett a tv képernyőjének fényénél őrzik, arra készülvén, hogy a másik szobában alvó lány mellé feküdjön, a képernyőn a külföldi hírcsatorna a szarajevói rémségek képeit ismétli minduntalan, az újrajátszásokkal a televízió banalizálja a szörnyűséget, az olvasó pedig sejti, a másik szobában várhatóan zátonyra fut a szerelmi kaland. Amilyen hatásos valóságmegjelenítő a szerző, annyira erős képzeletábrázoló is. A főhős körül többször lelassul az idő, a valóságos események szinte kimerevednek, csak apró elmozdulásokkal haladnak, miközben a múlt, vagy egy másik, képzelt, esetleg vizionált jelen történései úsznak be a képbe, átveszik a valós idő ritmusát, majd kihalványulnak, és a lelassult folyamatok visszadöccennek eredeti tempójukba. Hasonlóan érzékletesek a regényben az álomleírások, különösen a szemtanúként átélt öngyilkosságot követő, halálfélelemmel teli álom, vagy látomás elbeszélése.

Nagy Abonyi Árpád ismeri az apró dolgok és a részletek értékét, elbeszélését, hangulatteremtését és prózájának ritmusát is az apróságok révén meggyőzővé, hitelessé. Az említett álomleírás rémülete például akkor teljesedik ki, amikor Kornél kártyavetéssel és horoszkópkészítéssel foglalkozó lakótársnője odavetett megjegyzéseket fűz az elbeszélt álomhoz. A nagy tömegjelenetek ábrázolásakor az elbeszélő ráközelít egy-egy momentumra, de úgy, hogy az nem mossa háttérbe a teljes panorámát, hanem ellenkezőleg, kiélesíti az összképet, s ugyanilyen fókuszmozgatással árja le a szövegegységeket. Ezt a tapasztalt és tehetséges elbeszélői rutint már első elbeszéléskötete, a Kosztolányi Esti Kornéljával úgyszintén kapcsolatban álló Tükörcselek is felmutatta, a kötet méltán érdemelte ki a Szirmai Károly Irodalmi Díjat 2004-ben. Ebben a novelláskötetben állította az ugyancsak első személyű elbeszélő, hogy a „szöveg és a szerző egyek”, a mostani regény szerint az elbeszélő is kitalált figura. Legyen így vagy úgy, a Budapest, retour kiegyensúlyozott nyelvi világa hiteles regényként működik, szerzője kiforrott alkotóként emelkedik ki a mű szövegéből.

Halott jugók

Nagy Abonyi Árpád Budapest, retour című könyvéről

Könyvkritikát akartam írni, aztán ráeszméltem, hogy már nagyon régen olvastam bármi mást, mint női krimit.

Ez nem baj, csak alapvetően átstrukturálja a gondolkodást, és mindenhol a gyilkost keresem, vagy a problémák végleges megoldását. Aztán rájöttem, hogy van egy írásom, amely soha nem jelent meg, pedig amikor írtam, a legfájóbb érzéseimet tettem bele: a hazátlanságot, a gyökértelenséget, a senkihez és semmihez sem kötődést. Amikor írtam, még nem tudtam, hogy visszajövök-e valaha is Szerbiába. Nem látogatóba, hanem örökre. Itt élni. Hogy végül jól döntöttem-e, még most sem tudom. És Nagy Abonyi Árpád regényének újraolvasása sem segített ennek eldöntésében.

Annak, aki magyarországi szerzőkhöz szokott, teljesen meglepő a vajdasági magyar írók stílusa. Nem megdöbbentő, nem elképesztő, nem világrengető vagy (ha már itt tartunk) -romboló, csak fura.

Kifejtem. Kortárs vajdasági szerzőket olvasni legtöbbször olyan, mint hetvenes évekbeli magyarországiakat. Nem azért, mert idejét múltak, nem azért, mert nem aktuális témákat dolgoznak fel, és nem is azért, mert kisebbségben az ember nem tud írni. Nincs ilyesmiről szó. Az összhatás mégis olyan, mint egy hetvenes években íródottmagyarmagyar könyv. Nagy Abonyi Árpád könyvét konkrétan olyan olvasni, mint Kertész Ákos Makráját. Míg a téma teljesen nyilvánvalóan különböző, az olvasó érzése mégis az, hogy a két műnek köze van egymáshoz. Majdnem negyven év és egy egészen más élet választja el őket, mégis… mégis… valami van.

Szerintem az van, hogy a kisebbségben élő magyar szerző meg akarja mutatni (az anyaországnak, a saját országának, önmagának), hogy igenis tud helyes magyarsággal beszélni és írni, igenis tud „csak magyar” lenni, a környezet nyelvének teljes kiiktatásával. De nem kellene tudnia. Éppen az lenne a lényeg (főleg egy ilyen típusú regénynél), hogy természetesnek hasson, hogy az olvasó érezze, igen, ez valóban így történhetett, valóban megtörténhetett (volna) egy barátommal vagy velem, és ha így lenne, akkor pont így mesélném. Csak nem ilyen affektáltan, nem ilyen művien. Nem azt mondom, hogy tele kell tűzdelni irodalmunkat szláv jövevényszavakkal, de vannak dolgok, amelyeket egy vajdasági akkor sem a magyar értelmező szótárban található szóval ír le, ha attól függ az élete.

Bizonyítványt magyarázni persze lehet, csak felesleges. Most már, hogy elolvastam a könyvet, nem lehet változtatni az érzelmeimen és benyomásaimon, azon a hangulaton, amelybe az olvasás közben kerültem. Most már hiába magyarázza el nekem akár a szerző, akár valaki más, hogy ez azért lehetett, mert. Most már hiába magyarázza el nekem bárki, hogy Árpád vezér azért itt talált hazára, mert…, a törököket azért nem űztük el előbb, mert…, azon a június negyedikén azért itt húzták meg a határt, mert…, azért tanították meg elsőben Jugoszlávia tagállamait és felejtették el velem másodikban, mert… Most már megtörtént, így történt, ez van. Vagy elfogadom, vagy hosszan nyöszörgök azon, hogy akár másképp is lehetett volna. És ez most nem egy mellékszál. Ez maga a Budapest, retour.

