Skip to main content

Németh István

író
prózaíró
publicista

A fotó forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A9meth_Istv%C3%A1n_%28%C3%BAjs%C3%A1g%C3%ADr%C3%B3%29

Az elemi iskolát és az algimnáziumot szülőhelyén és Topolyán végzi, majd Szabadkán jár építészeti középiskolába. 1954-ben és 1955-ben tisztviselő Kishegyesen. 1955-től tíz éven át az Ifjúság munkatársa, majd a Magyar Szó riportere. 1989-ig dolgozik a napilapnál.

Szerkesztői munkásság
Ajánlólevél a Kertkapuhoz. In. Magyar Szó.
Szerző
Apostol járt közöttünk (Sáfrány Imre idézése)
(Üzenet. 1988/7.)
Szerző
Apró István: Regénybrikett
(Híd. 1993/12.)
Szerző
Levélféle Gál Lászlóhoz
(Magyar Szó. 1985. július 13.)
Szerző
Egy hátrányos helyzetű faluról
(Magyar Szó. 2001. augusztus 11.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Egy könyv a mi világunkról
Szerző
Parasztkirályság
Szerző
Faluvége és a külváros között
Szerző
Németh István: Egy ember ül az udvaron. In. Irodalmi Újság. 1960/17.
Szerző
Faluvége és a külváros között. In. Bori Imre: Az ember keresése. Tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1960.
Szerző
Lepkelánc. In. Symposion. 1962. január 25.
Szerző
Emberi közelségben
Szerző
Hűtlen este. In. Magyar Szó. 1964. augusztus 21.
Szerző
Impresszió és idill. In. Symposion. 1964. szeptember 10.
Szerző
A hűtlenség kezdetén
Szerző
Németh István: Hűtlen este
Szerző
Hűtlen este. In. Alföld. 1965/8.
Szerző
Horzsolt üveggolyó
Szerző
Vadalma. In. Jelenkor. 1971/3.
Drámák – színpad nélkül VII. Uborka milliói
Szerző
Az olvasó jegyzetei
Szerző
Egy kamasz naplója
Szerző
A jugoszláviai magyar ifjúsági irodalomról
Szerző
A tiszta emberség s a nyelvi tisztaság könyve
Szerző
Az olvasó jegyzetei
Szerző
Egy ismerős kisfiú
Szerző
Drámák – színpad nélkül. In. Bori Imre: Fejezetek irodalmunk természetrajzából. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1973.
Szerző
A mulandóság gyöngyszemei (Németh István: Zsebtükör)
Szerző
Vigyázat, gyerekek!. In. Élet és Irodalom. 1974. május 25.
Szerző
Németh István: Zsebtükör
Szerző
Séta prózánk körül (Gion Nándor: Postarablók. – Németh István: Sebestyén. – Fehér Ferenc: A kőkecske titka. – Burány Nándor: Különszoba. – Brasnyó István: Lampion a fán. – Tolnai Ottó: Gogol halála)
Szerző
A riport és ami vele jár
Szerző
A díjazott könyvről
Szerző
A Zsebtükör másik oldala
Szerző
Az olvasó jegyzetei – Líra egy újsághasábon
Szerző
Németh István: Szomszédok vagyunk
Szerző
Németh István: Szomszédok vagyunk
Szerző
A tartalmi-nyelvi szintézis felé
Szerző
Tiszta tükör. In. Bori Imre: Könyv és kritika. 2. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1977.
Szerző
A riport és ami vele jár. In. Bori Imre: Könyv és kritika. 2. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1977.
Szerző
Életsorsok, terepszemlék
Szerző
Állandóan az igazat írni (Németh István, az író és újságíró)
Szerző
Különös egyensúly – Arcképvázlat
Különös egyensúly – Arcképvázlat 2.
Különös egyensúly – Arcképvázlat 3.
Különös egyensúly – Arcképvázlat 4.
Különös egyensúly – Arcképvázlat 5.
Különös egyensúly – Arcképvázlat 6.
Egy múzeum tárgyai. In. Forrás. 1980/9.
Szerző
Az erőszakolt forma gátjai (Németh István: Kertmozi)
Ceruzasorok az otthonról. In. Népszabadság. 1981. április 10.
Egy vajdasági realista. In. Hornyik Miklós: Szabálytalan napló. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1981.
Szerző
A Zsebtükör másik oldala. In. Utasi Csaba: Vonulni ha illőn. Kritikák, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1982.
Szerző
A gyerekkor elégiája. In. 7 Nap. 1983. június 17.
Szerző
Szétmorzsolódó életmű (Németh István: Vörösbegy)
Németh István a szépíró riporter
Szerző
Állandóan az igazat írni. In. Juhász Géza: Múltunk és jelenünk az irodalomban, Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1983.
Szerző
Szociográfiai mozaik
Lemerülni a kincsesbányákba
Szerző
Közelmúltunk villanófényben
Szerző
Kisemberek a történelmi szélviharban
„...egy kis porszem ebben a felbolydult világban”
Szerző
Négyen a Vajdaságból. In. Könyvvilág. 1986/9.
Szerző
Németh István ünnepei
Szerző
Nem lehet igaz író, aki...
Szerző
Németh István válogatott elbeszéléseiről
Szerző
A bölcsőhely emlékei (a Vörösbegy írásairól)
Szerző
Németh István hűséges hűtlen estéi. In. Forrás 1990/7.
Szerző
Az elbeszélt világ
„...egy kis porszem ebben a felbolydult világban”. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
Német István ünnepei. In. Mák Ferenc: A magam iskolája. A hontalanság esszéi. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1990.
Szerző
„Sziroma élet” (Németh István: Mogyorófavirág)
Szerző
Nevelő célzatok (Németh István válogatott elbeszéléseiről 1.)
Szerző
Nevelő célzatok (Németh István válogatott elbeszéléseiről 2.)
Szerző
Mint a kúthoz láncolt bögre
Szerző
Az erőszakolt forma gátjai (Kertmozi, 1980). In. Fekete J. József: Próbafüzet. Műbírálatok az 1980-as évek jugoszláviai magyar prózájáról. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1993.
Szétmorzsolódó életmű (Vörösbegy, 1983). In. Fekete J. József: Próbafüzet. Műbírálatok az 1980-as évek jugoszláviai magyar prózájáról. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1993.
Túl a publicisztikán (Arcok zsebtükörben, 1984). In. Fekete J. József: Próbafüzet. Műbírálatok az 1980-as évek jugoszláviai magyar prózájáról. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1993.
Dokumentumnovellák (Hegyomlás, 1985). In. Fekete J. József: Próbafüzet. Műbírálatok az 1980-as évek jugoszláviai magyar prózájáról. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1993.
Ismerősök az élet országútjáról (Kánaáni történetek)
Szerző
Családtörténet oltárral. In. Népszabadság. 1996. november 20.
Szerző
Mint a kúthoz láncolt bögre. In. Bányai János: Kisebbségi magyaróra. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1996.
Szerző
Szellemi kalandok a mai mesékben
Szerző
Németh István: Házioltár
Szerző
Németh István, a hétköznapok szociográfusa. In. Bori Imre: Szociográfiák nyomában. Írások szociográfiákról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Ünnep Raguzában
Szerző
Dubrovniki lakoma
Szerző
Szeretetteljes krónika (Németh István: Házioltár)
Szerző
Németh István novelláskönyvéről. In. Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok I. Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, Belgrád, 1999.
Szerző
Hazát kereső írások (Németh István: Ima Tündérlakért)
Szerző
„Saját romjainkon ülve”
A hetvenéves Németh István
Szerző
„...minden szónak a helyén kell lennie”
Szerző
Ajándék – születésnapra (Németh István: Ima Tündérlakért)
Szerző
Elolvasom

A SZERETET SZÖVETSÉGE

Németh István: Házioltár.
Forum. Újvidék, 1996.

Kevés olyan könyvet olvastam az egykori JSZSZK nevet viselő államformáció fölbomlásától számított fél évtizedben, amely olyan sok és annyira lényeges kérdést vetett fel, mint Németh István Házioltára. A kérdések, amelyeket számomra megnyitott, a legtávolabbról se a múlt rendszer(ek) politikai magatartásával kapcsolatosak - arról a szerző megírta azt, amit és annyit, amennyit a könyvbe foglalt szövegek elviselnek. Sokkal inkább gondolkodásra késztetőek az alkotással, a mű létrehozásának folyamatával, a művészet és a valóság viszonyával, a műfajok érvényességével kapcsolatosan felvetett/elejtett gondolatai. Nevezzük őket inkább elejtetteknek, hiszen a kötet három fejezetbe sorolt hét szövegegysége összefüggő egésszé teljesedve családi krónikát alkot - nem pedig irodalomelméleti töprengések tárháza.

Krónika, de a szónak a szerzői műfajmegjelölésben van egy minősítő értékű előtagja: szerelmes. Ez a jelző teszi lehetővé az író számára, amellett, hogy nem történelmi, hanem irodalmi krónika szerzésére vállalkozott, hogy a műfajt a magából fakadó követelmény, a szigorú időrendiség helyett más, sajátos meghatározókkal ruházza fel: az időbeli szukcesszivitást nála az idősíkok váltakozása helyettesíti be, a tényszerűségeket a gestaírók megszépítő emlékezete, a tárggyal egybekapcsoló szeretet szövetsége oldja fel, a tárgyiasságot lírára cseréli. Érthető a lírai hangvétel, Németh István ugyanis családfájának legközelebbi felmenőiről írta meg szerelmes krónikáját, amelynek alakítását a szeretetteljes indulat alakította. Ezt a krónikát jószerével egész írói életműve készítette elő, amiről könyvének "nyitány"-ában az író belső konfliktusairól tett vallomásában értesülhet az olvasó.

Fikciót írni, vagy a szerző rendelkezésére álló eszközökkel megjeleníteni a valóságot? Valahogy így fogalmazható meg a (lényegében egyáltalán nem feloldhatatlan) dilemma, ami Németh István szerteágazó kérdésföltevése mögött áll; válasza pedig egyértelműen a második lehetőség igenlése. Ennek az állásfoglalásnak az eredménye és bizonyítéka a Házioltár. A korábbi elbeszélésekben jellegzetes figuraként, magatartásmodellként, epizódszereplőként, egy-egy motívum vagy emlék hordozójaként megjelenítet Nena, Keresztanya, Öregapa, Kisöregapa és Apa ebben a könyvben teljes emberi nagyságában felmagasulva, életében viselt tisztességes és becsületes nevén, erényeivel és gyarlóságaival egyetemben jelenik meg. Már-már tapintható életességben, csupán a lírai vonzódás ereje és a megjelenítés követelményei által stilizálva. A krónika héroszai - mert azok ők az életük teljességének vállalásával -, végül mégis irodalmi hősökké lesznek. Kevesebb fikcióval és több tényszerűséggel ábrázolva, valós nevükön és valós cselekedeteikben megjelenítve, de mégis: végső soron irodalmi eszközökkel emeli át az író a szeretteit a valóságból az irodalomba.

Az ellen ugyanis nem tiltakozik a szerző, hogy "irodalmat" írna, csupán műfaji aggályai vannak - s ezek köré szerveződnek az elgondolkodtató kitérők. Mindenek előtt azt szögezi le, hogy nem családregényt kíván írni a Házioltár szövegeiben. Ezt el is hisszük neki, bár a família három nemzedékének története egymáshoz kapcsolódó szövegeit akár családregénnyé is érlelhette volna, vagy éppen Kishegyes faluregényét is létrehozhatta volna belőlük, mert a tárgyszerűségek, a fabula, a társadalomrajz már eleve adott hozzá írásaiban. Mégsem: a műfajok fölötti gondolkodása közben úgy érzi, hogy a fikcióból táplálkozó regény a szociográfiával, vagy éppen a "szerelmes" krónikával szemben egyszerűen steril, terméktelen: "Ha történetesen regényt írnánk, megereszthetnénk fantáziánkat, de a regényírásnak még a gondolata is távol áll tőlünk. Kimerült műfaj. (...) A mai regényt épp ezért már nem is az olvasónak írják, miként a többi műfajt sem, kivéve azt az egyet, amit most tart kezében a Nyájas."

Ezt a megállapítást kellene továbbgondolni, annak ellenére, hogy a szerző ezen és hasonló témára tett észrevételei nem mentesek az öniróniától: jelenünkben valóban a szociografikus, krónikaszerű, emlékeket és emlékezéseket rögzítő írások lennének az egyedüli érvényesek?

A dilemma a műfajok kérdése, nem is lehet egyértelműen igennel vagy nemmel megoldani. Azt azonban, hogy hitelesek és érvényesek az ilyen jellegű írások, éppen Németh István (és Kontra Ferenc) szövegei bizonyítják.

Ugyanakkor kis "szépséghibájuk" is van a szóban forgó írásoknak, így a Házioltárba foglaltaknak is, ami azonban már nem a műfajok, se nem az irodalom kérdése: az, hogy a múlt mellett a pusztulásról, a megsemmisülés könyörtelenségéről szólnak. Hiába emeli az írói mesterség a gyermeki emlékezetből az öregapa porcukorral behintett figurájának képét a halhatatlanság panoptikumába, vagy tágítja az édesapaképet Isten fakuló szemének metaforájává; írásaiból, könyvéből a teljes pusztulás tragikus látványa tárul elénk: "Zsidóinkat elhurcolták Auschwitzbe, Dachauba, cigányaink szétszéledtek, de a közösség se létezik már, amelynek ők [a könyv hősei] boldog vagy boldogtalan tagjai voltak" - írja a szerző Kishegyesről. Ez a Kishegyes a magáénál jelentősen szélesebb tér- és időkoordinátákkal határolható be. S ez már nem az irodalom szépséghibája, hanem egyszerűen: a valóság.

A délvidéki magyar irodalom történetírója hiányolja literatúránkból az olvasmányos, katartikus hatású, vallomásértékű, sorstudatosító műveket. Németh István Házioltár című könyve ilyen. A szerző életműve eddigi részének mesterdarabja.

„Saját romjainkon ülve” (Németh István. Ima Tündérlakért). In. Fekete J. József: Próbafüzet III. Könyv az irodalomról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2001.
Az olvasó hangja
Szerző
Elolvasom
A kulcsszó: hűség (Németh István: Lélekvesztőn)
Szerző

A kulcsszó: hűség

Németh István: Lélekvesztőn

 

Egy ország, Magyarország területe nem “fejeződik be” a határvonal merev sávjával, hanem azonos anyanyelvű honpolgáraival, magyarul beszélő embereivel – tovább folytatódik a peremvidéken, képzeletbeli és valóságos végvárakon és ezerfelé a nagyvilágban. A magyar sors a közismert Ady-vers óta különösen Messiás-sors, ezerszer megszenvedett, több Mohács által pusztított. A Vajdaságban élő Németh István, maga mögött hagyva vagy hetven esztendőt: valóban őrzi a múltból jobban ismert “végvári harcos” példáját. A délvidéki, a vajdasági Kishegyesről indult el, és máig, napjainkig következetesen visszajár szülőfalujába. A maga kisebbségi magyarságában, anyanyelvében megmártózva veszi észre megszenvedett hétköznapjaikat és ritka ünnepnapjukat. Gyakran nem tud nyugodtan ülni a falusi padkán a kishegyesi ház előtt, elrejtőzni a fák lombjainak árnyékában: neki mindig ki kell mondani a keserű igazságot. Igen, “lélekvesztőn” vagyunk, parányi csónakunk könnyen megmozdul a világ-folyó hullámain. Megborzong egy-egy alkonyatban: csak itt növekedik a sötét, csak itt van újra este, csak itt fogy a magyar anyanyelvű lakosság…

Herceg Jánosnak, a vajdasági prózairodalom kiemelkedő egyéniségének hatása többszörösen érződik Németh István kötetében. Egyrészt azért, mert ő maga is H. J. emlékének ajánlotta könyvét; másrészt pedig azért, mert több írásban őrzi a “Fejedelem”-ként becézett mester emlékét. Gyűjti Herceg János könyveit, vall a mester “első kivonulási kísérletéről”, amikor Pestre költözött. Szeretettel idézi a batinai hegyoldal “Leányvár”-nak nevezett Herceg-rezidenciát, mely kapcsán az “írói függetlenségnek” legalább az illúzióját szerette volna megőrizni. Majd élete vége felé Doroszlón telepedett le. Ő volt a “mi irodalmunk szellemi központja, a világítótornya, virrasztója és látófája is egyszerre” – állapította meg Németh István. A Fejedelem temetése című írása jól jellemzi a Németh István-írások műfaji-alkati sajátosságait: igazi újságíróként egy eseményre figyel, néhány emberi tartásra, mozdulatra. Csak pár oldalon kell elmondani egy drámai pillanatot, Herceg János temetését, a búcsút az írófejedelemtől. Szavai szinte fájó göröngyökként hullanak a koporsóra, és a látszólagos szűkszavúságot hirtelen kell telíteni lírával, vallomással, őszinte, fájdalmas elszakadással és kimondatlan örök-megmaradással. Csíp a levegő, a halálról az életre figyel, az “egyes-egyedül” maradt halott Fejedelemre, akit a nagyon magukra maradt magyarok vesznek körül.

Az igazi író nem tud némán elmenni az élet legdrámaibb jelenségei mellett, így Németh István sem. Sajnálatos módon egy olyan gondról kell vallania újra meg újra, mely napjaink magyar történelmének is nagy problémája. Fogy a vajdasági magyarság, sokan elmenekülnek szülőföldjükről, elidegenednek sokan az idegen nyelvű környezetben. “Mi marad maradék hazámból? Mit tettél érte, hogy minél tovább fönnmaradjon? Írtál legalább egy Szózatot?” – teszi fel komoly kérdéseit önmagának igaz fájdalommal és lelkiismeret-furdalással. Pedig a környék “soknemzetiségű” volt, különböző nemzetek fiai éltek hajdan békében egymással, s a múltban, távolban és közelben: egymásnak ugrottak, elvadultak a szomszédok egymástól, fegyvert fogtak egymásra. Sütő András naplóját olvasva és szomorú sorsát ismerve – Ceauşescu rémuralmát az abszurd drámákhoz hasonlítja. A kisebbségiek mindig egy tömegdráma szereplői. Szomorú történetet ír le a vajdasági író arról, hogy költő barátja, Fehér Ferenc névtábláját hogyan gyalázzák meg a névtelen aljas gyűlölködők. Pedig épp a költő maga érzékeltette nemes rokonszenvét az akkori Jugoszlávia népeinek költőit lefordítva, kötetbe gyűjtve. De hát mindenféle emelkedett eszmén keresztül tud taposni a gyűlölettel teli tömeg… S közben nemcsak a mindennapi eseményeket kell a vajdasági írónak megörökítenie, hanem a szörnyűséges háborút is, a bombázást, az ágyúlövedékeket, a pusztuló templomokat, műemlékeket és lakóházakat. A peremvidékek menekültjeiről, áldozatairól is be kell számolnia: az elfogyó kisiskolásokról, az üresedő magyar iskolákról, az érettségi tablókról hiányzó magyar diákokról, a távolra került, elidegenedő vajdasági magyar családokról. E délvidéki furcsa balkáni világban semmi sem egyértelmű: a béke vagy a győzelem, a harc vagy a honvédelem sem. Talán a megszokott fogalmak, eszmék, szavak értelme is megkérdőjeleződik, hiszen hányféleképpen lehet vagy kell valamit “magyarázni”. Még a déli harangszó igazát is vitatják. Olykor még a hit által megnemesedett “Föltámadás” is bizonytalan. És közben mindig bevág a sorok közé a háború, a hetvenkilenc nap veszedelme, váratlan eseménye: robbanással, légiriadóval, bombázással, pánikkal, szörnyűségekkel, “hazafias” őrülettel, kísérteties “rendezvénnyel”. A környező és a nagyvilág szörnyű eltorzulását még a legszebb ünnepek, például a karácsony sem feledteti el. Az író mindig érzékeny műszerként jelzi a világ “hőmérsékletét”, bajait, őrületeit. Istenem, de jó lenne – veszi észre – jól elbeszélgetni egymással, békésen eltűnődni a világ jobb alakulásán, gyermekeink és unokáink boldogabb, felhőtlenebb jövőjén.

