A SZERETET SZÖVETSÉGE

Németh István: Házioltár.
Forum. Újvidék, 1996.

Kevés olyan könyvet olvastam az egykori JSZSZK nevet viselő államformáció fölbomlásától számított fél évtizedben, amely olyan sok és annyira lényeges kérdést vetett fel, mint Németh István Házioltára. A kérdések, amelyeket számomra megnyitott, a legtávolabbról se a múlt rendszer(ek) politikai magatartásával kapcsolatosak - arról a szerző megírta azt, amit és annyit, amennyit a könyvbe foglalt szövegek elviselnek. Sokkal inkább gondolkodásra késztetőek az alkotással, a mű létrehozásának folyamatával, a művészet és a valóság viszonyával, a műfajok érvényességével kapcsolatosan felvetett/elejtett gondolatai. Nevezzük őket inkább elejtetteknek, hiszen a kötet három fejezetbe sorolt hét szövegegysége összefüggő egésszé teljesedve családi krónikát alkot - nem pedig irodalomelméleti töprengések tárháza.

Krónika, de a szónak a szerzői műfajmegjelölésben van egy minősítő értékű előtagja: szerelmes. Ez a jelző teszi lehetővé az író számára, amellett, hogy nem történelmi, hanem irodalmi krónika szerzésére vállalkozott, hogy a műfajt a magából fakadó követelmény, a szigorú időrendiség helyett más, sajátos meghatározókkal ruházza fel: az időbeli szukcesszivitást nála az idősíkok váltakozása helyettesíti be, a tényszerűségeket a gestaírók megszépítő emlékezete, a tárggyal egybekapcsoló szeretet szövetsége oldja fel, a tárgyiasságot lírára cseréli. Érthető a lírai hangvétel, Németh István ugyanis családfájának legközelebbi felmenőiről írta meg szerelmes krónikáját, amelynek alakítását a szeretetteljes indulat alakította. Ezt a krónikát jószerével egész írói életműve készítette elő, amiről könyvének "nyitány"-ában az író belső konfliktusairól tett vallomásában értesülhet az olvasó.

Fikciót írni, vagy a szerző rendelkezésére álló eszközökkel megjeleníteni a valóságot? Valahogy így fogalmazható meg a (lényegében egyáltalán nem feloldhatatlan) dilemma, ami Németh István szerteágazó kérdésföltevése mögött áll; válasza pedig egyértelműen a második lehetőség igenlése. Ennek az állásfoglalásnak az eredménye és bizonyítéka a Házioltár. A korábbi elbeszélésekben jellegzetes figuraként, magatartásmodellként, epizódszereplőként, egy-egy motívum vagy emlék hordozójaként megjelenítet Nena, Keresztanya, Öregapa, Kisöregapa és Apa ebben a könyvben teljes emberi nagyságában felmagasulva, életében viselt tisztességes és becsületes nevén, erényeivel és gyarlóságaival egyetemben jelenik meg. Már-már tapintható életességben, csupán a lírai vonzódás ereje és a megjelenítés követelményei által stilizálva. A krónika héroszai - mert azok ők az életük teljességének vállalásával -, végül mégis irodalmi hősökké lesznek. Kevesebb fikcióval és több tényszerűséggel ábrázolva, valós nevükön és valós cselekedeteikben megjelenítve, de mégis: végső soron irodalmi eszközökkel emeli át az író a szeretteit a valóságból az irodalomba.

Az ellen ugyanis nem tiltakozik a szerző, hogy "irodalmat" írna, csupán műfaji aggályai vannak - s ezek köré szerveződnek az elgondolkodtató kitérők. Mindenek előtt azt szögezi le, hogy nem családregényt kíván írni a Házioltár szövegeiben. Ezt el is hisszük neki, bár a família három nemzedékének története egymáshoz kapcsolódó szövegeit akár családregénnyé is érlelhette volna, vagy éppen Kishegyes faluregényét is létrehozhatta volna belőlük, mert a tárgyszerűségek, a fabula, a társadalomrajz már eleve adott hozzá írásaiban. Mégsem: a műfajok fölötti gondolkodása közben úgy érzi, hogy a fikcióból táplálkozó regény a szociográfiával, vagy éppen a "szerelmes" krónikával szemben egyszerűen steril, terméktelen: "Ha történetesen regényt írnánk, megereszthetnénk fantáziánkat, de a regényírásnak még a gondolata is távol áll tőlünk. Kimerült műfaj. (...) A mai regényt épp ezért már nem is az olvasónak írják, miként a többi műfajt sem, kivéve azt az egyet, amit most tart kezében a Nyájas."

Ezt a megállapítást kellene továbbgondolni, annak ellenére, hogy a szerző ezen és hasonló témára tett észrevételei nem mentesek az öniróniától: jelenünkben valóban a szociografikus, krónikaszerű, emlékeket és emlékezéseket rögzítő írások lennének az egyedüli érvényesek?

A dilemma a műfajok kérdése, nem is lehet egyértelműen igennel vagy nemmel megoldani. Azt azonban, hogy hitelesek és érvényesek az ilyen jellegű írások, éppen Németh István (és Kontra Ferenc) szövegei bizonyítják.

Ugyanakkor kis "szépséghibájuk" is van a szóban forgó írásoknak, így a Házioltárba foglaltaknak is, ami azonban már nem a műfajok, se nem az irodalom kérdése: az, hogy a múlt mellett a pusztulásról, a megsemmisülés könyörtelenségéről szólnak. Hiába emeli az írói mesterség a gyermeki emlékezetből az öregapa porcukorral behintett figurájának képét a halhatatlanság panoptikumába, vagy tágítja az édesapaképet Isten fakuló szemének metaforájává; írásaiból, könyvéből a teljes pusztulás tragikus látványa tárul elénk: "Zsidóinkat elhurcolták Auschwitzbe, Dachauba, cigányaink szétszéledtek, de a közösség se létezik már, amelynek ők [a könyv hősei] boldog vagy boldogtalan tagjai voltak" - írja a szerző Kishegyesről. Ez a Kishegyes a magáénál jelentősen szélesebb tér- és időkoordinátákkal határolható be. S ez már nem az irodalom szépséghibája, hanem egyszerűen: a valóság.

A délvidéki magyar irodalom történetírója hiányolja literatúránkból az olvasmányos, katartikus hatású, vallomásértékű, sorstudatosító műveket. Németh István Házioltár című könyve ilyen. A szerző életműve eddigi részének mesterdarabja.

A kulcsszó: hűség

Németh István: Lélekvesztőn

Egy ország, Magyarország területe nem “fejeződik be” a határvonal merev sávjával, hanem azonos anyanyelvű honpolgáraival, magyarul beszélő embereivel – tovább folytatódik a peremvidéken, képzeletbeli és valóságos végvárakon és ezerfelé a nagyvilágban. A magyar sors a közismert Ady-vers óta különösen Messiás-sors, ezerszer megszenvedett, több Mohács által pusztított. A Vajdaságban élő Németh István, maga mögött hagyva vagy hetven esztendőt: valóban őrzi a múltból jobban ismert “végvári harcos” példáját. A délvidéki, a vajdasági Kishegyesről indult el, és máig, napjainkig következetesen visszajár szülőfalujába. A maga kisebbségi magyarságában, anyanyelvében megmártózva veszi észre megszenvedett hétköznapjaikat és ritka ünnepnapjukat. Gyakran nem tud nyugodtan ülni a falusi padkán a kishegyesi ház előtt, elrejtőzni a fák lombjainak árnyékában: neki mindig ki kell mondani a keserű igazságot. Igen, “lélekvesztőn” vagyunk, parányi csónakunk könnyen megmozdul a világ-folyó hullámain. Megborzong egy-egy alkonyatban: csak itt növekedik a sötét, csak itt van újra este, csak itt fogy a magyar anyanyelvű lakosság…

Herceg Jánosnak, a vajdasági prózairodalom kiemelkedő egyéniségének hatása többszörösen érződik Németh István kötetében. Egyrészt azért, mert ő maga is H. J. emlékének ajánlotta könyvét; másrészt pedig azért, mert több írásban őrzi a “Fejedelem”-ként becézett mester emlékét. Gyűjti Herceg János könyveit, vall a mester “első kivonulási kísérletéről”, amikor Pestre költözött. Szeretettel idézi a batinai hegyoldal “Leányvár”-nak nevezett Herceg-rezidenciát, mely kapcsán az “írói függetlenségnek” legalább az illúzióját szerette volna megőrizni. Majd élete vége felé Doroszlón telepedett le. Ő volt a “mi irodalmunk szellemi központja, a világítótornya, virrasztója és látófája is egyszerre” – állapította meg Németh István. A Fejedelem temetése című írása jól jellemzi a Németh István-írások műfaji-alkati sajátosságait: igazi újságíróként egy eseményre figyel, néhány emberi tartásra, mozdulatra. Csak pár oldalon kell elmondani egy drámai pillanatot, Herceg János temetését, a búcsút az írófejedelemtől. Szavai szinte fájó göröngyökként hullanak a koporsóra, és a látszólagos szűkszavúságot hirtelen kell telíteni lírával, vallomással, őszinte, fájdalmas elszakadással és kimondatlan örök-megmaradással. Csíp a levegő, a halálról az életre figyel, az “egyes-egyedül” maradt halott Fejedelemre, akit a nagyon magukra maradt magyarok vesznek körül.

Az igazi író nem tud némán elmenni az élet legdrámaibb jelenségei mellett, így Németh István sem. Sajnálatos módon egy olyan gondról kell vallania újra meg újra, mely napjaink magyar történelmének is nagy problémája. Fogy a vajdasági magyarság, sokan elmenekülnek szülőföldjükről, elidegenednek sokan az idegen nyelvű környezetben. “Mi marad maradék hazámból? Mit tettél érte, hogy minél tovább fönnmaradjon? Írtál legalább egy Szózatot?” – teszi fel komoly kérdéseit önmagának igaz fájdalommal és lelkiismeret-furdalással. Pedig a környék “soknemzetiségű” volt, különböző nemzetek fiai éltek hajdan békében egymással, s a múltban, távolban és közelben: egymásnak ugrottak, elvadultak a szomszédok egymástól, fegyvert fogtak egymásra. Sütő András naplóját olvasva és szomorú sorsát ismerve – Ceauşescu rémuralmát az abszurd drámákhoz hasonlítja. A kisebbségiek mindig egy tömegdráma szereplői. Szomorú történetet ír le a vajdasági író arról, hogy költő barátja, Fehér Ferenc névtábláját hogyan gyalázzák meg a névtelen aljas gyűlölködők. Pedig épp a költő maga érzékeltette nemes rokonszenvét az akkori Jugoszlávia népeinek költőit lefordítva, kötetbe gyűjtve. De hát mindenféle emelkedett eszmén keresztül tud taposni a gyűlölettel teli tömeg… S közben nemcsak a mindennapi eseményeket kell a vajdasági írónak megörökítenie, hanem a szörnyűséges háborút is, a bombázást, az ágyúlövedékeket, a pusztuló templomokat, műemlékeket és lakóházakat. A peremvidékek menekültjeiről, áldozatairól is be kell számolnia: az elfogyó kisiskolásokról, az üresedő magyar iskolákról, az érettségi tablókról hiányzó magyar diákokról, a távolra került, elidegenedő vajdasági magyar családokról. E délvidéki furcsa balkáni világban semmi sem egyértelmű: a béke vagy a győzelem, a harc vagy a honvédelem sem. Talán a megszokott fogalmak, eszmék, szavak értelme is megkérdőjeleződik, hiszen hányféleképpen lehet vagy kell valamit “magyarázni”. Még a déli harangszó igazát is vitatják. Olykor még a hit által megnemesedett “Föltámadás” is bizonytalan. És közben mindig bevág a sorok közé a háború, a hetvenkilenc nap veszedelme, váratlan eseménye: robbanással, légiriadóval, bombázással, pánikkal, szörnyűségekkel, “hazafias” őrülettel, kísérteties “rendezvénnyel”. A környező és a nagyvilág szörnyű eltorzulását még a legszebb ünnepek, például a karácsony sem feledteti el. Az író mindig érzékeny műszerként jelzi a világ “hőmérsékletét”, bajait, őrületeit. Istenem, de jó lenne – veszi észre – jól elbeszélgetni egymással, békésen eltűnődni a világ jobb alakulásán, gyermekeink és unokáink boldogabb, felhőtlenebb jövőjén.

