Skip to main content

Orcsik Roland

költő
író
műfordító
kritikus
szerkesztő
egyetemi tanár

A fotó forrása: https://szepiroktarsasaga.hu/tagok/orcsik_roland.1553.html?pageid=973

Az általános iskolát Óbecsén, a középiskolát Adán és Szegeden végzi, távközlési műszerész. A SZTE BTK Magyar Nyelv és Irodalom Szakon 2002-ben szerez diplomát. Irodalmi PhD-fokozatot Dominókockák. Domonkos István művészetének ex-jugoszláv irodalmi kapcsolatformái című disszertációjával szerez 2013-ban Szegeden. 2000 és 2003 között a Magyar Szó újságírója. 2007-től a SZTE Szláv Filológiai Intézete szerb szakirányának tanársegédje, majd adjunktusa. 2000 és 2008 között a Fosszília folyóirat szerkesztője. 2009-ben és 2010-ben a szegedi Univ kiadó szatírIKON című könyvsorozatát szerkeszti. 2010-ben és 2011-ben a Symposion munkatársa és főszerkesztője. 2011-től a Tiszatáj vers- és kritikai rovatának szerkesztője. 

Kiadványok
Szerkesztői munkásság
Fordításkötetek
Elolvasom
Istenem, emlékszel még valamire
(Új Forrás. 2006/10.)

ORCSIK ROLAND

istenem emlékszel-e valamire
Fenyvesi Ottó: Commando dance című versének
horvát irodalmi vonatkozásai

 

Belépés

Fenyvesi Ottó az Új Symposion folyóirat köré tömörülő alkotók második nemzedékéhez tartozik (1975-83.). A Symposion-szellemiség radikálisan fellépett nemcsak az irodalmi, hanem az őt körülvevő társadalmi környezet ellen is. Ám a kritika nem merült ki a környezet bírálatában, az alkotó önmagához, így az olvasóhoz (és a befogadás módjaihoz) is kritikusan viszonyult. Végel László, Tolnai Ottó, Domokos István műveiben az önreflexivitással rendelkező irodalmi nyelv, a regionalizmussal, a Radomir Konstantinović-i értelemben vett sárfészek szellemiségével szembeni fellépés jelentkezik markáns módon. Megújul a költészeti nyelv, a prózában a JP-os (jeans proze – farmernadrágos próza [Alexander Flaker]) sajátosságokkal találkozunk. Ebből a talajból nő ki a második nemzedék szellemisége (Balázs Attila, Danyi Magdolna, Csorba Béla, Fenyvesi Ottó, Losoncz Alpár, Sziveri János). De nemcsak az Új Symposion körüli alkotók hatnak egymásra, hanem az ex-Jugoszlávia különböző „békés, békétlen” nemzeteinek radikális művészeti megnyilvánulásai, a különböző nyelvek (szerb, horvát, szlovén, macedón) szintén hatnak a symposionisták alkotói világára. Emellett ott van a sok lefordított kortárs irodalmi, bölcseleti könyv, a legújabb amerikai, európai filmek, beat, rock, pop, punk zenék. Az akkori kelet-európai államokhoz képest magas szintű az informáltság. Fenyvesi a következőképpen jellemzi ezt a világot: „Az egykori Jugoszláviában valamivel emberségesebb, szabadabb szellemű szocializmust próbáltak építeni (bár mi magyarok azért másodrendű állampolgárok voltunk). Svéd modellt meg önigazgatást emlegették, szajkózták napról-napra, s ez a kultúra rengeteg nyugati-keleti értéket befogadott, s ezeket szinte egyidőben a megjelenésükkel eljuttatták a nagyközönséghez is – szerbül, horvátul, szlovénul. Mi pedig nem tudtunk betelni a szellemi táplálékokkal. Fiatalok voltunk, ragaszkodtunk a fiatalságnak ahhoz az előjogához, hogy az ismereteket begyűjtse, és a belülről fakadó nyugtalanság közreműködésével valamiféle új rendszert, új világot alakíthasson ki belőle.”1  Ennek ellenére a vajdasági magyar alkotók helyzete mégsem nevezhető felhőtlennek. A cenzorok lépten-nyomon felbukkannak a hátuk mögött, lecsukások, kihallgatások, „száműzések” követik a pályafutásukat. Így történhetett például az, hogy Fenyvesi Orgia Mechanica című verse miatt 1981-ben le kellett állítani a Sympo szedését2  (ugyanakkor ezt a verset a belgrádi szerb lap, a Književna reč is közölte, és semmilyen betiltás nem követte). De nemcsak a magyar, hanem a többi délszláv nemzetek rebellis magatartású figurái is gyakran „látogatták” a börtönöket. Tehát a délszláv kulturális térséget mindvégig ez a feszültség jellemezte: nyitottság és tiltás. Ugyanakkor Fenyvesi költői világára nemcsak a kortárs irodalom, művészet hatott. Költeményeiben gyakran utal elődeire: Walt Whitman, Kassák Lajos. De említhetjük T. S. Eliot, Ezra Pound költészetét is, a modernség motívumaival folytatott átértékelő „párbeszédet”, variálást.
 

Commando dance

A káosz angyala c. kötet 1993-ban jelent meg. Ez Fenyvesi első Magyarországon megjelent könyve. Benne található az 1985-ös Commando dance3  című nagy lélegzetű szabadverse, amely eredetileg a második, az 1988-as Kollapszus4  kötetében látott volna napvilágot, csak az akkori kiadó „túl keménynek” találta ezt a szöveget, ezért kihagyta a könyvből. Az egész költeményre jellemző az intertextuális építkezés és az intermediális, a különböző médiákból származó idézetekkel való játék. Értelmezésemben már maga a cím több szintű utalásokkal rendelkezik. Egyfelől a haláltánc motívumát juttatja az eszünkbe, a memento mori! költészetet, azt a gondolatot, hogy függetlenül a rangtól, a származástól a halál mindenkivel eltáncolja „az utolsó tangót”. Ugyanakkor a kommandó szó a háborút idézi, a fizetett, profi katonát, akinek rendszerint nincsenek ideológiai elkötelezettségei, csak egy célja van: bérért harcolni. Emellett a háború a megszervezett káosz gondolatába szintúgy belefér, s ebben a kollázs, illetve a vers metaforájaként is kezelhető. Amennyiben a háború metaforáját az egész versre alkalmazzuk, akkor azt kapjuk, hogy a háború mindenütt jelen van, minden mondatban, képben, képzavarban. Ez összecseng Paul Virilio azon gondolatával, miszerint: „az elrettentésen alapuló totális béke nem egyéb, mint más eszközökkel folytatott totális háború”5 , illetve a következő megállapításával: „Valamennyien civil katonák vagyunk már, anélkül, hogy tudnánk.[…] Az emberek nem ismerik fel identitásuk, tudatuk militarizált részét”6 . A költemény alcíme („sűrű ritka tempó videóra és jukeboxra”) ugyanakkor tágítja a kontextust, egyrészt alátámasztja a kommandó tánc, illetve dance (a diszkós tánc értelmében) ironikus hangvételét, másrészt a technikai eszközök felelevenítésével a technológiai sokszorosítás mozzanatát juttatja eszünkbe, a szimulációk világát. Jean Baudrillard a terrorizmusról nyilatkozva azt írja, hogy: „A mi hipermodern korunk szülte erőszak: a terror. Szimulákrum-erőszak, nem szenvedélyből fakad, hanem sokkal inkább a képernyőből tör elő, ugyanolyan a természete, mint a képeknek. Az erőszak lehetőségként a képernyő üres terében van, azzal, hogy lyukat üt a szellemi világba. Annyira, hogy jobb nem tartózkodni olyan nyilvános helyen, ahol a televízió jelen van, mert nagy a valószínűsége annak, hogy puszta jelenléte erőszakos eseményt vált ki.” Az idézetből kitűnik az a felfogás, hogy a technológia, a technika milyen mértékben uralja az ember cselekvését. A versben ezek a videó képek apokaliptikus jellegűek, már az első sorokban találkozni velük: „beteg a föld / láza van: gyomra ráng8  / agonizál / tán’ darabokra fog hullani / mexikó már romokban / mindenki hülyül és barmul / a popocatepetl önkívületben / akcióban a világméretű rossz lelkiismeret”9 . A versbeszédet szokatlan megnyilatkozás jellemzi, gyakoriak a képzavarok, a szürreális asszociációk, az avantgarde szövegalkotásban meghonosodott automatikus beszédre hasonlító mondattöredékek/ fraktálok.10 A versben többször előfordulnak a filmekből ismert jelenetek, Francis Ford Copolla Apokalipszis mostja szószerint beidéződik („de most apokalipszis és hiba / van a tengerben a napban”11 ), a pornó jelenetek szintén előbukkannak („te meg álmodban szétvetett lábakkal / az ölembe ülsz / szorongatod a rúddá fagyott kolbászt / derékba mellbe combba ágyba robbantások / csípőből aus auááá fantastisch”12). Majd találkozunk ironikus leszámolással a regionalis irodalmi begubózással szemben („túlcsorduló falloszom feldolgozhatják / egy yu-magyar szalámigyár kézikönyvében […] egyszer majd butikot nyitok a magyar irodalomban / kiárusítom a szaros gatyákat”13).
     Amennyiben a versbeszélő szubjektumot kívánjuk meghatározni, akkor nehéz a dolgunk, mert az általa használt beszédmód szembeszáll a költészet logocentrikus hagyományával, szétszórja az egységes, romantikus „lírai alanyt”. Ha elméletileg akarjuk megragadni ezt a szubjektumot, akkor talán a már idézett Virilio értelmezése a filmről, az öntudatról és töredékességről segíthet: „A film megmutatja nekünk, hogy mi is a tudatunk. Öntudatunk montázs eredménye. Nincs folyamatos öntudat, csak öntudatok kompozíciói léteznek. Ezek a kompozíciók önkéntesek vagy önkéntelenek. […] Egy kollázzsal van dolgunk. Csak kollázs, vágás és összeillesztés létezik. Ez kellő magyarázattal szolgál arra, amit Jean François Lyotard a »nagy elbeszélések« (grand récits) eltűnésének nevez. […] A töredék visszakapja autonómiáját, azonosságát a közvetlen tudat szintjén, ahogy Bergson mondaná.”14 Virilio megállapítása azért is érdekes, mert mint már az elején említettem, Fenyvesi kollázsokat szintúgy alkot, a második kötetétől kezdve ezek helyet kapnak a könyveiben (leszámítva az Amerikai improvizációkat, itt a vizuális anyagot Felhősi István festményei biztosítják). Magát a tárgyalandó verset, a Commando dance-t két kollázs fogja közre, az egész kötet költeményeire jellemző a kollázsszerű építkezés15. Dubravka Oraić Tolić szerint a kollázst az idézetek felől kell értelmezni: „Az idézet nyújtja azt a perspektívát, ahonnan a kollázs még nem volt szisztematikusabban tanulmányozva, s amely már az első pillantásra logikusan felkínálja az új felismeréseket.”16  Felfogásában a kollázs transzszemiotikus idézeteket tartalmaz (ebben az esetben az idézetek a szó legtágabb értelmében mind művészeti, mind nem-művészeti médiákból származnak). Fenyvesi versében különböző interállapotok/viszonyok jelentkeznek, megszólalnak a zenei, irodalmi, filművészeti stb. „szub- és magas kultúrák”. Most elsősorban a horvát irodalmi vonatkozásokra, s ezen belül Branko Maleš költészetével kapcsolatos intertextusokra vetek nagyobb hangsúlyt. Ám kérdés az, hogy ezeket a szövegelemeket mennyiben tekinthetjük közvetlen idézeteknek, hiszen nem eredeti horvát nyelvükön, hanem magyar nyelvre fordítva kerülnek az új szövegkörnyezetbe. A fordítás helyett talán helyesebb lenne az átköltés szót használni, mivel mint azt látni fogjuk, az „eredeti” idézetek gyakran tartalmilag is módosulnak.
 

Metszéspontok

Branko Maleš pályája a 70-es években indult, abban az időben, amikor a „posztmodern állapot” elméletei helyet kaptak a kortárs délszláv folyóiratokban, könyvekben. Nemzedéktársai: Branimir Bošnjak, Ivan Rogić Nehajev, Milko Valent, Milorad Stojević, Slavko Jendričko, Zvonko Maković stb. Első kötetére (Tekst, 1978) erőteljes metatextuális/nyelvi megnyilatkozás jellemző, mint azt már a kötet címe jelzi, a versek többségének a barthes-i értelemben vett szöveg (plurális jelentés szemben az egyjelentésű művel) a témája, a versbeszélője a szövegalkotás problémáival foglalkozik, megmozgatja a szöveg strukturális felosztását (első – középső – utolsó rész). A második kötetére (Praksa laži, 1986) viszont az „új textualitás” (Goran Rem meghatározása) jellemző: a szöveg úgy mutatkozik meg mint a másik szöveg folytatása. Problematikus a szöveg „kezdete”, az intermediális/textuális alakzatokban minden téma lesz. Rem szerint szövegeinek szubjektuma: „Ludisztikus (játékos) felvevő „én” […] E szövegek fantasztikus, felszabadított szubjektuma a saját intermediális (kon)textusának produktív olvasójaként-írójaként jelentkezik”17 Ebből az idézetből is kitűnik az avantgarde ludizmus (a jelekkel való játék értelmében) gyökereihez való kötődés.
     Fenyvesi tárgyalt költeményében lépten-nyomon találkozunk Maleš idézeteinek átköltött formáival. Ezek többsége a „This is not a love song”18  és a U voćarni, u Draškovićevoj c. versekből származnak (mindkét Maleš szöveg az 1986-os Praksa laži c. kötetben található19). Fenyvesi Commando dance című versében már az első „versszak” végén találkozunk Maleš verstöredékeinek átköltésével: „biccentettem és úgy éreztem / mintha drapp pulóverbe öltöztem volna / fel voltam készülve sötétkék holland trikómba / azonkívül és belül mindenre / csókra kalandra interjúra” (Fenyvesi, 11.) – „biccentettem és éreztem hangosan / hullik rám a púder / most a zágrábi banki, dragica jurkovićhoz hasonlóan / fel voltam készülve mindenre: csókra, interjúra stb.”20  (U voćarni, u Draškovićevoj).
     Ami ezeknél az idézeteknél azonnal kiderül, az az, hogy egyiknél sincs kitéve az idézőjel. Ezt a poétikát Goran Rem a törölt idézőjelek poétikájának nevezi. Fenyvesinél szintén „hiányoznak” az idézőjelek.  E szempontból szövegénél a fordítás problematizálásával találkozhatunk. Költeményében az előszöveg mondatai, fragmentumai tovább roncsolódnak, variálódnak, azzal pedig, hogy nem horvát nyelven jelennek meg, kérdésessé válik az eredetük, inkább az eredeti szöveg szimulakrumának értelmezhetők. Amiben mindkét költői attitűd hasonlít, az a fragmentált versbeszéd, a logocentrikus egyjelentésű értelmezés kijátszása, az elemek variációja, ismétlése. A Commando dance szempontjából az ismétlés fogalma a fordítás kapcsán is felvetődik, mert amennyiben a fordítást, mint az eredeti szöveg más nyelvben való megismétléseként fogjuk fel, akkor Fenyvesi költeménye mintha azt sugallná, hogy a fordítás az ismétlés értelmében lehetetlen művelet. Gyakran találkozunk olyan átköltéssel, amely személyes hangvételt, kontextust ad a felhasznált elemnek. Ilyen pl. Maleš „This is not a love song” verséből a következő rész: „emlékszik maričić asszonyom? / hát arra, amikor kezemet bedugtam a meggyújtott / „jasna” tévébe? kivörösödött, miközben / visongott! / rémlik még fehér pénztárosnőm, mikor /  csupa üvegből voltál s rajtam lovagoltál karlovácig / az új autóúton? / emlékeznek még arra elnöklő uraim, / mikor kilenc évvel ezelőtt megtámadtam kínát, mongóliát, japánt? / istenem [isten], emlékszik [emlékszel] még maga valamire?”21, Fenyvesinél ez a következőképpen alakul át: „emlékszik-e kedves tanárnő / amikor még kilencévesen / megtámadtam a tájfun szigeteket / istenem emlékszel-e valamire / neked aztán hiába beszél az ember / hiába darál / úgysem érdekel az emberiség”. Ez a példa szemléletesen mutatja az előszöveg átvariálását, átköltését. Mindkét írás ismételten megkérdőjelezi az emlékezést. Amennyiben az emlékezést és az ismétlést Soren Kierkegaard22  filozófiája alapján értelmezzük („Hasonlóan ahhoz a tanításhoz, amely azt vallja, hogy minden megismerés emlékezés, az újabb filozófia azt fogja hirdetni, hogy az egész élet ismétlés. […] Az ismétlés és az emlékezés ugyanaz a mozgás, csak az irányuk ellentétes, mert amire az ember emlékezik az volt, s ezt visszafelé csak megismétli; ezzel szemben a tulajdonképpeni ismétlés előre emlékszik”23), akkor azt találjuk, hogy ezek a versek mind a két fogalomban kételkednek. Ha nincs emlékezés vagy ismétlés, akkor személyes szinten az egész kultúrát, civilizációt újra kell kezdeni, elölről, ahogy ezt A káosz angyala kötet más darabja felveti: „Elölről kezdeni az egészet? […] Keresed a megtanulhatatlant. / Újrarendezed a homályt. […] Előállítod magad magadból. / Vagy ki tudja honnan. […] Elölről kezdeni mindent. / Ultraröviden.”24  (Finis Bohemiae). Az emlékezés/ismétlés gondolatával az előző kötetében is találkozhatunk, ahol, mint azt említettem, eredetileg meg kellett volna jelennie a Commando dance-nek: „Nehezebben mint bármikor. / Az új szövegek. / Nem úgy, mint sírjukban halottaink. Nem, / ahogy a futómester a célba. / Nehezebb változatában. Mindig / újra. A kezdethez, a rajtvonalhoz / vonzódva. A résztől az egészig. Az egésztől / visszafelé. Legyen ez egészen más.”25 Az újrakezdés már nem visz ahhoz, ami régen volt, valami egészen más alakul ki. Az újrateremtéshez viszont le kell rombolni az elavult formákat. Ez a Commando dance-nél a költészet szintjén realizálódik, ahol a fragmentált versbeszélő szembenáll a kultúrával, a civilizációval, önmagával mint egységes szubjektummal26  („a szubjektivitás magányos institúció / ideje lelépni”27 ), világából a deista felfogáshoz hasonlóan kivonult a teremtő, az Isten („istenem emlékszel-e valamire / neked aztán hiába beszél az ember / hiába darál / úgysem érdekel az emberiség”28), ezért a teremtés csak rombolással kezdődhet, ezt a szerepet a káosz angyala tölti be. Ezért értelmezhetjük a kötet verseinek lírai alanyát metaforikusan a káosz angyalának. Isten megteremtette a világot, s Kierkegaard nyomán ennek a műveletnek a megismétlése időben lehetetlen, csak az örökkévalóságban lehetséges: „Csak a szellem ismétlése lehetséges, az időbeliben ez sohasem lesz olyan tökéletes, mint az örökkévalóságban, mely az igazi ismétlést jelenti.”29 A dán bölcselő szerint erre a költői egzisztencia képtelen, inkább átmenetet képez ahhoz a létmódhoz, amely realizálni tudja a hit feladatát, amit rendszerében a vallási egzisztencia tölt be, mely: „képes arra, hogy az »etikait teológiai értelemben felfüggessze«, s önmaga és Isten között személyes viszonyt teremtsen, mégha eközben a lelkét »félelem és reszketés« tölti el. Személyes kapcsolat, személyes istenség (schellingi értelemben »persönliche Gottheit«), aki az egzisztenciában él, létezik és hat, abban az egzisztenciában, amely a gondolkodás potenciáljától elszakad, s létezését mint »igaz létező« (das wahrhaft Seiende) állítja szembe a »puszta«, vagy »látszat-létező«-vel”30  – Értelmezi Gyenge Zoltán a kierkegaardi kategóriákat. Az Istennel való személyes kapcsolatot Fenyvesi versében a megszólítás formája árulja el, többször előfordul az „istenem” kifejezés – Maleš költeményében nem ennyire világos ez a viszony, mert ott az isten (bože) szót nem követi a birtokot kifejező segédszócska (moj), Fenyvesi szövege tehát egyértelműbben jelöli ezt –, mintegy nekirugaszkodva, nekifeszülve annak a pillanatnak, amikor „kimondhatja” a megszólított (az ontológiai és a textuális középpont értelmében) távollétét, hiányát, talán ezzel magyarázható a vers széttöredezett, szétforgácsolt struktúrája, hiszen a Biblia szerint Isten teremtése tökéletes, olyannyira, hogy még az ellentétje is helyet kap benne. A két költő verseiben a tökéletesség, mint hiány jelentkezik, a bibliai teremtéshez képest itt fordított a helyzet, a tökéletes diszharmónia, a megszervezett káosz (tudat)állapotai uralkodnak (mint a görög mitológiai kezdetben). Tehát se az egyik, se a másik költemény nem támasztja alá a kierkegaardi vallási egzisztenciát, inkább a Jack Kerouac-i útonlevést parafrazálja, az Isten nélküli örök bolyongás metaforáját jeleníti meg. Ugyanakkor Fenyvesi versében ez az utazás spirituális jelleget ölt: „álmomban egyszer meghaltam egy autóbuszban / azóta úton vagyok / most már tán mindörökre utazni fogok / utazni szárnyalni”31 , majd a végén is megismétli ezt a gondolatot. Maleš szövegében kevésbé van jelen ez a spirituális szál: „egyszer meghaltam egy autóbuszban, mert életem végéig / utazni akartam”32 . Fenyvesi verse úgy költi át Maleš utazás metaforáját, hogy spirituális irányt ad neki (ezt támasztják alá az „örökké” és a „szárnyalni” szavak), felvillantva ezzel a misztikus út, a belső, lelki utazás szimbolikáját. Malešnél ez a spirituális szövegkörnyezet nincs explicite jelen, csupán ha a versbeszélő pozícióját nézzük, akkor találjuk azt, hogy ő a halált „túlélve”, mintegy a halhatatlanságból visszaemlékszik arra, hogy egyszer meghalt egy buszon, de az ironikus kontextussal, s az utazás földi dimenziókra való korlátozásával nemcsak megkérdőjelezi, hanem ki is fricskázza ezt az értelmezést. Az autóbusz motívum ugyanakkor felfogható Jim Morisson (a The Doors nevű amerikai zenekar énekese, költője) The End című dalszövegéből származó idézetnek: „the blue bus is calling as […] driver where you taking us?”33. Itt egy olyan jelenség áll előttünk, amely egyszerre intertextualitásnak és intermedialitásnak is értelmezhető. Ehhez tartozik a már említett P. I. L. („This is not a love song”) dalcím, amely mindkét költő művében előfordul. Továbbá ott van Fenyvesi kötetének a borítóján a NEUE SLOWENISCHE KUNST szlovéniai művészeti csoport képzőművészeti alkotásának (amely a csoport zenekarának, a Laibach Opus Dei c. LP borítóján is látható) a manipulált változata. Ezeknek a zenei szubkultúráknak az említése a művészethez, az alkotáshoz való hozzáállás szempontjából fontos, mert az említett zenekarok nem feltétlenül szokványos zenei megoldásokkal éltek (pl. Laibach zenei, művészeti megközelítését egy olyan reprodukciós eljárásnak is értelmezhetjük, ahol a zenei – s a különböző kulturális – idézeteknek hatalmi ideológiákat leleplező funkciója van), dalszövegviláguk gondolatilag is tartalmas. A magyar irodalomban ez a fajta költői beszédmód szinte teljességgel hiányzik, egyedüli képviselője éppen a tárgyalt Fenyvesi Ottó, meg elődei, Domonkos István és Tolnai Ottó (újabban pedig az újvidéki Jódal Kálmán). Fenyvesiről nem véletlenül állítja egyik kritikusa, hogy: „ez a kiváló költő, a »farmernadrágos próza« (Aleksandar Flaker) leszármazási vonalának nyolcvanas évtizedbeli költészeti ikertöredékeként, egyedül teremtette meg a poétikai invenciózusság bőrdzsekis anarcholíráját a magyar irodalomban.”34
 

Epilógus

A fenti elemzésben láthattuk, hogy a magyar irodalomban még marginálisnak számító, ám rendkívül izgalmas költői megynyilvánulás hogyan tematizálja nemcsak a költői előd, hanem egyben a kultúrák közötti érintkezés, kommunikáció vagy diszkommunikáció formáit is. Fenyvesi Ottó és Branko Maleš számára ez nemcsak intellektuális, elképzelt játékként tör be a műveikbe, hanem a multikulturális miliő valóságos élettapasztalataként, amelyet költészetükben átértékelnek, dekonstruálnak. Amennyiben az újrakezdés motívumait a plurális jelentésdimenziók felől értelmezzük, akkor ezzel lökést kapunk a több ezer éves kulturális „hordalék”, a „homo sapiens”  újragondolására, de nem az egyközéppontképzés irányába, hanem a többnézőpontúság, a másik relatív világának elfogadása felé haladva. Számomra a két költő szövegei ezt az inspiratív közeget, értelmezési lehetőséget kínálják fel az iróniával „fűszerezett”, palimpszepsztusos szöveteikben.
 

Jegyzetek

1Új zajszint, új óverdózis Fenyvesi Ottóval Virág Zoltán beszélget, Fosszília, 2000/3-4., 64. 
2 Többek között ezt a történetet dolgozza fel az utolsó előtti kötetében (Amerikai improvizációk, Vár Ucca Tizenhét Könyvek 26., Veszprém 1999.) megjelent, Roll over T@polca c. költeménye.
3 Fenyvesi Ottó: A káosz angyala, Framo publishing, Chicago, M-Szivárvány Alapítvány, Budapest, 1993, 11-18.
4 Első kötete 1978-ban jelent meg Ezüstpatkányok áttetsző selyemzónákon címmel.
5 Paul Virilio-Sylvere Lotringer: Tiszta háború, Ford.: Bánki Dezső, Balassa Kiadó – BAE Tartóshullám, Bp., 1993, 25.
6 Vírilio: i.m. 20.
7 Jean Baudrillard: A rossz transzparenciája, Ford.: Klimó Ágnes, Balassi Ki-adó – BAE Tartóshullám – Intermedia, Bp., 1997, 68.
8 Ez az első két sor, amely a versben visszatérő refrénként jelentkezik, értel-mezhető József Attila Nem én kiáltok c. versének átirataként: „Nem én kiáll-tok, a föld dübörög, / vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán” (József Attila összes versei, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1955, 128.).
9 Fenyvesi: i.m. 11.
10 Ugyanakkor az izmusok szempontjából a versbeszélőhöz inkább a besorolha-tatlanság áll közel: „a dél-alföldön bablevesből / és töltött káposztából lett költészet / a tradíció ellen / az avantgarde ellen” (Fenyvesi: i.m 13.) 
11 Fenyvesi: i. m. 16.
12 Fenyvesi: i. m. 16.
13 Fenyvesi: i. m. 12.
14 Virilio: i.m. 35.
15 Egy verset leszámítva, az Élve vagy halvá-t, amelyet a vers lírai alanya Sziveri Jánosnak ajánl. Az említett kötetben ez a költemény áll legközelebb a nem fragmentált, klasszikus versbeszédhez.
16 „Perspektivu iz koje se kolaž dosad nije sustavnije proučavao, a koja se već na prvi pogled logično nameće obećavajući nove spoznaje, pruža – načelo citatnosti.” I.m. 110.
17 „Ludistički snimatelj „ja” […] Fantastizacijski oslobođeni subjekt tih tekstova iskazuje se kao produktivan čitalac - pisac svoga intermedijskog (kon)teksta.”,  In: Goran Rem: Zadovoljština u tekstu, Biblioteka Quorum, Zagreb, 1989, 101.
18 Maleš ezt a címet az angol John Lydon (ex-Sex Pistols punk együttes énekese) P. I. L.  (Public Image Limited) posztpunk zenekarának 1983-as azonos című dalából kölcsönzi (This is not a love song EP, 1983). Tehát már a cím is egy intermediális idézet, amely a Commando dance-ben szintén megtalálható.
19 Branko Maleš válogatott versei megjelentek könyv alakban magyarul, az említett két verset többek között Fenyvesi fordításában is olvashatjuk (Branko Maleš: Valóság elleni gyakorlatok, Ford.: Fenyvesi Ottó, Orcsik Roland, Fia-tal Szegedi Írók Köre – Bábelpress Bt, Szeged – Veszprém, 2005) 
20 „klimnuo sam glavom i osjetio kako me glasno / obasipa puder / sada sam bio, kao dragica jurković iz zagrebačke banke, / spreman na sve: na poljubac, intervju, i tsl.”, Branko Maleš: u voćarni, u draškovićevoj, In: B. M.: Sjajno ništa, Lunapark, Zagreb, 2002., 89. 
21 „sjećate li se gospođo maričić? / sjećaš li se kad sam ruku gurnuo u zapaljenu televiziju „jasna”? pocrvenjela je i počela / mijaukati! / sjećaš li se blagajnico kad si bila sva / od stakla i kad si na meni jahala novim autoputom / do karlovca? / sjećate li se gospodo predsjednici kad sam s / devet godina napao kinu, mongoliju i japan? / bože, sjećate li se vi uopće ičega?”, Maleš: i.m. 66. 
22 Fenyvesi utal is versében a dán gondolkodóra: „a bendő – kierkegaardul szól-va – titkos kínoktól szenved”
23 In: S?ren Aabye Kierkegaard: Az ismétlés, Ford.: Gyenge Zoltán, Ictus Kiadó Bt., 1993, 7.
24 Fenyvesi: i.m. 5.
25 Fenyvesi Ottó: Kollapszus, Forum, Újvidék, 1988, 9.
26 Talán ezért lehetséges a versben az, hogy az önéletrajzi elem csak mint frag-mentum, s nem mint egész szerepel. Értelmezésemben ezzel az élettörténet, s a történelem elmondhatatlanságát sugallja.
27 Fenyvesi: i. m. 16.
28 Fenyvesi: i.m. 17.
29 Kierkegaard: i.m. 102.
30 Gyenge Zoltán: Utószó, Kierkegaard: i.m. 131
31 Fenyvesi: i.m. 13.
32 „umro sam jednom u jednom autobusu, jer sam se toliko / želio voziti do kraja života; […]”, Maleš: i.m. 88.
33 „szólít a kék busz […] vezető merre viszel mineket?”, Jim Morrison: The American night, Penguin Books, London, 1991, 112. 
34 Virág Zoltán: (Sub)cultura interrupta, Fenyvesi Ottó költészetéről, In: (Sub)cultura interrupta / Töredékek a nagy buli után – kritikák, tanulmányok Fenyvesi Ottó költészetéről, Vár Ucca Tizenhét könyvek 22., Veszprém, 1997., 110. 

Szerző
Elolvasom

Nem megy sehová

Szakmány György: Apu nem megy sehová. Új Palatinus, 2007

A 2007-es könyvhétre megjelent Szakmány György Apu nem megy sehová című „széppróza”-kötete. Az 1977-ben született szerző a vajdasági Bácskossuthfalván nőtt fel. Származását nem csupán a hátlapon olvasható, könyvajánló szövegén, hanem az önéletírás-jellegű írásokban is hangsúlyozza. Ám mielőtt ennek megjelenítését szemügyre vennénk, nézzük meg, milyen szövegkörnyezetben helyezhető el a fiatal szerző első könyve.

A hátsó borítón olvasható könyvajánló ellenére Szakmány könyve nem „a vajdasági magyar fiatalság első írásos életjele a Balkán-háborúk óta”. Hiszen az 1992-ben megszűnt újvidéki Új Symposion nevét kölcsönző, 1993 óta működő Symposion folyóirat szerzői, szerkesztői, munkatársai közt Szakmány György nem az egyedüli és nem is az első szerző, akinek könyve született. A kishegyesi triász, Aaron Blumm (ifj. Virág Gábor), Mirnics Gyula és Szerbhorváth György közös könyve, a Dombosi történetek 1998-ban jelent meg. Szakmány György csak utánuk került a laphoz (többek között Pressburger Csaba-Saullal együtt, akinek szintén tavaly jelent meg az első verseskötete, Jól vagyok, dolgozom címmel az újvidéki Forum kiadónál). Továbbá ki kell még emelni, hogy Aaron Blumm 1989-ben jelentkezett egy versesfüzettel (Istenfélő ház), majd az említett Dombosi történetek után 2006-ban adta ki a Forumnál az első önálló, „rövidprózák”-at tartalmazó kötetét, a Csáth kocsit hajtot (Szakmány különben meg is idézi kortársát könyvében). Szerbhorváth Györgynek szintén több könyve látott napvilágot, így pl. a publicisztikai írásokat tartalmazó Spájz, illetve a 2005-ös, vitatott Vajdasági lakoma (Kalligram). A Symposion (on-line változat: www.symposion.org.yu, illetve a Symposion Polgárok Egyesülete Kiadó) és a Forum szerzői mellett mindenképpen figyelemreméltó az egykori új symposionista Beszédes István vezényletével, 1999 óta létező, zentai zEtna internetes folyóirat (www.zetna.org.yu) és kiadó tevékenysége, mely az idősebb szerzők mellett a fiataloknak is fontos publikációs lehetőséget nyújt. Egyik legtehetségesebb szerzőjének, Danyi Zoltánnak 2002 óta négy könyve jelent meg. Aztán itt van még a nagy múltú vajdasági magyar irodalmi folyóirat, a Híd, majd a szintén újvidéki Magyar Szó napilap Kilátó nevű irodalmi melléklete, illetve a szabadkai Üzenet, valamint a nemrég alakult DNS folyóirat, hol szintén találkozni a fiatal titánok munkáival. És akkor még nem említettük a Vajdaságból a háborúk hatására áttelepült fiatal szerzőket, köztük a több díjjal jutalmazott Kollár Árpád költészetét.

A mostani áttekintés korántsem teljes, célja inkább jelzésértékű, hogy a fenti törekvéseket érdemes figyelembe venni Szakmány könyve kulturális szerepének tárgyalásakor. Akkor is, ha nem mindegyik színvonala kielégítő. A probléma az, hogy a vajdasági magyar szerzők könyveihez csak bonyolult utakon lehet hozzájutni Magyarországon. Ahogyan 1965-ben az Új Symposion folyóirat, úgy a mostani vajdasági kiadványok is ismeretlenek az anyaországban. Az egyik különbség az, hogy míg az előbbi a maga idejében elsősorban politikai okok miatt szorult ki a kánonból, addig az utóbbiak talán a kialakulatlan könyvpiacos gondolkodásmód áldozatai. Mindez nem azt jelenti, hogy valamiféle történelmi trauma kompenzációjaként kell foglalkoznunk a határon túli magyar irodalommal. Inkább a centrum–periféria dialogikus viszonyának hiányára világítanék rá. Ezt az űrt a kritika tölthetné be, melynek szerepe így nem a kanonizációs gesztusokban, javaslatokban merülne ki. A kritika funkciója inkább a többrendszerű irodalmi mozgástér gerjesztése, a kánon dinamikus működtetése, a többféle hierarchia együttes jelenlétének biztosítása lehetne.

A fentiek alapján Szakmány könyvének magyarországi megjelenése talán éppen a vidéki, színvonaltalan stb. kategóriák elvetését erősíti. A könyv eddigi befogadástörténete (Fekete J. József: „Terveink már nincsenek, csak álmaink…”, www.zetna.org.yu; Zanin Éva: Gerinctorna, szarvasok és a jó öreg Tesla rádió, www.ahet.ro) generációs műként jellemezte a kalandregényként olvasható, kisebb-nagyobb elbeszéléseket tartalmazó novellafüzért. Ezt a generációs hangot fedezzük fel az E/1-es elbeszélői módban elhangzott családtörténetek nagy részében. Az is fontos, hogy ezek „elmondott” történetek, a főhős elbeszélő (Futrinka Balázs) hol közvetlenül az olvasónak, hol pedig barátjának, az elbeszélői alteregó Mákosnak idézi meg a múltat. A felvilágosodás kori regényekre jellemző párbeszédes forma szervezi az elbeszéléseket. Ez a dialogikus forma indokolja az elbeszélések helyenként alulstilizált, kimunkálatlannak ható, élőbeszédre hajazó nyelvezetét. A vajdasági szleng használata kiválóan illeszkedik a narrátori koncepcióba, leszámítva azokat a részeket, ahol erőltetetté válik, mint pl. amikor a szerb újgazdag fiatalok társadalmi hovatartozását a jó nadrágszíj alapján jellemzi, s dobar kaišoknak nevezi őket (magyarul: jó nadrágszíjasok), amit külön lábjegyzet magyaráz, hogy csupán a „narrátor-főhős” leleménye (Időhúzók, 122.). Az elbeszélő Futrinka Balázs, illetve Mákos szerepe időnként felcserélődik, mint pl. az e szempontból mesterien megírt Soha többé Ausztrália című novellában. A világok közötti lebegés, az álom és ébrenlét határainak, a biztonság érzetének felszámolása mind az örökös vándorlás gondolatát támasztják alá. Ezzel összefüggésben Pelesek Dóra a könyv narrációs technikájáról azt mondja, hogy: „A képzeletbeli körvonal itt nem ér össze, nem zárul önmagába, ebben a történetben nincs végső értelem, nincs eredmény, nincsenek egyértelmű következtetések. A kezdeti kérdés nyitva marad, spirálisan bomlik ki, fejlődik, árnyaltabbá válik. Semmi sem vész el, csak átalakul, az egyensúly újra helyreáll, visszatér – de egyre ingatagabb.” (Pelesek Dóra: Végtelen történet, www.prae.hu) Az egykori ország, otthon, haza megszűnésével minden város-állomás csak időszakos. A hazaérkezés emiatt sohasem végleges, akárhol vagyunk, mindig csak mintha megérkeznénk, akárcsak Futrinka Balázs Nišbe, a kimenő után. Ebben az életérzésben egyszerre munkál a nosztalgia és a felfedezés kalandja. A nosztalgiát a szerző intertextuálisan is megidézi, a Soha többé Ausztrália Balázs Attila Én már nem utazom Argentínába (1995) című novelláskötetével hozható összefüggésbe. S nem véletlenül, hiszen az egykori sympós szerző könyve a balkáni háborúk lelki hatását nosztalgikus, iróniával ellenpontozott életérzésként tárja elő.

Szakmánynál a generációs öntudat helyenként igen harsányan, a „mi, vajdaságiak” típusú megnyilvánulásokban hívja fel magára a figyelmet: „Mi, vajdasági magyarok sem a szocializmusban, sem a miloševići diktatúra alatt nem voltunk annyira elnyomva, hogy ne tanulhattunk volna magyar történelmet az iskolában, és különben is, mi, akik otthon nemzetiségi alapon a diszkóban minden hétvégén összeverekedtünk a szerb huligánokkal, nagyon is jól tudtuk, hogy mit jelent magyarnak lenni.” (Az ifjú titánok bukása, 41.) Az itt megfogalmazott magyarságtudat a határon túli magyar diákokkal szembeni előítéletekre vonatkozik. Ez a generációs öntudat nem mindig reflektált, emiatt túlzásokkal és önellentmondásokkal is terhes: a vajdaságiak „faszagyerekek”, szemben a „puhapöcsű” magyarországiakkal, másutt viszont azt olvasni, hogy az elbeszélőnek elege van a kisebbségi, vagyis a vajdasági magyarokból (s úgy tűnik, szinte már rögeszmésen, leginkább az Újvidéki Magyar Tanszék tanáraiból). Ezekben az esetekben az elbeszélői identitás megkérdőjelezését eredményező önreflexivitás elhalványul, indulatos kirohanásokká válik, függetlenül attól, hogy hangsúlyozottan szubjektív nézőpontból fogalmazódnak meg az ítéletek: „Úgyhogy tanultam, sőt, a kezdeti időszakban egyenesen strébeltem. Amíg fel nem ismertem tanáraim többségének s egyáltalán az egész Tanszéknek, ahol tanultam, a totális dilettantizmusát, s amíg ez a felismerés el nem juttatott a csömör, sőt, a megvetés állapotába.” (Rokonok, határon innen és túl, 299.) A probléma nem a helyzetfeltárásból adódik, hanem hogy eltúlzottnak hangzik, nem tesz kivételt, nem árnyalt a meglátás. Hasonló provokatív megnyilvánulással találkozni, amikor az elbeszélő a NATO-bombázások következtében kialakult kaotikus vajdasági helyzetet, a veszélybe sodródott magyarság sorsát véleményezi: „Nem hiszem, hogy a kaotikus belső állapotok közepette a rendőrség hatékonyan megvédett volna (akart volna?) bennünket a nemzetmentés ügyét kézbe vevő szabadcsapatoktól. És azt sem hiszem, hogy a NATO vagy pláne az Anyaország még idejében a segítségünkre sietett volna.” (Rokonok, határon innen és túl, 326.) Az elbeszélő magyarságképe legtöbbször negatív, ugyanakkor a magyar kultúrához való tartozást kincsnek tekinti: „Tudod, szerintem magyarnak lenni Istentől kapott ajándék, mert magyarnak lenni annyit jelent, hogy egy gyönyörű, gazdag nyelv és egy páratlan (az orosz mellett talán a legpáratlanabb) irodalom birtokosának lenni.” (Az utolsó romantikus, 236.) S hasonlóan fogalmaz ebben az írásban a kisebbségi magyar kultúráról is. Mindezek után látjuk, hogy az elbeszélő-főhős megítélései alapvetően érzelmi indíttatásúak, s csak annyiban van hitelük, amennyiben megformálják azt a személyiséget, amelyen keresztül bepillantást nyerhetünk a balkáni háborúkba, a kis ember hétköznapi döntéseibe stb. Vagyis a kinyilatkoztató hang ellenére nem végérvényes igazságokat hallunk, hanem érzelmi megnyilvánulásokat, amelyeken átszűrődik a kollektív életérzés is. Szakmány könyvének egyik jelentősége tehát éppen az, amit egyik kritikusa (Zanin Éva) állít róla Hemingway-, Jack Kerouac- és Douglas Coupland-párhuzamok nyomán: az Apu nem megy sehová az elveszett háborús generáció egyik lenyomataként is olvasható. E generáció s az egykori ország toposzai közé tartoznak a könyv borítóján látható urbánus életmód „túlélő eszközei”: Jelen pivo (szerb sör), Disciplina Kičme (kísérletező anarchista elektro-funky ex-jugoszláv kultuszzenekar), Jimmy Hendrix, lemezjátszó és könyvek, melyek között ki kell emelnünk Charles Bukowskit (akiről a szerző kritikát is írt az újvidéki Symposion egyik számában), illetve Gion Nándort, aki a sympósok kísérletező prózájához képest hagyományosabb elbeszélői fortélyokkal írt (akárcsak Szakmány). Amennyiben a generációs kategóriát emlegetjük Szakmány kapcsán, akkor mindenképpen szólni kell Aaron Blumm prózájáról is. A Csáth kocsit hajt zsákmondatai a zsákutcába jutott ország, s rajta keresztül egy teljesen eltűnt generáció reprezentációi. Szakmányhoz képest Aaron Blumm kísérletezőbb szerző, nála az irónia is része a generációs hangvételnek. Szakmánynál is megvan ugyan az irónia (pl. a Tesla-történetet feldolgozó Parainesis Futrinkához című novella), ám ritkán lesz belőle önirónia, ami színesebbé tehetné az elbeszélői hangot. Ahogyan egyik kritikusa állítja: „A kezdetben változékony, sokszínű alaptónus megfakul és elkomorul.” (Pelesek) Az elbeszélői hang legfakóbb megnyilvánulása talán azoknál a részeknél érhető tetten, ahol a narrátor túl komolyan veszi magát, s Boccaccio „kollégájának” önjelölt pozíciójából közhelyes bölcsességeket mond az emberi természet örök változatlanságáról: „Az emberi természet oly kevéssé lett más az évszázadok múlásával; szinte semennyire.” (Rokonok, határon innen és túl, 323.) Érdemes lett volna szigorúbb szerkesztői kézzel meghúzni az elbeszéléseket.

Szakmány könyvének erőteljes társadalom- és kultúrabírálata hűen folytatja az egykori sympós szerzők radikalizmusát. Míg az elbeszélői technikája Gion Nándor, addig a kritikus, szókimondóan nyers hangvétele leginkább talán Végel László műveivel állítható párhuzamba. Prózájának ironikus, nosztalgikus világa pedig Balázs Attila kilencvenes években írt szövegeit idézi meg. A vajdasági irodalomból talán érdemes volna még megemlíteni az Új Symposionhoz csak távolról kapcsolódó Hász Róbert hagyományosabb regényeit, főként a Végvár című művét (2001), melyben szintén a dialogikus formát alkalmazta és a balkáni háború előtti katonai élményeket dolgozta fel. Tehát nem a Tolnai Ottó- és Domonkos István-féle, költői asszociációkon alapuló, kísérletező próza áll közel hozzá, ahogyan azt Zanin Éva tévesen megállapítja idézett kritikájában.

