Tesszük a dolgunkat

Nagy István, a Vajdasági Magyar Folklórközpont elnöke mintegy három évtizede a népművészet elkötelezettje. Munkásságával nemcsak a hazai, hanem a magyarországi szakmai körök elismerését is kivívta. Augusztus 20-án vehette át a Wlassics Gyula-díjat, amelyet a magyarországi oktatási és kulturális minisztérium azoknak a közművelődési szakembereknek adományoz, akik az iskolán kívüli népművelésben elméleti tevékenységükkel, új módszerek kidolgozásával szolgálták a művelődés ügyét.
- Fölöttébb örültem a kitüntetésnek, álszerénység lenne az ellenkezőjét állítani. A nyár elején értesítettek, amikor még tartott az előző évi örömöm, amikor az Aracs Társadalmi Szervezet ismerte el addigi munkámat. Mindezért persze sokat kellett dolgoznom, valami érdemlegeset letenni az asztalra. A kollégáimmal együtt tesszük a dolgunkat, ilyenkor azért megállunk egy pillanatra, és elgondolkozunk, hogyan tovább. A magyarországi szakma ismeri a tevékenységünket, és egy-egy pályázat során ez sokat lendít az ügyünkön. Elkötelezettnek érzem magam a folklór, a népművészet iránt, és továbbra is ezen a pályán szeretnék tevékenykedni. Nagyon remélem, hogy a jövőben még többet tudunk tenni ezen a téren.
* Elsősorban a Vajdasági Magyar Folklórközpontban végzett munkájával érdemelte ki ezt a díjat. A mozgalom egyik célja a szellemi és tárgyi népművészettel foglalkozók érdekvédelme. Mennyiben sikerült megvalósítani ezt a célt?
- Az érdekvédelem elég tág fogalom, de azt gondolom, hogy a tőlünk telhető legtöbbet megtettük ezen a téren. Elsősorban szakmai szempontból. A politikában, illetve a közéletben az érdekképviselet felemás, hiszen továbbra is az a nagy gondunk, hogy a magyar politika, de a szerb sem igazán támogatja ezt a tevékenységet. Ha az oktatáspolitika nem tesz valamit annak érdekében, hogy a rendes iskolai tanításban nagyobb hangsúlyt kapjon a népművészet, akkor a mai ember nem veszi komolyan. Nekünk határon túliaknak azért is fontos ezt a műfajt művelni, hogy a világ ne csak annak alapján különböztessen meg bennünket a többiektől, hogy magyarul beszélünk vagy írunk, hanem, hogy van egy külön zenei, tárgyi, kulturális anyanyelvünk, mozgáskultúránk is. Fontos eredménynek érzem azt, hogy a magyarországi szakmával létrejött egyfajta kommunikáció, ez korábban nem létezett. Ma már az összes anyaországi szervezetnek szinte naprakész betekintése van az itteni mozgalomba.
* Említette, hogy a politika nem támogatja kellőképpen ezt a műfajt. A VMF-nek ilyen körülmények között mekkora a mozgástere?
- Szerintem az a nagy baj, hogy az a párbeszéd, ami a múlt évben elindult a civil szerveződések és a politika között, valahol megrekedt, eredményeket nem hozott. Folyamatos párbeszédet szeretnénk, azt, ha a politika részéről nagyobb bizalom lenne irántunk, hogy jobb körülmények között tevékenykedhessünk. Olyan párbeszédre gondolok, ami nemcsak abban merül ki, hogy megbeszéljük a dolgokat, hanem kézzel fogható eredmények is születnek. Legnagyobb probléma a pénzelosztással van, akár hazai, akár magyarországi eszközökről legyen is szó, hiszen a legtöbb civil szervezet erre a két forrásra számít.
* Mire a legbüszkébb?
- A VMF olyan szakmai háttérintézménnyé nőtte ki magát, amely a meglevő művelődési egyesületek keretében működő ének-, tánc- és zeneegyüttesek, hímzőcsoportok munkáját ki tudja szolgálni. Olyan kiadványaink vannak a könyvtárunkban, amelyek a népművészetnek szinte mindenre kérdésére választ adhatnak, és olyan információcserét hoztunk létre az internet által, amelynek segítségével szakmai kérdésekben minden érdeklődőt kiszolgálhatunk. Most már nem bérelt műhelyekben tartjuk a képzéseket a fazekasoknak vagy a szövőknek, két éve van székháza az egyesületnek, tehát saját műhelyeinkben várjuk a tanulni vágyókat. S ezeken a képzéseken sok ember megfordul.
* Hogyan jön létre a kapcsolat a művelődési egyesületekkel?
- Többnyire ők keresnek fel bennünket, de ez inkább az észak-bácskai, észak-bánáti egyesületekre jellemző, a szórványmagyarsággal már más a helyzet. Egyes helyeken már annyira gyenge ez a műfaj, annyira kevesen művelik, hogy addig sem jutnak el, hogy Szabadkára jövet megkeressenek bennünket. Nekünk kellene kijárni hozzájuk, mindez azonban pénz kérdése. Próbálkozunk: például a Silladri névre keresztelt Vajdasági Magyar Kamara Néptáncfesztivált az al-dunai székely kollégákkal szervezzük meg, az idén Pancsován lesz. Sokkal több ilyen rendezvényre lenne szükség. Az a baj, hogy napról napra kevesebben vagyunk, nemcsak a szórványban, hanem a tömbben is. A műfaj életben maradásához elengedhetetlenül szükség lenne arra, hogy az iskolákban is oktassák a népművészetet. Erre jó példa Magyarország, ahol egyetemi szinten oktatják a népzenét.
* Mit tapasztalt az elmúlt években: növekszik-e a népművészettel foglalkozóknak a száma?
- Azt gondolom, hogy igen. A 90-es évek, a bezártság, úgy tűnik, valami jót is hozott. Újra felfedeztük a hagyományainkat. Abban az időben gombamód szaporodni kezdtek a népművészeti táborok. Remélem, a VMF is hozzájárult ehhez. Fontos az is, hogy nemcsak mennyiségi, hanem minőségi változás is észlelhető.
* Pillanatnyilag mivel foglalkozik a VMF, illetve mik a tervei?
- Két éve vagyunk ebben az új otthonunkban, próbáljuk feltalálni magunkat, alkalmazkodni az előállt új helyzethez. Új emberekre és anyagiakra lenne szükség ahhoz, hogy még hatékonyabban dolgozzunk. Évről évre visszatérő projektumaink vannak, ezeket folytatni szeretnénk, illetve nálunk hiányzó kiadványokat szeretnénk megjelentetni. Olyanokat, amelyeket nemcsak a szakmabeliek, hanem a népművészet iránt érdeklődők is szívesen forgatnának.