Németh István egyik kulcsszava: hűség. Korábbi írásaiban is foglalkozik a hűség és a hűtlenség problémájával, most pedig Hűség címmel egy kitűnő kis lírai prózát tesz elénk. Az elkoptatott, az idejétmúlt, a kiürült, a múlt századi, ósdi szó – a hűség. Ugyan kihez, mihez kellene hűnek lenni? Feleségéhez, férjéhez, szülőföldjéhez? Egy választott eszméhez? Álmaihoz, szeretteihez? Az író megtorpan, alig meri faggatni önmagát és a szó tartalmát, mai átformálását, csaknem “időszerűtlenné” válását. Hiszen az emberek jelentős része árulóvá válik, “elkótyavetyéli a hitét”, elhagyja hitvesét, elmenekül szülőföldjéről. Életünkből bizony gyakran a hűséggel együtt eltűnik a szeretet, a barátság, a földszeretet, az Isten keresése, szeretete, az ember elfelejti a búzavirágot, a katicabogarat. És árulóként araszol “sötét végzete” felé. Németh István a hűség írója: ő hűségre szeretné “megtanítani” – ha lehet! – embertársait. Hűség a magyarságához, hűség az anyanyelvéhez, a szülőföldjéhez. Ez a hűség vezeti el az írót a gyakran viszszatérő anyanyelvi témákhoz. Bántja az, hogy az anyanyelvén megszólalót megmosolyogják, “nem értik”. Érdekes jó példát idéz egyszer: a messzi Los Angelesben magyar anyanyelven is tanítanak, hogy a lélek ne aludjon ki. Mérlegre teszi a magyar szavakat, amelyeket édesanyánk súgott a fülünkbe, s valahogy még szilárdabban kellene megőrizni azokat. Nem feledhetjük a Kosztolányi által is szeretett “legszebb magyar szavakat”, melyeket mi magunk is bővíthetnénk újakkal. Nagyon vigyázni kellene a szavainkon levő ékezetre, mely sajnálatos módon eltűnik az idegen nyelvi környezetben. (Márai Sándor írt erről a szomorú jelenségről, hazájától távol, a száműzetésben a Halotti Beszéd című versében: “…és lehull nevedről az ékezet”.) A Vajdaságban sok József eltűnt, Josip lett; az író tulajdonnevében és keresztnevében is ott van az ékezet, mely olykor megmaradt, máskor meg tudatosan eltüntették. Bizony sokszor kellene az anyanyelvéről vallomást tenni Németh Istvánnak is: Sütő Andrást idézve, régi magyar szótárakat bújva, hajdani anyanyelvi szövegeket ízlelgetve. Egy-egy hibás vagy pontos feliratot böngészve. A magyar nyelv romlása, pusztulása a Vajdaságban – hihetetlen fájdalmat okoz az írónak. Mert legtöbbször “hátrálnia” kell, csak otthon, a családban vallhat erről, az utcán elhalkul, gyakran csak az öreg nénik beszélnek magyarul. Talán a Tisza mentén – Becsétől fölfelé – jobb a magyar nyelv állapota. (És a kihalóban lévő lívek?…) Sajnos “összetörik” édesanyánk szava a szánkban, kiszorítanak gyakran otthonunkból is. De élnie kell az íróban és valamennyiünkben is a magyar nyelv szeretetének Mikes Kelement, népballadáinkat, Reményik Sándort, Szilágyi Domokost és Kányádi Sándort idézve.

A magyar nyelv megint szép lesz? – írta Németh István egyik írása címéül. Egyszerre szólal meg az íróban a félelem és a reménykedés, a vajdasági magyarság fogyása és a múltba, az anyanyelvbe fogódzás kettőssége. Hit, hűség, remény járja át karácsony előtt. Az irodalomból is erőt kell merítenünk: Herceg Jánosból, Fehér Ferencből, Brasnyó Istvánból, Végel Lászlóból, Sziveri Jánosból és másokból. “Csak magyarul érted e szót: Szeretlek, / Pillangó, hattyú, csillag, angyalom. / E nyelven lesz több mint fogalom. / S ez a többlet halálos végzeted lett. / A világ fénylik, nem vár senki, kába / Irammal mért vágtatsz hazafele? / A nyelv üzent s a végzet szól vele, / Dajkád tárt karja ne várjon hiába” (Márai Sándor).

SZEKÉR ENDRE

Papírszelet: Hegyalja utcai kakofónia

Németh István valóban „betesz mindent a mikróba”. Régóta olvasom a Magyar Szóban Papírszeleteit, amelyek most Délvidéki füves könyvvé álltak össze, noha a könyv mégsem ezt a címet kapta, hanem irodalmunk hagyományához híven egy „konkrét” és/vagy metaforikus utca nevét, az alsó látószögre utaló hegy alatt húzódóét, amely felett „a Teremtő szeme kéklik”. A transzcendentális erővonalak, a (meta)gondolkodás és az elmúlás útjellege azonnal szembetűnik, a falu és város horizontális, illetve a madárperspektíva vertikális (Herceg Jánosra is utaló) köztességében lődörgő narrátor beszédmódja és a Tündérlak-effektusok tehát ismét működésbe lépnek. A szöveg térszerkezetének, elhelyezhetőségének nézőpontjában viszont változás következett be, a tépettség látványát idéző, a rés-funkciót betöltő papírszeletek helyett most a számozott jegyzetekből (150+1) összeállított peremvidéki napló, vagyis a könyv tere kerül az olvasó elé. A térképzet és a paratextuális vonatkozás változása, valamint az egybeolvasás/az újraolvasás aktusa a befogadás elmozdulását eredményezi. Újraolvasható a +1 jelöléssel említett, versszövegként befogadott Biztató is, amely az Ima Tündérlakért című kötethez hasonlóan lírai módon zárja a könyvet, az önvallató peremvidéki naplót. A Függelékben nyomatékos verssé sűrített petőfis szöveg fér rá igazán egy papírszeletre, vagyis a papírszeletre kívánkozó látható és érzékelhető szövegforma ilyen versszerű szöveg. Az epigrammaszerű tömörség elérése és az önmagunkba való alászállás elsajátítása korunk írói problematikájaként merül fel, mindkettőre utal a Németh István-i szövegvilág. A papírszelet mint a szöveg hagyományos (ám szétszabdalt) tere ellenáll a fecsegésnek és a végigbeszéltségnek. A papírszelet reflexív szövegei által mégis valahogy elrendeződnek régiónk dolgai. A papírszeletek metadisz-kurzív olvasásra késztetnek. A papírszeletről mindig valami lemarad. A papírszelet inkább a szétválasztást mint az összefüggést konnotálja. A papírszeletek most a könyv terébe integrálódnak, és látszólag összetartoznak, noha a tartalomjegyzékben ismét szeletekre hullanak, ugyanis előbújnak a címek.

A 30. rész (a tartalomjegyzékben előbukkanó címe: A mi utcánk) például a térhorizont tágulására, az utca, a szülőföld és az irodalom névváltozásának történelmi dimenziójára mutat rá. A név és identitás problematikája az író eredeti nevének megőrzésére tereli a figyelmet. Az önvallató narratíva az író nevével, felelősségvállalásával, önvizsgálatával és önmegértésével kapcsolatban a kérdezés logikájával él: „Vajon igazi arcát megőrizte-e? Volt-e egyáltalán igazi arca ebben a káoszban? S azok a szavak, amelyeket papírra vetett, igaz szavak voltak-e? Az annyi nevet kipróbált délvidéki magyar irodalomban nyomát találja-e az Olvasó ezeknek a – egyeseknek talán bagatellnek tűnő, végső soron megkerülhetetlen – kérdéseknek?”(34.)

Az irodalomra vonatkozó kérdések, problémafelvetések továbbsorjáznak például Petőfi, Márai Sándor vagy Ottlik Géza kapcsán. Szűk-e a magyar író számára a magyar glóbusz, illetve mennyire áll előtte a nagyvilág tágas tereivel, lehetőségeivel? Vajon tényleg jobb lett volna, ha a Kalangya inkább a Kéve címet kapja? A három kiadást megért, sok helyen bemutatott Lepkeláncról pedig maga a szerző-narrátor mondja ki, hogy mára teljesen elfeledett. Penavin Olga népi növénynevekről szóló posztumusz könyvének lapozgatása ismét névsorolót indukál. Igaza volt-e a neves írónak abban, hogy a város azé, aki sétál benne? Mit is jelent önző módon olvasni? Az apróságok hogyan visszhangzanak a könyvbúvár lelkében? Mi és miért maradt ki az Ünnep Raguzában kötetkompozícójából?

Az öregedést és a régió magyarságának, nyelvének, fiatalságának helyzetét, veszélyeztetettségét, valamint az anyaország viszonyulását, a határszindrómát több részlet tematizálja.

Az olvasó a madármeglesést, a hangzavart vagy a pacsirtadal létjogosultságát derűs együttérzéssel nyugtázza, és a peremvidéki napló polifóniájára figyel. A kötet ellenáll az egyszólamúságra törekvő szép új világnak, és elszántan kiáll/kitart a látszólag divatjamúlt igazi írott szó, az írástudók egyéni, őszinte felelőssége, igazi arca, sőt a minta és példakövetés mellett.

