Partokon átívelő szerelem

Mintha örök időktől fogva ismerném. Nem, nem a ,,névrokonság' miatt van ez a déjá vu érzésem, mikor találkozom vele, hanem mert valóban sokszor és sok helyen összefutottunk már. Először az első Etno Campban... Valamikor régen... Vass Géza mutatott be neki. Egy fa árnyéka alatt, szorgos lányok gyűrűjében gyúrta a gyapjút. A nemezelés fortélyaiba vezetett be akkor. S ki tudja, még hány fiatalt utánam! Akkor még maga is kereshette a gyökereit művészettörténész-néprajzos egyetemi hallgatóként, illetve igyekezett hasznosítani azt a tudást, amelyet gyerekként zentai születésű magyar édesanyjától és szabadkai származású horvát (vagy ahogyan ő mondja: bunyevác) édesapjától örökölt, amit a két közegből s a két kultúrából magába szívott.
- Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy derék, becsületes, dolgos szülők neveltek fel, akiktől nemcsak józanságot, szorgalmat, kitartást tanultam, de nagyfokú toleranciát is, hiszen ők nemcsak hiszik és vallják, de mindennapi életüket is az a bölcselet határozza meg, hogy ahány nyelvet és kultúrát ismer az ember, annyival több, gazdagabb, sokoldalúbb. Nagyon tartalmas és szép hagyományvilágot örököltem tőlük, amely végeredményben meghatározta a pályámat, hivatásomat is.
* Több éven át a Nagyapáti Kukac Péter Díj kuratóriumának voltál a tagja. Most milyen érzés ugyanezt a kitüntetést magadénak tudni?
- Nagyapáti Kukac Péter az első naiv festőnk. Munkássága és sorsa is figyelemre méltó kortörténet. Talán ezért döntött Ács József 1973-ban, a Topolyai Művésztelep 20. évfordulóján úgy, hogy alapítanak és róla neveznek el egy díjat. Tudniillik az irodalomközpontú művelődési életünkben végre fel kellett hívni a figyelmet neves festőinkre, szobrászainkra, keramikusainkra is, akik nemcsak sorsüldözött magánemberként vívták csatáikat elsivárosodott környezetükben, hanem művészként is a közönnyel szembesülhettek nap mint nap. Könnyű egy nagyvárosban érvényesülni, ahol kiállítótermek, képtárak, műhelyek léteznek, de egy falusi környezetben mindez nincs, az alkotó magára maradva tengetheti egész életét. A Nagyapáti Kukac Péter Díj jelképe a társadalmi közöny elleni harcnak, s mint művészettörténész ezt nagyra értékelem. Azt hiszem, magam is az ilyen jellegű munkámért érdemeltem ki, azaz a topolyaiak ezzel óhajtották meghálálni azt, hogy a helybeli múzeum megnyitásakor kardoskodtam egy képtár létesítése mellett. Nekem ez annyira magától értetődő volt, hiszen itt dolgozott Nagyapáti Kukac Péter, aki Bicskei Péter tanítványa volt, aztán Acsádi Ilonka, Ács József, Boschán György, Kiss István, Stipan Kopilović, hogy az újabb kori alkotókról ne is beszéljek... És még mindig működik a Topolyai Művésztelep is! Tehát ezeket az értékeket nem szabad eltékozolni, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hanem közkinccsé kell tenni. Ezért szorgalmaztam a galéria és egy állandó tárlat megnyitását, ahol a helyi alkotók munkásságára helyeztük a hangsúlyt. Nagyon kellemes visszhangja lett ,,jégtörő' munkámnak, napilapunkban például az általam feltárt adatok alapján bemutatták Bicskei Péter életútját, s ennél nagyobb elismerésre nem is számítottam.
* A Nagyapáti Kukac Péter Díj odaítélése egy időben szünetelt. Abban is segítettél, hogy újraalakuljon a kuratórium...
- A díjat 1973-tól 77-ig folyamatosan kiosztották, aztán 1978 valami oknál fogva kimaradt (valószínű, hogy nem volt rá pénz, vagy nem volt, aki megszervezze), de 1979-től 1989-ig megint minden évben sor került a kitüntetettek kijelölésére. Utána jöttek a háborús évek, majd amikor P. Náray Éva a topolyai könyvtár élére került, újra kezdeményezte a hagyomány felfrissítését. Természetesen közreműködtem ebben. Azóta a díjat megkapta Szarapka Tibor, Nemes Fekete Edit, Penovác Endre, s tavaly Kapitány Attila. Az utóbbi években a Topolyai Napok keretében, ősszel kerül sor az ünnepélyes díjátadásra, mely rendezvényt mindig egy alkalmi kiállítás kíséri a képzőművészeti galériában. Nagyon talpraesett és fiatal gárda verbuválódott össze a helybeli múzeumban, könyvtárban, ügyesen végzik a dolgukat, s ez örömmel tölt el.