Több teret az amatőr szférának!

A VAJDASÁGI MAGYAR KULTURÁLIS STRATÉGIÁRÓL -- Raj Rozália és Nagy István, a Vajdasági Magyar Folklórközpont vezetői a konkrétumokat és a meglévő eredmények szakmai értékelését hiányolják a kulturális stratégiából

Mint Raj Rozália és Nagy István, a szabadkai székhelyű Vajdasági Magyar Folklórközpont vezetői elmondták: már nagyon várták a kulturális stratégia elkészültét, néhány építő jellegű kritika azonban megfogalmazódott bennük a dokumentum kapcsán. Leginkább azt kifogásolják, hogy a hivatásos szférával szemben az amatőr nem kapott elég figyelmet: – Azt szeretnénk, ha az amatőr szférának több tér jutna, és amellett, hogy szó van a népzenéről, néptáncról, a tárgyalkotó népművészetről is kellett volna szólni, ez a szó, hogy tárgyalkotó népművészet ugyanis meg sem jelenik a stratégiában – részletezték.

– Természetesen mi is azt szeretnénk, hogy nagyfokú fellendülés, minőségi előrelépés mutatkozzon meg az amatőr mozgalomban, de annak alapján, ahogyan erről a stratégiában írnak, erre nem látok nagy esélyt – hallottuk Raj Rozáliától, aki az általánosítást kifogásolta. Például azt, hogy a képzések fontosságáról is nagy általánosságokban beszélnek, nincs meghatározva, hogy ki milyen pénzből tud szakmai képzéseket, tanfolyamokat tartani az amatőrök számára. Márpedig – ahogyan hangsúlyozta – erre igencsak nagy szükség lenne.