A kilencvenes évek elején, amikor én éppen azon voltam, hogy elfelejtsem Jugoszlávia egy évvel korábban megtanult részeit, és felfogjam azt a sok nullát a pénzen (amivel egyébként a kiadása után kép nappal már simán játszhattam boltososat, mert kevesebbet ért, mint a papír, amire rajzoltam volna a játékpénzt), 50 km-re tőlem egy másik világ volt éppen kialakulóban. Ebbe a másik világba menekültek azok, akik nagyok voltak már boltosat játszani, vagy nem érezték bulinak, hogy otthon süssék a kenyeret, ha enni akarnak, sőt a katonásdit sem tartották túl vonzó élet(halál)perspektívának. Róluk szól ez a könyv. Pontosabban Esti Kornélról (nem, nem véletlen), aki Budapestig futott ebből az őrületből. És mivel nem ő volt az egyetlen ilyen, barátaiban, barátnőiben felismerhetjük önmagunkat vagy ismerőseinket, akiknek szintén megvolt az okuk a távozásra. Egy egész kis közösség Budapest közepén, akik mégsem találják a helyüket, még sincsenek otthon. Itt még nincs otthonunk, mert furán beszélnek vagy „csak” mert balkániak, ott már nincs otthonuk, mert elhagyták, mert eltávolodtak a családtól, a barátoktól, a közegtől. Pestet még nem értik, a Vajdaságot már nem. Próbáld meg te jól érezni magad úgy, hogy Magyarországon azért nem szeretnek, mert szerb vagy, mert menekült vagy, otthon meg azért nem, mert magyar vagy, vagy csak azért, mert te elmentél, ők pedig maradtak! Csoda-e hát, ha a szereplők szomjazzák az emberi kapcsolatokat? És mivel a gátlásokat az alkohol oldja legjobban, nincs olyan fejezet, amelyben ne folyna le mindenki torkán pár pohár sör, bor vagy whisky.

Kornél ’91-ben vásárolt retúrjegye évekkel ezelőtt lejárt. Akkor nem akart visszamenni. Most sem akar, de barátja halála és temetése egy olyan kategorikus imperatívusz, amelynek lehetetlen nemet mondani. Vesz tehát egy újabb menettérti jegyet (most ellentétes induló- és célállomással), és hazaindul. Nagyon halványan, a háttérben húzódik meg a gondolat, hogy talán ezt sem fogja visszaútra használni, de még át sem lépi a határt, már tudja, hogy nem hazatért, csak egy helyre, amit régen otthonnak hívott.

Aki elmegy, mindig nosztalgiával gondol a helyre, amelyet elhagyott. Nem véletlenül hagyta ott, de az idő megszépíti a legdurvább emlékeket is. Kornélnak is romantikus elképzelései voltak a viszontlátásokról. Ahogy azt sejteni lehet, semmi sem valósult meg ezek közül. Nem omlott senki a karjaiba, nem koccintgatott vele senki az emlékekre, és már a város sem úgy nézett ki, ahogyan régen. Egykori otthona egy idegen és komor hellyé vált, ahol már nemcsak hogy nem akarna, de nem is tudna élni.

A regény egyik pontján valaki megjegyzi, hogy ezeknek a jugóknak már úgyis mindegy, úgyis mind halott jugoszlávok. Kornél rácsodálkozik erre a kijelentésre, nem érti, mit is jelenthet, de a látogatása közben rájön. Halott az ország, amelyet elhagyott, és halottak azok is, akik elhagyták azt. Ha nincs kihez szólnod, mert nincs, aki megért, akkor akár halott is lehetsz. A végkifejlett mégsem ennyire pesszimista.

Élni az életet

Ez mindannyiunk vágya. De hogyan? – erről mindenkinek megvan a maga külön elképzelése. Van, aki állhatatosan nagy terveket forgat a fejében, világmegváltó tettekre vágyik, van, aki megelégszik a békés, szürke nyugalommal, s van, aki élvezni szeretné az életet. Ilyen Nagy Abonyi Árpád Kolumbusz és én (zEtna, 2013) novelláskötetének európai városokat járó énelbeszélője. Őt két dolog vonzza, a szép és a különös. Számára szép a brugge-i antikváriumban vásárolt elefántcsontnyelű nagyító, amellyel majd otthon – miután a vékony selyempapírból kicsomagolja – a polcról leemelt jókora Bruegel-album fölé hajolva szemlélheti, vizsgálhatja a képek legapróbb részleteit. De ugyanúgy vonzza a szép, ha ezt egy nőben ismeri fel, esetleg kettőben, akiket akkor fedez fel, amikor – ugyanabban a brugge-i történetben – zsebében az említett nagyítóval, a „több száz éves patrícius és beginházak” között sétálva bepillant egy kis könyvesboltba, ahol a „falhoz tolt kis asztalkánál” ülnek csevegve s olykor nevetgélve, előttük „egy üveg bor volt, és két pohár, meg néhány könyv”. Minden, „amit szerethet egy férfiember: könyv, bor és szép nő”. Hasonlóképpen jó érzéssel tölti el, egy kis étterem látványa, ahol a „megterített asztalokon gyertyák égtek, a kandallóban tűz”, ahol „kellemes lenne elfogyasztani” egy vacsorát, „kedélyesen cseverészni, hallgatni, amint koccintáskor megcsendülnek a kristálypoharak”, vagy beszélni keveset, „néha inni egy kortyot”, s „kibámulni az ablakon a hűvös, szeles utcára”. Csakhogy, ötlik hirtelen eszébe, az ábrándozásnál vonzóbb a nagyítóval szemlélhető (művészi) valóság, amit a Brugel-album nyújthat. Igen ám, de amikor a zsebébe nyúl, hogy megsimogassa a csodás szerzeményt, megrémülten tapasztalja, a drága kincs – nincs. Elveszett. Hol és mikor? – nem tudja, velünk se közölheti. Az viszont nyilvánvaló, hogy ez a veszteség több annál, mit egy nagyító eltűnése jelenthet. Ahogy a két szép nő utáni vágy puszta sóvárgás, amit eleve megvalósíthatatlanná tesz, hogy ketten vannak, ahogy nem engedheti meg magának a kis étteremben történő gondtalan fogyasztást sem, amit csak az ablakon át betekintve képzel el, ugyanúgy a művészetben való önfeledt elmerülés is csak illúzió, mert nagyító nincs. Az igazi valóság viszont, hogy otthon meg kellene mondani, hová tűnt a nagyító, de erre „semmilyen épkézláb magyarázat nem jutott” eszébe.