Németh István egyik kulcsszava: hűség. Korábbi írásaiban is foglalkozik a hűség és a hűtlenség problémájával, most pedig Hűség címmel egy kitűnő kis lírai prózát tesz elénk. Az elkoptatott, az idejétmúlt, a kiürült, a múlt századi, ósdi szó – a hűség. Ugyan kihez, mihez kellene hűnek lenni? Feleségéhez, férjéhez, szülőföldjéhez? Egy választott eszméhez? Álmaihoz, szeretteihez? Az író megtorpan, alig meri faggatni önmagát és a szó tartalmát, mai átformálását, csaknem “időszerűtlenné” válását. Hiszen az emberek jelentős része árulóvá válik, “elkótyavetyéli a hitét”, elhagyja hitvesét, elmenekül szülőföldjéről. Életünkből bizony gyakran a hűséggel együtt eltűnik a szeretet, a barátság, a földszeretet, az Isten keresése, szeretete, az ember elfelejti a búzavirágot, a katicabogarat. És árulóként araszol “sötét végzete” felé. Németh István a hűség írója: ő hűségre szeretné “megtanítani” – ha lehet! – embertársait. Hűség a magyarságához, hűség az anyanyelvéhez, a szülőföldjéhez. Ez a hűség vezeti el az írót a gyakran viszszatérő anyanyelvi témákhoz. Bántja az, hogy az anyanyelvén megszólalót megmosolyogják, “nem értik”. Érdekes jó példát idéz egyszer: a messzi Los Angelesben magyar anyanyelven is tanítanak, hogy a lélek ne aludjon ki. Mérlegre teszi a magyar szavakat, amelyeket édesanyánk súgott a fülünkbe, s valahogy még szilárdabban kellene megőrizni azokat. Nem feledhetjük a Kosztolányi által is szeretett “legszebb magyar szavakat”, melyeket mi magunk is bővíthetnénk újakkal. Nagyon vigyázni kellene a szavainkon levő ékezetre, mely sajnálatos módon eltűnik az idegen nyelvi környezetben. (Márai Sándor írt erről a szomorú jelenségről, hazájától távol, a száműzetésben a Halotti Beszéd című versében: “…és lehull nevedről az ékezet”.) A Vajdaságban sok József eltűnt, Josip lett; az író tulajdonnevében és keresztnevében is ott van az ékezet, mely olykor megmaradt, máskor meg tudatosan eltüntették. Bizony sokszor kellene az anyanyelvéről vallomást tenni Németh Istvánnak is: Sütő Andrást idézve, régi magyar szótárakat bújva, hajdani anyanyelvi szövegeket ízlelgetve. Egy-egy hibás vagy pontos feliratot böngészve. A magyar nyelv romlása, pusztulása a Vajdaságban – hihetetlen fájdalmat okoz az írónak. Mert legtöbbször “hátrálnia” kell, csak otthon, a családban vallhat erről, az utcán elhalkul, gyakran csak az öreg nénik beszélnek magyarul. Talán a Tisza mentén – Becsétől fölfelé – jobb a magyar nyelv állapota. (És a kihalóban lévő lívek?…) Sajnos “összetörik” édesanyánk szava a szánkban, kiszorítanak gyakran otthonunkból is. De élnie kell az íróban és valamennyiünkben is a magyar nyelv szeretetének Mikes Kelement, népballadáinkat, Reményik Sándort, Szilágyi Domokost és Kányádi Sándort idézve.

A magyar nyelv megint szép lesz? – írta Németh István egyik írása címéül. Egyszerre szólal meg az íróban a félelem és a reménykedés, a vajdasági magyarság fogyása és a múltba, az anyanyelvbe fogódzás kettőssége. Hit, hűség, remény járja át karácsony előtt. Az irodalomból is erőt kell merítenünk: Herceg Jánosból, Fehér Ferencből, Brasnyó Istvánból, Végel Lászlóból, Sziveri Jánosból és másokból. “Csak magyarul érted e szót: Szeretlek, / Pillangó, hattyú, csillag, angyalom. / E nyelven lesz több mint fogalom. / S ez a többlet halálos végzeted lett. / A világ fénylik, nem vár senki, kába / Irammal mért vágtatsz hazafele? / A nyelv üzent s a végzet szól vele, / Dajkád tárt karja ne várjon hiába” (Márai Sándor).

SZEKÉR ENDRE

Nevelő célzatok (Németh István válogatott elbeszéléseiről). In. Vajda Gábor: Próza és idea. Logos, Tóthfalu, 2003.
Szerző
A szenvedés biztonsága. In. Vajda Gábor: Próza és idea. Logos, Tóthfalu, 2003.
Szerző
Németh István: Szomszédok vagyunk. In. Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok. 3. köt. Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, Belgrád, 2003.
Szerző
Elolvasom
Papírszelet: Hegyalja utcai kakofónia (Németh István)
Szerző

Papírszelet: Hegyalja utcai kakofónia

Németh István valóban „betesz mindent a mikróba”. Régóta olvasom a Magyar Szóban Papírszeleteit, amelyek most Délvidéki füves könyvvé álltak össze, noha a könyv mégsem ezt a címet kapta, hanem irodalmunk hagyományához híven egy „konkrét” és/vagy metaforikus utca nevét, az alsó látószögre utaló hegy alatt húzódóét, amely felett „a Teremtő szeme kéklik”. A transzcendentális erővonalak, a (meta)gondolkodás és az elmúlás útjellege azonnal szembetűnik, a falu és város horizontális, illetve a madárperspektíva vertikális (Herceg Jánosra is utaló) köztességében lődörgő narrátor beszédmódja és a Tündérlak-effektusok tehát ismét működésbe lépnek. A szöveg térszerkezetének, elhelyezhetőségének nézőpontjában viszont változás következett be, a tépettség látványát idéző, a rés-funkciót betöltő papírszeletek helyett most a számozott jegyzetekből (150+1) összeállított peremvidéki napló, vagyis a könyv tere kerül az olvasó elé. A térképzet és a paratextuális vonatkozás változása, valamint az egybeolvasás/az újraolvasás aktusa a befogadás elmozdulását eredményezi. Újraolvasható a +1 jelöléssel említett, versszövegként befogadott Biztató is, amely az Ima Tündérlakért című kötethez hasonlóan lírai módon zárja a könyvet, az önvallató peremvidéki naplót. A Függelékben nyomatékos verssé sűrített petőfis szöveg fér rá igazán egy papírszeletre, vagyis a papírszeletre kívánkozó látható és érzékelhető szövegforma ilyen versszerű szöveg. Az epigrammaszerű tömörség elérése és az önmagunkba való alászállás elsajátítása korunk írói problematikájaként merül fel, mindkettőre utal a Németh István-i szövegvilág. A papírszelet mint a szöveg hagyományos (ám szétszabdalt) tere ellenáll a fecsegésnek és a végigbeszéltségnek. A papírszelet reflexív szövegei által mégis valahogy elrendeződnek régiónk dolgai. A papírszeletek metadisz-kurzív olvasásra késztetnek. A papírszeletről mindig valami lemarad. A papírszelet inkább a szétválasztást mint az összefüggést konnotálja. A papírszeletek most a könyv terébe integrálódnak, és látszólag összetartoznak, noha a tartalomjegyzékben ismét szeletekre hullanak, ugyanis előbújnak a címek.

A 30. rész (a tartalomjegyzékben előbukkanó címe: A mi utcánk) például a térhorizont tágulására, az utca, a szülőföld és az irodalom névváltozásának történelmi dimenziójára mutat rá. A név és identitás problematikája az író eredeti nevének megőrzésére tereli a figyelmet. Az önvallató narratíva az író nevével, felelősségvállalásával, önvizsgálatával és önmegértésével kapcsolatban a kérdezés logikájával él: „Vajon igazi arcát megőrizte-e? Volt-e egyáltalán igazi arca ebben a káoszban? S azok a szavak, amelyeket papírra vetett, igaz szavak voltak-e? Az annyi nevet kipróbált délvidéki magyar irodalomban nyomát találja-e az Olvasó ezeknek a – egyeseknek talán bagatellnek tűnő, végső soron megkerülhetetlen – kérdéseknek?”(34.)

Az irodalomra vonatkozó kérdések, problémafelvetések továbbsorjáznak például Petőfi, Márai Sándor vagy Ottlik Géza kapcsán. Szűk-e a magyar író számára a magyar glóbusz, illetve mennyire áll előtte a nagyvilág tágas tereivel, lehetőségeivel? Vajon tényleg jobb lett volna, ha a Kalangya inkább a Kéve címet kapja? A három kiadást megért, sok helyen bemutatott Lepkeláncról pedig maga a szerző-narrátor mondja ki, hogy mára teljesen elfeledett. Penavin Olga népi növénynevekről szóló posztumusz könyvének lapozgatása ismét névsorolót indukál. Igaza volt-e a neves írónak abban, hogy a város azé, aki sétál benne? Mit is jelent önző módon olvasni? Az apróságok hogyan visszhangzanak a könyvbúvár lelkében? Mi és miért maradt ki az Ünnep Raguzában kötetkompozícójából?

Az öregedést és a régió magyarságának, nyelvének, fiatalságának helyzetét, veszélyeztetettségét, valamint az anyaország viszonyulását, a határszindrómát több részlet tematizálja.

Az olvasó a madármeglesést, a hangzavart vagy a pacsirtadal létjogosultságát derűs együttérzéssel nyugtázza, és a peremvidéki napló polifóniájára figyel. A kötet ellenáll az egyszólamúságra törekvő szép új világnak, és elszántan kiáll/kitart a látszólag divatjamúlt igazi írott szó, az írástudók egyéni, őszinte felelőssége, igazi arca, sőt a minta és példakövetés mellett.

„Mert hiányoznak nekünk a mesék nagyon”
Könyvek a Vajdaságból. In. Márkus Béla: Tények és képzetek. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2005.
Szerző
Hazát kereső írások (Németh István: Ima Tündérlakért). In. Bence Erika: A kert árnyéka. A vajdasági magyar irodalmi kontextus. Tanulmányok, esszék, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Szerző
A Krivaja mentén
Szerző
Saját otthonok (Németh István: Akik az időket szolgálták)
Szerző
Utazás térben és időben
Szerző
Elolvasom
Németh István két ifjúsági regényéről
Szerző

Németh István két ifjúsági regényéről*

Amikor a Forum Kiadó fölkínálta a lehetőséget Németh Istvánnak, hogy nyolcvanadik születésnapját egy újabb, tollából származó könyvvel ünnepeljük meg, kíváncsian vártam, mi lesz a válasza: novellaválogatás-e vajon, az egykori Zsebtükrének még erőteljesebb felújított kötete? Meg azt is el tudtam volna képzelni, hogy a Magyar Szónak és a Hét Napnak évek óta íródó ,,kétflekkes'-eiből állít össze újabb kötetet. Tépelődött ugyan - s ezt itt nyilván meg is erősíti -, aztán, némi meglepetésünkre, a két ifjúsági regényét, a Vadalmát és a Sebestyént ajánlotta. Ha lehet egy kötetben, mondta, hozzátéve, hogy nem tudja ugyan, hogy a szereplők hogyan érzik majd magukat egyazon fedél alatt, de reményei szerint összeférnek, hiszen a két történet két főhőse egyazon tőről fakad.
Mint általában, nem sokat magyarázkodott, lehet, hogy a mai nap alkalom lesz arra, hogy kifejtse, miért. Miután felkérést kaptam e kötetek recenzeálására, újra a kezembe vettem mind a két regényt.
Azonnal azt kellett látnom, hogy valójában ikerregényekről van szó, olyan értelemben, hogy a Vadalma a falun vakációzó városi fiú története, a Sebestyén pedig a városban kamaszodó fiú töprengéseit tükrözi szülőkről, barátokról, húgocskáról, érlelődő szerelemről, egyszóval egy születésnapi hét naplója, abból az időből, amikor az első űrhajó a Hold felé haladt.
Apropó, napló. Mindkét regény formailag is hasonlít egymásra. A Vadalma tulajdonképpen egy barátnak, Póknak szóló, tíz levélben megírt élménybeszámoló, a Sebestyén pedig a fiú tizenötödik születésnapi hetének élményeit, töprengéseit veti papírra a Vadalma stílusában és modorában.
Egy időben játszódik le a két történet (csak mellesleg: mindkét regénye első kiadásban ugyanabban az évben - 1970-ben - jelent meg), s az író tudatában nyilván együtt motoszkált a két téma: hogyan éli meg egy városi orvos kisfia apja szülőfaluját, illetve milyennek látja egy ugyancsak városi kamasz a körülötte zajló világot?
A két fiú közötti korkülönbség 5-6 év, az egyik, Palkó, ahogyan a szerző mondja, még úgyszólván tejfölösszájú, a kamaszkor kapujában, Sebestyén viszont immáron annak udvarában tart.
A két regény megírását Németh István másfél évtizedes publicisztikai tevékenysége előzte meg, s regényei is az irodalmi igénnyel írt helyzetjelentéseinek, a számadásszerű lírai futtatású vallomásainak a füzérei. Különösen a Vadalmában kamatoztatja falujáró riporteri élményeit a szerző, érzésünk szerint ebben a világban érzi igazán otthon magát. Kis hőse számára egy határ menti, Karacsának nevezett falut választ, ahova már vonat sem jár, mert az előtte levő Pöllénél van a végállomás, de nem vasútállomással, csak a bakterházzal, mert itt fölperdítették a síneket - mint Viszter bácsitól megtudja -, amikor vége lett az első háborúnak, s a vonatok nem mehettek tovább, mert szomszédságba kerültek a románokkal. Nos, itt az apuka szülőfalujában, a gangon, suba alatt alussza át első éjszakáját, itt ismerkedik meg a pézsmapatkány-vadászattal és az ürgeöntéssel, lesz liba- és tehénpásztor, majd dinnyecsősz, viszik a vásárba... Itt lesz szemtanúja egy tűzesetnek, hallgatja az öregek meséjét valamiféle repülőtányérokról, s ismerkedik a tündérek csodatevéseivel, de a boszorkányok világával is, ezek, akik ha éjjel valakinek az ablakába korpászsákot helyeznek, az három nap múlva meghal... Történelem, a legvalóságosabb jelen, de dokumentum és misztikum is, s benne Németh István írásművészetének számos jellemzője: a gond, a véleménynyilvánítás, kommentálás...
S mennyivel más Sebestyén világa, ahol az apuka a vasárnapi tyúkhúslevesnek és a szocialista társadalom építésének él, s nem érti, fia miért lelkesedik az Omega együttes lemezeiért, miért rádiózik annyit, ólálkodik ama könyvesbolt előtt, amelynek kirakatában különleges írószerek, körzők, festékek és ecsetek sorakoznak, nem érti: hogyhogy szerelmes?
- Apát meg kell érteni, meg a mamát is, meg az egész tanári kart, meg az egész istenséget, csak bennünket nem - panaszkodik a fiú a húgának. Mi meg kell hogy értsük: apának titkárnő szeretője, anyának igazgató szimpátiája van. Meg hogy fölsrófolódik, ha azt hallja, hogy vörös burzsoázia, s váltig bizonygatja, hogy ha létezik is nálunk burzsoázia, az sohase volt vörös...
Az apa gondjai is előkerülnek, ami abból a levélből is kiderül, amelyben ez olvasható: ,,Sebestyén szinte máról holnapra keménnyé és önérzetessé formálódik. Ez már nem gyerekkori pukkancsság... A legkínosabb, hogy nem tudunk miről beszélgetni. Ha a modern tudományokat hozom elő, rögtön kiderül, hogy ő azokban sokkal jártasabb, mint én, olyan információi vannak, hogy beleszédülök. Ha a múltat hozom elő, abban én vagyok a jártasabb, viszont ő a múltra úgy
tekint, mint amihez semmi köze...'
Talán mindebből kiderült, miért is tartottuk jónak, hogy ilyen forgatható formában jelenjen meg a két regény, s szinte találkozzanak ezek a mondatok, hogy: ,,...de Tamás bácsiék még nem értek haza Pölléről, a temetésről. Holott a kismalacok már szörnyen visítanak. Indulok megetetni őket", illetve: "Irwin és Scott a kezdetleges holddzsippen elindultak a Szent György kráter felé'.
Végezetül jegyezzük meg, a Vadalmának ez már a negyedik, az egykoron Híd-díjas Sebestyénnek viszont ez a második kiadása. Jó olvasást!
*Elhangzott a sziváci Szenteleky-napon, augusztus 20-án

Saját otthonok (Németh István: Akik az időket szolgálták). In. Toldi Éva: Egyetlen történeteink. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2010.
Szerző
Egy múzeum tárgyai. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
„Sziroma élet”. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Kánaáni történetek. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Németh István: Házioltár. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
A mikrotoponimiák identitásalkotó szerepe Németh István prózájában
Szerző
Elolvasom
Németh István első regényéről (I.)
Szerző

Németh István első regényéről (I.)

A könyveknek jót tesz az idő, a közösségnek viszont nem. Főleg akkor nem, ha a regény, a vers, a történelmi tanulmány lényege – kimondott igazsága – az idő múlásával is a be nem gyógyult sebekbe vág. Nem gyógyul az a társadalom, amelyben az apák és nagyapák történetei az utódoknak is fájdalmat okoznak, és nincs kibékülés, ha a leszármazottak akkor is felszisszennek, ha régen megtörtént tragédiákkal szembesülnek. Jól bizonyítja ezt Németh István most megjelent Fordulat után című kisregénye, amely vagy fél évszázaddal korábban Győzelem után címmel készült megörökíteni a Délvidékünk – és benne a magyarságunk – történetének talán legsötétebb korszakát: a titói kommunista hatalom konszolidálódásának esztendeit. A korabeli recenzensi vélemény azonban – de szeretném tudni, hogy ki írta – megjelenésre alkalmatlannak találta a kéziratot: talán mert ő maga is lojális volt az új hatalomhoz, az ugyanis kevésbé hihető, hogy hatalmi helyzetében világosan fölismerte volna a kisregény jelentőségét. Pedig hatalmas mű ez, amit Németh István ma is az első regényeként tart számon, benne van egy egész világ vajúdó fájdalma, remegő élete, vacogó kiszolgáltatottsága és gonosz indulata. Pedig a halálba menekülő Bencsik Istvánon kívül nincs talán egyetlen hőse sem, aki iránt részvétet érezne az olvasó: ennek a műnek igazi főszereplője a kiszolgáltatottság és a terpeszkedő gyűlölet.

„Mocskos és istentelen” munka volt az, amit Tito és Sztálin közös nagy keretben függő fényképe alatt a beszolgáltatás, a padlássöprés, és a kulákgyötrés önkéntesei a falvakban elvégeztek. Az állambiztonság embereivel a hátuk mögött vágták a síró és belátásért könyörgők arcába: ja kérem, „az ember holta napjáig nem tesz eleget a kötelezettségeinek”. Boldog Mihály sorsa magában is kortörténet: előbb a földkisajátítási és a földosztási bizottságban dolgozott, majd az idők fordultával a beszolgáltatás körül foglalatoskodott, és a bajuszuknál fogva vitte a parasztokat a szövetkezetbe. Adott és elvett, miközben maga mögött érezte az embertelen rendszer minden eszközét és erejét. Régi sérelem vezette őt a hatalom kiszolgálóinak sorába: valamikor, fiatal napszámos korában Heip, a sváb kulák könyörtelenül az arcába vágta: ha éhesek lesznek a gyerekei, hát hajtsa ki őket legelni! És mert semmit sem okult a történelemből, kommunista csinovnyikként is csak ezt tudta mondani az általa megalázottaknak. Tomor Béla, Veréb Miska, Csincsák Feri, Bélik Sándor, meg a félkezű idegroncs, a Vas Gyuszi, valamennyien azt vallják, „azért van proletárdiktatúra, hogy ha kell, parancsoljunk, ne pedig alkudozzunk”. Meggyőződésük, azért kegyetlenek ők valamennyien, hogy ne térjenek vissza a régi szenvedések, a nélkülözés és a nyomor. Ők – akikre a falu sanyargatott parasztjai úgy tekintenek, mint akik a gyalázatot tenyésztik, és a gyűlöletet szítják az emberek között –, ők még nem tudják, hogy terrorral nem lehet békét teremteni. És így a történetnek sem lehet más végkifejlete, csak tragédia, vér folyik a falu utcáján.