Szakmány könyve a balkáni háborús diskurzus szempontjából is megvizsgálható. Szakmány főhőseit nem a történelem értelmezése mozgatja, hanem a történelem kis emberre tett hatása. Az Apu nem megy sehová tizenkét elbeszélése az ex-jugoszláv családtörténet szétbomlásának következményeit mutatja meg Futrinka Balázs szétszálazódó családtörténetén belül. Leszámítva persze egy novellát, a tizenkét tagú novellacsalád feketebárányát, a kiváló, koncepciólazító Egy nagybácsi rövid története címűt. Ugyanakkor a véres balkáni történet az emigrációs kalandokon át összeolvad a magyarországi rendszerváltás előtti és utáni állapotokkal. A Rokonok, határon innen és túl a diktatúrából felnőtt s a demokráciában, a szabadságban lezüllött magyar középosztály sorsát mutatja be a magyarországi rokonok allegorikus történetén keresztül. Ilyen szempontból Szakmány könyve különleges helyet foglal el a balkáni háborús diskurzusban, mert az ex-jugoszláviai kataklizmát tágabban mutatja be, s talán nem is annyira a háborúra, annak okaira összpontosít, hanem a háború okozta hazátlanná válásra, az emigrációs kísérletekre. A balkáni háborút tehát egy fiatal magyar értelmiségi talajvesztésén keresztül láttatja. Nézőpontja a vajdasági magyar szerzők könyveivel rokonítható: az idősebb korosztályból Balázs Attila, Végel László, Gion Nándor és Hász Róbert prózájával. Ugyanakkor alapvető különbség az, hogy Szakmány a fiatal generáció talajvesztéséről szól, mely nem csupán az egykori országban, annak intézményeiben (vö. Újvidéki Magyar Tanszék), hanem az anyaországban sem talál menedékre: mindenütt kitagadottá, fekete báránnyá válik, kínos fölösleggé, afféle abjecté (Kristeva) a társdalom testén, amivel senki sem tud mit kezdeni. Szakmány kortársának, Aaron Blummnak a fiatal hősei nem a menekülés útját, hanem a teljes elszigetelődést választják. De talán nem is választásról van az ő esetükben szó, hanem sodródásról, a történelmi folyamatokkal szembeni rezignált cselekvésképtelenségről, apátiáról. Aaron Blumm zsákutcái zsákmondatokhoz vezetnek, melyekből nincs kiút. Szakmány hősei folyton keresik a kiutat a balkáni pokolból, ám folyton falakba ütköznek, a megtalált biztonság hamar felrobban. Mindezek a könyvek többek között azért is fontosak, mert képesek empátiát ébreszteni az olvasóban, aki a tévében találkozott a balkáni háborúkkal.

A nem balkáni országok irodalmai közül egyedül a magyar irodalomnak volt és van lehetősége saját bőrén megtapasztalni a balkáni eseményeket. S e módon hozzájárulni az Európa-történet irodalmi archeológiájához. Ám mielőtt még aszott idealistává vedlek, gyorsan közbevetem: Szakmány könyve esztétikai szempontból is érdemes a figyelemre. Vagyis az Apu nem megy sehovát nem a háború „divatja” teszi izgalmassá olvasói szempontból.

A délszláv szerzők természetesen nem magyar szemszögből írták a háborús történeteiket. Érdemes volna összehasonlítani a különböző nézőpontokat, megfigyelni hogyan működik az áldozat/hóhér bemutatása, ki melyik oldalt tartja felelősnek a háborúért, de ami még ennél is fontosabb: mi volt a kis emberek sorsa, szerepe a történelem gépezetében.

Összefoglalva: az Apu nem megy sehová nem hibátlan könyvesemény, ugyanakkor nem is jelentéktelen, megvan mindene, amire egy első kötetnek szüksége van: pofátlan, esetlen, izgalmas olvasmány. Széppróza, szól a könyv alcíme, műfaji önmeghatározásaként. Szép, akkor is, ha szókimondóan nyers, akkor is, ha a csavargó elbeszélő-főhős néha túlzottan komolyan veszi magát, tompítva az irónia szépségét. Vesztenivalónk nincs: olvassuk el.

Szerző
Grimasz és Fityisz. Domonkos István gyermekverseiről
(Tiszatáj. 2002/12.)
Szerző
A gyermekkor törékeny utópiája. Domonkos István ifjúsági regényéről
(Bárka. 2004/1.)
Szerző
A gastarbeiter nyelv költői reflexiója. Ivan Slamnid és Domonkos István
(Tiszatáj. 2007/1., p. 95–103.)
Szerző
A költészet maradványa a gonosz banalitásával szemben (Domonkos István: YU-HU-Rap)
(Híd. 2010/7.)
Szerző
Deto-náció. Kollázs és montázsgépezet Domonkos István műveiben
(Hungarológiai Közlemények. 2013/3.)
Szerző
A szétszedett idő prózája
(Tiszatáj. 2004/2.)
Szerző
Az időutazás metaforái. In. Vár Ucca Műhely. 2001/3.
Szerző
Az olvasás kalandja – egy Kiš-interpretáció. In. Műhely. 2005/3.
Szerző
Elolvasom
Néhány lélegzetvétel
(EX Symposion. 2013/83.)

Orcsik Roland

Néhány lélegzetvétel

Tolnai Ottó lírájának perverz eksztázisa

Ritkán szoktam felcsapni egy Tolnai-könyvet. Belecsapni már inkább, kitaposni egy ösvényt a kígyózó, sziszegő verssorok között. Mert nem tudok csak egy Tolnai-verset elolvasni, ha kinyitom a szerző valamelyik könyvét. Becsapnám magamat, ha csupán egynél állnék meg. Ezért mindig többet olvasok el, hogy ráhangolódjak a Tolnai-költemények világára. Hasonlóan az atonális zene darabjaihoz, amelyekből, szemben a klasszikus irányzatok zeneműveivel, nehezen tudok különálló egységeket kiragadni. Tolnai költészete atonális líra. Atomjaira bontott reflexió. Talán emiatt emlékszem szórványosan Tolnai-versekre, néhány darabjától eltekintve inkább e költészet tömegének súlya, s paradox módon a felkavaró képzettársítású részletek, semmint az egyes darabok élnek bennem.

 

*

 

Nem a zene impressziója elsősorban, hanem a zene természetének lereagálása költői eszközökkel. Ahogyan például a Penderecki: De natura sonoris című Tolnai-darabban, amely Penderecki azonos című darabját idézi meg, s vele együtt a lengyel komponista által is felhasznált Lucretius De rerum natura című művét, amely az atomok természetéről értekezik.

Tolnai költeménye először ’68-ban jelent meg a szeplőtelen kis gépek csöpp fejedelmi jelvények című kötetben (az újvidéki Híd folyóirat mellékleteként), Bányai János kommentárjaival, később, átdolgozott formájában pedig a ’73-as Legyek karfiol című kötetben. Bányai találó megjegyzésével, ez a költemény „nem a lemezhallgatás élménye, nem is a zenei hangok kiváltotta asszociációk sora – bár egy vershez ez is elég volna –, hanem törekvésében (nem eredményében) maga a zene.”[1] Hasonlóan fogja föl a Tolnai lírai alanya Penderecki művét is, vagyis a zene anyagtalansága materiálissá válik a hanghordozó (vers) által, anélkül, hogy az utánzás (mimézis) elve vezérelné a vers poétikáját. Ahogyan Penderecki a tonalitást, úgy Tolnai a narrativitást, a metaforát bontja szét asszociatív atomokká (mint a számára igencsak fontos Weöres Sándor pl. az egysoros verseiben). Kérdés, hogy beszélhetünk-e itt még hagyományos, hasonlósági alapon történő, metaforikus jelentésátvitelen, nem inkább metamorfózist, intenzitást kéne említenünk, ahogyan Deleuze és Guattari teszi azt Kafka és a minor irodalom kapcsán: „Kafka szándékosan megöl minden metaforát, minden szimbolizmust, minden jelentést, csakúgy, mint minden kijelölést. A metamorfózis a metafora ellentéte. Nincs többé szó szerinti és átvitt értelem, csak állapotoszlások a szóskálán. A dolog és a dolgok már csak szökésvonalai mentén deterritorializált hangok vagy szavak által átjárt intenzitások. (…) Minden leendőség, s ebben rejlik a különbözőség foka: intenzitásbeli különbség, határátlépés, emelkedés vagy zuhanás, csökkenés vagy növekedés, hangsúly. (…) Vibráltatni a sorozatokat, megnyitni a szavakat soha nem hallott, belső intenzitásokra: a nyelv nem-jelölő, intenzív használata.”[2]

Tolnai Penderecki-versében az asszociációs atomok egymásba változásának intenzitása határozza meg a metafora szétbontását, avantgárd szervetlen[3] műalkotássá történő metamorfózisát:

 

 

„mélyen búgnak

a tengerifűben az acélrugók

 

hallgatod a lemez

napfoltjait”[4]

 


Pendrecki az első változata után (1966) megírta darabjának második, a hangszerek, illetve a hangminőségek, hatások szempontjából módosított verzióját (1971). Tolnai verseiből nem derül ki, pontosan melyikkel vannak összefüggésben. Illetve az időrendből tudunk következtetni, hogy az első vers Penderecki első darabját idézi fel. Amiként részben módosult a második Penderecki-mű, a költemény a későbbi inkarnációjában néhány helyen átalakult, a zárás is új elemeket mutat:

 

 

„s a lemez napfoltjait kerülgeti a tű”[5]

 

Amennyiben a másodszori közlést önidézetként fogjuk föl (ahogyan a Legyek karfiol több ponton is idézi az előzményeket, ami lényegében az egész életmű jellemzője is), akkor itt az ismétlés során torzul az eredeti szöveg, az önidézet átkontextualizálásként, transzformációként, montázsos kivágásként és ragasztásként, a javítás, a korrigálás lezárhatatlan folyamataként működik.[6] A Penderecki-vers második verziójában nem jelenik meg a Tolnai-lírában többször is előforduló, önmagát vagy a másikat megszólító szubjektum.[7] Ehelyett a zárás inkább a (zene)írás módjára reflektál, s ezáltal lesz ars poetica-szerű, önreflexív darabbá.

A vers atomjai egymásra utalnak, egymásra reagálnak, egymástól függenek, ám úgy, hogy egymástól függetlenek is, akár Lucretius porszemei a napfényben, az atomok létmódja számlálatlan kombinációban fordulhat elő. Penderecki darabja a hang fokozatos sűrűsödését, majd oldását, a különböző tradicionális – ám nem klasszikus módon használt – és „talált” hangszerek által az időben, vagy inkább a különféle időkonstrukciókban lezajló hangmintázatokat érzékelteti, ezzel függ össze művének címe is (De natura sonoris – a hang természetéről). Tolnainál ez (kor)betegségre, fölfokozott állapotra, az ihletett állapotra vonatkozhat, erre asszociál a költemény két változatának indító sora. Tolnainál Penderecki hangjai: „a hajnal lázmérői”.[8]

 

 

*

 

Míg Lucretius a természetre, Penderecki a hangra, Tolnai a költészet mibenlétére kérdez rá legtöbb versében, ezáltal lesz lírája szinte egészében ars poeticává, kételyekkel teli problémává. Egyik korai írásában, az Első esszéjében hasonló módszerrel él, ahol épp az esszé válik az írás központi kérdésévé. Tolnai műfajprovokációi innen nézve a műfaj határainak, a műfaj sajátosságainak, lehetőségeinek vizsgálatai. Ugyanez vonatkozik a lírájára: „Egzisztenciális szemszögből nézve a költői hivatás költői kérdéssé, problémává válik: a költészet lényege megénekelteti.”[9]

 

*

 

Bányai János – T. S. Eliot nyomán – találóan „esszé-verseknek”[10] nevezi Tolnai költeményeit, az önértelmezés egyszerre vonatkozik a személyes tapasztalatok és a művészet összefüggéseire.[11] Az „esszé-vers” elnevezés párhuzamba állítható Tolnai Első esszéjének e gondolatával: „És valóban, máris úgy érzem magam, mintha valami új, még civilizálatlan területre szabadultam volna, ahol kedvemre bukfencezhetek, ujjonghatok: az esszé az intellektus poézise!”[12] (Elképzeltem, amint a költő ujjongva bukfencezik…)

 

*

 

Disznózsír a költészeten túl?

 

*

 

S költészet a szalonnán túl?

 

*

 

Üdvözlöm Jutkát!

 

*

 

Mégis, ez a töredékesség nem az egészhez viszonyítva fragmentált, mivel az egész mondat, verssor, versszak, költemény, ciklus vagy könyv is töredék-természetű. Tolnai költészete fordítás, azzal, hogy az eredeti nyelv, amelyet tolmácsol, ugyancsak fordítás. Walter Benjamin Kabbala-kommentárjára utalva: a fordítás, akárcsak az eredeti nyelv, a nem létező, ideális nyelv cserépdarabja. Tolnai Sirálymellcsont kötetének (1967) Bábel tornya című költeménye is összefüggésbe hozható a fragmentált kultúra képzetével:

 

„Első jelentősebb diverzáns akciónk

közvetlenül kaktuszkorszakunk előtt

Bábel tornyának ledöntése volt

 

Csak az első téglát nehéz kirántani

kis szédülés előzi meg

és aztán futni futni

hogy újra ne építtessék velünk”

 

 

*

 

Tolnai költészete folyamként, sodrásként, áramlásként, áradásként működik. Bele lehet fulladni a versbe. Ez félelmet kelthet az olvasóban, reszketést a szerzőben. Attól, hogy a versolvasás révületében elveszítem önmagamat, s belefulladok, belehalok a versáramlásba. Giorgio Agambent idézve: „A vers helye – vagy inkább a hely birtoklása – tehát nem a szövegben és nem a szerzőben van (és nem is az olvasóban): a vers helye a gesztusban van, amellyel a szerző és az olvasó belép a szövegbe, és játékba kezd, miközben mindketten szünet nélkül ki is hátrálnak a játékból. A szerző nem más, mint saját hiányának tanúja és garanciája a műben, amelyben játékba kezdett; az olvasó pedig nem tehet mást, mint hogy vég nélkül eljátssza saját hiányát.”[13] Ebben a kontextusban is értelmezhetőek Tolnai első kötetének, a Homorú versek (1963) zsoltárszerűen ismétlődő záróakkordjai:

 

„félek a vers szélétől

félek a vers végétől

félek a vers szélétől

félek a vers végétől

félek

hajótöröttként akarok hánykolódni

rajta és lassan alásüllyedni

úgy hogy észre se vegyem mikor

fulladok bele

minden versbe bele akarok fulladni

bele akarok fulladni

bele akarok fulladni

bele akarok fulladni minden versbe.”

 

A félelem a vers zárlatának visszatérő eleme, amely végül akarássá válik, a megszűnés igenlésévé, s így az olvasó-szerző hiánytapasztalatának játékává. Tolnai haláljátékától nincs oly messze egyik mestere, Kosztolányi Akarsz-e játszani? című darabja. Azzal a különbséggel, hogy míg Kosztolányinál ironikus kérdésként merül föl költeményének végsora („s akarsz, akarsz-e játszani halált?”),[14] vagyis az akarat itt előbb megtorpan, nem válik igenléssé, de úgy is felfoghatjuk, mint az igenlés előtti rettenet pillanatát.

A nietzschei „[m]ondd ki szavad és törj össze”[15] összefüggésbe hozható a német szerző „örök visszatérés” metaforájával.[16] Tolnainál az irónia átalakul, a tragédia születésévé válik, az alulretorizáltság a fenségesre, a komolyra hangolódik át a Doreen 2. végére. Az ismétlés mozzanata a nietzschei „örök visszatérés” örvényébe torkollik. A versfolyamat ismétlődő hullámzás, tenger, örvény, amibe bele lehet veszni. Bele a világ eredetébe, mint Courbet azonos című képén (L’Origine du monde, 1866): a festményen a tekintetet vonzó fekete erőtér, a sötét vulvaűr, az öntudat, illetve a szubjektum megszűnésének, feloldásának halálos fuvallata kelt izgatott szorongást.

 

 

*

 

Tolnai hosszúversei folyók, a tengerbe ömlés érzéki deltájára sóvárognak, az eksztázisban való fulladozásra, ritmusuk a halálfélelem erotikus lüktetése. A költő számára is fontos szerb lírikus és prózaíró, Miloš Crnjanski a szabad vers fogalma kapcsán a ritmus eksztázisáról ír: „A szabad ritmus az igazi, közvetlen lírai ritmus, a hangulattól függ. A lelki megrázkódtatások szeizmografikus, pontos ritmusa. (…) Ám a ritmus nem a hosszabb vagy rövidebb szótagok száma, a hangsúlyosaké vagy a hangsúlytanoké, hanem a ritmus: eksztázis. (…) A ritmus eksztázis, a jambus és a trocheus grammatikája helyett a lélek jambusa és trocheusa.”[17] Tolnainál ez az eksztázis nem is annyira az olvasás során, hanem a költő által előadott, elkántált, elénekelt formában érzékelhető leginkább. Kollár Árpád a szerző korai műveiről értekezve azt állítja, hogy „[a]z életmű ebben a szakaszában jellemzően az úgynevezett hosszúversek – bármit is jelentsen ez – mutatkoznak a nyelv és formateremtés terén merészebbnek, és paradox módon ezekben nem mond le Tolnai a líra zenei gyökereiről, igyekezve azt egy strukturálatlan, mondhatni logikusan kaotikus, sajátos belső ritmikával bíró, sodró lendületű versforma létrehozásával érvényre juttatni. A ritmusrobbanásokból, nyelvi szekvenciákból építkező, szétszálazódó Doreen-versek avantgárd ritmus- és hangjátékai, túlzásba vitt ismétlései, anaforikus szerkesztésmódjának sajátos, roncsolt, adakozó, zakatoló formában utalnak az új poétikai kívánalmakhoz alkalmazkodva a vers – legyen az lírai vagy epikus gyökerű – elmondhatóságára, elénekelhetőségére, előadhatóságára.”[18]

Tolnai barátja és nemzedéktársa, Domonkos István az első kötete idején hagyományos formákban is verselt, Tolnainak viszont egyetlen ilyenje sincs, tudatosan elhatárolódott ettől. Ám Domonkos is, akárcsak Tolnai, a szabad versekben tudta leginkább kibontani tehetségét – azzal, hogy mindketten mindvégig használnak helyenként klasszikus költői eszközöket (rím, metrika, alliterációk stb.). T. S. Eliot szerint: „Valójában persze nincs kétféle, kötött és szabad verselés; csak magas szintű mesterségbeli tudás létezik, vagyis alapos képzettség, amikor a forma ösztönössé válik, s minden további nélkül az éppen aktuális mondanivaló szolgálatába állítható.”[19]

 

*

 

Nemrég a Facebookon az üzenőfalamra bemásoltam Tolnai Arckép forradással című versét. A költeményt eddig a groteszk, az abszurd, a morbid iránti vonzalom egyik erős darabjának fogtam föl. Soha nem gondoltam volna, hogy erotikus képzetei is lehetnek. Épp ezért lepődtem meg a két üzenőfali megjegyzésen, az egyik: „Elég perverz…”, a másik: „és milyen izgi!”. Mindkét hozzászóló nő volt, ők ébresztettek rá, hogy Tolnai költészetében végigvonul egyfajta groteszk, morbid, perverz, de izgató erotika is. A hozzászóló hölgyek után én is észrevettem a meztelen nyak látványát, melynek sebe egyszerre taszított és vonzott, hogy még többet lássak, érzékeljek belőle. Hogy érzékelhető legyen Tolnai bizsergető fantáziája, beidézem az egész verset:

Hogy gyilkossági, öngyilkossági kísérlet
nyoma-e ez a tíz centiméternyi forradás
itt a nyakadon, mellékes,
és az is, hogy nekem mi közöm hozzá,
inkább csak azt említeném, hogy valami
megnyugtató komolyságot kölcsönöz
neked, kedves.
A varrás kis lyukaiba belerakódik a por,
piszok, és fürdés után,
amikor több mint valószínű
legjobban szeretlek,
tűvel piszkálgatom az öltés helyeit,
figyelmesen, mintha még csak most varrnám össze,
mintha mindig nyitva szeretném tartani.

 

A szerb festő, Radovan Popović ehhez a költeményhez készített képregényt a Symposion folyóirat Tolnai-különszámába. Ám úgy tűnik, számára sem tűnt fel a bizarr erotika a versben, az alapvetően fekete-vörös tónusok ritkán kapnak fényesebb, világosabb, érzékibb ellenpontot, a figurák torzak, hullasoványak, a koponya motívuma dominál, az arcképek elmosódottak. A képsorozat záró kockája egy teljesen szétroncsolt, vérvörös arcot mutat, fent az angol „dear” felirattal. Vagyis Popović A halál és a lányka romantikus motívumát idézi meg ironikusan, szarkasztikusan, azzal, hogy a halált az arcrongálás, a kép antropológiai fogodzóinak, keretének hagyománytöréseként, a szubjektum körvonalainak szétkenődéseként mutatja meg. Azt a szorongást, ami az erotika sötét oldalán izzik: „A szexualitásban  a zavarodottsághoz kapcsolódó elemi szorongás a haláltól való szorongás.”[20]

Popović mintha Francis Bacon arc-dekonstrukciója felől közelítette volna meg az arc ábrázolásának problémáját. Tolnai verse ilyen szempontból visszafogottabb, arckép-ekphrasisa csupán jelzi a körvonalak, a konvencionális szépség, erotika elhajlásait, ám az olvasó fantáziájára bízza a kép befejezését. A költemény egy konkrét, de elképzelt, tudatalatti kép körülírásaként is felfogható. Popović képei és a vers közti kapcsolatról Nemes Z. Márió a következőt írja: „Ez egyszerre töredékesíti-szilánkosítja az írást, miközben hihetetlen energiával tölti »túl« a szavakat, mintegy artikulálatlan kiáltások sorozatává avatja a költeményt.”[21]

A versarckép bizarr, perverz, morbid erotikája a tradicionális, humanista szerelem-felfogás határainak sértéseként, kitágításaként működik. Mindaz, ami Tolnai költészetében megvetést (abjectio) indukál az olvasóban, a szubjektum fiktív önazonosságát provokálja. Kristeva erről az eljárásról így szól: „A kortárs irodalom nem siet a segítségünkre. Látszólag inkább a felettes én vagy a perverz tarthatatlan pozíciójából íródik. Megállapítja a Vallás, az Erkölcs és a Jog lehetetlenségét, erőltetettségét, látszólagos szükségszerűségét, abszurditását. Mint a perverzió, kihasználja, becsapja ezeket, játszadozik velük. (…) A felettes énben biztosan elhelyezkedő szubjektum számára az ilyen írás a szükségszerűen közteshez kapcsolódik, ami a perverzióra jellemző, emiatt külön is abjectiót provokál. Mégis, a felettes én gyengülését hívják elő ezek a szövegek.”[22] Kristeva azt is hozzáfűzi, hogy az abjectio vágya irányítja, uralja az írót, irodalmat: „Az abject által elbűvölt író elképzeli annak logikáját, magára projektálja, introjektálja[,] és a nyelvet is – a stílust és a tartalmat – ennek következményévé alacsonyítja. Másrészt ahogy egyszerre bírája és részese az abjectio érzésének az abject, az irodalom is ezzel szembesül. Azt is mondhatnánk, hogy ezen irodalom átjárást biztosít a Tiszta és [a] Romlott, a Tilos és a Bűn, a Morális és az Immorális kategóriák között.”[23]

Amennyiben a magyar irodalom hagyománya, pontosabban Tolnai választott hagyományai felől nézzük a kérdést, akkor az ilyen típusú versekben nem a Kosztolányi-féle szépségeszmény, hanem a Csáth, az árvacsáth perverz, dekadens erotikája köszön vissza. Nem véletlen, hogy a Tolnai-recepció ritkán foglalkozik a szerző megvetést, taszítást keltő szövegeivel. Pedig Tolnainál a bizarr, a morbid, a groteszk erotika is az esztétikum gyűrűjében bontakozik ki. Az egykori symposionisták közül Tolnai mellett, s hozzá képest jóval merészebben, radikálisabban Ladik Katalin dolgozta ki ezt a pszichikai- és testvilágot a szürreális, pajzán versmeséiben, illetve performanszaiban, színházi, zenei (vö. hangköltészeti munkáival) alkotásaiban,[24] valamint Benes József, s még inkább Maurits Ferenc rajzainak (és verseinek), festményeinek groteszk figuráiban is hasonló perverz, határsértő esztétika működik.[25] (A magyarországi kortárs magyar költészetben pedig érdemes itt párhuzamot vonni Juhász Ferenc korai költeményeinek burjánzó, perverz metafora-metamorfózisaival.)[26] Mindez elválaszthatatlan az egykori jugoszláv irodalom és művészet avantgárd törekvéseitől. Tolnai az Első esszé című írásában idézi a szerb szürrealista Marko Ristićet, aki szerint a szubverzivitás, a démoni perverzió, vagyis a költészet szerepe a fönnálló rend provokációja. A traumák, az elfojtott tudattartalmak színrevitele, így a művészet azonban védelmet is nyújt az tudatban tomboló terrorral szemben.[27] A perverz eksztázis Tolnainál nem öncélú kéjelgés, hanem, mint a szürrealisták esetében: a merev társadalmi konvenciók provokációja, a költészet általi tudatfelszabadítás akciója. Mégsem tudnánk ennyire programszerűen leegyszerűsíteni Tolnai művészetét, mert a szerző sokszor ellene dolgozik a saját programjainak. Ugyanis Ristićhez képest Tolnai nem mond le harsányan a műalkotásról, az irodalomról, ellenkező esetben nem találnánk annyi intermediális, szövegközi utalást, idézetet a műveiben.[28]

Ami Tolnainál egy ponton törvényszerűnek bizonyul, másutt felülíródik: az esszé öntörvényűsége egyben költészetének mozgatóereje. Az esszévers pedig – akár Ristić napon alvó macskája, mely látszatra banális, hétköznapi jelenség, ám a misztérium médiuma is[29] – a műalkotás semmis archetípusa lesz.

Számomra ezek a perverz darabok képezik a legizgalmasabb Tolnai-rétegeket, itt valósul meg legkreatívabban a klasszikus modernségtől és az avantgárdtól örökölt látásmód montázsa, kisajátítása. Ugyanakkor Tolnai kénytelen volt azzal is szembesülni, hogy egy idő után sematikussá válhat az, ami innovatívnak, újszerűnek, radikálisnak hatott. Ez kapcsolatba hozható az avantgárd művészet problémájával is, amelynek bizonyos idő elteltével csökken a forradalmi hőfoka, s a művészet-termelés során puszta formalizmussá, sematizmussá válhat (erre vonatkozik többek között Adorno neoavantgárd-kritikája is). Tolnainál a profizmusból fakadó rutin is arra késztette a költőt, hogy felülvizsgálja saját poétikájának manírjait, miként azt a Versek című és Rekapituláció alcímű kötetében tette 1975-ben.[30]

A szerzőt első két kötetében csak szórványosan, utána azonban egyre inkább a regionális, lokális személyes szféra és az egyetemes dimenziók párosítása, pároztatása fogja izgatni. Az utóbbi kötetekben viszont, főleg a Balkáni babér óta, a perverz játék kevesebb szerepet kap a szerző lírájában. Fölerősödött az anekdotikus, a narratív elem, amelyik folyton áttűnik, költészetté párolódik. Ám a perverz tekintet nem is csukódott le teljesen, ott kísért például a Balkáni babérban a különös struktúrájú, igencsak erőteljes Adriadalom című poémában, amely a legfeszesebb, legdinamikusabb Tolnai-hosszúversek közé tartozik, amint az Ahogy című is:

 

 

és az a tündér így mondják a takarítónők

úgy üvölt mintha nyúznák

lehet hogy nyúzza is

szépen megnyúzza

aztán visszahúzza rá a bőrt

mint egy harisnyát hisz nem is oly régen

egy nejlonharisnyáért dugtak még a hölgyek

(108. o.)

 

*

 

A fiatal magyar költészetből többek között Orbán János Dénes, Sántha Attila, illetve fokozottabban és teoretikusan fölkészültebben Bartók Imre, Csehy Zoltán, Németh Zoltán, Nemes Z. Márió és nyomán Kele Fodor Ákos (valamint a hatásuk alatt író szerzők) költeményei rokoníthatóak leginkább Tolnai perverz esztétikájával. Talán nem véletlen, hogy Nemes Z. második, Bauxit (2010) című kötetének borítójára éppen Radovan Popović festménye került az Arckép forradással című vers képregényesített sorozatából. Jóllehet Nemes Z. Juhász Ferenc, Marno János, Hajas Tibor, Gál Ferenc művészetéből merített inspirációt, azt szublimálta át sajátos, higgadt, Buster Keaton-i iróniájú versvilággá. Tolnai nem szerepel a mesterei között, ami a fentiek ismeretében igencsak szokatlan.[31] Ez talán azzal függ össze, hogy a kilencvenes évek végén és a kétezres években szocializálódott magyarországi költő-generációknak hiányos a Tolnai-képe.

Tolnai művei a rendszerváltásig politikai-ideológiai okokból nem kaphatták meg a releváns recepciójukat Magyarországon, ami elősegíthette volna nemcsak a kánonban, hanem az irodalmi köztudatban való helyének, hatásának a megalapozását. Ennek mindmáig ható következményei vannak. A szerző művei elérhetőek interneten a pim oldalán, de szemlátomást ez nem elegendő: a közeg, amely ezeket a műveket világra segítette, nem ültethető át. Ez azonban nemcsak Tolnai, hanem a határon túli magyar irodalmak általános problémája (leszámítva azokat az erdélyi magyar írókat, akik jobban illeszkedtek a magyarországi befogadók elvárásai horizontjába, ízlésébe). Viszont ez nem olyan probléma, hogy ne lehetne áthidalni: pl. Oravecz Imre Szajlája is tele van hermetikus lokalizmusokkal, geopoétikai sajátosságokkal, mégis értelmezhető azon túl is. Ahogyan Tolnai művei túlmutatnak a vajdasági, exjugoszláv geokulturális kereteken, különben nem volna a szerzőnek akkora sikere Lengyelországban, Németországban…

Noha Tolnai Kossuth-díjas szerző, s a Balkáni babér című kötet több ponton is megjeleníti a perverz esztétikát, úgy tűnik, a kétezres években jelentkezett költőgenerációkhoz ez nem jutott el. Az Ómama egy rotterdami gengszterfilmben című kötetben pedig már érzékelhető az a küzdelem, ami többek között Juhász Ferenc vagy Tandori lírájában is megjelenik: a „versírás mint életgyakorlat” (Thomka) beláthatatlan mennyiséget, helyenként egyenetlen színvonalat is produkált, ami elbátortalaníthatja a folyóiratokból mazsolázó fiatal írókat. Ugyanakkor ennek ellentmond a költő talán egyik legizgalmasabb kötete, a Szög a nadírban (2005), illetve A kisinyovi rózsa (2010) című poémája. És tegyük hozzá: Tolnai, akárcsak Tandori, képtelen rossz verset írni, paradox módon ebben áll a köteteik alkalmankénti gyengéje, önveszélye is.

 

 

*

 

A fiatal szerzők közül leginkább Jódal Kálmán,[32] kissé öncélúan Samu János Vilmos, valamint Aaron Blumm és Bencsik Orsolya gondolta tovább Tolnai perverz fantáziáját. Terék Anna a sodró hosszúverset, Tóbiás Krisztián a narrativitás, az ismétlődő motívum-egységek szerkezetét, Danyi Zoltán és Kollár Árpád viszont az aprólékos látásmód, a szecessziós metaforika használatát (ami Kollárnál keserű, melankolikus iróniával telítődik), illetve az állatmotívumokat (Kollárnál pl. a „bika” Tolnai Gyökérrágó (1986) című kötetének Bukolikák ciklusából, Danyinál a flamingó-párhuzamok) viszi tovább a költészetében, és ne felejtsük el újabban Benedek Miklós és Barlog Károly nevét sem, mindketten szorosan kötődnek a Tolnai-prózához, -lírához, s még sorolhatnánk az újabb és újabb neveket. Ám Jódalt leszámítva egyikük sem radikalizálja át saját nyelvezetét, világát olyan szinten, mint az előd. Kérdés persze, hogy a fiatal írógenerációk számára feltétlenül az experimentális művészet jegyében kell-e dolgoznia?

 

*

 

1968-ban Tolnai szerkesztésében megjelent a Hol ó hol című fiatal költészeti antológia, amelyben Tolnai kritikusan nyilatkozik saját nemzedéke irodalmáról: „A Symposion-nemzedék (az első Symposion-nemzedék) költői, és nemcsak költői, legalábbis e költőkhöz képest, még romantikusak, képtelenek teljesen megszabadulni a gipszdíszektől, papos maníroktól, béklyóktól, legjobb esetben túlozni, visszaélni tudnak az ósdi kellékekkel. A legfiatalabbak (itt elsősorban Raffaira, Podolszkira, Böndörre, Fülöpre gondolok) láza már száraz, verseik kopárak, vakolatmentesek, hangjuk rekedt. A Schönberg utáni zene szól füzetünkből (…)”[33] Schönberg említése arra enged következtetni, hogy Tolnai a saját generációjának fellépését Schönberg megjelenéséhez hasonlítja, melyet a kezdetben elutasítás, botrányok sorozata kísért. Az új költőknél azonban már nem a romantikus lázadás, hanem a lázadás és a botrányok utáni állapot érzékelhető: a fiatalok esetében jelen van a befogadó kritikai közeg, amit az idősek teremtettek meg. Tolnai szerint tehát a fiataloknak már nem kell megküzdenie a közönyös, buta, provinciális közeggel, legalábbis nem azon a szinten, ahogyan az idősebbeknek. Náluk a költői experimentum kevésbé zajos, inkább a részletekben, bizonyos motívumok újrafelhasználásában rejlik. Hasonló tendencia figyelhető meg a mai fiatal szerzőknél is, akik szintúgy nem törekszenek arra, hogy megváltoztassák az egész közeget, nem törekszenek paradigmaváltásra, hiszen az előttük már megtörtént. Az Új Symposion harmadik szerkesztősége és generációja, különösen Sziveri János és Csorba Béla költészetében megfigyelhető a Tolnai-líra kritikája: az ő esetükben fölerősödik a homo moralis a homo aestheticusszal szemben – mintha a Kosztolányi-hatást csökkentette volna Ady kisugárzása. Ugyanakkor nem Tolnai mestere, Koncz István homo moralis költőtípusáról van esetükben szó, ugyanis Sziveriék konkrét társadalmi viszonyokat problematizáltak, nem csak általános etikai problémákról verseltek. Éppen emiatt erősödik föl Sziveriék esetében az irónia, a társadalmi, politikai szatíra.

Kérdés, hogy ettől a saját generációmnak nincs-e hatásiszonya? Nem szorongunk-e attól, hogy mikroforradalmaink láthatatlanok maradnak a nagy elődök árnyékában? Számunkra a (neo)avantgárd, Tolnaiék harcai, a posztmodern ideológiakritika intézményesült jelenségek. Peter Bürger szerint: „Az avantgardista szándékok az avantgárd eszközeivel való újjáélesztése egy megváltozott kontextusban már egyáltalán nem képes elérni még a történeti avantgárd korlátozott hatását sem.”[34] Számunkra a műalkotás lehetősége adatott meg, ám annak klasszikus aurája nélkül. Ugyanakkor az az irónia is elhasználódott, amely a klasszikus aura érvénytelenségét hirdette. Hogyan lehetséges a költészet a posztdiktatórikus (kultúr)politikai kontextusban, amikor az ideológiák, lám, hibrid formájukban továbbra is virulensek és virulnak, amikor a pártideológia helyett a könyvpiac határozza meg a költészet társadalmi státuszát?

Tolnaiéknak sokkal könnyebb volt kritikusnak lenniük az irodalmi közeggel szemben, mint nekünk. Számunkra romok és túlélők maradtak az Új Symposion világából: a Sziveri-botrány mindmáig tisztázatlan szereplői, a költészet tehetetlensége a pártpolitika játszmáival szemben, darabjaira roncsolt, gazdaságilag kiégett országok a régi Jugoszlávia hűlt helyén. Mi túl későn ocsúdtunk föl: nekünk már nincs tengerünk, akkor is, ha néhányunknak még vannak gyerekkori emlékei az egykori birodalomról, amelynek tengere is volt. A mi folyóink a tenger fantomjával küzdenek. A mi nosztalgiánknak nincsen kollektív motívuma, monumentuma. Az újabb nemzedékeknek Tolnai tengerélménye mesének hathat, csakis és kizárólag irodalomnak, (ön)mitológiának.

 

 

*

 

A teringettét! Molyok a lisztben!

 

*

 

Baszki, nemcsak a lisztben!

 

*

 

A fiatal vajdasági írókat a Vajdaságban részben az egykori symposionisták kanonizálják, ám ez valamelyest kevesebb annál, mint amit a Tolnai átélhetett, hogy ő nem csupán egy kisebbség, hanem a többségi, vagyis a jugoszláv irodalom része is,[35] ahogyan a kilencvenes évektől már egyértelműen az egyetemes magyar irodalomtörténet kihagyhatatlan szereplője. Tolnai képes volt arra, amire kevesen: a saját hasznára váltotta a történelmi kataklizmák következményeit. Könyvei megjelennek az egykori jugoszláv tagköztársaságokban, ahogyan a Vajdaságban, Magyarországon, valamint más európai országokban is. Tolnai egész munkássága fölfogható az elzárkózó, gettósodó irodalomszemlélet kritikájaként, pozitív alternatívájaként. Ugyanakkor nála ez nem a regionális, a lokális jelenségek tagadása, hanem éppen ellenkezőleg: a hétköznapi semmiségek különössége, különcsége, a banális fölmagasztosítása jegyében működik.[36] Fontos még, hogy Tolnai infaustusai nem lesznek allegorikus figurákká, a közép-európai kisember megtestesítői. Palicsi P. Howard, Regény Misu, Expressz Géza, Wilhelm és mások a helyi mitológia különc figurái, a falu bolondjai, akik gyakran az empirikus szerző hasonmásai.[37] Bemutatásukban, szerepeltetésükben az empatikus, s nem a lesajnáló, kigúnyoló nézőpont a meghatározó. Szokatlan gondolkodásmódjuk, mániájuk, anekdotikusan szerkesztett történeteik a magas kultúra szerzőinek világával rokon. Ám lényegi különbségnek tűnik, hogy életszemléletük a megidézett művészekhez képest sokszor nem tragikus, hanem romlatlanul eleven, gyermekien derűs. Tolnai ezzel valami olyasmit alkotott, ami egészen ritka a magyar irodalomban: a panaszkodó, siránkozó hangvétel és világlátás helyett a mások számára haszontalan tárgyakért, cselekvésformákért rajongó figurák derűje hatja át a műveit.

Tolnai tárgyfetisizmusa, akárcsak Danilo Kišé, személyes és mitologikus. Szemben a fogyasztói társadalom futószalagon gyártott jellegtelen, elidegenítő produktumaival, Tolnai ex privát múzeumában a tárgyak elevenek, animisztikusak, totemisztikusak. Tolnai többször használja a „privát” kifejezést műveiben, nyilatkozataiban. A Balkáni babért (2001) nyitó A vers lám című költeményében azonban az „ex privát” szerepel a „nekem” szó után, ami a latin „ex privato” magángyártott verziója, „saját vélemény”, „magánvélemény” konnotációkkal. Ez mintha jelezné a szubjektum kiüresedését, mégis, a személyesség és a személyiség nem tűnt el nyomtalanul a művekből, hiszen már maga a sajátosan kezelt latin idióma is erre utal. Különben nem volna különbség például a különböző szerzők stílusjegyei között. Ugyanez vonatkozhat Tolnai tárgyvilágára is: egykori funkcionalitásukat elvesztették ugyan, ám a szerző új kontextusba helyezi, montázsolja őket.

Tolnai „talált tárgyai” ex privát tárgyak: a történelmi mikronarratívák hordozói, a személyes reprezentáció maradványának közvetítői, vagyis, akárcsak a különc figurák, a tárgyak a költő, s általa a költészet hasonmásai, médiumai. Néhány esetben éppen ez gátolja meg a tárgyak természetének, egyedi materialitásának és a rajtuk túlmutató transzcendencia kibontakozását. Többek között erre mutat rá Losoncz Alpár a kritikájában: „A »romlatlan tárgyi világ« fikciója, a tárgyak önértékeihez fűződő fogalomkör reflektálatlan kitételei a tárgyiság egyfajta mitikus értelmezését és a tárgyérzékelés technológiáját vetik a felszínre.”[38] Losoncz a reflexiót az irónia és a Semmire való utalás formájában gondolja el.[39] Ám kérdés, hogy Tolnainál az irónia milyen mértékben szünteti meg, semmisíti meg az ex privát tárgyak hűvös pátoszát. Éppen ezért szerintem nem csak az irónia, hanem mellette annak ellentétje, a transzcendencia kísértése, kísértete is fontos energiája Tolnai lírájának, ex privát múzeumának. Tolnai ex privát tárgyai a klasszikus művészet aurájának személyes rehabilitációját, rekapitulációját teszik érvényessé: „Tolnai Ottó összeguberált, összehordott gyűjteményére is tekinthetünk modern entrópikus múzeumi térként, azaz a modernizmus műalkotásaként. (…) Tolnai múzeumának falai a rizóma növekedésének megfelelően tágulnak.”[40]

 

 

*

 

Tolnai (neo)avantgárdja nem érvényteleníti a klasszikus hagyományt, hanem használja, a szemétdombon talált tárgyból (objet trouvéex privát tárgyat alkot, szervetlen folyamatok közé veti, műalkotást hoz létre belőle. Szemléletes példa erre A Psychére című ciklus egyik darabja a Legyek karfiolból:

 

ne piszkáld füled

add e bicikliküllőt

hanglemezeket fűzhetünk rá

 

beethoven bach és berlioz

wagner verdi és vivaldi

mozart muszorgszkij és mahler

sztravinszkij smetana és cage

 

bordélyházakban kattantanak a

halld

kattan a kattan a

nem kattan a nem kattan a

szuronyzár[41]

 

A felsorolt zeneszerzőket az alliteráció hozza elsősorban összefüggésbe, nem a zenetörténeti kronológia vagy a zeneesztétikai sajátosságok. Az ismétlődő kezdőhangok a sorozatjelleget, vagyis a hanglemezgyártást asszociálják, a futószalagon sorakozó lemezszéria a klasszikus művészet auravesztésére (Benjamin) utal. Erre a folyamatra reflektál többek között a versben megidézett John Cage is, talán nem véletlen, hogy az ő nevénél billen és törik meg a sorozat, a dőlt betű mintegy jelzi, itt valami új, vagyis ősi jelenség kezdődik a zene világában. Ez lesz a „zajzene”,[42] ahol nem hagyományos hangszerekkel, így akár bicikliküllőkkel és hanglemezekkel is lehet zenét, pontosabban „hangszerveződést” alkotni, mely alkotói módszer Tolnai líráját is inspirálta. A fent idézett vers a tudathasadt látásmódhoz közelít a végén: a „szuronyzár” Paul Celan-i sűrítést idéz, a metafora hasításaként, metamorfózisaként, a szokatlan képzettársítás a konvencionális jelentésformát feloldó intenzitásként hat.

 

 

 

*

 

Tétel: vonóhorog.

 

*

 

Feljegyzéseimet azzal kezdtem, hogy kevés önálló Tolnai-darabra emlékszem. Most azonban egy olyan jutott eszembe, amit az első olvasás pillanatától nem felejtettem el. Annak ellenére, hogy egy nagy koncepció, mitológia organikus része: önállóan is megáll. A vers az egyik legfontosabb Tolnai-kötetben, az ezüst borítójú Wilhelm-dalokban (1992) jelent meg. 2009-ben a kötetnek megjelent egy kisebb mértékben átdolgozott, zöld borítójú változata is. Ám számomra a Wilhelm-dalok mindig is az ezüstöt idézi fel. Az első kiadású kötet olyan, mint egy ezüst tálca, s benne, a hamuból parázslik föl a Tolnai-líra. Akárcsak az a vers, amely nem a szervetlen, heterogén metamorfózisok intenzitásától, hanem éppen ellenkezőleg, a harmónia vágyától vonzó a számomra. Legyen ez a „fordított” búcsúvers most ideiglenesen az utolsó lélegzetvétel:

 

 

a naplemente fonákja

 

a kútra küldtek

de más irányba vettem az utam

át a fahídon ki a járásra

van ott az egyik szikes kopás szélén

egy élesselyem fűcsomó

azt akarom megsimogatni

attól akarok még elbúcsúzni

attól az élesselyem fűcsomótól

mástól már mindentől elbúcsúztam

csak az ómama kissámlijától nem búcsúztam el

azt szeretném magammal vinni

hogy majd legyen min üldögélni a túlvilágon

nézni a naplemente fonákját

mert láttam annak a falra festett angyalnak is

az van a szemében

a naplemente fonákja[43]

 

[1] Bányai kommentárja a negyedik és a huszonkilencedik című versekhez. In: Tolnai Ottó: szeplőtlen kis gépek csöpp fejedelmi jelvények. Forum, Újvidék, 2010. 43. o.

[2] Gilles Deleuze–Félix Guattari: Mi a kisebbségi irodalom? Karácsonyi Judit ford. Ex Symposion, 2003/44-45. 5–6. o. A folyóiratszámot Tolnai szerkesztette Minor irodalom tematikus címmel és blokkal. Deleuze és Guattari könyve később magyarul is megjelent (Kafka. A kisebbségi irodalomért. Karácsonyi Judit ford. Qadmon, Bp., 2009.)

[3] A szerves és a szervetlen műalkotás viszonyát az avantgárd kapcsán lásd Peter Bürger: Az avantgárd elmélete. Seregi Tamás ford. Univ. Szeged, 2010. 68–69. o.

[4] tolnai: i. m.: 43.

[5] In: Tolnai Ottó: Legyek karfiol. Symposion Könyvek, 36. Fórum, Újvidék, 1973. 20. o.

[6] Az ismétlés szerepéről Tolnainál bővebben lásd Thomka Beáta: „Finom adogatás”. Kosztolányi – Tolnai. Üzenet, 2002. tavasz, 149. o.; Virág Zoltán: Az azúr enciklopédistája. zEtna, Zenta, 2010. 59–60. o.

[7] A Tolnai-művek párbeszédes szerkezetéről bővebben lásd: Mikola Gyöngyi: A nagy konstelláció. Kommentárok Tolnai Ottó poétikájához, Szignatúra Könyvek, Alexandra, Pécs, 2005, 52.