Ennyi a kötet első Rövid séta, őszi alkonyatban című novellája. Szinte semmi, s mégis remek szöveg, ahogy a többi novella is, melyekben az elbeszélő sétál, nézelődik, valahová betér, valakikkel találkozik, megismerkedik, randevút beszél meg, ami leginkább sikertelenül végződik, mert a vágyott nő „nem neki való”. A csodás flamencótáncosnőnek óriási hímtag himbálózik a lába között, a szép amerikai nőről kiderül, hogy a vele azonos húron pendülő behemót bi néger barátjának szánta ajándékul. Továbbmegy, ismét beül valahová, fogyaszt egy adag „tjap tjojt és ku yu lukot”, Pernod-t, jenevert kortyolgat, sangríát vedel, attól függően, éppen hol van, Párizsban, Brüsszelben, Amszterdamban, Barcelonában, Lisszabonban vagy Velencében (az egyes novelláknak ezek a helyszínei). Lehet bárhol, lényegében sehol sincs különösebb dolga, mint hogy ott legyen. Igaz, olykor, mintegy en passant megemlíti, hogy konferenciára jött, kiállítást kell megnyitnia, vagy éppen egy reménytelen szerelemből menekül, hogy „az idegen környezet örökre kimossa majd belőle a kiábrándult vágyakozás elviselhetetlennek érzet kínját”. De ezekkel az okokkal hosszabban, részletesebben nem foglalkozik. Ennek ellenére, bár hősünk élvezi az életet, nem lehet nem arra gondolni, hogy valójában sehol sem érzi jól magát. Idegen, akárhol is van, ahogy erre a kötet mottója szinte észrevétlenül eleve felkészíti az olvasót: „Idegenként jöttem, idegenként is távozom”.

Minden szöveg mélyén ez az érzés húzódik meg. S ettől lesznek Nagy Abonyi Árpád novellái többek, értékesebbek, mint amit a különös kalandok – ezekről egy váratlan szürrealista csavarintás után már nem tudni, hogy valósak vagy elképzeltek –, a gondtalan séták, ődöngések, bolyongások alapján vélnénk. Szórakoztató irodalom, de nem a lektűr, s nem is a női magazinokbeli sztorik könnyedségével olvastatják magukat ezek a szövegek. Olvasói élvezetet nyújtó, nyelvileg példás, igényes irodalmi alkotások, s mint ilyenek hézagpótló szerepük is lehet(ne) a vajdasági magyar irodalomban szinte hiánycikknek számító míves szórakoztató irodalom – talán Kopeczky László kisregényeit és dráma szövegeit leszámítva – igencsak kevés művet tartalmazó palettáján.

Gerold László

Valami Európa

Nagy Abonyi Árpád: Kolumbusz és én – zEtna, Zenta, 2013

Hét novella, hét európai nagyváros – Brugge, Párizs, Brüsszel, Barcelona, Amszterdam, Velence és Lisszabon – hét különböző hangulatának ábrázolása, hét kaland élményszerű leírása, valóság és fikció egybemosása, hétköznapi és elképzelhetetlen kiegyenlítése, némi erotika, homályban maradó részletek – többek között ezt tartogatja az olvasó számára Nagy Abonyi Árpád idén megjelent, Kolumbusz és én című elbeszéléskötete. A novellák a történetek helyszíneit és a szövegek terjedelmét tekintve ugyan különbözőek, szorosan összetartja őket az én-elbeszélő személye, az a sejtelmes, megfoghatatlan hangulat, mely az összes írást áthatja, valamint a női szereplők állandó felbukkanása az írásokban.

Eltérőek, ugyanakkor néhány vonásukban hasonlóak ezek a nőalakok: mindannyian álomszerűek, kissé elmosódottak, néha-néha kétségbe vonható, hogy egyáltalán valóságosan létezőek-e. Bár nem a tökéletes női szépség megtestesítői, mindannyian az első pillanattól fogva különleges hatást gyakorolnak a főhősre: lebilincselik, megbabonázzák, esetenként irányításuk alá is vonják. A nőalakok közül kiemelkedik a kötet címadó novellájának szereplője, Manuela Rosado, akinek arca „valahol a rendkívüli szépség és a rendkívüli csúnyaság határvonalán egyensúlyozott”, s aki hol leopárd-, hol pedig férfialakban jelenik meg a főhős szemei előtt, teljesen összezavarva ezzel a szerelmi csalódás után megnyugvást kereső férfit.