A kisregény tanúsága szerint Németh István már pályakezdőként is drámai erővel elevenítette meg az egyszerű emberek sorsát. Csernák Pál, a régi barát, a kubikostárs megvetéssel vágta Boldog Mihály arcába: „Én éjjel-nappal egyfolytában tudtam volna dolgozni, mert volt már egy csöppnyi szigetem, amihez érdemes volt ragaszkodni. Nem kellett volna engem munkára hajtani. Hajtottam volna én magam. Hajtott volna a kedv, meg a vágy. Hogy végre én is felemelkedjek a kubikos sorsból. (…) Vasárnaponként csak azért mentem ki, hogy nézzem, gyönyörködjek benne. Belefeküdtem a barázdájába, és szagoltam, szívtam magamba a jó földszagot, és tudtam, hogy ez az én földem. És aztán ti megalakítottátok a szövetkezetet.” Ez a bácskai, az alföldi ember sok évszázados sorsának nagy kérdése: földhöz jutni, és becsületes kétkezi munkával teremteni egzisztenciát a családnak és a közösségének. Ebbe tenyerelt bele oly durván a kommunizmus kollektivizmusa, és üldözött a halálba ezreket és tízezreket. „Miféle győzelem ez?” – kérdezte maga Németh István is, amikor újraolvasta a fél évszázaddal korábban született kéziratát. És mindez a kisregényen belül még csak az egyéni tragédiák tablója, túlmutat ezen az író balladás tömörségű társadalom-rajza: a fordulat utáni évek lefojtott valóságának ábrázolása.

Elolvasom
Németh István első regényéről (II.)
Szerző

Németh István első regényéről (II.)

Csábít a gondolat: mérlegre tenni, vajon másként alakult volna a vajdasági magyar irodalom 1945 utáni története, ha – a hatvanas évek elején – Sánta Ferenc Húsz óra című művével közel egy időben jelenik meg Németh István Fordulat után című kisregénye? Vajon a határozott történelemlátás és társadalomismeret nálunk is példát adott volna az írás emberének és az irodalmi elkötelezettségnek? Egy erőteljes kritikai példa elejét vette volna annak a fordulatnak, amely a felelőtlen kalandok egyoldalúsága felé sodorta az irodalmunkat? Csoda nem történt: Németh István regénye nem jelenhetett meg, mert nálunk akkoriban nem volt olyan magyar közösségi erő, amely hangot adott volna a sorskérdéseknek – vagy a sorskérdéseinkkel történő szembesülés igényének. Viszont mindennél többet elárul, hogy a Fordulat után ma is drámai erővel hat, és a mondanivalója – a kiszolgáltatottság kérdése – ma is az elevenbe vág.

Annak, hogy kié a föld, önmagában nem csak gazdasági vonatkozásai vannak, a föld birtoklásának kérdése a Bácskában és a Bánságban ma is szorosan összefügg az otthonlét kérdésével. Már Cziráky Imre is érezte a gond súlyát, amikor az 1930-as években megírta A Lapos mostohagyereke című elbeszélését Tapasztó Máté nincstelen zsellérről, aki a líkai telepesek nagy bevonultatása során kimaradt a földosztásból. Németh István parasztjaiban is eleven erővel tör fel a földhöz, a röghöz való ragaszkodás, ezért látnak mindenkiben ellenséget, aki a szövetkezeti gazdálkodás felsőbbrendűségét hirdetve a tulajdonukra tör. Bencsik István kérges tenyerű béresnek tizenkét holdja van és tanyája – s minderre persze öt éhes száj – ezért inkább felköti magát, mint hogy bemenjen a „közösbe”. „Még a remény sem marad meg! Nekem az életem az a tizenkét hold sovány föld” – mondta, amikor megkötötte a hurkot.

A tragédia hangulatát sugallja a bácskai táj is: „Egyvégből való, mozdulatlan, szürke őszi felhő borította be az eget”, és szórta szerteszéjjel a reménytelenséget. Satnya akácerdőcske szegélyezte az utat, a fák roskadásig voltak varjúfészkekkel, „nagy, lomha röptű madarak károgtak fölöttünk” vészjósló lármával. Távolabb az úttól az elüldözött, elhurcolt csentei svábok sorsára emlékeztetve tanyaromok meredtek az égnek: „azok a romok mind sváb tanyák voltak – magyarázta útitársának a kulákok tanyájára tartó Boldog Mihály –, és amikor jöttek a telepesek, az üresen maradt tanyákra senki sem költözött be, előbb a gaz verte fel őket, aztán lassan düledezni kezdtek, majd észbe kaptak a telepesek, kiszedték belőlük a használható épületanyagot, és elhordták.” A telepesek a régi dűlőutakat is felszántották és ettől egyszerre megváltozott a táj. „Évekkel ezelőtt a határ legszebb része volt, teleépítve virágzó tanyákkal rendben tartott, gondosan megművelt vetéstáblák sorakoztak egymás mellett.” A csenei svábok szorgalmas művelői voltak a földjeiknek, gyarapodó birtokaikat öröm volt nézni. Földjeikből soha egy rögöt el nem adtak volna, a tragédiának kellett bekövetkeznie, hogy új gazdák üljenek a birtokba. De nem jutott jobb sors a romokon túli szállások tulajdonosának sem: a túlélő „tanya siralmas állapotban volt, már ami a gazdasági épületeket és az udvart illeti. Látszott rajtuk, hogy az utóbbi időben a gazda levette róluk a kezét. Az udvarban szerteszét hevert az eketalyiga, a fokas, a borona, a henger; az istálló bejáratánál bokáig érő trágya, az ólajtó a sarokvasból kibillenve lógott, a góré eleje leroskadt, tetőgerince veszedelmesen meggörbült. Nagy Richárd kint állt a tornácon, ott várt be bennünket, mint valami várúr.” Ő lesz az, akinek kezében napokkal később megvillan a gyilkos kés, és vér folyik a falusi árokparton.

Kívül-belül sötét világ a Fordulat után című regény színtere: Vanyák Pál, a beszolgáltatások egyik felelőse évekkel korábban első volt azok sorában, akik a zsidó Roth Jakab boltjából kocsiszámra hordták haza a rablott árut, Boldog Mihály magányos perceiben hallani vélte a csendőrbotozás nyomán kiserkenő vér egyhangú, halk csöpögését, és akad olyan is, akinek nem kell az emlékezetébe idézni a partizánok bevonulását, amikor a „felszabadítók” háromszáz ártatlan embert tereltek ki a csatornapartra, s ha „nem lett volna egy Tomor Béla meg egy Takács Jóska, lelövöldözték volna őket mind egy szálig”. Egy rettenetesen sötét világ, amely – fél évszázados megkésettséggel – most kapott először hangot az irodalmunkban.

Elolvasom
Egy regényes regény

Egy regényes regény

Németh István: Fordulat után. Forum, Újvidék, 2013

Egy regény regénye – akár e címet is adhattuk volna recenziónknak, utalva Sinkó Ervin híres naplókötetére, mert ismét a szocializmusban járunk, és egy olyan regényt tartunk a kezünkben, amely nem jelenhetett meg közvetlenül a megírása után (Sinkó naplójának hitelességét egyes történészek kétségbe vonják, ti. hogy az utó-napló, azaz utólagosan rekonstruálta és adta ki a történetet napló formában). Az ötvenes években járunk Újvidéken – 1959-ben Sinkó Ervin közbenjárására és vezetésével megalapítják az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékét. Németh István első regényének kézirata viszont, amely a Győzelem után címet viseli, 1953-as megírása után porosodni kezd a Forum Könyvkiadó egyik polcán – illetve elődjénél, a Testvériség-Egység Kiadónál, a Forumot 1957-ben alapították –, majd a pincébe kerül. A szerző saját bevallása szerint, miután saját másodpéldányát elvesztette, bő fél évszázaddal később egy volt kollégájától kapta meg, aki a kiadó pincéjében bukkant rá egy irattartóban.

Ám most életre kelt, e sorok írójának nem kis örömére. És nem csak azért, mert a kötet szerzőjével egyetemben kishegyesi (származású), s mert a történet mintha szülőfalujában játszódna – bár konkrétan a település, a bácskai falu nincs megnevezve, a toponímok ismeretlenek (például a dűlőutak nevei, a könyvben Felvég van, míg Kishegyesen csak Alvég), a szereplők vezetéknevei pedig fiktívek.

Az 1930-ban született Németh István a magyarországi olvasóközönség körében kevésbé ismert. Pedig az egyik legnépszerűbb, legolvasottabb vajdasági magyar íróról van szó, akit pár éve az egyedüli vajdasági napilap, a Magyar Szó olvasói a legjobb újságírónak szavaztak meg. A termékeny író a Magyar Szó riportereként tevékenykedett, bő kéttucatnyi gyűjteményes kötetet publikált: elbeszéléseket, vallomásokat, krónikákat, jegyzeteket, meséket, riportokat, esszéket, és több gyerekkönyvet is írt. Regényt viszont soha többé, miután az elsőt fiókba rakták.

Minthogy soha semmilyen funkcióban nem volt, szerkesztőként sem dolgozott, pláne nem politizált pártszínekben, bőven maradt ideje az alkotásra. Megkapta a legrangosabb vajdasági magyar irodalmi díjakat, némelyiket, mint az év legjobb könyvéért járót, a Híd-díjat, többször is. De Magyarországon semmit.

Az akkor szocialista időkre mi sem jellemző jobban, mint az, hogy a lapnál a heti norma egy riport, tárca leadása volt, de lehetőség volt fizetett alkotói szabadságra is, és kényelmesen elvonulni az Adriára regényt írni. Első könyve, a Parasztkirályság című novelláskötet 1954-ben jelent meg, de a szerzőnek Újvidékre kellett „menekülnie”: a magukra ismerők sérelmezték, hogyan írt szegénységükről.

Itt és most viszont nemcsak a regény érdekes (és nemcsak dokumentumként), hanem a történet egésze, Németh karrierje. A szerző pártmunkás nem volt sose, pedig akik a negyvenes évek végén váltak nagykorúvá, azoktól bizonyosan elvárták a rezsimhűség legmagasabb fokát, főképp, ha újságíróról, íróról, értelmiségiről volt szó. De ellenzéki sem volt – egy hetvenes évekbeli, auschwitzi riportjában, miközben egy nénikét csesztet vallásossága, a zsidócsillag viselése miatt, elmondja, hogy ő bizony kommunista. Az első regény meg nem jelenése azért kulcskérdés Németh életművének megértése során, mert mint látni fogjuk, hogy a szerkesztő, a kiadó, amelyik elsüllyesztette, egy irodalmi szempontból ígéretes karriert akasztott meg. Azt hiszem, Németh írásművészete, azon belül társadalomkritikája más irányt vett volna, ha nem törik le, jómaga nem kezd el alkalmazkodni és kevésbé kényes témákkal foglalkozni, kevésbé élesen és pontosan fogalmazni az amúgy igen provinciális közegben. Nem véletlen az sem, hogy a gyerekirodalom és a lírainak mondható tárcák, karcolatok írása felé fordult. És itt a kulcs ahhoz is, a Vajdaságon kívül miért nem vált (el)ismertté, pedig a tehetsége többre kalibrálta volna. Ugyan akadtak adminisztratív akadályok a könyvterjesztés terén, ám más, nála fiatalabb és a magyarországi kádárista hatóságok szemében sokkal „veszélyesebb” vajdasági magyar szerzők mégis áttörtek. Ez Németh esetében azért is magától értetődőbb lett volna a baloldali, jugoszláv avantgárd symposionista szerzőkkel ellentétben (Tolnai Ottó, Domonkos István, Végel László stb.), mert Németh beilleszthető lett volna a népi irányzat szocialista vonulatába – magyarokról, a faluról, a vidékről ír, rossz és jó parasztokról, rossz és jó pártemberekről, a szövetkezetről és az új emberről, a régi rendszerről és a múlt gazdáiról, gondokról-bajokról. Ám óvatos optimizmussal, a szebb-jobb jövőbe vetett hittel, némi iróniával és humorral is. Németh sok tekintetben predesztinálva volt, hogy sikeres legyen Magyarországon. Nem lett az, bár vidéki folyóiratokban itt-ott jelen volt, ám hangsúlyosan vajdasági szerzőként egy-egy, a vajdasági irodalomnak szentelt tematikus blokkban. Talán olyan hírnévre, olvasottságra és recepcióra is szert tehetett volna, sőt, mint Gion Nándor mágikus realizmusával.

Úgy tűnik számomra, hogy Németh életműve ugyan irodalmilag elsüllyed (nem tudok róla, hogy akár a Vajdaságban valaki szisztematikusan foglalkozna életművével), de társadalomtörténetileg nagy életművének minden egyes darabja a legkisebb jegyzetig fontos, sőt, tapasztalatból tudom, hogy aranybánya és kiváló kiindulópont bármely vajdasági téma történeti megismeréséhez.

Németh István realista író (de sosem volt szocialista realista), ám jó ideje berzenkedik az újtól, úgy a hétköznapi dolgoktól, mint a mobiltelefon vagy az internet, amiről publicisztikáiban ír, mint az irodalmi újdonságoktól. Már a sympósokkal szemben is tartózkodó volt, pedig az első generáció tagjai egy évtizeddel voltak csak idősebbek nála. Ugyanakkor őt e vérmes ifjak – másokkal ellentétben – nem kritizálták, nem tűzték vitriolos tolluk hegyére, pedig a hatvanas évek elején a lap kritikusai, glosszaírói nekiestek mindenkinek, akik a templomtorony-perspektívát alkalmazták. Pedig Némethnek mintha ez lenne a módszere: felmegy a falu templomtornyába, jól körbenéz, aztán egyszerűen leírja, mit lát és hall, mindenféle értelmezés, trükközés nélkül. E kötet utószavában, a (Láb)jegyzetféle egy pincepenész szöveghez címűben, megfricskázza a legújabb nemzedéket, mert minden szövegük tele van lábjegyzettel – a szövegirodalom nem csak távol áll tőle, de alighanem nem is értetette –, de azt is elmondja, hogy a kötet címét azért változtatta meg Fordulat utánra a Győzelem után helyett, mert e vidéken ma már sose tudjuk, ki a győztes. Arról is beszámol, hogy a könyv azért nem jelenhetett meg anno, mert „a recenzense, tekintélyes, önmagához, valamint közvetlen s tágabb környezetéhez is igen szigorú közéleti személyiség, elfogadhatatlannak tartotta zűrzavaros mivolta miatt, az épülő szocialista társadalom szempontjából pedig kimondottan károsnak. Holott egy szó sem íródott le benne a szocializmus ellen, állapítottam meg magamban újraolvasás után.” A szerzőnek csak részben van talán igaza, a regényből ma már semmiféle szocializmusellenesség nem olvasható ki, de hogy akkor nem, az innen nézve egyfelől nem megítélhető, másfelől mégis erős kétellyel illethetjük. Hisz akkor már az is szocializmusellenes volt, ami nem volt szocializmuspárti – és mivel e regény az új rendszeren belüli alapfeszültségekről is szól, ez az ötvenes évek közepén már éppen elég volt a kézirat elfektetéséhez.

De nézzük magát a regényt, melynek története valóságos dráma. Megelőlegezném, hogy igazi gyöngyszeme lehetett volna ez anno a magyar prózának, mely a nyilvánosság szintjén még a szocreálban dagonyázott. Mert akárhogyan is törjük ma a fejünket, nehéz lenne bármiféle közvetlen rendszerellenes üzenetet kiolvasni, ha már, akkor inkább a jobbítás szándékát azáltal, hogy megírja az új rendszer működtetőinek hibáit, dilemmáit, az emberieket és a rendszer jellegéből következőket is (ám erényeiket is).

A helyszín tehát egy jugoszláviai, bácskai magyar falu, közvetlenül a II. világháború utáni években. Az én-elbeszélő Boldog Mihály, a helyi párt és apparátus tagja, a boldogtalan földnélküli, nincstelen, akit most is az új szövetkezetben dolgozó felesége tart el. A pártiroda faláról Tito és Sztálin képe néz le a lelkes és kevésbé lelkes aktivistákra, azaz 1946–47 körül játszódnak az események. A fordulat előtt a magyar csendőrök letartóztatták, megverték Boldogot (vélhetően, mert illegális kommunista volt, akár későbbi kollégái). Akkor egy német gazdánál, Heipnél volt részes, és noha úgy vélte, mindent megtett, keményen dolgozott, a gazda ősszel, a betakarítás utolsó napján, a hatodrész kiadásakor nem jelezte, hogy számít rá a tavasszal, sőt, megalázta. Heip ugyanis elégedetlen volt, mert nem kapálták meg negyedszerre is a kukoricáját, pedig akkor a hatod is több lett volna. És vérig alázza őt, amikor kifejti, hogy „A magukfajta munkásember egy kicsit sem igyekvő – folytatta. – Ha legelni tudna, tán sosem dolgozna.” És tőrként szúrta a szívébe a regény kulcsmondatát: „Jövőre majd kihajtja a gyerekeit legelni.

Ha lett volna pisztolya, lelövi, mondja Boldog, de még egy sarlót sem talált, hogy elvágja a német gazda nyakát. Aki később eltűnik a környékről (az utalás közvetlen, Németh nem írja le, hogy az összes német elmenekült a közelgő Vörös Hadsereg elől), s a Heip-birtok felé járva boldogan látja az immár behajtóként dolgozó egykori részes, hogy a tanya összedőlőben van. De azt már sajnálja, hogy a telepesek (akik csakis szerbek lehetnek, de ez sem hangzik el) összevissza szántották a határt, semmi sem felismerhető és minden megy tönkre.

Heip, azaz ez a fajta szociális igazságtalanság hajthatta őt a pártba, no meg a magyar csendőrök, bár erről sem tudunk meg többet – a német gazda miatt lett kommunista, emiatt verik a magyarok. Az egyébként rövid, százoldalas regény a beszolgáltatásról szól, az emiatti tragédiákról. Boldog Mihály maga ruhajegyelosztó is, abból sincs persze elég, és a falubélijei egyre inkább meggyűlölik, összesúgnak a háta mögött, hisz mindenkinek nem tud nemhogy elegendőt, de egy jegyet sem adni. De nem adja föl, elvtársaival – vagyis ahogy akkor mondták –, néptársaival töretlenül megy tovább, hajtják a gazdákat, hogy tegyenek eleget az egyre súlyosabb beszolgáltatási kötelezettségeknek, hogy majd egyre jobb és jobb legyen, mert végre vége a régi időknek. Nem kérdéses, hogy mennyire őszinte sorok ezek, az egyszerű falubéli emberek kommunizmusának hihetetlenül pontos és plasztikus leírása ez, és a típusok is megjelennek. Felvonulnak előttünk azok a párttagok, akik cseppet sem inganak meg, de épp főhősünk az, aki megretten és meginog a tragédiákat látva vagy hallva (az egyik gazda azután lesz öngyilkos, miután nála járt, a gazda elmondta neki, hogy már tényleg nem tud mit beszolgáltatni, csak a 12 hold földje maradt, amit a két kezével kapart össze, de a szövetkezetbe nem fog belépni), ám főnökei újra erőt vernek bele. Akkor sem enged, amikor a ruhajegyek miatt próbálták lekenyerezni, de nem enged feleségének sem, aki amiatt dühöng, hogy még saját maguknak sem utal ki egy ruhadarabot. Még gyermektelen a házaspár, s elbeszélőnk azon kesereg, hogy az asszony sem érti meg, mit akarnak ők, és fölöttébb anyagias (miközben semmijük sincs). Minthogy leginkább éjfélkor ér haza, s magányosan költi el kihűlt vacsoráját – naponta csak egyszer eszik, már ha –, azon borong, hogy már össze sem bújnak az asszonnyal. Talán megcsalja, s egy éjjel észreveszi, az asszony kiszökik a házból – ám egy zsáknyi lopott káposztával tér haza. Összevesznek, de az asszony a fejére olvassa, hogy ő semmit sem hoz haza, mások viszont folyamatosan hordják haza a termést a közösből, azaz a szövetkezet földjeiről. (A történetet a pajtásának mesélő Boldog bevallja, hogy a háború alatt a gazdáikat maguk is meglopták és teli zsákokkal mentek haza sötétedés után.) Másnap megdöbbenve értesül, hogy társai az éjjel tizenhárom tolvajt fogtak el a határban. A felesége nem bukott le (nem a szövetkezet földjére ment ki lopni), de a félelem mardossa a szívét a lebukás miatt – ha már ők ilyenek, azaz neki, a párttagnak a felesége, hát mivé lesz az új világ?

Korábban, a földosztási bizottság tagjaként Boldog Mihály még népszerű is volt a faluban – őt kérdezték úton-útfélen, mi lesz, mi várható. Gyerekkori cimborája keresi fel, Csernák Palkó két holdat kapott nincstelenként, s az az ötlete, társuljanak, vegyenek közösen lovat, és aztán újabb és újabb hold földeket vehetnek. Ő azonban nemet mond, és a szövetkezetről beszél – Csernákot később be is kényszerítik, ami miatt örök a harag a két régi barát közt. A gazdák mindenütt azt sziszegik utána, és a kocsmában hangot is adnak véleményüknek, hogy mind egy szálig lógni fognak Boldogék, ha fordulni fog a szél.