[8] tolnai: i. m.: 43., tolnai: i. m.: 19.

[9] Tolnai Ottó: „Első esszé”. In: Kontrapunkt (Symposion 61–63.). Tomán László szerk., Symposion Könyvek 3., Fórum, Újvidék, 1964. 7. o.

[10] Bányai János: „Díszes lányamforák árnyékában”. In: kontrapunkt: i. m. 198.

[11] Vö. Thomka Beáta: Tolnai Ottó. Kalligram, Pozsony, 1994. 9. o.

[12] THOMKA: i. m.: 9.

[13] Giorgio Agamben: A profán dicsérete. Krivácsi Anikó ford. Typotex, Budapest. 105. o.

[14] Kosztolányi Dezső: „Akarsz-e játszani?” In: Kosztolányi Dezső összes versei. Osiris–Századvég, Bp., 1995. 271. o.

[15] Friedrich Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra. Dr. Wildner Ödön ford. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Bp., 1908. 200. o.

[16] nietzsche: i. m. 294.

[17] „Slobodni ritam je pravi, neposredni lirski ritam, vezan za raspoloženje. On je seizmografski tačan ritam duševnih potresa. (…) Ali ritam nije broj slogova dužih i kračih, naglašenih i nenaglašenih, nego je ritam: ekstaza. (…) Ritam je ekstaza, mesto jamba i troheja gramatike, jamb i trohej duše.” Miloš Crnjanski: „Za slobodni stih”. In: M. C.: Lirika. Izbor i predgovor: Živorad Stojković. Prosveta, Beograd, 1968. 124. o.

[18] Kollár Árpád: „A semmi hangja – A bolond beszéd poétikája Tolnai Ottó Wilhelm-dalok – avagy a vidéki Orfeuszában”. In: „Gagyog s ragyog”. Magyar irodalom a közép-európai kontextusban. Universitas–Szeged, Szeged, 2012. 239–240. o.

[19] T. S. Eliot: „Ezra Pound metrikája és költészete”. Falvay Mihály ford. In: T. S. E.: Káosz a rendben. Vál. és előszó: Egri Péter. Gondolat, Bp., 1981. 39. o.

[20] Georges Bataille: Az erotika. Dusnoki Katalin ford. Nagyvilág, Bp., 2001. 130. o.

[21] Nemes Z. Márió: „Hibridparadicsom”. Balkon, 2010/11. 52. o.

[22] Julia Kristeva: „Bevezetés a megalázottsághoz”. Kiss Ágnes ford. Café Babel, 1996/2. 178. o.

[23] kristeva: i. m. 178.

[24] Vö. Csányi Erzsébet: „Az átteoretizált művészet”. In: Cs. E.: Lírai szövegmezők. Vajdasági magyar versterek, kultúraközi kontextusok. Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia, Újvidék, 2010. 84–89. o.; Dubravka Đurić: „Konstrukcija heteroseksualnog i lezbejskog identiteta u poeziji Katalin Ladik, Radmile Lazić i Aide Bagić”. In: D. Đ.: Politika poezije. Ažin, Beograd, 2010. 19–23. o.

[25] Ezeket a képeket érdemes párhuzamba állítani a korszak jugoszláv alkotóinak munkáival, különösen Miodrag Đurić – Dado, Leonid Šejka, Petar Lubarda etc., egyszóval a Mediala csoport tagjainak tevékenységével. Erről bővebben lásd Tolnai Ottó: „Letérdeltem, úgy néztem – avagy a vérbenforgó tengerzöld szemüveg”. In: Proeictum Maurits. Kollár Árpád és Orcsik Roland szerk., Univ. Szeged, 2010. 66–104. o.

[26] Vö. Borsik Miklós: „Penetráns radikalizmus. A Juhász Ferenc-olvasás néhány tendenciája a kétezres években”. Tiszatáj, 2011/11. 43–44. o.

[27] Vö. Marko Ristić: „Iz noći u noć”. In: M. R.: Istorija i poezija. Prosveta, Beograd, 1962. 313–373. o.

[28] Ristić ellentmondásos ideológiájára Bányai János is reflektál a kritikájában (Vö. Bányai János: „Egy megtorpant ellenesztétika”. In: uő.: Bonyolult örömök. Symposion könyvek, 5. Fórum, Újvidék, 1964. 197. o.)

[29] Vö.: ristić: i. m. 313.

[30] Erről bővebben lásd Bosnyák István: „Az esztétizmus politikumától a radikális ellenesztétizmusig”. In: uő: Szóakció II. Fórum, Újvidék, 1982. 272–274. o.

[31] Vö. borsik:. i. m. 44.

[32] Ugyanakkor Jódal művei több rokonságot mutatnak Bada Dada és Ladik Katalin munkáival.

[33] Hol ó hol. Válogatta és az előszót írta: Tolnai Ottó. Symposion Könyvek 16., Fórum, Újvidék, 1968. 5–6. o.

[34] Vö. bürger: i. m. 71.

[35] Erről bővebben lásd Mile Stojić: „Oto Tolnai, pjesnik erudicije i tjeskobe”. In: Oto Tolnai: Balkanski lovorDruštvo pisaca Bosne i Hercegovine: Sarajevski dani poezije. Sarajevo, 2009. 212. o.; Nebojša Milenković: Vujica Rešin Tucić. Tradicija avangarde. Muzej savremene umetnosti Vojvodine, Novi Sad, 2011. 9–10. o.

[36] Vö. Förköli Gábor: „Egy filatelista kánona. A személyes művészi értékhierarchia Tolnai Ottó munkásságában.” In: Az ismert és az elismert. Lengyel Imre Zsolt szerk. Ráció, Bp., 2009. 93. o.

[37] Erről bővebben lásd Novák Anikó„Egy dublőr, aki a mi esetünkben az első szereposztást viszi…”. Néhány megjegyzés Tolnai Ottó alakmásairól. In: alteregó. Alakmások, hamisítások, heteronimák. kontextus könyvek 5. Csányi Erzsébet szerk. Bölcsészettudományi Kar–Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 2010. 47–54. o.

[38] Losoncz Alpár: „A totális irónia lírája”. In: uő.: Hiányvonatkozások. Fórum, Újvidék, 1988. 223. o.

[39] Vö. losoncz: i. m. 226.

[40] Novák Anikó: „A szemétdombtól a képzeletbeli múzeumig. Gyűjtőszenvedély Tolnai Ottó műveiben”. In: habitus. konTEXTUS könyvek 6. Csányi Erzsébet szerk. Bölcsészettudományi Kar–Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 2012. 46. o.

[41] karfiol: i. m. 169.

[42] Vö. John Cage: A csend. Weber Kata ford. Jelenkor, Pécs, 1994. 7. o. Azzal, hogy a klasszikus zene és a hangszerek elhagyása, a zajjal és az elektronikával való kísérletezés az olasz futuristáknál jelentkezik, Ferruccio Busoni korszakos elméletei nyomán (Vö. Ignácz Ádám: „Gépek zenéje. Adalékok az elektronikus zene előtörténetéhez 1900–1930. Elméletek, kompozíciók, hangszerek.” In: Médium Hang Esztétika. Zeneiség a mediális technológiák korában. Batta Barnabás főszerk. Univ. Szeged, 2009. 22–41. o.)

[43] Tolnai Ottó: Wilhelm-dalok. Jelenkor, Pécs, 2009. 179. o.

Szerző
Elolvasom

Lassú tenger

LAUDÁCIÓ
CIROK SZABÓ ISTVÁN
MAKÓI MEDÁLIÁK DÍJÁHOZ

Amikor elolvasok egy verseskötetet, azzal mérem a súlyát, hogy mire emlékszem belőle, milyen sorokra, milyen hangulatra, hogyan rezonáltam a világára. Megesett, hogy egy formailag kifogástalan kötet járt a kezemben, ám kevés sor, vers ragadott meg belőle. Valamikor épp a megbicsaklásoktól lesz eleven, izgalmas a költészet. Leginkább azonban attól, hogy érezni benne az egyéni arcélet, hangot. Hacsak nem hosszú érlelés után, idős korában adja ki első könyvét a szerző, az első köteteknél erre az önálló, karakteres jelre vadászok. Nem gond, ha érezni az elődök hatását, ha itt-ott formai, stilisztikai, retorikai következetlenségek akadnak. Mindezt feledteti az egyéni erő kisugárzása, ahogyan József Attila első köteténél. Azé az egyéniségé, amelynek megismételhetetlen kézjegye sem előtte, sem utána nem fordul elő újra. Valakinek ez már az első kötetében kinyomozható, másnál később jelentkezik. Nincs szabály. Igen, minden verstani előírás ellenére a jó vers szabálytalan. Nem szabad, nem kötött, hanem szabálytalan. Egy olyan hang szabálytalansága, amelyet semmiféle korlát nem nyomhat el.

Az idei, 2020-as Makói Medáliák két eseménytől lesz emlékezetes. Az egyik a globális járvány, amely miatt a díjátadó ünnepség is elmaradt, a másik, és ez sokkal fontosabb: Cirok Szabó István nagyszerű első kötete, az Agancspark. Ugyanakkor több jó első verseskötet jelent meg 2019-ben, nem pusztán Cirokéban fedeztük föl azt a bizonyos szabálytalanságot. Miben más hát az Agancspark a többi kötetnél? Azt hiszem, erre a kérdésre legfrappánsabban a kötet fülszövegét jegyző költőtárs, Celler Kis Tamás válaszolt: „Nem fedezhető fel benn semmi az első kötetesek becsvágyából. Az lehet az érzésünk, hogy a szerzőnek egyáltalán nem állt szándékában költőnek lenni, egyszerűen nem volt más választása.” Cirok kötetének van egy számomra meghatározhatatlan lassúsága. Ahogyan a kötet egyik szereplője állítja: „Hogy milyen egy nyaralás, hogy a tenger / lassú és sehol sem látszik a túlpart.” (Két part között) A vajdasági magyar költészet, amelynek a szabadkai születésű Cirok is a része, különösen ragaszkodott a tenger motívumához. Eszünkbe juthat Tolnai Ottó: tenger és Tolnai, ez a két szó elválaszthatatlannak hat. Ám Jugoszlávia véres felbomlása után mintha a vajdasági magyar lírából kiveszett volna a tenger, különösen a fiatal költőknél. Cirok nem rehabilitál, nem ír úgy, mint Tolnai, legalábbis nem formabontó. Verseiben pár helyen érzékelteti pusztán a magyar vajdasági identitást, mintegy jelezve, a jó vers nem a szerző születési anyakönyv-kivonatával függ össze. Tolnai mellett talán Kemény István és Krusovszky Dénes, illetve a szintén szabadkai származású Kosztolányi Dezső gyerekkort tematizáló műveivel rokonítható ez a líra. Ám nem vonja kétségbe a kötetében itt-ott megvillanó helyi színeket, a vajdasági couleur locale-t, a lokális traumák szilánkjait. Ciroknál a tenger inkább múlt, mint jelen, hiszen a Vajdaság egy olyan ország részét képezi ma, amelynek nincsen tengere, eltűnt a „kilencvenes évek huzatában”. Az említett, Két part között című költemény tengere pedig „lassú”. Lassú, mint az emlékezet, mert nem tár föl mindent azonnal, hanem lépésről-lépésre, akár az Agancspark kötetszerkezete. A kötet egy olyan gyerekkori, varázslatos világot idéz föl, ahol mandulaműtétre várakozva agancsok nőnek ki az emberek fejéből. A mesevilágot azonban egzisztenciális, kórházi szorongás varázstalanítja: „Ott ültünk szótlanul, fájt a mandulám helye, / csak mélyeket szuszogtam, / ahogy az ijedt állatok a bokorban.” (Agancspark)

A mese azonban nem vész el, állatok, növények, rovarok őrzik, ha őrzik, ehhez kapcsolódnak Nagy Kornélia kötetillusztrációi. A versekben, képekben több helyen találkozni olyan fúzióval, amely megkérdőjelezi a humanista ember-felfogás határait. Ember-méh, ember-szarvas, ember-fa, ember-denevér, ember-csiga és így tovább. Mintha a kötet emberképe a környező világ élőlényeivel összefüggésben alakulna ki, akárcsak Arcimboldo allegórikus portréin. Azzal, hogy Ciroknál a nem emberi élőlények ritkán allegóriák, inkább az ember körvonalainak kitágítását vagy épp fordítva, elmosását tennék lehetővé. Az ember itt nem fontosabb az állatnál, a rovarnál, a növénynél. A kötet mintha arra figyelmeztetne, az ember nem a természet ellentéte, hanem szerves eleme. A következő Cirok-sorok akár Marno János lélektani, poszthumán természet-líráját is fölidézhetik: „Az első igazi találkozásom a természettel / akkor volt, amikor megkérdeztem anyutól, / hogy az ő kézfején miért domborodik olyan / sok ér, és az enyémen miért nem. Azt mondta, / hogy azok nem erek, hanem faágak. Egy bizonyos / kor után, a bőr alatt, az ereket felváltják a fák.” (Erdő) Ám Marnohoz képest Cirok nem szakad el véglegesen a mesék archetípusaitól.

Számos ehhez hasonló, meglepő és szabálytalan sort olvashatunk Cirok Szabó István első verseskötetében: felbomló családról, párkapcsolatról, költözésről, játékról, természetről. A sikeres első kötet után az olvasók, a kritikusok olykor mohón várják a soron következőt. Én azonban bízom Cirok lassúságában. Engem épp azzal győzött meg, hogy nem kell sietni sehová. Ritka erény ez egy elsőkötetes szerzőtől, akinek a könyve az újvidéki Forum kiadónál jelent meg 2019-ben. Nincs mese, megérdemli a figyelmet, gratuláljunk neki!

Orcsik Roland

Szerző
Miloš Crnjanski Stražilovo című költeményének műfordítói teatralitása. A fiatal Domonkos István arcjátéka
(Tiszatáj. 2007/9.)
Szerző
Elolvasom

A költészet biciklije

Fenyvesi Ottó: Paloznak overdrive

„And youth, oh youth, are being seduced
by the greedy hands of politics & half truths.”

(The The: The Beat(en) Generation)

Vagány címet adott új kötetének Fenyvesi Ottó, a „bőrdzsekis anarcho-líra” (Virág Zoltán) magyar trubadúrja. A kétszavas cím mindkét eleme idegenül cseng a kortárs magyar költészet kontextusában. A Paloznak déli szláv eredetű szó, egy észak-balatoni falu neve, eredetileg ’szőlők alatt’ lehetett a jelentése, utalván a falu borászati gazdálkodására. Az „overdrive” a túlhajszoltság, a túlpörgetés, az agyonhasználtság konnotációit tartalmazza, ami a neoliberális kapitalizmus, a globális civilizációnk kifulladásának metaforájaként is értelmezhető (a költő egyik alapmotívuma, gondoljunk a Kollapszus (1988), illetve A káosz angyala (1993) kötetcímekre). Ugyanakkor Fenyvesi műveinek beat világában az „overdrive” a gitárpedálra is vonatkozik: a koszosabb, nyersebb vershangzásra, a free-jazzt idéző, improvizatív ritmusokra, a torzított dallamroncsokra. Ez Fenyvesi költészetének inspirációs hálózatait is megidézi: a déli szláv (jugoszláv), a magyar, illetve az angolszász underground és popkultúra frekvenciáit. A Paloznak overdrive nem alkalmazkodik a jólfésült, eladható kötetcímekhez, provokatív esztétikailag, ideológiailag egyaránt. Az egymástól kulturálisan, tartalmilag távol eső szavak összeragasztása kollázsként működik. Ritka az ilyen merész, autonóm költői világot jelző címválasztás a kortárs magyar lírában (elsőre Nemes Z. Márió: Barokk femina, illetve Sopotnik Zoltán: Saját perzsa kötetcímei jutnak az eszembe).

A kollázs az avantgárd egyik ellenművészeti kifejezésmódja. Szemben a hagyományos festészeti eszközökkel, az alkotó hulladékból kreál művészetet. A művészet ebben az esetben az intézményesült, a kanonizált formák, a hagyomány megkérdőjelezése, bírálata a „mindennapok átesztétizálása” utópiájának jegyében.

Fenyvesi lírájában a hulladék kollázsszerű felhasználása az intézményesült szimulációgépezet „árufetisizmusának” leleplezése. A burroughs-i cut up eredménye: all mixed up. Fenyvesi ugyanakkor nem egy idejétmúlt avantgárd költő, akinek műveiről le kell söpörni a múzeumi port: „Sorakoznak a kérdőjelek, / divatjamúltak már az avantgárdok, / sorakoznak a zárójelek, a parketten / félájult ifjak táncolnak, vereséget / szenved az értelem. A részeket / egésszé szerveznénk már, de tudjuk: / az ellentétekre épített kompozíció / célja az önkény kiküszöbölése.” (Fragmentumok tükröződése, 79.)

Az avantgárd, a neoavantgárd, a posztavantgárd mellett a beat, illetve a posztmodern művészet is nyomott hagyott a szerző munkáin. Ez adja a verseinek eklektikusságát, hibrid poétikáját, besorolhatatlanságát. Emiatt nem felelt meg a ’90-es éveket meghatározó posztújholdas költészeti kánon elvárásainak (ne is keresd az akkori mainstream beszédmódban). A századfordulós szimbolizmus finomított, higított, depolitizált, szelíden ironikus változata helyett Fenyvesi a diszharmóniákkal, a hasadásokkal, a groteszk egybefonódásokkal tette egyénivé és egyben idegenné a művészetét a „magyarországi magyar” (tudom, abszurd kategória, értsd úgy, ahogy akarod) irodalmi kánonban.

Tévedés lenne azt hinni, hogy Fenyvesi számomra jobb mindannál, amit a magyarországi magyar költészetben olvastam és olvasok. Nem több, ám nem is kevesebb, és rendkívül zavar a felületesség, amikor a formakultuszt, a klasszikus mondatkompozíciót kérik számon rajta. Én a magyar irodalmat plurális jelenségnek tartom, éppen a több fajta poétika együttes jelenléte teszi számomra gazadaggá, dinamikussá és szerethetővé. Kétségtelen azonban, hogy a jugoszláv költészetben otthonosabb Fenyvesi lírája, azzal, hogy ott meg a magyar hagyomány jelenléte hat szokatlannak, idegennek. Ugyanakkor Jugoszlávia a kukába került, így vetődik Fenyvesi élete és költészete a senki földjére, ami egyben a forráspontja is. Egyszerre van jelen több, párhuzamos hagyományban.

Játékos iróniával tálalt ars poetica: „A bal félteke ismétli önmagát.” (Andreas ante portas, 58.) Az ismétlés e líra egyik alapvető eszköze, az emlékezetet, a múlt értelmezését meghatározó működésmód. Azzal, hogy az ugyanaz az ismétlés által sohasem lesz maradéktalanul önazonos, ahogyan a kollázsban új kontextust nyer a kulturális hulladék, az idézet. Ezek persze több száz éves bölcseleti evidenciák, Fenyvesi ezt azzal toldja meg, hogy a saját életét világítja meg a folyamatos változás, a „folyamatos jelen” gondolata jegyében. Költészetében a ’99-es Amerikai improvizációk című kötete óta felerősödött a nosztalgikus hangvétel, az érett pátosz, egyre intenzívebb a korábban ritkábban előforduló személyes élmények versbe emelése. A Paloznak overdrive ezt a vonalat folytatja, ugyanakkor melankolikus iróniával számol le a nosztalgia árufetisizmusával: „Gyalulom, savanyítom / a káposztát, gyalulom, / temetem a nosztalgiát.” (Folyamatos jelen, 40.)

A kötet íve a képregényes gyerekkor megidézéstől, a ’68-as, lázadó kamaszkoron, majd a felnőttkor kiábrándulásain át az úton levés filozófiájában csúcsosodik ki. Az út a világ megismerésének vágya, majd a manipulált megismerés illúziójával való szembesülés, végül a belső útkeresés jelképe. Virág Zoltán találóan „a margó vándorai” metaforával jellemezte az újvidéki Új Symposion folyóirat (1965–1992) szerzőit, köztük Fenyvesit is. Ehhez kapcsolhatjuk még Baudelaire, illetve Walter Benjamin urbánus flâneurját, a magyar avantgárdból Déry és Kassák, továbbá az amerikai beat irodalom, a jugoszláv „farmernadrágos próza” csavargó figuráit (amelyek nemcsak Fenyvesire, hanem Domonkos Istvánra, Gionra, Tolnaira, Végel Lászlóra is hatottak), az út filozófiai hagyományát (taoizmus, Heidegger stb.)

Az úton levés képzetéhez kötődnek a kötet borítóján és a belső oldalakon látható Szajkó István festményei, a festő egyik álomjelenetével: a bicikli motívumával. A bicikli igen fontos metafora a művészetben, gondoljunk csak a Fenyvesi szempontjából is releváns Domenico biciklizésére Tarkovszkij: Nosztalgia című filmjében, vagy Jacques Tati, illetve Chaplin biciklis filmjeleneteire. Bicikliút mint látomás, mint álom, mint konkrétum; nem véletlen, hogy a kötet alcíme és egyben műfajkijelölése a dőlten szedett szavakra épül. Az út metaforájára épül a Paloznak overdrive című vers is: „Az alkonyatban út tekereg. / Tolom a biciklit. / Durrdefekt.” (87.) A banálisnak tűnő hétköznapi helyzetkép azonban átcsap globális útvesztésbe, káosz-metaforába: „A hátsó gumiban nincs levegő. / Mindenki el van ájulva, / oxigén után kapkod.” (87.)

A kötetben több hommagé-vers kapott helyet, ám ezek valójában ellen-hommagé-ok, holtaknak és élőknek ajánlott önértelmező darabok (Benes József, Fogarassy Miklós, Mózsi Ferenc, Péterfy Gizella, Sziveri János, Tandori, Tolnai stb.) Paradox módon az ellen-hommagé-ok által nem a megidézett személyek, hanem Fenyvesi önéletírása válik láthatóbbá a versekben. Persze, ez idézőjeles önéletírás, miután az „ön”, vagyis a szubjektum kulturális konstrukció, csupa intermediális idézettel. Nem szubjektív, hanem radikálisan személyes líra ez!

Fenyvesire jellemző a groteszk látásmód, az ironikus látomás: „marha-és báránycombok úsznak reneszánsz szószban” (Appendix, 54.) A groteszk látomás kiterjed a világpolitikai szcénára is: „Kicsit valóság ez, kicsit álom. / Reméli, az idillt nem bassza el / sem Putyin, sem Pompeo.” (Appendix, 55.) A magyar közállapotok sincsenek szó nélkül hagyva: „Felhők rongya a szó: / rehabilitáció, radírozás, / valami abszurd minisztérium. / Nem jelent már semmit: sem toldalék, sem függelék.” (Appendix, 56.) Kapitalista közönnyel és cinizmussal fűszerezett klímakatasztrófa: „ha nem is látjuk, de konstatáljuk: / északon és délen a jéghegyek olvadnak, / a vízszint rendületlenül emelkedik.” (Appendix, 55.) Ha valaki most ezen a ponton legyint, mondván, na tessék, Fenyvesi is beállt az apokaliptikus klíma-divatdiktátorok, a kapitalizmus gyorséttermi kritikusai közé, ki kell, hogy ábrándítsam. Elég föllapozni a szerző első kötetét, majd utána a többit. Kóstolónak beidézem A káosz angyala (1993) könyv címadó költeményének első versszakát: „ennek a kurva világnak fogytán a benzinje, / fogytán a dunsztja, egyáltalán és általában / fogytán az értelme, fogytán az élet, a kurva / fogytán a szféra, az energia, fogytán a bio”

Mielőtt a szórakoztatóipar kizsákmányolta volna, ellenkultúrának számított a blues, a rock, a jazz, a punk, a reggae, a metál, a hip-hop stb. És ma is annak számítanak azok a zenekarok, amelyek nem feltétlenül a rádióbarát hangzásukra ügyelnek. Fenyvesi a lázadó attitűdhöz kapcsolódik, tagadja az ellenkultúra szimulációit, a kapitalista nyálgép termékeit: „A hegyoldalból zene szól, / dől a lármaörvény. / Azt mondják: jazz, / szerintem semmi köze hozzá. / (az más műfaj: vér és verejték).” (Paloznak overdrive, 87.) Ugyanakkor Fenyvesi nem pusztán a nyers beat szókimondás költője. Számos olyan sora van, amely épp a szépségével ragad meg: „Fuvallatba kapaszkodott, szinte a semmibe, / és ha a jambus el is verte a termést, / a magtárban maradt még elegendő szem, / melyből olykor versbe szökkent a szó.” (Amerikai graffiti, 32.) Az egész kötetet áthatja a költészet klasszikus toposza, az elmúlás melankóliája, ám giccs-és közhelymentes formában: „Szép volt az irodalom, megszépültek a bankók, / szép volt még, ahogy Zsigmond mutatta, / hogy úszik a víz alatt az uszodában – bajnoknak készül, / mutatta, hogy vesz mély levegőt, / és hogy úszik, a konyha padlóján hason fekve, / mint a delfinek.” (Tolnaival a riviérán, 47.)

 Amikor hallottam a hírét, hogy megjelent az új Fenyvesi-kötet, lázba jöttem, ami csak fokozódott a szép kiállítású könyv kézbevételekor. Eddig még nem olvastál Fenyvesitől semmit? Itt az alkalom. Ha zavarba hoznak a versei, nem tudod melyik polcra tenni őket, örülj, mert a szubverzív költészet a lázadó imaginációdat, intuíciódat gerjeszti. Miért is várnánk el a költőtől, hogy szokványos, sablonos mintákban szólaljon meg? Kitörni ebből: a líra forradalma. Avagy torzító pedállal olvasni annyi, mint közel hozni a távoli, paloznaki galaxist. 

Fenyvesi Ottó: Paloznak overdrive, Scolar, Bp., 2021.    

Szerző
Az én lepattant szilánkjai. In. Vár Ucca Műhely. 2005/3.
Szerző
Kosztolányi felkonczolva
(Híd. 2010/6.)
Szerző
A nyelv erotikája
(Híd. 2020/3.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Vers, Orcsik & Rock ’n roll. In. Vár Ucca Műhely. 2003/1.
„Apophatikus punk teológia” – egy sérült poétika hullámhosszán!?
Szerző
„Doppingolt sóvárgás, esetleg ennyi”. In. Szeged. 2003/9.
Szerző
Haza a hagyományban?
Szerző
„Miért ne csorogjon fenékig a tejföl?”
A vers önfeltámadása. In. Vár Ucca Műhely. 2008/1.
„Az írásjelek közül macskaköröm a kedvencem” (Orcsik Roland: Holdnak, Arccal. Potyaversek, útközben)
Hold a falon. In. Új Könyvpiac. 2008/3.
Elolvasom
Miért ne legyek macerás?

Miért ne legyek macerás?

László Szabolcs

Orcsik Roland: Holdnak, Arccal

 

Mint a régi idők poétái, Orcsik Roland is – komoly, de közvetlen gesztussal – ajánlást ír a 2007 végén megjelent új verseskönyvéhez, s ebben egy lunátikus utazásra invitálja a nagyérdeműt, kü-lönösen mindazokat, „akik küzdenek a veszteség fantomjával”, és ugyanitt találkozást is ígér nekünk, az útközben felbukkanó potyaversek olvasása által. A kötet tehát, melynek bulgakovi címét a költő egy könyvbemutatón elhangzott állítása szerint álmában látta meg, s melynek álomszerű hangulatát az Ábrahám István által készített illusztrációk még jobban elmélyítik, első ránézésre úgy mutatja be önmagát, mint az „utazás” klasszikus témája által összefogott, egy-séges koncepció révén működő versgyűjtemény.

Kell-e hinni a fülszövegként feltüntetett ajánlásnak és a benne megfogalmazott ígéreteknek, vagy az egész csak jól kitervelt költői fogás? – kezdetben ezt még nem lehet eldönteni, de az már kijelenthető, hogy a borítók között meghúzódó, ciklusokba szedett versanyag csak a szó nagyon szabad értelmezésében homogén, mind tematikájában, mind hangnemében – az „utazás” jelensége pedig csak laza metaforikus kapocsként működik a kötetben.

Ettől természetesen még áll az álom-szerű jelző, de pontosítani kell: inkább a hétköznapi/tragikus komolyság és a cinikus iróniába burkolt komolytalanság ellentétei között ingázó és ingadozó (rém)álomszerűségről van szó. Ingázó, mert a költői hang és vele a költői szerep (vagy tán fordítva: a költői szerep és vele a hang) ciklusonként változik: a Poszthumusz, az Utazni: színházAz üres tér, a Pornó Eurydike című ciklusok „inkább” komoly hangvételűek, míg a Garfield-kommentárok, a Pöcegödri kantáták és a Gratis „inkább” ironikus vagy gúnyos verseket tartalmaz. Ugyanakkor pedig ingadozó (ezért idézőjeles az „inkább”), mert – ciklusoktól függetlenül – sok versben, még a legkomorabb témát taglalókban is, megfigyelhető, hogy a szövegiség (a szójáték, az elírás, az átírás, a kiemelés stb.) viszonylagossá teszi a költői hangot, megbontja az önazonosság egységét, és ezáltal a vers hangneme meghatározha-tatlanul többszínűvé válik.

Ez a fajta szövegjáték Orcsik Roland első kötetében (Rozsdamaró, 2002) ugyan erőteljesebben jelentkezett, de számos remek példát említhetek jelen könyvéből is: „Oidibusz oda-vissza”, „tragikomikóma”, „presszókratikusok”, „Passzivity”, „szent Fostya”, „orrcsiklandón”, „demokratikuss”, „Kampányalás”, „Deus sexmachina”, „szifilizáció” stb. Továbbá a kötetben minduntalan visszatérő, hagyományosan komoly témák (otthon, hazatérés, utazás, háború, költészet, szerelem) pátoszát nem csupán a fent említett szójátékok jelenléte, hanem maga a szó-választás, vagyis a köznapi szóhasználatból és a szlengből merítő nyelvezet is kibillenti (pl. „blöff”, „kell a fenének”, „ropi”, „haza a magasban és a budiban”, „lestrapált nyelv”, „bekattant a disznónk”, „csípem”, „komálom”, „bírom”, „fifika” stb.).

Nyelvi kérdéseknél maradva, eljutunk Orcsik költészetének megkerülhetetlen sajátosságához: a számos versben felbukkanó kétnyelvűség jelenségéhez – a magyar szövegekben ugyanis több helyen találkozunk szerb vagy horvát mondatokkal, szavakkal, anélkül hogy a fordítás megjelenne lábjegyzet formájában vagy másként. A délvidéki Óbecsén született költő ugyan szerepeltet angol, német és latin idézeteket is szöve-geiben, de ezek legtöbbször nemzetközi kifejezések, mint a „Made in China”, a „happy end”, „love it or leave it”, vagy kulturális utalások, mint a „memento mori” s a komikus „fingo ergo sum”. Ezekkel ellentétben a szerb (vagy horvát) szövegrészletek nem a globális kultúra kontextusára nyitnak kijáratot, hanem mintegy szerves részei az egységes költői hangnak, hiszen központi fontosságú fogalmak jelennek meg bennük: az otthon – „moj dom”, „nyelvem városa ez: grad moj jezika”, „haza szeretnék menni – vreme je da krene¹, … idemo kuci”, én – „ja”, szeretlek – „volim te” stb. A fordítások hiánya és az a tény, hogy ezen fogalmak megnevezésére a szerb/horvát nyelvet is vagy helyenként inkább azt használja, egyértelműen jelzi: nem „idegen” nyelv(ek)ről van szó – a kétnyelvűség jelensége valójában az identitás problémáját helyezi más megvilágításba. Ugyanakkor a nyelvek ilyen módon történő kevert használata poétikai vagy stiláris szempontból is érdekes, új lehetőségeket megengedő eljárás: kitágítja azon kérdésre adandó és mindig bővülő válaszunkat, hogy „mi mindent lehet egy magyar versben?” (És Orcsik Roland meg a hozzá hasonló alkotók eljárását megértve, talán az erdélyi költészet új eszközökkel tudna élni a minálunk is jelentkező kétnyelvűség és identitás-zavar problémájának bemutatásában.)

A kötet visszatérő témáit tehát ez a nyelvi kontextus határozza meg: ez teszi viszonylagossá az „otthon” fogalmát (a szülőföldet/szülővárost jelenti vagy a választott életteret?), ettől válik megvalósíthatatlanná a „hazatérés/hazaérke-zés”, és így lesz visszatérő élettapasztalattá az „otthontalanság”. A kötet első, Poszthumusz címmel ellátott részében (melyet – mint mindenik ciklust – Ábrahám István grafikája vezet be: ezen az elsőn egy földből kiszakadó fa látható) ezt a problematikus tapasztalatot tárgyalják a versek: a konkrét élmény megfogalmazásától („…Halott porfészek, újra szólítod: otthon, / s ezzel el is hamvad, ám parazsa ott kushad / nyelved alatt, míg nem mondod: ez a moj dom.” Oidibusz oda-vissza), kételyektől szaggatott ívben („Mondanád, de kinek. / Hallgatnád, de kit. / Mennél, de hova. / Maradnál, de hol.” Önarcképtörmelékkel) egészen az élmény „feldolgozásáig” – a digitalizálás folyamatára is utalva ironikusan –, vagyis olyan értelmezésig, amely a továbblépésre tett kísérlet is egyben („Mentés másként: / átvágok a pitvaron, / végig az utcán / – a monitor lezáruló, / fekete csöndjébe.” Mentés másként).

A kötet második ciklusa (Utazni: színház) nem csak címével kapcsol vissza a fülszöveg által beharangozott témához, mert az itt található versek mind az utazás és az idegen helyek élményéről szólnak. De amíg a mediterrán tájegység különböző állomásait, Görögországot, Velencét, Ljubljanát, többnyire a kívülálló, az elmélkedve és gúnyolódva szemlélő hangja szólítja meg, a – két vers témáját is képező – horvátországi Dubrovnik már személyes térként jelenik meg. A háborús közelmúlt, amelynek nyomai még felbukkannak az újjáéledő, békés jelenben, szimbolikussá és ismerőssé teszi a várost a költői én számára („Dubrovnikba készülök, / városnyi hazámba. / Döcög velem / a pátosz és irónia.” Via Ragusa), és ezért válhat egyfajta megnyugvás színterévé vagy talán csak kiindulópontjává: „Mégis minden lépéssel / közelebb / a pilei kapuhoz, / melyet átlépve / fénylő terekbe nyílok” (Dubrovniki peripátosz).

A következő rész, Az üres tér elüt a többitől, mert itt prózaverseket találunk, rövid csuklógyakorlatokat, melyekben felerősödik a szövegi játék: a szavak mintha egymást generálnák a szabad asszociáció, a frazeológia és a rímek vezérlete szerint. „Maszk-felvétel: bruttó. Levétel: nettó. Bevétel: nulla” (Magán), „Görbe (tü)körben. Köszi. Puszi. Nyuszi. Ül a fűben. Vár”; „Másképp. Egy na végre. Egy tovább. Tétovább. Totó-lotto. Egy szám egy másikat. Máshova. Másképp. Más kép” (Görbe körben).

A következő – Pornó Eurydike című – ciklus tíz szövege többszörösen újraértel-mezi a mitológiai Orpheusz végzetes hibáját, ama bizonyos hátrapillantást, azáltal, hogy magát a gesztust a testi vágy kiindulópontjának tekinti, és a porno-grafikus fényképez(ked)és szituációját idézi fel („vakuzó orpheuszi pillantás”, „egy kattintás”, „fölsejlik a látvány: / a boncoló kamera előtt”). Ugyanakkor ez a kivételes jelentőségű pillanat, melyet alliteráló igékkel árnyal a vers minden szakasza: (be)kattanás, kattintás, kacsintás, kapcsolás, koppanás, kondulás, kiáltás, (ki)kattanás, nemcsak kiindulópontként érthető, hanem a vágy csúcspontja is lehet egyben – akár az orgazmus pillanata: „minden porcikája emlékszik / a végén beálló, / elnyújtott, / fénylő fehérségre”, „Kondult a teste. / Szedjetek szét, / szedjetek szét, / ismételgette / a vég felé közeledve.”

A kötet talán legérdekesebb ciklusának, a Garfield-kommentároknak mottója – mely Wittgenstein híres mondatát írja át: „Amiről nem lehet nyervogni, azon csám-csogni kell” – már jelzi, hogy a népszerő képregényszereplő nem csupán költői maszkot jelent a szövegekben, hanem sajátos (ál)filozófiai és nyelvi világot is egyben. Ennek a világnak fő sajátossága és egyben érdekessége egy sajátos irónia: az egocentrikus garfieldi hangot egy pillanatra sem lehet komolyan venni, mert ő sem veszi magát komolyan: „Életfilozófiám: nyau-nyau” (Garfield, a hiperpasszív) vagy „bizton csak egyet / nyavarinthatok: / fingo ergo sum” (Garfield aranypukkantásai). Ugyanakkor a Garfield-szövegekben kibontakozó világnézetet lehetne akár őszinte véleményként, egy minden vonatkozásában passzív individualista ellenállásként is venni. „Rokonszenves” lustaság-elvével közelít egyfajta cinikus-hedonisztikus „bölcsesség” felé, ami jellegzetes „továbblépő”, posztmodern gesztus lévén, szembefordul (és fricskát mutat) a pesszimista világnézeteknek és költészeti diskurzusoknak: „Utálom már a lírai hisztit, / akárcsak a kötelezően szomorú, / rímképletes haptákba parancsolt / sírfeliratokat […] Lazán adagoljuk az ataraxiát. / A hiány keressen magának egy kannát, / üljön bele, ürítsen,/ hülyítse más agyát” (Garfield lokálpatriotizmusa).

De ami talán a legizgalmasabb ebben a ciklusban, hogy a kötet ironikus önreflexiójaként tud működni, hiszen a „pimasz” garfieldi hang kikapcsolja a morális parancsokat, hogy fölforgasson és „elintézzen” minden olyan „komoly” témát, ami az első két ciklusban még problematikusnak mutatkozott. Ezen hang szerint tehát az identitás és hovatartozás immár nem lényeges, sem egyéni vonatkozásban: „Házias forradalmárként / üldögélek / családi körben, / távol mindenkitől. / Csak én, csak én” (Garfield, a hiperpasszív), sem közösségi szinten: „Mit vacakoljak az olyan / túllihegett uszítószavakkal, / mint pl. / nemzethatárnaftaIsten. / Ez a bélpoklosok menüje” (Garfield nem mindenevő). Az utazás nem ihlető erejű: „Nem utazom sehova. / Ugyanúgy miákolnék Párizsban is, / mint szobám kellős közepén” (Garfield pocakja). A múlt és az emlékezés nem fontos: „Csak semmi nosztalgia. / Rágódjon a múlton, aki akar. / Nekem nem fűlik rá a fogam. / Sokkal inkább egy szaftos bifsztekre” (Garfield pocakja), s a háború egyből megoldható: „Lelépek a képernyő- / frontról, / s ezzel véget is ér / a háború” (Garfield megfelelő napja).

Érdekes, önmagába csavarodó iróniát is találunk a Garfield irigykedik című szövegben, ahol a maszk kritizálja a maszk viselőjét, vagyis a garfieldi hang nem átall lekicsinylően reflektálni a költemények írójára: „Nekem csak / egy-két napilap / hátoldala jutott. / Esetleg néhány / egérrágta, rissz-rossz / költemény, / melyek szerzőjéről / lövésem sincs.” Végül pedig, az egocentrikus világszemlélet egyenes következményeként, Garfield az olvasótábort is megtizedeli: „Szerintem nem. / Nem minden / olvasó kedves. […] Azt komálom, aki nem a saját, / hanem a saját / kákabelű önké-nyemnek / szolgáltat ki” (Garfield kommentárja).

Ismét változik a költői hang a kötet következő részében, a Pöcegödri kantátákban, és a ciklus (mottója „Ich habe genug” vagyis „Elegem van”) már címével jelzi, hogy ez a változás a keményebb, szókimondóbb szövegek irányába történik. Itt már nem az irónia uralkodik, hanem mindinkább a szarkasztikus hangnem – a tematikát pedig konkrétan szociális problémák és aktuálpolitikai kérdések alkotják: „Ez lett / abból, amire szavaztunk: turkálhatok / a hulladékban reggeltől estig…” (Munkaakció), „Elmarad. / Se rendszer-, se nyelv-, / se megváltás. / Csak folyt. köv.” (Készülődés). Ugyancsak a kiábrándultság számlájára írható azon gesztus, hogy a kötet két szerelmes verse ebben a „durva” ciklusban kap helyet, politikai és háborús versek között. Ilyen kontextusban már nem is meglepő, hogy az elsőben a „szerelmi” érzés erősen profanizálva, „különösebb fifika nélkül” jelenik meg. Az elragadtatott vallomásos részeket gúnyos ellenrészek váltják fel: „Szeretlek a kövön, / a dubrovniki tengerparton. / Ja, a homok kényelmesebb, / puhább és forróbb lenne…” (Nyolcasok sűrűjében), és a testiségnek a keresetlen szavakkal történő kihangsúlyozása ugyancsak a szerelem hagyományos fogalmát hivatott rombolni. A másik vers pedig, a záró szonett már jobban elüt a ciklus többi szövegétől, nemcsak a kötött formával, de a képi világgal és az ismét komolyba, sőt komorba visszatérő hanggal: „Szeretlek, nyüszítem a ládában, / a résen elszivárognak a szavak, // lassan enged a hétpecsétes lakat, / és nincs gondolat, és nincs titok, / amikor a halálból a létbe nyitok” (Lázár önfeltámasztása).

A kötetben az utolsó rész olyan, mint egy gúnyos ráadás, az olvasóval és önmagával csúfolkodó appendix. A Gratis címet viseli, és a ciklust bevezető grafika egy alfelét kidüllesztő bohócot ábrázol. Az itt megjelenő szöveg pedig teljességében illik a grafikához – talán a negatív-líra megnevezést alkalmazhatjuk rá, és negatív-költőiségnek a benne létrejövő beszélő hangját: tömör és kegyetlen széttörése az alkotó és befogadó kapcsolatának, és nyílt megtagadása az ajánlásban tett ígéreteknek: „Nyers vagyok és szókimondó, goromba / gerilla-gorilla, tehetek róla. // Finnyáskodni? Frászt. És ugyan minek? / Anti-poétikám próba – senkinek” (Seggfej).

Orcsik Roland kötetével tehát mindent akar, egyszerre: adni és visszavenni, komolyan átélni, érezni valamit és eltávolodva komolytalanul gúnyolódni ugyanazon a valamin – a fülszövegben hiteget, a ráadásban kiábrándít, lunátikus utazás ez a javából – fehéren állít, majd rögtön feketén visszavon, mígnem egyenlő lesz a két gesztus, és mindezen kibékíthetetlen ellentétből legvégül marad csupán a szöveg mint szöveg, és marad az olvasó mint olvasó, feltéve, hogy jóvátehetetlenül el nem riasztották.

*Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2007.

Elolvasom
Nyel­vi in­ter­ak­ci­ók a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban
Szerző

Né­meth Zol­tán – Nyel­vi in­ter­ak­ci­ók a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban

Ta­lán nem szo­rul kü­lö­nö­sebb bi­zo­nyí­tás­ra az a meg­ál­la­pí­tás, hogy a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­nak több nyel­ve van, amely nyel­vek gyak­ran szin­te pár­be­széd­be sem ál­lít­ha­tók egy­más­sal.

A nyelv­já­té­kok­ban tob­zó­dó parodisztikus poszt­mo­dern iro­dal­mi nyelv és a va­ló­ság mimetikus után­zá­sát cél­ként fenn­tar­tó re­a­liz­mus nyel­ve épp­úgy pár­be­széd­kép­te­len­nek mu­tat­ko­zik egy­más irá­nyá­ba, mint mond­juk a neoavantgárd mon­tázs­sze­rű szö­veg­tech­ni­kái ál­tal meg­je­le­nő nyelv a késő modern köl­té­szet poszt­nyu­ga­tos nyel­vé­vel kap­cso­la­to­san. Ez az ál­la­pot per­sze po­zi­tív konnotációkra is le­he­tő­sé­get ad­hat a szá­mos, köz­is­mert ne­ga­tív mel­lett: hi­szen az iro­da­lom ha­tár­fe­sze­ge­tő sok­szí­nű­sé­gé­vel szem­be­sít­he­ti a kor­társ ma­gyar iro­da­lom ol­va­só­ját.