A férfi, aki a történeteket egyes szám első személyben beszéli el, keveset árul el önmagáról, csupán egy-egy félmondatból értesülhetünk aktuális érzelmeiről, körülményeiről, állapotáról. S bár míg egyik novellában nős férfiként jelenik meg, a másikban összetört szívű, vigasztalódást kereső szerelmesként lép színre, s nevet – Esti Kornél – csak az utolsó írásban kap, mégsem tudjuk ezeket az alakokat elválasztani egymástól, sokkal inkább gondolhatjuk azt, hogy egy és ugyanazon személy az elbeszélő, akivel életének különböző szakaszaiban estek meg e hétköznapinak ritkán nevezhető kalandok.

A kalandok, melyek legtöbbször valóságosan indulnak, ám hamarosan hihetetlen, sokszor szürreális elemekkel vegyülnek, nem szólnak világmegváltó eseményekről, nem szolgálnak különleges tanulsággal, s időnként végkifejletük is homályban marad. A hézagok nem gyengítik, éppen ellenkezőleg, erősítik a hatást. Pontosan e bonyolult egyszerűség az, ami leköti az olvasót, s ami a kötetet szintre egy szuszra végigolvasandó művé formálja.

„Ez Amszterdam, itt minden másképpen van” – hangzik el a Mindörökké Amszterdam című novellában, így aztán nem lepődünk meg semmin: sem az aranyszínű vibrátorba rejtett kábítószeren, sem azon, hogy Janneke, aki a főhős barátjának barátnője, s akibe a férfi titokban szerelmes, prostituáltként dolgozik, s azon sem, hogy amikor a légyott végül létrejön, a nő keblei orgonaillatot árasztanak – éppen ahogy a főhős álmaiban élt. A szöveg olvasása közben egy kicsit mindannyian Amszterdamban járunk, mely – bár egyesek szerint „gennyes fertő”, mások szerint „jó város”, mely „erőt ad, felemel” – mindenképpen összetéveszthetetlen atmoszférával rendelkezik.

A Mousse au chocolat című írás az egyetlen, amelyben a nagyváros ábrázolása mellett a vidéki élet emléke is megjelenik, sőt, az ott átélt események kerülnek a középpontba. A férjben, aki felesége hűtlenségére gyanakszik, egy brüsszeli cukrászdában tett látogatás élménye ébreszti fel az elhomályosult képeket Jolandáról, „a Tisza-part legszebb lányáról”, aki szülővárosa, a bácskai kisváros cukrászdájában dolgozott, akivel gyermekkorában találkozott utoljára, s aki álmainak gyakori szereplője volt.

Mintha szélesvásznú filmet néznék, olyannyira léteznek, lélegeznek a szereplők, s olyan valóságos atmoszférák íródnak meg a Kolumbusz és én című kötet darabjaiban. Nagy Abonyi Árpád műve európai körútra invitál: nincs olyan olvasó, akiben ne támadna fel a vágy, hogy vonatra üljön, hogy testközelből élje át azokat a hangulatokat, melyeket a szerző mesterien ecsetel novelláiban.

Találkozások a végtelennel

Nagy Abonyi Árpád: Hermész tenyerén

„Valahol minden összeér, valahol minden mindennel összefügg” – ezzel a gondolattal zárul Nagy Abonyi Árpád Hermész tenyerén című kötete, amelyben a Lisszabonban, New Yorkban, Hongkongban és Makaóban tett utazásairól készült jegyzetei olvashatók. E lebilincselő könyv Ladányi István ajánlója szerint egyszerre utazás és irodalom. Olvasóként nemcsak egyetértek ezzel az állítással, hanem ki is egészíteném: a Hermész tenyerén ugyanis mindezek mellett gasztrotúra és kulturális kaleidoszkóp is egyben, hiszen Nagy Abonyi Árpád úgy utaztat bennünket magával, hogy nemcsak az adott helyszín építészeti, történelmi jellegzetességeihez kalauzol el, hanem a látottakat kultúrtörténeti adalékokkal egészíti ki, s olyan gazdag asszociációs hálót sző, amelyben valóban úgy érezzük, hogy egy ponton minden összefügg, összeér.

A szerző útjai során kíváncsiságtól vezérelve szegődik hajdani nagy utazók nyomába, noha tisztában van vele, hogy a másság felfedezése egyre nehezebb és egyre összetettebb feladat mindinkább egyformává váló világunkban. „Irigységgel gondolok a régi nagy utazókra, akik utazásaik során még csaknem teljesen más világgal találkozhattak néhány ezer kilométert megtéve” – vallja, s bár némi nosztalgiával viszi magával nagyapai örökségét, egy kopottas, vászonborítású útikönyvet, mégis úgy véli, hogy egy előre leszervezett, kényelmes repülőút a szó valódi értelmében nem utazás, csak puszta helyváltoztatás. Igaz, gyors és kényelmes, és talán a mai kornak megfelelőbb. A digitális éra, véleménye szerint, teljesen átformálja a klasszikus értelemben vett utazás jellegét, élményszerűségét, szellemi minőségét. Eme újabb korban például lényegi különbség van turista és utazó között. A szerző definíciója szerint utazó alatt olyan személy értendő, aki „soha nem utazik csoportosan, nem lakik drága szállodákban; nem a pihenés, az otthoni kényelem megteremtése és keresése az utazás alatt a fő célja; nincs szigorú útiterve, készen áll a kalandra, miközben tiszteletben tartja az adott ország kultúráját és szokásrendszerét. Ezzel szemben a turista egy bunkó vadállat, aki útikönyvet szorongatva a kezében csoportjával átgázol mindenen; pánikba esik, ha egy másodpercig nem a kijelölt útvonalon halad; röhög vagy megbotránkozik a kulturális különbségeken, az all inclusive-ban érzi legjobban magát, hiszen nem azért utazott el, és adott ki annyi pénzt, hogy bármi kellemetlenség érje. Lusta, illetve fél felfedezni valamit, ehelyett jobban szereti, ha megmutatják neki”. Nagy Abonyi Árpád önmagát a „magasztos utazó” és a „bunkó vadállat turista” között pozicionálja, aki szereti a saját útját járni, a járókelők sodrásának engedve felfedezni egy-egy várost, és kicsit a színfalak mögé lesni, azt kutatva, mi az adott helyen az autentikus, hogyan élnek az ottani emberek. Igyekszik elkapni és megörökíteni néhány jellegzetes pillanatot.