* Idestova tizenöt éve dolgozol. 1991-től 1997-ig Zentán munkálkodtál a múzeumban, utána átjöttél Szabadkára. Jelenleg főmuzeológusként vezeted a művészeti osztályt. Mik a teendőid?
- Hadd jegyezzem meg rögtön, hogy a múzeum történetében először történt meg ez a ,,luxus', hogy a restaurátor mellett két művészettörténészt is alkalmaztak állandó munkaviszonyban. Ez nagyszerű előrehaladás, mert nagyon értékes és hatalmas gyűjteménnyel, valamint hagyatékokkal rendelkezünk, amelyre gondot kell(ene) viselnünk. A feltételes mód több szempontból is időszerű: nemrég költöztünk ide a régi városháza második emeleti szárnyába, s már megint rámolnunk kell, mert a múzeum nemsokára új lakhelyet kap a régi Minerva épületében. Aztán kilátásban van még két örökség (Almási Gábor, Glid Nándor munkáinak) átvétele, amennyiben a szerződésben előirányzott körülményeknek és feltételeknek eleget teszünk... Szóval még állandó tárlatunk sincs (1987-ben szűnt meg), aminek megszervezése elsődleges feladatunk lenne, mert folyamatosan helyszűkével és pénzhiánnyal küszködünk.
* Beszéljünk akkor az értékekről! Annál is inkább, mert nem láthatók...
- Igaz, nincs állandó tárlatunk, de azért évente egy-két időszakos, alkalmi kiállítást megszervezünk, hiszen ,,levegőztetni' is kell a műkincseket! Nálunk található a honi képzőművészeti gyűjtemény (a Szabadkán, Topolyán, Tavankúton, Bajmokon, Horgoson, Magyarkanizsán élt alkotók munkái), aztán a vajdasági magyar képtár - az 1830-tól 1930-ig terjedő időszakban, vidékünkön keletkezett művek egyedülálló, páratlan gyűjteménye. Továbbá itt van a Husvéth Lajos-, a Miloš Babić-, az Ana Bešlić-, a Boschán György- és a Lifka Sándor-hagyaték is.
* A diplomamunkádat a vajdasági mézeskalács-készítő mesterekről írtad, s más publikációid is megjelentek, amelyekről, mi tagadás, keveset tudunk...
- Amikor a szabadkai múzeumba kerültem, első dolgom az volt, hogy felderítsem, kik voltak az elődeim. Papírra vetettem hát a művészeti osztály történetét, s ez a múzeum közlönyében meg is jelent. Megírtam Topolya képzőművészeti életét 1953-ig, valamint a topolyai templom belső berendezéséről is készítettem egy kismonográfiát. Többéves kutatómunkám gyümölcse a Vajdasági magyar könyvillusztrációk 1918-tól napjainkig című bibliográfia. Čović Jelenáról (1879-1951), az első bunyevác festőnőről szóló katalógusból kimaradtak az adatközlőktől begyűjtött életrajzi történetek, amelyeket később közölt ugyan a Subotičke novine, de itt meg a lábjegyzeteknek nem jutott hely. Ebből szeretnék egy teljes munkát kiadni. De kutatok Eisenhut Ferenc, a Zentai csata című festmény alkotója után is, aki 150 évvel ezelőtt, 1857-ben született Palánkán. Budapesten és Münchenben végezte el tanulmányait, s nem sokkal később már nemzetközi hírnévre tett szert. Jelentős orientalista és történelmi festőművész, akinek teljes életműve még nincs feldolgozva. Nagyon nagy kihívás ez számomra, hogy egy három nyelvű (szerb-magyar-német) könyvet jelentessek meg róla. Öt éve gyűjtöm az adatokat.
* Hogyan fogtál szimatot? Honnan kezdted a kutatást?
- A néprajzi módszertani képzettségem nagy segítségemre van. Felcsigázza érdeklődésemet egy kép, s elkezdek adatokat gyűjteni múzeumban, levéltárban, kutatóközpontokban, lapozgatom a korabeli újságokat, elolvasom az akkori kritikákat, cikkeket, begyűjtöm a katalógusokat, ha van, megszólaltatom a még élő hozzátartozókat. Persze, ha útközben más alkotókról is találok adatokat, azokat is rögtön rögzítem, tárolom. Az ikonográfus szemével pedig igyekszem a korra jellemző motívumokat, ,,divatos' témákat is feltérképezni, amiből később vagy alkalmi kiállítás vagy könyv születik.
* Budapesten tanultál, mégis diplomázás után hazajöttél dolgozni. Így is tervezted, vagy csak így sikerült?
- Egyértelmű volt a számomra, hogy nekem itthon van dolgom és kötelességem. Múltkor épp Zentán, a Tisza-parton sétálva jutottak eszembe Nagy László verssorai. Ki viszi át a szerelmet? - kérdezi a költő, s bennem is már felmerültek hasonló gondolatok: mi az, amit megmenthetek, átvihetek a ,,túlpart"-ra? Gondolod, hogy egyszer megtalálom a választ?