Per­sze más­hon­nét néz­ve erős túl­zás di­a­ló­gus­kép­te­len­ség­ről be­szél­nünk ak­kor, ami­kor kö­zös te­ma­ti­kus és mű­fa­ji szá­lak fű­zik ös­­sze az em­lí­tett, tör­té­ne­ti­leg is el­kü­lön­bö­ző­dő nyelv­hasz­ná­la­to­kat: mind a négy nyelv­fel­fo­gás­ban be­szél­he­tünk pél­dá­ul az áterotizált nyelv fel­hasz­ná­lá­sá­nak kü­lön­bö­ző, el­té­rő mód­ja­i­ról (Es­ter­házy Pé­ter, Ná­das Pé­ter, Závada Pál, Kemenes Géfin Lász­ló, Ha­zai At­ti­la), a fa­lu nyel­vi meg­je­le­ní­té­sé­nek tech­ni­ká­i­ról (Grecsó Krisz­ti­án, Ficsku Pál, Grendel La­jos, N. Tóth Ani­kó, Duba Gyu­la) vagy ép­pen a tör­té­nel­mi re­gény (Spiró György, Háy Já­nos, Már­ton Lász­ló), anya- és apa­re­gény (Es­ter­házy Pé­ter, Kukorelly End­re, Györe Ba­lázs), ha­lál­köl­té­szet (Par­ti Nagy La­jos, Bor­bély Szi­lárd, Or­bán Ot­tó, Lövétei Láz­ár Lász­ló), iden­ti­tás­já­ték, női prob­le­ma­ti­ka stb. el­té­rő ke­ze­lé­sé­ről. Mind­ezek el­le­né­re vagy épp en­nek kö­vet­kez­té­ben is el­mond­ha­tó, hogy a kor­társ ma­gyar iro­da­lom el­té­rő, szét­tar­tó, szét­ta­go­zó­dó, el­kü­lön­bö­ző­dő nyel­vek­kel bír.
Az em­lí­tett paradigmatikus és te­ma­ti­kus nyelv­hasz­ná­lat­ok so­ka­sá­ga je­len­tős kri­ti­kai vissz­han­got kap a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban. Az avant­gárd, poszt­mo­dern, poszt­nyu­ga­tos, ké­sei mo­dern, re­a­lis­ta, minimalista vagy ép­pen táj­nyel­vi, szlen­ges és más „ala­csony” vagy ép­pen „ma­gas” nyel­vi re­gisz­te­re­ken túl azon­ban fe­let­tébb hasz­nos le­het fi­gye­lem­mel kí­sér­nünk azo­kat az ide­gen nyel­vi meg­nyi­lat­ko­zá­so­kat is, ame­lyek szin­tén fon­tos sze­re­pet töl­te­nek be a kor­társ ma­gyar iro­da­lom meg­szó­la­lás­for­má­i­ban. Je­len eset­ben fő­ként ar­ról lesz szó, mi­lyen stá­tus­sal ren­del­kez­nek a nem ma­gyar nyel­vű szö­ve­gek a kor­társ ma­gyar iro­da­lom mű­al­ko­tá­sa­i­ba épül­ve.
Szirák Pé­ter az iro­dal­mi regionalizmus kap­csán tér ki az ide­gen nyel­vű szö­veg­rész­le­tek ma­gyar nyel­vű szép­iro­dal­mi al­ko­tás­ban va­ló meg­je­le­né­sé­re, sze­rin­te „A nem­ze­ti meg­új­ho­dás, az el­foj­tott és el­nyo­mott iden­ti­tás­igé­nyek de­mok­ra­ti­kus vagy ép­pen agresszív-szélsőnacionalista meg­nyil­vá­nu­lá­sa az év­ti­zed­for­du­lón des­ta­bi­li­zál­ta a ko­ráb­bi ré­gió­fel­fo­gást, s lé­nye­gé­ben az eli­tek­nek er­re a szi­tu­á­ci­ó­ra adott vá­la­sza­ként ér­té­kel­he­tő az interkulturális dialogicitás iro­dal­mi be­széd­for­má­ja. Olyan szö­ve­gek je­len­tek meg, ame­lyek nem­csak tematizálják, ha­nem inszcenírozzák is a kul­tu­rá­lis ös­­sze­ha­son­lí­tást. A ma­gyar iro­da­lom­ban ko­ráb­ban sem volt is­me­ret­len va­la­mely több­nyel­vű ré­gió el­té­rő re­gisz­te­re­i­nek fel­hasz­ná­lá­sa a szö­veg­al­ko­tás­ban. Hogy idő­ben kö­ze­leb­bi pél­dá­kat hoz­zunk, Mé­szöly Mik­lós Az at­lé­ta ha­lá­la, vagy a Pon­tos tör­té­ne­tek út­köz­ben cí­mű re­gé­nye­i­ben a ma­gyar szö­veg­be ro­mán szö­veg­rész­le­te­ket ír be­le, s a nyelvköziség a rej­tély, az el­dönt­he­tet­len­ség, oly­kor az ide­gen­ség re­to­ri­ká­já­vá vá­lik. Tő­zsér Ár­pád a Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig cí­mű ver­sé­ben a ma­gyar, a hor­vát és a szlo­vák kul­tu­rá­lis iden­ti­tás köl­csö­nös­sé­gét al­le­go­ri­zál­ja. Rész­ben az identitásmeghatározás kul­tú­ra­kö­zi vi­szony­la­gos­sá­gát vi­szi szín­re Ná­das Pé­ter Em­lék­irat­ok köny­ve cí­mű re­gé­nye, több – el­té­rő fik­ci­ós szin­ten ál­ló – „vi­lá­got”, szociokulturális kód­kon­fi­gu­rá­ci­ót ál­lít elénk.”1
Té­mánk szem­pont­já­ból fon­tos le­het még Szi­ge­ti L. Lász­ló­nak a multikulturalizmus esz­té­ti­ká­já­ról írott ös­­sze­fog­la­ló jel­le­gű ta­nul­má­nya, amely sze­rint „A multikulturális szö­veg óha­tat­la­nul hor­doz olyan je­gye­ket, ame­lyek az adott több­sé­gi kul­tú­rá­tól el­tér­nek, hi­szen több kul­tú­rát je­le­nít meg egy­szer­re, amely­nek ter­mé­sze­te­sen nyel­vi nyo­ma is van. Ide­gen sza­vak és ki­fe­je­zé­sek ve­gyül­nek a szö­veg nyel­ve­ze­té­be, ame­lyek utal­nak a »más­ság« je­len­lé­té­re. Ezen túl fel­fe­dez­he­tő sok ki­fe­je­zet­ten kul­tú­ra­je­lö­lő ki­fe­je­zés, meg­je­lö­lés, töb­bek kö­zött olyan is, amely egyéb­ként nyel­vi­leg már nem ide­gen, még­is »exotikus« ízt közvetít.”2  
Mind­ezt ki­egé­szít­he­ti és szé­le­sebb kon­tex­tus­ba he­lye­zi a poszt­mo­dern ant­ro­po­ló­gia fo­lya­ma­tos je­len­lé­te az utób­bi év­ti­ze­dek tár­sa­dal­mi és iro­dal­mi vi­szo­nya­i­ban. Kü­lö­nö­sen hasz­nos le­het en­nek kap­csán Kul­csár Sza­bó Er­nő­nek a poszt­mo­dern kor­tu­dat­ról és iro­dal­mi­ság­ról írott ta­nul­má­nyá­ra utal­ni, amely­ben a szer­ző Umberto Eco A ró­zsa ne­ve cí­mű re­gé­nyé­nek ér­tel­me­zé­se kap­csán fon­tos meg­ál­la­pí­tást tesz a re­gény fő­hős­ének ta­pasz­ta­la­tá­ra hi­vat­koz­va: az „is­me­ret­len más­ság­gal foly­ta­tott kom­mu­ni­ká­ció nyel­ve itt előbb fö­lé­be ke­rül a szá­má­ra ad­dig is­mert sza­vak »nyel­vé­nek« – majd a más­ság ál­ta­li ön­meg­is­me­rés­ben meg­szer­zett iden­ti­tás át is ren­de­zi a kon­ven­ci­ón nyug­vó je­lek je­len­té­sét, s (…) nyil­ván­va­ló­vá te­szi, hogy a sza­vak referenciális vo­nat­koz­tat­ha­tó­sá­ga nem a lé­te­ző dol­gok­nak, ha­nem a más­ság­gal, az ide­gen­ség­gel lé­te­sí­tett vi­szony­nak a függvénye.”3    
Az ide­gen nyel­vű szö­veg­rész­le­tek stá­tu­sa ese­tünk­ben is – egy le­het­sé­ges el­mé­le­ti hát­tér fe­lől – a más­ság, az ide­gen­ség, az interkulturalizmus, a multikultura-lizmus, a dialogicitás és az iden­ti­tás kér­dés­kö­re fe­lől kö­ze­lít­he­tő meg. Szi­ge­ti L. Lász­ló éles kü­lönb­sé­get tesz az interkulturalizmus és a multikulturalizmus ter­mi­nu­sai kö­zött. Míg a multikulturalizmus „többkultúrájúság”, va­gyis több kul­tú­rá­nak a ke­ve­re­dé­se, hibriditás, ál­lan­dó, fel­old­ha­tat­lan más­ság, „sem itt, sem ott” ál­la­pot, ad­dig az interkulturalizmus több „teljes jogú, füg­get­len és ön­ma­gá­ban ál­ló »tisz­ta«, nem ke­vert kul­tú­ra”, ame­lyek ilyen mi­nő­ség­ben ta­lál­koz­nak és érint­kez­nek egy­más­sal, olyan hely­zet, „ahol a köl­csön­zé­se­ket számon tartják (mint ide­gen és tu­laj­don­kép­pen ke­rü­len­dő gyakorlatot)”.4 Más­részt azt sem hagy­hat­juk fi­gyel­men kí­vül, hogy re­to­ri­ka­i­lag az ide­gen nyel­vű szö­ve­gek sze­re­pel­te­té­se tu­laj­don­kép­pen bar­ba­riz­mus vagy metaplazmus, az­az ma­gyar­ta­lan­ság, olyan ide­gen­sze­rű­ség, amely nor­ma­tív szem­pont­ból nyel­vi hi­ba, vét­ség.
Mint ar­ról már szó volt, az ide­gen nyel­vek ma­gyar szö­veg­be épí­té­sé­nek stá­tu­sa leg­in­kább az ide­gen­ség és más­ság ka­te­gó­ri­á­i­val ír­ha­tók le. Az ide­gen nyel­vű szö­veg azon­ban – és ez ta­nul­má­nyom­nak az aláb­bi­ak­ban bi­zo­nyí­tan­dó alap­fel­te­vé­se – ezen túl jó­val ös­­sze­tet­tebb je­len­tés­kép­ző funk­ci­ót tölt be az iro­dal­mi mű­ben, ide­gen­sé­gét nem né­ma je­len­lét­ként, ha­nem to­vább­ér­tel­me­zen­dő hely­ként ér­de­mes szem­lél­ni.
Grendel La­jos Ná­lunk, New Hontban cí­mű re­gé­nye pél­dá­ul rend­kí­vül ös­­sze­tett já­té­kot foly­tat a ma­gyar szö­veg­ben meg­idé­zett an­gol, orosz, szlo­vák sza­vak­kal. A re­gény egyik pont­ján a New Hontba be­vo­nu­ló szov­jet had­se­reg egyik tiszt­je egy fa­lon füg­gő port­ré­ra lett fi­gyel­mes:   
„– Gortü – mond­ta csen­de­sen, tá­jé­ko­zot­tan.
Elő­vet­te a pisz­to­lyát, kap­ko­dás nél­kül, és be­le­lőtt Horthyba.”5
A je­le­net parodisztikusságának alap­ja az el­té­rő nyel­vek ál­tal szín­re vett parodisztikus ide­gen­ség, amely re­to­ri­ka­i­lag a dysprophoron, a han­gok ne­he­zen ki­ejt­he­tő cso­port­ján át a transkripció, a nyel­vek kö­zöt­ti át­írás tá­vol­sá­gá­ra utal, meg­mu­tat­va a la­tin és ci­rill be­tűs írá­sok parodisztikus egy­más­ra ko­pí­ro­zá­sá­nak le­he­tet­len tá­vol­sá­gát is. A je­le­net parodisztikuma azon­ban két kul­tú­ra kü­lönb­sé­gé­re is utal, egy pol­gá­ri és egy bar­bár, dik­ta­tó­ri­kus tár­sa­da­lom kü­lönb­sé­ge ele­ve­ne­dik meg a „Gortü” ide­gen­sé­gé­ben: így ko­pí­ro­zó­dik egy­más­ra a nyel­vi és kul­tu­rá­lis bar­ba­riz­mus.
Egé­szen más hang­súly­ok­kal dol­go­zik a re­gény szö­ve­gé­be be­le­írt an­gol nyelv ide­gen­sé­ge. Szin­tén parodisztikus je­le­net­tel szem­be­sül­he­tünk a re­gény azon pont­ján, ahol Bill, a vé­let­le­nül New Hontba té­vedt színes bőrű ame­ri­kai té­ved be egy New Hont-i csa­lád­hoz:
„A fi­a­tal­em­ber le­ros­kadt a ka­na­pé­ra.
– Éhes va­gyok – mond­ta.
– Mit mond? – kér­dez­te az idős és rö­vid­lá­tó as­­szony. – Hangri? Az azt je­len­ti, hogy ma­gyar?
– Igen – mond­ta Bá­rány Pis­ta. – Azt mond­ta, hogy ő is sze­ret­ne ma­gyar lenni.”6
A fél­re­ér­tés re­to­ri­ká­ja ál­tal irá­nyí­tott szö­veg­ben nem a ha­tal­mi vi­szo­nyok­ba zárt egyé­nek alá- és fö­lé­ren­delt­sé­gi vi­szo­nyai je­len­nek meg, ha­nem a nyelv ide­gen­sé­gé­nek ki­szol­gál­ta­tott szub­jek­tu­mok parodisztikus di­a­ló­gu­sa. A pa­ró­dia éle a be­szél­ge­tés­ben részt­ve­vő mind­há­rom em­ber po­zí­ci­ó­ját pa­ro­di­zál­ja: Bill és Bá­rány Pis­ta any­ja azért, mert nem bir­to­kol­ják a má­sik nyel­vét. Bá­rány Pis­ta „jel­le­me” vi­szont azért kap parodisztikus vo­ná­so­kat, mert sa­já­tos re­zig­nált­sá­ga mi­att ros­­szul köz­ve­tít, rossz tol­má­csa a nyel­vek­nek és az el­té­rő kul­tú­rák­nak. Parodisztikus re­zig­nált­sá­ga mint­ha az egye­te­mes for­dít­ha­tat­lan­sá­got, a meg­ér­tés le­he­tet­len­sé­gét posztulálná.
Megint más sze­re­pet kap Grendel re­gé­nyé­ben a szlo­vák nyelv meg­je­le­né­se. A re­gény egyik leg­em­lé­ke­ze­te­sebb je­le­ne­te az 1945-48 kö­zöt­ti jog­fosz­tott­ság éve­i­ben ját­szó­dik. A re­gény sze­rep­lő­i­nek kény­sze­rű nyelv­hasz­ná­la­tát az ma­gya­ráz­za, hogy azok­ban az évek­ben még az ut­cán is ti­los volt a ma­gyar nyelv hasz­ná­la­ta, nem­csak a hi­va­ta­lok­ban. A szlo­vák el­len­őr­ző bi­zott­ság előtt le­zaj­ló be­szél­ge­tés paro-disztikus vo­ná­sa­it a hely­te­len szlo­vák nyelv­hasz­ná­lat je­len­ti (ide tar­to­zik pél­dá­ul a barbarolexis re­to­ri­kai alak­za­ta), de a je­le­net tra­gi­ku­ma is a nyelv­ben va­ló­sul meg. Az el­nyo­más, a ha­ta­lom ki­nyil­vá­ní­tá­sa a nyel­ven ke­resz­tül va­ló­sul meg: a hely­te­le­nül hasz­nált szlo­vák sza­vak, pri­mi­tív szer­ke­ze­tek a szlo­vák nyelv­nek alá­ve­tett ma­gyar anya­nyel­vű be­szé­lő ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­ra, a po­li­ti­kai-ide­o­ló­gi­ai el­nyo­más ter­mé­sze­té­re utal­nak:  
„– Ako sa máš, Mar­git­ka? – kér­dez­te.
– Prajem, Ma­ris­ka – mond­ta a meg­szó­lí­tott kis­sé el­fo­gó­dot­tan, mert rög­tön fel­tűnt ne­ki, hogy az üz­let­ben téb­lá­bo­ló há­rom fér­fi igen­csak he­gye­zi a fü­lét.
– A èo praješ, Mar­git­ka?
– Košela, ga­tya, bu­gyi, kom­bi­né – fe­lel­te a ve­vő.
– Pereš?
– Neviem – fe­lel­te a meg­szep­pent as­­szony. – Nemám doma… izé… szap­pan.
– Mydlo chceš?
– Nie, Mariška – mond­ta a meg­ré­mült, fej­ken­dős né­ni. – Mydlo mám. Szap­pan nemám.
– Szap­pan je mydlo, Mar­git­ka.
– Dobre, daj, Mariska… A ja už nepoviem. Niè nepoviem.
(…) A két szlo­vák tan­fel­ügye­lő elé­ge­det­len volt a ta­pasz­tal­tak­kal: a szó­kincs csap­ni­va­ló, a ki­ej­tés­ről már ne is beszéljünk.”7

Egé­szen más sze­re­pet tölt be a szlo­vák nyelv György Nor­bert Klá­ra cí­mű re­gé­nyé­ben. Grendelnél – mint lát­hat­tuk – szó sincs multikulturalizmusról, multikulturális vi­szo­nyok­ról, an­nál in­kább nyel­vi im­pe­ri­a­liz­mus­ról. György Nor­bert re­gé­nyé­ben vi­szont a szlo­vák és a ma­gyar nyelv ter­mé­sze­tes part­ne­rek­ként tűn­nek fel, egy­más ki­egé­szí­tő­i­nek, egy multikulturális nyel­vi tér és iden­ti­tás kí­sér­le­ti te­re­pé­nek: „Az Astronomickán kezd­tek, a 97-esen. Hradská, Vrakunská, Komárovská stb., az­tán a Prístavný most, on­nan át a 96-os­ra, Dolnozemská cesta, Mamateyova, egé­szen a Petržalka – Holíèska végállomásig.”8; „Las­san töl­tik a Šturákot.”; „há­tul­ról mint a èloveèe-bábu”; „Csipkártyát ko­tor elő az ol­dal­tás­ká­já­ból – študent, ez áll raj­ta, há­rom hó­na­pos bér­let, min­den rend­ben, köszönöm.”9

A Klá­ra szö­ve­gé­ben ez nyel­vi ter­mé­sze­tű já­ték, amely meg­vál­to­zott szociokulturális kap­cso­la­tok­ra is utal: azt hi­szem, nem kell rész­le­tez­ni, mi­lyen mér­ték­ben de­mok­ra­ti­zá­ló­dott a ke­let-kö­zép-eu­ró­pai és azon be­lül a szlo­vák tár­sa­da­lom a ki­lenc­ve­nes évek­re a negy­ve­nes évek­hez vi­szo­nyít­va. Ér­de­kes­ség­ként em­lí­tem, hogy ez a já­té­kos­ság a szer­zői név fel­hasz­ná­lás­ba is be­le­ír­ja ma­gát. Nor­bert György ne­ve ugyan­is sa­já­tos multikulturális név­ként ér­tel­mez­he­tő, amen­­nyi­ben a szer­ző „ere­de­ti” ne­ve György Nor­bert. Va­gyis a ma­gyar­ban hasz­ná­la­tos ve­ze­ték­név-ke­reszt­név sor­rend fel­cse­ré­lé­sé­vel an­nak szlo­vá­kos vál­to­za­ta jött lét­re. Vi­szont az elő­állt név – Nor­bert György – sem szlo­vá­kos hang­zá­sú, hi­szen a György ke­reszt­név szlo­vák meg­fe­le­lő­je a Juraj len­ne. Va­gyis a szer­zői név multikulturalitása a hib­rid iden­ti­tás­sal foly­ta­tott nyelv­já­ték ál­tal ér­tel­me­ző­dik.

Tő­zsér Ár­pád ver­se­i­ben megint csak más­fé­le já­ték ele­me­i­ként je­le­nik meg a szlo­vák nyelv. Vé­le­mé­nyem sze­rint itt két stra­té­gia fi­gyel­he­tő meg: egyik eset­ben egy ma­gas iro­dal­mi szlo­vák nyelv­vel foly­ta­tott hang­sú­lyo­zot­tan esz­té­ti­kai ter­mé­sze­tű di­a­ló­gu­sa­ként – pél­dá­ul a már Szirák ál­tal is em­lí­tett Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig cí­mű vers szlo­vák szö­ve­ge Milan Rúfus-idézet az Okno cí­mű vers­ből. Ez a stra­té­gia nem áll le a szlo­vák nyelv­nél: Tő­zsér va­la­mi­fé­le glo­bá­lis, univerzilás ma­gas iro­dal­mi nyel­vet ál­lít ol­va­só­ja elé nem egy ver­sé­ben: fő­leg la­tin és an­gol sza­vak, ne­vek és idé­zet­tö­re­dé­kek ál­tal kí­ván fel­épí­te­ni egy mű­velt­ség­él­mény­ből táp­lál­ko­zó el­vont, esz­té­ti­zá­ló igén­­nyel fel­lé­pő nyel­vet (ez­ál­tal egy jel­leg­ze­te­sen ké­sei mo­dern stra­té­gi­á­ra is­mer­he­tünk pél­dá­ul a Panem et circenses, a Szomak vagy a Scaenarum dissignator cí­mű versekben10 – ha­son­la­to­san Ezra Pound vagy T. S. Eliot vers­ala­kí­tá­si tech­ni­ká­i­hoz).

Tő­zsér má­sik stra­té­gi­á­ja a nyelv­rom­lást kí­sé­ri fi­gye­lem­mel (né­mi­képp Do­mon­kos Ist­ván Kor­mány­el­tö­rés­ben cí­mű ver­sé­hez ha­son­la­to­san). Leg­utób­bi ver­ses­kö­tet­ében A kód­vál­tás prag­ma­ti­ká­ja cím­mel kö­zölt ver­se a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat kon­tak­tus­je­len­sé­ge­i­ből épít po­é­ti­kát a ma­ga szá­má­ra. Itt – az em­lí­tett stra­té­gi­á­val el­len­tét­ben – egy ala­cso­nyabb nyel­vi kom­pe­ten­ci­á­val jel­le­mez­he­tő be­szé­lő szó­lal meg a vers­szö­veg­ben:
„Nem hagy­tam ta­piz­ni neser sa! mond­tam
azt hit­te azér ne­ve­tek mert tet­szik
én meg furt a boxerkyt lát­tam raj­ta
amit ott vett a mi sekáèunkban
csak fogdozott az asz­tal alatt
máš fantastické stehná mondta”11
Ha­son­ló je­len­ség fi­gyel­he­tő meg Par­ti Nagy La­jos egyes szö­ve­ge­i­ben is, az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy míg Tő­zsér ver­se lát­ha­tó­an nem já­ték­ként és az iden­ti­tás ki­ter­jesz­té­sé­nek le­he­tő­sé­ge­ként ke­ze­li a kód­vál­tást (ha­nem nyelv­rom­lás­ként, és így megint csak a ké­sei mo­dern­ség min­tá­za­ta men­tén ér­tel­mez­he­tő), ad­dig Par­ti Nagy La­jos­nál az iden­ti­tás és nyelv já­té­kos ki­ter­jesz­té­se fi­gyel­he­tő meg. Bár­men­­nyi­re is kü­lön­bö­ző szö­veg­tí­pu­sok­ról van szó, lo­gi­ká­já­ban ha­son­ló in­dít­ta­tá­sú ez a György Nor­bert-pró­zá­ban ta­pasz­talt stra­té­gi­á­val (mind­két eset­ben poszt­mo­dern stra­té­gi­á­ról be­szél­he­tünk). A kü­lönb­ség a két poszt­mo­dern szö­veg­for­má­lás kö­zött ab­ban van, hogy Par­ti Nagy­nál szó sincs multikulturális iden­ti­tás­ról, an­nál in­kább nyel­vi iden­ti­tás­ról és parodisztikus-ironikus nyelv­já­ték­ról. A fa­gyott ku­tya lá­ba cí­mű no­vel­lá­ban pél­dá­ul a la­tin nyelv, pon­to­sab­ban az or­vo­si nyelv la­tin ter­mi­no­ló­gi­á­ja vá­lik a pró­za­po­é­ti­ka alap­já­vá: „Vér­ző fe­jű, ren­de­zet­len be­te­gem jön, s mi­u­tán sür­gős­ség­gel el­lá­tom, tra­u­más iz­gal­ma (vasomotio, kéztremor, globus a to­rok­ban) nem­hogy csil­la­pul, ha­nem a convulsióig me­nő­en fokozódik.”12 A Nyelv­ta­nul­mány­fej cí­mű el­be­szé­lés­ben az an­gol nyelv tölt be ha­son­ló funk­ci­ót (ang­li­ciz­mu­sok, hunglish): „A sza­u­na, bigmac, az alap­do­log, mit hit­tél? Mint az anya­tej vagy a dzsekpot. Gatyeszom luketmízed, mi? Am­csi zász­ló­ból van varr­va, fa­szán térd alá lóg, na­ná, ho­va lóg­jon, jess. Boxerom a ha­ve­rom, elég jó, nem? Rí­mel, fakjú. Én köl­töt­tem, mi­re szá­mí­tot­tál? Föl­hív­tam, be­mond­tam. Yeeee, ba­ro­mi­ra full vagy, bigmac, mond­ták, de nem nyertem.”13 Itt is a barbarolexis re­to­ri­kai alak­za­ta ál­tal lép mű­kö­dés­be a pa­ró­dia kód­ja, mint ko­ráb­ban, A test an­gya­la cí­mű Par­ti Nagy-kis­re­gény­ben:
„Most is ko­pár stú­di­ó­ból be­szé­lek hi­deg Sandwich be­ka­pá­sa közben”14, „Vörösmarthy Gerbaud”15. A ron­tott ma­gyar nyelv mel­lett a hi­bá­san hasz­nált, ron­tott ide­gen nyelv, je­len eset­ben az an­gol is parodisztikus vo­ná­so­kat kap, rá­adá­sul a for­dí­tó (ala­csony) kom­pe­ten­ci­á­ja is be­le­kom­po­ná­ló­dik a szö­veg­be és a parodisz-tikus je­len­tés­be:
„Már elő­re ki­hal­lot­ta a nyi­tott Bal­kon aj­tón a lá­nyok­ból és fi­uk­ból egy­aránt ver­bu­vá­ló­dott al­kal­mi kis kó­rus za­ját.
– Happy birds day to you!!! –
Me­lyet azon­nal meg­ér­tett és sa­ját szó­ra­koz­ta­tá­sá­ra lefordított.”16
Par­ti Nagy né­hány ver­sé­ben és drá­ma­for­dí­tá­sá­ban ha­son­ló in­te­rak­tív vi­szony­ba ke­rül a né­met, a fran­cia és a ro­mán nyelv­vel: ilye­nek a „promt”, a „daf­ke” sza­vak, a Karnebálban ta­lál­ha­tó „lamúrilag”, „di­rekt­őz”, „pacsulescu”.
A Par­ti Nagy-po­é­ti­ka rontott-roncsolt-mancsolt sza­vai egy parodisztikus ha­lan­dzsa­nyelv­vel, ma­gá­val a pa­ró­dia nyel­vé­vel szem­be­sí­tik a be­fo­ga­dót. Ha­son­ló po­é­ti­kai já­ték­ba bo­nyo­ló­dik Sántha At­ti­la nem egy ver­se is, vi­szont né­hány alap­ve­tő kü­lönb­ség­re fel­tét­le­nül fel kell hív­ni a fi­gyel­met. Ugyan­is Sántha At­ti­la egy lehetséges szé­kely nyel­vet konst­ru­ál lí­rai szö­ve­ge­i­ben, va­gyis en­nek a nyelv­nek az „ide­gen­sé­ge”, „más­sá­ga” egé­szen más­ként ér­tel­me­ző­dik, hi­szen egy le­het­sé­ges ma­gyar nyelv ide­gen­sé­ge­ként is fel­fog­ha­tó. Ezen túl pe­dig a ma­gyar anya­nyel­vű be­fo­ga­dó stá­tu­sá­nak lo­ká­lis kö­tött­sé­ge is je­len­té­ses­sé vá­lik (más ho­ri­zont­ban, de ha­son­la­to­san ah­hoz, ahogy Par­ti Nagy­nál a la­tin or­vo­si nyelv is egy ré­teg szak­mai anya­nyel­ve). Így az­tán a szé­kely nyelv mint egy sa­já­tos nyelv­já­ték po­é­ti­kai le­he­tő­sé­ge áll az ol­va­só elé:

„Berdózik két ricskó,
buftiskodik Máriskó.
Aj, az azsagonjáró, a fuzsitus tepelák,
A nyüslető zelegor,
A hurutó, csu­pa luszt!
Már­is a hi­ú­ba felmász,
A sok zakotán zakotál,
Bőg, vin­­nyog, az arrán fu­ru­lyáz!
Ó, szi­pog sze­gény, de a
Hi­ú­ból lelepcsen,
A két ricskó ve­le her­reg,
Már­is forcsokán egy gusa kec­me­reg,
S még má­mi es hutyuruzza erőssen,
De Már­is vé­gül meg­nyu­vaszt­ja őket.”17
(Sántha At­ti­la: Már­is már cinkakorában zelegor)
Ez a kü­lön­ál­ló nyelv­já­rá­si ele­mek­ből ös­­sze­gyűj­tött vir­tu­á­lis, ek­lek­ti­kus szé­kely nyelv az ide­gen nyelv szi­mu­lá­ci­ó­já­val kí­sér­li meg a más­ság és a kul­tu­rá­lis he­te­ro­ge­ni­tás „bel­ső” meg­je­le­ní­té­sét.
Az ed­di­gi­ek­kel el­len­tét­ben Ha­va­si At­ti­la egé­szen el­té­rő el­já­rást vá­laszt: Mo­zart-va­ri­á­ci­ók cí­mű ver­sé­ben min­den vers­szak ugyan­an­nak a té­má­nak a vers­for­mán­ként el­té­rő más-más ki­fej­té­sét va­ló­sít­ja meg. Ez a bra­vú­ros sok­szí­nű­ség a for­ma ál­tal a poeta doctus el­já­rá­sá­ra em­lé­kez­tet. An­nál is in­kább, mert az ide­gen nyel­vű­ség is mint nyel­vi bra­vúr je­le­nik meg: a ma­gyar nyel­vű, idő­mér­té­kes vers­for­má­ban írt stró­fá­kat né­met, la­tin és an­gol nyel­vű vers­szak­ok vált­ják. Ha­va­si tu­laj­don­kép­pen né­met, la­tin és an­gol nyel­vű ver­set (is) ír ez­ál­tal, hi­szen min­den vers­szak ön­ma­gá­ban is meg­ál­ló tö­ké­le­tes mű­al­ko­tás:

1
„A vé­kony­ka han­gú Mo­zart
Ir­gal­mat­lan nagy gu­mót szart.
Fi­gyel­mez­zél er­re pol­gár!
Ez az eset meg­mu­tat­ja,
Hogy az em­ber nem tud­hat­ja,
Mi­ből lesz a cse­re­bo­gár.”
2
„Mo­zart, so zartstimmig und klein,
Kackt eine Riesenkugel fein.
O Mensch! Bedenke was du bist,
Falls dies der Kern der Katze ist.”18
(Ha­va­si At­ti­la: Mo­zart-va­ri­á­ci­ók)
Orcsik Ro­land Ön­arc­kép, tör­me­lék­kel cí­mű ver­sé­nek szerb nyel­vű be­té­te az ide­gen nyelv intertextuális meg­ha­tá­ro­zott­sá­ga­i­ra és a hib­rid iden­ti­tás nyel­vi fel­tét­e-le­i­re hív­ja fel a fi­gyel­met:
„komšija!
tu sam!
evo malo kukuruza!”19
(Orcsik Ro­land: Ön­arc­kép, tör­me­lék­kel)

Ez a há­rom sor ugyan­is idé­zet, Do­mon­kos Ist­ván Ön­arc­kép no­vel­lá­val cí­mű köny­vé­nek Han­gok cí­mű el­be­szé­lé­sé­ben ta­lál­ha­tó: va­gyis egy ma­gyar nyel­vű szer­ző szerb szö­ve­ge ke­rül be új­fent egy ma­gyar nyel­vű szö­veg­kör­nye­zet­be. (Egyéb­ként a vers zár­la­ta szin­tén egy Do­mon­kos-no­vel­la, A hó nem ma­radt meg vé­gé­nek az át­ira­ta.)
A kor­társ ma­gyar iro­da­lom nem egy al­ko­tá­sa, kö­te­te olyan ide­gen nyel­vű kon­tex­tus te­remt meg a ma­ga szá­má­ra, amely­ben a poszt­mo­dern iden­ti­tás­já­ték nyel­vi fel­tét­ele­i­vel, a más­ság és az ide­gen­ség „itt is, ott is” esz­té­ti­ká­já­val szem­be­sül­he­tünk az intertextualitás stra­té­gi­á­ja ál­tal. Ko­vács And­rás Fe­renc egy-egy kö­te­te vagy ver­se az an­gol­szász, a fran­cia, az olasz, a la­tin vagy ép­pen a gö­rög iro­da­lom kon­tex­tu­sát irá­nyít­ja úti­társ­ként a szö­veg­hez, egy-egy la­tin, olasz, fran­cia fél­sor kí­sé­re­té­ben. Ha­za­té­rés Hel­lász­ból cí­mű ver­ses­köny­ve Konsztantinosz Kavafisz ne­ve ál­tal szin­tén az ide­gen­ség po­é­ti­ká­já­nak nyel­vi fel­tét­ele­i­re irá­nyít­ja a fi­gyel­met. Bor­bély Szi­lárd Ha­lot­ti pom­pa cí­mű ver­ses­kö­te­te pe­dig né­met és jid­dis szö­ve­gek­kel ke­re­te­zi a szer­ző ma­gyar ver­se­it: a lí­rai ha­lál­po­é­ti­ka ne­vek és kul­tú­rák szö­ve­vé­nye­ként te­remt pár­hu­za­mo­kat múlt és je­len kö­zött, te­remt ka­tar­ti­kus lét­ér­tel­me­zést a fel­hasz­nált kul­tú­rák tra­gi­kus ál­lo­má­sa­i­ból. Ko­vács And­rás Fe­renc­hez ha­son­la­to­san Csehy Zol­tán köl­té­sze­te is az ide­gen nyelv kontextusában20 nye­ri el je­len­té­se­it: a ma­gas iro­da­lom és a klas­­szi­kus mű­velt­ség – Tő­zsér­hez ha­son­ló – fel­hasz­ná­lá­sa azon­ban Csehynél az iden­ti­tás­já­ték és az áterotizált nyelv po­pu­lá­ris re­gisz­te­rei ál­tal já­té­ko­san vir­tu­á­lis szub­jek­tum­po­zí­ci­ó­kat ge­ne­rál fo­lya­ma­to­san, s így a ké­sei mo­dern­ség és a poszt­mo­dern ha­tár­fe­szült­sé­ge­i­ből pro­fi­tál, mi­köz­ben az ógö­rög és la­tin kul­tú­ra kon­tex­tu­sa­it épí­ti ma­ga kö­ré.

Az ide­gen nyelv szö­veg­be épí­té­sé­nek két­ség­kí­vül egyik leg­iz­gal­ma­sabb já­té­ka Závada Pál Jadviga pár­ná­ja cí­mű re­gé­nye. A há­rom (pon­to­sab­ban négy) szó­lam­ból fel­épü­lő re­gény szlo­vák–ma­gyar ke­ve­rék­nyel­ve egy multikulturális tér­re en­ged rá­lá­tást.21 Osz­tat­ni And­rás nap­ló­já­nak szlo­vák–ma­gyar ke­ve­rék­nyel­ve rá­adá­sul egy ar­cha­i­kus szlo­vák ré­teg ál­tal ön­ma­ga tör­té­ne­ti­sé­gé­ről is tu­dó­sít. Mind­eh­hez Miso ál­tal egy sa­já­tos for­dí­tói po­zí­ció is társul22, hi­szen a nap­ló szlo­vák ré­te­ge az ő for­dí­tá­sá­ban vá­lik ol­vas­ha­tó­vá a ma­gyar nyel­vű ol­va­só szá­má­ra. A multikulturalizmus ré­te­gei nem­csak a nyelv­hasz­ná­lat, de a he­lyes­írás ál­tal is lát­ha­tó­vá vál­nak: a szlo­vák nyel­vű szö­veg ma­gyar he­lyes­írá­sa is er­re utal­hat. Nem sza­bad ide­a­li­zál­nunk azon­ban a re­gény­szi­tu­á­ci­ó­ban meg­je­le­nő kul­tú­rát: a he­lyes­írás, az ar­cha­i­kus szlo­vák nyelv, a ma­gyar szö­veg ten­ge­ré­be írt el­fosz­ló, szét­mál­ló szlo­vák sza­vak a ma­gyar nyelv és kul­tú­ra pri­má­tu­sa mel­lett egy má­sod­ren­dű, hát­tér­be szo­rí­tott, ki­szol­gál­ta­tott, alá­ren­delt szlo­vák nyelv­re és kul­tú­rá­ra utal­nak – va­gyis na­gyon kor­lá­tolt multikulturalizmusról van szó. Egy szét­hul­ló, as­­szi­mi­lá­ló­dó kul­tú­ra em­lé­ke­ze­te je­le­nik meg a könyv­ben – ez az ál­la­pot Grendel La­jos Ná­lunk, New Hontban cí­mű re­gé­nyé­vel ro­ko­nít­ja Závada re­gé­nyét. De míg Grendelnél a szlo­vák, ad­dig Závadánál a ma­gyar kul­tú­ra sú­lya ne­he­ze­dik rá a marginalizált má­sik­ra. Závada és Grendel mű­vé­nek stra­té­gi­á­ja ép­pen az, hogy egyé­ni sor­so­kon ke­resz­tül mu­tat­ja fel ha­ta­lom és a ha­ta­lom­nak ki­szol­gál­ta­tott nyel­vi kö­zös­ség ki­szol­gál­ta­tott­sá­gát, min­den­fé­le di­dak­ti­kus és pél­dá­zat­sze­rű fel­hang­ok nél­kül.

A kor­társ ma­gyar iro­da­lom az ide­gen nyelv szö­veg­be épí­té­sé­nek rend­kí­vül sok le­he­tő­sé­gét te­szi ér­tel­mez­he­tő­vé. Az ide­gen nyelv a ha­tal­mi ide­o­ló­gia esz­kö­ze­ként és ki­szol­gál­ta­tott­ja­ként épp­így meg­je­le­nik, mint nyelv­hasz­ná­la­ti bra­vúr­ként, kul­tu­rá­lis tér­ként, intertextuális há­ló­ként, parodisztikus ron­tott, di­let­táns vagy ép­pen ha­lan­dzsa­nyelv­ként a barbarolexis alak­za­ta ál­tal, multikulturális tér és hib­rid iden­ti­tás meg­je­le­ní­tő­je­ként, nyelv­já­ték­ként és a kód­vál­tás po­é­ti­ká­ja­ként, a „ma­gas” iro­dal­mi já­ték­tér be­la­ká­sa­ként. Mind­eb­ből az is lát­szik, hogy a más­ság és ide­gen­ség ka­te­gó­ri­ái né­hány eset­ben in­kább el­fe­dé­sei le­het­nek va­la­mi ös­­sze­tet­tebb já­ték­tér­nek, s az el­len­té­tes stra­té­gi­ák homogenizációja he­lyett a nyel­vi in­ter­ak­ci­ók dif­fe­ren­ci­ál­tabb meg­kö­ze­lí­té­se szük­sé­ges.

JEGY­ZE­TEK

1 Szirák Pé­ter: A regionalitás és a poszt­mo­dern ká­non a XX. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom­ban. In: Görömbei And­rás (szerk.): Nem­ze­ti­sé­gi ma­gyar iro­dal­mak az ez­red­vé­gen. Kos­suth Egye­tem Ki­adó, Deb­re­cen, 2000. 54–55.
2 Szi­ge­ti L. Lász­ló: A multikulturalizmus esz­té­ti­ká­ja. He­li­kon 2002/4. 414.
3 Kul­csár Sza­bó Er­nő: A más­ság mint je­len­lét. In uő: Be­széd­mód és ho­ri­zont. For­má­ci­ók az iro­dal­mi mo­dern­ség­ben. Ar­gu­men­tum, Bu­da­pest, 1996. 254.
4 Szi­ge­ti L. Lász­ló, i. m. 407–408.
5 Grendel La­jos: Ná­lunk, New Hontban. Kalligram, Po­zsony, 2001. 23.
6 Uo. 52.
7 Uo. 55–56.
8 Nor­bert György: Klá­ra. NAP Ki­adó, Dunaszerdahely, 2004. 11.
9 Uo. 12.
10 Ez a tech­ni­ka át­szö­vi Tő­zsér köl­té­sze­tét, a fel­so­rolt ver­sek le­lő­he­lye: Tő­zsér Ár­pád: Lég­gyö­ke­rek. He­li­kon, Bu­da­pest, 2006.
11 Uo. 39. A vers al­cí­me: „Pél­da­szö­veg egy szak­dol­go­zat­ból”. Fo­lyó­irat­be­li köz­lé­se­kor a kö­vet­ke­ző ma­gya­rá­zat­tal együtt  je­lent meg: „Az adat­köz­lőm el­áru­sí­tó­nő egy használtruha-boltban./ Ar­ról me­sél, ho­gyan adott el egy szlipet.”
12 Par­ti Nagy La­jos: A fa­gyott ku­tya lá­ba. Mag­ve­tő, Bu­da­pest, 2006. 5.
13 Uo. 164.
14 Par­ti Nagy La­jos: A test an­gya­la, Je­len­kor Ki­adó, Pécs, 1997. 24.
15 Uo. 28.
16 Uo. 40.
17 Sántha At­ti­la: Kemál és Amál. Ulpius-ház Könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 2004. 69.
18 Ha­va­si At­ti­la: Ma­nócs­ka meg­hal vagy a lét cso­dá­la­tos sok­fé­le­sé­ge. Ale­xand­ra, Pécs, 2005. 61.
19 Orcsik Ro­land: Hold­nak, Arc­cal. Tiszatáj, Sze­ged, 2007. 14. A szerb szö­veg ma­gyar for­dí­tás­ban: „szom­széd! / itt va­gyok! / ne­sze egy kis ku­ko­ri­ca!”
20 Né­hány jel­leg­ze­tes Csehy-verscím: Kontakionmorzsák, Pantunok, Quaszída, né­hány cik­lus­cím: oikoszok, Lugete, o, Veneres…, Ego nolo Ca­e­sar esse…  A fel­so­rolt ver­sek le­lő­he­lye: Csehy Zol­tán alagyái, da­nái, elegy-belegy ira­ma­tai. Kalligram, Po­zsony, 1998.
21 A re­gény szlo­vák mon­dat­tal kez­dő­dik: „Zacsínam túto knyizsecsku.” Závada Pál: Jadviga pár­ná­ja. Mag­ve­tő, Bu­da­pest, 1997. 5.
22 Ezek a lap­al­ji jegy­ze­tek nem­csak for­dí­tá­sok, ha­nem sok eset­ben a for­dí­tói mun­ka ne­héz­sé­ge­i­vel szem­be­né­ző kom­men­tá­rok, ame­lyek a két kul­tú­ra vagy a két nyelv kü­lönb­sé­gé­re is ref­lek­tál­nak: „Kü­lön­ben is azt, hogy »Ona vravela« (»Ő mond­ta«) azt nő mond­ta, mert ona. A ma­gyar­ban rossz, hogy nem le­het így mon­da­ni, hogy tud­nánk, hogy nő mond­ta vagy fér­fi. Vagy olyat se, hogy: Moja. Sze­rin­tem szép szó csak így egy szó­val, hogy MOJA. Ami an­­nyit tesz, hogy az én ne­jem. Vagy hát nő ne­mű va­la­ki, aki enyém. Ezen a sza­von több­ször el is morfondírozok, mert olya­nom ne­kem so­se volt. Csak Anyu­som, de ar­ra nem le­het így mon­da­ni, hogy moja, csak fe­le­ség­re a férj. Mond­juk, ha kocs­má­ban hal­lom tó­tul: Me­gyek aszongya, mert moja már vár ebé­del­ni. Moja ma csaká uzs na obed.” Uo. 79.

„Az írásjelek közül macskaköröm a kedvencem”. In. Fekete J. József: Perifériáról betekintő. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2008.
Elolvasom
Enyhe mámor
Szerző

LAPIS JÓZSEF: Enyhe mámor

A LEGÚJABB LÍRA KIHÍVÁSAI AZ EZREDFORDULÓ UTÁN

„Amilyen ritka és magányos tünemény egy valamirevaló magyar regényíró, éppen olyan mindennapi jelenség mifelénk a költőóriás.” (Ottlik Géza)1

(közeg)

 

Hogy mennyire volt a magaskultúra mindig is kevesek ügye, avagy kiváltsága, és hogy mit is jelent a mindenkori „kevesek” szó, olyan kérdés, melyet minden korszak kultúratudósának érdemes újra föltenni, saját jelen idejének távlatából igyekezvén megválaszolni. A kérdés egyszerre érinti a kultúra vertikális átjárhatóságát, a társadalmi javak egy részének elosztását, a különböző művészeti produktumok hasznát és hasznosságát („Miért e lom?”), hatáspotenciálját, életintegrációs szerepét, a mecenatúrát, az irodalmár szakma felelősségét, lehetőségeit és – talán a legkisebb hatókörű, ám egyéni szempontból nem jelentéktelen tényezőként – mindennapi érzésvilágát. Jelen, a legújabb költészetünk ezredforduló utáni kihívásait áttekinteni igyekvő írást már csak azért is tűnik ésszerűnek e problémafölvetéssel indítani, hiszen vélhetően a hagyományos műnemi hármasból is a líra az, mely a legkevesebbek ügyeként tartható számon.2

Egy kortárs verskötet szinte sohasem érhet meg olyan népszerűséget (ez jelenthet akár olvasottságot avagy, ami nem ugyanaz, eladott példányszámot), mint egy szerencsés (s kivételes) helyzetbe kerülő szépprózai mű, s versek csak ünnepi alkalmakkor hangoznak fel annyi ember előtt, mint egy közepes házzal futó színdarab.3 A lírára továbbá kevésbé jellemző a populáris átjárhatóság – a jelenkori költészet népszerű kulturális vetületét elsősorban a popdalszövegek jelenthetik, melyek a zenei közvetítettség miatt különülnek ki a romantikus tradíciójú lírai befogadás köréből.4 A költők számára járhatóak lehetnek még a gyermekirodalom útjai, hiszen az ide tartozó alkotások némelyike esetében talán nem túlzás – üzleti értelemben vett – sikerről sem beszélni, s azon szerzők, akiknek kellő affinitásuk van a gyermekvilágra, feledhetetlen művekkel ajándékozhatják meg a közönséget.