Németh István két ifjúsági regényéről*

Amikor a Forum Kiadó fölkínálta a lehetőséget Németh Istvánnak, hogy nyolcvanadik születésnapját egy újabb, tollából származó könyvvel ünnepeljük meg, kíváncsian vártam, mi lesz a válasza: novellaválogatás-e vajon, az egykori Zsebtükrének még erőteljesebb felújított kötete? Meg azt is el tudtam volna képzelni, hogy a Magyar Szónak és a Hét Napnak évek óta íródó ,,kétflekkes'-eiből állít össze újabb kötetet. Tépelődött ugyan - s ezt itt nyilván meg is erősíti -, aztán, némi meglepetésünkre, a két ifjúsági regényét, a Vadalmát és a Sebestyént ajánlotta. Ha lehet egy kötetben, mondta, hozzátéve, hogy nem tudja ugyan, hogy a szereplők hogyan érzik majd magukat egyazon fedél alatt, de reményei szerint összeférnek, hiszen a két történet két főhőse egyazon tőről fakad.
Mint általában, nem sokat magyarázkodott, lehet, hogy a mai nap alkalom lesz arra, hogy kifejtse, miért. Miután felkérést kaptam e kötetek recenzeálására, újra a kezembe vettem mind a két regényt.
Azonnal azt kellett látnom, hogy valójában ikerregényekről van szó, olyan értelemben, hogy a Vadalma a falun vakációzó városi fiú története, a Sebestyén pedig a városban kamaszodó fiú töprengéseit tükrözi szülőkről, barátokról, húgocskáról, érlelődő szerelemről, egyszóval egy születésnapi hét naplója, abból az időből, amikor az első űrhajó a Hold felé haladt.
Apropó, napló. Mindkét regény formailag is hasonlít egymásra. A Vadalma tulajdonképpen egy barátnak, Póknak szóló, tíz levélben megírt élménybeszámoló, a Sebestyén pedig a fiú tizenötödik születésnapi hetének élményeit, töprengéseit veti papírra a Vadalma stílusában és modorában.
Egy időben játszódik le a két történet (csak mellesleg: mindkét regénye első kiadásban ugyanabban az évben - 1970-ben - jelent meg), s az író tudatában nyilván együtt motoszkált a két téma: hogyan éli meg egy városi orvos kisfia apja szülőfaluját, illetve milyennek látja egy ugyancsak városi kamasz a körülötte zajló világot?
A két fiú közötti korkülönbség 5-6 év, az egyik, Palkó, ahogyan a szerző mondja, még úgyszólván tejfölösszájú, a kamaszkor kapujában, Sebestyén viszont immáron annak udvarában tart.
A két regény megírását Németh István másfél évtizedes publicisztikai tevékenysége előzte meg, s regényei is az irodalmi igénnyel írt helyzetjelentéseinek, a számadásszerű lírai futtatású vallomásainak a füzérei. Különösen a Vadalmában kamatoztatja falujáró riporteri élményeit a szerző, érzésünk szerint ebben a világban érzi igazán otthon magát. Kis hőse számára egy határ menti, Karacsának nevezett falut választ, ahova már vonat sem jár, mert az előtte levő Pöllénél van a végállomás, de nem vasútállomással, csak a bakterházzal, mert itt fölperdítették a síneket - mint Viszter bácsitól megtudja -, amikor vége lett az első háborúnak, s a vonatok nem mehettek tovább, mert szomszédságba kerültek a románokkal. Nos, itt az apuka szülőfalujában, a gangon, suba alatt alussza át első éjszakáját, itt ismerkedik meg a pézsmapatkány-vadászattal és az ürgeöntéssel, lesz liba- és tehénpásztor, majd dinnyecsősz, viszik a vásárba... Itt lesz szemtanúja egy tűzesetnek, hallgatja az öregek meséjét valamiféle repülőtányérokról, s ismerkedik a tündérek csodatevéseivel, de a boszorkányok világával is, ezek, akik ha éjjel valakinek az ablakába korpászsákot helyeznek, az három nap múlva meghal... Történelem, a legvalóságosabb jelen, de dokumentum és misztikum is, s benne Németh István írásművészetének számos jellemzője: a gond, a véleménynyilvánítás, kommentálás...
S mennyivel más Sebestyén világa, ahol az apuka a vasárnapi tyúkhúslevesnek és a szocialista társadalom építésének él, s nem érti, fia miért lelkesedik az Omega együttes lemezeiért, miért rádiózik annyit, ólálkodik ama könyvesbolt előtt, amelynek kirakatában különleges írószerek, körzők, festékek és ecsetek sorakoznak, nem érti: hogyhogy szerelmes?
- Apát meg kell érteni, meg a mamát is, meg az egész tanári kart, meg az egész istenséget, csak bennünket nem - panaszkodik a fiú a húgának. Mi meg kell hogy értsük: apának titkárnő szeretője, anyának igazgató szimpátiája van. Meg hogy fölsrófolódik, ha azt hallja, hogy vörös burzsoázia, s váltig bizonygatja, hogy ha létezik is nálunk burzsoázia, az sohase volt vörös...
Az apa gondjai is előkerülnek, ami abból a levélből is kiderül, amelyben ez olvasható: ,,Sebestyén szinte máról holnapra keménnyé és önérzetessé formálódik. Ez már nem gyerekkori pukkancsság... A legkínosabb, hogy nem tudunk miről beszélgetni. Ha a modern tudományokat hozom elő, rögtön kiderül, hogy ő azokban sokkal jártasabb, mint én, olyan információi vannak, hogy beleszédülök. Ha a múltat hozom elő, abban én vagyok a jártasabb, viszont ő a múltra úgy
tekint, mint amihez semmi köze...'
Talán mindebből kiderült, miért is tartottuk jónak, hogy ilyen forgatható formában jelenjen meg a két regény, s szinte találkozzanak ezek a mondatok, hogy: ,,...de Tamás bácsiék még nem értek haza Pölléről, a temetésről. Holott a kismalacok már szörnyen visítanak. Indulok megetetni őket", illetve: "Irwin és Scott a kezdetleges holddzsippen elindultak a Szent György kráter felé'.
Végezetül jegyezzük meg, a Vadalmának ez már a negyedik, az egykoron Híd-díjas Sebestyénnek viszont ez a második kiadása. Jó olvasást!
*Elhangzott a sziváci Szenteleky-napon, augusztus 20-án

Németh István első regényéről (I.)

A könyveknek jót tesz az idő, a közösségnek viszont nem. Főleg akkor nem, ha a regény, a vers, a történelmi tanulmány lényege – kimondott igazsága – az idő múlásával is a be nem gyógyult sebekbe vág. Nem gyógyul az a társadalom, amelyben az apák és nagyapák történetei az utódoknak is fájdalmat okoznak, és nincs kibékülés, ha a leszármazottak akkor is felszisszennek, ha régen megtörtént tragédiákkal szembesülnek. Jól bizonyítja ezt Németh István most megjelent Fordulat után című kisregénye, amely vagy fél évszázaddal korábban Győzelem után címmel készült megörökíteni a Délvidékünk – és benne a magyarságunk – történetének talán legsötétebb korszakát: a titói kommunista hatalom konszolidálódásának esztendeit. A korabeli recenzensi vélemény azonban – de szeretném tudni, hogy ki írta – megjelenésre alkalmatlannak találta a kéziratot: talán mert ő maga is lojális volt az új hatalomhoz, az ugyanis kevésbé hihető, hogy hatalmi helyzetében világosan fölismerte volna a kisregény jelentőségét. Pedig hatalmas mű ez, amit Németh István ma is az első regényeként tart számon, benne van egy egész világ vajúdó fájdalma, remegő élete, vacogó kiszolgáltatottsága és gonosz indulata. Pedig a halálba menekülő Bencsik Istvánon kívül nincs talán egyetlen hőse sem, aki iránt részvétet érezne az olvasó: ennek a műnek igazi főszereplője a kiszolgáltatottság és a terpeszkedő gyűlölet.

„Mocskos és istentelen” munka volt az, amit Tito és Sztálin közös nagy keretben függő fényképe alatt a beszolgáltatás, a padlássöprés, és a kulákgyötrés önkéntesei a falvakban elvégeztek. Az állambiztonság embereivel a hátuk mögött vágták a síró és belátásért könyörgők arcába: ja kérem, „az ember holta napjáig nem tesz eleget a kötelezettségeinek”. Boldog Mihály sorsa magában is kortörténet: előbb a földkisajátítási és a földosztási bizottságban dolgozott, majd az idők fordultával a beszolgáltatás körül foglalatoskodott, és a bajuszuknál fogva vitte a parasztokat a szövetkezetbe. Adott és elvett, miközben maga mögött érezte az embertelen rendszer minden eszközét és erejét. Régi sérelem vezette őt a hatalom kiszolgálóinak sorába: valamikor, fiatal napszámos korában Heip, a sváb kulák könyörtelenül az arcába vágta: ha éhesek lesznek a gyerekei, hát hajtsa ki őket legelni! És mert semmit sem okult a történelemből, kommunista csinovnyikként is csak ezt tudta mondani az általa megalázottaknak. Tomor Béla, Veréb Miska, Csincsák Feri, Bélik Sándor, meg a félkezű idegroncs, a Vas Gyuszi, valamennyien azt vallják, „azért van proletárdiktatúra, hogy ha kell, parancsoljunk, ne pedig alkudozzunk”. Meggyőződésük, azért kegyetlenek ők valamennyien, hogy ne térjenek vissza a régi szenvedések, a nélkülözés és a nyomor. Ők – akikre a falu sanyargatott parasztjai úgy tekintenek, mint akik a gyalázatot tenyésztik, és a gyűlöletet szítják az emberek között –, ők még nem tudják, hogy terrorral nem lehet békét teremteni. És így a történetnek sem lehet más végkifejlete, csak tragédia, vér folyik a falu utcáján.

A kisregény tanúsága szerint Németh István már pályakezdőként is drámai erővel elevenítette meg az egyszerű emberek sorsát. Csernák Pál, a régi barát, a kubikostárs megvetéssel vágta Boldog Mihály arcába: „Én éjjel-nappal egyfolytában tudtam volna dolgozni, mert volt már egy csöppnyi szigetem, amihez érdemes volt ragaszkodni. Nem kellett volna engem munkára hajtani. Hajtottam volna én magam. Hajtott volna a kedv, meg a vágy. Hogy végre én is felemelkedjek a kubikos sorsból. (…) Vasárnaponként csak azért mentem ki, hogy nézzem, gyönyörködjek benne. Belefeküdtem a barázdájába, és szagoltam, szívtam magamba a jó földszagot, és tudtam, hogy ez az én földem. És aztán ti megalakítottátok a szövetkezetet.” Ez a bácskai, az alföldi ember sok évszázados sorsának nagy kérdése: földhöz jutni, és becsületes kétkezi munkával teremteni egzisztenciát a családnak és a közösségének. Ebbe tenyerelt bele oly durván a kommunizmus kollektivizmusa, és üldözött a halálba ezreket és tízezreket. „Miféle győzelem ez?” – kérdezte maga Németh István is, amikor újraolvasta a fél évszázaddal korábban született kéziratát. És mindez a kisregényen belül még csak az egyéni tragédiák tablója, túlmutat ezen az író balladás tömörségű társadalom-rajza: a fordulat utáni évek lefojtott valóságának ábrázolása.

Németh István első regényéről (II.)

Csábít a gondolat: mérlegre tenni, vajon másként alakult volna a vajdasági magyar irodalom 1945 utáni története, ha – a hatvanas évek elején – Sánta Ferenc Húsz óra című művével közel egy időben jelenik meg Németh István Fordulat után című kisregénye? Vajon a határozott történelemlátás és társadalomismeret nálunk is példát adott volna az írás emberének és az irodalmi elkötelezettségnek? Egy erőteljes kritikai példa elejét vette volna annak a fordulatnak, amely a felelőtlen kalandok egyoldalúsága felé sodorta az irodalmunkat? Csoda nem történt: Németh István regénye nem jelenhetett meg, mert nálunk akkoriban nem volt olyan magyar közösségi erő, amely hangot adott volna a sorskérdéseknek – vagy a sorskérdéseinkkel történő szembesülés igényének. Viszont mindennél többet elárul, hogy a Fordulat után ma is drámai erővel hat, és a mondanivalója – a kiszolgáltatottság kérdése – ma is az elevenbe vág.

Annak, hogy kié a föld, önmagában nem csak gazdasági vonatkozásai vannak, a föld birtoklásának kérdése a Bácskában és a Bánságban ma is szorosan összefügg az otthonlét kérdésével. Már Cziráky Imre is érezte a gond súlyát, amikor az 1930-as években megírta A Lapos mostohagyereke című elbeszélését Tapasztó Máté nincstelen zsellérről, aki a líkai telepesek nagy bevonultatása során kimaradt a földosztásból. Németh István parasztjaiban is eleven erővel tör fel a földhöz, a röghöz való ragaszkodás, ezért látnak mindenkiben ellenséget, aki a szövetkezeti gazdálkodás felsőbbrendűségét hirdetve a tulajdonukra tör. Bencsik István kérges tenyerű béresnek tizenkét holdja van és tanyája – s minderre persze öt éhes száj – ezért inkább felköti magát, mint hogy bemenjen a „közösbe”. „Még a remény sem marad meg! Nekem az életem az a tizenkét hold sovány föld” – mondta, amikor megkötötte a hurkot.

A tragédia hangulatát sugallja a bácskai táj is: „Egyvégből való, mozdulatlan, szürke őszi felhő borította be az eget”, és szórta szerteszéjjel a reménytelenséget. Satnya akácerdőcske szegélyezte az utat, a fák roskadásig voltak varjúfészkekkel, „nagy, lomha röptű madarak károgtak fölöttünk” vészjósló lármával. Távolabb az úttól az elüldözött, elhurcolt csentei svábok sorsára emlékeztetve tanyaromok meredtek az égnek: „azok a romok mind sváb tanyák voltak – magyarázta útitársának a kulákok tanyájára tartó Boldog Mihály –, és amikor jöttek a telepesek, az üresen maradt tanyákra senki sem költözött be, előbb a gaz verte fel őket, aztán lassan düledezni kezdtek, majd észbe kaptak a telepesek, kiszedték belőlük a használható épületanyagot, és elhordták.” A telepesek a régi dűlőutakat is felszántották és ettől egyszerre megváltozott a táj. „Évekkel ezelőtt a határ legszebb része volt, teleépítve virágzó tanyákkal rendben tartott, gondosan megművelt vetéstáblák sorakoztak egymás mellett.” A csenei svábok szorgalmas művelői voltak a földjeiknek, gyarapodó birtokaikat öröm volt nézni. Földjeikből soha egy rögöt el nem adtak volna, a tragédiának kellett bekövetkeznie, hogy új gazdák üljenek a birtokba. De nem jutott jobb sors a romokon túli szállások tulajdonosának sem: a túlélő „tanya siralmas állapotban volt, már ami a gazdasági épületeket és az udvart illeti. Látszott rajtuk, hogy az utóbbi időben a gazda levette róluk a kezét. Az udvarban szerteszét hevert az eketalyiga, a fokas, a borona, a henger; az istálló bejáratánál bokáig érő trágya, az ólajtó a sarokvasból kibillenve lógott, a góré eleje leroskadt, tetőgerince veszedelmesen meggörbült. Nagy Richárd kint állt a tornácon, ott várt be bennünket, mint valami várúr.” Ő lesz az, akinek kezében napokkal később megvillan a gyilkos kés, és vér folyik a falusi árokparton.