A művészetnek a lélekig kell hatolnia

Interjú dr. Ninkov Kovačev Olga művészettörténésszel, néprajzkutatóval, aki kiérdemelte a 2013. évre odaítélendő Forum Képzőművészeti Díjat. Nagyszerű érzés az ember életében, amikor elismerik a munkáját, a tehetségét és az erőfeszítéseit.

Ezt az örömteli pillanatot élhette át a közlemúltban dr. Ninkov Kovačev Olga művészettörténész, akinek a Forum Képzőművészeti Díj bírálóbizottsága egyhangúlag ítélte oda 2014. november 27-én a 2013. évi Forum Képzőművészeti Díjat.

Dr. Ninkov Kovačev Olga az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának művészettörténet és néprajz szakán szerzett diplomát 1990-ben. Doktori disszertációját 2011-ben védte meg. Hosszú évek óta dolgozik művészettörténészként a szabadkai Városi Múzeumban, ahol a múzeumi tanácsosi tisztet is betölti.

A díjat a tavaly megjelent Az idő arcai I. -- A szabadkai Városi Múzeum művészeti osztályának arcképei című munkájáért kapta meg, de a zsűri figyelembe vette a több mint húszéves munkásságának jelentősebb állomásait is. Ilyen volt a szecesszió világnapjának első megszervezése Szabadkán, valamint a Vajdasági Magyar Képtár tárlata, melyben Ninkov Kovačev Olgának igen nagy szerepe volt. Munkájában alapos, a helyi képzőművészek alkotásainak, pályájának bemutatásán fáradozik, figyelemmel kíséri és támogatja a fiatal képzőművészeket, művészettörténészeket, valamint előadásokat is tart.

* Hogyan fér meg egymással a művészettörténet és a néprajzkutatás? Egyikből adódik a másik?

-- Nem feltétlenül. Mindkettő egy-egy különálló tudományág. Hozzám mindkettő közel áll, de mivel művészettörténészként kaptam munkát, ebben a szakmában tevékenykedem több mint két évtizede. Művészettörténészként elsősorban az ingó kultúrjavakkal foglalkozom, de mivel kevés szakember van, időnként átlépjük ezeket a munkánk által meghúzott határokat. Ily módon már jómagam is foglalkoztam épületek történetével, például a százéves szabadkai városházával, illetve a szecessziós építészettel. A fő munka- és érdeklődési területem azonban a festészet, a szobrászat és az iparművészet.

* Kevés tudósember van, aki pedagógusként is megállja a helyét. Ön rácáfol erre. Hány évig tanított?