Ha ez nem lenne elég, azaz a mélyszegénység és a szebb-jobb jövőt várás kellős közepén, az egyébként is végletekig feszült hétköznapokban bontakozódik ki a valódi dráma. Az már a mindennapok része, hogy a gazdákat kifosztják az utolsó cső kukoricáig és „vékony disznóig”, a nincstelenek továbbra is éheznek és mezítláb járnak a legnagyobb hidegben. Boldog és Bélik Sándor, a főnöke a tanyákat járják, újabb sorsokat ismerünk meg, a szürke, sáros őszi táj még szomorúbbá teszi az amúgy is élhetetlen világot. Boldog szenved rendesen – de megy főnöke után, nem csügged. Az egyik gazdát azonban békén hagyják, mert ugyan szidta a hatalmat a községháza előtt, de alighanem megbolondult az öreg, mert máskor még többet is beszolgált, mint kellett volna, most meg egyből megmutatta, hová dugta a termést. Nagy Richárd marasztalná őket egy kis vinkóra, beszélgetésre, hisz beteg felesége mellett hetekig emberi szót sem hall, de Bélik hajthatatlan, mennek tovább, ő úgysem iszik, beszélgetésnek, érzelmeknek nincs helye. Egyik párttársukról is dönteni kell, az OZNA, a rettegett titkosszolgálat autója már várja Vanyák Palit, aki a régi rendszerben feketézett – így bomlasztotta a rendszert, állította –, de formálisan ők is ki akarják zárni a pártból. Hiba volt bevenni, mondják, de mindnyájan hibásak, mert azt hitték, ha köztük van, figyelhetnek rá, ám lepaktált a gazdákkal, korrupt lett, új házat épített magának, ami szúrja a falusiak szemét, s így árt a pártnak. Segédjének dilemmái is előkerülnek – azaz a kor dilemmái –, a fiatal gyereké, akinek ugyan paraszt apja megengedte, hogy belépjen a pártba, az még nem érdekelte, de azt mondta, ha másfél hét után továbbra is részt vesz a beszolgáltatás kikényszerítésében, kiteszi a szűrét a családi házból.

Nem tudom, mennyire fogott 2013-ban a szerkesztő ceruzája, de Németh nyelvezete ma is nagyon élő, nem túlstilizált, nincs parasztos nyelvjárás, és a tájnyelvi jellegzetességek is módjával kerülnek be, főként a tárgyak elnevezésekor. Szikár nyelvezet ez, de illik ahhoz a puritán világhoz, és így, hogy minden oldalon ott egy újabb és újabb dráma, egy kemény történet vagy épp az elbeszélő lelkiismereti kérdései, mellbe vágja az olvasót – a regény nemcsak azért olvasható el egy ültő helyünkben, mert rövid.

És most jön a java két szálon. Az egyik, ami miatt Boldognak végig lelkiismeret-furdalása van, miközben mesél: Nagy Richárd újra megjelent a községháza előtt, noha felmentették az újabb kötelességek teljesítése alól, s szidni kezdte a behajtókat. Amikor „a gyerekarcú elnök”, Takács Józsi odament hozzá, hogy hazaküldje, a „megbolondult” paraszt leszúrta, ott vérzett el helyben (A történetnek annyiban valós alapja van, hogy Kishegyesen megölték a párt helyi első emberét, de nem egy parasztgazda. Ugyanis a fiatalokat elküldték „önkéntes” munkaakcióra, országépítésre, és azt ígérték nekik, ha visszajönnek, munkát kapnak. Miután nem kaptak, az egyik felháborodott meggyilkolta a párttitkárt vagy az elnököt.) Boldogot pedig azért mardossa a lelkiismeret, mert ha maga is odamegy Nagyhoz, akit ő jól ismert, és talán vele még szimpatizált is az öreg, megakadályozhatta volna a merényletet. Ezek után ajánlják fel neki, hogy hordjon pisztolyt, de ő ezt elutasítja: „Fegyverre életemben egyetlenegyszer lett volna nagyon nagy szükségem. Amikor Heip azt mondta, úgy nagy általánosságban a kukoricaföldön: »Jövőre majd kihajtja a gyerekeit legelni«.” Bánatában betér a kocsmába, ahol azt látja, a gazdák jó része kárörömmel figyeli a gyilkosság körüli helyzetet, sokan viszont félnek, hogy a központi hatalom újabb bosszúja éri el majd a falut. Ám most sikerélménye lesz – beszélgetni kezd az emberekkel, majd szónokolni, hogy igenis, megy tovább az élet, szidja a bujtogatókat, akikre „a régi nincstelenek és napszámosok egy része” még ma is hallgat, de ezután más lesz, az a világ nem tér vissza. Pap nélkül fogják eltemetni Takács Józsit, mondja végül, és végül marasztalni akarják őt, fizetni neki egy italt, és megígérik, ott lesznek a temetésen.

De a falura újabb kötelezettséget rónak ki, noha ők maguk is tudják, nincs már mit behajtani. Ám az egyik körzeti gyűlésre őt küldik az embereket győzködni. A kocsmában megiszik két pohár pálinkát, úgy merészkedik el az iskolába, a terem tömve, az asszonyok kötögetnek, de aztán fölhördülnek ők is. Egyként mondják: „Nincs mit adnunk a gyerekeknek!”, ő pedig azt sziszegi, „Hazudsz! Hazudsz!” Ő, a gyermektelen gondolja azt magában: „Nekem akkor még nem volt gyerekem, de a fordulat előtt láttam éhező gyereket, és el tudom képzelni, mit érez olyankor az apa vagy az anya. Ezek itt még sosem láttak éhező gyereket. Nem tudják, mi az. Sokuknak nincs is gyerekük.” Valahogyan el akarja őket hallgattatni, a parázs vita során mindenki kiabál, de végül kitör belőle:

„Nem kell, hogy megegyétek őket, mint Oroszországban! Nem kell! Ha nem tudtok nekik mit adni, hajtsátok ki őket legelni!

Hirtelen dermesztő csend támadt.”

A felocsúdás után viszont egy írnok vette kézbe az ügyet, aki mindig magával hordta írógépét, és jegyzőkönyvbe vették, mit mondott, hogyan sértette meg a falusiakat. A tiltakozást kétszázhuszonheten írták alá. Az írógép úgy kopogott, mint ahogyan a vére hullását hallotta a csendőrlaktanya pincéjében, amikor is „a fordulatkor egy padra kötve korbácsoltak a csendőrök”. Boldogot aztán ugyan elvitte az OZNA, de megnyugtatták, nem lesz semmi baja és elengedték. Gyalog tette meg hazáig a huszonegy kilométert, mert egy fillérje sem volt vonatra. És a történet itt ér véget.

Ha jobban belegondolunk, az ötvenes évek közepén találhattak a regényben épp elég indokot arra, ami miatt inkább elfektették. Hiszen sem a kezdeti idők beszolgáltatásaira, a keménykedésre, az áldozatokra, az öngyilkosokra nem volt illő emlékezni, sem ildomos a párton belüli belső ellentmondásokat, kétkedéseket kitenni az ablakba, például, hogy egykori feketézőket, azaz bűnözőket is bevettek a kommunista pártba (lásd a pártba átigazolt tömérdeknyi kisnyilas esetét). Boldog története ugyanis nem sikertörténet, nem lineáris, s ugyan a kifosztott gazdák sem pozitív hősök, de a behajtók sem – mindenkinek megvan a szenvedéstörténete, még a német gazda is megkapja a magáét, hisz menekülnie kell. Boldog sem jut egyről-kettőre, pedig hisz, de mégsem eléggé. A dráma egyszerűen emberi: megalázottak állnak szemben a kifosztottakkal, a nincstelenek pedig ugyanúgy lopnak, mint a fordulat előtt, mert utána sincs mit enniük. Semmi sem változott, a kiszolgáltatottság megmaradt, a gazdáknak, mint elhangzik, éppen mindegy, ki rabolja ki őket, a régiek vagy az újak, az eredmény ugyanaz.

Szép kis kötet ez (fizikai valójában is, ami Sütő Anna és Sirbik Attila munkáját dicséri), és a könyvespolcon akár odatehetjük az utóbbi év legnagyobb sikerkönyvének számító regénye, Borbély Szilárd Nincstelenekje mellé. Számos hasonlóságot találunk – örökké szegény magyar falvak a helyszínek, kilátástalan, megnyomorított emberek a hősök. Bár itt az elbeszélő nem gyerek, hanem hithű kommunista, nem elnyomott, hanem első körben maga is elnyomó, de az, hogy végül minden az étel, azaz az éhezés körül forog – nincs brutálisabb alázás annál, mint azt mondani, legeltesd meg a gyereked, itt munkát nem fogsz kapni (gondoljunk csak arra, Borbély elbeszélőjének apja is folyton a munkanélküliséggel küzd) –, és nincs kegyetlenebb világ annál, ahol az utolsó falatot is elveszik az embertől. És noha a konfliktusok alapja szociális, ráadásnak még ott vannak a származásból eredő, etnikai és/vagy vallási összetűzések is, az őslakosok és a jövevények közti ellentétek, amelyek tovább mélyítik a szakadékot. És végül mindenki szerencsétlen lesz, hiába válik az elnyomóból áldozat, a kizsákmányoltból a hatalom embere. Ahogy falun mondják: a szegénység bassza a nyomorúságot...

Poétikailag és stilisztikailag ugyanakkor nagyon éles a különbség, Borbély könyvének több rétege van, Némethének realizmusa okán, mondhatni, csak egy. Borbély regénye költői, ez pedig „csak” prózai, de az 1950-es évek elején íródott regényt értelmetlen lenne e tekintetben összevetni a szintén tavaly megjelent, de az utóbbi években írtakkal. Borbély nyelvezetének van egy durva rétege, ám a kor irodalmának elvárásaihoz igazodva Németh még egy ejnye-bejnyét sem igen enged meg, nemhogy egy kiadós káromkodás leírását.

A lényeg, sajnos vagy sem, az, ha Németh István azon az úton mehetett volna végig, amit első regényével megkezdett, ma alighanem a magyar realista vagy az ún. valóságirodalom jelentős íróját ünnepelhetnénk benne, aki kegyetlen éleslátással, de a maga egyszerűségében és egyszerűségével meséli el a jugoszláviai magyarok kis és nagy drámáit, mesél a dél-alföldi falvak cinikus, kegyetlen világáról, ahol a túlélés az elsődleges, nem az érzelmek, ahol az számít, amit ma megeszel, majd a következő lépésben, ha már lehetséges, a másikon átgázolás, az anyagi gyarapodás következhet (ahogyan az ma is megfigyelhető). Németh szocialista népiességét, realista voltát, amiben hatalmas kritikai potenciál volt, azonban a cenzor, a szerkesztő, a kiadó, azaz a hatalom a maga szempontjából hamar felismerte. A könyvben oly erős az immanens kritika, hogy azt a még ingatag rendszer aligha bírta volna el, Németh szegényparaszti származása meg külön hitelesíthette e kritikát. Ha Némethet hagyták volna úgy írni, dolgozni, ahogyan elkezdte, sok minden más lett volna – így a symposionisták kritikájában sem volt annyi nóvum, akik részben szintén balról kritizálták, előzték meg a hatalmon lévő, hivatásos jugoszláv baloldalt, még a magyarokat is.

Az igaz, hogy Jugoszláviában már az ötvenes évek közepétől konszolidáltabb, azaz élhetőbb világ jött el, de Németh Istvánt a kudarc, azaz kéziratának eltüntetése más irányba terelte, hogy tudatosan vagy öntudatlanul, ma már úgysem tudjuk meg – és ő maga vált Boldog Mihállyá, aki úgy írt, hogy látta a bajokat, szólt is róluk, voltak dilemmái, de amennyire lehetett, túllépett rajtuk azáltal, hogy mindenhová odabiggyesztette a vörös farkat, azaz a szebb jövőbe vetett hitet. De ha akkor élünk, talán mi magunk sem járunk el másképp. Az ötvenes évek végétől megindult látható fejlődés, anyagi gyarapodás jelentőségét nem szabad elfelejteni – akkor már nem éheztek az emberek, nem egy ruhadarabról álmodoztak, hanem fürdőszobát építettek, meleg vízzel.

A tanulság, ha a 21. században még lehet e szót használni, az, hogy ha valaki ösztönösen, a következményekre nem gondolva ír, mindenképpen autentikusabb műalkotást fog letenni az asztalra. Érzékelhető, szinte kézzel tapintható, hogy a fiatal Németh a Fordulat után írása közben nem gondolkodott, abban az értelemben, hogy nem érdekelte, ki mit fog hozzá szólni, hogy ezek tabu témák-e, megsérti-e a helyiek érzékenységét vagy sem. Az őszinteség ugyan nem esztétikai kategória, de Németh későbbi munkássága részben sajnos arra is példa, mi történik, ha az író alkotás közben számol a politikai következményekkel és egy ideológia vélt vagy valós elvárásainak próbál megfelelni, de legalábbis nem szembemenni azokkal (vagy enged a cenzornak, aki kihúzta a kényes részleteket). A Fordulat után még szembe ment mindennel, ezért jó könyv megírása után hatvan évvel is.

A fiatalkori regény (Németh István: Fordulat után)
Szerző
Retrodesign
Lélekrobbanások. In. Fekete J. József: Idegenség/Érintettség. Magyar olvasókönyv 2. Életjel Könyvek, Szabadka, 2014.
Németh István tájháza. Németh István: Akik az időket szolgálták. In. Bányai János: Író(k), könyv(ek), prózá(k). Könyv és kritika VI. L–Zs. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2015.
Szerző
Fiatalkori kisregény. Németh István: Fordulat után. In. Bányai János: Író(k), könyv(ek), prózá(k). Könyv és kritika VI. L–Zs. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2015.
Szerző
Elolvasom
Pusztuló világban
Szerző

Pusztuló világban

„Aki nap akar lenni, az tisztuljon meg minden koromtól” – Elkallódott utószó Németh István Jusztika című kötetéhez (1.)

Németh István írói munkássága ma már a délvidéki magyar irodalom klasszikus értékei közé tartozik. Azon klasszikus értékeink közé, ahol a táj emberének alapvető sorskérdései az erkölcsi elkötelezettség nyilvánvaló jelenlétének fényében fogalmazódnak meg. A Németh István-i klasszicitás lényege, hogy megfogalmazott kérdései mindenkor kellő határozottsággal figyelmeztetnek a körültekintés és a számvetés feladatára, hogy azután a meglelt vagy csak keresett válaszai egy egész közösség lényegi – szellemi és történelmi – megmutatkozásához, föltárulkozásához vezessenek. Miért, hogy tájaink lakója mindig az űzöttség terhével a lelkében kísérel meg újra és újra otthont teremteni magának? Miért, hogy történelmére, társadalmi valóságára, hitére, meggyőződésére és alkalmanként fölépített intézményeire az örökös átmenetiség a jellemző, miért, hogy egyetlen közösségi alkotása sem teremt a számára biztos jövőre nyíló perspektívát? Miért, hogy a délvidéki magyar ember a szellemi építkezésében soha nem jutott el a folyamatosságnak arra a szintjére, ahol már egymásból következnének a nemzedékek teremtette, megtartó értékek? Miért, hogy a legkiválóbbak emberfeletti vállalásai is csak a maguk egyediségében és egyedüliségében fénylenek föl, ragyogó, termékenyítő napsugártól fénylő mennyboltot azonban sohasem borítanak a didergők fölé? Miért, hogy a legígéretesebb nekirugaszkodásaink sem vezetnek az esetek többségében sehová? Tájainkon nem lenne mit őrizni, nem lenne mit félteni, nem lenne miért küzdeni, nem lenne mit visszasírni? Igazából hol is kereshetnénk a saját, ismerős tájainkat? Régi nagy birodalmakból kiszakadt nomád törzsek kallódnak úgy a pusztaságban, ahogyan a délvidéki magyarság immár egy évszázada hányódik az új honalapítás, az új otthonteremtés kétségei és gyötrelmei közepette. Még azt sem mondhatjuk, hogy nincs a hazataláláshoz rátermettsége vagy kellő küldetéstudata. Csak a történelmi kötöttségeit, hagyományos értékeit, szívének-lelkének valódi dimenzióit kellene jobban megbecsülnie, hogy emlékezetében és izmaiban fölszabaduljanak a teremtő erők. A Bácska, a Bánság, Szlavónia és a Drávaszög magyarjaiban kétségbeejtő lendülettel fogy az életerő, lelkesedésük tüzével már egy karácsonyi fenyőgyertyát nem képesek meggyújtani. A Bácska, a Bánság, Szlavónia és a Drávaszög magyarjaiban két dolog fogyatkozik egyszerre: a nemzeti öntudat megtartásának szándéka és vele egyidejűleg az anyanyelv ápolása és szeretete. Nem csoda hát, hogy nincs, ami köré fölépíthetné a biztos otthonát. Németh István személyes vallomásokat tartalmazó Díszudvar című kötetének talán legszebb írásában, az Aracsi szitakötőkről szóló jegyzetében szinte történelmi jelképpé nő maga a nyers látvány is: „A romokat […] csalánerdő, burgying, áttörhetetlen bozótos veszi körül. Egy csapás, egy ösvény nem vezet hozzá. […] benövik a faragott köveket a füvek meg a fák.”[1] Ímhol a könyörtelen pusztaság, a táj, ahol ilyen-olyan keserűségek közepette helyét keresi a délvidéki magyar élet. Másutt, a Megindult haza című jegyzetében pedig így szólította meg önmagát az író: „a te egyetlen s maradék vagyonod, éltető elemed a katasztrofálisan fogyó délvidéki magyarság s a tőle elválaszthatatlan vajdasági táj. […] Mi marad maradék hazádból? Mit tettél érte, hogy minél tovább fönnmaradjon? Írtál legalább egy Szózatot?”[2] Németh István publicisztikai írásainak és elbeszéléseinek, vallomásainak és jegyzeteinek, önéletrajzi vallomásainak és riportjainak – egész írói opusának – ez az odafigyelés és a számonkérő körültekintés a lényege. Az élő, eleven lelkiismeret szitakötőszárnyai emelik őt az otthoni tájak fölé, miközben élményeiben és gondjaiban érzi a zuhanás, az aláhullás veszélyét is.