A fiatal lírának mindemellett vannak tényleges olvasói, s továbbra is adott a mindig létező igény a művek megvitatására, a műhelymunkára, a befogadói vélemények megismerésére. Mindennek adekvát jelenkori közege lehet az internet nyilvánossága, a közösségi oldalak tematikus fórumaitól kezdve a különböző versblogokig.5 Az, hogy e mediális konfiguráció radikális vagy csak fölszínt érintő (s nem lényegi) hatással van-e a kortárs líra poétikájának alakulására, jelen távlatból még aligha eldönthető bizonyosan. A szabad felhasználói felületek, az információ kevésbé kontrollált hozzáférhetősége azonban alakítja, befolyásolja mind a befogadói (s kisebb részben a szerzői) kör összetételét és attitűdjét, mind a befogadás (és alkotás) folyamatát. Internet és költészet kapcsolatában, egymásra gyakorolt hatásában több különböző, ám egymástól nem független viszonyosság rejlik – másról van szó, ha azt vizsgáljuk, milyen különbözőséget jelent valaminek papíralapú vagy elektronikus megjelenése a líraolvasás során, másról, ha az internetes versműhelyek működését, ha az olvasói szokásrendek alakulását, ha a percepciós metódusok és műveletek változását, ha az irodalom intézményrendszerét, a financiális összetevőket vizsgáljuk. Biztosak lehetünk benne, hogy ezek mindegyike összefüggésben van, bár nem egyazon mértékben, poétikai, retorikai, stilisztikai szempontokkal is.6 A böngészgető versolvasó számára a korábbinál is kevésbé lehet világos, miért (jó) vers az egyik, s miért nem az a másik – egyáltalán, koránt sem egyértelmű, mi is az a vers, hol kezdődik és meddig tart az irodalom. De a versböngésző már nem jön zavarba ettől a sokféleségtől, élménye nem a tanácstalanság, mert természetesnek érzi a (szövegek, tekintélyek, vélemények közötti) válogatás szabadságát – nem kell rosszul éreznie magát attól, hogy nem ért valamit, vagy nem tetszik egy – vélhetően – kanonikus szöveg. Pironkodás nélkül élvezi a művet, vagy épp egy kattintással elfordítja tekintete elől a honlapot, s ez lesz az egyetlen tagadása. Bármennyire is hasonló szerkezetű és gesztusú tevékenységekről van szó, eszközeinkkel alig mérhető egy könyv becsukása és a böngésző bezárása közötti távolság.

Borbély Szilárd az utóbbi évek egyik meghatározó költői társaságának, a Telep-csoportnak az antológiájához írott, ám a csoporton túlmutató jellegzetességeket feltáró tanulmányában7 azzal a föltevéssel él, hogy az interneten (is) szocializálódott, ’89 után felnövő („Történelem utáni”) generációk hagyományhoz való viszonyát, gondolkodásmódját, alkotói attitűdjét alapvetően meghatározza a világháló médianyilvánossága, a netfelhasználó szubkultúra etikettje és diszkurzív mintarendje. Borbély úgy érzi, hogy „számukra nem érvényes a magyar irodalom hagyományozott fogalmi szerkezete, valamint a lírai szöveg is más funkciót tölt be, közelebb áll a popkultúra dalszövegeivel szemben támasztott kulturális felhasználás elvárásaihoz, vagyis nem a magyar irodalmi hagyományra támaszkodás autonomitását hangsúlyozza, hanem a történő kultúra továbbalakító értelmezését és a nyelvi minták praktikus céloknak alárendelt faggatását”.8 Borbély Szilárd izgalmas esszéje egyfelől meggyőzően hozza összefüggésbe a fiatal líra poétikai tájékozódását korunk mediális feltételrendszerével és a társadalmi nyilvánosság szerkezetével – másfelől azonban a szöveg némileg utópikusnak hat akkor, amikor nagyrészt a blogos felületen való megjelenésből von le messzeható következtetéseket a közvetlen részvételi demokrácia „sóvár igényével” és a Telep esztétikai ideológiamentességével kapcsolatban. Az azonban tagadhatatlan, hogy az online és a „hagyományos” műhelymunka összekapcsolása, a különböző olvasói és szerzőtársi vélemények közvetlen, nagyobb számú megtapasztalása nem elhanyagolható mértékű visszacsatolást jelent az irodalom közösségi, intézményes és szövegalkotási vetületeit tekintve, s mindenképpen oldja a líraolvasás ezotériáját. Megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy míg a dráma a színháztermekben és sziklakórházakban, a regény a nappaliban, a vonaton és a metrón uralkodik, a költészet a világhálón talált magának új, hiteles és produktív közeget a maga szűk, ám lelkes tábora számára.

 

(hatásközpontok, poétikai alakzatok)

 

Menyhért Anna alapvető, évtizede írott tanulmányában a kilencvenes évek költészetéről szólva – Keresztury Tibor megállapítását továbbgondolva – kiemeli „a hagyományválasztás szabadságát, s az ebből származó irányzat nélküliséget, besorolhatatlanságot, sokféleséget”, emlékeztetve ugyanakkor a „hagyományválasztás hagyomány általi befolyásoltságára” is.9 Végül az alábbi összegző kijelentéssel él: „A kilencvenes évek fiatal költészete tehát ezeknek az irányzati alapon élesen elkülönülő tulajdonságcsoportoknak a szétszálazását és újraösszerakását hajtja végre, posztmodern (?) »lírai demokráciát« hozva ezzel létre, amelyben lehetőség nyílik, irányzati hovatartozás nélkül, […], új kombinációk létrehozására.”10 A kétezres években induló fiatal lírikusok bizonyos szempontból folytatói e tendenciának, azzal együtt, hogy a szelekció és kombináció fogalmaival még kevésbé tűnik leírhatónak eljárásmódjuk, s a különböző líratörténeti irányokhoz való, bármily felületi hozzárendelés sem tűnik igazán termékeny megközelítésmódnak. Kulcsár Szabó Ernő fontos összegző tanulmányában azt írja, hogy „ami az 1970/80-as években született új alkotók kezén szöveg gyanánt keletkezik, az poétikailag ugyan nem könnyen definiálható saját önazonosságának mibenléte szerint – s így nem is egykönnyen jelölhető ki az irányzattörténeti helye sem –, de megformáltság, beszédmód, sőt még lírai világkép tekintetében is kevés köze van a posztmodern poétikákhoz. Jelentsen bármit ez utóbbi jelző, s legyen mégoly feltételes érvényű is jelenleg mindaz, ami az új lírikusok műveiben formálódik, úgy látszik, anélkül, hogy igazán kapcsolódnék hozzá, elsősorban Térey és Kemény István kísérleteinek áttételes közbejöttével inkább válasz nélkül hagyja, mintsem szembefordulna a közvetlen örökségével. […] …a szövegek lényegében nem problematizálják a költészettörténeti örökséghez való viszonyukat.”11 A hagyományválasztás gesztusa ugyanakkor mégis fontos eleme tevékenységüknek – irányok helyett azonban egy-egy szerzői névvel jelölt hatásközpontot emelhetünk ki.12 Poétikai tájékozódásukat sokkal inkább meghatározzák a megelőző egy-két generáció impulzusai, semmint a századelő kis- és nagymestereinek, József Attilának vagy akár Pilinszky Jánosnak a hatása.

A legfontosabbnak tűnő hatásközpont azonban az utóbbi évtizedek líráját (de itt említhetném a többi műnemet, sőt a tudományosságot is) tekintve mindazonáltal nem egy személy, hanem egy hely: Sárvár. Az itt zajló, Mezey Katalin által szervezett irodalmi táborok egyszerre jelentenek közösségi élményt és irodalmi szocializációt (és a gyakorlati alkotómunkát is érintő segítséget) sok pálya előtt álló és pályakezdő fiatalnak. Talán véletlen, talán nem, de a sokak számára rendkívül inspiratív Kemény István maga is rendszeresen zsűrizett e táborokban. Kemény hatása már közhelyszámba megy, s nem is szeretnék vele sokat foglalkozni, de rejtélyes, delejező szöveguniverzuma megkerülhetetlennek tűnik például Pollágh Péter vagy Bajtai András verseinek olvastán – jóllehet, az ezután említettekhez hasonlóan, e hatást sem alá-, sem túlbecsülni nem érdemes. A közelség és a távolság egyként fontos, a tendenciákat tekintve pedig a távolodás dominál, az alkotói autonómia javára. Az előző generáció messze kimagasló nívót elérő alkotójának, Térey Jánosnak (a Drezda februárban utáni) munkássága – mások, s talán maga számára is? – már-már folytathatatlan projektumnak tűnik,13 addig az időközben elhallgató Peer Krisztián beszédmódja a mostani fiataloknál látszik feltűnni (Nemes Z. Márió a korai JAK-füzetet, a Belső Robinsont tartja mindenekelőtt aktuálisnak).

Melyek tehát a lehetséges centrumok? Szijj Ferenc komoly egzisztenciális tétekkel bíró szikár beszéde, szenvtelen, ám finoman önironikus modalitása. Gál Ferenc (elsősorban az Újabb jelenetek a bábuk életéből /1998/ kötet) formakultúrája, mondatfűzése és (de)kompozíciói. Borbély Szilárd Ami helyet és Berlin–Hamlet köteteinek többféleképpen konstruált személyessége, a szövegek egymásra épülése, kapcsolatrendszere, variativitása. Marno János zavarba ejtő hapaxokkal teli versnyelve, önfelboncoló magánlogikája (melyben az „ön-” vizsgálata egyaránt vonatkozik a szubjektumra, és a beszélőre mint hangra és nyelvre). A neoavantgárd felől (Miskolcról) érkező k. kabai lóránt is fontos lehet sokak számára.14

Kulcsár Szabó szerint „[t]ermészetesen igaz, hogy az új alkotóknál megfigyelhető poetológiai folyamatok többsége nem újkeletű és nem az ő szövegeikben vette kezdetét. A tudatosan depoetizált, alulretorizált nyelvhasználatnak éppúgy jelentős már a hazai hagyománya, mint a szerepek kiiktatásában megalapozott versbeszédnek vagy a mágikus eredetű költészeti hatásfunkciók elutasításának, sőt, a »beszélő« líra, a hang költészete korlátozásának is a csak olvasható literalitás, a betűszerintiség vizuális medialitása javára.”15 S bár találunk olyan gyöngyszemeket a nyelvjátékos, parodikus líra köréből is, mint Vida Gergely Rokokó karaoke (2006) című kötete,16 azt mondhatjuk, szükségszerű túláltalánosítással, hogy a sorok, szótagok, ritmusok és összecsengések által szabályozott formaváltozatok helyett inkább a beszéd-forma szintaktikai alapú megkötése látszik dominálni. A sornál fontosabb lesz a mondat, a metaforánál gyakoribb a kimondás aktusához és a mondás alanyához érzékenyebben kötődő, zavarba ejtő, nem egyszer homályos hasonlat,17 háttérbe szorul a paródia, s előtérbe kerül a beszéd – játszi – komolysága. Az irónia formális, textuális inverzión alapuló aspektusa helyett szembetűnő a modális természetű, reflektív önirónia. Gyakori a tagadás és a hiány alakzataira, szavaira építő retorika, az elszánt tétovázás, a tudatos bizonytalanság. A történetszerűség csakúgy jellemzővé válik, mint a meditatív, szemlélődő, leíró jellegű, prózába hajló megszólalás – utóbbiak kapcsán említhetjük Acsai Roland, Győrffy Ákos vagy Lanczkor Gábor (egymástól sokban különböző) líráját, melyek a líra transzcendens karakterét is visszahozzák.18

A vizualitás-alakzatok lírai kódolása az említetten túl egyéb változatokban is jelentkezik. Szabó T. Anna Fény (2002) című kötetében fontos szerepet kapnak a látványiság különböző jelképei (például a fotó), míg Sirokai Mátyás Pohárutca (2008) című verseskötete a képi érzékiség más aspektusait mutatja meg (talán az utóbbi idők poétikailag legintegratívabb, ugyanakkor önálló versnyelvet kidolgozó könyvéről van szó – Kosztolányi finom versdallamainak emlékezete is ott kísért némely költeményben, s ez számomra különös vonzerővel bír). Sirokai izgalmasan használja a nyelv antropomorfizációs természetét annak érdekében, hogy a nagyváros médiumában rizomatikusan egymásra vetüljenek külső és belső történések, reflexiók, víziók, testi érzékletek: „Nem volt idill. Akadozott a forgalom, / egy dudatülkölés fülemben ragadt, / tollboa ficánkolt a másik oldalon, / a múlt harisnyáján szem – egy lánycsapat / a múzeum lépcsőjén felszaladt. Manírnak / tűnt az egész. Lakk a város körmein, / de zsibbadtam, s a szélben verdeső hírlap / – tűnő öntudat – szárnyra kapott megint” (A város körmei).

A „képviseleti költészet”-ként emlegetett líratörténeti formáció (mely, Menyhért Annát idézve, „nem egyetlen dolgot jelent, hanem […] poétikai tendenciák összetapadását”19) relevanciájának Petri György általi megkérdőjelezése (aki ugyanakkor, paradigmatikusan, éppenséggel közéleti költészetet is művelt), illetve többek általi csöndes felszámolása részben hozzájárulhatott a líra társadalmi hatáspotenciáljának csökkenéséhez. Jelenleg a költészet egyfelől, néhány kivételtől eltekintve,20 kevésbé fogékony a politikumra, másrészt, amennyiben mégis nyitott társadalmi és kulturális problémák nyílt feszegetésére, funkcióvesztése révén, szövegiségében nem jut el „a művelt nagyközönség”-hez. A nemzeti tematikájú irodalom (Nagy Gáspár óta) érezhetően képtelen a komolyabb kortársi megújulásra, azaz arra, hogy a magyarság megélésének, a nemzeti kultúra aktuális kihívásainak nemcsak primér módon, erős publicisztikai jelleggel, a hagyomány nosztalgikus idézésével-ismétlésével, hanem termékeny átsajátításával, autonóm újrafogalmazásával adjon hangot. A hagyományos én-líra átgondoltabb folytatása lehet Iancu Laura költészete, akinél a szülőföld-tematika hangsúlyos helyet foglal el a lírai bensőségesség egyéb klasszikus beszédhelyzetei mellett (szerelmes, istenes művek), olyan elődök útmutatását követve, mint Pilinszky János, József Attila, Nagy László.

A régebbi idők alkotásait a jelenkori befogadói helyzet rendre új összefüggésrendszerben képes jelentésessé, kor-szerűvé tenni, ám mindenekelőtt egy különös, az időbeliség okozta idegenség tapasztalatával történő bánás, egyfajta fordítási szükségszerűség következtében. Amikor Ady Endre, Vörösmarty Mihály vagy Janus Pannonius aktualitásáról beszélünk, éppenséggel nem arról lehet szó, hogy eltüntetni kívánnánk az eltérő történelmi, társadalmi (stb.) közegek fennálló különbségeit, hanem a műalkotás befogadása során az érzékelt másság, idegenség részleges megőrzésével történő, saját-szerű másként értés adja az esélyét az adott mű hasznosításának a jelenkori szituáció jobban értésében. Egy kortárs mű éppen ezért akkor pályázhat elsősorban hatásra, ha a hagyományt nem imitatíve, nem programként, hanem problémaként kezeli – kölcsönöz annak idegenségéből, de nem próbálja meg domesztikálni azzal, hogy nem létesít vele vitapozíciót is egyben (s most egyként gondolok poétikai és gondolati dialógusra).

 

(én és másik)

 

Borbély Szilárd azt írja említett tanulmányában, hogy „[a] kortárs magyar irodalom fejleményeit nyomon követő blogok a hivatalos irodalmi nyilvánosságban szereplő szerzők közül ezért azokkal a nyelvhasználati módokkal vállalnak közösséget, amelyek a lírai beszéd közvetlenségét mutatják fel, a jelen kulturális értelmezését és elsajátíthatóságát kínálják fel az olvasó számára.”21 A személyesség beszédmódjainak kiaknázása és a kulturális idegenség kódjainak használatba vétele a fiatal líra két fontos elemének tűnik. Nem könnyű azonban a személyesség vagy közvetlenség alakzatait megfelelően körülírni, vagy egyáltalán megfogalmazni, hogyan kísérlik meg (megkísérlik-e) újraérteni az én versbeli megjelenését és megszólalását. Magam is csak tapogatózom a fogalmak között. Nyilvánvalóan nem valamiféle romantikus értelmű alanyi költészet nyelvének és szubjektumszerkezetének visszaíródásáról lehet szó, de nem is a szerepként értett én próteuszi vándorlásáról. Fontos viszont a személyesség diszkurzív mintázata, a beszédmódként értett közvetlenség felmutatása – az identitás a kimondott szavak és mondatok nyomán épül és hasad. Hogyan narrálható el, újra és újra az én története? A személyiség nem kifejeződik – a kifejezés az, ami valamiképp mindig megszemélyesül. Az én mindenekelőtt akképp rejtélyes, amint rejtélyként működik maga a beszéd. Aki a beszédben él és éli a beszédet – az a történő én.22 A lírai költészet befogadásának hagyományos arcadási módozatait, hang és szubjektum eredendő összekapcsolását hívja ki ez a poétika. A személyességet nem egy feltételezett tudat megnyilvánulásaként tételezhetjük, hanem az olvasóban megképződő beszéd termeli ki mint hatást. De használhatónak érzem Nemes Z. Márió „ornamentális személyesség” fogalmát is, melyről a József Attila Kör fiatal lírát feltérképezni hivatott konferenciáján beszélt, Térey–Peer–Poós korai versbeszéde kapcsán: „Állításom szerint tehát a »felszín poétikája«, vagyis a keményi »édes, új stílus« a személyesség újragondolásának terepévé alakul, egyfajta »érdes, új stílussá«.” Ezt a poétikai teret „a lírai Én erőteljes jelenléte és a szikár jelkapcsolatok nehezen felfejthető sorozata jellemzi”, vagyis „érezni a jelenlét akarását, de végig tisztázatlan marad, hogy ki és milyen világban akar jelen lenni. A hangsúly az akaráson, vagyis azon a technikán van, ahogy az Én különböző felszínek-díszletek segítségével próbálja önmagát világszerűvé tenni.”23 E tendencia folytatásának jeleit észlelhetjük az újabb lírikusoknál is.

Én és a világ értése azonban kizárólag a másik függvényében történhet meg. A másik a beszéd terméke, de a beszédet is mindig meghatározza a másik idegenségével való szembesülés. Az idegenség fakadhat sajátosan bentről, az én hasadékaiból, de összefügghet a kulturális másság megtapasztalásaival is. Felbukkanhat sokféle alakban (hangsorban, allegóriában) – lehet akár egy kislány vagy a Betűember (Bajtai Andrásnál), egy festmény (Lanczkor Gábor), valamilyen furcsa, groteszk lény, mint a Rézfaszú Bagoly (Havasi Attila), a róka vagy a „Dédi” (Pollágh Péter), Velence (Dunajcsik Mátyás), az „angyal” (Sopotnik Zoltán „futóversei”), a Fésűember (Csobánka Zsuzsa), a fétismajom (Nemes Z. Márió), egy nő a villamoson (Mezei Gábor: napló), vagy épp a grandiózus jelölő, a sokaknál (például Deres Kornéliánál) felbukkanó „apa”. A nemi viszonyok függvényében Kiss Judit Ágnes a női tapasztalatot teszi markánsan lírája témájává.

A saját test reflexiója, illetve a másik teste mint hol vágy-, hol Abjekt-tárgyként, hol egyszerre mindkettőként megjelenő tapasztalati felület fontos problematikája a kortárs lírának. Szöllősi Mátyás Aktív kórterem című, megjelenés előtt álló kötetének első ciklusában a kórházi közegbe vetett ember-korpusz lélek-anyagáról ad számot. Nemes Z. Márió munkássága tekinthető mindazonáltal a testpoétika legradikálisabb újraértésének. Nála a test nem téma, hanem a versben-lét alapvető mozgatója, és a világmegértés elsőrendű kondicionálója. A test-morál szabályai, szabálytalanságai szervezik írásait, s ennek legfőbb következménye az, hogy ezek a szövegek mégsem értelmezhetőek anti-beszédként. Nem beszél a humanitás, a feminista látásmód vagy egyéb kulturális praxisok ellen, ám a zavarbaejtésnél zsigeribb hatást kiváltó monológjai (A fétismajom; Kormány), be- és kijelentései (például a szállóigévé vált „A tánc egy zsíros gép.”), amennyiben a megértés igényével közeledünk hozzájuk, kikényszerítik a rákérdezést modern szocializációnk finommechanikájára és kulturális rögeszméink alapjaira. (Nem tartom ugyanakkor szerencsésnek a direkt József Attila-intertextusok időnkénti szerepeltetését, hiszen a kétféle versvilág közti irdatlan távolság megakadályozza, hogy e sorok dialógusba lépjenek környezetükkel.)

Az idegen perspektíva felmutatásának nagyszerű esete Balázs Imre József (Oravecz Imre és Ted Hughes világteremtő vállalkozásaihoz fogható) Vidra-univerzuma, melyben ember és vidra nézőpontjának lényegi különbsége abban áll, hogy „az ember szavakkal »helyettesíti« magát a dolgot, míg a vidra számára a dolgok és azok jelentései között közvetlen a viszony, erről azonban nyelvileg csak úgy tud számot adni a költő, ha időről időre jelzi a szó–dolog–jelentés hármasának a vidrák perspektívájától való idegen természetét.”24 Havasi Attila (nonszensz gyökerű) költészetének felforgató hatását szintén a radikális nézőpontváltások okozta „kísérteties”, Unheimlich-érzés okozza, mely a szövegek erőteljes figurativitása, a megütköztető nyelvi formák, az abszurd képiség és/vagy hanghatások révén történik meg – elvisz minket „a folyón túli tartományba, / hová nem ér a ráció” (A nagy Holc). Van továbbá egy olyan távlat, mely szintén nevezhető periferikusnak és idegennek, ez pedig a gyermeki nézőpont. Emiatt az összefüggésrend miatt említem ehelyütt a gyermeklírát: e szövegek egy részében a gyermekiként tételezett világlátás a felnőttével kerül feszültségbe oly módon, hogy a felnőtt olvasót a versek által megkonstruált gyermekperspektíva szembesíti önnön másságával, és/vagy juttatja rég tapasztalt örömökhöz. A különböző formakultúrájú és hagyományokhoz kapcsolódó gyermekköltészet szerencsére az újabb lírikusoknál is jó színvonalon jelenik meg. (A teljesség igénye nélkül: Lackfi János, Szabó T. Anna, Kiss Ottó, Jónás Tamás, László Noémi, Havasi Attila, Miklya Zsolt.) Találkozunk néhányukkal a kitűnő Friss tinta! (Pagony–Csimota, 2008) című kiadványban, de említhetem a Kerge ABC-t (Magvető, 2008) vagy a Formák a tubusból-t (Csimota, 2004) is. Itt érdemes utalni Szabó T. Anna különleges, felkavaró, hol az édesanya, hol a csecsemő nézőpontját megidéző anyaság-verseire is (Elhagy: „Ott a világ, lesz más, aki vár! / Lesz majd benne, kit elhagyj. / Csukd be az ajtót, vissza se nézz: / várni a könnyebb, menni nehéz, / lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul, / mindig lesz, aki vár, aki fél, / mindig lesz, aki vissza se tér, / megszül, és meghal, és elhagy.”).

A lajstrom még folytatható volna – sok-sok név és verssor maradt belül. A legújabb líra a kulturális közegek és kódrendszerek legkülönfélébb vetületeit teszi reflexió tárgyává, autentikus formanyelv kikísérletezésének szándékával – néhány év múlva látni fogjuk, milyen eredményességgel. Bár csak a hosszú távon is minőségi alkotómunka adhat az életműnek igazi értékét, egy-egy vers szinte bármikor, bárhol rátalálhat értő, élvező olvasójára.

 

JEGYZETEK

 

1. Ottlik Géza: [Kortárs költők], in: uő: Rádió – Előadások, tanulmányok, emlékezések, Budapest, Magvető, 2009. 126–133. Itt: 126.

2. Bedecs László, Varró Dániel versnyelvét s az ún. sms-költészetet elemezve, fölveti azt a lehetőséget, mely szerint a költészet lehetne a kor autentikus műformája: „A kor felgyorsult információcseréjéhez szokott fogyasztók igényének a vers éppenséggel meg is felelhetne, hiszen rövid, klipszerű, egy-két üzenetre épül, rendszerint van benne valami újdonság, de mégis szabályozott keretek között formálódik.” (Bedecs László: „Bélyeg helyett kukac van” – Költészet a digitális korszakban, Palócföld, 2008/2, 33–38, itt 33.) Hogy mégsem felel meg a vers a fogyasztók igényeinek, az azzal magyarázható, hogy az említett jellemzők valójában a lírának viszonylag szűk keresztmetszetét jellemzik – a maradandó költészeti alkotások olvasása figyelemkoncentrációt, töprengést igényel, s a könnyen felfejthető üzenet sem a (jó) költészet fő ismérve.

3. Érdemes idézni az elsősorban lírikusként számon tartott Térey Jánost: „Mire van szükség a mindenkori színpadon? Például költészetre. Érdemes fölszámolni az irodalmiság buta arisztokratizmusát, amelynek tévhite szerint a színpadra szánt líra eltékozolt ige, fölösleges luxus: olyasmi, mint a disznók elé vetett gyöngy. Meggyőződésem szerint a versnek ma több keresnivalója van a rivalda közelében, mint a minőségi, de hatni ritkán képes folyóiratokban.” (Díjak a magyar dráma napján, Web: http://www.nemzetiszinhaz.hu/dijak_a_magyar_drama_napjan/?month=11&year=2008, Letöltve: 2009. szeptember 29. )

4. Ezzel kapcsolatban lásd például: L. Varga Péter: „költőből van töltőtoll” – Mediális hurkok Kispál-dalokban, in: uő: A metamorfózis retorikái, Budapest, JAK + PRAE.HU, 2009. 144–161

5. Az Index különféle irodalmi fórumaitól (mint például a Varró Dániel által indított Répaköltészet) némileg különböznek a kifejezetten a versek megosztására és megvitatására specializálódott oldalak, mint a Dokk (www.dokk.hu), illetve az alacsonyabb látogatottságú, ám intézményesen (különböző mértékben bár, de mégis) beágyazottabbnak tetsző blogok, mint például a feladatát bevégző s ezért időközben megszűnt Telep (telep.freeblog.hu), az Előszezon (eloszezon.freeblog.hu) vagy a legújabb, ezért teljesítőképességét tekintve még nehezen lemérhető Körhinta (korhinta.poeta.hu). Meg kell jegyezni, hogy az utóbbi három blog neve egyben költői csoportosulást is jelöl.

6. A kortárs költészet és a világháló viszonyáról részletesebben szólok alábbi tanulmányomban: Szavak a hálóban – a kortárs magyar líra és az internet, in:Mozgásban – Irodalomtudományi PhD-konferencia elméleti irányvonalakról, kihívásokról és lehetőségekről, Studia Litteraria XLVI., szerk. Bodrogi Ferenc Máté–Miklós Eszter Gerda, Debrecen, 2008. 96–103.

7. Borbély Szilárd: A Telep valami mása, in: Telep-antológia, Budapest, Scolar, 2009. 123–156.

8. Uo. 132.

9. Menyhért Anna: Szétszálazás és összerakás – „Lírai demokrácia” az 1990-es évek fiatal magyar költészetében, in: uő: Egy olvasó alibije, Budapest, Kijárat, 2002. 145–168. Itt: 147. (A tanulmány eredetileg az Alföld 2000. decemberi számában jelent meg.)

10. Uo. 152.

11. Kulcsár Szabó Ernő elsősorban az Egészrész – Fiatal költők antológiája (szerk. k. kabai lóránt, JAK–L’Harmattan, 2007) című JAK-füzet szövegei alapján fogalmazza meg elgondolásait: „Magát mondja, ami írva van” – Jegyzetek az újabb magyar líráról, Prae, 2008/03. 5–15. Itt: 6–7. Az utóbbi időben jelent meg a Használati utasítás című versantológia (szerk. Reményi József Tamás–Turczi István, Palatinus, 2008), illetve A meghajlás művészete – A Korunk fiatal szerzőinek antológiája is (szerk. Balázs Imre József, Kolozsvár, Korunk, 2008).

12. Az utóbbi időben sokakkal beszélgettem a kortárs líra különböző tárgyköreiről. Mindőjüktől tanultam, s szereztem impulzusokat jelen íráshoz – köszönet érte. Külön meg kell említenem Nemes Z. Máriót, aki nagyon sok hasznos információval és észrevétellel látott el (nem egy visszaköszön közülük e cikkben), valamint Korpa Tamást, akinek véleményét rendre megforgattam magamban.

13. Erről a jelenségről is számot ad Dunajcsik Mátyás verse, A Császár zenél.

14. E hatásközpontok reflexiói jelennek meg például az alábbi helyeken: Nemes Z. Márió: Idegváros és üvegkoporsó (Bajtai András: Az átlátszó város), Kalligram, 2008. május, 99–102.; Tamás Zsuzsa: Újabb titkok a Telepről – Interjú Krusovszky Dénessel a Telep-csoportról, Web: http://www.prae.hu/ prae/articles.php?aid=2270&cat=3, Letöltve: 2009. szeptember 29. Az sem véletlen, hogy Keresztury Tibor is e szerzőket említi egy helyen 2000-es írásában: Keresztury Tibor :Az üvegház törékeny nyugalma – A magyar líra az ezredfordulón, in: uő: Kételyek kora, Budapest, Magvető, 2002. 357–373. Itt: 371.

15. Kulcsár Szabó i. m. 7

16. Csehy Zoltán, Orcsik Roland és Kollár Árpád művészetére jellemző a klasszikus hagyománnyal való aktív párbeszéd, és kíváncsian várom Székely Szabolcs lírájának alakulását, aki meggyőzően hasznosítja a rím, ritmus, dallam eszköztárát is.

17. Érdemes erre néhány példát hozni, különböző szemléletű költőktől: „Mint göthös tehenek háta az összetapadt szőrcsomókkal, a laposabb hegyvonulatok erdős gerince.” (Lanczkor Gábor: Tízsoros); „Mint iskolás, ha bepisilt, / az erdő oly komoly.” (Havasi Attila: Dal a Rézfaszú Bagolyról); „Vagy szabadnak lenni, / mint egy tárgy, / próbálom elképzelni, / egy kalapács például, / megfogod, / és nincsen benne isten.” (Krusovszky Dénes: Elromlani milyen); „Mint aki örömet tanul, / egyik kezében szív, / a másikban ellenhús.” (Nemes Z. Márió: Állatalakú szívek); „Sorompódat, / mint múltat a rák, / lassan lépi át.” (Pollágh Péter: Vörösróka); „Kiterült az éj, mint / az elkábult beteg.” (Farkas Arnold Levente); „mint a Nílus olyan egyenes ez az este” (Korpa Tamás: P. GY. mester halálára); „mire tanítanak az évek amikor / az idő mint mosatlan halomban áll” (Veres Máté: Napközi); „úgy dug, mint Rodolfó” (Kupcsik Lidi: trükköm-trükköm).

18. Lanczkor Gábor Vissza Londonba (2008) című kötetéről írott kritikájában Harmath Artemisz röviden érinti Lanczkor és Győrffy költészetében „az irodalmi nyelv és a vizualitás költőileg értelmezhető kapcsolatainak újragondolását” érintő eltéréseket (Múzeumok hosszú éjszakája?, Kalligram, 2009. október).

19. Menyhért i. m. 148. Menyhért Anna a képviseleti költészeti modell örökségével való számvetéssel indítja áttekintését.

20. Üdítő kivételként említhető például a közéleti költészetre egyébként is fogékony Szálinger Balázs A százegyedik év (2008) című „lírai pamflet”-je, melyben egy mai polgármester-választás anomáliáit (pénzek elsikkasztása, hatalmi viszályok stb.) jeleníti meg humorosan-szatirikusan, 19. századi műformában. Nagy Zsuka Mégismarionett (2008) kötetének második ciklusa is tekinthető a közéleti líra folytathatósága tesztelésének.

21. Borbély i. m. 132. Kiemelések tőlem.

22. Nyilvánvalóan összefügg mindez azzal, amit Kulcsár Szabó Ernő ír: „Hogy a versbeli szubjektum – ilyen vagy olyan formában – maga is együtt keletkező »terméke«, méginkább: elválaszthatatlan megnyilatkozása a mű magábagyűjtötte világnak, az az esztétikai meg-nem-különböztetés negatív poétikai »történésének« köszönhetően vadonatúj eleme az újabb magyar költészetnek” (i. m. 14.).

23. Nemes Z. Márió: Az önlegyőzés alakzatai. Elhangzott: JAK Tanulmányi Napok 2009 (Merlin Színház, Petőfi Irodalmi Múzeum, május 15-16.) Szervezők: Darabos Enikő és Balogh Endre.

24. Herczeg Ákos: Mesélő zárt szemek (Balázs Imre József: Vidrakönyv), Új Hegyvidék, 2008/1-4. 213–216. Itt: 215.

Elolvasom

A kezdet fináléja

Orcsik Roland: Mahler letöltve. Kalligram, Pozsony, 2011

„Csupa fül vagyok” – olvasható Orcsik Roland Mahler letöltve című verskötete címlapjának fülén. Jópofáskodásnak tűnik, csakhogy ez a kötete a Budapesten is megfordult, 1911-ben meghalt, a versek révén elképzelt Gustav Mahler zeneszerzőről és karmesterről, végső soron a zenéről szól, így az idézett mondat eleve többletjelentéssel telítődik.

Akár a versek mindegyike. Az sem mindennapi, hogy a könyv a Finálé cikluscímmel kezdődik. Ez a „lezárás” voltaképpen az Osztrák–Magyar Monarchia végnapjait „finálszép tömegsírban” láttató, „fülbevájó zenei aláfestés”-sel megjelenített összeomlása.
Miért éppen finálé a kezdet? Minden bizonnyal annak megerősítésére, hogy minden befejezés egyben valaminek a nyitánya is, és ez nincsen másképpen a maguk romjába roskadó birodalmak esetében sem. És egyben a távlat is módosít a kezdet és a vég összefüggésének logikáján. Miként az Anyagcsere ciklus harmadik darabjában írja: „közelről / emberek // távolról / a világűr korpája” (74.).
A fináléval kezdődő kötet olvasása során úgy tűnik, komoly zavarok léptek fel Mahler „letöltése” során, egymásba keveredtek a fájlok, egyik zenében egy másik is dübörög. mondjuk Mahler 5. szimfóniájának Adaggiettojában a Laibach együttes Opus Dei című darabja. Mahler „kihűlt története” ugyanis egyben a költő frissen hangszerelt története is. Az opus meghatározó jellegzetessége a fragmentáltság, a monolitikus blokkok szétzúzása, szétszórása, mondjuk korhű műszóval: az eklektikusság. Cikázás a megidézett és a megidéző között. Mahler zenéjének megjelenése nem valóságszintű jelenség a Tisza-parti Mézesben (amiről Balázs Attila is szinte zenei ihletettséggel ír Világsarok + című, ugyancsak 2011-es kötetében), vagy egy Sonic Youth koncerten, mentális szinten viszont előfordulhat. Miként a Monarchia-temető korban és a zsidó zeneszerző, karmester, operaigazgató vonzáskörében megjelenik Kosztolányi Dezső és Tolnai Ottó Palics-képzete, Újvidék semmis világtere, Csontváry Mostarja, Freud villámanalízisének 300 koronás tiszteletdíja…
Apropó, Freud: Orcsik Roland költészetében erős szexualitás működik, versében például a „spontán / gerjedés // fekete betűsejteket / lövell // a Könyv síkos / nyílásába”, ráadásul éppen a 69. oldalon. Arról nem is szólva, hogy az Apropó is egy zenekar neve, vagyis a költő már az olvasót is belerántotta zenés versvilágába, ahol nem a vers zeneisége, hanem a zene versbe építése a domináns poétikai cél. Orcsik poétikájában újdonság a tematikai szétszóratás, viszont megőrizte alapmotívumait, mint például az utazás, a találkozás, egymásra hangolódás, szerelem, nemiség, természet, ráközelítés a részletekre, az olvasmányélmények beépülése a magánszférába, irodalmi művek közti áthallások (korábbi kötetének címét is visszájára fordítja), a többnyelvűség, a hetykén üde hangütés. Mindebből olyan természetességgel születik a vers, mint amilyen természetes volt, hogy a Monarchia népei beszélték egymás nyelvét. Vagy ahogyan a zsákhordók dohányoztak. Cipelték a gabonát, a cigarettát alsó ajkukra ragasztották nyálukkal, és nem szívták, hanem természetes légzésük vitte-hozta a füstöt orrukon, szájukon át a tüdejükbe. Talán inkább így, hiszen Orcsik költészetében fontos szerepe van a légzésnek, a világ beszippantásának és versként kilégzésének, az egészséges ritmusú örökkön kezdeténél tartó finálénak.

A kezdet fináléja. In. Fekete J. József: Ami átjön. Magyar olvasókönyv. Életjel, Szabadka, 2011.
Elolvasom
Négy verseskötetről
Szerző

                               Mikola Gyöngyi

                               Négy verseskötetről

„ne fűzz versemhez oly szavakat, melyeket / sohasem mondanék ki” (Bozsik Péter)

 

„Hogy sebekkel és sérülésekkel kell őrizni a szépet, mivel nem jelenhet meg és nem létezhet másként, mint védtelenül és megsebezve.” (Danyi Zoltán)

Négy költő: Bozsik Péter, Danyi Zoltán, Orcsik Roland és Terék Anna legújabb versesköteteit lapozva közös elemként leginkább a hasonló referenciális háttér tűnik föl: e kötetek lírai szubjektumainak léttapasztalata a délszláv háborúk és Jugoszlávia szétesésének történelmi idejében és terében formálódik. Mind a négy esetben kimutathatóak a „megszokott helyről való elszakadás” denotátumai a különböző metaforikus transzfereken keresztül. Bozsik Péternél a kötet címét adó „gourmandiai partraszállás” akusztikus asszociációja a második világháború kimenetelét döntő mértékben befolyásoló normandiai partraszállás eseményét az egyéni sorsfordulatra alkalmazza, és a „száműzetés szabadságának” ambivalenciáját jelöli. Orcsik Rolandnál Mahler sorsa és műve képez laza asszociációs hálózatot: az összeomló Monarchia fővárosaiból származása miatt menekülni kényszerült zseniális zeneszerző az (e)migráns-lét s a többes identitású művész paradigmatikus alakjaként tűnik föl. Terék Anna Duna utcá jában pedig éppenséggel a gyerekkori első otthonból való elköltözés eseménye lesz a centrális lét-esemény: a költözés végtelen ciklusként tér vissza és íródik folyton újra. Danyi Zoltán Több fehér című kötete kapcsán ugyan nem beszélhetünk az elveszett otthon / elveszett éden, az elszakadás témamotívumának centrális szerepéről, mivel az ő kötetének eleve nincs is „centruma”, és a másik három kötet verseinek többé-kevésbé önazonos lírai szubjektumával ellentétben Danyi versbeszéde több szólamra és/vagy több elbeszélőre hasad; mindazonáltal a ciklus-, ill. virtuális kötetcímként funkcionáló A cs. és kir. rózsakert ugyancsak a Monarchiát idézi. A Monarchia pedig a kortárs vajdasági művészet gyakran visszatérő emblémája: nemcsak a valaha erős és virágzó többnemzetiségű közép-európai birodalom utáni nosztalgia, ill. ezzel összefüggésben egy független, civilizált, multikulturális közép-európai szövetségi állam koncepiója fejeződik ki benne (mely koncepció lehetőségéről avagy eleve kudarcra ítéltetett voltáról megoszlanak a vélemények); hanem a fölbomlott Jugoszlávia analógiájaként is használatos. A Monarchia ilyenformán annak a felismerésnek az emblémájaként is működik, hogy „mindez már egyszer megtörtént, csak elfelejtettük”, hogy valami módon „mindig ugyanaz történik”, hogy a történelmi idő ciklikusan visszatér, azaz a tér-metafora időivé válik, sajátos kronotoposzként működik.

„Kultúrák közt nincs átjárás. Vagy alig.” – írja Bozsik Péter Gourmandiai partraszállás című kötetének utolsó versében, az Egy nyucska monológjá ban. Ez a negatív tapasztalat ellentmond a kortárs irodalomtudomány intertextualitás-elméletének, vagyis annak a meggyőződésnek, hogy a kultúra maga az átjárás. De ellentmond magának a kötetnek is, mely relatíve rövid terjedelme ellenére több tucat szerzőt idéz meg, sokfajta diskurzusban mozog otthonosan . A fenti kijelentés sokkal inkább „a világ értelmetlenségére” vonatkozik, melyen a kultúra, a kultúrák sem képesek változtatni, a történelemnek és az esendő testi létnek való kiszolgáltatottságra, melyre semmilyen kultúra nem jelenthet megoldást. Bozsik kötete azonban, talán éppen a különböző irodalmi beszédmódokkal való azonosulás képessége miatt nem annyira a megértés hiányára, a közvetíthetőség problémájára összpontosít, hanem a beállt kudarc-állapotra: az apokalipszis aktualitására és totális voltára.

Az apokaliptikus hangvétel és a művészettel szembeni szkepszis jellemzi Orcsik Roland kötetét is, mely a mahleri hagyatékkal való folyamatos párbeszédben, ambivalens küzdelemben realizálódik, és fölfogható sajátos (de)poetizált interpretációként is. Ebben az értelmezésben az üldözött Mahler számára „A zene volt az ól / ahol sánta kutyaként meghúzódhatott.” A művészetnek mint mentális menedéknek e koncepciója rokon Bozsik Péter „helyi érzéstelenítés”-, ill. kábítószerfüggőség-metaforáival ( Függőségtörténet ). A művészet demitizálása, lefokozása ill. lefokozódásának konstatálása, valamint a hagyomány ironikus dekonstruálásának igénye mindkét kötetre jellemző. A Mahler a konyhámban című narratív költemény az egyik eklatáns példa, ahol főzés közben szól az első szimfónia, és a zsír együtt serceg a lemezjátszó tűjével, s ennek nincs más oka, mint az, hogy „ha szentségtörés is, nekem így jó”. Viszont míg Orcsiknál Mahler (és Adorno) emelkedett, nagyszabású esztétikája és a folyamatosan pusztuló, pusztulásra ítélt világ időnként a hétköznapi családi idillel ellenpontozódik, nem riadva vissza a banalitás határán való egyensúlyozástól sem, Bozsik kötetében nincs ilyen pozitív minőség, nincs semmi, ami épen maradhatott volna.

Mindkét kötet jellemzője a művész-szerep identitásválságának narratív reprezentációja, az elbeszélő szerkezetek és értekező-magyarázó szekvenciák, a direkt retorikai kijelentések hangsúlyosabb jelenléte a képiséggel szemben. (Bozsik kötetének talán legsikerültebb versei épp a narratív-esszéisztikus hosszúversek, az Ismerős vidék vagy a Szóval powa című bensőséges Petri-nekrológ.) A metafora-alkotás háttérbe szorulása valószínűleg összefügg a demitizáló, depoetizáló intenciókkal és a posztmodern regiszter-keveredésekkel, jóllehet a metafora-képzés hagyományos technikái is jelen vannak egy-egy versben, azonban a metaforikus képzettársítások ritkán radikálisak vagy újítóak. Inkább lehetőségek, ötletek villannak föl, melyek néha nagyon pontosak és eredetiek, mint az Izzó az iszapban című Orcsik-versben a tiszai uszadékkal sodródó villanykörte metaforizációja, vagy Bozsik telitalálata, „A kereszt rejtvényét fejti az Úr.” Néha azonban, mint például az éjjeli órán megjelenő farkas romantikus metaforájának esetében Orcsik Roland kötetében, meglepően tradicionális megoldások születnek, ráadásul formailag is hagyományosabb, szonett-formájú szövegben. Címadó versciklusában Bozsik Péter is szonett-variációval dolgozik, olyan láncolatot hozva létre, ahol minden vers utolsó sora egyben a következő kezdőmondata, a 15. szonett pedig az első-utolsó sorok ismétléséből áll össze – a szó szerint ismételt sorok homogenizáló formai játéka felszínre hozza az őrült, kannibalisztikus apokalipszis sivár monotonitását.