-- Öt évig tanítottam a szabadkai Svetozar Marković Gimnáziumban, miközben naponta utaztam Zentára, a helyi múzeumba, melynek a 90-es évek első felében az alkalmazottja voltam. Nehéz időszak volt, de az az öröm, amelyet a zentai kollégákkal való együttműködés, valamint a diákjaimmal eltöltött idő és a munkámmal kapcsolatos pozitív visszajelzés feledtetett velem minden fáradtságot és áldozatot. Mert áldozatot kell vállalnunk mindazért, amivel az életünk során foglalkozni szeretnénk. Nagyon szép időszak volt ez, mindig meghatódva és szeretettel gondolok rá vissza. A volt diákjaim közül többen választották hivatásul a művészettörténészetet, ami külön büszkeséggel tölt el. Hiszen nem mindegy, hogyan tanítjuk a képzőművészetet, és noha többen úgy gondolják, hogy ez a tantárgy nem a legfontosabbak egyike, tévednek. Nagyon is fontos, hogy a gyermekek és a fiatalok megtanulják, mi is a művészet, és miután elsajátították az elméleti anyagot, jöhet a vizuális élmény. Milyen nagyszerű érzés, ha -- elvetődve egy-egy külföldi képtárba -- nemcsak ráismerünk az alkotásokra, hanem annak szerzőjét, a mű elkészültének körülményeit, technikáját, ikonográfiáját stb. is ismerjük! Amikor én jártam iskolába, még nem volt világháló, mégis nyitva állt előttünk az egész világ. A mai fiatalok többsége azért olyan érdektelen sok minden iránt, mert az internet „megnyitja” előttük a világot, de ők ezt nemcsak ismeretszerzésre, nem csupán eszközként használják, hanem kényelmes megoldásként, aminek az a hátulütője, hogy az élmény nem jut el mélyebbre, egészen a lélekig. Pedig a művészetek erről szólnak: a lélekig hatoló élményről és a tudásról. Ráadásul a műalkotások eredetiben hatnak igazán!

* A heti egy óra megadhatja a diákoknak ezt a tudást és élményt?

-- Sajnos nem. A heti egy óra nagyon kevés ahhoz, hogy megfelelően megtanítsuk nekik a tananyagot, arra meg már végképp nem jut idő, hogy például képtárakat, múzeumokat látogassunk meg. Pedig ez is elengedhetetlen része a művészetek oktatásának. Mindez sajnos a társadalom, illetve az egész oktatási rendszer hibája, ez ellen a legjobb tanár sem sokat tehet. De annyit mindenképpen, hogy érdekessé teszi az órákat, ezáltal újabb „ablakokat nyit meg” a fiatalok előtt. A képzőművészet például az írással egyenértékű oly módon, hogy benne is megtalálhatóak a betűknek megfelelő kódok. Ezekből nagyon sok mindent ki tudunk olvasni egy adott korról, annak művészetéről, kultúrájáról.

* Hogyan fogadta a hírt, miszerint ön érdemelte ki a Forum Képzőművészeti Díjat?

-- Először nagyon meglepődtem, hiszen eszembe sem jutott, hogy én lehetek a kiválasztott, ezt a díjat ugyanis a legtöbbször képzőművészeknek ítélik oda. Aztán nagyon megörültem neki, és büszkeséggel tölt el, hogy valaki/valakik számon tartják és figyelemmel kísérik a munkámat. Ezen felül mindennek hangot is adnak oly módon, hogy díjban részesítenek, így szélesebb körben is értesül róla a közvélemény. Ez azért nagyon fontos, mert a művészettörténészek munkája egyébként is a közönségnek szól, sohasem csak egy embernek.

SUgrađani: Olga Kovačev Ninkov - "Vaša ćerka ima umetničke vene!"

Zatičemo je na radnom mestu, u jeku priprema za mnogima omiljenu manifestaciju Noć muzeja. U Gradskom muzeju uveliko je dan, i ona je okružena predmetima, slikama, garderobom, nameštajem... iz perioda istoricizma – izložba koju priprema. I dok prošlost, kao stranica stare knjige, izranja i budi se pred našim očima, posmatramo je kako se, kao vešta domaćica u kuhinji, snalazi sa eksponatima – još malo tajnog začina i eto ti čarolije! Svedočićemo toj magiji u Noći muzeja, 14. maja, a do tada se sa muzejskim savetnikom Olgom Kovačev Ninkov, doktorom istorije umetnosti i etnologom, dotičemo i nekih drugih, ličnijih tema...

- Završila sam Srednju muzičku školu u Subotici, na odseku za klavir. Sećam se, moja draga profesorica Marija Sekelj (tada Henjel), rekla je mojoj mami – vaša ćerka ima umetničke vene! Ja sam joj bila prva generacija, tek je stigla iz Beograda sa akademije i, između ostalih, dobila i mene. Jako dobar pedagog, izuzetan čovek, i mogu puno da joj zahvalim, kao i profesorici Gabrijeli Egete, i drugim profesorima, naravno. Muzička škola, tada kada sam ja u nju išla, a verujem i sada, bila je poseban svet, oaza za ljude kao što sam ja, koji imaju te, kako profesorica kaže, umetničke vene. Iako smo i ona i ja znale da nisam talentovana za klavir, znala je to da ću tamo dobiti tu vrstu obrazovanja i senzibilitet koji mi odgovara. Muzičku školu ne završavaju samo deca super talentovana za muziku. Ona je škola klasičnog osnovnog obrazovanja za ljude koji imaju afinitet ka raznim umetnostima.