Németh István klasszicitásának tartalmi lényege, hogy szinte első írásának a megjelenésétől kezdve sorra vetett számot a hanyatlásunk stációival. Pályája elején írásaiban a kritikusai móriczi jegyeket véltek fölfedezni, s bár kétségtelenül a hang és a jelenségek láttatása emlékeztetett a kiváló elődre, elsősorban a látott valóság és a nyomában született megnyilatkozás volt Móricz Zsigmond indulatához és elkötelezettségéhez fogható.[3] Első, 1954-ben megjelent Parasztkirályság című kötetének elbeszéléseiben még az otthoni paraszti világ vergődései, kínlódásai és nekibuzdulásai jelentek meg (s nyertek megtestesülést szülőfaluja szeretett alakjaiban), előbb a föld birtoklásának mámora, majd az önálló gazdálkodás reményének szertefoszlása töltötte meg feszültséggel a falusi emberek lelkét és állította őket morális döntések elé: tapsikoljanak-e maguknak földet a kisajátított kulákbirtokból, vagy nincstelenekként pusztuljanak éhen a családjukkal együtt? Beüljenek-e a mások teremtette javak buja tenyészetébe, vagy hitükhöz és meggyőződésükhöz hűen maradjanak meg családjukkal együtt kétkezi munkájuk szorgalmánál? Maradjanak-e a béresek és a zsellérek terebélyes nyomorában tisztakezű napszámosok, vagy kérjenek részesedést az elüldözött sváb gazdaságok ebek harmincadjára jutott kincseiből?[4] A Parasztkirályság novelláiban rendre az apáktól örökölt emberi tisztességet kísérti meg az ínségtől való menekülés csábító ígérete. Benne van a kor levegőjében: némi becstelenséggel ugyan, de a te sorsod is jóra fordulhat. Németh István e vajúdó világban találkozik először a lelki teher kérdésével, a morális helytállás dilemmáival és a tisztességtelen szolgálat feloldhatatlan ellentmondásaival; e paraszti világban jelenik meg előtte az ember a maga teljes történelmi lényegében, hogy ettől kezdve mindenütt – falusi parasztportákon és városi hivatalokban, vidéki vásárokon és parókiák hűvösében, a lapszerkesztőségekben és az olajos illatú tanítói katedrák közelében – a becsületes helytállás lehetőségének titkait keresse. Ezért oly megindítóak, ezért oly magával ragadóak a helyüket kereső Németh István-i hősök. Az emberek, akik érzik, az ősiség jogán nekik is lenne jussuk a szülőföld kínálta javakhoz, ők is részesülhetnének a fölszabadultság áldásaiból, de az élet kegyeiből és a jól végzett munka kegyelméből valahogy mindig kimaradnak. A Hegyomlás hőse Kalapáti, aki vesztesen került ki a nagy szocialista-kommunista kísérletből, szinte összeroppant a súlyos megpróbáltatások terhe alatt: „Valami rám szakadt, a leomló hegynél is iszonyúbb valami, és maga alá temetett. […] mintha a csontjaimat is porrá törték volna, akkora fáradtság és tehetetlenség szakadt rám. Még csak tiltakozni sem tudtam. Hiszen én úgy csüngtem ezen a mai világon, mint gyerek az anyja szoknyáján.”[5] Bölcsebbnek bizonyult a Sziget hőse, aki látva a valóságot, elfordult a világtól, önként vállalt száműzetésben, a tanyák környéki lápos vidék egy szigetén élte le hátralévő éveit. „Innen nézve mi volt az egész életem? Küzdelem sok bajjal, keserűséggel, kevés örömmel, úgy, mint a többi ember élete, és most innen visszatekintve már csak mosolyogni tudok rajta.”[6] Így szolgálnak egyaránt tanulsággal Németh István próbatételben elbukó és lélekben erős alakjai. A közösségi élet hősei ők, akik a társadalmi helytállás nagy-nagy kísérletébe pusztulnak bele. Akadnak azonban olyan magányos alakok is, akik távol a világ lármájától, gyötrő magányban vergődték végig az életet. Közöttük a megindítóan szép, Jusztika című elbeszélés hőse, aki idős korában, hétrét görnyedve, simára kopott botjára támaszkodva járta a falu utcáit, s észre sem vette, hogy öreg este lett, mire hazaért. „Nem tudta, a déli harangszótól az esti harangszóig merre kószált, botorkált, melyik kispadon ücsörgött, nyomta el az álom. Hazaért, de hiába forgatta a kulcsot a zárban, nem tudta a kiskaput kinyitni.”[7] A magatehetetlen asszonynak az utca jószívű emberei alkalmanként egy-egy tojást csempésztek a köténye zsebébe, hogy legalább vacsorája legyen. Vagy az Ánizsmagos cukorka Varga Verája, aki utoljára látogatja meg az Alvégen magányosan haldokló, egykori libatömő cselédjét.[8] Paraszt és pártkatona, birtokos gazda és cseléd egyaránt kitaszítottjai a Németh István ábrázolta világnak. Többnyire maguk sem értik, hogy miért történik mindez velük, nem látják a sorsukat alakító kényszerek lényegét. Miért van az, hogy Kánaánban éheznek az emberek? – teszik fel a kérdést a Kánaáni történetek önéletíró hősei, közöttük is elsőként Vass István, aki hetvenhat évesen elmondhatja magáról, „az én sorsom a szolgaság volt”.[9]

 

 

[1] Németh István: Díszudvar. Jegyzetek és vallomások; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1989. 66. p.

[2] Németh István: Lélekvesztőn. Följegyzések az ezredvégről; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2002. 14–15. p.

[3] Pályája elején, a Parasztkirályság novelláiban „társult az író elbeszélő művészete mellé a móriczi világlátást és írói megközelítést megfogalmazó ítélet” – mutatott rá Jung Károly a Mogyorófavirág című kötethez írt utószavában. Jung Károly: Utószó Németh István válogatott elbeszéléseihez; In: Németh István: Mogyorófavirág. Válogatott elbeszélések. Válogatta és az utószót írta Jung Károly; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1990. 324. p.

[4] A szocializmus derűs ígéreteinek hangot adó első kötetét később Németh István módfelett restellette. Egy Herceg Jánosról írt jegyzetében így fogalmazott: „Ő engem mindig »Parasztkirály«-nak szólított, szerencsétlen novelláskötetem címe után, nem voltam rá büszke, a parasztkirály megszólítást éppúgy restelltem, mint a csúfnevemet. Meglehet, hogy Herceg János számára ez volt az én igazi csúfnevem.” – Németh István: H. J. kivonul Nyugat-Bácskából; In: Lélekvesztőn. Följegyzések az ezredvégről; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2002. 42. p.

[5] Németh István: Hegyomlás. Novellák; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1985. 67. p.

[6] U. o. 48. p.

[7] Németh István: Mogyorófavirág. Válogatott elbeszélések. Válogatta és az utószót írta Jung Károly; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1990. 308–309. p.

[8] Németh István: Hűtlen este. Ács József rajzaival; Novi Sad – Forum Könyvkiadó, 1964. 89–99. p.

[9] [Németh István]: Kánaáni történetek. Önéletrajzok, vallomások. Közreadja Németh István; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1994. 49. p.

Elolvasom

Sorsok könyve

Németh István: Jusztika

Kislányként találkoztam először Németh Istvánnal, pontosabban nem személyesen vele, hanem Mogyorófavirág című novelláskötetével, amiről olvasás közben úgy éreztem, hogy a mi utcánkról, környékünkről, falunkról szólnak a benne található történetek, és a szereplők alakja is furcsán ismerős volt, akár ha környezetem jellegzetes figuráit írta volna meg a szerző. Innentől kezdve tudatosan kerestem a könyvtárban Németh István könyveit, és bár a zömében borongós hangulatú írások elütöttek a gyerekkönyvek világától, szívesen olvastam őket, annak ellenére is, hogy felzaklattak. Az egyik történetben például a főhős, Bacsó György, szinte félholtra vesszőzte a saját lovát, amiért az képtelen volt kirántani a megpakolt szekeret a derékig érő sárból, s máig is emlékszem a rettenetre, ami gyerekként elfogott ilyen gonoszságról és emberi aljasságról olvasva. Bacsó György számomra az állatkínzás jelképévé vált, és sokáig állatvédő szerettem volna lenni, hogy az efféle bántódástól megvédhessem az állatokat. Csak jóval később, évek múlva értettem meg annak a novellának a mondanivalóját, a Bacsó György-féle kisemberek tragédiáját: hogy létezik a nyomornak, a kiszolgáltatottságnak és tehetetlenségnek olyan foka, ami a legrosszabbat hozza ki az emberből, s hogy abban a történetben nemcsak a ló, hanem a gazdája is áldozat.

Németh István legújabb, Jusztika című kötetébe is bekerült az említett novella, huszonkilenc másik mellett. A novelláskötet ugyanis válogatás az író több évtizedes munkásságának irodalmi terméséből. Mák Ferencnek, aki a válogatást végezte, nem lehetett könnyű dolga, hiszen gazdag és sokrétű írói életműből kellett olyan ízelítőt nyújtania, ami átfogó, ugyanakkor teljes egészet alkot. Az értő és körültekintő válogató munka eredménye egy reprezentatív kiadvány lett, benne olyan novellákkal, amik igazolják Németh István elbeszélői zsenialitását. Felelevenedik ezekben a történetekben az ötvenes évektől a kétezres évekig terjedő időszak vajdasági létének többféle vetülete: a falusi lét nehézségei, városi életképek, a politikának a kisemberre gyakorolt hatása, a nincstelenség, a reményvesztettség, a küszködés, a magány, ugyanakkor a szépség is, a szülőföld megtartó ereje, a „helyi színek és ízek”, mindaz, aminek esszenciáját magunkba szívjuk az anyatejjel, és ismerős marad számunkra, bárhol is járjunk.

„A novella olyan irodalmi műfaj, amiben minden szónak a helyén kell lennie, hogy bölcsen fejezzük ki magunkat” – olvasható e Németh István-idézet jelen kötetének fülszövegében, s a könyv egésze bizonyíték arra, hogy ő nemcsak vallja ezt, hanem eszerint is alkot. Írásaiban domináljanak bár pergő dialógusok, lírai hangvétel, vallomásosság, vagy bármi egyéb, mindig minden egyes szó a helyén van, gördülékeny a történetvezetés, és a szöveg magával ragadja olvasóját. Még akkor is így van ez, ha egy-egy írásban nem történik semmi különös – teszem azt, egy néni gyalogol át mindössze a történeten, ebben a gyaloglásban mégis benne van egy egész korszak, benne egy falu, benne egy életút és egy életérzés. Németh István elbeszélői figyelme kiterjed a legapróbb részletre is, és olyképpen mesél el egy mikrotörténetet, hogy abból kiviláglik: jó ismeri az ábrázolni kívánt világot, annak minden részletét, és képes a lényeg megragadására. Nemcsak szemlélőként, hanem szenzibilis narrátorként, helyenként szereplőként is benne van ő maga is a történeteiben, így az ő szavaival olvassuk, az ő szemszögéből „látjuk” mindazt, amit papírra vetett. Az egyszerű kisemberek történetei mellett így kerekedik ki az írói életút is, az általa Tündérlaknak nevezett szülőfalujából a nagyvárosba költözés, majd az újbóli visszatérés, a személyes emlékek, anekdoták, s így fogalmazódik meg a féltés is, a sokat látott és tapasztalt íróember aggodalma, amivel feltérképezi, számba veszi mindazt, amit a számára ismerős és kedves világból megőriztek, átalakítottak vagy eltüntettek az évek, és így válik minden története sajátos imává, amibe a szülőhelyét mentené át, óvná, védené.

Természetesen nemcsak Tündérlakot ábrázolja Németh István hitelesen, hiszen újságírói munkássága folytán évtizedekig járta a vidéket, és amit látott, tapasztalt, történetekbe öntötte. Ezekben az írásokban a valóságmag mellett benne van a szépíró elbeszélői sokoldalúsága is, és talán épp ettől a kettősségtől oly jellegzetesek, ízesek és magával ragadóak a történetek, hogy sokunk számára nyilvánvalóvá teszik: aligha van az itteni embereknek és sorsoknak Németh Istvánnál jobb ismerője, és aligha van ennek a poros és szomorkás, mégis megkapó vajdasági tájnak nálánál elkötelezettebb krónikása.

Elolvasom
A Délvidéki füves könyv írójáról
Szerző

A Délvidéki füves könyv írójáról

Németh István halálhírére

Kívánhat-e íróember magának többet, mint hogy hatvan évi irodalmi munkásság álljon mögötte, mintegy harminc könyvnek, néhány regénynek, novelláskötetnek, számos riport-, esszé-, családtörténet-, továbbá publicisztikai kötet szerzőjének mondhatja magát, ami alapján bátran állíthatjuk, az egyik, ha nem éppen a legolvasottabb vajdasági író, s nemrég még nyolcvankilencedik születésnapját is megünnepelhette… Aligha, de akkor is döbbenetet ébreszt e sorok írójában a halálhíre, hiszen még egy hónapja sincs, hogy miután megkapta a meghívót az idei Kanizsai Írótáborba, azzal hívott föl, hogy eljutni oda ugyan már nem tud, de lélekben mindvégig velünk lesz, s adjam át üdvözletét az írótársaknak, barátainak. Megtettem, s amikor csak kimondtam a nevét, írótársaink csakis az elismerés hangján tudtak róla szólni.

Halálhírét véve is csak személyes hangon tudok szólni róla, értse meg a kedves olvasó, hiszen tíz-egynéhány kötetét szerkesztettem, illetve voltam felelős szerkesztője, s ő az én könyveim legtöbbjének recense, azaz kiadói ajánlója. Mégis, megannyi meghitt pillanat ellenére, elvesztése mellbe vágott, eszembe juttatta, hogy amikor a kétezres évek elején leadta a Hegyalja utca esszékötetét, arról beszélt, hogy valójában írásainak a Délvidéki füves könyv címet szerette volna adni, de ezzel – mondta – „nem csekély szentségtörést követnék el”, merthogy a magyar irodalomnak van már Füves könyve, amellyel – nyilván szerénységből – nem szeretné az övét összeméretni. A mi meggyőződésünk pedig, de még mennyire lehetne vajdasági magyar füves könyv is Németh István írói opusa, viszont el kellett fogadnunk azt a magyarázatát is, miszerint mégis maradjunk a számunkra annyira otthonos, barátságos és kedves, a bölcső megnyugtató melegét őrző Hegyalja utcában, amely – s ezt a mondatot le is írta: „Csakugyan a hegy alatt fekszik, felette azonban a Teremtő szeme kéklik.”

A Teremtőd kéklő szemei fénylenek ezután feletted, Istvánunk, Pistánk! Mi pedig továbbra is szívesen olvassuk írásaidat, amelyeknek talán legfőbb ismérve a szépirodalom és dokumentum között feszülő ív, a személyes jellegű vallomásosság, vagy az újságírói műfajokban a tárgyilagosság, bennünk a vajdasági világunk legalább három emberöltőnyi időt képező története. Mert ő a társadalomrajzot is a maga műfajának tudta, s ezt főleg itt, a Magyar Szóban évtizedeken át közölt „vasárnapi írásokkal” bizonyította, amelyben szociografikusan jelent meg az egykori tanyavilág, a falu népe, az emberek sorsfordító eseményei, egyszóval ezekben az írásokban a vajdasági emberek galériáját, azaz arcképcsarnokát nyújtja.

Számos könyve éppen az újságírói műfajokból készült (Zsebtükör, Arcok zsebtükörben, Jegykendő, Hegyalja utca, Díszudvar…), amelyekben az író által megszólítottak, megkérdezettek már-már a gyónás intimitásával, bensőségességével vallanak életükről, életük egy-egy fontosnak vélt szakaszáról, fordulójáról, esetleg mesterségünkről, hivatásunkról. Ami ugyancsak jellemző, Németh riportalanyai legtöbbször a megtett út végén, életük alkonyán, tehát már kellő bölcsességgel tekintenek vissza erre az útra, útszakaszra, életüket meghatározó epizódra, részletre. E vallomásokból viszont kirajzolódik egy kor, egy világ képe, amely magán hordja közelmúltunk fölismerhető jegyeit.

Az író többször is hangoztatta, hogy különös szeretettel írta a tűnődő, töprengő hangvételű írásokat, amelyek aktuális jelenükről vallottak, a háborúról, a kisebbségi sorsról, mindennapjaink gondjairól. – Megannyi emberi sorsot próbáltam fölvázolni az irodalmi riport eszközeivel, szülőföldemet és „arcképcsarnokaimat” bővítgetve, s melengetve köteteim egybefogó szimbólumait, a hűséget, a ragaszkodást, a féltést, a szerelmet… – nyilatkozta Jegykendő című kötete megjelenése kapcsán. Tegyük mindehhez hozzá, az író akkor volt igazán elemében, ha olyan emberekről beszélt, akik valamilyen módon a minőség megszállottjai és a maguk világában a minőség „forradalmárai” voltak.

Mára több tanulmány is született gazdag novellavilágáról, (emlékezetesek a Lepkelánc, az Ima Tündérlakért), vagy a válogatott novellákat tartalmazó Mogyorófavirág és a legutóbbi Jusztika címűek), amelyet eleinte a falusi életforma ihletett, majd fokozatosan a faluról városba tartó emberek tudatvilágát festette meg, de többük megítélése szerint, nemcsak a Németh István-i opus, de az egyetemes vajdasági magyar irodalom legjelentősebb műve a Házioltár című családi krónikája. Ebben az író egyszerre szereplője és ábrázolója, szemlélője saját, családja egykori világnak, azoknak az életsorsoknak, annak az életmódnak, amely az utóbbi több mint fél évszázadban itt, a Bácska egy részében honos volt. „Ily módon – állapította meg a Németh munkásságát jól ismerő Gerold László – több ez a családkrónika a családi emlékek előtti tisztelgésnél, és kapott mindez nagy nyilvánosságot, irodalmi és dokumentum értékű formában.”

Halálhíre nyilván minden olvasóját megérintette, de könyvei továbbra is, akárcsak ama általa is emlegetett „füves könyv”, gyógyírként hatnak mindenféle lelki és testi nyavalyánkra, sőt, néha még mintegy imádságos könyvet is vehetjük kézbe a műveit.

Kísérlet Németh István publicisztikai írásainak 21. századi értelmezésére
Szerző
Elolvasom
A sorsformáló bicska
Szerző

A sorsformáló bicska

Néhány perc Németh Istvánnal, lapunk Táncsics Mihály-díjjal kitüntetett nyugdíjas újságírójával

A tavasz első napjának sugarai betörnek az üresen kongó szerkesztőségi terembe, az ellenfényből ismerős mély basszushang szólal meg: – No, téged is lehet látni?

Röstellem, hogy eddig még nem gratuláltam neki a rangos díjhoz, de hát ő régi nyugdíjasként hajnali tízkor jár be az újságjaiért, mi, nyugdíj előtt állók meg kicsit később kezdünk összeverődni odabenn. Kérdezősködök.

– Hát, bevallom, alaposan meglepett ez a díj. Igaz, közülünk, itteni öregek közül néhányan már megkapták, neveket hadd ne soroljak most. Meglepett, és megörültem neki. Ülj csak le, majd elmesélem, mi minden jutott eszembe a napokban, miután a fiam a nevemben átvette ezt a kitüntetést.

Leülünk egy üres asztalhoz, van belőlük elég mostanában. Németh Istvánt nem lehet nem meghallgatni. Amit mond, és ahogy mondja, úgy tűnik, mintha most készülő kötetéből olvasna fel.

– A nevek néha összecsengenek az ember fülében, ez történik most velem is, a díj hallatára azonnal ifjúkorom jutott eszembe. Még otthon éltem, Kishegyesen, amikor már megjelentek novelláim meg az első kötetem, és akkor, 1955-ben bekopogott hozzánk a Magyar Szóból két újságíró, Sztáncsics András és Steinitz Tibor. És ez a Sztáncsics Bandi engem lecsalt Újvidékre, újságírónak. Előbb az akkori Ifjúságnál dolgoztam, majd később átkerültem a napilaphoz. Terepjárót faragtak belőlem, Matuska Mártonnal jártuk a terepet, a falvakat, faluriportokat készítettünk, megszólaltattuk a gazdákat, a parasztokat, a mesterembereket, szövetkezeti munkásokat, meg mindenkit, akiről úgy véltük, mondanivalójának az újságban a helye. A legtöbbször úgy volt az, hogy Marci a párttitkárt, a szövetkezeti elnököt kereste fel, én meg bekopogtam a paphoz vagy a tanítókhoz. Aztán később nekem is csak be kellett lépnem a pártba...Még kétéves pártiskolát is kijártam, persze nem padok között, hanem munka mellett.

– Tudod-e, hogy milyen nehéz az arany? Honnan is tudnád, soha nem nyomtak a kezedbe aranytéglát. Nekem igen. Ketten kaptak el, hogy el ne essek a súlytól, a bori olvasztóművek vezetősége röhögött rajtam. Bejártuk az egész országot, Bánátot, Bácskát, Baranyát, Szlavóniát, a Muravidéket, Macedóniát, Szerbiát, Boszniát... Arab szót életemben akkor hallottam először, amikor a Tjentištén Josip Broz mellett álltunk és Nasszer beszédét hallgattuk. Máskor, szintén külföldi államfő belgrádi látogatásakor pedig Szerencsés Jóska kollégám hívta fel a figyelmemet kajánul: nézd, ilyen kopott, koszos cipője nincs otthon, nálatok a hegyesi melósnak se. Haile Szelasszié etióp császárról volt szó.

– Hogy milyen újságíró voltam, vagyok? Én úgy érzem, sose voltam igazi, teljes újságíró. El tudod-e képzelni, hogy egyetlen parlamenti tudósítást sem írtam soha, azokat, a politikai dolgokat másokra bízták. De ahogy visszagondolok és számolni kezdek, alighanem több mint háromezer interjúalanyt, riportjaimban szereplő személyt szólaltattam meg, papoktól, plébánosoktól kezdve traktoristákig mindenki készségesen beszélt, nyilatkozott nekem.