Terék Anna Duna utca című kötetében viszont eleve rendkívül tudatosan alkalmaz narratív poétikát, hagyományos terminussal élve az elbeszélő költészet műfaját választja, ill. annak (poszt)modern szabadverses válfaját műveli. A látszólag egyszerű, autoreferenciális monológok – „összefüggő versek” – a változatosan és változékonyan ismétlődő szekvenciák, mondatok, metaforikussá váló kijelentések, nevek révén érnek el költői hatást az emocionális tapasztalat fiktív újraíródásában, sajátos módon kristályosítva ki a Domonkos- és Tolnai-féle hosszúversek ismétlés-technikáit. A három ciklusba rendezett 15 hosszúvers sokféle szimmetriát, tükröződést, inverziót rejt magába, melyek révén a ciklikus visszatérések összemontírozódnak a lineáris történetvezetéssel, egy fiatal lány nevelődési regényével, mely a gyerekkori intimitás elveszítésétől a kamasz- és fiatal felnőttkori identitásválságokon keresztül egyfajta belső megtisztulásig és önmegértésig ível. A versbeszéd folyékonysága, melyre a víz-metaforák is rájátszanak, azonban némileg illuzórikus: közelebbről nézve folyamatosan ismétlődő, de közben állandóan módosuló szöveg-mozaikokból, szöveg-intarziákból építkezik, melyek nem pusztán a visszatérő élet-események narratív részecskéiként, „morzsáiként” funkcionálnak (csomagolás, költözés, sírás, ölelés, szakítás stb.), hanem esetenként öntükröző szöveg-metaforákká is válnak. Ilyen például a hajtogatás mozzanata (Gilles Deleuze fontos filozófiai kategóriája is egyébként, melyre azonban itt nem történik konkrét utalás), ahogy az emlékeket a ruhák közé hajtogatják a szereplők az elutazás előtt. A hajtogatásnak mint a síkban kiterjedő szövet/szöveg önmagába rétegzésének egyik lehetséges jelentése a megszokott dolgok átstrukturálása annak reményében, hogy a folytonosság, a stabilitás, az önazonosság megmarad az emlékek átmentése révén. A hajtogatás során azonban az emlékek összesűrűsödnek, betokosodnak, megrekednek a hajlatokban és ráncokban: a szöveg előre haladva mind több járulékos jelentést vesz föl magába, bővül, gazdagodik, miközben a költői szubjektum élete az elszegényedés, a folyamatos kiüresedés felé tart. A lélek gyűrődéseiben felhalmozódó múlt egy idő után olyan súlynak bizonyul, melynek terhe agyonnyomja a szubjektumot, aki hasztalan küzd az intimitás visszaszerzéséért és a női lét kiteljesítéséért, és állandó szorongás gyötri a jövője miatt. A ruhákat ki kell mosni, újra ki kell simítani: „lebegés ázás elúszás zsinór / eloldani életemet / az eső kimosta ruháimból / az emlékeimet”. Terék Anna kötetében a történelmi kataklizma járulékos elem, a fókuszban egyetlen személy individuációjának folyamata áll, mely nem elválaszthatatlan a háborúktól, Jugoszlávia széthullásától, vagy a magyar-magyar kapcsolatok alakulásától, de nem is függ teljesen azoktól. A probléma gyökere sokkal inkább egzisztenciális természetű: olyan fokú intimitás-hiány, mely mint valamiféle népbetegség, nemcsak az elvesztett/elhagyott, háború sújtotta otthoni világot, hanem Budapestet, Isztambult, Párizst is „megfertőzte”; pontosabban olyan életveszélyessé váló állapot, amely elől nem lehet elmenekülni sem az elutazással, sem a hazatéréssel. A mind maszkszerűbbé váló én elvesztése, a múlt elengedése a feltétele egy másfajta szabadságnak, a rossz körökből, végtelen ciklusokból való kilépés lehetőségének. Ehhez a felismeréshez jut el az utolsó vers, ám hogy az elbeszélő-főhős képes lesz-e feloldódni a „pesti esőben”, és az áradás erejére, bízni magát, eldöntetlen marad.

A Bozsik Péter kötetéhez írt utószavában Ladányi István a könyv rövid terjedelmére reflektálva a következő megállapítást teszi: (a kötet) „Sokatmondó az olvasható szövegek változatosságával (…): minden, vers, versciklus megannyi homogén, erős kötet helyét jelöli. Mintha az elmúlt két évtized számos, nem realizált kötetét reprezentálná.” Danyi Zoltán Több fehér című könyvében, saját kifejezésével élve „versfüzetében” a meg nem írt vagy töredékben maradt művek helyét is kijelöli, a hallgatás, a némaság terrénumát is érzékelteti, a hiátust is poétikai elemmé teszi. Négy versciklust említ a kötet végén a zárójeles jegyzet: Több fehér Monológok egy színésznőnek A cs. és kir. rózsakert Háborús versek . Ám az egyes versek nem ciklusonként rendeződnek, a füzet sokkal inkább azt a benyomást kelti, mintha négy különböző könyv kézirata keveredett volna össze, mintha a kéziratlapok véletlenszerűen sodródtak volna egymás mellé valamilyen ismeretlen rendező- vagy destruáló elv alapján, és hogy ezeknek a kéziratoknak a jelentős része meg is semmisült és/vagy meg sem íródott. A Monológok egy színésznőnek ciklust például mindössze egyetlen vers reprezentálja a könyvben, míg legtöbb a „háborús vers”, szám szerint tíz. Ráadásul a címmel és kóddal ellátott rövid költemények egymásutánját időnként áthúzott sorok szakítják meg, mintha a kötet még éppen íródott volna, mikor a lapjai szétszóródtak és utólag már nem lehetne eldönteni, rekonstruálni, mi lehetett a szerző szándéka, ezért a közrebocsátó megőrzi a törlésre szánt, áthúzott lapokat is. (Ahogy ez például Nabokov hagyatékban maradt kéziratával, a Laura modelljé vel is történt.) Míg a másik három kötet esetében a költői szubjektum erőteljesen manifesztálódik minden kudarcával, szenvedésével, bizonytalanságával, vágyával vagy éppen örömével együtt, a Több fehér verseinek esetében rejtőzködő vagy eltűnő szubjektumról, ill. az identitás elmosódó körvonalairól beszélhetünk. (Ezért is remek választás a Nádler-képeknek mint illusztrációknak a beillesztése: a csak néhány mozdulatra redukálódó ecsetnyomok, a fekete festékréteg „kihagyásos” érintkezései a fehér felülettel felerősítik azokat az asszociációs mezőket a versszövegek értelmezése során, melyek a „nyomokban megmaradás” fogalmához kötődnek.)

A hét Tf -jelű vers Danyi költészetének korábbi korszakára, a japán haikuk ihlette, természet utáni „rajzokra”, „vázlatokra” utalnak, ám a visszavonás hangsúlyos gesztusaival egészülnek ki (pl. „Nincs ilyen szín, / nem létezik.”, vagy „milyen madár / milyen jég, miféle nád.”). A kilenc Cs. kir .-kódú darab feltehetően egy szerelmes versciklus töredéke, míg a Monológok egy színésznőnek egyetlen költeménye a gyerekkorba visz. Terjedelmüknél fogva a Háborús versek uralják ezt a nagyon vékony kötetet, és domináns jelenlétük egyúttal az értelmezés alapjául is szolgál, hiszen ez a leginkább „épen maradt” fejezet vagy könyv, melyből a rejtőzködő/eltűnt versszubjektum gondolkodására következtethetünk, és talán megérthetjük azt is, hogyan „veszett el” a többi ciklus. A Háborús versek sajátos inverzét alkotják a másik három ciklus-töredéknek, mert azok a béke-idő „dokumentumai”, a gyerekkor, a szenvedélyes szerelem, vagy a haiku-korszak csendes, szemlélődő korszakának „lenyomatai”, ahol a szenvedés dimenziói és annak nyelvi reprezentációi is szükségképpen mások, mint a háború korszakában. A Háborús versek ugyanis megfordítják a perspektívát, és nem az idillben, a megszokottban vagy az elvártban mutatják föl a repedést, a hiányt vagy a szokatlant, hanem az immár hétköznapivá váló pusztulás képeiben, a naponta arató halál, a fegyverek, a robbanások, a sortüzek, a halottak látványában az abszolút oda nem illőt, a hátborzongatóan idegennek ható esztétikai minőséget. Az Élénk ragyogás és Az ábrákra mered című versekben a támadás után hóra hanyatló emberi testek Mednyánszky László egyedülálló háborús festészetét, a természettel egybeolvadó halott katonák képeit idézték emlékezetembe, mely képeken a természeti környezet és az emberi alak a legnagyobb iszonyatban, a legvégső elesettségben is egymással harmonizáló, egymást értelmező kompozíciót alkot. A szemléletnek ez a tárgyilagossága jellemzi a háború utáni mentális állapot reprezentációit is a versekben, az újra benépesülő strandokon a homokba nyomott izzó csikkek metaforája a traumás amnéziára utal, mely továbbra sem engedi, hogy visszazökkenjen az idő, hogy valóban véget érjen a háború.

Danyi Zoltán költészete az új kötet tanúsága szerint továbbra is őrzi alapvetően képi, metaforikus jellegét, a narratív struktúrák is inkább képeket írnak le, mint eseményeket. Az És az utolsó találat című háborús versben a felrobbanó, szétolvadó virágüzletből néhány friss, bordó rózsaszál csaknem sértetlenül ér földet. Számomra ez a konkrét kép fejezi ki leginkább a kötet egészének tétjét és példázza mintaszerűen a traumatikus narratívák kettősségét, az állandó oszcillációt a halállal való szembenézés krízise és a a túlélés válsága között, „between the story of the unbearable nature of an event and the story of the unbearable nature of its survival” – ahogy Cathy Caruth fogalmaz Unclaimed Experience. Trauma, Narrative, and History című könyvében. Caruth szerint az elviselhetetlen esemény története és a túlélés elviselhetetlenségének története nem kompatibilisek egymással, mert nem ugyanarról szólnak. A kirepülő rózsák túlélik a robbanást, ám elvesztik kontextusukat, törékeny szépségük fölöslegessé, értelmetlenné válik az aszfalton, „túlélésük” ilyenformán csak az agónia meghosszabbítása. Danyi Zoltán kötete a maga minimalista kompozíciós technikáival a megfigyelés olyasfajta érzékenységét kínálja és igényli egyszersmind, mely a trauma néma visszhangjait hallhatóvá és kitörlődött képeit láthatóvá teszi. A fehér a kötet kontextusában nem a tisztaság, az ártatlanság, vagy valamiféle „tabula rasa”, „eredendő némaság” színe, ennek a könyvnek a fehérsége a túlexponált fényképek kifehéredő foltjaira emlékeztet, az elviselhetetlen látványok okozta „színvakságra”, az érzékelés visszafordíthatatlan sérülésére utal. A Radikális minimalizmussal, mégis (vagy éppen ezért) kivételes finomsággal és eleganciával.

Az elemzett kötetek:

 

Bozsik Péter: Gourmandiai partraszállás. zEtna-Basiliscus, 2010.,
Danyi Zoltán: Több fehér. Új Forrás Könyvek, Tata, 2012.
Orcsik Roland: Mahler letöltve. Kalligram Kiadó, Budapest-Pozsony, 2011.
Terék Anna: Duna utca. Forum Kiadó, Újvidék, 2011. Cathy Caruth: Unclaimed Experience. Trauma, Narrative, and History. The Johns Hopkins University Press, 1996. 7.o.

 

Négy verseskötetről. In. Mikola Gyöngyi: A pillanat küszöbén. Esszék, tanulmányok, elemzések. zEtna, Zenta, 2013.
Szerző
Tiszai kentaur (Orcsik Roland: Harmadolás)
A haza foglya (Virág Zoltán–Orcsik Roland (szerk.): Masírozó angyalok)
Szerző
Elolvasom
Az embert a kutya sem irigyli
Szerző

AZ EMBERT A KUTYA SEM IRIGYLI

Lényegesebb-e egy muslinca, mint Hamvas Béla? Hogyan válhat valaki korccsá etnikai-nyelvi értelemben? Megragadható-e egy versben a születés misztériuma? Orcsik Roland Harmadolás című kötete ilyen és ehhez hasonló kérdésfelvetésekkel lepi meg olvasóját. Pethő Anita írása.

„A virágzó folyóban úszni-ereszkedni annyi, mint a legnagyobb misztériumok egyikében részesülni” – írja Tolnai Ottó a Nézni a Tiszát – mint radikális program című esszéjében. Orcsik Roland negyedik, a Kalligram Kiadó gondozásában megjelent Harmadolás című verseskötetében is a Tiszához és általában a természethez való viszony jelenik meg. Pontosabban: az olvasó mindvégig kénytelen gyanakodni, hogy ez esetben nem a folyót szemlélő költő, hanem éppenséggel a költőt személő folyó kerül hangsúlyosabb szerepbe.

Elsőként érdemes kitérni a könyv címére. Orcsik Roland maga tájékoztatja olvasóját, hogy a kötet szerkezetét az utolsó pillanatban megváltoztatta, kijelölte a kezdő és záró szöveget, a többi vers címét pedig jellegzetes avantgárd gesztussal cetlikre írta, majd: „A papírlapokat szétterítettem a konyhaasztalon. Hunyt szemmel harmadoltam. Láttam, hogyan zajlik a Tisza.”  A tudatalatti működésére bízva magát olyan összeállítást hozott létre, amelyben az egymás utáni versek történetté formálódása helyett inkább a váratlan, akár még magát az alkotót is meglepő asszociációs lehetőségeken van a hangsúly. 

Avantgárd gesztusokkal ezen túl is találkozni a kötetben, például Orcsik ugyancsak szétdarabolja és újra összerakja a Fenyőtüskék Hamvas sírjánál 13 számozott, de a tartalmi sorrendiséget figyelmen kívül hagyó versszakát. A Célpontokban a beindított láncfűrész kezdő motívumából fakadóan a szavak mint faforgácsok darabolódnak szét: „Ép.p.en polgár.h.áború / dúl.t az. agyam.ban. / M.o.so.l.yogva fi.gyeltem,/ hogy. u.gráln.ak ki fe.jemb.ől / egym.ás á.d.á.z ellens.égei.” A Házi feladat című versben az utolsó két sor kivételével a „Vedd a szádba politikám. / Tedd a számba politikád” sorkettős ismétlődik vagy tucatnyi alkalommal.

Orcsik megidézi még Tandori Dezső jellegzetes szövegképzési eljárásait is, többek között az állítmány nélkül maradt „így aztán zenét” szókapcsolattal (A forrásponton túl). A sem elhanyagolható tény, hogy a kötet nyitó szövege, a Boszorkánysziget mindent elárasztó kék látomásával egyértelmű rájátszás a cím alatt zárójelben megemlített Derek Jarman Blue című alkotására.

Mivel Jarman művét a filmtörténet legintimebb alkotásának is szokták nevezni, érdemes elgondolkozni azon, miért éppen a Boszorkányszigettel kezdődik a Harmadolás. A sziget-motívum megkönnyíti a magyarázatot: egy intim helyre, a költő belső világába léphetünk be, amely – bár a valóságban is létezik – imaginárius táj. A sziget a kivonulás, a meditálás helyszíne is, és Orcsik a lét alapvető misztériumain elmélkedik verseiben. S ha már szó esett a kötet első darabjáról, itt érdemes kitérni az utolsóra is: az Aranykapu hasonlóan erőteljes, látomásszerű. Befejező mondata – „Az aranykapu lángban áll” – pedig nem lezárásként, hanem sokkal inkább egy olyan út kezdeteként értelmezhető, amelyet a könyv csupán előkészít.

A két pont között a leghangsúlyosabb motívum a vér. Már a Boszorkánysziget is azzal zárul, hogy „Egyedül a vér. Egyedül a vér nem kék. Hanem meleg.” A lét anyagisága kap hangsúlyt, ami nem engedi, hogy a természetből kiemelkedő, azt uraló lényként lássuk az embert. A Kiválasztás azt is megpedzi, hogy az egyén létezése és elkülönülése a többitől képlékeny, hiszen egy vérátömlesztéssel „több testbe, / más erekben foly- / tatódom, / más erek-ciójában forrón, / vagy egy nő ciklusai szerint / más ütemben, pár-/ huzamosan tovább”.

Nincs az emberi létezésben semmi különös és irigylése méltó, ezt leginkább a Dezső nevű tacskóval folytatott „párbeszédek” bizonyítják. Nem csupán ember és állat viszonyáról szólnak ezek a szövegek (mint például az Osztozkodás, amikor a vers alanya azt olvassa ki kutyája viselkedéséből, hogy „Egyik állat sem irigyel”), de továbbmutatnak egy másik esszenciális probléma felé: a nyelvi-etnikai „korcsság”, keverék irányába:

Te pedig azt se tudod,

kinek nyújts kezet

a háborús acsarkodás alatt,

mikor síntér síntérbe harap!

(Vérre megy a játék)

A fenti vers éppen az állatvilág jelenségeit megragadó kifejezésekkel érezteti, hogy a Harmadolásban tulajdonképpen a természet (folyó, növény, állat stb.) figyeli az embert, az ő sajátos problémáit. Az alábbi versben is kibillen a világ a megszokott nézőpontból:

 „Olvasás közben muslinca

szállt a lapra.

Nem nyomtam szét,

lényegesebbnek tűnt

hamvas mondatánál.

(Fenyőtüskék Hamvas sírjánál)

Figyelemre méltó ebben a versben a fenyő motívuma is (örökzöld! – kiemelés tőlem):

Két magas fenyő állt a sír mögött,

Őrzik a tiszta levegőt.

Lépteink hangja a földbe oldódik,

akár a tűlevelűek bomlása.

A kötet egyik legfelkavaróbb versében (Gyanta) a garázsépítés miatt kivágott fa az ember pusztító tevékenysége ellenére is tovább próbál élni: „Még védekezett a fenyő: / gyöngyöző váladék csorgott / a frissen gyalult lécekből.” Ha a lét alapvető misztériumain való elmélkedést tekintjük a látszólag egyszerű kötet tétjének, akkor ennek ez a vers talán a legszebb megnyilvánulása. 

„Az Élet él és élni akar” – írta egykoron Ady Endre. A Harmadolásban ezt úgy lehetne módosítani, hogy a táj él és élni akar, bármit is tesz közben az ember. Mert lehet háború, pusztítás, keletkezhetnek bombatölcsérek, mint sebhelyek, helyükön idővel fiatal fák sarjadhatnak (Ikrek). Nem véletlen tehát, hogy a születés motívuma is oly gyakran felbukkan a kötetben. Ugyanakkor élesen szembeállítható egy gyermek születésének törékenysége: „átölelted, óvatosan, nehogy / megrepedjen a szalmaszál- / gerinc. Apró keze / ökölbe szorítva” (Kórházi fényben) és a természetben zajló folyamatok erőteljessége, robosztussága: „Erőt termel a fájdalom, / vágyat a vajúdáshoz: örvények kavarognak a légben, / szaporábban lélegeznek a fák, fokozódik a sodrás” (Születő tájkép). A saját gyermekkel kapcsolatos élmények felidézése egyébként is a kötet legbensőségesebb szövegeit eredményezi, melyekben lépten-nyomon érezhető ez a törékenység: „Fölfedezted az árnyékod, kis kezed fekete mását / a fehérre meszelt falon” (Árnypróbálgatás). Talán – némiképp megcáfolandó jelen írás címét – mégiscsak van valami irigylésre méltó az emberi létezésben: ezeknek az apró mozzanatoknak a konstatálása.

Orcsik Roland Harmadolás című kötete látszólagos egyszerűsége ellenére sem könnyű olvasmány. Értelmezőként valószínűleg ugyanolyan nehéz kibontatlanul hagyni egy-egy megállapítást, nem gondolkozni egy-egy képen, nem próbálni megérteni azt, csak átadni magunkat ennek a mindenki számára ismerős érzésnek, a létezés elemi élményének. Feltételezhetően megpróbáljuk tudatosan elrendezni magunkban az olvasottakat, és még hosszan, újra és újra elővéve meditálunk egy-egy soron. Hogy ki melyik utat választja, nyilván olvasói attitűdjétől függ, de mindenképp érdemes elindulni az úton, azaz kézbe venni és elolvasni ezt az érzelmekre és az értelemre egyaránt intenzíven ható könyvet.

Pethő Anita

Orcsik Roland: Harmadolás. Kalligram, 2015.     

Kellenek-e még a lázadók? (Fenyvesi Ottó: A szabadság foglyai; Virág Zoltán–Orcsik Roland: Masírozó angyalok)
Szerző
Elolvasom
Tisza-parti határkövek

Tisza-parti határkövek

Harmadolást letéve egy érdekes költői pályaívre tekinthetünk vissza, amely elsősorban a szerző sokféle kötődése mentén írható le: a vajdasági irodalmi hagyományok a kezdeti harsány avantgárdban jelentek meg, míg a Mahler-kötet a multietnikus Osztrák–Magyar Monarchia történelmén keresztül fogalmazta meg a szerző önazonosságát, aki a Harmadolással végleg megérkezett a Tisza-partra, Szegedre. Ez azonban még véletlenül sem bezárkózást, hanem valódi felszabadulást jelent. Nem egyenletes sajnos ez a könyv, de a legjobb darabjai bátor összegzései mindannak, amit Orcsik a személyiség görcseiről és extázisairól, támaszairól és fenyegető ellenségeiről mondani tud.

Még évekkel ezelőtt Orcsik Roland Holdnak, Arccal című könyve kapcsán egy pillanatra felmerült bennem a félelem, hogy a dinamikus, fenegyerekes, noha talán még nem teljesen egyedi hangvételű első kötet, a Rozsdamaró után a szerző az unalmas klasszicizálódás útjára lép. Az új, Harmadolás című kötet első versének kimért pontossága, lassú hömpölygése, amely mégiscsak egy dionüszoszi élményvilággal társul, ennek ellenkezőjéről győzött meg.

Boszorkánysziget címre keresztelt kötetnyitó vers egy Tisza-parti kutyasétáltatás ürügyén az intenzív kék színnel való találkozás orgiasztikus élményét meséli el: „Végül kék / csorgott az égből, a föld alól, bemázolta a teret, gyere, / kelyhed vagyok, / tölts meg.” A költemény Derek Jarmantől vett mottója kulcsot ad ehhez a vershez, sőt az egész könyvhez is: „My skin sits on me like the shirt of Nessus” („A bőröm úgy borít be, akár Nessus ingje”). Az egzisztencia tudathasadásos állapota, a nyugodt önazonosság lehetetlensége van ebben a mottóban. Az emberi létezés mélyén dolgozó békétlenség, örök hiányérzet feszültségteli kettősséget szül: bár a bevezetőben dionüszoszi élményekről beszéltem, itt most pontosítanom kell, mert valójában a dionüszoszi és az apollóni nézőpont váltogatásáról, összeférhetetlenségéről szólnak a versek. Orcsik szövegeiből kiderül, hogy kultúránkat, önszemléletünket a tabuk miatti frusztráció és az ugyanezen tabuk áthágása miatt érzett szorongás kettőssége határozza meg; az önkívület egyfelől alapvető szükségletünk, amely olyan megismételhetetlen pillanatokat szül, mint a Boszorkánysziget felfedezése, másfelől viszont az erőszak, a háború, az ölés is az önkívület egyik fajtája. A bűn és az ösztönös ártatlanság kéz a kézben járnak az önkívületben, és ezt fejezi ki a kötetben az orgia motívuma, amelyet az a Hermann Nitsch művészete hódított meg újra az európai kultúra számára, akire nem lehet nem gondolni, amikor a Turbo folk című verset olvassuk: „És az Úr szája tátog, mint a cápa / undorító állkapcsa, csorog belőle a háború szent, / vörös váladéka, és fürödjék benne a nép önkívületben / harsonázva az idők végezetéig.” A hátsó borítóra írt szöveg, amely önálló, a kötet belső lapjain nem olvasható költemény, tilalomfaként figyelmeztet: „Görcsben és piszokban lubickol itt a dicsőség. / Ne számíts elragadtatásra!”

A grandiózus témaválasztás ellenére Orcsik nem nyelvteremtő, hanem kifejezetten szerény költészetet művel. Legnagyobb erénye a pontosság, és ha még kivételesen néha finoman archaizál is, jelzői mégis telibe találnak, mint amikor a szálló darvakat „légi nomádok”-nak hívja a szerző (Nyaklánc). (Ha hiányérzetünk lehet, az éppen a túlzásba vitt ökonómia miatt van. A könyv néhány nagyobb lélegzetű darabja azt mutatja, hogy Orcsik igencsak elemében van a szavakkal pazarlóan bánó, hosszabb lélegzetű versmonológokban; a rövid, sokszor egyetlen poénra felépített versek viszont — hogy a kötet egyik többször is visszatérő motívumánál, a tiszavirágnál maradjunk — meglehetősen kérészéletűek.) A kötet imaginárius tere is hasonlóan szerényen lehatárolt, otthonos, belakható táj, több szövegben is Tisza-parti sétákra ismerhetünk. Még a visszatérő szereplők is az otthonosság érzését fokozzák. A nagy civilizációs mítoszok személyes köntöst kapnak, így lehetséges, hogy az emberrel ellentétben meg nem hasadt, az ösztöneinek szabad utat engedő, és bűnt mégsem ismerő lény példája a könyvben nem valamiféle félelmetes szatír vagy szilén, hanem egyszerűen csak Dezső, a kedves kis tacskó. Róla írva elmélkedik a szerző az ember és állat felsőbbrendűségéről szőtt örök érvényű vitán, no meg azon a megválaszolhatatlansága ellenére is alapvető kérdésen, hogy milyen lehet a világ nem emberi szemszögből. Egy másik állandó szereplő, a csecsemő korú kislány talán valamilyen köztes állapotot testesít meg, hiszen a világba belépő ember még a nyelv és az idő elsajátításán innen van (Nyelvemlék).

Ezt a tudatosan szűkre szabott, mégis univerzális világot a határok, a civilizációs tilalmak tiszteletben tartásával, de azokra reflektálva térképezi fel Orcsik. A világgal való érintkezés nyelven inneni eszköze, a test sajátos szerepet tölt be a kötet poétikájában. „Ujjam megállt a roncsolt / húsüreg fölött. / Éreztem, tilos tovább” — olvashatjuk az Álomhús című versben, amelyben jól látjuk, hogyan kapcsol be az énvédő illúziókat fenntartó apollóni elv, a felsebzett test mélye, szerves kémiája ugyanis tabu ebben a költészetben. Persze a növekedés és a bomlás életfolyamatai jól látszanak valahol Orcsik költészetének távoli horizontján, azonban szigorú határokat szab meg magának ebben a kérdésben, és sokkal inkább az ásványi világ iránt érdeklődik. A csupaszság, katasztrófa utáni táj, a betonromok, a földből kimeredő csonkok, bombatölcsérek, a felhasított föld — ezek a képek írják le a legjobban a Harmadolás Tisza-parti sétáit (Hajnali megfigyelés; ZsilipAranykapu). Míg a fiatal költészet Nemes Z. Márió elméletileg és a gyakorlatban is kidolgozott poétikája nyomán a szerves anyag, a bomlás és a burjánzás megszállottja, addig Orcsik mintha az élettelen, elemi anyagot, az éles sziklatörmelékeket írná meg. Nála még az állat is éles kis homokszemcsékből van (Kvarcróka), verseiben minden hideg és éles, még a hang is (Nyaklánc), akár a megrepedő jégpáncél a Tiszán (Hajszálrepedés).

Ezt a néha már-már holdbéli, mégis kísértetiesen ismerős tájat azonban emberek lakják. A kopárság iránti elköteleződése ellenére Orcsik folyton-folyvást arra kérdez rá, hogy a táj vajon őriz-e emlékeket a traumatikus múltról, hogy vajon közönyös-e az embert körbevevő világ. A verseskötetet lapozgatva a véres huszadik századra és a balkáni történelem epizódjaira ismerhet az olvasó, de nemcsak jugoszláv partizántörténetek kísértenek a könyv lapjain, hanem némely vers szerzőjük egyértelműen pozitív színben feltüntetett kétnyelvűségét is színre viszi. Szó sincs azonban túlzásba vitt partikularitásról vagy lokalitásról, Orcsik „emlékezetpolitikája” egyetemes. Személyesség és távolságtartás váltakoztatása segít érzékelni a történelmi idő múlását: „Nem én / játszottam itt / pogrom idején” (Padlás). A múlt mint negatívum, hiány, a közömbös tájból vagy lakóhelyünkről mintha végképp kitörlődött volna, sőt néha az individuális emlékezetben is hiába keressük nyomait, csak a gondolat, az akaratlagos megismerés révén léphetünk vele kapcsolatba. A Születő tájkép című vers hajszálpontosan fogalmazza meg, hogy mennyire szükséges a szemlélő aktivitása: „ahogy az éles tekintet / bontja ketté a tájat: / látványra és élővilágra.” A táj az emlékezet beindításának eszköze, de nem az emlékezet hordozója. Általában a tájköltészetben szinte maga a látvány emlékezik, vagy legalábbis szinte automatikusan beindítja az emlékezés folyamatát, amelynek a költő csupán a médiuma. Orcsik ezt a hagyományt úgy írja felül, hogy a gondolati teljesítmény jelentőségét is hangsúlyozza. A Születő tájképben egy levél olvasása révén, tehát egy írásos, szellemi produktumból születik meg az emlékekkel teli táj; a Mint a szikra kicsit egyszerűbb vers arról, hogyan éled fel a meggyfa árnyékában egy haldokló családtag emléke; a Bontás című versben egy hajóroncs szétszedésének zajában csendül fel a hajón elhangzott, egykori zene. A tájba belelátott-belehallott emlék persze nem csak emberi teljesítmény, hiszen vissza is hat az emlékezőre, annak előtörténetére és jövőjére: „Tenyereden a repülő / nyomvonalát látom. / Vágásokat a sajátomon” (Repülő).

Harmadolást letéve egy érdekes költői pályaívre tekinthetünk vissza, amely elsősorban a szerző sokféle kötődése mentén írható le: a vajdasági irodalmi hagyományok a kezdeti harsány avantgárdban jelentek meg, míg a Mahler-kötet a multietnikus Osztrák–Magyar Monarchia történelmén keresztül fogalmazta meg a szerző önazonosságát, aki a Harmadolással végleg megérkezett a Tisza-partra, Szegedre. Ez azonban még véletlenül sem bezárkózást, hanem valódi felszabadulást jelent. Nem egyenletes sajnos ez a könyv, de a legjobb darabjai bátor összegzései mindannak, amit Orcsik a személyiség görcseiről és extázisairól, támaszairól és fenyegető ellenségeiről mondani tud.

Elolvasom

Forrásponton

Orcsik Roland: Harmadolás, Kalligram, Budapest, 2015.

„Ne számíts elragadtatásra!” – szól a borítószöveg befejező kitétele, megelőlegezve ezzel a kötet elsőre nyersnek, lecsupaszítottnak és kimértnek ható beszédmódját, melybe mégis lépten-nyomon beszüremkednek az extázis különböző megnyilvánulási formái, pulzáló jelenései. Vibráló tájak, valószerűtlen élőlények tűnnek fel, miközben nagyon is hétköznapi szituációk játszódnak le a kutyasétáltatástól kezdve a vérvételig. Vagyis egyszerre nyílik meg a képzelet és a valóság labirintusa, egymásba játszva a két szféra keresztbe kötött érzékelésmódját

 

Papp Máté 1987-ben született Kecskeméten. Kritikus, az Új Forrás folyóirat Vers- és Zene rovatának szerkesztője. A Szegedi Egyetemen, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a veszprémi Pannon Egyetemen tanult esztétikát és magyar irodalmat.

 

Orcsik Roland legújabb verseskönyvének borítószövegéből elsőként az derül ki, hogy a szerző a kötet szerkezetét az utolsó pillanatban átalakította: a cetlikre felírt verscímeket behunyt szemmel, konyhaasztalon „harmadolta”, bár a kezdő-, illetve záró verset még a rögtönzött szeánsz előtt kiválasztotta. A két szöveg (BoszorkányszigetAranykapu) térképzetei valóban átfedésben vannak egymással, de a köztük találomra elhelyezett darabok nem minden esetben képesek betölteni „helyi értéküket” – még akkor sem, ha a fentebb vázolt költői koncepció szerint elvileg nem is rendelkeznek ilyesfélével. Ebben a rendezetlenségben tehát ritkán fedezhetünk fel olyan elemet, ami valamifajta mélystruktúrára utalva egy irányba terelné a könyv anyagát.

Nehéz lenne meghatározni azt az erős, ugyanakkor ellebegő érzetet, ami olvasás közben magába keríti a befogadót. Hiszen pontosan a befogadás (mint olyan) problematikus volta alakítja ki azt a viszonylagos tudatállapotot, ami a versekbe foglalt, feltárandó jelenségek kiindulópontja és tárgya is lesz egyben. „Ne számíts elragadtatásra!” – szól a borítószöveg befejező kitétele, megelőlegezve ezzel a kötet elsőre nyersnek, lecsupaszítottnak és kimértnek ható beszédmódját, melybe mégis lépten-nyomon beszüremkednek az extázis különböző megnyilvánulási formái, pulzáló jelenései. Vibráló tájak, valószerűtlen élőlények tűnnek fel, miközben nagyon is hétköznapi szituációk játszódnak le a kutyasétáltatástól kezdve a vérvételig. Vagyis egyszerre nyílik meg a képzelet és a valóság labirintusa, egymásba játszva a két szféra keresztbe kötött érzékelésmódját, valamint az írás aktusának testbe zárt, bekebelező folyamatát, melyben a mélyre ivódott gyerekkori emlékek ugyanúgy feldolgozásra kerülnek, mint a frissen észlelt külső ingerek vagy a belső reflexek, indíttatások.

Mindeközben Szeged városának lírai látképe is kirajzolódik, a hol homokos sűrűséggel hömpölygő, hol jégpáncéllal borított, tükörsima Tisza folyamatos változásban lévő jelenléte mellett. És mintha egy képzeletbeli, őslényszerű folyó is ott tekeregne a versek vájataiban, különleges, helyenként mi(sz)tikus aurát kölcsönözve az időről időre kiáradó, felszínre törő költői képeknek. Az egyes írások viszont nem tudnak egy mederbe terelődni, s bár a szétszóródó szövegszervezésnek akár szimbolikus szerepe is lehet, egy precízen komponált, tematikusan tagolt, következetesebb kötetszerkezetben is nehéz lenne mit kezdeni bizonyos textusokkal, pontosabban azok rövid- és hosszú távú kifutásával.

   A néhol tétova, néhol elnagyolt narráció ugyanis a legtöbbször kimerül a költői munka reflexszerű megfigyeléseiben, valamint a zajlófélben lévő, magát formáló versanyag felskiccelésében. Nem is elvarratlan szálakról van szó, inkább kiforratlan, olykor érdektelenségbe hajló metaforikus áttételekről, amelyek valahogy megragadnak az adott benyomás ötletes körülírása és a hozzá kapcsolódó szóképek önmagukon túlmutató kidolgozása között. A legtalálóbb részletek egyébként a szerző tacskójával, Dezsővel folytatott filozofikus párbeszédekből bomlanak ki. „»A szerelem cefréje önimádat«, / bökte vissza Dezső, / »másnaposan fáj tőle a fejed.« / Nem replikáztam azonnal, / meghajoltam a pimasz válasz előtt, / mégis összeszedtem magam: »A kivétel rontja a szabályt, / a jó ital pedig évek múltán is hatásos«, / válaszoltam diadalittasan / a kanapén elterülő, / fekete korcsnak.” (Négyszemközt) A kutya-gazda dialógusokon kívül a napfény városának folyékony szentélyéhez kötődő képzettársítások és elemi élmények teremtenek maradandó együttállásokat az újra meg újra kizökkenő – többek közt emlékeket rekonstruáló és mindennapi eseményeket rögzítő – futamok között, melyek sokszor csak rutinos ujjgyakorlatokként (Teljes erőből, Peremvidéki kéj, Nem kopik a hang) vagy a sorból kilógó, „térfogatkitöltő” adalékokként (Házi feladatNyelvemlék, Könny és kecsap) hatnak.

Ezzel együtt van egy szimpatikus szertelensége, elengedettsége ezeknek a daraboknak, a koncentráltabb kísérletek fókuszában azonban szervesebb összefüggések villannak föl. „…egy apró tündér / elhagyta a kék paripáját. / Azóta magában járja az erdőt, / csüggedten, mert nincsen párja, / nélküle láthatatlan, / csak néha tűnik elő, / amikor lúdbőrözik a víz, / sugdolóznak a bokrok.” – írja a Vilin konjic című versben Orcsik, sejtetve az érzéki látomások átlényegítő voltát, amely a következő részletben is felfénylik. „Megfordulunk, / a zaj elől a fák közé. // Beljebb, / az erdő forró anya- / méhében szikracsillanások: // Az aranykapu lángokban áll.” (Aranykapu) A legendás, öreg bálna-roncsként partra vont, majd lebontott hajó leírásában (Bontás), egy szürreálisan szétmálló álom visszaidézésében (Kvarc róka) vagy a fentebb idézett versekben tehát sokkal jobban artikulálja magát az a lírai hangvétel, melynek tónusában mindinkább Lanczkor Gábor vagy Győrffy Ákos megszólalásmódjának visszhangjai fedezhetők fel, az avantgárd ízek és az elévülhetetlen Tolnai Ottó-hatás mellett.

A mesés motívumok, illetve a már említett mitizáló attitűd késztetései úgy tűnik, elevenebb megoldásokat, fordulatokat idéznek elő a Harmadolás darabjaiban, mint az ún. hétköznapi történeteket továbbíró gesztusok, melyek nem képesek átfordítani magukat arra a költői nyelvre, amely nemcsak a lírai átlényegítés, hanem a versbe vetített világérzékelés alapvető viszonylatai felől is megközelíthető. Hiszen a – Heidegger/Hölderlin-féle – „költőien lakozás” nem feltétlen elvont (inkább folyton a tárgyát kereső) gyakorlatot, nem korlátlan (inkább a saját határait feszegető) létmódot jelent. Az Orcsik Roland által képviselt lírai karakter megfelel ennek az ideálnak, végső soron ügyesen lavírozva a realitás és a fantázia, az érzékiség és az intellektualitás, a visszafogott eszköztelenség és a tudatos hatáskeltés között, a kötet összegészében mégsem tud hozzáférkőzni a költészet (jobb szó híján) mibenlétéhez. „Erőt termel a fájdalom, / vágyat a vajúdáshoz: / örvények kavarognak a légben, / szaporábban lélegeznek a fák, / fokozódik a sodrás (…) a gátmetszés után / rúgkapálva sírt, / élni akart / a tájkép.” (Születő tájkép) A félig születőben lévő, erőltetetten világra hozott  írásokat pedig nem írják felül azok a kivételes részletek, melyekben a szerző befogadói (költői) kompetenciái egységesítő módon átformált valóságdarabokat forgatnak ki magukból.

   A Harmadolás befogadása egyszerre hívhatja elő az olvasóból a felfokozott és a lanyhuló figyelmet, mintha a szerző mindig csak a forráspontig hevítené azt az időről időre megszilárduló, de alapvetően cseppfolyósodó versanyagot, melynek kontúrjait ennek a kötetnek nem állt módjában/szándékában letapogatni. Ahogy kifürkészni sem sikerült teljes mértékben a lángokban álló aranykapun inneni és túli jelenéseket. De lehet, hogy csak az olvasóra vár a feladat, hogy újra meg újra bújjon rajta. „Elfáradt a szemem, / becsukom a könyvet. // Lassan elpárolog / az olvasott adag.”

Papp Máté

Elolvasom
„A rombolás pompája”
Szerző

„A rombolás pompája”

Orcsik Roland: Fantomkommandó

Azóta várok egy Orcsik-regényt, amióta hallottam a szerző Dezső kutyáról szóló költeményeit, melyek amellett, hogy lírai hangvételűek, nagyon epikusak is, és – mint minden igazán jó vers – magukban egy-egy teljes univerzumot jelentenek; ebben a tekintetben eposzértékűek. Orcsik elbeszélői vénája igen erős – ez úgy az irodalmi esteken, mint a hétköznapi beszélgetésekben tetten érhető nála. Közben nem tudtam, hogy készül a Fantomkommandó című regénye, ezért a legutóbbi zEtna-fesztiválon igen kellemesen meglepett vele. Az ott felolvasott részlet végképp meggyőzött, hogy azonnal akarok belőle egyet: utóbb mégsem loptam el, magam számára is meglepő módon inkább kivártam, amíg a kiadó küld nekem egy recenziós példányt. De a postás hamarosan csengetett is. Egyszer. Mire másodszor is megrángatta volna a rézcsengőnket, már oda is értem lélekszakadva.

Megpróbáltam ezt a karcsú kötetet beosztogatni magamnak, mint egy kis csomag ízes bonbont – sikerült három napra elhúzni. Több mint egyszerűen olvasmányos: gyakran azon kapod magad közben, hogy a plafont bámulva elmerengsz az olvasottak felett, de aztán máris falod tovább, mielőtt végiggondolnád az aktuális problémát – arra majd ráérsz ebéd közben vagy a szerkesztőség felé bringázva, hiszen úgyis élni fog benned minden mondat.

 

Háború. Balkáni. …kicsit kezdett már nekem sok lenni a jóból: mert ugyan sorra igen jól megírt regényeket olvastam a témában eddig is, viszont kicsit zavart, hogy lám, ez most a divattéma, a magyarországi kiadókat, úgy látszik, ez érdekli szerzőinktől a leginkább, aztán többnyire olyanok írnak a harcokról vagy a front mögötti történésekről, akik a közelébe sem szagoltak a háborúnak. (Mit szólna ehhez Hem Papa?!…) Nos, Orcsik Roland sem vett részt a balkáni vérfürdőkben – viszont nem is azokról ír! Báris nem közvetlenül róluk. „A rombolás pompája” közvetett módon jelenik meg a kötet oldalain.

Adott egy bácskai kisváros, ahol zárva vannak a boltok és a hivatalok, a vadaspark állatai szabadon kószálnak az utcákon, ahol ember alig mutatkozik, nincs víz, nincs áram, telefonvonal, semmi. A polgárok leginkább csak éjszaka merészkednek ki a kúthoz sárga vízért, egyébként álló nap bedeszkázott ablakok mögött ülve fürkészik a réseken át a kinti világot. Abban sem biztosak, hogy ténylegesen háború folyik – míg volt tévéadás, a helyi média az ellenkezőjét állította –, bár a rendőrséget és a katonaságot átvezényelték valahová. A civil polgárság katonaköteles férfiúinak egy részét is behívták, mások leléptek külföldre, s azóta sem ezekről, sem azokról semmi hír. Szinte posztapokaliptikus a hangulat.

Ezen kulisszák között zajlanak a főhős, Spenót, és szüleinek, valamint barátainak kalandjai. Kóma nevű, zajzenét játszó zenekarából csak Lópata marad itthon, viszont később rátalálnak még Anikóra, azaz Tollra is, aki a park közepén lakik egy csimpánzzal és két szurikátával egy szintén bezárt egészségügyi állomáson. Ők különböző indokokkal napközben is elcsavarognak időnként – ilyenkor többnyire meseszerű kalandokat élnek át –, de leginkább maguk is valamelyik zárt helyiség biztonságában húzódnak meg; a zenét csak „képzeletben” hallgatják, gondolatban járják körbe a világot – a háttérben meghúzódó sorsok leginkább ilyenkor rajzolódnak ki előttünk –, és bár érzik, hogy el kellene indulni valahová, mindegy, hová, de el innen, az első lépéshez igen nehezen születik meg a lendület…

Külön értéket ad ennek az ízes/míves prózának, hogy szinte az összes karakter vállal narrátori szerepet is, szinte fejezetenként váltják egymást, és bár az a bravúr nem valósul meg, hogy minden hang teljesen egyedi színt kapjon, ezek a figurák mégis mind vannak annyira életszerűen kidolgozottak, hogy a narrátorok mégis elkülönüljenek, például a gondolataik, motivációik, temperamentumuk síkján. (Itt is szerepel egy kutya: Snoopy. Szinte vártam, hogy ő is narráljon, hiszen majdnem olyan furfangos jószág, mint Dezső…) Úgy érzem, Orcsik jelentősen épített Gion nagyprózáira, ami jó kiindulópont, hiszen itt is többnyire fiatalok a főhősök – és úgy vélem, Gionnak is az ifjúsági regényei a legerősebbek –, egy helyütt számomra lúdbőröztető módon meg is idézi őt, jelesül az Engem nem úgy hívnak című kisregényt: amikor Anikóról kiderül, hogy „őt nem úgy hívják”. Ám ez a gioni zamat csupán startkő, nagyon messzire el tud innen a szerzőnk rugaszkodni: ugrani, sőt, szállani. Hősei, hibáik ellenére – vagy éppen azok miatt! – mind nagyon szerethetőek. Lelkesítő módon életteliek, hitelesen megformáltak. De ugyanígy a kulisszák is élethűek, még olyankor is, ha épp csak néhány odavetett mondattal vázolja fel a szerző a helyszínt. Az illat illat, a szag szag, a hangok elevenek, az ízek a nyelveden elomlanak olvasás közben, a színek sötét tónusukban tökéletesek, az érintés pedig érintés: simogat vagy beléd karmol. Orcsiktól nem áll távol a groteszk, az abszurd sem, de meseszerű elemekben sincs itt hiány. Ha másként nem tudja kiszabadítani hőseit egy ketrecből, akkor elaltatja a kis gonosz manót, és előránt az ingujjából egy kövér, lusta patkányt, aki majd kihalássza a kulcsokat a minidiktátor nadrágzsebéből… Az író jól tudja a szabályt: regényíráskor mindent szabad – csak ismerni kell a mértéket.

Kedves „verseken edződött” barátom: gratulálok az első regényedhez – amiről el sem hiszem, hogy első, fejben biztosan megírtál már néhányat –, köszönöm neked olvasótársaim nevében is; aztán remélem, továbbra sem fogsz megfeledkezni a próza szerelmeseiről sem!

Elolvasom
„A szép falvak szépen égnek”

„A SZÉP FALVAK SZÉPEN ÉGNEK”

Orcsik Roland: Fantomkommandó

A létrehozása pillanatában is erősen utópisztikus, így születésekor pusztulásra ítélt jugoszláv álom szétfoszlásának ábrázolásai lehetőségei közül Orcsik Roland első regénye a disztópikus, apokaliptikus irodalmi tér kulisszái között találja meg azt a hangot, amelyen megszólalva a háborúban élhető élet kellő objektivitásásal megragadható. KOVÁCS KRISZTINA KRITIKÁJA.

Srđan Dragojević címben idézett filmje a kilencvenes évek délszláv háborújáról/háborúiról (?) szóló ikonikussá vált, ám minden oldal számára támadási felületet kínáló alkotások (Emir Kusturica: Underground (1996); Milčo Mančevski: Eső előtt (1994)) sorát gazdagítja. A szép falvak szépen égnek részben nem hibátlan, olykor hatásvadász megoldásai miatt nem tudott belépni abba a tartományba, ahol a háború természete indulatok felkorbácsolása nélkül látszódhatott volna.