Ennek köszönhetően a kötet úti jegyzeteiben nemcsak a bebarangolt település nevezetes épületei, szobrai, kultikus helyei jelennek meg, hanem a turistadömpingtől távoli utcák, kopott kis éttermek, eldugott boltocskák, forgalmas piacterek, árnyas temetők – csupa olyan közeg, ahol az átlagember megfordul, s ahol a helyiek szokásai, mentalitása leginkább megfigyelhető.

A szerzőt követve gondolatban bejárhatjuk például Lisszabon lejtős utcáit, fényesre koptatott járdaköveken lépkedve, málló házfalak tövében, amelyek kopottságuk ellenére is hangulatosak, sőt olykor még romantikusnak is tűnnek, noha mindez idehaza a lepusztultság, a szegénység, az elmaradottság érzetét kelti. Aztán megismerkedhetünk egy téren a világ legmagányosabbnak tűnő királyával, az arccal az óceán felé forduló kis ország tűnődő, melankóliára hajlamos lakosainak furcsa egykedvűségével, a príma portugál konzervekkel, a híres kerámiacsempékkel, s egy helyi ínyencséggel – Lisszabon híres fahéjas-tejszínes süteményével, a Pastel de Natával is, amely akár Proust regényfolyamában a madeleine teasütemény, emblematikus édességgé válik e kötetben. A szerzői gondolat vissza-visszatér ugyanis hozzá, a sütemény illatokat, ízeket, emlékeket elevenít fel, emellett két világ, két kultúra: a portugáliai és a makaói összehasonlításának egyik alapmotívuma, ugyanakkor a hazatérő utazó nosztalgiájának tárgya is, melynek kapcsán szembesülni kénytelen vele, hogy idehaza már hiába szeretnénk rekonstruálni egy nekünk tetsző távoli aromát, hangulatot, aligha járhatunk sikerrel.

A New York-i, hongkongi, makaói úti bejegyzések úgyszintén izgalmas adalékokkal szolgálnak az adott városoknak és lakóinak mindennapjaiból, az égbe törő felhőkarcolók és folyton villódzó fényreklámok zajos dzsungeléből, vagy a több évszázados portugál fennhatóság nyomait őrző makaói kockaköves utcák zegzugos rejtekéből. Mindeközben festők, felfedezők, költők, írók, filmesek, a művészvilág és a popkultúra bohém figurái, különböző zenészek neve merül fel egy-egy látnivaló kapcsán, sőt a szerző írói vénájának köszönhetően nemcsak költői hasonlatokkal, hanem kurta történetszálakkal is gazdagodnak a feljegyzések. Olvasóként immár rajtunk áll, hogy továbbgondoljuk a szomorkás, portugál pincér történetét, aki hajdan beleszeretett egy szép magyar lányba; vagy a rejtélyes hotelszoba lakójának történetét, aki a függöny takarásában hegedülve a kíváncsi tekintetek előtt láthatatlan marad; esetleg a pedikűrösnél zokogó nő történetét, akiről azt sem tudni biztosan, hogy valójában sírt vagy nevetett a pillanatra felsejlő mezítelen test lábánál üldögélve.

Mindezek mellett a többnyire meghökkentő képzettársítások is sokrétűbbé teszik a jegyzeteket, hiszen szóba kerül a többi között Kolumbusz sírja kapcsán Mátyás király denevérmintás díszruhája, Bruce Lee szobra láttán egy, a boszniai Mostarban állított szobor kálváriája, valamint a Nagy Almában feltűnő indiánok kapcsán Buffalo Bill Nagybecskerekre tartó utazása is. Az indiánokkal egyébként is sajátos a szerző viszonya, hiszen éppen két „rézbőrű” figyel fel rá a zsúfolt New Yorkban, és biztos érzékkel állapítják meg róla, hogy ő nem helybéli, sőt nem is amerikai. Felismerik saját szülőföldjükön az idegent. Vagy talán a rokonlelket, hiszen Fujkin István, Kanadában élő képzőművészünk állapította meg egyik itthoni tárlatbemutatója során, amelyben az indián kultúrával foglalkozott, hogy sok kapcsolatot, hasonlóságot vél felfedezni az indián és a magyar nép lelkületében. Talán nem véletlen, hogy Nagy Abonyi Árpád, saját bevallása szerint, épp az indián múzeum kis vetítőtermében ülve, az indián származású zenész, Robbie Robertson Ghost dance című dalát hallgatva érezte magát Amerikában először nagyon egyedül.

Az egyedüllét azonban nem minden esetben negatív előjelű életérzés, hiszen időnként ihletet adó csenddel, bábeli könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható nyugalmával és olyasféle belső figyeléssel társul, melynek során az ember nemcsak élményeket és emlékeket raktároz el, hanem el is helyezi őket kulturális ismeretrendszerében. Különösen igaz ez akkor, ha az utazó tekintete nemcsak a földi világ felé, hanem a végtelen horizont felé is el-elkalandozik. „A felhők felett repülve mindig eltűnődöm e valódi nagy kékségen, s valahogy a maga végtelenjével mindig izgalmasabb számomra, mint a lenti táj miniatűrnek látszó folyóival, útjaival, házaival” – vallja Nagy Abonyi Árpád, hozzátéve, hogy „az embert mindig elkapja a melankólia, ha valamilyen formában találkozik a végtelennel”. Ez a végtelen pedig sok esetben nem más, mint a pont, ahol minden összeér és összefügg mindennel, az Idő önmagába fut vissza, és megkezdődik egy vég nélküli utazás, melynek során az utas biztonságban tudhatja magát az őt mindenkor védelmező Hermész tenyerén.