Kívül-belül sötét világ a Fordulat után című regény színtere: Vanyák Pál, a beszolgáltatások egyik felelőse évekkel korábban első volt azok sorában, akik a zsidó Roth Jakab boltjából kocsiszámra hordták haza a rablott árut, Boldog Mihály magányos perceiben hallani vélte a csendőrbotozás nyomán kiserkenő vér egyhangú, halk csöpögését, és akad olyan is, akinek nem kell az emlékezetébe idézni a partizánok bevonulását, amikor a „felszabadítók” háromszáz ártatlan embert tereltek ki a csatornapartra, s ha „nem lett volna egy Tomor Béla meg egy Takács Jóska, lelövöldözték volna őket mind egy szálig”. Egy rettenetesen sötét világ, amely – fél évszázados megkésettséggel – most kapott először hangot az irodalmunkban.

Egy regényes regény

Németh István: Fordulat után. Forum, Újvidék, 2013

Egy regény regénye – akár e címet is adhattuk volna recenziónknak, utalva Sinkó Ervin híres naplókötetére, mert ismét a szocializmusban járunk, és egy olyan regényt tartunk a kezünkben, amely nem jelenhetett meg közvetlenül a megírása után (Sinkó naplójának hitelességét egyes történészek kétségbe vonják, ti. hogy az utó-napló, azaz utólagosan rekonstruálta és adta ki a történetet napló formában). Az ötvenes években járunk Újvidéken – 1959-ben Sinkó Ervin közbenjárására és vezetésével megalapítják az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékét. Németh István első regényének kézirata viszont, amely a Győzelem után címet viseli, 1953-as megírása után porosodni kezd a Forum Könyvkiadó egyik polcán – illetve elődjénél, a Testvériség-Egység Kiadónál, a Forumot 1957-ben alapították –, majd a pincébe kerül. A szerző saját bevallása szerint, miután saját másodpéldányát elvesztette, bő fél évszázaddal később egy volt kollégájától kapta meg, aki a kiadó pincéjében bukkant rá egy irattartóban.

Ám most életre kelt, e sorok írójának nem kis örömére. És nem csak azért, mert a kötet szerzőjével egyetemben kishegyesi (származású), s mert a történet mintha szülőfalujában játszódna – bár konkrétan a település, a bácskai falu nincs megnevezve, a toponímok ismeretlenek (például a dűlőutak nevei, a könyvben Felvég van, míg Kishegyesen csak Alvég), a szereplők vezetéknevei pedig fiktívek.

Az 1930-ban született Németh István a magyarországi olvasóközönség körében kevésbé ismert. Pedig az egyik legnépszerűbb, legolvasottabb vajdasági magyar íróról van szó, akit pár éve az egyedüli vajdasági napilap, a Magyar Szó olvasói a legjobb újságírónak szavaztak meg. A termékeny író a Magyar Szó riportereként tevékenykedett, bő kéttucatnyi gyűjteményes kötetet publikált: elbeszéléseket, vallomásokat, krónikákat, jegyzeteket, meséket, riportokat, esszéket, és több gyerekkönyvet is írt. Regényt viszont soha többé, miután az elsőt fiókba rakták.

Minthogy soha semmilyen funkcióban nem volt, szerkesztőként sem dolgozott, pláne nem politizált pártszínekben, bőven maradt ideje az alkotásra. Megkapta a legrangosabb vajdasági magyar irodalmi díjakat, némelyiket, mint az év legjobb könyvéért járót, a Híd-díjat, többször is. De Magyarországon semmit.

Az akkor szocialista időkre mi sem jellemző jobban, mint az, hogy a lapnál a heti norma egy riport, tárca leadása volt, de lehetőség volt fizetett alkotói szabadságra is, és kényelmesen elvonulni az Adriára regényt írni. Első könyve, a Parasztkirályság című novelláskötet 1954-ben jelent meg, de a szerzőnek Újvidékre kellett „menekülnie”: a magukra ismerők sérelmezték, hogyan írt szegénységükről.

Itt és most viszont nemcsak a regény érdekes (és nemcsak dokumentumként), hanem a történet egésze, Németh karrierje. A szerző pártmunkás nem volt sose, pedig akik a negyvenes évek végén váltak nagykorúvá, azoktól bizonyosan elvárták a rezsimhűség legmagasabb fokát, főképp, ha újságíróról, íróról, értelmiségiről volt szó. De ellenzéki sem volt – egy hetvenes évekbeli, auschwitzi riportjában, miközben egy nénikét csesztet vallásossága, a zsidócsillag viselése miatt, elmondja, hogy ő bizony kommunista. Az első regény meg nem jelenése azért kulcskérdés Németh életművének megértése során, mert mint látni fogjuk, hogy a szerkesztő, a kiadó, amelyik elsüllyesztette, egy irodalmi szempontból ígéretes karriert akasztott meg. Azt hiszem, Németh írásművészete, azon belül társadalomkritikája más irányt vett volna, ha nem törik le, jómaga nem kezd el alkalmazkodni és kevésbé kényes témákkal foglalkozni, kevésbé élesen és pontosan fogalmazni az amúgy igen provinciális közegben. Nem véletlen az sem, hogy a gyerekirodalom és a lírainak mondható tárcák, karcolatok írása felé fordult. És itt a kulcs ahhoz is, a Vajdaságon kívül miért nem vált (el)ismertté, pedig a tehetsége többre kalibrálta volna. Ugyan akadtak adminisztratív akadályok a könyvterjesztés terén, ám más, nála fiatalabb és a magyarországi kádárista hatóságok szemében sokkal „veszélyesebb” vajdasági magyar szerzők mégis áttörtek. Ez Németh esetében azért is magától értetődőbb lett volna a baloldali, jugoszláv avantgárd symposionista szerzőkkel ellentétben (Tolnai Ottó, Domonkos István, Végel László stb.), mert Németh beilleszthető lett volna a népi irányzat szocialista vonulatába – magyarokról, a faluról, a vidékről ír, rossz és jó parasztokról, rossz és jó pártemberekről, a szövetkezetről és az új emberről, a régi rendszerről és a múlt gazdáiról, gondokról-bajokról. Ám óvatos optimizmussal, a szebb-jobb jövőbe vetett hittel, némi iróniával és humorral is. Németh sok tekintetben predesztinálva volt, hogy sikeres legyen Magyarországon. Nem lett az, bár vidéki folyóiratokban itt-ott jelen volt, ám hangsúlyosan vajdasági szerzőként egy-egy, a vajdasági irodalomnak szentelt tematikus blokkban. Talán olyan hírnévre, olvasottságra és recepcióra is szert tehetett volna, sőt, mint Gion Nándor mágikus realizmusával.

Úgy tűnik számomra, hogy Németh életműve ugyan irodalmilag elsüllyed (nem tudok róla, hogy akár a Vajdaságban valaki szisztematikusan foglalkozna életművével), de társadalomtörténetileg nagy életművének minden egyes darabja a legkisebb jegyzetig fontos, sőt, tapasztalatból tudom, hogy aranybánya és kiváló kiindulópont bármely vajdasági téma történeti megismeréséhez.

Németh István realista író (de sosem volt szocialista realista), ám jó ideje berzenkedik az újtól, úgy a hétköznapi dolgoktól, mint a mobiltelefon vagy az internet, amiről publicisztikáiban ír, mint az irodalmi újdonságoktól. Már a sympósokkal szemben is tartózkodó volt, pedig az első generáció tagjai egy évtizeddel voltak csak idősebbek nála. Ugyanakkor őt e vérmes ifjak – másokkal ellentétben – nem kritizálták, nem tűzték vitriolos tolluk hegyére, pedig a hatvanas évek elején a lap kritikusai, glosszaírói nekiestek mindenkinek, akik a templomtorony-perspektívát alkalmazták. Pedig Némethnek mintha ez lenne a módszere: felmegy a falu templomtornyába, jól körbenéz, aztán egyszerűen leírja, mit lát és hall, mindenféle értelmezés, trükközés nélkül. E kötet utószavában, a (Láb)jegyzetféle egy pincepenész szöveghez címűben, megfricskázza a legújabb nemzedéket, mert minden szövegük tele van lábjegyzettel – a szövegirodalom nem csak távol áll tőle, de alighanem nem is értetette –, de azt is elmondja, hogy a kötet címét azért változtatta meg Fordulat utánra a Győzelem után helyett, mert e vidéken ma már sose tudjuk, ki a győztes. Arról is beszámol, hogy a könyv azért nem jelenhetett meg anno, mert „a recenzense, tekintélyes, önmagához, valamint közvetlen s tágabb környezetéhez is igen szigorú közéleti személyiség, elfogadhatatlannak tartotta zűrzavaros mivolta miatt, az épülő szocialista társadalom szempontjából pedig kimondottan károsnak. Holott egy szó sem íródott le benne a szocializmus ellen, állapítottam meg magamban újraolvasás után.” A szerzőnek csak részben van talán igaza, a regényből ma már semmiféle szocializmusellenesség nem olvasható ki, de hogy akkor nem, az innen nézve egyfelől nem megítélhető, másfelől mégis erős kétellyel illethetjük. Hisz akkor már az is szocializmusellenes volt, ami nem volt szocializmuspárti – és mivel e regény az új rendszeren belüli alapfeszültségekről is szól, ez az ötvenes évek közepén már éppen elég volt a kézirat elfektetéséhez.

De nézzük magát a regényt, melynek története valóságos dráma. Megelőlegezném, hogy igazi gyöngyszeme lehetett volna ez anno a magyar prózának, mely a nyilvánosság szintjén még a szocreálban dagonyázott. Mert akárhogyan is törjük ma a fejünket, nehéz lenne bármiféle közvetlen rendszerellenes üzenetet kiolvasni, ha már, akkor inkább a jobbítás szándékát azáltal, hogy megírja az új rendszer működtetőinek hibáit, dilemmáit, az emberieket és a rendszer jellegéből következőket is (ám erényeiket is).

A helyszín tehát egy jugoszláviai, bácskai magyar falu, közvetlenül a II. világháború utáni években. Az én-elbeszélő Boldog Mihály, a helyi párt és apparátus tagja, a boldogtalan földnélküli, nincstelen, akit most is az új szövetkezetben dolgozó felesége tart el. A pártiroda faláról Tito és Sztálin képe néz le a lelkes és kevésbé lelkes aktivistákra, azaz 1946–47 körül játszódnak az események. A fordulat előtt a magyar csendőrök letartóztatták, megverték Boldogot (vélhetően, mert illegális kommunista volt, akár későbbi kollégái). Akkor egy német gazdánál, Heipnél volt részes, és noha úgy vélte, mindent megtett, keményen dolgozott, a gazda ősszel, a betakarítás utolsó napján, a hatodrész kiadásakor nem jelezte, hogy számít rá a tavasszal, sőt, megalázta. Heip ugyanis elégedetlen volt, mert nem kapálták meg negyedszerre is a kukoricáját, pedig akkor a hatod is több lett volna. És vérig alázza őt, amikor kifejti, hogy „A magukfajta munkásember egy kicsit sem igyekvő – folytatta. – Ha legelni tudna, tán sosem dolgozna.” És tőrként szúrta a szívébe a regény kulcsmondatát: „Jövőre majd kihajtja a gyerekeit legelni.