Közbeszólok, hogy én azért tudok másról is, voltak napok, hetek, hónapok, amikor nem csak riportok, vidéki életszagú írások jelentek meg a tollából. – Nofene, mikor ugyan? Mondom neki, pontosan tizenhárom évvel ezelőtt. Akkor, amikor azt a nyomorúságosan vékony, pár oldalas, kis formátumú lapot nyomtattuk és neveztük Magyar Szónak, akkor, amikor naponta ötször is felzúgtak a légiriadót jelző szirénák, akkor, amikor kigyúrt, méter nyolcvanas katonarendőr-ezredesek szerkesztették az ország napilapjait, amikor a főváros szívében laptulajdonosokat lőttek fejbe, akkor te, Németh István, olyan jegyzeteket, kommentárokat hoztál nekünk – és mi azokat le is közöltük –, hogy bármelyikért elvihettek volna bennünket. Meg nyugdíjas korodtól függetlenül téged is. A főszerkesztő szerint naponta borotvaélen táncoltunk miattad, írásaid miatt, amelyekben egyértelműen kimondtad, hogy kit/kiket kellene felkötni az egész téboly miatt, amibe mi, itteni magyarok is épp úgy belekeveredtünk, mint a többiek.

Gyanúsan mosolyog, azt mondja, ne csináljak belőle hőst. Dehogy csinálok, de ha egyszer így volt, azt most nem kell elhallgatni. Egyébként úgy tudom, ezek az akkori jegyzetek megjelentek valamelyik újabb cikkgyűjteményében is.

Visszatérve a beszélgetés korábbi fonalához, azt mondja, nem hagyhat ki néhány nevet. Azokét, akikkel együtt dolgozott, akikkel együtt járta szűkebb és tágabb pátriánk kátyús országutait, azokét, akik mindig eszébe jutnak, ha emlékei között turkál.

– Ács Józsefnek örök hálával tartozok, ő volt az, aki rendszeresen illusztrálta írásaimat. Kántor Oszkárral nagyon-nagyon régóta ismerjük egymást, rengeteget utaztunk együtt. A megboldogult Csorba Istvánnal nagyon jó barátok voltunk, sokat segítettünk egymásnak, Papp Gáborral, a majdáni születésű lektorral meg állandóan vitatkoztam, de attól függetlenül nagyon jóban voltunk, sok tanácsát megfogadtam. Nem volt nehéz dolog haverkodni meg szópárbajba bocsátkozni, volt kivel, hisz már kora délelőtt telt ház volt a deszkben, nem úgy, mint most. Tíz óra elmúlt már, itt van Esztike titkárnő, Léphaft úr meg mi ketten. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy tömegiszonyom van. Most mindenki külmunkatárs. Igaz, voltak akkor is.

Ha újra kellene kezdenem? Nem tudok mit mondani. Csak annyit, hogy nem vagyok magammal egészen megelégedve. Az ember mindig úgy érzi, tudott volna jobbat is, szebbet is. De legalább bejártam, megismertem ezt a mi vidékünket, és ez jó volt. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy megismerhettem mindazokat, akikről egész életemben írtam és írok, a riportalanyaimat. Nagyon szerettem Kishegyesen, és most bánt, hogy csak ritkán mehetek haza. Hogy akkor, ötvenvalahány évvel ezelőtt miért hallgattam Sztáncsics Bandira? Már említettem, hogy nem szeretek hősködni, meg azt is, hogy korán kezdtem írni. Nos, első novelláim egyikében egy helyi történetet írtam le, és egy odavalósi, hegyesi ember – Rózsa Sándor volt a neve – magára ismert benne. Nem tetszett neki a történet, az írás sem, bajom lett, vagy lehetett volna belőle. Egyszer még a bicskája is előkerült. Ezután nemsokára jött a székvárosi újságtól az említett ajánlat, gondoltam, jobb, mintha megszurkálnak. Azóta írok egyfolytában. Most már nem tartalak fel tovább, de ha már itt vagyunk és gratuláltál, ennyi kikívánkozott belőlem: Sztáncsics, Táncsics, meg a bicska.

Felkapja a Magyar Szó-s műanyag zacskóját, benne a napi újságokkal, és elköszön. Elfekvő újságok után nézek én is, ott az asztalon a március 15-ei piros betűs szám, a címoldalon a díjazottak fényképe, szöveggel. Olvasom: nyugdíjas újságíró, lapunk külmunkatársa. Jogilag biztosan helyes is a meghatározás. De bármennyire is helyes, Németh István soha nem volt, soha nem lesz, és soha nem lehet a mi lapunk külmunkatársa, külsőse. Németh István a miénk, és az is marad mindig.

Interjúk
Riportokkal a regény felé
Szerző
A lelkeket összekötő fonál
Szerző
„Az irodalomnak nincsenek gyakorlati célkitűzései...”
Szerző
Csakis teljes odaadással érdemes írni...
A legnagyobb regény csakis a faluról szólhat
Szerző
A múltat felidézve jelenünkre figyelmeztet
Akinek nincs múltja, a jelenben sem tud jól megkapaszkodni
Író a falvak átlóin és a lélek hosszán
Szerző
Írók, festők, szobrászok
Szerző
A gyerekeknek nehezebb írni
Szerző
Első hatvan évem – Németh István
Szerző
Bánátban élni és megmaradni
Szerző
Remény talán van
Szerző
Ahol a kakasok szólnak – Beszélgetés Németh Istvánnal szülőföldről, gyermekkorról, anyanyelvről és alkotásról
Szerző
A szülőfalu megmarad – Beszélgetés Németh István íróval, újságíróval
Szerző
Elolvasom
,,Mestergerendára még telik”

,,Mestergerendára még telik”

A kishegyesi születésű Németh István író, publicista a közelmúltban vehette át az egyik legrangosabb újságírói kitűntetést, az Aranytoll Díjat. Az Újvidéken élő író újságírásunk doyenje. Hetente olvashatjuk napilapunkban karcolatait, publicisztikáit, és hetilapunknak is állandó munkatársa. De hogy nemcsak újságíróként van jelen közéletünkben, arról számos könyve tesz tanúbizonyságot. Impozáns kötetei közül elég, ha csak a Parasztkirályságra, a Hűtlen estére, a Vadalma c. ifjúsági regényre, az Egy múzeum tárgyaira és a Hegyomlásra gondolunk. A kilencvenes évek változó világában is aktívan alkotó Németh István kötetei már most lenyomatát képezik egy kornak. A Mogyorófavirág, a Kánaáni történetek, a Jegykendő, a Házioltár, az Ünnep Raguzában, a Lélekvesztőn és a Hegyalja utca mind-mind bizonyságtételei az itteni magyar kultúrának, szellemnek, gondolatvilágnak.
Interjúnk talán az elmondottak miatt sikeredett ,,illyésire”, hiszen olyan kérdéseket boncolgattunk, amelyek akarva-akaratlanul is nap mint nap foglalkoztatják az írástudót. Az írók megbecsülése, a felelősség kérdése mellett még ebben a változó, dübörgő demokráciával terhelt világban sem mehetünk el szó nélkül. A vajdasági magyar közgondolkodás jelenlegi állapotát is érintenünk kell, melyet Németh István melankolikusnak tart. Nem kerülhettük meg újságírásunk jelenének kérdését sem, hiszen a gondolatok, az információk, ha átalakulva is, de mind a mai napig hatással vannak a társadalom szélesebb rétegeire. Mit és hogyan csinálunk, mit és hogyan kellene írnunk, kit kell az itteni magyar sajtónak szolgálnia? Ezek azok a kérdések, amelyek változó, kisebbségi világunkban újra és újra elemi erővel vetődnek fel.
* Mit ér ma a vajdasági magyar író, újságíró?
- Nem tudom, melyik ér többet, illetve kevesebbet. A saját bőrömön úgy tapasztalom, hogy egyik se ér túl sokat. Különösen, ha a kiadók (immáron több is van belőlük), a lapok, a rádió vagy a televízió oldaláról szemléljük, magyarán az anyagi juttatások oldaláról. Az olvasók, a rádióhallgatók, a tévénézők megbecsüléséről nincsenek adataim. Ha például azt veszem alapul, hogy hány példányban fogynak a könyveink vagy az újságjaink, nincs különösebb okunk a lelkesedésre. Könyveinkből ha 300 példány elfogy, akkor minden délvidéki magyar településből, ahol magyarok is (még) előfordulnak, jut három darab. De örüljön az a szerző, akinek a könyve megjelenik 300 példányban, s azt szét is kapkodják. Mert nem mindegyiké jelenik meg ekkora mennyiségben. Sőt, bizonyára akad, akié egy példányban sem jelenik meg. Anyaországi olvasókra alig, vagy egyáltalán nem számíthatunk. Kárpátaljaira még kevésbé. Ebben az elanyagiasodó világban, amelyben furcsamód mind kevesebb ,,anyagi” jut a köznép kezébe, amelyből könyvre, újságra s így ily haszontalan dolgokra már nem áldozhat. Elmondtam már valahol, hogy jómagam az első könyvem honoráriumából - ami több mint ötven évvel ezelőtt látott napvilágot - szüleim épülő házának az egész tetőszerkezetét - gerenda, fürléc??????????????, cserép - ,,finanszírozni” tudtam. A legutóbbi könyvem tiszteletdíjából talán megvásárolhatnék egy mestergerendát. De illik-e egy írónak, újságírónak ilyesmiről nyilatkoznia? Abba is hagyom...
* Újra és újra felvetődik az írástudók felelősségének a kérdése. Megítélése szerint az írótársadalom tudja-e érdemben befolyásolni a közéletet?
- Kellene, hogy legyen az írástudóknak felelősségük, nem volna szép tőlük, ha félrevezetnék, elkábítanák, becsapnák az olvasót. Különben az olvasók ezt úgyis észrevennék. Elhúznák a szájukat, becsuknák a könyveket, rá se néznének többé. Az olvasó észreveszi, hogy megérinteni az író. åt-e, avagy az író legközelebbi barátját? Egy fülig szerelemes költő a szerelméhez írja a költeményét, de akkor robban a vers, ha minden szerelmes szív úgy érzi, hogy egyenesen hozzá íródott. De hogy az írótársadalom érdemben tudja-e befolyásolni a társadalmat, fölöttébb fogas és megfoghatatlan kérdés. A diktatórikus társadalmakban még odafigyelnek az emberek, az olvasók az írók szavára, ám ma már világszerte demokrácia dühöng és dübörög, s ezekben a szabad társadalmakban a szabad emberek mindenekelőtt választott képviselőik, kormányaik szavára és tetteire figyelnek. Az írók, az írástudók végre minden erejükkel és tehetségükkel az esztétikumra, valamint a dolgok lényegi megragadására koncentrálhatnak. Jól teszik, hiszen tudják, hogy a közélet befolyásolásának az eszközei nem az ő kezükben vannak.
* Hogyan látja a vajdasági magyar közgondolkodás jelenét?
- Melankolikusan.
* Ön szerint hol a helye a publicisztikának, melyek a fő csapásvonalak, amelyeket érintenie kell a közgondolkodásnak?
- Mintha valami titkos féreg foga rágná a publicisztikánkat. Ha csak egy futó pillantást vetünk is az országban, s ezen belül a tartományban uralkodó helyzetre, környes-körül az elszegényedést tapasztaljuk, a lakosság elöregedését, elfáradását, kiábrándultságát láthatjuk, a fiatalok elvándorlását, a nemzetek közötti bizalmatlanságot, ezzel szemben a sajtó - s most csak a mi kisebbségi sajtónkra gondolok - afféle vidám barakk képét igyekszik szuggerálni, folyton csak táncolunk, koccintgatunk, birkapörköltet főzünk, csipkéket horgolunk, ahelyett, hogy utánajárnánk példának okáért annak, hogy a magánosított állami vagyonból vajon hány kisebbségi, vállalkozó kedvű egyén jutott egy szeletkéhez. Részarányosan!
* Kit kell, hogy a sajtó szolgáljon?
- Állítólag a sajtó is szabad. Ha egyetlen mód van rá, vívja ki a függetlenségét is. Csak az olvasóktól, a hallgatóságtól, a nézőktől ne váljék függetlenné. Álljon a szolgálatukba. Csakis az övékbe.

Elolvasom
Szenteleky törzsasztalánál, az egyik főhelyen
Szerző

Szenteleky törzsasztalánál, az egyik főhelyen

„Levélpostás interjú” a nyolcvanéves Németh Istvánnal

Bevallom, úgy menekültem ettől az interjútól, mint ördög a szentelt víztől. Mármint attól, hogy írásban tegyem fel az ünnepeltnek a kérdéseket. Mert attól valahogy minden beszélgetés túlságosan is hivatalossá válik, elveszíti az élőszóbeli megnyilatkozás minden báját, ,,hímporát'. Hát még, ha a kérdezett művészember is a tetejében, aki alkatilag irtózik mindenféle ,,hivatalos' megnyilatkozástól, s pláne, ha évek hosszú során át a barátja is az embernek! Úgy emlékszem, nem is készítettem ilyen interjút eleddig hosszú újságírói pályafutásom során. Németh Pista barátomat azonban a nyolcvanadik születésnapja hirtelen olyannyira keresetté tette a kollégák körében, hogy dolga, mint a nyű... Bennünket viszont szorít a téma időszerűsége. Nehéz szívvel, de elküldtem hát neki a ,,kérdések'-et...
Lelke rajta - ő ajánlotta! Nos, ez sikeredett belőle:
* A Ki látta azt a kisfiút? c. könyvedet ezekkel a szavakkal dedikáltad nekem: ,,...szeretete jeléül adja egy bajuszos kisfiú: németh pistike”. Valóban, téged olvasva mindig az az érzésem, hogy egy tiszta lelkű, tágra nyitott szemű, ,,bajuszos kisfiú” csodálkozik rá a világra, s fedezi föl annak szép és csúnya arcát. Szerencsés ember vagy, hogy meg tudtad őrizni magadban a gyermeket. Ez volna a művészet egyik nagy titka?
- Amikor rám ijesztettél, hogy interjút szeretnél velem készíteni, az egyik, talán legfőbb feltételem ez volt: ne tégy föl nehéz kérdéseket. S mégis rögtön azzal kezded: mi a művészet egyik nagy titka? Ha én az tudnám, kedves Zsuzsa! Nem tudom. Csakugyan nem tudom. Akkor se, ha több megfogalmazást olvastam, hallottam már erről. De Te most nem mások szavára lennél kíváncsi, hanem az enyémre. Zavarba hoztál. El nem hiszed, nemigen gondolkoztam erről, pedig, tudod, ,,művészkedek'' már jó ideje. Megírtam, többek között a Ki látta azt a kisfiút? című könyvemet, neked is dedikáltam, vagy az én szavammal élve: dedukáltam egy példányt, amely dedukáció állításod szerint így hangzik: ,,szeretete jeléül adja egy bajuszos kisfiú: németh pistike”. Igen, amikor adtam, már kiserkent a bajuszom, talán már a szakállam is, ám ezen tünetek ellenére még mindig kisfiú voltam. Hidd el, olykor még ma is gyereknek - mindinkább gyerekesnek - érzem magam. Éppen ma találkoztam egy földimmel, aki fájós csontjaira, súlyosan kihagyó emlékezetére panaszkodott, nem csoda, velem együtt már ő is jócskán benne jár - jár, a fenét: taslog! - a korban, de lélekben még mindig fiatalnak, gyerekesnek érzi magát. De hát hiszen idővel, idők multával csak a kezünk feje stb. rácosodik meg, az pedig, ami láthatatlan bennünk, kisfiús, kislányos marad. Mi tehát a művészet titka? Vagy ahogy kérdezed: egyik nagy titka. Amikor réges-régen írni kezdtem, öntudatlanul talán ezt kíséreltem meg ,,föltárni''. Megmutatni. Nem tudom. Biz' isten, nem tudom. Hálás vagyok Neked, hogy a nehéz, megválaszolhatatlan kérdésekre írásban válaszolhatok, élő szóval, attól tartok, még ennyit se tudnék mondani. Nem tudom, mi a titka. Talán épp ezért firkáltam annyi mindent összevissza, mert jómagam se tudtam rájönni. Mindvégig csupán kísérletet tettem rá. Próbálkoztam. A versfaragók, a kőfaragók, a festők, a komponisták teszik a dolgukat, ,,teszik a csodát''. Mintha rájuk parancsoltak volna azok, akiknek az a dolguk, hogy ezeket a csodákat megfejtsék, megmagyarázzák. Persze ezt nem német pistike találta ki.
* A másik utánozhatatlan erényed: a kristálytiszta, világos fogalmazásmód, az írások mesteri megkomponáltsága, a gazdag szókincs, eleven, ízes nyelv... Szóljál hát nekünk egy-két szót egyik legkedvesebb témádról, az ,,édes”-ről.
- Néhányszor szóltam már erről írásban. Mert hogy ez a ,,beszélgetésünk'' is írásos formát öltött föl. Egy kicsit zavarban is vagyok emiatt. Igaz, a világirodalom talán legnagyobb, legterjedelmesebb interjújának tetemes része is ,,írásos'' volt, gondolok itt a Disznózsírban címűre, mert egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a riporter napokig szemben üljön a magnójával a riportalanyával. Hiszen most már a ,,szembesülés'' mint olyan kezd divatjamúlttá válni, mintha kerülnék egymást az emberek, s ha valakivel, akár a legjobb barátjukkal is beszélgetni, szembesülni szeretnének, leülnek oda, ahol egész nap ülnek, a számítógép képernyője elé, és küldözgetik egymásnak az esemeseket, vagy csetelnek (csetlenek-botlanak, mondanák az én kedves hegyesieim, ha már ők is nem dőltek volna be teljesen a számítógépes és zsebtelefonos kommunikációnak). Szóval: kristálytiszta, világos fogalmazásmód, gazdag szókincs, ízes nyelv - állítod szüleményeimről. Nem tudom, büszke legyek-e minderre olyan korban, amidőn a ,,kristálytiszta'', világos beszéd a maradiság szinonimájává minősül. Alig találok már olyan szöveget, igen, szöveget ebben a szövegirodalmas korban, amit gyötrelem nélkül végig tudnék szenvedni. És most jól figyeljél, kedves Zsuzsa, az édesről beszélek, amely mind a közhasználatban, mind a ,,szépirodalomban'' halványodni, sápadozni, tehát színtelenedni, kopni látszik. Különösen itt nálunk, a mi édesünk, ebben a ,,multietnikus'' szórványban. (érdemes módon szűkebb pátriánkat, szülőföldünket épp akkor definiáljuk mind gyakrabban multietnikusnak, amikor ezen jellegét mind erőteljesebben veszíteni látszik.) És épp most, hogy papírra vetettem ezt a zárójeles mondatot, olvasom a magyar nyelű Magyar Szóban, hogy Zomborban őszre 5 magyar elsős. S még az is kérdőjellel. Herceg János, ha tudná, megfordulna a sírjában, Mérey Katalin pedig, a másik ízig-vérig zombori, zokogna Szegeden. Egy két szóba tehát ezt a témát nem lehet beszorítani. Nehéz a hozzám legközelebb álló nagybetegről megrendülés nélkül szólni.
*A lapjaink hasábjain rendszeresen megjelenő írásaid úgy hatnak ránk, mint maga az élő lelkiismeret. Mi okozza neked a legnagyobb szívfájdalmat ,,kicsiny, elfeledett szigetünk”-ön?
- Az előbb már említettem Zombort, de szólhattam volna Újvidékről is, félő, hogy hasonló sors vár arra a városra is, ahonnan te a kérdéseidet küldted interneten ehhez a ,,közvetlen'' beszélgetéshez. Valójában félek már ilyen témákat megpendíteni, mert letorkolnak értük: nem elég folyton csak siránkozni, tenni is kéne valamit a megmaradásunkért! Helyes. Ám szegény siránkozó firkásznak csak egy szál üres papiros meg egy félig kiszáradt golyóstoll áll rendelkezésére, semmi több, semmi más. Igaz, nyitva állnak előtte lapjaink hasábjai, amelyeken kitárhatja szívét-lelkét, gyakorolhatja élő lelkiismeretét. Miközben feltartóztathatatlanul elhullnak az öreg olvasók, s nem szaporodnak az ábécé elsajátítására érett gyerekek. Hát nem olyan könnyű itt költőnek lenni, kedves Zsuzsa, mert hát kinek énekeljen szegény, ha csak nem önmagának?
*S mikor nyílik ki szívedben az öröm?
- Az itt elmondottak, leírtak ellenére - annyiszor! Amikor például egy gombostű nagyságú gyíkocska menekül előlem, pedig nem elgázolni, hanem gyönyörködni szeretnék benne. Annyi gyönyörködni való akad még ebben a mi ,,kicsiny'' világunkban is. Nyári délutánokon a tiszta égen lomha, békés felhők úsznak. Hogyan is mondta a költő? ,,Szőke bodor felhők hattyúi az égnek, Úsztak vala habján a mennyei kéknek.'' Írtak vala, ha valóban így írták, ennél gyönyörűbbet? Van egy városba kényszeredett ős falusinak elbűvölőbb pillanata, mint amikor valahol megszólal egy kiskakas, vagy estefelé egy távoli, de oly ismerős, oly szép emlékeket felidéző kutyaugatás? És az a csöpp gyöngyszem a fű hegyén?
* Irodalom és/vagy újságírás? Melyiknek jósolsz szebb jövőt?
- Nem tudok jósolni, de nem ártana, ha az irodalom meg az újságírás karöltve haladna tovább egymás mellett, úgy, hogy egyik se röstellje magát a másik miatt, úgy, ahogy régtől fogva a magyar Írás működik.
* Merre tovább az úton, Író úr?
- Ne légy cinikus, tisztelt Faggatóm, nagyon jól tudod Te magad is - hisz egész életünkben tegeződtünk -, hogy az Író úr jó ideje egy helyben toporog, avagy mindig is ez volt szegénykére a jellemző, és azt is tudod jól, hogy innen, a csúcsról az út már csak fölfelé, a ,,halhatatlanság'' felé halad.
* De hát te máris ott ülsz Szentelekyvel együtt a mi halhatatlanjaink törzsasztalánál, s a ,,Faggató'-nak nem marad más hátra, mint hogy további jó egészséget és töretlen alkotókedvet kívánjon neked.