Szárnyas sarut leoldva

Nagy Abonyi Árpád: Hermész tenyerén

Habár az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában 2020-ban megjelent útinovellákat közreadó kötet borítóján emblematikusan egy fekete macska, egy könyvet tartó kakas és egy árnyékos arcú férfi asztaltársasága látható, Nagy Abonyi Árpád Hermész tenyerén című könyve elsősorban az utazással mint fizikai és mentális élménnyel foglalkozik. A szerző legfrissebb művében előbb Lisszabon, majd New York City, Hongkong, később pedig Makaó utcáin kalauzolja végig pontos és érzékletes leírásaival a kalandvágyó olvasót.

Amint a kötet címe előre jelzi, Hermész, az olümposziak hírnöke, a pásztorok, a tolvajok, de legfőképp az utazók istene tenyerén hordozza az otthont maga mögött hagyni akarót. Az ókori mitológia hátterét kizárva azonban hamar hiábavalóvá lesz a befogadó kitüntetett szerepének érzékeltetése. Pár oldal után rájövünk, hogy a görög istenség sokkal inkább szárnyas saruját leoldva oson utánunk helyenként leheletnyi mágikus realizmust csempészve Nagy Abonyi egyébként igen aprólékos és minden részletre figyelő prózájában.

Nagy Abonyi Árpád nem elsőkötetes alkotó, egyik utazást tematizáló prózagyűjteménye 2003-ban jelent meg Tükörcselek címmel, melyért 2004-ben a szerzőt Szirmai Károly Irodalmi Díjjal tüntették ki. Szintén írói és világjárói nyughatatlanságáról árulkodik regénye, a 2008-ban kiadott Budapest, retour, valamint Kolumbusz és én című elbeszéléskötete 2013-ból. Az ezt követő hét éves „vándorút” után megjelentetett munkája, a Hermész tenyerén értelmezhető akár a Kolumbusz és én válaszreakciójaként, egyben egyfajta ellenpólusaként is. Míg a korábban megjelent kötetben leírtak nem feltétlenül alapulnak valóságos eseményeken, addig

az utóbbi munkában a szerző saját, megtörtént utazásainak történeteit fűzi össze.

A három nagyobb egység (a „rég látni vágyott” Lisszabon, New York − pontosabban csak Manhattan − és a különös kollektívaként megjelenő két távol-keleti helyszín) sorrendje, kötetbeli elhelyezkedése első olvasásra esetlegesnek tűnhet, ám az olvasó ugyanazt a fejlődésélményt figyelheti meg sokadik nekifutásra is a történetekben, amelyet maga szintén végigjár olvasás közben. Útra kívánkozást követően utazás, majd megérkezés játszódik le a papíron és az olvasóban egyaránt.

A portugál fővárosban még némi „kezdeti” naivitással nyilatkozik a helyek autentikusságára szomjazó, egyébként minden bizonnyal sokat látott és tapasztalt narrátor. Az Úti jegyzetek alcímből adódóan érdemes megjegyezni, hogy a Hermész tenyerén című kötetre jellemző a konkrét történések leírásának mellőzése,

ezek helyét mindvégig az impulzusok keresése és azok többé-kevésbé sikeres rögzítése tölti be.

Valódi cél sosincs, csak bohókás, „sörös konzervdobozok” (13), meg hasonló, az átlag turista által észre sem vett, emiatt ki sem emelt mozzanatok. A meg nem nevezett, magányos főhős egyes szám első személyű narrációjából egyre világosabban kisejlik, hogyan is olvad, továbbá olvadhat egybe a modern, empatikus individuum a nagyváros falaival, épületeivel, lüktetésével. Az elsőként feltűnő gép landolásakor megjegyzi, hogy a repteret „talán részben épp a repterek feltűnő egyformasága teszi […] oly személytelenné” (8). Képzeletben esetleg már a villamosok között bujkálva, a szerző lelkesen applikálja az avítt utazókra oly jellemző kifejezéseket, így megtudjuk, hogy névtelen mesélőnknek van „bakancslistája,” melyen éppen akkor pipálhatta ki Lisszabont.

Utazóélménye a sokszor inkoherens leírásaival együtt is teljesnek tűnik,

mivel a narrátor önmagától elvonatkoztatva próbál ugyanazon helyekről mások szemszögéből, párhuzamosan „jelentést tenni”. Lenyűgözi, hogy „senki nem lát abban minőségi hátrányt, ha konzerv kerül az asztalra valamelyik conserveirából” (21), valamint mélyen elgondolkodtatja egy „halovány árny” (14), akinek kilétére sajnos nem derül fény, pedig egyébként igen szép vissza-visszatérő motívuma a kötetnek, elegánsan felépítve, csattanót követelve.

A Nagy Almába narrátorunk ábrándos, kissé idealista félfilozófiák és persze valós, számára egyértelműen fontos és jól ismert teoretikusok (például Susan Sontag, Roland Barthes, Clifford James) gondolataival repül, melyek kedvesen rímelnek a meglepően akkurátusan körülírt elvágyódás, mindig-máshol-levés érzeteire. Szerinte Barthes például „egyik, útikalauzról szóló írásában, amelyben az utazás mítoszáról beszél, megjegyzi, hogy az Útikalauz csak egyféle tájat ismer: a festőit. (…) Megjegyzi továbbá, hogy az Útikalauz nem ad úgyszólván semmiről elemző leírást, a jelenségeket nem ismerteti, és nem ad választ egyetlen olyan kérdésre sem, amely felötlik a modern utazóban, amikor egy valódi tájon halad át” (117). Ezek, az általában csupán cím nélküli hivatkozásként és gondolatparafrázisként megjelenő, szentenciaszerű összefoglalók, elméletek – a Barthes-idézetben foglaltakkal paradox módon – tökéletesen megtöltik a Nagy Abonyi által leírtak üresjáratait.