Taj afinitet (ali i geni - stric koji se bavio muzikom, sestra od tetke koja izuzetno crta, mama talentovana za pisanje...) odveo ju je i u Budimpeštu, gde na Filozofskom fakultetu, u okviru dvopredmetne nastave, studira istoriju umetnosti i etnologiju.

- I danas tvrdim da možda ima ljudi koji već u svojoj desetoj godini znaju šta će raditi celoga života, ali velika većina – ne! Konkretno, mene je sudbina usmeravala, neke situacije, ljudi... Volim da radim ono čime sam korisna zajednici, to mi je uvek bilo važno, da znam da ću biti od koristi. Srećna sam što imam tu privilegiju da se bavim zanatom za koji sam i školovana. I pri tome da radim u svom rodnom gradu. To je velika stvar za jednog društvenjaka. Možda je nekom ko se opredelio za prirodno-matematičke nauke, svejedno gde će da sedi za kompjuterom, ali kod društvenih nije samo nauka u pitanju, tu moraš malo i emocija da uneseš... Jako sam želela da se posle studija vratim kući, to mi je bila opsesija. Imala sam utisak da to što sam naučila, moram da vratim svom gradu.

ISTORICIZAM U BAČKOJ - “Povodom Noći muzeja koleginice Ljubica Vuković Dulić i Žužana Korhec Pap i ja, pripremamo izložbu “Istoricizam u Bačkoj – Subotica”. Istoricizam, iz aspekta umetnosti, obuhvata drugu polovinu 19. veka, i zato ćemo u prostoru Muzeja izložiti predmete iz tog perioda (slikarstvo, primenjenu umetnost, vajarstvo, štampani materijal, fotografije...). Izložba je deo međunarodnog projekta prekogranične saradnje, u kojem su učestvovali i učenici srednjih škola u Subotici. Konkretno, haljine su izradile učenice tekstilnog smera Hemijsko-tehnološke škole, a učenici gimnazija “Svetozar Marković” i “Deže Kostolanji”, Srednje muzičke škole i studenti Učiteljskog fakulteta, učestvovali su izradom filmova”.

Rođena Subotičanka, ljubav prema svom gradu, ljudima, upijala je već od malih nogu. A za to je najviše zaslužna – porodica.

- U našoj porodici govorilo se dva jezika. Mama Mađarica, tata Bunjevac, nikada nikakav problem između dve familije nije postojao! Bila je to velika ljubav, i sestra i ja smo tako i odrasle – u ljubavi. Nikada nam ništa nisu nametali! Naravno, morao je da postoji neki red - rad, učenje, ali nikad nisu govorili - moraš ovo ili ono. U to vreme bilo je više dece u porodicama, i sećam se, sastajali smo se za svaki rođendan, imendan, Prvi maj... I šalili. Uvek je bilo neko nadmudrivanje - u šaljivom smeru. I kada sam upoznala svog budućeg muža, prepoznala sam tu duhovitost i u njemu...

JA SAM TA GENERACIJA - “Ja sam ta generacija (više ih je bilo naravno) koje su aktivno odlazile u pozorište, bioskop... Školovali smo se na tim predstavama, filmovima. Petkom i subotom prvo bioskop, posle pozorište - sećam se tih crvenih zavesa, mirisa dasaka i sale za odmor između dva čina. To je bio začarani svet! Naravno, mene koja sam imala afiniteta prema umetnosti, to je jako uvuklo...”.

I dok razmišlja o tome da li da i sa drugima podeli uspomenu na trenutak kada su se budući supružnici upoznali, pomažemo joj da prelomi. Ispričajte...

- Možda ćete se nasmejati, ali to mi je bilo tako simpatično kod njega! Upoznali smo se u diskoteci “Largo” - stojiš u krugu svojih prijatelja i kao nešto đuskaš, a on nam se pridružio. Njegov stil plesanja bio je jako individualan, jako lep! I dan danas se sećam! Ja sam tu INDIVIDUALNOST odmah zapazila, a verovatno i on mene jer sledećeg dana me je nazvao… I naša ćerka, koja je danas apsolvent na logopediji, isto je odrasla u ljubavi. Velikoj. Imam divnog muža koji je i sjajan pedagog (po struci profesor istorije) i mislim da je u nekim stvarima mnogo veća faca nego ja!