Mint Raj Rozália és Nagy István, a szabadkai székhelyű Vajdasági Magyar Folklórközpont vezetői elmondták: már nagyon várták a kulturális stratégia elkészültét, néhány építő jellegű kritika azonban megfogalmazódott bennük a dokumentum kapcsán. Leginkább azt kifogásolják, hogy a hivatásos szférával szemben az amatőr nem kapott elég figyelmet: – Azt szeretnénk, ha az amatőr szférának több tér jutna, és amellett, hogy szó van a népzenéről, néptáncról, a tárgyalkotó népművészetről is kellett volna szólni, ez a szó, hogy tárgyalkotó népművészet ugyanis meg sem jelenik a stratégiában – részletezték.

– Természetesen mi is azt szeretnénk, hogy nagyfokú fellendülés, minőségi előrelépés mutatkozzon meg az amatőr mozgalomban, de annak alapján, ahogyan erről a stratégiában írnak, erre nem látok nagy esélyt – hallottuk Raj Rozáliától, aki az általánosítást kifogásolta. Például azt, hogy a képzések fontosságáról is nagy általánosságokban beszélnek, nincs meghatározva, hogy ki milyen pénzből tud szakmai képzéseket, tanfolyamokat tartani az amatőrök számára. Márpedig – ahogyan hangsúlyozta – erre igencsak nagy szükség lenne.

– Amíg a hivatásos intézményekben működők eleve szakmai képzettséggel rendelkeznek, hiszen ez az elvárás, addig az amatőr szférában nincsen jelen vagy korántsem kellő mértékben van jelen olyan szakmai háttér, amely szakáganként segítséget tud nyújtani. A képzési lehetőséget pedig taglalni kellett volna a stratégiában. Úgy gondolom, nem lehetünk megelégedve a hagyományápoló csoportokban levő szakmai szinttel, ezért képzésekre, tanfolyamokra lenne szükség. Sajnos a stratégia nem vesz tudomást arról, hogy a Vajdasági Magyar Folklórközpontban milyen képzések vannak, pedig erre lehetett volna építkezni. Nálunk van lehetőség a kurzusokon való részvételre a tárgyalkotó népművészet terén, és több mint tíz éve tartunk tanácskozást a tájházakról is. Tapasztalt szakemberek jönnek előadásokat tartani olyanoknak, akik már tájházasok és olyanoknak is, akik szeretnének ezzel foglalkozni. A VMF-en belül tehát létezik tájház-program, de ezt a stratégia figyelmen kívül hagyta. Sajnos nincs konkretizálva, hogy kinek a feladata az anyagiak biztosítása a tájházak fenntartására, szakmai felügyeletére. Az, hogy a Kiss Lajos Néprajzi Társaság nagyobb részben felvállalja a szakmai segítséget, jó dolog. Jó, hogy leltároz a társaság, de nem elég csak a leltárba vétel, ugyanilyen fontos lenne, hogy a berendezés szakmailag megfelelő legyen, az pedig nincs megfogalmazva, hogy ki nyújtja ehhez a szakmai segítséget – mondta Raj Rozália. Nagy István pedig hozzátette: jó, hogy a stratégiában benne van az oktatás fontossága, de a népi kultúrát jobban bele kellene vinni az oktatásba, s az sem mindegy, hogy ki tanítja a népművészetet a gyerekeknek.

– Szerintem a népművészeti mozgalom szakmai ismeretének a hiányossága tükröződik a stratégiában. A legnagyobb hiányossága, hogy az eddig elvégzett dolgokat, az elért eredményeket szakmailag nem elemezték. Az jó, hogy a stratégia ismertetőt ad az intézmények tevékenységéről – bár itt is vannak pontatlanságok –, arról viszont sajnos nem szólnak, hogy ami létrejött, amivel foglalkoznak, annak mi a szakmai értéke. Azt hittük, markánsabb szerepet kap majd a népművészet, és a VMF is szívesen segített volna, de minket senki sem kérdezett meg, holott számunkra is fontos, ahogyan a stratégia számára is fontos kell, hogy legyen a minőségi előrelépés, mivel nem mindegy, hogy mit hogyan fektetünk le hat évre vonatkozóan – fejtette ki véleményét Nagy István.