A Jugoszlávia széthullása óta eltelt negyedszázad szépirodalmi (Miljenko Jergović: Szarajevói Marlboro (1997); Majoros Sándor: Meghalni Vukovárnál (2003); Danyi Zoltán: A dögeltakarító (2015)) és filmes (Danis Tanović: Senkiföldje (2001)) produktumai között persze jócskán akad olyan, amelynek tétjei között a felelősök keresésének, a moralizáló vagy morális állásfoglalások megtételének gyanúja fel sem merülhetett.

A létrehozása pillanatában is erősen utópisztikus, így születésekor pusztulása ítélt jugoszláv álom szétfoszlásának ábrázolásai lehetőségei közül Orcsik Roland első regénye a disztópikus, apokaliptikus irodalmi tér kulisszái között találja meg azt a hangot, amelyen megszólalva a háborúban élhető élet kellő objektivitásásal megragadható.

Az író dolga nem könnyű, hiszen a vajdasági magyar irodalom története a birodalmak bukását láttató, a periférián való létezés módjait, a túlélés technikáit ábrázoló alkotók és szövegek története is. A mesterek kezét nem is mindig sikerül elengedni, bár talán természetes, hogy egy negatív utópia céltalan, gyűjtögető, a szemétben turkáló hőssel kezdődjön: Dubravka Ugresićtől Tolnai Ottóig sokan, sokféle módon használták ezeket a motívumokat a térség megragadásának vágyától vezérelve. Talán az sem baj, hogy az égő Krisztus szobor vagy a történelem körforgását megtestesíteni hivatott, a háztartási hulladék tárolásában új célt kapó kerti budi szimbólumait olvasva Gion Nándor és Mészöly Miklós prózáinak árnyéka, a zenei párhuzamok szövegbe applikálása kapcsán pedig Jódal Kálmán „diszkográfiájának“ tételei vetülnek a regényre. Mert látható, a szülőföld, a mindenkori határvidék megírhatóságának módjai az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjai óta nem változtak, miért is lenne gond a szimbólumok ismétlődése. Mégis, az atmoszférateremtésre használt intertextuális bázis izgalmas működtetése ez esetben sokszor elmarad, a Fantomkommandó, éppen a motívumvándorlások működtetése terén nélkülözi a leginkább a nyelvi erőt, elbeszélői pedig éppen itt, a vendégszövegek felmondásakor veszítik el legtöbbször a témához illően szenvtelen és apatikus hangjuk természetességét.

Orcsik regénye egy meg nem nevezett vidéken játszódik, hősei a kamaszkor és a felnőtt lét határán botorkáló fiatalok. Mindennapjaikat a háború közepén is a zene iránti szenvedély változatos megnyilvánulási formái (zenekaralapítás, lemezgyűjtés, kazettamásolás) töltik ki. A történetet kezdetben elénk táró, protagonistaként megjelenő fiú a jól körülhatárolt konvenciónak megfelelően a háború teremtette kulisszák és szabályok közt veszik bele barátaival a szülőhely és környéke egyre inkább lepusztuló tájaiba. A szüzsé így vizualitással, a filmes montázs narratív technikáival is erősített utópisztikus „road-movie“-ként szabadul rá az olvasóra. 

A név nélküli vagy beszélő nevekkel (Toll, Spenót, Lópata, Travolta) jelen lévő hősök, a főszereplő galerijének tagjai, ahogy a posztapokaliptikus szövegek kötelező elemeként megjelenő kutya, hol egy pszichedelikus álom alakjaiként, hol a monarchikus és jugó nosztalgia figuráiként téblábolnak a szövegtérben. Játszótereik a kis közösség házai, kamrái, kerti illemhelyei, míg az egyre inkább lepusztuló, bemocskolódó, elrohadó épített környezet és a körülöttük egyre inkább burjánzó táj a háborús állapot állandósulását hivatottak kifejezni. Az elbeszélő eközben a kulturális folytonosság minden fontos motívumát igyekszik kijátszani: a monarchikus építészet egységes identitást képző elemei (l. szélmalom), vagy az egymást követő népirtások harctere, a bizonyítékokat elsodró, elmosó folyó motívumának szövegbe építése poétikus, ám váratlan fordulatokat nem sokszor kínáló tereptárgyakként jelennek meg időről időre: „Disznótorok idején a nagyszülők mindig felöntöttek a garatra, majd mint valami csúszómászók a föld alól, előnyüzsögtek a Tiszába lőtt emberek, a megerőszakolt asszonyok, a vagyonelkobzások tiltott történetei.“ (102.)

A hangulatteremtés módjai között pedig a nosztalgia hatásfokát biztosító tárgykultúra lajstromba vétele is rendre ott szerepel. Bizonyítva, hogy „Jugoszlávia nincs többé“, ám álma a tárgyak kitartó lajstromozásával egy-egy pillanatra visszahozható:  „[A] csajok a legszínesebb ruhákban tűntek fel, a pasik pedig a kötelező Levi's farmerban, Adidas, Puma vagy Nike sportcipőben.“ (135.)

Hasonló, az előképekről (Szenteleky Kornél, Svetislav Basara, Aaron Blumm prózái) leszakadni képtelen szerepben van jelen a vajdasági irodalmak egyik nagy mítosza: hősünk a tájba belevesző biciklistaként bukkan fel többször, olyan figuraként, aki e tevékenységével a háborús pusztítás közben is idillt és harmóniát teremtve kerekezik végig a szövegen. „Nem érdekelt, hogy van-e háború, vagy nincs, vagy hogy mit fogok találni a házunk helyén.“ (100.)

Hatásosan működik viszont az a szenvtelenségből és közönyből megfigyelői attitűdöt teremtő hang, amellyel tévelygő hőseink az eseményeket narrálják. A történetet kezdő, céltalanul lődörgő figura szólamait szülei és bandája tagjai veszik át időről időre. Az egymást követő narrátorokat pedig, amikor az unott közöny hangjának monoton neszezése végképp elringatja az olvasót, nem is olyan könnyű követni. Az olvasó elbizonytalanítása, az egymással mellérendelő viszonyban álló elbeszélők történetei láthatóan az egymással felcserélhető krízisek tapasztalatát hivatottak kifejezni: „Senki sem robbantotta ki ez a háborút, rákos sejtként öröktől fogva alattomosan dolgozik, s hol az őseinkben, hol bennünk, hol az utódainkban támad fel.“ (218.)

Miközben pedig a normalitás határán csak a hétköznapi cselekvéssorokokhoz való mániákus ragaszkodás képes megtartani a regény szereplőit, legnagyobb ideájuk, a zenekaralapítás vágya a legnagyobb abszurditásként tartja össze a történetet. És éppen itt, a tempó, a ritmika, a szöveg mögött hallható zenei alapok terén tudja ez a próza igazán emlékezetes pillanatokkal megörvendeztetni olvasóját.

Hogy a valójában nem látható, csak a pusztulásban, az összetorlódó szeméthalmokban, a növekvő koszban, a régi élet fokozatos elvesztésében megtestesülő háború mögött „mindig szól a zene“, a beat-irodalom nosztalgiáját, a „farmernadrágos próza“ hangulatát írja rá a regényre. Ez az, ami nem válik kárára, ahogy a háborúról szóló, hol jobban, hol kevésbé működő sommás megállapítások közül is elsősorban a pusztítás erotikumát hangsúlyozók emelkednek ki leginkább: „Ez a háború leginkább egy baszatlan kurvára hasonlított: bárkinek széttárná a lábait, csak nincs, aki jól megrakja.“ (97.)

Soha nem látott képekkel nem dolgozik, váratlan fordulatokkal nem szolgál, így a várhatónál kevesebbet is kockáztat Orcsik Roland első regénye. Posztapokaliptikus ex-Ju-prózaként azonban korrekt, működő vállalkozás.

Elolvasom
Nem számítunk rá, de mégis elragad (könyvkritika)

Nem számítunk rá, de mégis elragad (könyvkritika)

Orcsik Roland: Harmadolás, Pesti Kalligram, 2015

„Ne számíts elragadtatásra!” – figyelmeztet Orcsik Roland a 2015-ben megjelent Harmadolás hátsó borítóján található rövid szövegben, ami beillik ajánlónak, versnek (kötetnyitó- vagy éppen záró-? esetleg utóhang?), vagy akár szerzői kommentárnak is. A figyelmeztetés hiábavaló, a gondosan kiválasztott első vers máris magával ragadja az olvasót. A Boszorkánysziget persze nem az egyetlen mű, melynek ez sikerül, a több mint félszáz írás közül számos akad, ami sodrásával egy pillanatra sem engedi el az olvasót, azonban kevés olyan van közöttük, amely ennyire esszenciálisan tudná képviselni a kötetet. A Harmadolást záró Aranykapu például kiemelt pozíciója (és ezáltal szerepe) ellenére sokkal kevésbé állja meg a helyét.

Az említett Boszorkánysziget azonban tökéletes arra, hogy képet kapjunk a kötetről, hiszen annak főbb témáiból számtalan már itt is megjelenik (a Tisza és általában a természet; Dezső, a kutya; a kevertség és a félállapot), ráadásul egy olyan, már-már mágikus realizmusba hajló képben, melynek nyelvezete sokszor visszaköszön a későbbiekben (pl. Kvarc róka, Hajnali megfigyelés). A Harmadolásban megszólaló beszédmódok közül talán ez az egyik legerőteljesebb (és a leginkább költőinek nevezhető) – Orcsik megfogalmazásai hihetetlen erővel hatnak az olvasóra, ráadásul a versek tetőpontján mindig sikerül egy frappáns lezárást találnia, amely utána nem hagyja nyugodni az olvasót („Ekkora valaki, vagy én, belemartam a kezembe. Kék hasítás // a vékony rétegen. Kék indulat a húsban. // Kiserkentem. // Egyedül a vér. Egyedül a vér nem kék. Hanem meleg.”, Boszorkánysziget, 11.).

Ezek a frappáns megoldások a más jellegű versekben is jelen vannak. Visszatérő elemei a könyvnek a Dezső kutyával folytatott szóbeli pengeváltások. A tacskó szarkasztikus, cinikus kiszólásai, vagy legalábbis a mondatok, amiket a versek beszélője neki tulajdonít, sokkal játékosabb írásokat eredményeznek. Ez a játékosság azonban nem jelenti azt, hogy könnyedebbek lennének. Még azok a szövegek is, amelyek egy csattanóra vannak felhúzva, súlyosnak hatnak a kötet szövetében (elég csak elolvasni az Osztozkodás zárlatát, hogy megértsük, mire gondolok: „Felém fordította fejét, // kiolvastam szeméből: // »Egyik állat sem irigyel.«”, 53.).

A kutya-versek jól illeszkednek a Harmadolás többi szövegéhez is, ugyanis függetlenül attól, hogy mely tematika kerül éppen terítékre, visszatérő elemük az értelmiségi ember szerepében élő beszélő szembesülése az idegennel és az idegenséggel. Ez az idegen lehet a vele olyan sokszor kritikus Dezső kutya, máskor a Tiszánál tett séták során megkerülhetetlenül jelen lévő természet.

A természettel és úgy általában a tájjal foglalkozó versek erős irodalmi hagyományban gyökereznek. A Tiszához köthető alkotások esetében a legkönnyebb megragadni ezt – Petőfi Sándort maga a könyv is említi, de a kötet tájleírásaiban, az ember-természet viszony ábrázolásaiban is találni előképeket. A Kilátó című vers, melyben a természet szinte csak áttételesen van jelen, például egyáltalán nem áll távol Oravecz Imre korai táj- és természetleíró verseitől. De nem Oravecz az egyetlen kortárs hatás: név szerint kerül elő Tandori Dezső, de említhetnénk Petri Györgyöt is – különösen, mivel mindkettejükre hivatkozott interjúkban is Orcsik Roland.

Kettejük közül talán Tandori hatása az, ami helyenként nem tesz jót a szövegeknek, egyes avantgárd hatású költemények ugyanis nem működnek olyan jól, és mintha ki is lógnának a mű egészéből (különösen a Célpontok központozásra épülő játéka az, ami szemet szúr). Mindazonáltal ezek a gesztusok egyáltalán nem olyan zavaróak, hogy elrontsák a kötet nyújtotta élményt, sőt, ha hihetünk a fülszövegnek és Orcsik azóta adott interjúinak, akkor magának a könyvnek a szerkezete is egy avantgárd akció keretében lett kialakítva, ez pedig – minden véletlenszerűség ellenére – meglepően jól sikerült. Azzal, hogy Orcsik ellenállt a ciklusokba rendezésnek (elmondása szerint azért, mert túl sok ciklus lett volna), sokkal koherensebb kötetet teremtett (talán csak egyetlen pont van, ahol a versek sorrendjét utólag módosíthatta volna: a Vérre megy a játék és a Dezső orra képében két kutyás írás kerül egymás mellé, ami kicsit belerondít az amúgy egyenletesen megoszló rendszertelenségbe).

Harmadolás tehát egy izgalmas mű, melyben számtalan különböző hangulatú vers keveredik, de ennek ellenére is képes egységes képet adni az olvasónak. Orcsik témái – melyekből többet jelen kritikában nem is említettem – mélyen emberiek, és a költői hang, amin megszólal, képes arra, hogy elvarázsolja az olvasót, ráadásul úgy, hogy a szerző sutba vágja a hagyományos szerkesztési módokat és a véletlenre bízza, hogy hogyan áradnak a versek.

Szabolcsi Gergely

Elolvasom
Hat szem közt a háromról
Szerző

Hat szem közt a háromról

Mircea Vremir: Cherhana
Adott három kortárs szerző egy-egy kötete, eltérő stílus, más kompozíció. De mégis van olyan kifejezés, amellyel mindhárom összefüggésbe hozható: az egzisztencialitás. Az alkotásokban feltáruló gondolatok differenciálhatóak több síkon, adott esetekben mélységeket vagy épp magasságokat tárnak fel, olykor nyersen, máskor heves érzelmekkel. Mindennapok hercehurcáiba történő belegabalyodás, vagy éppen szükségszerű ismétlődés topikjai szövik át ezeket a lírai műveket. A versek tördelése, konstruáltsága ugyancsak sokatmondó a befogadó számára, különlegessé válnak a kétsorosok, a felcserélt, de megszámozott szakaszok. Utóbbi Orcsik Roland Fenyőtüskék Hamvas sírjánál című versénél figyelhető meg, ahol a második szakasszal indít, majd a hetedik követi, és így vezeti az olvasót a szöveg tizenhárom szakaszon keresztül. Projekciók, ellentétezések, távolódó és közelítő nézőpontok forrnak össze, megalkotva a befogadó számára egy olyan közeget, amelyet felfedezhet.
Megfogni a megfoghatatlant, első ízben így jellemezném Áfra János Két akarat című verseskötetét. A szerző első kötete Glaukóma (2012) címen jelent meg, melyben testtörténetek elevenednek meg. Második kötete felejthető könnyűséggel szólaltatja meg a lírai én világát, egy olyan világot, amely testek-képzetek-formák körül mozog. Egyes szövegeit képzőművészeti alkotások inspirálták, ezért válik érezhetővé az a valami, amit megfoghatatlannak minősítettem. A kötet mottóját olvasva – „Így lehet elmondani könnyen / felejthető mondatokban, csak így / hagyhatunk el belőle mindent” – arra következtethet az olvasó, hogy redukált közlésmódra építi a szerző líráját, minden és semmi oppozícióra. A hat részre tagolt kötet a következő fejezetcímeket viseli: Gyermek és póráz, A keresés ritmusa, Kétfajta szeretet, Az üresség ígérete, Ha most kezdenénk, továbbá az Aki végez. A címek is bonyolult viszonyról árulkodnak, amely az önzés, kisajátítás, ide-oda csapongás érzelmi végleteiről szól. Ha egy skálán kellene ábrázolni a versekben megjelenített (emberi) kapcsolatokat, akkor a következő dimenziókat fogná át: kötődés, elszakadás, keresés, megtalálás, elvesztés. Az Ami visszafordít című vers a másik után való vágyról szól, arról a létről, amelyet még egy köldökzsinór tart össze, megjelennek a létezés játszmái. Azonban ezek a játszmák végeláthatatlanokká lesznek („…majd hajszoljuk/ egymást egy növekvő körben, ahol sosem érhetlek utol,…”), a beteljesülés és vágy szenvedéssé alakul és paradox módon kerül kifejezésre: „Elvesztesz mindenemmel vagy megtartasz/ mindenemmel..” Ezek után már csak az elengedés marad hátra, hiszen ezek a játszmák „mérgezőek” lehetnek, a verszárlatban is erre kerül a hangsúly („lassan beleég a gyűlölet a szeretet szerveibe.”). A kétsorosok – Úgy volt, hogy nem volt úgy, vagy Az ijesztő sokaság – egyfajta feloldásai az élet- és a másikhoz való kötődés dilemmáinak, azaz megjelenik a boldogság mint elmakacskodott végzet, továbbá kontrasztba állítódik az eltávolódás-ragaszkodás perspektívája.
Mégsem ugyanaz című alkotás egy játékképzetet ír le, melyben a természet és fantáziában létrehozott nőkép jelenik meg. De ez a nőkép arctalan, a vak ló motívuma, amely eltakarja az alakot, valamint a „Nem férek hozzá a figyelőhöz” sor támasztja alá. A továbbiakban pár sor a szerző egyik olyan szövegéről, amelyet Alex Stoddard (amerikai fényképész) fotója1 ihletett, Felejtés a szöveg címe, amely szinte vizuálisan láttatja az olvasóval azt, hogy mi történik a versben: billenő hintaszék, repedő fal, egy szoba, lebegő haj s végül az elmúlás, vihar után „nem marad más, csak fehérbe bábozódott asszony/ a tér törmelékein.” Nem csupán az imént említett verset inspirálta egy másik alkotás; a Sodrást például egy installáció2 sugallta, amely egy behálózott teret ábrázol: székekkel, zongorával s átláthatatlan járatokkal. Ezek az átláthatatlan járatok labirintusbeli tévelygésbe vezetik a nézőt, és a szövegkorpusz is ezt a tévelygést adja vissza: „Féregjáratokat nyitnak végeláthatatlan zsinegek…” Az Áfra-kötet minden hasábján ott rejlik a befogadó egy darabja, átéléssel kellene belemerülni a szövegekbe, majd elgondolkodni azon, melyek azok a lépcsők, amelyeken átmentünk, netán melyek várnak ránk, ha várnak?
Mit is jelent a Harmadolás? Orcsik Roland könyvének szerkezetéről maga a költő vall: „Hunyt szemmel harmadoltam” – meghatározta a kezdő, illetve záró verset, a többi alkotás címét papírlapokra írta és konyhaasztalán terítette szét, következő lépésként történt a harmadolás. Bizonyára már sejti az olvasó is, hogy három fejezetre osztott műről van szó…
Ezekben a lírai költeményekben olykor megjelenik valami meseszerű, ami átcsap a realitásba, ezen felül pedig működik a szimbiózis a boszorkányság-állat-ember-emberállat között. Megjelenik a nyersség, ösztönszerűség, domesztikálódás az Idomítás és Vérre megy a játék című versekben a kutya motívuma révén, mely az ember állati énjére utal („Te is korcs vagy, gyanús keverék” – ugatja az utóbb említett versben a kutya). Ez az ember-állat fogalom viselkedésben egyaránt kifejezésre jut, az Idomításban a lírai én farkasszemet nézve az ebbel próbálja eldönteni, hogy ki áll a bizonyos hierarchia csúcsán.
Természetben való lét és ennek szférái a vizualitás által rajzolódnak ki az olvasó számára, az Aranykapu című verset olvasva szinte érezni az avarszagot, és hallani a markológépek zaját, a külső világot, az ismertet, párhuzamba állítva az egyén számára ismeretlennel: „Akár a belső szerveink / ismeretlen terep.” Nem marad ki az emlékezés motívuma sem – amely az álommal összekapcsolódva visszatérést enged a gyereklétbe –, ez a kettős, az álom és az emlékezés a Vágás című költeményt szövi át: „Felriadtam, / eszembe jutott egy gyerek- /kori filmrészlet. Ugyancsak ez figyelhető meg a Boszorkányszombat kapcsán: „Újraszervesül a gyerek-/korod”. Borzongás, fájdalomérzet hatja át az Álomhús című verset, amely negatívan ható képsorokra épül. Vér, seb, horzsolás, ütésnyom határozzák meg az ébredés mozzanatát, a percepció során válik „hozzáférhetővé” a mű. Groteszk fájdalomélménynek nevezhetném a Célpontokban leírtakat s nem utolsósorban ábrázoltakat. Az ábrázolás a központozással jelzett megszakítottság, így a pattogás terévé válik. A „polgár.h.áború/ dúl.t az. agyam.ban..” – szavakat megtörő pontok akár puskagolyó szimbólumai is lehetnének. Megjelenik egy szétfűrészelt koponya képe, ami a kiüresedés/kiüresítés műveleteivel függ össze, az óriásnak hitt gondolatok átminősülnek bolhányivá, mintha nem lenne jelentőségük. Kivetül az értékvesztettség is, csakhogy a mentesítés eszközévé válik, hiszen a nyomasztás óriás terhét felszabadult boldogságérzet váltja fel: „örültem, ho.gy többé/ nincs mitől félne.m.” Kísérletek arra, mi lehet az a megkönnyebülést kiváltó érzés a lebontás, roncsolódás, szóródás folyamatának végén. Adott esetben pedig a létezést az isteni hatalom törli el – erről szól a szerző Turbo folk alkotása –, melyben az intertextualitás révén teremtődik újjá a létezés kérdése, hiszen a háború megmarad és a profán ember fürdőkádja lesz, ahol kifejeződésre juthat az önkívület állapota. A szerző költeményeit intenzívnek nevezhető fantáziavilág uralja, létformákat rögzít. Olyan létformákat, amelyek monumentalitás és csekélység kiterjedésének mezsgyéin oszcillálnak.
Kimondani a kimondhatót, életről-halálról, hiányról, arról, hogy a mindennapok nem mindig színesek, sőt lassan az enyészeté lesznek. Kabai Lóránt semmi szín című könyve a szerző hetedik kötete. Első olvasásra megdöbbent stílusa: provokatív, laza, de lappang benne érzelmesség, majd időközben az ember rájön, hogy sokkal inkább körbevezetésként foghatóak fel a művek. Legyen a kötet maga a tárlat, ezen belül pedig az énelbeszélő kalauzol olyan közegekbe, ahol a fekete fekete, a fehér fehér és nincs semmi más szín. Talánok, majdnemek, ténylegek között a végtelenségbe torkolló egyedüllét szab határt az elmének, erről gondolkodik a lírai beszélő, s próbálja tolmácsolni az olvasónak. Már-már kínzó tehetetlenségtől vezérelve (sok kicsi sem megy sokra, az idő menekül) a beletörődés abba, hogy végül úgyis bekövetkezik a magány: „…ugyan messzire nem jut az ember. / már ha egyáltalán jut valahová bármikor és bármivel” – részlet a nem sok minden jut szembe versből. A beszélyben egyaránt a leépülés jelenik meg, az első szakaszban a soha és majd egyszer közötti párhuzam „majdnem úgy, ahogy a végtelen is nulla...”, ezt követően a szent–ördög oppozíció vonalán folytatódik tovább a gondolatmenetet. A sit down tragedy-ben a fentebb említett ellentét jelenik meg, itt azonban többről van szó, a lírai beszélő már hallgatni kíván, s a másoktól látott cselekedetek és azok utánzása láttán az undor érzése projektálódik. A kívülről láttatás során merül fel a megnyugvás létállapota: „néha megnézem a karomból kivágott, / formalinban ázó bőrdarabot, és megnyugszom...”, azonban jelen van a de, a mű zárórésze ugyanis arról szól, hogy nem egyenlőnek teremtették az embert, tehát nem lesz teljes a megnyugvás-állapot. A hidegzár kapcsán az emberi nem-lét, tér-idő problematikái említődnek meg: „az ember, aki nem van”, továbbá a régi-új összefüggésein alapul minden – „kezdj bele valami régibe,/ a régi az újat hozza be” –, egyfajta időutazás a talán körül, amelynek nem biztos, hogy van állomása, ahol kiszállhat az ember…
Kabai alkotásai ítéletmondást közölnek a lehetett volnavolt, van és lesz szegélyein át, érdekességük, hogy a verscímek adott esetben a szövegek kezdősoraiként értelmezhetőek, így nyújtva támpontot a folyamatossághoz és lazább szerkezethez. Sorba rántani a gondolatokat, dinamizmust teremteni a „világban”, ahol mindennek mindenhez köze van – ez is egy lehetséges olvasata lehetne a kötetnek. Mindhárom kötetben sajátos énreprezentációk képezik a versek alapját, s mint ilyenek, irányítják a további tág értelmezési lehetőségeket.


Áfra János: Két akarat. Kalligram, Budapest, 2015.Orcsik Roland: Harmadolás. Kalligram, Budapest, 2015.Kabai Lóránt: semmi szín. Tiszatáj könyvek, Szeged, 2016.
Jegyzetek1 Alex Stoddard: The forgotten housewife2 Chiharu Shiota: In silence

Elolvasom
Young prisoners — Spenót, Snoopy, Lópata és Toll (majdnem) lázadása

Young prisoners — Spenót, Snoopy, Lópata és Toll (majdnem) lázadása

A címben felbukkanó nevek alapján akár egy mesekönyv szereplőit is magunk elé képzelhetnénk. Ám ha elkötelezzük magunkat Orcsik Roland első regényének olvasása mellett, éppen az ehhez hasonló prekoncepciókról és az olvasói elvárásainkkal megegyező narratív sémákról kell lemondanunk. Ennek okát a regény egészét átható nosztalgiában kell keresnünk: a megjelenített délszláv kisváros történelmi emlékezetét (mind az orális, mind pedig az írásos aspektusait tekintve) fojtogató és — a Fantomkommandó állítása szerint — tovább már folytathatatlan múltidézés járja át. Így a heterogén elemekből[1] összeálló elbeszélés tagadhatatlanul a délszláv háborút feldolgozó irodalmak hagyományos narratívájával való szakítást sürgeti. A Fantomkommandó főbb karakterjegyei tehát ebben a mozaikszerű struktúrában ragadhatók meg: a balkáni térségben lejátszódott történelmi esemény és a történet elbeszélésének különböző módjai közti feszültségben.

Fantomkommandó kétféle, egymástól olykor nehezen elkülöníthető tapasztalati módot ütköztet egymással; a háború tárgykörét egyrészt a hagyomány (ide értve a történelmi/kollektív emlékezetet és a nagy, átfogó narratívákat) másrészt pedig az egyes ember, az egyéni sorsok (személyes traumák és történet-fragmentumok) kapcsolatának keresztmetszetében problematizálja. Orcsik jó érzékkel közelít a két tapasztalat közti disszonáns viszonyhoz, amikor mindezt a medialitás felől próbálja megragadni. Már a címben felbukkanó ’fantom’ is egy fizikailag jelen-nem-lévő, azonban fenomenálisan mindvégig érzékelhető jelenlétet jelöl. A regényben ezt a jelenlétet pedig a különböző médiumok alkotják meg. Itt gondolhatunk McLuhan híres tézisére, miszerint a médiumok változatos formái az emberi test és/vagy érzékszervek kiterjesztéseiként, helyettesítőiként jelennek meg, de eszünkbe juthat Kittler elmélete is, aki miként minden tudományos fejlesztést, az optikai médiumok fejlesztését is mindvégig a háborúhoz és a hadászati célokhoz kapcsolta. A Fantomkommandó délszláv kisvárosának lakói, így Spenót és barátai, családtagjai számára a tévéhíradó hírei, a rádióadások, az újságcikkek úgy alkotják meg a háborút, hogy a mindennapjaikban nem kapcsolódik hozzá semmilyen testi tapasztalatuk („A híradók tele voltak égő falvakkal, utcákon szétszórt hullákkal, menekültekkel. Ám a mi városunkra nem csapott le senki sem. […] Állandósult a félelem a láthatatlan, közeledő veszélytől” — 20).

A hírek megszűnése után tehát nem a háború tapasztalatának hiánya lesz meghatározó, hiszen a regény szereplőinek sosem volt közvetlen hozzáférése a kirobbant háborúhoz, kizárólag a különböző médiumok révén kapcsolódtak hozzá. Azokat a fantom-tapasztalatokat tehát, melyeknek fizikai és szellemi tüneteit elszenvedik a kisváros lakói, valójában a mediális hozzáférés hiánya váltja ki. Ennek következménye az is, hogy a háború kirobbanása nem azért jelent veszélyt a helyiek számára, mert bevonul a hadsereg a településre, sokkal inkább azért, mert az ott lakók félelmükben egymást fosztják ki („A paranoia úgy működött, mint a rákos sejt: egyre makacsabbul terjedt. Végül alig mertünk kimenni a házakból, nemcsak a képzelt orvlövészek, hanem a kiszámíthatatlanná vált szomszédok miatt is. […] Egy idő után teljesen világossá vált: a legnagyobb veszély nem a hírekben látható előre nyomuló hadsereg.” — 20). Jóllehet a szereplők közül senki nem vonul be katonának, és a front sem éri el a kisvárost, a hírzárlatból fakadó félelem- és tehetetlenségérzet hatása minden szereplő életében megjelenik. Spenót barangolásai sorra szembesítenek a személyes élettörténetekkel: elsőként a legjobb barátja édesanyjának öngyilkosságáról értesülünk, majd édesapja, Bobo és Pajo gyakori alkoholfogyasztásáról, valamint a fiú szüleinek egymástól való elhidegüléséről. De a nőket sem kerüli el a fantom-hadiállapot hatása, Vera, Bobo felesége gyógyszerfüggő lesz, Spenót anyja pedig furcsa érzelmi viszonyba keveredik fia barátjával, Lópatával.

A háborúhoz való mediális hozzáférés igénye azonban ebben a fantom-állapotban is megmarad, ezt igazolhatja az a rövid jelenet is, amelyben Spenót és Lópata elmennek apjuk régi barátjához, Bobóhoz, és az esti beszélgetés során a krimifilm narratívája alapján értelmezik helyzetüket: „Próbáltam másra terelni a szót, a háború is előkerült. Kémfilmes összeesküvés-elméleteket gyártottunk, ám a végén mindig hiányzott valami. Hiányzott a háború. Ahhoz látni kellett volna, hogy pontosan mi zajlik. Hírzárlat volt, a média csak a háború előkészítésében játszott szerepet. Azóta semmi konkrétum nem derült ki.” (50) Ezt a jelenetet tovább árnyalhatja a regény történelmi kontextusának és a szereplők életkorának viszonya. Spenót, Lópata és Anikó már ahhoz a generációhoz tartozik, amely a ’90-es években éli meg a kamaszkorát, tehát a korábbi történelmi események tapasztalata elsődlegesen mediális közvetítéssel ért el hozzájuk (szülők, nagyszülők történetei, háborús filmek, történetek).

A tapasztalatszerzésnek ez a közvetett módja azonban nem a fiatalok sajátja, sokkal inkább a térségé, ugyanakkor a főszereplő kamaszok történeteiben jelenik meg a legérzékletesebben. Gyakori, hogy Lópata vagy Spenót a felnőttekéhez hasonló nosztalgiával gondol vissza régi, személyesen meg nem tapasztalt történetekre. Ennek egyik példájaként említhető az a fejezetrész, amelyben Lópata visszatér a szülői házhoz, és az út során apja történeteit idézi fel. De ami ebben a szövegrészben is hangsúlyossá válik, az az apai imperatívusz: továbbvinni a történetet. A regény során mindhárom kamasz-szereplő ezzel küzd: hogyan kezdhetnek új életet, ha saját történeteiket is szüleik fojtogató nosztalgiája járja át. A felmenők történeteinek és emlékeinek ez a már-már erőszakos belsővé tétele az, ami a tehetetlenségérzetet a fiatalokban mindvégig növeli. Nem véletlen, hogy bandájuk neve is innen válik értelmezhetővé, hiszen azért nevezik el bandájukat Kómának, mert zenéjükkel egy tetszhalott test hangjait kívánják eljátszani.

A kamaszok vonzalma a testiséghez nem pusztán az életkorukból fakadó érdeklődés (bár Lópata folyton erotikus metaforákban beszél a háborúról: „E a háború leginkább egy baszatlan kurvára hasonlított: bárkinek széttárná a lábát, csak nincs, aki jól megrakja” — 97), hanem annak vágya, hogy valós élményeket szerezzenek és leküzdjék a tehetetlenséget. A vágy pedig, hogy visszavegyék az uralmat a városban tanyázó hadseregtől, valójában annak eszközeként funkcionál, hogy saját sorsuk alakítói legyenek és cselekvővé váljanak. (35, 58, 87) A kollektív emlékezetben azonban egy, a generációkon át öröklődő explicit testi tapasztalat lesz a háború és a hozzá kapcsolódó bénultság („Senki sem robbantotta ki ezt a háborút, rákos sejtként öröktől fogva alattomosan dolgozik, s hol az őseinkben, hol bennünk, hol az utódainkban támad fel” — 218). A délszláv térség éppúgy vegetál, mint az a tetszhalott, melyet a fiatalok megszólaltatni próbálnak.

Másrészt pedig ez az azonosítás megmagyarázhatja, hogy miért okozhat nehézséget a fejlődésregény narratívájának azonosítása a Fantomkommandóban: a térséget átható múltidéző gyakorlat az, amely a térség lakóit házaikba zárja, amely bunkerként, továbbá a megöröklött tárgyak rezervátumaként szolgál. A személyes tereket is áthatja a nosztalgia, a tárgyaknak is ez ad kizárólag értelmet: „Közben azon filóztam, hogy mennyire megváltozott a szekrény jelentősége a mostani helyzetben. Egyedül az számított, hogy a nagyszülőktől örököltük. A tárgyak története fontosabbá vált maguknál a tárgyaknál.”[2] (155) A továbblépés lehetőségét a szülők generációjában már hiába keresi az olvasó, mert annak ellenére, hogy Spenót anyja a történet során állapotos, semmi jelét nem látjuk annak, hogy ez bármiféle változást idézhet meg a család vagy a kis közösség dinamikáján belül. A narrátori pozíció pedig azt is megkérdőjelezi, hogy magának Spenótnak sikerült-e elhagynia a térséget és annak múltidéző, emlékeket gyűjtögető narratíváját.

Fantomkommandó narrációjának fő szólama Spenót egyes szám első személyű elbeszélésére van felfűzve, ebbe ékelődik barátainak és szüleinek a szintén egyes szám első személyű szólama. Vagyis a regény mindvégig egyéni hangokban és sorsokban próbálja felmutatni a háború tapasztalatát, s mindennek fő célja az omnipotens narrátorral dolgozó elbeszélői hagyomány megkérdőjelezése. A háború tematikájának ez a vállaltan nem nagyszabású, inkább a miniatúrákra fókuszáló elbeszéléstechnikája felkínálja az egyéni történetek, perspektívák és hangok részletesebb kidolgozottságát. Orcsik új regényében azonban kevésbé beszélhetünk többszólamúságról, akár a narráció, akár a történetvezetés tekintetében, sokkal inkább egy heterogén elemekből, és gyakran meglepő ötletekből felépülő, fragmentált elbeszélésről.

Az elbeszéléstechnika a regény egyik gyenge pontja: hiszen a különböző szereplők monológjai az esetek többségében nem kínálnak új perspektívát a háború vagy a (fantom)-hadiállapot értelmezésére. A családtagok és az összegyűjtött barátok, kísérők megszólalásai inkább töredezetté teszik a regényt, hangjuk pedig gyakran bántóan homogénnek és kidolgozatlannak tűnik. Mindez a regény struktúráját tekintve is problematikus, hiszen a megszólaltatott hangok a hozzájuk rendelhető karakterleírással vagy személyiséggel gyakran nem köthetők össze. Miközben Spenót retrospektív, narrátori pozícióból beszéli el a történetet, melyet minden bizonnyal a térség elhagyása után kezd el, mintegy feldolgozva a vele történt eseményeket, addig a regény többi szereplője idegen hangként sző monológokat ebbe a visszatekintésbe. Vagyis Spenót megszólalásai motiváltnak hatnak, mert elbeszélése éppen azt a munkát végzi el, amelyet már a gyűjtögető útjai során is célul tűz ki magának a regény elején: „Amióta elköltöztem, magam mögött hagytam a gyűjtögetőmániámat is. Úgy tűnik, volt valami erő a szülővárosomban, ami arra hajtott, mentsem meg a hulladékból azt, amit más észre sem vesz.” (11) Ugyanakkor éppen az elbeszélésmód megválasztása és Spenótnak az első kijelentései alapján mindvégig kérdéses, hogy a fiú kilépése a közösség életéből valóban kilépést jelent(ett)-e. Elhagyható-e végleg az a hely, ahonnan a regény végén elment, hiszen elbeszélése ismét gyűjtőmunkának tűnik: megmenteni a hulladékból azt, amit mások nem vesznek észre.

Az apa személyén érzékelhető leginkább, hogy Orcsik bizonytalanul mozog a szereplők kidolgozásának módjában, a külső és a belső karakterjegyek megalkotásában. Spenót elbeszélésében apja egy durva, antiszemita és homofób alakként tűnik fel, azonban ehhez az egyoldalú ábrázolásához hozzátartozik, hogy először a fia tekintetén keresztül látjuk őt, aki mindvégig különbözni szeretne tőle. (69–70) Azonban amikor az apa szólama kerül előtérbe, nem komplexebb karaktert kapunk, hanem karakterjegyeivel stilisztikailag összeegyeztethetetlen kijelentéseket: „A fiam kiállta a próbát, lányt hozott haza, nem kell többé aggódnom, nem faszszopó péder.” (122) Amikor nem Spenót beszél, a különböző szereplők az apáéhoz hasonló állandósult szókapcsolatokat használnak, amelyek minden egyéni vonást mellőznek (pl. kiállta a próbát, útnak indult, kicsírázhat a szerelem, diadalt arattam stb.). Továbbá azt sem lehet tudni, hogy ezek a szereplők kihez is beszélnek, hiszen éppúgy értelmezik a történetet, mint Spenót, ugyanakkor szólamaik Spenót visszaemlékezéseibe ékelődnek be. Úgy tűnik, mintha maga Spenót gyűjtötte volna össze ezeket a hang-, és a hozzájuk kapcsolódó történet-fragmentumokat, hogy saját elbeszélését kiegészítse velük. Minderre azonban semmilyen utalást nem találunk a regényben, ennek következtében motiváltságuk is megkérdőjeleződik.

A beékelt monológoknak, mint puszta hangoknak a jelenléte magyarázható Orcsik korábbi írói tevékenységével, hiszen az írónak eddig csak verseskötetei jelentek meg. Orcsik lírájára jellemző, hogy gyakran disszonáns elemekből dolgozik. Verseiben a zene hatása éppoly fontos szerepet kap, mint a Fantomkommandóban, nem véletlen, hogy a regény egyik legkidolgozottabb jelenete az, amelyben Spenóték elmennek Pajóhoz és hosszú leírásban olvashatunk arról, hogy milyen hatással van rájuk a Dear Prudence. De további motivikus, nyelvi és tematikus hasonlatosságokra is figyelmesek lehetünk az új regény és a korábbi verseskötetek viszonylatában. A Fantomkommandó tagadhatatlanul sok szálon kapcsolódik az író korábbi munkáihoz, sőt gyakran úgy tűnik, mintha az eddigi témák nagyobb, komplexebb kibontására törekedne az első regény. Legutóbbi, Harmadolás[3] című kötetében számos versben felbukkan például egy tacskó, aki a lírai beszélőt kíséri (Boszorkánysziget, Dezső orra), de szintén fontos tematikus egyezésként említhető a térség történelmi tapasztalatának problémaköre, vagy a múlthoz való hozzáférés és a személyes traumák feldolgozásának lehetséges módjai. A Holdnak, Arccal című kötet Munkaakció című verse pedig mintha a regény első pár oldalának rövid összegzése lenne: „Gyűlik a talicskában az ócskavas, / innen-onnan szedtük, a kutyának se kellett. / Hurcoljuk a telepre a mások avas / világát, magunkéval együtt. Ez lett // abból, amire szavaztunk: turkálhatok / a hulladékban reggeltől estig, mint hangya / a morzsában, hol betűből áll a »vagyok«, / maradványból a történetek magva. // […].”[4]

A humánum megkérdőjeleződése a háború idején nem újszerű tematikus elem, azonban Orcsik írása kimondottan az ember és az állat közötti viszonyra és annak alakulására koncentrál. Spenót a háború kirobbanása után, amikor a családi ház már bunkerként szolgál a számukra, első kalandozásakor egy kis tacskóval találkozik, akit el is nevez Snoopynak. Valójában Snoopy az első, aki társként szegődik a főszereplőhöz, és ő lesz az, aki a szelíd, az ostromállapotban is csak a szabadságot kutató Spenótban is megkérdőjelezi saját emberiességét. Spenót az egyik jelenetben Snoopyval játszik, a fiú négykézlábra ereszkedik, átadva magát a helyzetnek, amiben éppen kutyája zavarja meg, amikor megharapja a kezét. A jelenet érdekessége, hogy Spenót emberi volta nem akkor kérdőjeleződik meg, amikor négykézlábra ereszkedik, hanem akkor, amikor a harapás után nekiesik Snoopynak.

A szereplők közül azonban Anikó az, akit nem csak Spenót, de a többi szereplő is kezdettől fogva állatias jegyekkel ír le: „Egy sudár fa gazdag lombozatából susogást hallottunk. Nő volt, pillanatok alatt leslisszant a fáról. Arca maszatos, ruhája szakadt, vörös, hosszú a haja. Lépésről lépésre közeledett felénk. Snoopy morogni kezdett, csitítottam. A lány körbejárt, alaposan végignézett minket. Testszaga nyers volt, de nem büdös.” (60) Persze mindez azzal is magyarázható lenne, hogy Anikó a háború kitörése után a lehető legtöbb árván maradt állatot egy rendelőbe gyűjtötte, velük élt, és ott gondoskodott róluk, tehát viselkedése hasonlatossá vált az állatokéhoz. A lány gyakran úgy is jelenik meg, mint akinek több állati vonása van, mint emberi. Ugyanakkor természetközelisége olykor közhelyes normatív sémákat jelent (nő = természet), amely személyének idealizálásához vezet. Ennek kapcsán említhető, hogy míg az első találkozáskor Spenót tekintetén keresztül az állatias jegyek kerülnek előtérbe, később az azonosulás, az empátia, és a gondoskodás jellemzi a lányt saját megszólalásaiban is: „A csimpánz odajött hozzám, míg a szalmán feküdtem, beletúrt a hajamba, tetvészett. Utánoztam a hangjukat, de úgy vettem észre, jobban értjük egymást, ha néma maradok.” (119)

Orcsik Roland első regényének minden kísérletezőkedve és izgalmas, a történetvezetést színesítő újításai ellenére is fel lehet róni, hogy a karakterek megalkotása nem erőssége. A korábban említett apa mellett az utolsó náci az, akinek sem szólamával, sem pedig a narratívában betöltött szerepével nem tud mit kezdeni az olvasó. Az utolsó náci olyan, mint egy mesei figura, sőt mint egy fricska, hiszen nem kapcsolódnak hozzá sem a főbb konfliktusok, de még csak humorforrásként sem lehet értelmezni. Bár Orcsiktól nem áll távol az ilyen groteszk karakterek szövegbe applikálása (pl. a Harmadolás-kötet Garfield-ciklusa) a regényben ez egyáltalán nem működik.

Ugyanakkor még ha nem is elég kidolgozottak olykor a szólamok a Fantomkommandóban, mindenképpen izgalmas felvetése a kötetnek, hogy ha a háború egyéni tapasztalatként nem hozzáférhető, milyen lehetőségei vannak a későbbi, fiatalabb generációknak a múlt feldolgozására, milyen felelősség terheli őket a történelmi emlékezet gondozásában. Továbbá a regény, bár talán kevésbé expliciten, de mindvégig azt a kérdést kerülgeti, hogy hozzáférhető-e a háború egyáltalán mediális közvetítés nélkül. A nyelv médiuma, a nyelvi kettősség, a tévé, a rádió, az újságok hogyan alkotják meg azt a fantom-érzetet, mely valóságként tűnik fel a szereplők számára. Talán itt lehetne megragadni a szöveg tétjét: a médiumok sajátos narratívái miként torzítják a múlthoz való hozzáférésünket. Annak kérdése, hogy mindez mennyire újszerű felvetés, talán nem is olyan fontos, és a Fantomkommandó valóban el is feledteti velünk olykor ezeket a kérdéseket, mert a történet és a mesélőkedv megvan, már csak az elbeszélésmód egyenetlenségei várnak kiküszöbölésre.

__________________________________________

[1] A regény hol mesei hatásokból, hol filmes megoldásokból (pl. a történet road movie-jellege), popkulturális utalásokból és lírainak tetsző monológokból építkezik.

[2] A nosztalgia hangulatának ez a gyakran fojtogató aspektusa Orcsik egyik korábbi versében is megjelenik: „Idegen városban — otthon. / A házak szétlőtt falai közt / kővé csupaszodsz. / A repedések évgyűrűkként vesznek körül. / Kopott századok színezik a hangokat. / Hátizsákban cipeled e vidéket, / mint csiga a házát, / ahol »én« az »te«: / versről versre vándorló / láthatatlan kiindulópont, / melyben — akár Eszék/ kiürült hajnali központjában — / egy pillanatra magadra lelsz. / (Vagy csak szemétben kurkásztam.) / Mozaikból áll össze az arcod, / ha túlsikálod, / vonásait eltörli kudarcod. / Idő-darabokból összefércelve / visszapillant a kirakatüvegből, / lopakodik mögötte a fájdalom, / nyomában a nosztalgia fantomja, / sunyin megszólal, / turkál a résekben. / […].” (Orcsik Roland: Holdnak, Arccal, Tiszatáj, Szeged, 2007, 30-31.)