Prvi posao dobila je u subotičkoj Gimnaziji kao profesor likovne umetnosti. Na opasku da je na njenim časovima bilo više teorije od prakse, ima logičan odgovor.

- Program u srednjim školama je 80 posto istorija umetnosti. Deca ni pre ni posle nemaju gde da to uče, a pošto sam ja istoričarka umetnosti, davala sam sve od sebe da učenike naučim osnovu, abecedu, jer i to je jezik – umetnost je komunikacija. Osim u gimnaziji, radila sam i u nekim durgim srednjim školama, a sa pola radne norme, pet godina u Gradskom muzeju u Senti. Rad sa sredjoškolcima je lep, ali bio je i teških momenata – prva polovina 90-tih, ratna vremena, Jugoslavija se raspadala, zemlja u kojoj si rođen – teško je to da shvatiš. Učiš istoriju na sebi! Odmah su me postavili za razrednog starešinu i jako sam volela taj razred! I danas volim svu tu decu - mislim da je kod svih pedagoga tako. I Sentu volim. Puno sam naučila tamo, imala izuzetne kolege. Jako je velika stvar kada te puste DA RADIŠ, i na tome sam zahvalna. I svoje odeljenje sam jednom odvela na ekskurziju u Sentu, išli smo šinobusom, posetili i muzej, bili su srećni. Kao porodica.

KIČMA TO OSETI - “Mi nemamo dve smene kao u školi, na poslu smo od sedam ujutru pa do tri, četiri popodne. Moja struka je takva da ovo nije (kao) fabrička mašina da ostavim pa odem kući! Često radim i kod kuće, i kičma, u mojim godinama, to oseti... Svi koji vrše sedeći posao, moraju da paze na to, da rade neke vežbe za kičmu, da ustaju, pogotovo što smo vezani za kompjuter”.

Iza nje je 30 godina radnog staža, a u njega utkani i neki poduhvati zbog kojih je posebno zadovoljna.

- Veliko iskustvo bio je doktorat koji sam radila na temu - Ferenc Ajzenhut. On je bio veliki bački slikar - orijentalista i istorijski slikar (čuvena “Bitka kod Sente” je njegovo delo). Zanimljivo je da je stvarno putovao na destinacije gde je skupljao inspiraciju. Ja baš nisam imala tu sreću da odem svuda gde je on išao, ali jesam imala sreću da priredim izložbu bar na jednom od tih mesta - u Azerbejdžanu, o njemu. Opet je sudbina umešala prste kada su nas kao muzej selili, prvo dva puta u okviru Gradske kuće, a onda u bivšu “Minervu”. Preko 2.000 predmeta u umetničkom odeljenju - skineš sa police, umotaš... Odlučila da ću da izdvojim portrete i obradila zbirku portreta umetničkog odeljenja našeg Muzeja. Bio je to veliki posao (trajao dve godine) – nije to samo obraditi, izmeriti, signatura, godina, ime..., već i identifikacija ličnosti koje su portretisane i samih umetnika (među kojima je bilo i puno onih koji nisu poznati i imaju samo jedno ili dva dela). Želela sam da to što sam naučila radeći doktorat, primenim na ovoj temi. Sećam se i prve izložbe (izbor legata) 2008. za Noć muzeja. Ponela sam i kaput sa sobom, uverena da će malo njih doći, ali prevarila se! Desila se fantazija! Terapija za sve nas! I danas, kada u okviru ove manifestacije vidite toliko sveta, od dece do najstarijih, kako dolaze sami, ili u društvu... I nikada se ništa loše nije desilo. Ponosna sam na našu publiku. Mi koji radimo na ovom mestu smo kao moreplovci. Kao da ste stavili poruku u bocu i bacilli u more! Zato je uspeh nekog zainteresovati za to što radiš. A Noći muzeja ti to pokažu - tu je ta publika i oni to vole! Doživljaj. I znam da sam uradila nešto korisno, dobru stvar.

Nyilasy Sándor, Horgos elfeledett festője

Nyilasy Sándor festőművész a huszadik század első harmadában a legismertebb szegedi festőművész volt, de munkássága országos tekintetben is jelentős volt. Csaknem minden évben szerepelt a Műcsarnok budapesti kiállításán. 1929-ben elnyerte az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat nagydíját. Szegeden, mint a környék tájának és népének megfigyelője alakította ki plein air szemléletű művészetét. A tájképek mellett naturalista népéletképeket is festett, melyeken a falusiakat többnyire vasárnapi nyugalomban, ünneplő öltözetben, a leány alakokat jellegzetes rózsaszín népviseletben ábrázolta.