Ha lett volna pisztolya, lelövi, mondja Boldog, de még egy sarlót sem talált, hogy elvágja a német gazda nyakát. Aki később eltűnik a környékről (az utalás közvetlen, Németh nem írja le, hogy az összes német elmenekült a közelgő Vörös Hadsereg elől), s a Heip-birtok felé járva boldogan látja az immár behajtóként dolgozó egykori részes, hogy a tanya összedőlőben van. De azt már sajnálja, hogy a telepesek (akik csakis szerbek lehetnek, de ez sem hangzik el) összevissza szántották a határt, semmi sem felismerhető és minden megy tönkre.

Heip, azaz ez a fajta szociális igazságtalanság hajthatta őt a pártba, no meg a magyar csendőrök, bár erről sem tudunk meg többet – a német gazda miatt lett kommunista, emiatt verik a magyarok. Az egyébként rövid, százoldalas regény a beszolgáltatásról szól, az emiatti tragédiákról. Boldog Mihály maga ruhajegyelosztó is, abból sincs persze elég, és a falubélijei egyre inkább meggyűlölik, összesúgnak a háta mögött, hisz mindenkinek nem tud nemhogy elegendőt, de egy jegyet sem adni. De nem adja föl, elvtársaival – vagyis ahogy akkor mondták –, néptársaival töretlenül megy tovább, hajtják a gazdákat, hogy tegyenek eleget az egyre súlyosabb beszolgáltatási kötelezettségeknek, hogy majd egyre jobb és jobb legyen, mert végre vége a régi időknek. Nem kérdéses, hogy mennyire őszinte sorok ezek, az egyszerű falubéli emberek kommunizmusának hihetetlenül pontos és plasztikus leírása ez, és a típusok is megjelennek. Felvonulnak előttünk azok a párttagok, akik cseppet sem inganak meg, de épp főhősünk az, aki megretten és meginog a tragédiákat látva vagy hallva (az egyik gazda azután lesz öngyilkos, miután nála járt, a gazda elmondta neki, hogy már tényleg nem tud mit beszolgáltatni, csak a 12 hold földje maradt, amit a két kezével kapart össze, de a szövetkezetbe nem fog belépni), ám főnökei újra erőt vernek bele. Akkor sem enged, amikor a ruhajegyek miatt próbálták lekenyerezni, de nem enged feleségének sem, aki amiatt dühöng, hogy még saját maguknak sem utal ki egy ruhadarabot. Még gyermektelen a házaspár, s elbeszélőnk azon kesereg, hogy az asszony sem érti meg, mit akarnak ők, és fölöttébb anyagias (miközben semmijük sincs). Minthogy leginkább éjfélkor ér haza, s magányosan költi el kihűlt vacsoráját – naponta csak egyszer eszik, már ha –, azon borong, hogy már össze sem bújnak az asszonnyal. Talán megcsalja, s egy éjjel észreveszi, az asszony kiszökik a házból – ám egy zsáknyi lopott káposztával tér haza. Összevesznek, de az asszony a fejére olvassa, hogy ő semmit sem hoz haza, mások viszont folyamatosan hordják haza a termést a közösből, azaz a szövetkezet földjeiről. (A történetet a pajtásának mesélő Boldog bevallja, hogy a háború alatt a gazdáikat maguk is meglopták és teli zsákokkal mentek haza sötétedés után.) Másnap megdöbbenve értesül, hogy társai az éjjel tizenhárom tolvajt fogtak el a határban. A felesége nem bukott le (nem a szövetkezet földjére ment ki lopni), de a félelem mardossa a szívét a lebukás miatt – ha már ők ilyenek, azaz neki, a párttagnak a felesége, hát mivé lesz az új világ?

Korábban, a földosztási bizottság tagjaként Boldog Mihály még népszerű is volt a faluban – őt kérdezték úton-útfélen, mi lesz, mi várható. Gyerekkori cimborája keresi fel, Csernák Palkó két holdat kapott nincstelenként, s az az ötlete, társuljanak, vegyenek közösen lovat, és aztán újabb és újabb hold földeket vehetnek. Ő azonban nemet mond, és a szövetkezetről beszél – Csernákot később be is kényszerítik, ami miatt örök a harag a két régi barát közt. A gazdák mindenütt azt sziszegik utána, és a kocsmában hangot is adnak véleményüknek, hogy mind egy szálig lógni fognak Boldogék, ha fordulni fog a szél.

Ha ez nem lenne elég, azaz a mélyszegénység és a szebb-jobb jövőt várás kellős közepén, az egyébként is végletekig feszült hétköznapokban bontakozódik ki a valódi dráma. Az már a mindennapok része, hogy a gazdákat kifosztják az utolsó cső kukoricáig és „vékony disznóig”, a nincstelenek továbbra is éheznek és mezítláb járnak a legnagyobb hidegben. Boldog és Bélik Sándor, a főnöke a tanyákat járják, újabb sorsokat ismerünk meg, a szürke, sáros őszi táj még szomorúbbá teszi az amúgy is élhetetlen világot. Boldog szenved rendesen – de megy főnöke után, nem csügged. Az egyik gazdát azonban békén hagyják, mert ugyan szidta a hatalmat a községháza előtt, de alighanem megbolondult az öreg, mert máskor még többet is beszolgált, mint kellett volna, most meg egyből megmutatta, hová dugta a termést. Nagy Richárd marasztalná őket egy kis vinkóra, beszélgetésre, hisz beteg felesége mellett hetekig emberi szót sem hall, de Bélik hajthatatlan, mennek tovább, ő úgysem iszik, beszélgetésnek, érzelmeknek nincs helye. Egyik párttársukról is dönteni kell, az OZNA, a rettegett titkosszolgálat autója már várja Vanyák Palit, aki a régi rendszerben feketézett – így bomlasztotta a rendszert, állította –, de formálisan ők is ki akarják zárni a pártból. Hiba volt bevenni, mondják, de mindnyájan hibásak, mert azt hitték, ha köztük van, figyelhetnek rá, ám lepaktált a gazdákkal, korrupt lett, új házat épített magának, ami szúrja a falusiak szemét, s így árt a pártnak. Segédjének dilemmái is előkerülnek – azaz a kor dilemmái –, a fiatal gyereké, akinek ugyan paraszt apja megengedte, hogy belépjen a pártba, az még nem érdekelte, de azt mondta, ha másfél hét után továbbra is részt vesz a beszolgáltatás kikényszerítésében, kiteszi a szűrét a családi házból.

Nem tudom, mennyire fogott 2013-ban a szerkesztő ceruzája, de Németh nyelvezete ma is nagyon élő, nem túlstilizált, nincs parasztos nyelvjárás, és a tájnyelvi jellegzetességek is módjával kerülnek be, főként a tárgyak elnevezésekor. Szikár nyelvezet ez, de illik ahhoz a puritán világhoz, és így, hogy minden oldalon ott egy újabb és újabb dráma, egy kemény történet vagy épp az elbeszélő lelkiismereti kérdései, mellbe vágja az olvasót – a regény nemcsak azért olvasható el egy ültő helyünkben, mert rövid.

És most jön a java két szálon. Az egyik, ami miatt Boldognak végig lelkiismeret-furdalása van, miközben mesél: Nagy Richárd újra megjelent a községháza előtt, noha felmentették az újabb kötelességek teljesítése alól, s szidni kezdte a behajtókat. Amikor „a gyerekarcú elnök”, Takács Józsi odament hozzá, hogy hazaküldje, a „megbolondult” paraszt leszúrta, ott vérzett el helyben (A történetnek annyiban valós alapja van, hogy Kishegyesen megölték a párt helyi első emberét, de nem egy parasztgazda. Ugyanis a fiatalokat elküldték „önkéntes” munkaakcióra, országépítésre, és azt ígérték nekik, ha visszajönnek, munkát kapnak. Miután nem kaptak, az egyik felháborodott meggyilkolta a párttitkárt vagy az elnököt.) Boldogot pedig azért mardossa a lelkiismeret, mert ha maga is odamegy Nagyhoz, akit ő jól ismert, és talán vele még szimpatizált is az öreg, megakadályozhatta volna a merényletet. Ezek után ajánlják fel neki, hogy hordjon pisztolyt, de ő ezt elutasítja: „Fegyverre életemben egyetlenegyszer lett volna nagyon nagy szükségem. Amikor Heip azt mondta, úgy nagy általánosságban a kukoricaföldön: »Jövőre majd kihajtja a gyerekeit legelni«.” Bánatában betér a kocsmába, ahol azt látja, a gazdák jó része kárörömmel figyeli a gyilkosság körüli helyzetet, sokan viszont félnek, hogy a központi hatalom újabb bosszúja éri el majd a falut. Ám most sikerélménye lesz – beszélgetni kezd az emberekkel, majd szónokolni, hogy igenis, megy tovább az élet, szidja a bujtogatókat, akikre „a régi nincstelenek és napszámosok egy része” még ma is hallgat, de ezután más lesz, az a világ nem tér vissza. Pap nélkül fogják eltemetni Takács Józsit, mondja végül, és végül marasztalni akarják őt, fizetni neki egy italt, és megígérik, ott lesznek a temetésen.

De a falura újabb kötelezettséget rónak ki, noha ők maguk is tudják, nincs már mit behajtani. Ám az egyik körzeti gyűlésre őt küldik az embereket győzködni. A kocsmában megiszik két pohár pálinkát, úgy merészkedik el az iskolába, a terem tömve, az asszonyok kötögetnek, de aztán fölhördülnek ők is. Egyként mondják: „Nincs mit adnunk a gyerekeknek!”, ő pedig azt sziszegi, „Hazudsz! Hazudsz!” Ő, a gyermektelen gondolja azt magában: „Nekem akkor még nem volt gyerekem, de a fordulat előtt láttam éhező gyereket, és el tudom képzelni, mit érez olyankor az apa vagy az anya. Ezek itt még sosem láttak éhező gyereket. Nem tudják, mi az. Sokuknak nincs is gyerekük.” Valahogyan el akarja őket hallgattatni, a parázs vita során mindenki kiabál, de végül kitör belőle:

„Nem kell, hogy megegyétek őket, mint Oroszországban! Nem kell! Ha nem tudtok nekik mit adni, hajtsátok ki őket legelni!

Hirtelen dermesztő csend támadt.”

A felocsúdás után viszont egy írnok vette kézbe az ügyet, aki mindig magával hordta írógépét, és jegyzőkönyvbe vették, mit mondott, hogyan sértette meg a falusiakat. A tiltakozást kétszázhuszonheten írták alá. Az írógép úgy kopogott, mint ahogyan a vére hullását hallotta a csendőrlaktanya pincéjében, amikor is „a fordulatkor egy padra kötve korbácsoltak a csendőrök”. Boldogot aztán ugyan elvitte az OZNA, de megnyugtatták, nem lesz semmi baja és elengedték. Gyalog tette meg hazáig a huszonegy kilométert, mert egy fillérje sem volt vonatra. És a történet itt ér véget.

Ha jobban belegondolunk, az ötvenes évek közepén találhattak a regényben épp elég indokot arra, ami miatt inkább elfektették. Hiszen sem a kezdeti idők beszolgáltatásaira, a keménykedésre, az áldozatokra, az öngyilkosokra nem volt illő emlékezni, sem ildomos a párton belüli belső ellentmondásokat, kétkedéseket kitenni az ablakba, például, hogy egykori feketézőket, azaz bűnözőket is bevettek a kommunista pártba (lásd a pártba átigazolt tömérdeknyi kisnyilas esetét). Boldog története ugyanis nem sikertörténet, nem lineáris, s ugyan a kifosztott gazdák sem pozitív hősök, de a behajtók sem – mindenkinek megvan a szenvedéstörténete, még a német gazda is megkapja a magáét, hisz menekülnie kell. Boldog sem jut egyről-kettőre, pedig hisz, de mégsem eléggé. A dráma egyszerűen emberi: megalázottak állnak szemben a kifosztottakkal, a nincstelenek pedig ugyanúgy lopnak, mint a fordulat előtt, mert utána sincs mit enniük. Semmi sem változott, a kiszolgáltatottság megmaradt, a gazdáknak, mint elhangzik, éppen mindegy, ki rabolja ki őket, a régiek vagy az újak, az eredmény ugyanaz.