A népi kultúra szolgálatában

Fennállásának huszadik évfordulóját ünnepli az idén a Vajdasági Magyar Folklórközpont. A jeles eseményről gazdag programmal emlékeztek meg Szabadka több helyszínén. Nagy Istvánnal, a VMF alapítójával, tanácsadójával és Raj Rozália koordinátorral az elmúlt két évtized alázatos munkájáról beszélgettünk.

Nagy István megálmodta és megvalósította azt a népművészeti központi intézményt, amelynek — magyarországi minta alapján — elsősorban a tiszta népművészet megőrzése, továbbadása, valamint a népművelők közötti kapcsolattartás a feladata.

— Abban az időben éltük meg a balkáni háború által okozott nagy népvándorlást — mondja Nagy István, aki sok évig volt elnöke is a Vajdasági Magyar Folklórközpontnak, most tanácsadóként szolgálja a népi kultúrát —, és azt tapasztalva, hogy egyre kevesebben vagyunk, mindinkább átéreztük, hogy megmaradásunkért, népművészetünk megőrzéséért tennünk kell valamit. Ekkor született meg az ötlet, hogy egy intézmény keretében egyesítsük erőinket a népi kultúránk megóvása és továbbörökítése érdekében. Az alakuló ülésre Topolyán került sor 1995. szeptember 2-án.

* Nehéz volt a kezdet?

— Mint minden kezdet, ez is nehéz volt, és most, húsz év távlatából már tisztán látom, hogy akkor is voltak úgynevezett gáncsoskodások, egyéb gondok, melyek sajnos mindmáig folyamatosak és nagyon elkeserítőek. Mindennek ellenére mégiscsak létjogosultságot nyert a szerveződésünk, mert nem adtuk fel, tovább dolgoztunk, haladtunk a kitűzött célunk felé. Számos új dolgot valósítottunk meg, a többi közt a néptáncképzést, melynek eredményeképpen ma már a mi képzéseinken részt vevők a legjobb néptáncoktatók egész Vajdaságban. Hasonlóképpen elsőként jelentettünk meg kiadványokat, melyekkel a népművészetet igyekeztünk népszerűsíteni. Ezek olyan népzenei hanganyagok — és korhű dokumentumok —, amelyek a keresztmetszetét adják például a Gyöngyösbokréta vagy más jeles népzenei eseménynek. Mi indítottuk be például a néptánccsoportok minősítését szintén magyarországi példa alapján. A néptáncképzéseinkre eleinte a topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központban került sor, majd Zentán, Újvidéken — a minősítés pedig mindannyiszor egy öttagú zsűri értékelése alapján történt. Nem volt könnyű feladat például arról meggyőzni a csoportokat, hogy hazai (doroszlói, bácskertesi stb.) táncanyaggal lépjenek a zsűri elé.

* Táncházakat is létrehoztak, de ezek iránt ma már alig van érdeklődés. Miért?

— Elsősorban azért, mert a néptáncosok nem „hozzák le” az emberek közé a táncot, nem a saját szórakoztatásukra művelik, csupán egy-egy fellépés erejéig. Az oktatók sajnos a színpadra dolgoznak, hiszen sem idő, sem pénz, sem energia nincs rá, hogy ezeket a produkciókat a nép közé vigyék. Azt kell mondanom, hogy a táncházaink az utóbbi tíz-tizenöt évben már nem életképesek. Valamikor előre meghatározott időpontokban, mondjuk, havonta kétszer-háromszor tartottak táncházakat, az emberek pontosan tudták ezt, és ehhez igazították a szabadidejüket. Egy olyan rögzült szokás volt ez, amilyennek ma is lennie kellene. A VMF egyik kiemelt rendezvénye, a táncháztalálkozó és kirakodóvásár is elveszítette már az emberek érdeklődését, nincs benne az az energia, amely havi szinten fenn tudná tartani. A vásárunk a tárgyalkotó népművészetet hozza el az emberekhez, és ebben óriási szerepe van Raj Rozáliának, aki Budapesten járt továbbképzésre, hogy azután az ott tanultakat átadja a hímzőknek, szövőknek, fazekasoknak, nemezelőknek.