Az útinovellákat tartalmazó munka talán legnagyobb erőssége egyébként a helyszínek képeslap-, illetve mozaikszerű ábrázolása,

és az ezekből fokozatosan kibomló utazói (szigorúan nem turistai, erre Nagy Abonyi Árpád kifejezetten allergiás, s viszolygásának több helyen hangot is ad) frusztráció érzékeltetése. New Yorkban utazónk kevésbé elveszett, nem is csoda, Amerika egyik impozáns, felhőkarcos cirkuszában mindenki otthonra talál, hisz ahány ember, annyi kultúra, nézőpont, benyomás és impulzus éri a soha nem alvót. „Mondják, ha New Yorkban megtetszik valaki, ne gondolkozz sokat, szólítsd meg, mert nagy a valószínűsége, hogy soha többé nem látod” (66).

Ugyanez a megismételhetetlenség érződik a kevéssé emberközeli nagyváros magányából,

ahonnan szintén fájdalmas kiszakadni, de menni kell, fel kell nőni az úthoz. Itt is érvényben vannak a fejezet közepén lévő Susan Sontag-reflexiónál megfogalmazottak: „ha terroristatámadás előfordulhat Amerikában, azt úgy értelmezik, hogy a korábbi vélekedéssel ellentétben országuk gyenge, hiszen elveszítette ’érintetlenségét’, s félő, sosem lesz már a régi” (68). S így narrátorunk is, változva bár, de továbbindul az egyedül utazók társas elhagyatottságában, kiszolgáltatottságában, kulturális érintetlenségétől az idegen terület erőszakos másmilyensége által újfent megfosztva.

Ázsiába addigi nyüzsgését levetkőzve érkezik meg, nyugodtabb, befelé figyelő attitűddel, valamint sokkal tisztább szövegszerkezetekkel,

kevesebb fájdalmas tőmondattal, hosszabb(nak tűnő), már nem annyira szűkre szabott alfejezetekkel. E kis egységekbe (Hongkongban és Makaó szigetén) jóval több kulturális allúzió fér, a külső világ kaotikus rendje pedig már nemigen szivárog be a narrátor elméjébe. Kizár, nem integrál, de valamilyen mértékben természetesen be- és elfogad. A saját európai kultúrájára és a számára ismerősre vágyik már inkább, az egzotikumot talán ezért is élvezi kevésbé. A hongkongi vonatnak például egyszerre van „szupermodern, HÉV-szerű szerelvénye,” (92) és tűnik Wong Kar-Wai Chungking expresszének a neonos, mégis nappalinak tetsző fényben. Utalásai hazahúznak, az otthon pedig egyszerre van Magyarországon és a művészetek általa ismert és szeretett világában.

Nagy Abonyi Árpád narrátora összességében tehát igazi flaneur, valódi kószáló, egy aszfaltkoptató, a modern és elsősorban magyar származású értelmiségi archetípusa. Az intézményesített művészetet pártolja, a graffitiket kötelező jelleggel és sajnálatos módon idétlennek titulálja, az utcazenét viszont szereti hallgatni (sőt, inkább nézni, hiszen ez is egy performansz, akárcsak önnön bámészkodása). Gondolatfolyamában egymás után hömpölyög Cseh Tamás egyik dalszövege, a Nagybecskerekre tartó Buffalo Bill képe, no meg Vermeer, van Gogh vagy éppen Caspar David Friedrich fenségesen ábrázolt kietlensége. Habár a mindössze százhuszonhat oldalas Hermész tenyeréntől nem szabad sem csattanós, sem pedig didaktikusan könnyfakasztó lezárást remélni, a kötet szerzője egészen remekül nyúl bele a magányos utazásoktól elszokott, COVID-világban raboskodó olvasó lelkébe, megpróbálva őt visszajuttatni Hermész tenyerére.

Nagy Abonyi Árpád: Hermész tenyerén, Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2020.

UTAS ÉS NAPVILÁG

Nagy Abonyi Árpád: Hermész tenyerén – úti jegyzetek könyvkritika

Az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet által 2020-ban kiadott, kemény borítású könyvecske (125 oldal), Fülest idézve a Micimackóból: „a kedvenc méretem”. Vagyis A5-ös formátumú, ami azt jelenti, hogy „tenyérbemászó” és zsebbe illő. Plusz pont, hogy könyvjelzővel is rendelkezik. A külső borító eléggé színes ahhoz, hogy magára vonja a figyelmet, viszont nem rikító, csiricsáré. Egy festmény reprodukciója, amely számomra csak stílusában ismerős. Egy piros abrosszal leterített asztalra könyöklő, fehér inges férfit és egy undok pofájú sziámi macskát ábrázol. Kettőjük között egy lángoló tarajú kakas egy könyvet tart, amelynek nyitott lapjain, halványan, cirill betűs írás olvasható. Az asztalon egy palack, poharak és egy sárga villamos. Tudatalatti asszociáció: Bulgakov. Rákeresek a neten. A festmény Orr Máté alkotása, címe pedig: Hála a kakasnak. További kutatás után megtudom, hogy az alkotót valóban Bulgakov A mester és Margarita című regénye ihlette a műve megfestésekor. Kiderül a rejtélyes cirill betűs szöveg üzenete is, ami egy orosz idézet a könyvből. Magyarul így hangzik: „A gyávaság a legrútabb bűnök egyike”.