Szép kis kötet ez (fizikai valójában is, ami Sütő Anna és Sirbik Attila munkáját dicséri), és a könyvespolcon akár odatehetjük az utóbbi év legnagyobb sikerkönyvének számító regénye, Borbély Szilárd Nincstelenekje mellé. Számos hasonlóságot találunk – örökké szegény magyar falvak a helyszínek, kilátástalan, megnyomorított emberek a hősök. Bár itt az elbeszélő nem gyerek, hanem hithű kommunista, nem elnyomott, hanem első körben maga is elnyomó, de az, hogy végül minden az étel, azaz az éhezés körül forog – nincs brutálisabb alázás annál, mint azt mondani, legeltesd meg a gyereked, itt munkát nem fogsz kapni (gondoljunk csak arra, Borbély elbeszélőjének apja is folyton a munkanélküliséggel küzd) –, és nincs kegyetlenebb világ annál, ahol az utolsó falatot is elveszik az embertől. És noha a konfliktusok alapja szociális, ráadásnak még ott vannak a származásból eredő, etnikai és/vagy vallási összetűzések is, az őslakosok és a jövevények közti ellentétek, amelyek tovább mélyítik a szakadékot. És végül mindenki szerencsétlen lesz, hiába válik az elnyomóból áldozat, a kizsákmányoltból a hatalom embere. Ahogy falun mondják: a szegénység bassza a nyomorúságot...

Poétikailag és stilisztikailag ugyanakkor nagyon éles a különbség, Borbély könyvének több rétege van, Némethének realizmusa okán, mondhatni, csak egy. Borbély regénye költői, ez pedig „csak” prózai, de az 1950-es évek elején íródott regényt értelmetlen lenne e tekintetben összevetni a szintén tavaly megjelent, de az utóbbi években írtakkal. Borbély nyelvezetének van egy durva rétege, ám a kor irodalmának elvárásaihoz igazodva Németh még egy ejnye-bejnyét sem igen enged meg, nemhogy egy kiadós káromkodás leírását.

A lényeg, sajnos vagy sem, az, ha Németh István azon az úton mehetett volna végig, amit első regényével megkezdett, ma alighanem a magyar realista vagy az ún. valóságirodalom jelentős íróját ünnepelhetnénk benne, aki kegyetlen éleslátással, de a maga egyszerűségében és egyszerűségével meséli el a jugoszláviai magyarok kis és nagy drámáit, mesél a dél-alföldi falvak cinikus, kegyetlen világáról, ahol a túlélés az elsődleges, nem az érzelmek, ahol az számít, amit ma megeszel, majd a következő lépésben, ha már lehetséges, a másikon átgázolás, az anyagi gyarapodás következhet (ahogyan az ma is megfigyelhető). Németh szocialista népiességét, realista voltát, amiben hatalmas kritikai potenciál volt, azonban a cenzor, a szerkesztő, a kiadó, azaz a hatalom a maga szempontjából hamar felismerte. A könyvben oly erős az immanens kritika, hogy azt a még ingatag rendszer aligha bírta volna el, Németh szegényparaszti származása meg külön hitelesíthette e kritikát. Ha Némethet hagyták volna úgy írni, dolgozni, ahogyan elkezdte, sok minden más lett volna – így a symposionisták kritikájában sem volt annyi nóvum, akik részben szintén balról kritizálták, előzték meg a hatalmon lévő, hivatásos jugoszláv baloldalt, még a magyarokat is.

Az igaz, hogy Jugoszláviában már az ötvenes évek közepétől konszolidáltabb, azaz élhetőbb világ jött el, de Németh Istvánt a kudarc, azaz kéziratának eltüntetése más irányba terelte, hogy tudatosan vagy öntudatlanul, ma már úgysem tudjuk meg – és ő maga vált Boldog Mihállyá, aki úgy írt, hogy látta a bajokat, szólt is róluk, voltak dilemmái, de amennyire lehetett, túllépett rajtuk azáltal, hogy mindenhová odabiggyesztette a vörös farkat, azaz a szebb jövőbe vetett hitet. De ha akkor élünk, talán mi magunk sem járunk el másképp. Az ötvenes évek végétől megindult látható fejlődés, anyagi gyarapodás jelentőségét nem szabad elfelejteni – akkor már nem éheztek az emberek, nem egy ruhadarabról álmodoztak, hanem fürdőszobát építettek, meleg vízzel.

A tanulság, ha a 21. században még lehet e szót használni, az, hogy ha valaki ösztönösen, a következményekre nem gondolva ír, mindenképpen autentikusabb műalkotást fog letenni az asztalra. Érzékelhető, szinte kézzel tapintható, hogy a fiatal Németh a Fordulat után írása közben nem gondolkodott, abban az értelemben, hogy nem érdekelte, ki mit fog hozzá szólni, hogy ezek tabu témák-e, megsérti-e a helyiek érzékenységét vagy sem. Az őszinteség ugyan nem esztétikai kategória, de Németh későbbi munkássága részben sajnos arra is példa, mi történik, ha az író alkotás közben számol a politikai következményekkel és egy ideológia vélt vagy valós elvárásainak próbál megfelelni, de legalábbis nem szembemenni azokkal (vagy enged a cenzornak, aki kihúzta a kényes részleteket). A Fordulat után még szembe ment mindennel, ezért jó könyv megírása után hatvan évvel is.

Pusztuló világban

„Aki nap akar lenni, az tisztuljon meg minden koromtól” – Elkallódott utószó Németh István Jusztika című kötetéhez (1.)

Németh István írói munkássága ma már a délvidéki magyar irodalom klasszikus értékei közé tartozik. Azon klasszikus értékeink közé, ahol a táj emberének alapvető sorskérdései az erkölcsi elkötelezettség nyilvánvaló jelenlétének fényében fogalmazódnak meg. A Németh István-i klasszicitás lényege, hogy megfogalmazott kérdései mindenkor kellő határozottsággal figyelmeztetnek a körültekintés és a számvetés feladatára, hogy azután a meglelt vagy csak keresett válaszai egy egész közösség lényegi – szellemi és történelmi – megmutatkozásához, föltárulkozásához vezessenek. Miért, hogy tájaink lakója mindig az űzöttség terhével a lelkében kísérel meg újra és újra otthont teremteni magának? Miért, hogy történelmére, társadalmi valóságára, hitére, meggyőződésére és alkalmanként fölépített intézményeire az örökös átmenetiség a jellemző, miért, hogy egyetlen közösségi alkotása sem teremt a számára biztos jövőre nyíló perspektívát? Miért, hogy a délvidéki magyar ember a szellemi építkezésében soha nem jutott el a folyamatosságnak arra a szintjére, ahol már egymásból következnének a nemzedékek teremtette, megtartó értékek? Miért, hogy a legkiválóbbak emberfeletti vállalásai is csak a maguk egyediségében és egyedüliségében fénylenek föl, ragyogó, termékenyítő napsugártól fénylő mennyboltot azonban sohasem borítanak a didergők fölé? Miért, hogy a legígéretesebb nekirugaszkodásaink sem vezetnek az esetek többségében sehová? Tájainkon nem lenne mit őrizni, nem lenne mit félteni, nem lenne miért küzdeni, nem lenne mit visszasírni? Igazából hol is kereshetnénk a saját, ismerős tájainkat? Régi nagy birodalmakból kiszakadt nomád törzsek kallódnak úgy a pusztaságban, ahogyan a délvidéki magyarság immár egy évszázada hányódik az új honalapítás, az új otthonteremtés kétségei és gyötrelmei közepette. Még azt sem mondhatjuk, hogy nincs a hazataláláshoz rátermettsége vagy kellő küldetéstudata. Csak a történelmi kötöttségeit, hagyományos értékeit, szívének-lelkének valódi dimenzióit kellene jobban megbecsülnie, hogy emlékezetében és izmaiban fölszabaduljanak a teremtő erők. A Bácska, a Bánság, Szlavónia és a Drávaszög magyarjaiban kétségbeejtő lendülettel fogy az életerő, lelkesedésük tüzével már egy karácsonyi fenyőgyertyát nem képesek meggyújtani. A Bácska, a Bánság, Szlavónia és a Drávaszög magyarjaiban két dolog fogyatkozik egyszerre: a nemzeti öntudat megtartásának szándéka és vele egyidejűleg az anyanyelv ápolása és szeretete. Nem csoda hát, hogy nincs, ami köré fölépíthetné a biztos otthonát. Németh István személyes vallomásokat tartalmazó Díszudvar című kötetének talán legszebb írásában, az Aracsi szitakötőkről szóló jegyzetében szinte történelmi jelképpé nő maga a nyers látvány is: „A romokat […] csalánerdő, burgying, áttörhetetlen bozótos veszi körül. Egy csapás, egy ösvény nem vezet hozzá. […] benövik a faragott köveket a füvek meg a fák.”[1] Ímhol a könyörtelen pusztaság, a táj, ahol ilyen-olyan keserűségek közepette helyét keresi a délvidéki magyar élet. Másutt, a Megindult haza című jegyzetében pedig így szólította meg önmagát az író: „a te egyetlen s maradék vagyonod, éltető elemed a katasztrofálisan fogyó délvidéki magyarság s a tőle elválaszthatatlan vajdasági táj. […] Mi marad maradék hazádból? Mit tettél érte, hogy minél tovább fönnmaradjon? Írtál legalább egy Szózatot?”[2] Németh István publicisztikai írásainak és elbeszéléseinek, vallomásainak és jegyzeteinek, önéletrajzi vallomásainak és riportjainak – egész írói opusának – ez az odafigyelés és a számonkérő körültekintés a lényege. Az élő, eleven lelkiismeret szitakötőszárnyai emelik őt az otthoni tájak fölé, miközben élményeiben és gondjaiban érzi a zuhanás, az aláhullás veszélyét is.