— Aki megtalálta magát ezen a területen, ma már nem csupán népművelő, hanem piacképes alkotó is — mondja Raj Rozália. — Az a gond az itteni népművelőkkel, hogy nem tudják, hogyan tegyék pénzzé az értéküket. Van, aki a munkájában kevésbé törekszik az eredeti, tiszta népművészeti elemek kidolgozására, inkább „elhajlik” a bóvli felé, csak hogy pénzt tudjon keresni. A hímzőkkel szép eredményeket értünk el, és igazán büszkék vagyunk arra, amit a kézművesség terén eddig fel tudtunk mutatni. Mi itt tudást igyekszünk átadni, de ehhez bizonyos alapra van szükség. Elsősorban a hozzáállás, a gondolkodásmód változtatásával haladhatunk mindig tovább és tovább.

* Ezek szerint veszélyben van az igazi, tiszta népművészet?

— Sajnos igen, mert kevesen adják tovább mindazt, amit itt, nálunk megtanultak. Pedig nekünk az a célunk, hogy az itt tanult és záróvizsgát tett oktatók otthon, a saját környezetükben továbbadják a népművelés tudományát, hogy az minél szélesebb körben terjedhessen. Erre sajnos kevesen hajlandóak. Egy olyan legális fórumot kellene létrehozni — köztársasági és tartományi támogatással —, amely lehetővé tenné, hogy a tárgyalkotó népművészet kifizetődő iparág legyen. Emellett sokkal nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a faluturizmusra, a tájházak létrehozására, melyekben megmutathatnánk és árusíthatnánk is a népi értékeinket. A VMF a tájházak létrehozásának terén is jeleskedett, de ez a közösség sajnos ezt a lehetőséget sem hajlandó kiaknázni. 

* Hogyan hat az önök által végzett áldozatos munkára, hogy sokan, egyre többen mennek el innen?

— Sajnos minket is érint, hiszen napról napra azt tapasztaljuk, hogy kevesebben vagyunk. Mi, mármint a VMF mindig is mostohagyermeke volt az vajdasági közösségnek és a politikumnak, de mi soha nem adtuk fel, fáradhatatlanul dolgoztunk — és a jövőben is ezt kívánjuk tenni! — a népi értékeink megőrzésén, továbbörökítésén. Ez egy csodálatos küldetés, szerencsére sokan érdeklődnek, sokan vesznek részt a tanfolyamainkon és az egyéb rendezvényeinken, így a VMF létjogosultsága meg lesz alapozva még húsz esztendő elmúltával is. Ez az, ami erőt ad a további munkához. Ám be kell látni: a tömeggel az a baj, hogy leginkább a színház és az irodalom, azaz a magas kultúra érdekli. A köztudatban ezek mindig is fölötte álltak a népi kultúrának, ezt tanítják az iskolákban... Pedig a népinek is ugyanilyen figyelmet kellene szentelni, hiszen nemcsak nyelvében él a nemzet, hanem a kultúrájában is, abban, amelyet őseink ránk hagytak örökségül.

Raj Rozália arra is kitért, hogy az anyagi támogatásokról döntést hozó szervek, testületek nem kérik ki a VMF véleményét, pedig hosszú távú programterveik vannak arra vonatkozóan, hogyan népszerűsíthetnénk a népművészetet itt, Vajdaságban.

— A szakma véleményére sajnos senki sem kíváncsi, most elsősorban a magyar döntéshozó szervekre gondolok. Ezzel szemben a VMF jelen van a magyar kultúrával a szerbiai intézményekben, rendezvényeken, ahol nem kevés megbecsülést kap. A magyar közösség egy kissé elutasító hozzáállása fájó, de nem szabhat gátat a felvállalt küldetésünknek. Talán ha jobban összetartanánk, sikerülne hosszú távú programterveket megvalósítani, eredményre vezető utat mutatni. Fontos a folytonosság, a színvonal állandó növelése. Mi mindenfajta párbeszédre nyitottak vagyunk, és bízunk benne, hogy a további munkánk is eredményes lesz, azaz továbbra is éltethetjük a népművészetet, teljes varázsában.

A Vajdasági Magyar Folklórközpont, melynek soros elnöke Pál Edit, ingyenes katalógust és DVD-t ajándékoz minden érdeklődőnek, és a szabadkai székházában (Dózsa György u. 17.) minden kedden továbbra is nyitott napot tart.