Csak kevesen tudják, hogy 1899-től kezdve közel húsz éven át Horgoson volt a műterme, s az ebben az időszakban keletkezett alkotásainak többsége horgosi embereket, tájakat ábrázol. Vajdasághoz egyedül Horgoson keresztül kötődik, s mivel közeleg születésének 150. évfordulója, Horgos lehetne az a vajdasági település, ahol megemlékeznek róla 2023 végén. Ninkov Kovačev Olga, a szabadkai Városi Múzeum művészettörténésze hívta fel erre a figyelmet, s jelezte, hogy népszerűsíteni kellene a festő életművét, különös tekintettel a két horgosi évtizedére.

Nyilasy Sándor 1873 december 2-án született Szegeden. Édesapjának a Felsővároson volt fatelepe. Az 1879-i árvíz után a család elszegényedett, ő maga nákófalvi rokonaihoz került és az ottani elemi iskolába járt. Feljegyzések szerint a tanfelügyelő egy alkalommal megkérdezte az élénk szellemű fiúcskát, hogy mit látott a szegedi árvízből? A gyermek felelet helyett lerajzolta az árvizet az iskolai táblára. Nem lehetett többé kétséges, hogy festő lesz belőle.

A Szabadkai Városi Múzeum Vajdasági Magyar Képtárában van tőle egy kép, ami valószínűleg Horgoson készült, mondja Ninkov Kovačev Olga, aki a festményt is előkészítette az interjúra.

- Nyilasy Sándorral kapcsolatban nekünk az az érdekes, hogy a Kamarási erdőben volt a műterme, s ott alkotott majdnem 20 évig, azaz 1899-től Trianonig, 1918-ig. Valószínűleg minden munkája, ami abban az időszakban keletkezett, Horgoson és a környékén készült. Horgosi népviseleteket, utcákat, házakat, erdőrészleteket örökített meg. Jövőre lesz születésének 150. évfordulója. Ez is egy jó alkalom lenne arra, hogy Horgoson nyilvánosan is megemlékezzenek róla - javasolja Ninkov Kovačev Olga.

- Münchenben is tanult, abban az időben a magyar festők többsége ott szerzett oklevelet és festői tapasztalatokat. Viszont ez már egy olyan időszak volt, amikor leköszönőben volt az az akadémiai stílus, amit müncheni iskola képviselt. Ő is egy újító szellem volt, eljárt Münchenbe Hollósy Simon magániskolájába. Hollósy és barátai voltak azok, akik megalapították a nagybányai művésztelepet. Nyilasy is járt a művésztelepen, de előtte még, München után Párizsba is elment. Ez is azt mutatja, hogy egy szabadabb hozzáállásra vágyott. A párizsi Julian Akadémiára a magyar festők közül olyanok mentek, akik nem elégedettek meg például a gipszöntvények másolatával, hanem élő modellekről szerettek aktot festeni. A Julian Akadémián erre lehetőség volt. Párizsi tartózkodása idején ismerkedett meg Torma Jánossal, aki meghívta a nagybányai művésztelepre. A művésztelepet 1896-ban, tehát a millennium évében alapították, rá egy évre került oda Nyilasy Sándor, s ő volt a legfiatalabb résztvevő abban az időben. Két évet töltött ott 1897-ben és 1898-ban. Kiállítása is volt a nagybányai festők első budapesti kiállításán. 1899-ben Szegeden telepedett le, s ettől kezdve lett műterme a horgosi Kamarás erdőben. Ez a bejárt út is jól jellemzi pályáját, hiszen aki akkor Párizsban tartózkodott, megismerhette az impresszionista festőket, a legújabb áramlatokat, megnézhette a nagy kiállításokat, barátkozhatott olyan művészekkel, akik hasonlóan gondolkodtak, mint ő. A plein air festészetet ott ismerte meg és sajátította el. Ez azt jelenti, hogy kint a szabadban fest, nem műteremben, s ez nagyon megváltoztatja a művésznek a látásmódját, a színek iránti viszonyát. Más az, amikor bent fest a művész, s más, amikor kint a szabadban, ahol mások a fényviszonyok. Ez mind tükröződik az ő festményein is.

- A képei főleg tájképek, s a paraszti életet bemutató képek. Vannak-e olyan részletek, amelyek alapján biztosan beazonosíthatóak, hogy Horgoson készültek?