Németh István klasszicitásának tartalmi lényege, hogy szinte első írásának a megjelenésétől kezdve sorra vetett számot a hanyatlásunk stációival. Pályája elején írásaiban a kritikusai móriczi jegyeket véltek fölfedezni, s bár kétségtelenül a hang és a jelenségek láttatása emlékeztetett a kiváló elődre, elsősorban a látott valóság és a nyomában született megnyilatkozás volt Móricz Zsigmond indulatához és elkötelezettségéhez fogható.[3] Első, 1954-ben megjelent Parasztkirályság című kötetének elbeszéléseiben még az otthoni paraszti világ vergődései, kínlódásai és nekibuzdulásai jelentek meg (s nyertek megtestesülést szülőfaluja szeretett alakjaiban), előbb a föld birtoklásának mámora, majd az önálló gazdálkodás reményének szertefoszlása töltötte meg feszültséggel a falusi emberek lelkét és állította őket morális döntések elé: tapsikoljanak-e maguknak földet a kisajátított kulákbirtokból, vagy nincstelenekként pusztuljanak éhen a családjukkal együtt? Beüljenek-e a mások teremtette javak buja tenyészetébe, vagy hitükhöz és meggyőződésükhöz hűen maradjanak meg családjukkal együtt kétkezi munkájuk szorgalmánál? Maradjanak-e a béresek és a zsellérek terebélyes nyomorában tisztakezű napszámosok, vagy kérjenek részesedést az elüldözött sváb gazdaságok ebek harmincadjára jutott kincseiből?[4] A Parasztkirályság novelláiban rendre az apáktól örökölt emberi tisztességet kísérti meg az ínségtől való menekülés csábító ígérete. Benne van a kor levegőjében: némi becstelenséggel ugyan, de a te sorsod is jóra fordulhat. Németh István e vajúdó világban találkozik először a lelki teher kérdésével, a morális helytállás dilemmáival és a tisztességtelen szolgálat feloldhatatlan ellentmondásaival; e paraszti világban jelenik meg előtte az ember a maga teljes történelmi lényegében, hogy ettől kezdve mindenütt – falusi parasztportákon és városi hivatalokban, vidéki vásárokon és parókiák hűvösében, a lapszerkesztőségekben és az olajos illatú tanítói katedrák közelében – a becsületes helytállás lehetőségének titkait keresse. Ezért oly megindítóak, ezért oly magával ragadóak a helyüket kereső Németh István-i hősök. Az emberek, akik érzik, az ősiség jogán nekik is lenne jussuk a szülőföld kínálta javakhoz, ők is részesülhetnének a fölszabadultság áldásaiból, de az élet kegyeiből és a jól végzett munka kegyelméből valahogy mindig kimaradnak. A Hegyomlás hőse Kalapáti, aki vesztesen került ki a nagy szocialista-kommunista kísérletből, szinte összeroppant a súlyos megpróbáltatások terhe alatt: „Valami rám szakadt, a leomló hegynél is iszonyúbb valami, és maga alá temetett. […] mintha a csontjaimat is porrá törték volna, akkora fáradtság és tehetetlenség szakadt rám. Még csak tiltakozni sem tudtam. Hiszen én úgy csüngtem ezen a mai világon, mint gyerek az anyja szoknyáján.”[5] Bölcsebbnek bizonyult a Sziget hőse, aki látva a valóságot, elfordult a világtól, önként vállalt száműzetésben, a tanyák környéki lápos vidék egy szigetén élte le hátralévő éveit. „Innen nézve mi volt az egész életem? Küzdelem sok bajjal, keserűséggel, kevés örömmel, úgy, mint a többi ember élete, és most innen visszatekintve már csak mosolyogni tudok rajta.”[6] Így szolgálnak egyaránt tanulsággal Németh István próbatételben elbukó és lélekben erős alakjai. A közösségi élet hősei ők, akik a társadalmi helytállás nagy-nagy kísérletébe pusztulnak bele. Akadnak azonban olyan magányos alakok is, akik távol a világ lármájától, gyötrő magányban vergődték végig az életet. Közöttük a megindítóan szép, Jusztika című elbeszélés hőse, aki idős korában, hétrét görnyedve, simára kopott botjára támaszkodva járta a falu utcáit, s észre sem vette, hogy öreg este lett, mire hazaért. „Nem tudta, a déli harangszótól az esti harangszóig merre kószált, botorkált, melyik kispadon ücsörgött, nyomta el az álom. Hazaért, de hiába forgatta a kulcsot a zárban, nem tudta a kiskaput kinyitni.”[7] A magatehetetlen asszonynak az utca jószívű emberei alkalmanként egy-egy tojást csempésztek a köténye zsebébe, hogy legalább vacsorája legyen. Vagy az Ánizsmagos cukorka Varga Verája, aki utoljára látogatja meg az Alvégen magányosan haldokló, egykori libatömő cselédjét.[8] Paraszt és pártkatona, birtokos gazda és cseléd egyaránt kitaszítottjai a Németh István ábrázolta világnak. Többnyire maguk sem értik, hogy miért történik mindez velük, nem látják a sorsukat alakító kényszerek lényegét. Miért van az, hogy Kánaánban éheznek az emberek? – teszik fel a kérdést a Kánaáni történetek önéletíró hősei, közöttük is elsőként Vass István, aki hetvenhat évesen elmondhatja magáról, „az én sorsom a szolgaság volt”.[9]

[1] Németh István: Díszudvar. Jegyzetek és vallomások; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1989. 66. p.

[2] Németh István: Lélekvesztőn. Följegyzések az ezredvégről; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2002. 14–15. p.

[3] Pályája elején, a Parasztkirályság novelláiban „társult az író elbeszélő művészete mellé a móriczi világlátást és írói megközelítést megfogalmazó ítélet” – mutatott rá Jung Károly a Mogyorófavirág című kötethez írt utószavában. Jung Károly: Utószó Németh István válogatott elbeszéléseihez; In: Németh István: Mogyorófavirág. Válogatott elbeszélések. Válogatta és az utószót írta Jung Károly; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1990. 324. p.

[4] A szocializmus derűs ígéreteinek hangot adó első kötetét később Németh István módfelett restellette. Egy Herceg Jánosról írt jegyzetében így fogalmazott: „Ő engem mindig »Parasztkirály«-nak szólított, szerencsétlen novelláskötetem címe után, nem voltam rá büszke, a parasztkirály megszólítást éppúgy restelltem, mint a csúfnevemet. Meglehet, hogy Herceg János számára ez volt az én igazi csúfnevem.” – Németh István: H. J. kivonul Nyugat-Bácskából; In: Lélekvesztőn. Följegyzések az ezredvégről; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2002. 42. p.

[5] Németh István: Hegyomlás. Novellák; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1985. 67. p.

[6] U. o. 48. p.

[7] Németh István: Mogyorófavirág. Válogatott elbeszélések. Válogatta és az utószót írta Jung Károly; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1990. 308–309. p.

[8] Németh István: Hűtlen este. Ács József rajzaival; Novi Sad – Forum Könyvkiadó, 1964. 89–99. p.

[9] [Németh István]: Kánaáni történetek. Önéletrajzok, vallomások. Közreadja Németh István; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1994. 49. p.

Sorsok könyve

Németh István: Jusztika

Kislányként találkoztam először Németh Istvánnal, pontosabban nem személyesen vele, hanem Mogyorófavirág című novelláskötetével, amiről olvasás közben úgy éreztem, hogy a mi utcánkról, környékünkről, falunkról szólnak a benne található történetek, és a szereplők alakja is furcsán ismerős volt, akár ha környezetem jellegzetes figuráit írta volna meg a szerző. Innentől kezdve tudatosan kerestem a könyvtárban Németh István könyveit, és bár a zömében borongós hangulatú írások elütöttek a gyerekkönyvek világától, szívesen olvastam őket, annak ellenére is, hogy felzaklattak. Az egyik történetben például a főhős, Bacsó György, szinte félholtra vesszőzte a saját lovát, amiért az képtelen volt kirántani a megpakolt szekeret a derékig érő sárból, s máig is emlékszem a rettenetre, ami gyerekként elfogott ilyen gonoszságról és emberi aljasságról olvasva. Bacsó György számomra az állatkínzás jelképévé vált, és sokáig állatvédő szerettem volna lenni, hogy az efféle bántódástól megvédhessem az állatokat. Csak jóval később, évek múlva értettem meg annak a novellának a mondanivalóját, a Bacsó György-féle kisemberek tragédiáját: hogy létezik a nyomornak, a kiszolgáltatottságnak és tehetetlenségnek olyan foka, ami a legrosszabbat hozza ki az emberből, s hogy abban a történetben nemcsak a ló, hanem a gazdája is áldozat.

Németh István legújabb, Jusztika című kötetébe is bekerült az említett novella, huszonkilenc másik mellett. A novelláskötet ugyanis válogatás az író több évtizedes munkásságának irodalmi terméséből. Mák Ferencnek, aki a válogatást végezte, nem lehetett könnyű dolga, hiszen gazdag és sokrétű írói életműből kellett olyan ízelítőt nyújtania, ami átfogó, ugyanakkor teljes egészet alkot. Az értő és körültekintő válogató munka eredménye egy reprezentatív kiadvány lett, benne olyan novellákkal, amik igazolják Németh István elbeszélői zsenialitását. Felelevenedik ezekben a történetekben az ötvenes évektől a kétezres évekig terjedő időszak vajdasági létének többféle vetülete: a falusi lét nehézségei, városi életképek, a politikának a kisemberre gyakorolt hatása, a nincstelenség, a reményvesztettség, a küszködés, a magány, ugyanakkor a szépség is, a szülőföld megtartó ereje, a „helyi színek és ízek”, mindaz, aminek esszenciáját magunkba szívjuk az anyatejjel, és ismerős marad számunkra, bárhol is járjunk.

„A novella olyan irodalmi műfaj, amiben minden szónak a helyén kell lennie, hogy bölcsen fejezzük ki magunkat” – olvasható e Németh István-idézet jelen kötetének fülszövegében, s a könyv egésze bizonyíték arra, hogy ő nemcsak vallja ezt, hanem eszerint is alkot. Írásaiban domináljanak bár pergő dialógusok, lírai hangvétel, vallomásosság, vagy bármi egyéb, mindig minden egyes szó a helyén van, gördülékeny a történetvezetés, és a szöveg magával ragadja olvasóját. Még akkor is így van ez, ha egy-egy írásban nem történik semmi különös – teszem azt, egy néni gyalogol át mindössze a történeten, ebben a gyaloglásban mégis benne van egy egész korszak, benne egy falu, benne egy életút és egy életérzés. Németh István elbeszélői figyelme kiterjed a legapróbb részletre is, és olyképpen mesél el egy mikrotörténetet, hogy abból kiviláglik: jó ismeri az ábrázolni kívánt világot, annak minden részletét, és képes a lényeg megragadására. Nemcsak szemlélőként, hanem szenzibilis narrátorként, helyenként szereplőként is benne van ő maga is a történeteiben, így az ő szavaival olvassuk, az ő szemszögéből „látjuk” mindazt, amit papírra vetett. Az egyszerű kisemberek történetei mellett így kerekedik ki az írói életút is, az általa Tündérlaknak nevezett szülőfalujából a nagyvárosba költözés, majd az újbóli visszatérés, a személyes emlékek, anekdoták, s így fogalmazódik meg a féltés is, a sokat látott és tapasztalt íróember aggodalma, amivel feltérképezi, számba veszi mindazt, amit a számára ismerős és kedves világból megőriztek, átalakítottak vagy eltüntettek az évek, és így válik minden története sajátos imává, amibe a szülőhelyét mentené át, óvná, védené.

Természetesen nemcsak Tündérlakot ábrázolja Németh István hitelesen, hiszen újságírói munkássága folytán évtizedekig járta a vidéket, és amit látott, tapasztalt, történetekbe öntötte. Ezekben az írásokban a valóságmag mellett benne van a szépíró elbeszélői sokoldalúsága is, és talán épp ettől a kettősségtől oly jellegzetesek, ízesek és magával ragadóak a történetek, hogy sokunk számára nyilvánvalóvá teszik: aligha van az itteni embereknek és sorsoknak Németh Istvánnál jobb ismerője, és aligha van ennek a poros és szomorkás, mégis megkapó vajdasági tájnak nálánál elkötelezettebb krónikása.

A Délvidéki füves könyv írójáról

Németh István halálhírére

Kívánhat-e íróember magának többet, mint hogy hatvan évi irodalmi munkásság álljon mögötte, mintegy harminc könyvnek, néhány regénynek, novelláskötetnek, számos riport-, esszé-, családtörténet-, továbbá publicisztikai kötet szerzőjének mondhatja magát, ami alapján bátran állíthatjuk, az egyik, ha nem éppen a legolvasottabb vajdasági író, s nemrég még nyolcvankilencedik születésnapját is megünnepelhette… Aligha, de akkor is döbbenetet ébreszt e sorok írójában a halálhíre, hiszen még egy hónapja sincs, hogy miután megkapta a meghívót az idei Kanizsai Írótáborba, azzal hívott föl, hogy eljutni oda ugyan már nem tud, de lélekben mindvégig velünk lesz, s adjam át üdvözletét az írótársaknak, barátainak. Megtettem, s amikor csak kimondtam a nevét, írótársaink csakis az elismerés hangján tudtak róla szólni.

Halálhírét véve is csak személyes hangon tudok szólni róla, értse meg a kedves olvasó, hiszen tíz-egynéhány kötetét szerkesztettem, illetve voltam felelős szerkesztője, s ő az én könyveim legtöbbjének recense, azaz kiadói ajánlója. Mégis, megannyi meghitt pillanat ellenére, elvesztése mellbe vágott, eszembe juttatta, hogy amikor a kétezres évek elején leadta a Hegyalja utca esszékötetét, arról beszélt, hogy valójában írásainak a Délvidéki füves könyv címet szerette volna adni, de ezzel – mondta – „nem csekély szentségtörést követnék el”, merthogy a magyar irodalomnak van már Füves könyve, amellyel – nyilván szerénységből – nem szeretné az övét összeméretni. A mi meggyőződésünk pedig, de még mennyire lehetne vajdasági magyar füves könyv is Németh István írói opusa, viszont el kellett fogadnunk azt a magyarázatát is, miszerint mégis maradjunk a számunkra annyira otthonos, barátságos és kedves, a bölcső megnyugtató melegét őrző Hegyalja utcában, amely – s ezt a mondatot le is írta: „Csakugyan a hegy alatt fekszik, felette azonban a Teremtő szeme kéklik.”