 

Elolvasom
Kishegyes írófejedelme
Szerző

Kishegyes írófejedelme

Január 21-én a kishegyesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület és a helybeli könyvtár alkalmi műsorral emlékezett meg nemzeti kultúránk jeles napjáról. Németh László festőművész önálló tárlatát Linka Gabriella, a művelődési egyesület elnöke nyitotta meg, majd Németh Istvánt a barát és írótárs, Vigh Rudolf köszöntötte munkásságának ötvenéves jubileuma kapcsán, valamint abból az alkalomból, hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség életműdíját, a Magyar Életfa Díjat is aznap vehette át Zentán az esti központi ünnepségen.
A díjról a következőket nyilatkozta a megszólaltatott:
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök a díjnak. A díjak azért vannak, hogy örüljünk nekik. De aztán a pillanat varázsa elmúlik, és az ember ugyanúgy dolgozik, mint annak előtte. A díjazottak azt is szokták nyilatkozni, hogy az elismerések további helytállásra kötelezik őket... Ez badarság. Belőlem nem a díjak sajtolták ki azt, amit eddig írtam - pedig kaptam már jó néhány díjat! -, s ez a mostani elismerés sem fog mássá tenni, mint amilyen vagyok. Annak idején ügyesen dobáltam vízbe kavicsot. Hogy mégsem jeles kavicsdobáló lett belőlem, hanem író, az biztosan azért történt, mert a Teremtő úgy látta jónak. Úgy gondolta, így nagyobb hasznára leszek közösségemnek.
* Egyszer egy beszélgetésünk kapcsán azt mondtad, azért szeretsz a faludba visszatérni, mert itt mindenki úgy köszönt rád: ,,Szerbusz, Pista, hogy vagy? S amikor ezt meghallod, madarat lehet veled fogatni, az egész napodat bearanyozza. Hát szerbusz, Pista, hogy vagy? - kezdte mókázva a kötetlen beszélgetést Vigh Rudolf.
- Köszönöm kérdésed, jól!
* Tudod, amikor ötven évvel ezelőtt a Mihálovics Gyura trafikjában megláttuk az első köteted, a Parasztkirályságot, mindannyian ott tolongtunk kíváncsian. ,,Ezt a Pista írta! - büszkélkedtünk veled.
- Na ne mondd már! Igaz?!
* És persze, azóta is büszkélkedünk veled, és szeretettel várunk mindig haza. Hogy mit jelent neked a szülőfalu, megírtad azt már számtalan novelládban, mégis arra kérlek, járjuk most körül ezt a témát újra, közösen. Mit jelent neked Kishegyes?
- ,,Vissza akarok térni oda, ahonnan elindultam. Amikor leszállok a vonatról, mindig az a leghőbb vágyam, hogy megtaláljam azt, ami már nincs - a gyermekkorom - írtam le egyszer, s ez valóban így is van. Aki a szülőfalujából egyszer elkerül, az egészen mást él át, amikor visszatér, mint az, aki sohasem hagyta el. Ez történt Arany Jánossal is, és még sorolhatnám irodalmi nagyjainkat, akik kényszerűségből elhagyták szülőhazájukat. Az idegenség, a világból való kitaszítottság nagyon rossz érzés lehet, ezt olvashatjuk tőlük. És soraikban mindenütt ott van ugyanaz a vágyódás. Ezt talán ez a mostani fiatalság nem is érti. Sőt, akkor lenne boldog, ha meg sem állna Portugáliáig. Mert mit keressen vidékünk egyik legszegényebb községében? Nos, amikor én leszállok a kishegyesi vasútállomáson a kora reggeli vonatról, s lassan ballagok lefelé a dombról, megszólalnak a kakasok, s én úgy érzem, nekem szólnak. Igen, bennem van az a szent meggyőződés, hogy engem, a hazatértet üdvözlik, s nagyon boldog vagyok, hogy ilyet érezhetek - hogy nekem VAN szülőföldem. Mert kérdezem én, hol van a szülőfaluja annak a New York-inak, aki a 128. utcában, a 27. emeleten lakik? S akinek az otthonát, miként azt láttuk is, megcélozzák, aztán lelövik? Az ilyen szerencsétlennek nincs szülőhelye... Amikor én Újvidéken (ahol immár ötven éve élek, és mégsem vagyok benne otthon) elindulok a régi munkahelyemre, s csak úgy eszembe jut, hogy a nap, ami az arcomat süti, most hogy esik Hegyesen arra az utcára, ahol valamikor laktam, akkor bizony elérzékenyülök, és boldog vagyok.
* Ezek a szép emlékek. De voltak másmilyenek is. Miért is fogtak rád egykoron bicskát?
- Ez az esemény megtörtént, igaz. Sorsforduló volt az életemben. Íróságom kezdetén valaki mesélt nekem egy szomorú családhistóriát, s ezt én megírtam az Isten szegényei című novellámban. Szereplője egy Rózsa, azaz Rúzsa Sándor nevezetű kútfúró férfi volt. Soha előtte nem találkoztam vele, azt sem ellenőriztem, valós figura-e. Nem számított, csak arról akartam hírt adni, hogy milyen ágrólszakadt emberek élnek még körülöttünk. Akkoriban a Žitoprometben dolgoztam. Azzal szemben volt a Hermecz-kocsma, ahová be-betértek egy-egy italra a zsákoló férfiak, s velük olykor én is. Épp indultam már vissza az irodába, amikor észrevettem Rúzsa Sándort, s valamilyen elmaradt számla kifizetése miatt szóltam oda neki, hogy most már jó lenne, ha törlesztené. Alighogy az irodába értem, utánam jött, elém állt villogó szemekkel, meg a bicskájával. Egyenest a mellemnek szegezte: Ki az Isten szegénye?! S mit írtam én róla?! Próbáltam megmagyarázni, hogy én egy Rózsa Sándor nevezetű fickóról írtam, s fogalmam sem volt róla, hogy ez épp ő, de nem volt időm a magyarázkodásra. Szerencsére a hangos szóváltásra kirántotta sarkából az irodaajtót Kovács Feri komám, aztán meg a zsákoló fiúk leszerelték a bicskás támadót. Az ügyből bírósági per lett, a napisajtó is foglalkozott vele. Aztán hallva a történteket, elcsaltak Újvidékre... Hát így lettem a Magyar Szó újságírója. A balhé után megszállt a félelem, s évekig nem mertem hazajönni. Mivel többször figyelmeztetett Rúzsa Sándor, ha a szeme elé kerülök, bevégzi, amit elkezdett.
* De a harcot békévé oldotta az emlékezés...
- A dolgok csodamód el tudnak rendeződni. Hogy ki bogozza ki a szálakat keresetlen egyszerűséggel, ki tudja? Szóval évek múlva megint a haverokkal betértünk a kocsmába. Az egyik asztalnál férfiak kártyáztak. Miután rendeltünk, az itókával a kezünkben odaálltunk kibicelni. Én az előttem ülő férfi vállát még meg is szorítottam, amolyan, ,,szerbusz, pajtás' kézszorítással. Az illető férfi hátra is fordult, s találkozott a tekintetünk. Persze hogy felismertük egymást, de egyikünk sem szólt semmit. Én a söntéshez húzódtam, aztán kisomfordáltam a kocsmából. No de nem itt fejeződik be a történet!... Megint néhány év múlva sétálok én a hegyesi utcán, s látom, a temetőbolt előtt egy kidőlt farönkön ül egy férfi sörösüveggel a kezében. Melléhuppantam. Adjon isten! Visszaköszönt. Aztán kisvártatva: ,,Pistám, mi újság tifelétek Újvidéken? Ki hitte volna, hogy az esküdt ellenségem másfél emberöltő után így szólít meg: Pistám. Aztán elkezdte mesélni az életét...
* A megboldogult Rácz József Kishegyes írófejedelmének nevezett, jómagam egyszer egy író-olvasó találkozón irodalmi nagykövetnek tituláltalak, amit szó szerint vettek... Min dolgozol mostanában?
- Az irodalmi nagyköveti poszthoz nem vagyok elég gazdag, s talán már elég fiatal sem. De új könyvem azért lesz... A kötetrevalót a kiadónak már átadtam. Az most különféle alapítványoknál különféle pénzekre pályázik (na, látod, ez az, amihez valóban nem értek!), s az anyagiaktól függ, mikor jelenik meg a Kékkő lovaknak című novelláskötetem, amelybe a szülőfalumról írott alkotásaimat - emlékeimet gyűjtöttem össze. Az egykori Halász boltban ráakadtam egyszer egy régi hitelkönyvre, s itt leltem rá arra a képtelen adatra, hogy a község akkoriban 2-3 kiló kékkövet rendelt a lovak számára. Ekkora mennyiséget a lovaknak?! - hüledeztem. Ugyan minek? Utóbb kinyomoztam: azért, hogy ezzel gyógyítsák a lovak hámtól feltört hátát. Lám, ilyet is meg lehet tudni egy hitelkönyvből. Ami ha most meglenne, egy fantasztikus kortörténetet lehetne írni az egykori Kishegyesről.
* Reméljük, hogy új könyved bemutatása kapcsán hamarosan újra találkozunk itt, a szülőfaludban!

Elolvasom
A szülőfalut semmi sem pótolja
Szerző

A szülőfalut semmi sem pótolja

Németh István író, nyugalmazott újságíró, a Magyar Szó és a Hét Nap külső munkatársa szinte az egész pályáját falujárással töltötte. A vajdasági települések és emberek sorsát riportokban, interjúkban, lírai jegyzetekben, karcolatokban dolgozta fel, drámai erejű novellákban örökítette meg. Több tíz könyve jelent meg, közöttük ifjúsági regények is.
Az adai Szarvas Gábor Könyvtár az év elején Németh István olvasási pályázatot hirdetett meg a község felsős általános iskolásai részére. Az eredményhirdetést a vajdasági magyar írás és olvasás napjára időzítették, és meghívták rá magát az alkotót is, aki nemrégiben vette át a Táncsics Mihály-díjat. Az esemény vendégét Gruik Ibolya, a Magyar Szó újságírója faggatta. Az író-olvasó találkozón szó esett az anyanyelvről, a szülőföldhöz való ragaszkodásról, az újságírói munkáról. Az alábbiakban ennek a beszélgetésnek a szerkesztett, rövidített változatát közöljük.
" Megbánta-e valaha is, hogy elhagyta a szülőfaluját, Kishegyest és Újvidéken talált otthonra?
- Erre a kérdésre nehéz is meg könnyű is választ adni. Azt vesztettem el, amit Újvidék soha nem pótolt. Én már több mint ötven éve Újvidéken vagyok, de nem tartom az otthonomnak. Gyakran eszembe jut, mit érezhetnek azok, akik nem ötven kilométerre, hanem jóval messzebbre kerültek a szülőhelyüktől, az utcától, ahol felnőttek. Aki soha nem mozdult ki a megszokott környezetéből, az nem tudhatja, milyen ereje van számomra a szülőfalunak. Nem a szülőföldnek, mert az sokkal tágasabb, újságíróként ugyanis a szülőföldemmé vált az egész Bácska, Bánát és Baranya. Újvidéknek azon a részén, ahol lakom, a nagy kalickák tövében még vannak családi házak. A kis udvarokban nemcsak kutyát és macskát tartanak, hanem egy-két jószágot, például tyúkokat is. Amikor reggel megszólal a krédli kakas, a hangja rögtön hazarepít. Annak az egykor volt helynek a hangulatához hozzátartozott a kakaskukorékolás, a kutyaugatás, de az is, ha a mesterek elkezdtek dolgozni. Az én falumban, Kishegyesen, legalább húsz kovács volt. El tudják képzelni, milyen harangozás tört ki, amikor verték a vasat? Lehet, hogy ez csak az én lelkemben olyan gyönyörűséges, de azt, amikor onnan fentről, a Kálváriáról hallgattam, ahogyan zengedezett az egész falu, nem lehet elfelejteni. Emellett a barátok, a szülők, az iskola, vagyis ezerféle kapocs köti az embert a szülőfalujához, ami nem válhat semmissé. Különösen akkor nem, ha olyan körülmények közé kerül, amit nem tud megszokni. Mindig pörölöm magam, hogy amikor nyugdíjas lettem, nem költöztem vissza. Nem, mert a gyerekek már nem ott nőttek fel, messze lennénk tőlük... Mindegy, így alakult, de az a jó, hogy akkor mehetek haza, Hegyesre, amikor akarok. Az Újvidéktől való idegenkedésemnek talán nem is a városjelleg az oka, hiszen az elmúlt két évtizedben gyakran jártam Szegeden, és nagyon megszerettem. Szeged olyan város, ahol élni tudtam volna, de Újvidék más, magam sem tudom megmagyarázni. Nekem valahogy idegen maradt. Persze, nem annyira, hogy beleszomorodjak vagy belesavanyodjak, de ez az igazság.
" Mivel ezen a találkozón sok általános iskolás van, kérem, beszéljen arról, hogyan születtek a gyermekeknek szánt könyvei, például a Vadalma, és mi volna az, amit ma megírna számukra?
- A Vadalmát nem volt nehéz megírnom, mert a fiaimnak is voltak hasonló esetei, történeteket is meséltek, ismertem a falusi életet. Nem gyötrődtem vele sokat, mert nem vagyok gyötrődő természet, de ma már nem mernék hozzáfogni egy gyermekeknek szóló novellához sem. Bizonyára azt írnám meg nekik, amit ma látok és tapasztalok, de biztosan nem sikerülne. Pedig nekem is vannak unokáim, héttől huszonnégy évesig, vagyis különböző korosztályokhoz tartoznak. A legkisebb is olyan ismeretekkel rendelkezik, amelyektől én el vagyok ájulva. Olyan dolgokról számol be, amelyekhez én nem is konyítok. De mintha másra nem is lenne idejük. Ez pedig nekem egy kicsit félelmetes, és aggodalommal tölt el. Én gyermekkoromban egy ágacskával is el tudtam játszani, de a mai gyermekeket valami megfosztja az ilyesfajta örömtől.
" A Táncsics-díjat újságírói munkásságáért érdemelte ki, habár gyakran hangoztatja: sohasem volt igazi újságíró. Mégis mit kapott az újságírástól és mit jelentett az Ön számára?
- Nagyon jó, ha az ember olyan munkát végez, amit szeret, mert nem nehéz számára, felüdíti, kielégíti, röpíti. Tényleg nem voltam soha igazi újságíró, mert az újságírót én úgy tudom elképzelni, hogy minden újságírói műfajban otthon van. Én például nem tudtam volna megírni egy képviselő-testületi ülést vagy parlamenti tudósítást. Azt kaptam, hogy megismerkedtem a tágabb szülőföldemmel, és iszonyú sok emberrel találkozhattam. Én egyébként mindig meg tudtam szólítani az embereket, és ez nagyon fontos. Ha valaki bemegy egy vadidegen ember lakásába, bemutatkozik, és elmondja, hogy beszélgetni szeretne, akkor gyakran elküldik a fenébe. Nos, én ilyennel szinte alig találkoztam.
" Ha tanítaná az újságírást, mit adna át a fiataloknak?
- Akik portrékat vagy interjúkat szeretnének írni, azoknak meg kell ismerniük azokat a körülményeket, amelyek között az alanyuk él. Ezenkívül tiszteljük azokat, akikről írunk, és mindenkit emberileg kell megszólítani. Az újságírásnak ezt a részét az elődeimtől tanultam, hiszen ha végigtekintünk a 20. század elejei magyar irodalomon, azt látjuk, minden komoly író írt tárcákat, riportokat. Abban az időben ez nem divat, hanem természetes dolog volt. Nekem megengedték, hogy csináljam, utazgattam, mentem, teltek az évek, összegyűltek, kötetekben jelentek meg ezek az írásaim is. Örülök, hogy rátaláltam a témákra, leírtam olyan dolgokat, amelyek a valóságot tükrözik, tanulsággal szolgálnak. Mivel annyi hamisság van körülöttünk ma is, jó érzés rábukkanni azokra az emberekre, eseményekre, amelyeket érdemes megörökíteni.

Elolvasom
Felhőnézők

Felhőnézők

Felhőnézők címmel jelent meg Németh István legújabb novelláskötete a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. A könyv szerzőjét a közelmúltban a kishegyesi Ady Endre Kísérleti Általános Iskola felsős tanulói köszöntötték egy rendhagyó irodalmi órán.

A négy osztály diákjai zsúfolásig megtöltötték az ebédlőt, amelynek történetét elöljáróban röviden ismertette a kishegyesi születésű vendég. Beszámolt arról is, hogy az ő gyerekkorában hat elemi iskola működött Kishegyesen, a mosatni eggyel szemben, hogy a településnek 73 utcája van, valamint 2202 lakóháza, melyek közül sok már gazdátlan, romos.

A kötet egyik novelláját, a Színötös címűt Pap Ágnes tanuló olvasta fel. Az íróval ezután az iskolaigazgató, Molnár Márta beszélgetett:

* Milyen volt Németh István bizonyítványa? Színötös?
— Nem. Kijártam sok osztályt, de színötös bizonyítványom sosem volt, sőt, a szabadkai építészeti középiskolából ki is csaptak. Talán csak magyarból volt jó jegyem. Magamnak beismertem, de a szüleimnek nem mertem bevallani, hogy nem akarom az építészeti szakmát kitanulni, nem akarok pallért rakni valahol Szkopjéban. Itthon akartam maradni. Hegyesen találtak nekem egy tisztviselői munkahelyet a Žitoprometban, és csakhamar én lettem a Korpakirály. Azokban az években nem lehetett elegendő takarmányt beteremteni a jószágnak, és a Žitoprometban lehetet íratni korpát. Persze nem rajtam múlott, hogy lesz-e  vagy sem korpa, az emberek mégis hozzám jöttek. Hoztak egy liter pálinkát, és megkértek: „Pistikém, írass már föl nekem 50 kilót!” Korpakirályságom elmúltával elkerültem Újvidékre, és belemerültem az újságírásba. Így múlt el ez a 90 vagy 100 év fölöttem.

* Nehéz volt megírni a könyvet?
— Ezt még senki nem kérdezte meg tőlem. Nézd, ha olyan nehéz lett volna, amilyennek esetleg gondolod, akkor beletört volna a tollam. Amint látod, megértem a matuzsálemi kort, és — hála Istennek! — néhány könyvet is megírtam. Ha nehéz lett volna, abbahagyom, mint az építészeti középiskolát. A nagyon nehezen megírt könyvön az olvasó megérzi az izzadságszagot, az pedig nem a legkellemesebb illat.

* Mit szeretett jobban: az újságírást vagy az írást?
— Az egy és ugyanaz. Csak műfajilag más a regény, a tudósítás, esetleg a riport vagy a jegyzet. Valamilyen képesség azért szükségeltetik hozzá. A Magyar Szóból is azzal kerestek fel, hogy úgy vélik, van íráskészségem.