- Igen. Nagygyörgy Zoltán helytörténet kutató volt az, aki kutatta ezt Horgoson. 2005-ben meg is jelent a szegedi Móra Ferenc Múzeum évkönyvében egy tanulmánya. Ő konkrétan meg is nevezett festményeket. Például A horgosi templom fákkal, itt már a kép címe is jelzi, hol készült. Azután A szerelmespár, a Tanyai fiatalság, az Árnyékok a házfalon, a Sárkányeregetés stb. A kérdéssel tehát már foglalkoztak, bár szerintem továbbra is érdemes lenne ezzel még foglalkozni, hogy a kollektív tudatba bekerüljenek a képek, s a festő neve. A műterme sajnos már nem létezik, szántőföld van a helyén az egykori orgonás út elején, de azt lehet tudni, hogy olyan művészek is jártak nála, mint Bartók vagy Balázs Béla. Nyilasy Sándor jó viszonyban volt a többi kamarási villa tulajdonosával is. Emlékek lehetnek róla olyan forrásokban is, amire mi nem is gondolunk. Tehát nemcsak a festményeket kellene kutatni, hanem más, Kamaráshoz kötődő dokumentumokat is. El tudok képzelni például egy olyan próbálkozást is, hogy középiskolások készítenek egy kisfilmet, amelyben összevetik a helyszíneket a festményen, s a jelen valóságában.

- Szabadkán egy festménye található meg a művésznek, a Hazatérés című műve, ami 1903 körül készült. Egy tipikus alföldi paraszt férfit láthatunk a képen, jellegzetes kalappal fején, ingujjban, a vállán hátra vetve a kapa, s valószínűleg este van, mert vöröses az égalja, s megnyúltak az árnyékok a festményen. Mit lehet tudni erről a festményről?

- Valóban jól megfogalmazta ezt. A fehér ingujj szinte világít a kicsit sötét környezetben, s mégis, még világos az égbolt, s egy lila felhőt látunk, tehát ezek a színárnyalatok is arról beszélnek, hogy kint festett Nyilasy, a szabad ég alatt, s nagyon jól ismerte a fényviszonyokat, a színeket. Egyébként azt el kell mondani, hogy az ő művészete egy lírai, realisztikus festésmód, ugyanakkor a színérzéke nagyon erős, tehát kolorista festő, de tisztelte a rajznak a vonalát is, mint ahogyan az ezen a képen is látszik. Az összes festménye egy optimista hangulatot tükröz, s a képein többnyire a nyár jelenik meg vagy a tavasz. Egy abszolút optimista hozzáállás jellemzi a festészetét.

- Tudomásom szerint emellett még egy festménye van Vajdaságban, Zomborban.

- Így van. Ebben a katalógusban is, amit a Vajdasági Magyar Képtár részére készítettünk, felmértük, hogy a vajdasági képtárakban, múzeumokban milyen képek vannak, amik ide köthetők. A zombori városi múzeumban találtunk egy Nyilasy Sándor festményt, amely elkészítéséhez egy hölgy ült modellt. Nos, az a kép nem kint készült, hanem műteremben, enteriőr. Zongora előtt van, s háttal van ábrázolva. Azon ritka festmények egyike, amelyek nem jellemzőek a művészetére, de érdekes lenne egyszer elhelyezni ezt is az életművében.

- Az elképzelhető-e, hogy valahol egy szögre akasztva van még festménye a vajdaságban?

- Igen, én el tudom képzelni. Sokat jártam a terepet, igaz, más festők kapcsán, s vannak alkotások, amelyekhez a családok ragaszkodnak, mert nagyapai örökségek. Biztos vannak még lappangó Nyilasy képek ezen a vidéken.

Érdemes lenne tehát tovább kutatni esetleges Nyilasy festmények után, jó lenne feltárni a művész horgosi tevékenységének emlékezetét. Jelenleg egy kis utca őrzi emlékét a kamarási részen, de jó lenne egy emléktábla műtermének helyén. Mégis talán az lenne a legfontosabb, hogy bevigyük a köztudatba a nevét, hisz büszke lehet rá Horgos, hogy egy ilyen neves művész alkotásain megőrizte a falu XX. század elejei hangulatát, s az egykori arcokat.

Nyilasy Sándor 1873. december 2-án született, tehát jövőre lesz születésének 150. évfordulója. Halálának dátuma 1934. január 6., közeleg a 90. évforduló. Szinte egybe esik majd a két jubileum, lenne alkalom a megemlékezésre.

Németh Ernő