A Teremtőd kéklő szemei fénylenek ezután feletted, Istvánunk, Pistánk! Mi pedig továbbra is szívesen olvassuk írásaidat, amelyeknek talán legfőbb ismérve a szépirodalom és dokumentum között feszülő ív, a személyes jellegű vallomásosság, vagy az újságírói műfajokban a tárgyilagosság, bennünk a vajdasági világunk legalább három emberöltőnyi időt képező története. Mert ő a társadalomrajzot is a maga műfajának tudta, s ezt főleg itt, a Magyar Szóban évtizedeken át közölt „vasárnapi írásokkal” bizonyította, amelyben szociografikusan jelent meg az egykori tanyavilág, a falu népe, az emberek sorsfordító eseményei, egyszóval ezekben az írásokban a vajdasági emberek galériáját, azaz arcképcsarnokát nyújtja.

Számos könyve éppen az újságírói műfajokból készült (Zsebtükör, Arcok zsebtükörben, Jegykendő, Hegyalja utca, Díszudvar…), amelyekben az író által megszólítottak, megkérdezettek már-már a gyónás intimitásával, bensőségességével vallanak életükről, életük egy-egy fontosnak vélt szakaszáról, fordulójáról, esetleg mesterségünkről, hivatásunkról. Ami ugyancsak jellemző, Németh riportalanyai legtöbbször a megtett út végén, életük alkonyán, tehát már kellő bölcsességgel tekintenek vissza erre az útra, útszakaszra, életüket meghatározó epizódra, részletre. E vallomásokból viszont kirajzolódik egy kor, egy világ képe, amely magán hordja közelmúltunk fölismerhető jegyeit.

Az író többször is hangoztatta, hogy különös szeretettel írta a tűnődő, töprengő hangvételű írásokat, amelyek aktuális jelenükről vallottak, a háborúról, a kisebbségi sorsról, mindennapjaink gondjairól. – Megannyi emberi sorsot próbáltam fölvázolni az irodalmi riport eszközeivel, szülőföldemet és „arcképcsarnokaimat” bővítgetve, s melengetve köteteim egybefogó szimbólumait, a hűséget, a ragaszkodást, a féltést, a szerelmet… – nyilatkozta Jegykendő című kötete megjelenése kapcsán. Tegyük mindehhez hozzá, az író akkor volt igazán elemében, ha olyan emberekről beszélt, akik valamilyen módon a minőség megszállottjai és a maguk világában a minőség „forradalmárai” voltak.

Mára több tanulmány is született gazdag novellavilágáról, (emlékezetesek a Lepkelánc, az Ima Tündérlakért), vagy a válogatott novellákat tartalmazó Mogyorófavirág és a legutóbbi Jusztika címűek), amelyet eleinte a falusi életforma ihletett, majd fokozatosan a faluról városba tartó emberek tudatvilágát festette meg, de többük megítélése szerint, nemcsak a Németh István-i opus, de az egyetemes vajdasági magyar irodalom legjelentősebb műve a Házioltár című családi krónikája. Ebben az író egyszerre szereplője és ábrázolója, szemlélője saját, családja egykori világnak, azoknak az életsorsoknak, annak az életmódnak, amely az utóbbi több mint fél évszázadban itt, a Bácska egy részében honos volt. „Ily módon – állapította meg a Németh munkásságát jól ismerő Gerold László – több ez a családkrónika a családi emlékek előtti tisztelgésnél, és kapott mindez nagy nyilvánosságot, irodalmi és dokumentum értékű formában.”

Halálhíre nyilván minden olvasóját megérintette, de könyvei továbbra is, akárcsak ama általa is emlegetett „füves könyv”, gyógyírként hatnak mindenféle lelki és testi nyavalyánkra, sőt, néha még mintegy imádságos könyvet is vehetjük kézbe a műveit.

A sorsformáló bicska

Néhány perc Németh Istvánnal, lapunk Táncsics Mihály-díjjal kitüntetett nyugdíjas újságírójával

A tavasz első napjának sugarai betörnek az üresen kongó szerkesztőségi terembe, az ellenfényből ismerős mély basszushang szólal meg: – No, téged is lehet látni?

Röstellem, hogy eddig még nem gratuláltam neki a rangos díjhoz, de hát ő régi nyugdíjasként hajnali tízkor jár be az újságjaiért, mi, nyugdíj előtt állók meg kicsit később kezdünk összeverődni odabenn. Kérdezősködök.

– Hát, bevallom, alaposan meglepett ez a díj. Igaz, közülünk, itteni öregek közül néhányan már megkapták, neveket hadd ne soroljak most. Meglepett, és megörültem neki. Ülj csak le, majd elmesélem, mi minden jutott eszembe a napokban, miután a fiam a nevemben átvette ezt a kitüntetést.

Leülünk egy üres asztalhoz, van belőlük elég mostanában. Németh Istvánt nem lehet nem meghallgatni. Amit mond, és ahogy mondja, úgy tűnik, mintha most készülő kötetéből olvasna fel.

– A nevek néha összecsengenek az ember fülében, ez történik most velem is, a díj hallatára azonnal ifjúkorom jutott eszembe. Még otthon éltem, Kishegyesen, amikor már megjelentek novelláim meg az első kötetem, és akkor, 1955-ben bekopogott hozzánk a Magyar Szóból két újságíró, Sztáncsics András és Steinitz Tibor. És ez a Sztáncsics Bandi engem lecsalt Újvidékre, újságírónak. Előbb az akkori Ifjúságnál dolgoztam, majd később átkerültem a napilaphoz. Terepjárót faragtak belőlem, Matuska Mártonnal jártuk a terepet, a falvakat, faluriportokat készítettünk, megszólaltattuk a gazdákat, a parasztokat, a mesterembereket, szövetkezeti munkásokat, meg mindenkit, akiről úgy véltük, mondanivalójának az újságban a helye. A legtöbbször úgy volt az, hogy Marci a párttitkárt, a szövetkezeti elnököt kereste fel, én meg bekopogtam a paphoz vagy a tanítókhoz. Aztán később nekem is csak be kellett lépnem a pártba...Még kétéves pártiskolát is kijártam, persze nem padok között, hanem munka mellett.

– Tudod-e, hogy milyen nehéz az arany? Honnan is tudnád, soha nem nyomtak a kezedbe aranytéglát. Nekem igen. Ketten kaptak el, hogy el ne essek a súlytól, a bori olvasztóművek vezetősége röhögött rajtam. Bejártuk az egész országot, Bánátot, Bácskát, Baranyát, Szlavóniát, a Muravidéket, Macedóniát, Szerbiát, Boszniát... Arab szót életemben akkor hallottam először, amikor a Tjentištén Josip Broz mellett álltunk és Nasszer beszédét hallgattuk. Máskor, szintén külföldi államfő belgrádi látogatásakor pedig Szerencsés Jóska kollégám hívta fel a figyelmemet kajánul: nézd, ilyen kopott, koszos cipője nincs otthon, nálatok a hegyesi melósnak se. Haile Szelasszié etióp császárról volt szó.

– Hogy milyen újságíró voltam, vagyok? Én úgy érzem, sose voltam igazi, teljes újságíró. El tudod-e képzelni, hogy egyetlen parlamenti tudósítást sem írtam soha, azokat, a politikai dolgokat másokra bízták. De ahogy visszagondolok és számolni kezdek, alighanem több mint háromezer interjúalanyt, riportjaimban szereplő személyt szólaltattam meg, papoktól, plébánosoktól kezdve traktoristákig mindenki készségesen beszélt, nyilatkozott nekem.

Közbeszólok, hogy én azért tudok másról is, voltak napok, hetek, hónapok, amikor nem csak riportok, vidéki életszagú írások jelentek meg a tollából. – Nofene, mikor ugyan? Mondom neki, pontosan tizenhárom évvel ezelőtt. Akkor, amikor azt a nyomorúságosan vékony, pár oldalas, kis formátumú lapot nyomtattuk és neveztük Magyar Szónak, akkor, amikor naponta ötször is felzúgtak a légiriadót jelző szirénák, akkor, amikor kigyúrt, méter nyolcvanas katonarendőr-ezredesek szerkesztették az ország napilapjait, amikor a főváros szívében laptulajdonosokat lőttek fejbe, akkor te, Németh István, olyan jegyzeteket, kommentárokat hoztál nekünk – és mi azokat le is közöltük –, hogy bármelyikért elvihettek volna bennünket. Meg nyugdíjas korodtól függetlenül téged is. A főszerkesztő szerint naponta borotvaélen táncoltunk miattad, írásaid miatt, amelyekben egyértelműen kimondtad, hogy kit/kiket kellene felkötni az egész téboly miatt, amibe mi, itteni magyarok is épp úgy belekeveredtünk, mint a többiek.

Gyanúsan mosolyog, azt mondja, ne csináljak belőle hőst. Dehogy csinálok, de ha egyszer így volt, azt most nem kell elhallgatni. Egyébként úgy tudom, ezek az akkori jegyzetek megjelentek valamelyik újabb cikkgyűjteményében is.

Visszatérve a beszélgetés korábbi fonalához, azt mondja, nem hagyhat ki néhány nevet. Azokét, akikkel együtt dolgozott, akikkel együtt járta szűkebb és tágabb pátriánk kátyús országutait, azokét, akik mindig eszébe jutnak, ha emlékei között turkál.

– Ács Józsefnek örök hálával tartozok, ő volt az, aki rendszeresen illusztrálta írásaimat. Kántor Oszkárral nagyon-nagyon régóta ismerjük egymást, rengeteget utaztunk együtt. A megboldogult Csorba Istvánnal nagyon jó barátok voltunk, sokat segítettünk egymásnak, Papp Gáborral, a majdáni születésű lektorral meg állandóan vitatkoztam, de attól függetlenül nagyon jóban voltunk, sok tanácsát megfogadtam. Nem volt nehéz dolog haverkodni meg szópárbajba bocsátkozni, volt kivel, hisz már kora délelőtt telt ház volt a deszkben, nem úgy, mint most. Tíz óra elmúlt már, itt van Esztike titkárnő, Léphaft úr meg mi ketten. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy tömegiszonyom van. Most mindenki külmunkatárs. Igaz, voltak akkor is.

Ha újra kellene kezdenem? Nem tudok mit mondani. Csak annyit, hogy nem vagyok magammal egészen megelégedve. Az ember mindig úgy érzi, tudott volna jobbat is, szebbet is. De legalább bejártam, megismertem ezt a mi vidékünket, és ez jó volt. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy megismerhettem mindazokat, akikről egész életemben írtam és írok, a riportalanyaimat. Nagyon szerettem Kishegyesen, és most bánt, hogy csak ritkán mehetek haza. Hogy akkor, ötvenvalahány évvel ezelőtt miért hallgattam Sztáncsics Bandira? Már említettem, hogy nem szeretek hősködni, meg azt is, hogy korán kezdtem írni. Nos, első novelláim egyikében egy helyi történetet írtam le, és egy odavalósi, hegyesi ember – Rózsa Sándor volt a neve – magára ismert benne. Nem tetszett neki a történet, az írás sem, bajom lett, vagy lehetett volna belőle. Egyszer még a bicskája is előkerült. Ezután nemsokára jött a székvárosi újságtól az említett ajánlat, gondoltam, jobb, mintha megszurkálnak. Azóta írok egyfolytában. Most már nem tartalak fel tovább, de ha már itt vagyunk és gratuláltál, ennyi kikívánkozott belőlem: Sztáncsics, Táncsics, meg a bicska.

Felkapja a Magyar Szó-s műanyag zacskóját, benne a napi újságokkal, és elköszön. Elfekvő újságok után nézek én is, ott az asztalon a március 15-ei piros betűs szám, a címoldalon a díjazottak fényképe, szöveggel. Olvasom: nyugdíjas újságíró, lapunk külmunkatársa. Jogilag biztosan helyes is a meghatározás. De bármennyire is helyes, Németh István soha nem volt, soha nem lesz, és soha nem lehet a mi lapunk külmunkatársa, külsőse. Németh István a miénk, és az is marad mindig.