* Mi késztette az írásra?
— Nagy hatással volt rám az Egri csillagok. Annyira megfogott, hogy amikor befejeztem, azonnal, egy ültő helyemben újra hozzákezdtem az olvasásához. Egy délután — szintén olvasás közben — láttam, hogy a faleveleken átsüt a nap, mintha átvilágított volna rajtuk. Úristen, hogy ha ezt egyszer le tudnám írni!, gondoltam magamban. Lehet, hogy akkor ébredt fel bennem az írás iránti vágy.

* Melyik riportja volt a legemlékezetesebb?
— Ennél nehezebb kérdést fel sem tehettél volna. Nem tudom. Írtam talán vagy ezret az Ifjúságnak meg a Magyar Szónak. Szerencsére nem bíztak rám olyan feladatot, amit nem tudtam volna jól elvégezni, pl. ma sem tudnék megírni egy parlamenti tudósítást. Ehelyett azt mondták, írj arról, amit gondolsz, amit látsz, menj terepre, s én éveken át, hétről hétre ezt tettem. Most emeljem ki azt, amelyik a legjobb?! No, egyet mégis megemlítek, mert dicséretet kaptam érte egy olyan idős kollégámtól, akit nagyra tartottam. Egy földművelő keze — ez volt az írásom címe. Találkoztam egy emberrel, és nem az embert beszéltettem, hanem az ujjait. Azt írtam meg, hogy mi mindent csinált életében az a kéz.

* A műveihez a saját életéből merít, az tapasztalatai alapján ír?
— Nem tudom, hogy van-e olyan író, aki ne a saját életét venné alapul. Én sohasem tudtam olyanról írni, amit nem tapasztaltam meg. Sokszor eszemben jutott annak idején, hogyan tudnék egy kishegyesi jómódú családról írni, pl. a Nagy utca egyik vagy másik lakójáról, amikor meg se fordultam a házukban, a szobájukban. Nem is próbálkoztam ilyesmivel.

* Mesélne a szülőházáról?
— Az a ház már romokban hever, az udvarában régóta ócskavasat gyűjtenek. Amikor elmegyek az első utcabéli barátomhoz egy pohárka pálinkára, akkor onnan még látni azt a házat, amelyet a szüleim tulajdonképpen béreltek. Szerencsére készült róla fénykép, és ezt a képet az otthonom falán őrzöm. Amikor a szüleim a Bikaistálló mellett építeni kezdték a saját házukat, éppen katona voltam. Kétségbeesve írtam nekik, nehogy kiköltözzenek a régi házból addig, amíg haza nem érek, mert oda szeretnék visszatérni. Az újat össze se lehetett hasonlítani azzal, amiben addig laktunk. Annak csupán egy első szobája volt, közepén egy szabad kéményes konyhával meg egy hátsó szobája és a gang. A gangon pedig a létra, azon mentem fel a padlásra, ahol mindig nagyon szerettem bogarászni. Ezt tartom a szülőházamnak, ez volt a fészek, amelyben felnőttem.

Elolvasom
Emberekről írtam, nem gyűlésekről

Emberekről írtam, nem gyűlésekről

Németh István, a lap legendás riportere szerint régen sem volt könnyű újságírónak lenni, most meg végképp nem az

Németh Istvánt nem kell külön bemutatni a lap hű olvasóinak. A Magyar Szó fénykorában rendszeresen jelentkezett riportokkal és tárcákkal, sőt, nyugdíjba vonulása után is rendszeresen fellehetők írásai az újságban. Újságírói tevékenységén kívül több könyv, novella, elbeszélés szerzője, több rangos irodalmi díj nyertese.

A lap legendás alakjával a riportírás csínjáról-bínjáról, az akkori politikai légkörről és a kocsmákról mint teljes jogú falusi parlamentekről beszélgettünk.

Hogyan és mikor került a Magyar Szóhoz?

– Pontos évszámot nem tudok mondani, viszont az utam az irodalommal vezetett a laphoz. Már egészen fiatal koromban írogattam, egyebek között a katonai szolgálatom is ezzel telt, meg azzal, hogy Petőfi verseit olvastam fel a többi katonának. Többször is raportra küldtek emiatt, így nem is igazán értem, hogy a szolgálat végére hogyan lettem tizedes... Valószínűleg segített az a tény, hogy az egyik tiszt ismerte Petőfit, és szerette az irodalmat. Egyébként a szolgálat alatt is írtam novellákat.

A katonaság után kerültem vissza szülőfalumba, Kishegyesre, és hivatalnokként dolgoztam. Ott „Korpakirálynak” neveztek, hiszen én írtam ki a korpát a falu termelői számára. Ekkor kerestek fel a Magyar Szóból, hogy nem írnék-e az Ifjúság Szava számára, amely a Képes Ifjúság elődje volt. Én akkor elfogadtam ezt az ajánlatot, részben azért, mert ugye, rendszeresen írtam, másrészt pedig azért, mert az egyik, akkoriban megjelent írásom miatt az életemre is törtek. Történetesen azért, mert a főhőst a saját nevén neveztem, ő pedig magára ismert. Aztán pedig kissé alkoholgőzös állapotában felkeresett, és bicskával fenyegetőzött, ha pedig nincs ott az egyik kollégám, akkor talán belém is meríti. Érdekes, több év után, egyszer pont Kishegyesen találkoztunk, miközben olcsó sörrel oltottuk szomjunkat egy bolt előtti farönkön. Akkora már elfelejtette az esetet, és így üdvözölt: „Pistám, mi újság?”

Tehát az „incidens” után került a laphoz?

– Házasságkötés után, huszonöt évesen kerültem Újvidékre, és tíz éven keresztül az Ifjúságnál dolgoztam. Akkor még nem terepi riportokat írtam, mint később a Magyar Szóban, de már itt is belekóstoltam a műfajba. Ez akkor történt, amikor egy újvidéki zarándokcsoport Rómába ment, engem pedig az akkori főszerkesztő azzal bízott meg, hogy menjek velük, írjam meg, hogy mi történt az utazás alatt. Az első évtized újságíróskodás után egy nagyon kedves kollégám közbenjárására kerültem a Magyar Szóhoz, ahonnan nyugdíjba is vonultam, még a háborúk kitörése előtt, 1989-ben. Szerencsére, mire a laphoz kerültem, már ismertem a szerkesztőséget, a tördelőket, lektorokat, korrektorokat. Érdekes, a Magyar Szó-s karrierem kezdetén engem senki sem „osztott be” a belpolitikai rovatra, vagy mondták, hogy: „Te parlamenti tudósító leszel!” Azzal állítottak elém, hogy: „Akkor te terepre fogsz járni, beszélgetni fogsz az emberekkel, és riportokat fogsz írni!” Ennek én kifejezetten örültem, mivel olyan példaképeim voltak, mint Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Kodolányi János, és az ő hatásuk ebben a műfajban érvényesülhetett igazán.

Önt legendás riportírónak tartják a Magyar Szóban. Hogyan közelítette meg a témát, amelyet fel kellett dolgoznia?

– Elsősorban úgy, hogy azt írtam meg, amit az alanyok mondtak, azt, amit ők is, és én is fontosnak tartottunk. Másodsorban pedig az alanyok megválogatásával. Persze, mindig okkal küldtek ki bennünket egy faluba, kisvárosba, egy konkrét esemény miatt, de sokszor az akkori bevett szokásokkal ellentétben jártunk el. Én sohasem gyűlésekről, pártaktivitásról, hanem emberekről írtam. Kimentünk terepre, és elsőként a helyi papot vagy a lakosokat kérdeztem az eseményről, életükről, nem pedig a pártképviselőket, a hivatalos személyeket. Örülhettem annak, hogy beavattak, hogy megosztották velem a történetüket, a véleményüket. Nagyon szerettem ezt csinálni, hiszen kényelmesen éreztem magam ezekben a helyzetekben, és az emberek is gyorsan a bizalmukba fogadtak, így nem volt nehéz jó riportot írni, hiszen az alanyok is jók voltak. A szerkesztők sem kötötték az orrunkra, hogy mit kell írni, kit kell kérdezni, bíztak bennünk.

Az akkori politikai klímát figyelembe véve ez kicsit kockázatos volt, de ebből kifolyólag szinte sohasem voltak gondjaim, sohasem dobták vissza az írásaim. Persze, a pártból érkeztek olyan híresztelések, hogy „ezek nacionalisták”, ezeknek azonban nem lett nagy visszhangjuk.

Ameddig a lapnál dolgoztam, minden vasárnapra át kellett adnom egy terepi riportot, hétköznap pedig tárcákat vagy kisebb karcolatokat írtam.

Szinte az összes olyan településen jártam az akkori országban, ahol magyarok éltek. Ezenkívül voltam még riportot készíteni Moszkvában és Auschwitzben is. Ennek ellenére, a fő témák sohasem a nagyvárosok voltak, hanem olyan települések, mint Bácskossuthfalva, Udvarszállás, Magyarcsernye, Topolya és ehhez hasonlók helyek.

Hogyan néztek ki ezek a riportutak?

– A riportok egyik legfontosabb állomása mindenféleképpen a kocsma. Azért, mert a sarki dühöngő nemcsak egy hely, ahová az ember lerészegedni és káromkodni jár el, hanem egy miniatűr parlament, ahol az emberek az összes aktuális dolgot megbeszélik. Azokat az eseményeket, amelyek a számukra fontosak, nevetségesek, bosszantóak, kellemesek, szóval mindent. Így nekünk is az első út szinte mindig is a helyi ivóba vezetett, ahol meg is reggeliztünk. Itt gyűjtöttük az információt. Egy példa: Ürményházán betértünk a helyi kocsmába, reggeli és információgyűjtés céljából. Ott halljuk, hogy a pincér-tulajdonost, mindenki csak „Bugyinak” nevezi. Mi egy pár perc tanakodás után megkérdeztük a kocsmárostól, hogy nem zavarja-e véletlenül, hogy ilyen csúfnevet ragasztottak rá a faluban. Akkor mondta, hogy ez a becsületes neve, valamint az is kiderült, hogy a 3+2 zenekar két tagjának édesapja. Aztán megmutatta a falon lógó lemezeket, stb. Ez már megadta a riport alaphangját. Persze, voltak kellemetlen emlékek is, de számottevően több a szép emlék.

Említette, hogy tárcákat is írt. Az egy eléggé nehéz „csevegő” műfaj, amely nem a tényközlő újságírói formák közé tartozik, éppen ezért, több kolléga is tartózkodik tőle. Önnek mint írónak ez ugye nem okozott különösebb gondot?

– Dehogy! Nekem ezzel sohasem volt problémám, pont irodalmi tevékenységemből kifolyólag.Írok, így nem okozott különösebb gondot. A tárca témái, olyan dolgok, amelyek nem tartoznak bele a riport kategóriájába. Olyan jelenségek, történetek, amelyekre rácsodálkozom, amelyek elbűvölnek vagy esetleg felbosszantanak. Egyszer például előfordult, hogy tárcát írtam Tito marsallról, amelyet a tördelő véletlenül versként tördelt be, amelyet aztán a halála évfordulóján lefordítottak több nyelvre, több helyen leközölték. Kicsit különös volt, de hát ez is elmúlott.

Akkoriban a szerkesztőség is máshogy működött.

– Abban az időben az újságot teljes egészében Újvidéken szerkesztették. Hatalmas volt a nyüzsgés a deszkben. Ma, amikor bejövök, alig látni egy-két kollégát. Akkoriban a szerkesztőség is „életszagúbb” volt. Gondolok arra, hogy szemtanúja voltam olyan esetnek is, hogy a szerkesztő az egyik újságíró írása miatt annyira felidegesedett, hogy a földre vágta a kéziratot, és megtaposta. De ez akkoriban más volt, hiszen a szerkesztők egész nap közöttünk dolgoztak, jó szakemberek voltak, és mi igazán felnéztünk rájuk. Gál Lászlót, Majtényi Mihályt én nem önöztem, kollégáztam, hanem Laci és Misi bácsinak neveztem őket, egyrészt azért, mert fiatal gyerek voltam hozzájuk képest, másrészt pedig tiszteletből.

Riportjai, regényei és novellái főhősei egyszerű emberek, hétköznapi történeteket mesél el, egy kézzel fogható, egyszerű, csodálatos világról. Miért választotta pont őket?

– Azért írtam róluk, mert ezt hoztam magammal, a falusi emberek világát ismertem meg először, azzal azonosultam a leginkább. Az innen érkező hangulatokat tudom leginkább megidézni, ezeket a képeket tudom a leginkább lefesteni. Engem már fiatal koromban is a népi írók fogtak meg. A másik dolog pedig az, hogy úgy érzem, nem tudnám a polgári világot úgy az olvasó elé varázsolni, hiszen nem érzem úgy a polgári lakás bukéját, mint egy falusi kunyhó kisszobájának illatát, nem érzem az előző légkörét, azt nem tapasztaltam úgy sohasem. Ezért írtam olyan emberekről, akiket ismertem és kedveltem. Ennélfogva történt az, hogy elsősorban a riportjaim falvakról készültek. Sok esetben, ha az író nem őszinte önmagához, és olyasmiről ír, ami nem teljesen az övé, ha nem érti és érzi teljes mértékben, akkor az egy veszteséges vállalkozássá lesz.

Az egész szerbiai médiaszíntérre jellemző az újságírás színvonalának csökkenése. Ön miben látja ezt?

– Ez azért nem olyan egyszerű téma, hiszen több minden megváltozott. Már akkor sem volt könnyű dolog újságíróként dolgozni, ma pedig pláne nem az. Annak idején nem létezett sajtószabadság, megvolt, hogy miről mit volt és hogyan volt szabad írni. Már akkor is nehéz volt tiszta embernek maradni a szakmában. Az emberi tartást, az egyenességet megtartani nagyon fontos azoknak, akik írással foglalkoznak.

Ma azért nehezebb a dolguk az újságíróknak, mert helyezkedniük kell, mert minden médiaház másfelé orientálódott, mást opciót tart helyesnek. Ma már nem az illatáról ismerem fel a lapokat, hanem arról, hogy ki áll mögöttük. Egy ilyen színtéren eligazodni sem egyszerű.

Az, hogy – mondjuk – a Magyar Szó színvonala is esett, az annak is közvetlen következménye, hogy a vajdasági magyarság száma is rohamosan csökkent az elmúlt húsz évben. Ez egy olyan dolog, amelyet lehetetlen veszteségek nélkül megemészteni. A lélekszámmal együtt csökkent a jó lektorok, a jó tördelők száma, nem csak a jó újságíróké. Egyre kevesebben vannak az újságírók, ez pedig akarva-akaratlanul a színvonal eséséhez vezet.

Elolvasom
Ebből a csizmából nem lehet kilépni

Ebből a csizmából nem lehet kilépni

Hamarosan megjelenik Németh István író elbeszéléseiből egy válogatáskötet a Forum Könyvkiadó gondozásában. Hiszem azt, sokan érdeklődve várják az irodalomkritikusok, irodalomtörténészek által a hétköznapok szociográfusaként is emlegetett írónk újabb kötetét.

Nagyon sokan vagyunk, akiknek olvasóvá válásához hozzájárultak Németh István művei is. Nekünk, a mai ötveneseknek gyerekkorunk meghatározó olvasmányélménye volt a Vadalma, az utánunk jövő generációnak a Sebestyén jelentette ugyanezt. Középiskolás korunkban már a felnőtteknek íródott novellái világában merültünk el, és a vasárnapi Magyar Szóban is rendre elolvastuk míves írásait. Ezek is hozzájárultak, hogy megismerjük világunkat, rádöbbenjünk, az itt élő, hétköznapi, egyszerű emberek sorsa mennyi titkot rejt, beleshettünk apró örömeikbe, mély keserűségeikbe, megtapasztalhattuk általuk is, mennyire meg tudja az élet tépázni a kisembert, mennyire önsorsrontó tud lenni az ember. Felnőttkorunkra is megmaradt ez a szeretet. Nem véletlenül említem a szeretet szót, hiszen a közelmúltban, amikor 87. születésnapját ünnepelte szűk körben, és erről megjelent egy fotó is az egyik családtag Facebook-oldalán, többen gratuláltak jeles írónknak ,,ismeretlen olvasó”-ként is olyanok, akiknek az elmúlt évtizedekben megérintették a lelkét az írásai, az igaz és élettől lüktető történetek e tájról, ezekről a körülöttünk élt, élő emberekről.

– Ezen az úton, hogy írjak, ne csak magamnak, hanem másoknak is, az indított el, hogy mindig is nagyon szerettem Móricz Zsigmond írásait. Ebből a csizmából nem lehet kilépni. Az én környezetem szintén olyan volt otthon, Kishegyesen, ahol akkoriban éltem, amikor az első írásaim megjelentek, hogy nem is írhattam volna másról – szögezte le, amikor a minap felkerestem újvidéki lakásában. A megjegyzésre, hogy számára mindig – vérbeli novellistaként – a történet volt az elsődleges, a következőket mondja:

– Nem szerettem soha – és ez hibám – az elvonatkoztatott írásokat, amelyek kizárólag kivételes embereknek szólhattak. Csak éppen azok az okos emberek, akik ezeket megírták, másból indultak ki, mint én.

Az évtizedek során a Magyar Szó újságírójaként keresztül-kasul bejárta vidékünket, sok olyan helyre eljutott, ahol kevés újságíró, még kevesebb író fordult meg. Különböző műfajú írásaiból éles és hiteles képet kapunk az elmúlt évtizedekről az egyes emberi sorsokon keresztül, legyen szó az idősek magányáról, a kiskamaszok elé tornyosuló problémákról vagy akár – a kétezres évek legelején – annak számbavételéről, hogy Újvidéken a sok-sok tablón hány magyar nevű diák található. Németh István különleges adottsággal született: hihetetlenül jól tudott odafigyelni az emberekre, a környezetére, de idegenekkel is olyan kapcsolatot tudott teremteni, hogy megnyíltak előtte.

– Nem azért írtam, hogy titkokat tárjak fel vagy kioktassak bárkit is, hanem arról írtam, ami akkor épp foglalkoztatott. Újságíróként is, amikor terepen voltunk, megérkezésünkkor megérdeklődtem, hogy hova, kihez, melyik családhoz mehetünk el, hogy erről vagy arról a témáról elbeszélgessünk, és amikor leültünk beszélgetni, az adott témán kívül felmerült, szóba került sok egyéb is. Sokáig szerettem volna egy igazán jól szituált kishegyesi családhoz ellátogatni, megnézni, milyen körülmények között, hogyan élnek, elbeszélgetni, de ez nem sikerült sohasem – jegyezte meg. Nekünk, olvasóknak, nincs akkora hiányérzetünk, hisz sok száz falusi vagy nagyvárosba került ember vált írásai által ismerősünkké, ennyi történetet mesélt el nekünk vidékünkről, az itteni egyszerű emberekről. Mint most beszélgetésünk során megjegyezte, egyes írótársai maradinak is bélyegezték ezért.

Az az anyag, amit riportútjairól hozott, vagy a novella, amit papírra vetett, mindig friss, élettől lüktető, hiteles volt. Tudjuk, az író általában több élő személyből alkotja meg, gyúrja össze regényének, elbeszélésének az alakjait, a ,,modellnek” leginkább csak egy-egy vagy néhány vonását véve át, de mindig élő anyagból dolgozik. Az, hogy ez milyen átalakuláson esik át, hogyan születik meg a papíron az élő, hiteles figura, válik igazzá a történet, az az író mesterségének, a művészetnek a nagy-nagy titka. Németh István sem volt ezzel másként, mint mondta, nem kellett a figurákat kigondolnia, ott voltak körülötte, beszélt velük, látta őket a saját szemével.

Írógéppel sosem írt, mindig kéziratpapírra, ezt a Magyar Szó gépírónői gépelték le, nem egy alkalommal tanúja voltam az újvidéki szerkesztőségben, hogy milyen szívesen vették, ha nekik adta másolásra a lapba szánt írását, hisz tudták, bármit vet papírra, azt érdemes elolvasni, mert az igazi értékkel bír. Az író felesége, Ibolya asszony pedig a kötetekbe szánt írásokat gépelte le igen gyakran. Most kérdésemre, hogy nehezen vagy könnyen írt, Németh István magától értetődő természetességgel válaszolta:

– Se nehezen, se könnyen, de kedvvel.

Azt kívánom neki, hogy ugyanilyen kedvvel vegye kezébe ezt a hamarosan megjelenő novelláskötetét, nekünk, mindannyiunknak pedig, hogy hasonlóan kedvteléssel olvassuk.