Való igaz, az utazónak le kell győznie a félelmeit, meg kell szabadulnia a gyávaság bűnétől, ha útra akar kerekedni. Ki kell mozdulnia a komfortzónájából, vállalnia kell a hányattatást, az idegen kultúrák és az idegen nyelvek nyújtotta kihívásokat, az utazás elkerülhetetlen kényelmetlenségeit és a kies szállodaszobák esti magányát. Ugyanis az utazó – mint amilyen a szó legjobb értelmében a szerző maga, Nagy Abonyi Árpád – egyáltalán nem azonos a turistával. Turista bárki lehet, akinek pénze van, de az utazónak ennél többre van szüksége: egyéni stílusra. A turista csoportosan utazik a turistaparadicsomokba, ahol az idegenvezetők, mintegy futószalagon, végigvezetik a kötelező látványosságok előtt. Nyájként terelgetik őket, mivel a turisták általában tájékozatlanok, felkészületlenek és gyámoltalanok. Úti céljaikat nem a kíváncsiság határozza meg, hanem az ár és a vélt minőség aránya, céljuk a lehető legpasszívabb pihenés és kikapcsolódás az all inclusive szolgáltatásokat nyújtó szállodák valamelyikében.

Az utazó ezzel szemben magányos farkas. A kíváncsiság és a felfedezés gyönyöre vezérli az úti célja megválasztásakor. Útjaira alaposan felkészül: utána jár az adott ország, vidék földrajzának, történelmének, szokásainak és látványosságainak. A „kihagyhatatlan” látványosságokat azonban olykor könnyű szívvel kihagyja, (ha például turisták tömegébe ütközik). Ő nem feltétlenül látni, hanem inkább tapasztalni akar, megélni magát az utazást.

Nem a csodákat, hanem a hangulatokat keresi. Mivel örök nyüzsgő, és fittyet hány a kényelemre, az utazó lehetőleg olcsó hotelekben száll meg. Úgyis csak aludni jár oda, hiszen napestig az utcákon lófrál, igyekezvén azonosulni a hely varázsával.

Olyan vendéglőkbe, kávézókba, cukrászdákba tér be, amelyeket a „bennszülöttek” is látogatnak, tudván, hogy ott teremnek a legízletesebb helyi falatok, és ott történnek meg a legizgalmasabb harmadfokú találkozások a nyelvvel, a kultúrával és az érdekes egyéniségekkel.

Abonyi Nagy Árpád útikönyve három városba, három országba, három földrészre röpít el minket ebben a szellemiségben, Hermész tenyerén: Lisszabonba, New Yorkba, illetve Hong Kongba.

A szerző jelen időben, egyes szám első személyben, pörgő módon, mintegy az útitársává fogadván az olvasót, vezet végig minket a városokon, illetve a könyv lapjain. Általa számunkra is nyilvánvalóvá válik, hogy az utazás nem az A-ból B-e való minél hamarabbi eljutást jelenti, hanem ennél sokkal többet. Az utazás lényege az út maga, valamint a másság megtalálása az egyre inkább uniformizálódó világban. Számára az utazás napokkal, hetekkel, hónapokkal az indulás előtt elkezdődik. Mentális, szellemi felkészülés, belső ráhangolódás előzi meg az indulást. Ez részben pótolja mindazt, amit a civilizáció elragadott az utazás romantikájából. A mai világban az út néhány órányi, általában kellemetlen zötykölődést vagy émelyítő repülést jelent, amelyben nincsenek átmenetek, hiszen fél nap alatt akár több ezer kilométerre kerülhetünk a megszokott világunktól. Ez persze, bizonyos szempontból tagadhatatlan előny, de hajdan, az első útikönyvek megjelenésekor, a romantikus korban, emberi tempóban szeltük volna át a tájat, szemlélődve, meg-megállva, türelmesen, lépésről-lépésre haladva a célunk felé.

A látottakat a szerző realisztikus módon, aprólékos részletességgel tárja elénk, viszont betekintést enged az olvasónak a saját gondolataiba is. Olvasás közben képszerűen peregnek előttünk az események, szinte halljuk a párbeszédeket, és érezzük a szokatlan, egzotikus illatokat. Számos apró, érdekes információ fűszerezi a történeteket.

Megtudjuk, hogy a világon a legfinomabb halkonzerveket Portugáliában és Marokkóban gyártják. Hogy Mátyás királynak volt egy pompázatos, denevérekkel díszített köntöse. Hogy a felhőkarcolók közé soha nem süt be a nap. Hogy Jimi Hendrix apai ágon cseroki indián volt. Hogy Hong Kong területének a negyven százaléka park és zöldövezet.

A könyv minden lapján átsüt a szemlélődő, filozofikus derű napvilága, még akkor is, ha épp egy felhőszakadásról számol be a szerző. Ám ahol fény van, ott az erős kontrasztok, az árnyékok is megjelennek, nyugtalanító, bizarr helyszínek vagy alakok formájában. A ragyogó napvilág és az árnyék egymás kiegészítői, mert a szerzőt idézve: „valahol minden összeér, valahol minden, mindennel összefügg”. Lisszabonban, egy erődítményszerű, komor épület, (amelyről kiderül, hogy egy sötét múltú elmegyógyintézet) látványa borzongatja meg mindennap, mikor elhalad előtte. A Harlemből pánikszerűen menekül, mivel olyan helyekre tévedt, ahova a született New York-iak nagy része soha be nem tenné a lábát. Ugyancsak Amerikában egy hatalmas könyvesboltban talál menedéket két furcsa kínai elől, akik kitartóan követik. Hong Kongban egy rámenős transzvesztita és két hamis vízumokkal seftelő sötét, fenyegető alak érezteti a világvárosi éjszakák leselkedő veszélyeit.

A kötet hátsó, belső borítólapját böngészve látom, hogy 500 példányban adták ki a könyvet. Ha kiadó lennék, én máris a második (esetleg bővített) kiadáson gondolkodnék.