[3] Orcsik Roland: Harmadolás, Kalligram, Budapest, 2015.

[4] Uő.: Holdnak, Arccal, 89. Hasonló jelenettel indul a regény is: „Akkoriban sokat csavarogtam. Felszedegettem a járdáról a szétszórt üveggolyó-szilánkokat, apró fémpénzeket, csavarokat. […] Tavasszal munkaakciókat szerveztek az iskolánkban. Talicskában hordtuk a limlomot a vastelepre, amit szerbül sokszor otpadnak hívtunk.” (11–12)

Húsz év múlva
Szerző
Elolvasom
Roland evangéliuma – avagy tüzes prófécia a kúra
Szerző

Roland evangéliuma – avagy tüzes prófécia a kúra

Orcsik Roland: Legalja

„Akkor is, ha pancsolt ország,

ha forog a gyomrom tőle,

ha szöknék, mint a kurva,

tüzes prófécia a kúra.”

(Diagnózis)

Ez a borító… Gyönyörű! És ironikus, kacagtató, ugyanakkor már-már megható, ahogy Nagy József Tisza-parton eltaposott, kiszáradt békája a vadgesztenye mint Föld burkának tüskéibe ragadva „prófétál”, lábával a magas ég felé fohászkodva próbálván visszacsalni tanúságtételül az űrkárpit mögé rejtőzött/száműzött angyalokat. Lenyűgöz a humora.

Ugorgyunk, csapjuk fel a könyvet. Orcsik Roland ötödik verseskötetének próféciái már nem ennyire egyértelműen rezgik át az elmúlás, a „világvége” csendes derűjét; valóban az ószövetségi próféták dühével vonhatók párhuzamba, akik bizony szintén hajlamosak voltak kizárólag eföldi létben, emberben gondolkodni – miközben teremtőjük valószínűleg elnézően mosolygott a felhők felett. Az orcsiki legalja és a weöresi legmélye között több mint nüánsznyi a különbség. Az olvasóban felmerül a kérdés, az előbbi képes-e hinni abban, hogy „minden körbeér”. Míg a legmélyétől csupán egy hajszálnyira a megújulás és megtisztulás, addig a legalja a puszta iszap, amibe beleragadsz, ami végül kiszárad, elporlik, és végleg elenyész.

Félreértés ne essék, Orcsik prófétai dühe szintén lenyűgöző, letaglózó erejű, és földi mértékkel számítva kétségkívül hiteles! Minden egyes versében. Ugyanakkor markánsan kirajzolódik, mely darabok születtek hirtelen haragból, felindulásból és kiábrándultságból, és melyek azok, amikből a költészet tüze már kiégette dühének salakját.

Első kérdés: lehetséges-e vajon az aktuálpolitika nyelvezetét, terminológiáját igaz költészetté nemesíteni? Alkimistai kihívás. De gustibus… szerény véleményem szerint azonban sokkalta erőteljesebb, kifejezőbb és – nem utolsósorban – lelket gyönyörködtetőbb, amikor a szerző az „új időknek” lenyomatát, nemes párlatát vetíti elénk, ahelyett, hogy aktuálpolitikai eseményeket idéz egy az egyben (ókori próféta megtehette – lelke rajta –, jelen kori poétához viszont nem méltó). Szerencsé(m)re a kötetben az előbbiek vannak jelentős túlsúlyban.

Nagy erénye még Orcsiknak, ahogyan új verseiben a transzcendenset és a profánt egymás tetejére vetíti: egy család – anya, apa, gyerekek, öregedő Dezső kutya – már-már idillinek tekinthető hétköznapjaira vetül az apokalipszis szemétfelhőjének baljóslatú árnyéka. Mindenesetre számomra, aki ezt a „világvégét” nem feltétlenül érzi végtelenül tragikusnak, ezek a „családi” költemények a legmegkapóbbak a kötetben. Alapvető bájuk mellett éppen az örök megújhodást szimbolizálják – amit a szerző-apa borúlátásában pillanatnyilag talán nem is érez át kellő súlyában.

…azután Orcsik Roland utazni kezd. Kelet felé. Eközben nem prófétál, csupán átrezeg. Megmerítkezik Gangeszben, Tiszában. Megmássza – noha csak taxival – az előtte feltárulkozó magaslatokat, saját énje szentélyeibe lép, megmárt, beavat, megtisztít –, noha nem hív magával; mert: „tanulj meg evezni, jobban mint én”. Ekkor a tanár elmosolyodik, a tanítvány megnyugszik. És ettől én is nyugodtabb lettem, mert egyelőre vége. Úgy tűnik, megúszták mind a ketten. Az oldalsó falakon rácsos ablakdíszítés. Méhkaptár a sírkamra; a szentnek mézédes a halál.

Több mint eklektikus itt ez a formai és tematikai bőség – mást ne említsek, olyan „darálmányok”, fragmentáltságba törött indulatok és Domonkost idéző „nyelvrontások” sorakoznak jelentős gondolkodók szellemszikráiból, hogy egyszer csak azon kapod magad, a Jelenések könyve A kommunista kiáltvány ellentétpárhuzamába ragad. Kebled dagad: újkori próféták szenvedélye feszíti. Szikkadt sziklaföldből újabb forrás fakad.

Egyszerre befut a szerelvény az állomásra; a szerelvény, ahol nincs / kar / kapasz / kodjon ahogy / tud nincs kar / mester csupán / a kopasz én / ek fütyül / indul a / vonat. A masiniszta meg mintha nem látná a fény végén az alagutat.

Végül rádöbben: mindhiába fújkál már a kagylóba – a vonal szakadozik, a kisasszony elszunnyadt a központban, a hívott nem jelentkezik többé, íme a jelenkori próféta sirámai: elejtettem a telefonom, megrepedt a kijelzője, nem tudom bekapcsolni, nem tudnak felhívni, nincs navigációs programom, hogy jutok vissza, haza.

 

Roland evangéliumában – énekében, persze, persze – tüzes prófécia a kúra. Ó- s Újszövetség action-ganxsta mix. Hebegve szólal, mint Mózes, ám tisztán, mint Maitréja. Újrajátssza a Történet kuglibajnokságát: teli gurítás – a tűz oszlopai – tekebábuk – parancs – tarolás. De vajh ki tarol a végén? Ki lesz kakukk vesztére?

Elolvasom
Próféciák, hétköznapok

PRÓFÉCIÁK, HÉTKÖZNAPOK

Orcsik Roland: Legalja | Balázs Imre József kritikája

Szükségünk lehet olyan életpillanatokra, ahonnan beláthatóak a korábbi állomások. Egy gyerek születése, egy szomszéd ház lebontása, egy távoli világba történő utazás, egy temetőkapun kisétáló, majd oda visszasétáló őz ‒ ezek igazi költészetpillanatok Orcsik Roland ötödik verseskötetében.

Kicsoda a költő, miközben banki részleteket fizet a házáért, amelybe nemrég költözött be? Kicsoda a költő, miközben játszik és beszélget gyerekeivel? Kicsoda a költő, miközben távoli tájakban válik önmaga számára is érzékelhető képpé? Kicsoda a költő, amikor épp barátja halálhírét hallja? Kicsoda a költő, amikor hallgatja vagy amikor kikapcsolja a rádióhíreket? Röviden: kicsoda a költő a huszonegyedik században?

Nem szóvirágokat keresek, hanem egy pozíciót próbálok tetten érni, mert ezt a pozíciót érzem jellegzetesnek a Legalja című kötetben, annak nyelvi sokféleségében. Orcsik Roland szerint a költőnek figyelnie kell, ami vele történik, rögzítenie kell az élet legkülönbözőbb mozzanatait, rétegeit, ebből kell költőségének kiindulnia. Ez az az újrafelismert pozíció, ahonnan nézve minden költői. Beleértve a történések szintjeit ‒ a bevásárlást, a játékot, a kiüresedettséget, az utazást ‒ és a nyelv különböző szintjeit is ‒ a szakrális szöveget, a gyereknyelvet, a rontottan beszélt tájnyelvet, a káromkodást, a köznapi, regisztráló nyelvet, a pentametereket.

A próféták sűrű, látomásos nyelve erős viszonyítási alap a kötetben.

Több, különböző ciklusban visszatér. Két elemét tekintve is fontos itt: egyik az, hogy a prófétához hangok szólnak, a próféta fejében látványok peregnek, ezeket hangosítja ki. Ahhoz, hogy ez értelmessé váljon, a prófétának segítségére lehet valamilyen hit, hogy ezek a látomások, hangok relevánsak. Jónás óta tudjuk, hogy ez nem mindig egyszerű. Orcsik prófétája mindig Jónás is kicsit, miközben Jeremiás is, vagy Hóseás. Ehhez a prófétához szól az Úr is, de néha inkább az Űr beszél hozzá – és az Űr beszédét, a kételyek nyelvét is közvetítenie kell.

A másik, mindenkori prófétai feladat a közállapotok, az eltévelyedettségek ostorozása. Ezt az indulatot is ott érezhetjük a kötet verseinek nagy részében. A sajtóban sulykolt frázisok, a kiüresedett emberi viszonyok nagyon is célpontjai lehetnek egy dühös, huszonegyedik századi próféta monológjainak.

A kötet erénye, hogy ezek a profánul szent méltatlankodások egyensúlyba kerülnek a könyv intimebb dimenziókra figyelő rétegeivel. A bontakozó gyermeki tudat és annak kérdezőtechnikái, szembesítő ereje a kötet sok versében ott van. Visszautak nyílnak az időben is, talán épp ezek nyomán. A látomások, megvilágosodások, találkozások a próféták attribútumai is ugyan, de magánemberként is szükségünk lehet rájuk: olyan életpillanatokra, ahonnan beláthatóak a korábbi állomások. Egy gyerek születése, egy szomszéd ház lebontása, egy távoli világba történő utazás, egy temetőkapun kisétáló, majd oda visszasétáló őz – ezek igazi költészetpillanatok, de azért, mert egyben meghatározó életpillanatok is.

Egy korábbi Orcsik-kötet kapcsán minimalizmust és a profán élethelyzetek iránti figyelmet emlegettem. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a szerző könyvespolcán keleti bölcsek, olykor apokrifba hajló szent könyvek legyenek, és azok világa itt is megnyilatkozzék. Az új könyv ennek az érintkezésnek egy meggyőző útvonalát rajzolja ki.

Mint egy ágyban, takaró alatt elővett villogó, amely szűk teret világít be ugyan, de ez a szűk tér nagyobb távlatok lenyomata.

„Ahogy a képzelet / pásztázza a világűrt, / a nagy takaró alatt / bolygókat idéztél meg / a mindent elnyelő, / mohó végtelenből. // Kozmikus amazonként harcoltál / a sötét erők ellen, / melyek lustán kiköpték / a beléjük hatoló világosságot.” (Amazon) Noha az alaphelyzet minimalista itt, az asszociációháló, amely kirajzolódik, már korántsem az.

Fontos újdonság a Legaljában egy töredékes, kísérleti nyelvi forma megjelenése. A kötetvégi szerzői jegyzet ezeket a verseket „darálmány”-nak nevezi. Ezeknek a szövegeknek az első olvasata során a meg-megakadó értelem az alapélmény: ismerősnek tűnő, olykor panelszerű nyelvi elemeket harap el, fragmentál a könyv. Fontos hatáselem természetesen itt is a heterogén jelleg – az, hogy a töredékesített nyelvi elemek különböző regiszterekből jönnek. Az eredmény így avantgárd kollázsokra emlékeztet, amelyek nyilván nem idegenek a jugoszláv neoavantgárd szövegeit kutató szerzőtől. Közeli rokon ebben a vonatkozásban Domonkos István, aki a Kormányeltörésben című poémájában ugyanígy köznapi és hasonlóan töredékes nyelvi elemekkel dolgozott. De Tolnai Ottó szövegei is megidéződnek, egy másik vonatkozást, a melléütések poétikává változtatását tekintve pedig Tandori Dezső verseit gondolja tovább kortársi lendülettel Orcsik.

Még egy lehetséges asszociációval a Gilles Deleuze-féle dadogás jelentésességével kapcsolnám össze Orcsik Roland kísérleteit. Deleuze olyan szerzők esetében beszél védjeggyé váló dadogásról, mint KafkaBeckett vagy Gherasim Luca. Orcsiknál a töredékesítés-dadogás a prófétai pozícióra történő reflexióval is egybeolvasható. A próféta kételyei nyelvi kételyként is megnyilvánulnak.

Nem csupán a próféta menekül a prófétai szerep elől, hanem a nyelv is elégtelennek bizonyul, cserben hagyja azt, aki beszél.

Persze ezt már Babits Jónása is tudta, akihez egyszer csak hűtlenek lettek a szavak, de Orcsik prófétái mintegy demonstrálják is ezt egyfajta dadogás, nyelvi szétszóródás révén.

Azok számára, akik a köznapiság regisztrálásában, a beszélt nyelvben képesek és hajlandóak felismerni a költészet számára belakható terepet, Orcsik Roland könyve sok emlékezetes pillanatot tartogat. Egyfajta családi, magánszférába vivő költészet ez sok helyen, de korántsem idilli ‒ egyszerűen csak képes örülni dolgoknak, bármennyire köznapiak legyenek is. Azok számára pedig, akik a nyelv működésének metaszintjei iránt is érdeklődnek, a Legalja további kihívásokat is kínál. Szétszerelni a nyelvet, a paneleket, a média szólamait, és megnézni, mi van belül ‒ ez is ott van a kötetben.

Egy következetesen épülő költői életmű újabb, emlékezetes állomásánál vagyunk. Ez a könyv nem akar „nagy” dolgokat ‒ a költői eszköztár nyugodt kezelését érezni rajta, megfelelési kényszereknek, túlszerkesztésnek nincs nyoma. Korábbi motívumok épülnek tovább, új élethelyzetek találnak spontán és konkrét költői formákat. A profétikus szövegek lenyomata ugyanakkor erős és aktuális költői javaslat: a költészet nem valami éteri, világ dolgaitól távol és elválasztva létező képződmény, hanem dialógus a világgal.

 

ORCSIK ROLAND legutóbbi művei: Fantomkommandó; Harmadolás; Mahler letöltve.

 
Elolvasom
A néma próféta
Szerző

A néma próféta

Orcsik Roland: Legalja

Orcsik Roland verseinek beszélője próféta próbál lenni egy olyan világban, ahol többé már nincs szükség rá, ahol a csend az igazi érték. A némaság azonban ellentétben áll a prófétaléttel, hiszen a küldetés az isteni üzenetek, tanítások közvetítése az emberiség számára.

Ellentétek szervezik a kötetet: a némaságot a hanggal, a múltat a jelennel, a próféciát a propagandával állítja szembe a versbeszélő sokszor egyetlen versen belül is. Figurája két ellentétes énre válik szét.

Az apa alakja nem értelmezhető a próféta nélkül, a próféta karaktere pedig az apa nélkül.

E két szerepkört egymással nyelvileg is nehéz összeegyeztetni, az eltérő retorikákkal összefüggésben más-más stílus és gondolkodásmód tartozik hozzájuk. A szavak roncsolása, a töredékes nyelv, a grammatika hiánya a kontrollvesztett isteni hírnök sajátja, míg az édesapa a családjával való kapcsolattartása során egy oldottabb, köznyelvibb, bensőségesebb nyelvet birtokol, a közéleti, aktuális témák esetén pedig nem riad vissza a trágár nyelvhasználattól sem.

A versbeszélő alaptapasztalata, hogy a mai világban már nem kellenek próféták, nem szabad kimondani(uk) az igazságot, ha boldogulni akarnak az életben: „Dugulj el, próféta, / ha kedves / a zsíros állás” (Megfelelő helyen, megfelelő időben). Ez állandó konfliktusforrást jelent, mivel a hangsúly az igazság kimondásán, kimondhatóságán van, így felmerül az egyéni szólásszabadság és véleményformálás kérdése is. A versbeszélő szerint a próféták feladata az idők során egyre nehezebbé vált. Bár korábban is alig találtak meghallgatásra, de legalább hallathatták hangjukat, míg napjainkra már ez a lehetőség is elveszett,

a külső nyomás miatt öncenzúrára kényszerülnek.

A családapa lelkében még él a harcias próféta, aki ugyanakkor félti egzisztenciális biztonságát, gyermekeit, és korábbi rossz élményei miatt megpróbálja elfojtani magában a késztetést. Ezt a tapasztalatot a Tök című vers viszi színre a legkövetkezetesebben, mely Ninive városának és a tök bibliai motívumának sajátos értelmezése. A beszélő napjainkban veszi fel Jónás szerepét (bár prófétai nevét nem tudja meg az olvasó), mégis az apa szerepköre válik dominánssá, ahogyan egyébként a kötet legtöbb versében: „Te teremtetted, / ám kiszáradt a tök, / akkor miért hagyod / életben Ninivét? / Rendben, én sem kockáztatok, / munkahelyem, családom van” (Tök).

Jól példázza ezt a Karthágó című írás, amely egy családi reggelibe enged bepillantást, vagy a Tüskéshátú kollégák, amely a kertbe költöző sündisznókra fókuszál. Olykor azonban a szövegekbe ékelődnek az elnyomott próféta gondolatai, ezzel összefüggésben pedig roncsolódik a nyelv mellett az adott szöveg felépítménye is. A Rögzítésben figyelhető meg ez a folyamat leginkább. A beszélő felvette gyermeke és saját hangját is mobiltelefonjára, melyet vonatozás közben újra és újra meghallgat, egészen addig, amíg önmagát torzul kezdi hallani, hangja „egyre élesedett, feszített. Mintha fel akarna forrni.” Ezzel párhuzamosan a korábbi gondolati-történeti egység szertefoszlik, az ideiglenesen előtérbe került prófétaszerepkör másfajta nyelvezetet hív és ír elő.

Ilyen értelemben nem beszélhetünk tehát egységes szövegvilágról vagy szabályos formaszerkezetekről.

A grammatika már nem összetartó erő, a szóalakok széttörnek, olykor elmaradnak a kezdő- vagy zárószótagok. Ahogyan az ábrázolt világból, úgy tűnik el belőlük is az értelem. Ezen művek többek között társadalmi-politikai jelenségekre is reflektálnak („Csak egy újabb álhír; diktál; durvul a kampány.” [Folyt. köv.]). A próféta útmutatásra törekszik, a benne uralkodó haraggal próbál kitörni a csend korlátai mögül, ugyanakkor kilátásban lévő lehetőségei kétségekre adnak okot: „a sárkány szörnyen mérges, / nem okádhat tüzet, / eloltja az óceán” (Sárkány). Talán ez az elfojtott düh az, ami a Tandori-versekre emlékeztető nyelvrontások előidézője is lehet. A Melléütésekben mintha a kötet központi nyelvrontó eljárásaira utalna a beszélő: „nem javítok ki semmi hibát”.

Az intertextualitás szempontjából is nagy tudatosságot mutat a könyv,

hiszen olyan szerzők műveire ismerni benne, akik a költő váteszi szerepfelfogását képviselték. Ady-allúziókra példa a Melléütések egy versszaka, amely a Sem utódja, sem boldog őse című verset idézi. A Diagnózis című versben nyílt hivatkozás is történik a költőre: „fölütöm az Ady-kötetem / a Nincs itt ország című versnél”. A tűz oszlopai ciklus nyitóverse, a Védjegy pedig a Te előtted volt című Ady-költeménnyel állítható párba. A két alkotó poétikai módszerei között is megfigyelhető kapcsolat – Adyhoz hasonlóan Orcsik is szívesen alkot új szavakat. Ilyen például a Karthágó című versben megjelenő „hírmoslék” vagy a Madarat hajtogatban a „hír-pozitív”.

A művek tematikusan és hangulatvilágukban is rendkívül változatosak.

Míg az egyikben a háborúról, addig a másikban a gyászról vagy éppen a családi békességről elmélkedik a beszélő. Az egykori próféták küldetéstudatával szeretne fellépni, változást generálni, máskor elidőz egy transzcendens élménynél, melyet éppúgy képes megtapasztalni egy templomban, mint a Tisza-parton.

Orcsik tudatosan játszik az olvasói elvárásokkal, meglepő hirtelenséggel témát és nyelvezetet vált egy-egy művön belül is. Ezzel összefüggésben a versek elrendezése sem arányos, ugyanis az egyik ciklust (Tarolás) önmagában alkotja a Fekete péntek című szöveg. E több mint tízoldalas kötetzáró versben a nyelv végleg darabokra törik.

A beszélő itt elérte a lehetséges közlésmódok „legalját”, azt a pontot, ahol a szavak már nem elegendők.

A versnyelv már nem (föl)épül, a szerephatárok elmosódásával egyre zavarosabbá válik. Bár az elgépelések kifejezhetnék a minél gyorsabb közlés vágyát is, ebben az esetben inkább a kontrollvesztést reprezentálják: „a világkorszak a kútból és üstből sáskasereg / a napokban keres halált de a halál / elmegy elöl az első / jaj múl és azu még kat jaj / ja rsl sgaaa tff / dfw”.

Ez a kötetzárlat ugyan logikus, viszont nem feltétlenül okoz katarzist.

A versek nehezen megközelíthetők, a dühös-művészi kísérletezések a dadaistákhoz visszanyúló költészetet sejtetnek, melynek eljárásmódjai termékeny párbeszédbe lépnek a koncepcióval: mivel a próféta hangját elfojtják, nem képesek segíteni az értelmezésben. Ahogyan a próféták számára a kimondás, úgy az olvasó számára a művek befogadása is nehezített, meg kell küzdeni a szövegekkel.

Orcsik Roland: Legalja, Forum (Újvidék)/Kalligram (Budapest), 2020.

Nehéz műfaj (Orcsik Roland: Legalja)
Szerző
Szakrális és profán (Orcsik Roland: Legalja)
Szerző
Elolvasom
Horizontja túlcsordulni készül

Horizontja túlcsordulni készül

Legyen sötét éjjel, hajnalból reggelbe hajló frissesség vagy déli verőfény, a próféták útjai kifürkészhetetlenek, akárcsak Istené. Egy, a többi emberétől eltérő valóságtartalomhoz kapcsolódnak, melyben a jelen történései valamely csaknem elkerülhetetlen katasztrófa tükrében értelmeződnek. Elsődleges céljuk, amennyiben Jónással ellentétben természetszerűen alávetik magukat az Úr szándékának, morális fejlődést kiprovokálni népük tagjaiból, ugyanis a közelgő kataklizma az ábrahámita hagyományok szellemében a közerkölcs romlására adott lehetséges viszontválasz a világ megtisztítása érdekében. Teológia, orvostudomány és etika egysége jön létre egy, az összes fenti ellentmondást maga alá gyűrő vízióban. Szkepszissel felvértezett korunk számára elképzelni nevetséges, megtapasztalni kerülendő, pszichotikusnak tetsző állapot. Mégis miképp hozhatjuk játékba? Lehetséges egyáltalán?

Fekete borítón héjas gesztenyét békába tapostak. Mintha a fejtetőre állított tetem tagjaiban őrizné az ugrás ígéretét. Nincsen hova. A legalja, de mégis minek, vetődik fel a kérdés az olvasóban. A fülszöveg tanúsága szerint a kötet éppen a korábban említett problémakört veszi górcső alá, önreflexiót és iróniát feltételez a műben. Meggyőződésünk, hogy a szöveg sokrétegű vállalkozás, melyben a prófétaság anakronisztikus jellege egyetlen csapásirány. Olvasatunkban kulcsszó gyanánt a törmelékesség adódik. Egymástól radikálisan eltérő jelenségek torlódnak fel, nyomódnak össze a kötetborítónak választott installációhoz hasonlóan.

Orcsik legutóbbi verseskötete, a Harmadolás esetében jegyzi meg utószó gyanánt, hogy a végső sorrend egy,, a véletlent is játékba hozó algoritmus, sorshúzás által keletkezett. A Legalját felütve, mondania sem kell, hasonlóra gyanakszunk. Széttartó a szövegvilág, melyben az ismétlődések, kapcsolódások felülírni látszanak a kötet rendjét képző ciklusokat, alternatív utakat nyitnak, esetlegesen előfordulnak felhalmozódások, egymást közvetlenül követő versek párbeszéde. Már a három mottó áttekintése során észlelhetünk regiszterkarambolt: Károli fordításában Zakariás repülő könyvet lát maga előtt, a Térey-idézet az egyetemista-létet kilátástalan állapotként mutatja be, Kierkegaard pedig számot vet azzal, hogy Isten kiválasztottjának hinni magunkat balgaság, a megváltódás egyéni szerepvállalást igénylő feladat.

Visszatérő motívum a költői nyelv kisebb-nagyobb mértékű roncsolása. Eltűnnek ragok, másutt abban is elbizonytalanodhatunk, egyáltalán mondatoknak tekinthetőek-e egyes sorok, melyekkel szembekerülünk. Illusztrációként a legradikálisabbnak érződő kísérletet, a Rozsdát vizsgáljuk meg alaposabban.

Tartalmának és elsődleges jelentésének feltárása szellemi erőfeszítést igényel, és a hagyományos szerző-olvasó megkülönböztetés felszámolását várja el tőlünk. Kompilátorrá kell válnunk, hogy a Sinkó Ervinnek ajánlott hommage szövetét megképezzük. A feladat végrehajtása során az igeragok illeszkedésének alapelve, illetve számítógép vagy toll és papír adódik segítségünkre, amennyiben felismerjük, az első mondat az alábbi sorokból állítható elő: 1-14-2-15-3-16-4-17. Elindulunk a fenti algoritmus mentén, azonban hamar gyanú ébred bennünk: leleplezésünket nem leszünk képesek mechanikusan végigvinni, hiszen az 5-18-6-19. sorokból kirajzolódó rész megbicsaklik: „újdonságát aligha lehet korábbi élettársa hasonlítani itt át” (63.), megzökkent bennünket az élettársa kifejezés, mintha valami helyett lenne ott, a folytatás mégis kristálytiszta egy állítás erejéig, amennyiben korábbi módszertanunk alapján járunk el: „[-] billent valami a polgári kedély odaveszett” (63.). Az illeszkedéseket szabadon keresve találunk még rekonstruálható mondatokat, de mindegyiket nem leszünk képesek helyreállítani. Sajátos jelleg jelenik meg lelki szemeink előtt: a matematika statikus és a biológia burjánzóan organikus tárgyának jellemzői egyszerre ütköznek ki. Az Orcsik által alkalmazott nyelvi működés az objektum orientált ontológia felől szemlélve olyan hiperobjektumként jelentkezik, melyben a szintagmák feletti nyelvi szinten a jelentés delokalizált.

Számottevő a családversek magas aránya. A lírai én családapaként nyilvánul meg, aki felcseperedő lánya különféle viselkedéseit figyeli meg és értelmezi, továbbá küzd saját démonai ellen. Könnyen az az érzésünk támadhat, hogy a skizofrénia ábrázolásával állunk szemben. A megszólaló őszinte önmagával, nyíltan felvállalja, hogy hangokat hall, melyeket mások nem, és zavart állapotba kerül tőlük. Itt kettéválik a történet, a szövegcsoport egy része tekinthető kórtannak, mégis meghatározóbbnak tetszenek azok, melyek Szabó Lőrinc Lóci-verseihez hasonlóan a gyermeki nyelvre és világképre való termékeny kapcsolódást jelenítik meg. A Sárkány kiindulópontja bagatellnek tetsző kérdés: miért csendes a Csendes-óceán? Mitikus módszertan rajzolódik ki. A természeti jelenség magyarázatául természetfeletti megoldás adódik. Tenger mélyére zárt mogorva sárkány. Mint a mesék esetében általában, a mágikus elem ismeretlen és ijesztő. Meglepő módon nincsen feldolgozás. Felülkerekednek a szülőn egyetlen meglepő szókapcsolat által: „csendet szítani” (24.). A nézőpontok hierarchiája megbomlik. Van olyan tapasztalat, olyan legitim gondolat, mely nem az életkorral egyenes arányos.

Bevezetésünkben törmelékességet emlegettünk. Vannak olyan művek, melyek magukban hordozzák e vonást. Példa gyanánt a Folyt. Köv.-öt vizsgáljuk meg. Az irodalom két egymástól eltérő koncepciója kerül kibékíthetetlen ellentétbe: a szöveg mint lejegyzett beszéd vagy egy önnön medialitásába (karakterek és szóközök kombinációjába) visszavonuló entitás. Feszültséget kelt a forma: miközben a magyar verstani hagyomány lehetővé teszi a lejtését tekintve rövid, hangsúlyos szótag hosszúként való értelmezését, a megoldás már-már rendszerszintű használata disszonáns hangzást eredményez.

Mintha lepattannánk, egységet keresünk a sokféleségben, kísérletünk zátonyhoz közelgő hajó, és mégsem, hétköznapi tapasztalataink idéződnek meg, melyben minden ember, állat, hang, szín, forma: önálló mikrokozmosz, mely lebonthatósága, analizálhatósága ellenére kimaradások nélkül kapcsolódik, viszonyokba rendeződik, harmóniát keres, talál és veszít.

Orcsik Roland költészetének legújabb állomása a kötetfeletti perspektívából szól hozzánk, hagyományos és küzdelmesen újszerű jellemzők találhatóak egymás mellett, mögött, és elkülöníthetetlen amorf állagot alkotva. Mintha a művészet egészelvű szemlélete kérdőjeleződne meg a fenntartása által.

Olyan irodalom ez, melynek horizontja túlcsordulni készül, akár minden ünnep, a mértékfelettiség jegyében zajlik. Miközben a posztmodern gondolkodásmód kivonni igyekszek magát a történelem folyamából a reflektáltság csúcsra járatása által, itt valami egészen mással állunk szemben.

Stratégiájának legfőbb vonása térbeliségében rejlik: múlt, jelen és jövő tereptárgyak gyanánt sejlenek fel lelki szemeink előtt. Hagyományról beszélni Orcsik kötete esetében rendkívül problematikus: a korszakok létezése helyett időbeliségük kérdőjeleződött meg, látjuk őket magunk körül.

Az életmű folytathatósága egészen más perspektívába kerül, a következő mű, amennyiben lesz ilyen, a bővülés reményével kecsegtet.

Orcsik Roland: Legalja. Kalligram Kiadó, Budapest, 2020

„E prófé megír” (Orcsik Roland: Legalja)
A próféták hangján (Orcsik Roland: Legalja)
Szerző
A meglékelt fejű próféta
Interjúk
Elolvasom
Arccal a Napvárosnak – Interjú Orcsik Rolanddal

Arccal a Napvárosnak

Interjú Orcsik Rolanddal

Orcsik Roland Faludy- és Sinkó Ervin-díjas költő, a Rozsdamaró és a Holdnak, Arccal című kötet szerzője, aki jelenleg Szegeden él. Az irodalom jelenéről, terveiről és lírájának néhány meghatározó motívumáról kérdeztük.

Nem régen egy rádióinterjúban azt kérdezték Weiner Sennyey Tibor kollégánktól, hogy miből él egy költő, mire ő iróniába hajló természetességgel azt válaszolta: költészetből.  Némileg módosítva a kérdést: hogyan élsz a költészeten kívül, mivel foglalkozol még amellett hivatásszerűen?

A szláv tanszéken tanítok, tanársegédként. Ez a világ egyik legjobb állása, ajánlom mindenkinek.

Számos helyen találkozhatunk kritikáiddal is. Miért tartod fontosnak, hogy kritikusként is folyamatosan publikálj?

Engem az irodalomban az egész érdekel, nemcsak a versírás. Azért kezdtem el kritikát írni, hogy folyamatosan jelen lehessek az irodalmi folyóiratokban. Mivel nem tudok és nem akarok naponta verset írni (van más pótcselekvésem is, például néha szotyizok), szükség volt még valamire, ami biztosítja a nyelvvel való bütykölést és a jelenlétet. A fordítás mellett a kritika volt az, ami ezt lehetővé tette számomra. És persze nem utolsósorban: voltak olyan könyvek, amelyekre szerettem volna felhívni a figyelmet. Ritkán írtam olyanokról, amelyekről eszem ágában sem volt írni, hogy ezeket kizárólag pénzért csináltam. Illetve szerettem volna megtanulni a negatív kritikai beszéd retorikáját. Mert nincs ínyemre a durr bele hang, illetve az ugyancsak ész nélküli vállveregetés familiaritása. Mindemellett meggyőződésem, hogy aki ír, kritikusan gondolkodik, mert a saját munkáira is egy idő után mérlegelve tekint. A kritika mozdítja elő benne a fejlődést, az érlelődést. Aki képtelen erre: jobb esetben balfácán, rosszabban diktátor.

Nehéz egyetlen esztétika mentén besorolni a legutóbbi, Holdnak, Arccal című köteted verseit. Egy olyan tendencia azonban kirajzolódhat, amely a Nyugat nemzedékeihez tartozó beszédmódnak, a csengő-bongó rímeknek fordít hátat. Másrészt viszont elkötelezett avantgárdnak sem nevezhetnénk a kötet szerzőjét. Hogyan jellemeznéd a saját esztétikádat (akár mint kritikus)?

Nem szeretnék a saját műveim esztétizátora, szintetizátora vagy kritikusa lenni. Minden vers valahol kritika, kritikus gondolkodás a versről, éppen ezért fölöslegesnek tartanám, hogy külön a verseimről szóló okoskodással pózoljak. Ellenben technikai dolgokról szívesen fecsegek: a csengő-bongó rímekkel valóban nem tudok mit kezdeni, főleg a Kosztolányi-féle túldíszítettséggel. Ugyanakkor nem áll távol tőlem a rím, mint eszköz. Már az első kötetemben is használtam. Sok lehetőség van benne: zene, játék, hangulatfestés, jelentésbontás, paródia stb. S ha már Kosztolányi szóba jött: ő igazi rímmester, függetlenül a néha számomra elviselhetetlen cikornyájától. A hagyományos versforma kifejezetten jót tesz, segít észrevenni és elsajátítani a vers organikus működését. Ugyanakkor az öntetszelgő virtuózkodástól kiráz a hideg: ez olyan, mintha arra kényszerítenének, hogy egész nap heavy metal gitárszólókat hallgassak, cicanadrágban és weszkó csizmában szorongva egy gyerekszobában. (Tisztelet a kivételnek - Sepultura: Roots.) Az avantgárd is idegesítő, amikor a minden áron újat szajkózza, s az önjelölt Csubakkákkal elhiteti, hogy költők. Túl szűk kategóriák ezek. Ezért inkább arra figyelek, hogy számomra és mások számára hiteles nyelven szólaljanak meg a munkáim, akár tradicionális, akár formabontó eszközökkel.

A kötet meghatározó rétegét alkotják a Garfield-versek, melyek a folyóiratbeli megjelenések alapján talán teljesen összeforrtak imázsoddal (te lettél a garfieldos költő). Milyen lehetőséget nyújtanak ezek a szerepversek, melyeket a lírai én saját bőrében, bundájában nem tud elmondani?

Ezt elsősorban Garfieldtól kéne megkérdezni. Én csak annyit tudok mondani, hogy nagyon jó érzés volt segítségével nyíltan felvállalni a legegoistább érzéseimet is, és persze kirötyögni az agymenést, amely néha eluralkodik rajtam.

A Rozsdamaró című kötetedhez képest a Holdnak, Arccal verseidben kifinomultabbak lettek a játékaid, kevésbé direktek az utalásaid. Elegánsan megoldott politikai reflexióid is megtalálják helyüket a kötetben (Kampányalás), gyakran európai szintű problémákra is cizelláltan világítva rá (Peepshow). Mennyire kell kidugnia a fejét a költőnek az elefántcsonttoronyból, és „közös dolgainkról”a líra keretei között beszélni?

Ameddig a feje kifér.

A versbeszélőid mindkét kötetedben nyelvileg is két kultúra közt sodródnak, mint ahogy neked is anyanyelved egyrészt a szerb, apanyelved pedig a magyar. Mi vezetett végül ahhoz, hogy a szépirodalmi szövegeid jelentős (vagy teljes) részét magyarul írod?

Magyar iskolákba jártam, magyar nyelvi közegben éltem, amikor elkezdtem írni. Ez nem volt tudatos döntés, hanem evidencia, amelyet sohasem kérdőjeleztem meg, annak ellenére, hogy édesanyám szerb, s ha így nézzük: az anyanyelvem nem magyar. Vagyis: apanyelven írok.

Szegedhez is elég szoros szálak fűznek 1992 óta, amikor egyetemistaként a városba érkeztél. Mi köt a Napvároshoz, ami miatt nem rohantál nagyobb babérokra törni Budapestre?

Itt kevesebb a kutyaszar, szellősebbek az utcák, emberibbek a viszonyok, közel van a határhoz, és akárcsak Becse, Szeged is Tisza-város. Ettől függetlenül, Budapest nagyszerű metropolis, igazi európai jelenség – magyaros tudathasadással. Viszont nem sétálnék bele most abba a csapdába, hogy Budapestet szembeállítsam az idealizált vidékkel. Hülyék és irodalmi mitugrászok mindenütt vannak, gondoljunk csak bele: Szegeden egy olyan író nyerte nemrég a város irodalmi díját, aki Ilia Mihály besúgója volt és menthetetlenül dilettáns, még távolról sem olyan tehetség, mint Tar Sándor. A szegedi díszpinty nevét most csak azért nem írom le, mert tisztában vagyok azzal, hogy a negatív reklám is reklám.
Mikorra várható a következő kötet megjelenése, és mennyire számíthatnak másra az olvasók a Rozsdamaróhoz és a Holdnak, Arccal című kötetekhez képest?
Az alaptónus változatlan. Lesz benne egy narratív szál: a Budapesten is karmesterkedő Gustav Mahler életét és zenéjét járom körül, minél több szempontból. Ilyet még nem csináltam, úgyhogy nagy öröm most az írás. Persze, ezt is igyekszem úgy megoldani, mint az idézeteket: az is élvezhesse, aki nem tud és nem akar semmit sem tudni Mahler zenéjéről és életéről. Vagyis a konkrét életrajzra utaló versek mellett olyan is lesz, ahol Mahler zenéje inkább inspirációs forrásként, semmint célként szolgált. A verseknek saját erejük van, s csak annyiban lehet érdekes a kötet, amennyiben ez az erő az olvasó számára megmutatkozik, ha ez nincs meg, akkor nem segíthet az egészen sem Mahler, sem Ördög, de még az Atyaúristen sem. Szeretném, ha legkésőbb 2011-ig „kibújna a szög a zsákból”.

Kiket olvasol szívesen a kortárs költők közül, és miért éppen őket?

Tandori Dezső sok potyaverse ellenére mindig tud elementáris meglepetést okozni, legutóbb az Alföldben, asszem Truffaut-os Jules és Jim volt a vers címe, elképesztő! Akárcsak Tolnai Ottó Január című tölteménye. Csehy Zoltán vaskos strófái. Kemény István Kis majom verse totális. Böndör Pál Átváltozások, illetve Borbély Szilárd Halotti pompa kötete szintén nagyon erős. Láttam, hogy megjelent Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című könyve a zEtnánál, már régóta vártam. A sok fiatal poéta közül most Nemes Z. Márió ravasz, nagyon ravasz költészetét kanalaznám ki a kondérból, kíváncsian figyelem lírája pók-mozgását, képes teljesen behálózni, ám ha nem vigyáz: a háló könnyen elszakad. Akárcsak a számomra rendkívül vonzó horvát Branislav Oblučar és szerb Siniša Tucić költeményeiben. Legaktuálisabban viszont Balázs Imre József fognyomait tanulmányozom: érdekes rágásminták…
Mivel töltöd a nyarat a munka mellett? Milyen programokat ajánlanál olvasóinknak?
Tiszában fürdök, a Sárgán. Nemsokára az újvidéki Patti Smith koncertre megyünk a Feleségemmel. Amúgy nem ajánlok semmilyen programot senkinek sem, mindenki úgyis azt csinál, amit akar: összeesküvés-elméleteket gyárt, kampányal, szerelmeskedik vagy könyvet olvas.

Elolvasom
Finom punk
Szerző

Finom punk

Írogatsz még?-sorozatunkban Orcsik Rolanddal az egységet összetartó ellentétekről, az Új Symposion köréről és hatásáról, az egoizmusról és a saját versről Jánossy Lajos beszélgetett.

Lanckor Gábor kérdezi tőled: Gustav Mahlert kérdezem, milyen a viszonya Orcsik Roland róla írott verseihez?

Nincs neki elég baja? Attól még, hogy a nevemet használja, a zenémet hallgatja, idézgeti, nem biztos, hogy mindent megoldott. Füleljen csak tovább. Mindenesetre, várom a végkicsengést: Meine Zeitgeist wird kommen.

Verseid között szemezgetve azt vettem észre, hogy ezek bizonyos értelemben rontott versek. Tehát úgy néz ki, mintha volna egy klasszikusabb forma, amit aztán alástilizálsz. Akár így van, akár nem, a másik (vagy tehát az egyetlen) kérdés, hogy mikor jelenik meg számodra egységes nyelvi világként egy vers?

Számomra az egységes, ami tartalmazza önmaga ellentétét is. Istent alapvetően sehogy, de ha mégis, akkor nem tudom elképzelni, elgondolni Ördög nélkül. Némaságot a hang, állítást a tagadás, rendet az anarchia nélkül. Valószínűleg azért vonzódom Mahler zenéjéhez, mert nála ez módszer (a módszer ellen). Finom punk.  Ez a felfogás közelebb áll a töredékhez, mint a klasszikus műegészhez. De csak látszólag, mert a töredék önmagában lezárt darab. Nincs tovább. Mindig újra kezdeni. Lényegében az ösztöneimre hagyatkozom. Az alulstilizálás így nem domináns, ahogyan a klasszikus forma sem, a kettő együtt létrehozza a harmadikat: a verskompozíciót. Az első kötetemben ez programszerű volt, az irónia túlburjánzott, ebben tévedtem. A második már sejt valamit abból, amit, remélem, mostanra sikerült kialakítanom.

1975-ben születtél a Vajdaságban. 1992 óta élsz Magyarországon. Generációsan már távolabb vagy a sympós társaságtól. Ebből a távolságból hogyan látod az működésüket, hatásukat a magyar irodalomra, és saját magadra?

Az Új Symposion olyan mintát teremtett, amiből mindmáig meríteni lehet. Nemcsak irodalmi, hanem zenei, képzőművészeti, filmes és több kultúrájú irányultságából fakadóan is. Mintát, miként lehet többek között a vajdasági kisebbségi léthelyzetet kötelező közhelyek nélkül megélni. Költészetben számomra Tolnai Ottó és Domonkos István, Sziveri János és Fenyvesi Ottó volt rendkívül fontos. Az első kötetem idején talán túl sokat olvastam Fenyvesit és Sziverit, olykor a kelleténél jobban hasonlítanak a soraim, megoldásaim az övékére. Később fedeztem fel Koncz Istvánt és Böndör Pált, akiknek szintén kiváló munkái vannak. Ha nincs háború és nem költözöm el otthonról, minden bizonnyal az Új Symposion szerkesztősége körül legyeskedtem volna mindhalálig. De nem így történt. A fiatalok közül Kollár Árpád, Tóbiás Krisztián, Bencsik Orsolya, Mirnics Gyula, Sirbik Attila, Danyi Zoltán, illetve Virág Gábor (Aaron Blumm), a folyóiratok közül pedig a zEtna, a DNS és a Symposion viszi tovább az Új Symposion szellemiségét. Vagyis a történetnek nincs vége. Non finito – csapna le a labdára Balázs Attila Cuniculus.

Létezik-e szerinted költők-versek között párbeszéd, s ha igen, te kivel vagy efféle beszélgetésben? Ennek milyen a természetrajza?

Eh, erre nem olyan egyszerű kibökni a választ. Ami a költők közötti ügyet illeti, Lanczkor kollégával elég alaposan nyesegetjük egymás vadhajtásait. Zenés verseimet a Puccinit imádó Csehy Zolinak is átpasszoltam nyüstölésre. Persze, vigyázni kell, nehogy a másik túlságosan a maga ízlésére szabja át a verset. Egoizmus nélkül nincs „saját” vers. Ami pedig a költemények közötti párbeszédet illeti, azt hiszem, paradox állapotról van szó: a motívumok, mondattöredékek vándorlása kialakít egy kommunikációs helyzetet, ugyanakkor ezek átszerveződnek az új versben, átértelmeződnek, ami autonóm világot, saját nyelvet épít ki. Lehet, hogy a párbeszéd a kölcsönös önmegalkotás eszköze?

Ha jól tudom kétnyelvű vagy teljesen. Ez az adottság mennyivel szélesíti a nyelvi képzelet lehetőségeit?

Igen, kétnyelvű, két gyökerű vagyok. Édesanyám szerb származású, apám magyar, ám az Orcsik tót eredetű név. Épp most karácsonykor próbáltam kihúzni édesanyámból, hogy milyen származásúak az ősei, nem tudtunk dűlőre jutni. De alapvetően két nyelv él bennem: a magyar és a szerb, mivel a Vajdaságban elsősorban ezt a kettőt szívtam magamba. A horvát inkább olvasás, műfordítás, beszélgetés útján van a játékban, függetlenül attól, hogy horvát őseim is vannak. A többnyelvűséget adottságként élem meg, amely bizonyos fokú szegénységgel is jár: egyik nyelvben sem vagyok teljesen otthon. Éppen ezért, az írás számomra a nyelvnek, mint otthonnak a megteremtése. Sok inspirációt nyerek a délszláv költők munkáiból. Most éppen a szerb Ana Ristović, s a szlovén Primož Čučnik (akit Lanczkorral fordítunk majd közösen) verseit ízlelgetem.

Mi jön a Holdnak arccal kötet után? Minek (hátra?) arccal?

Mahler, de a címet nem árulom el. A könyv nemcsak Mahlerrel, hanem a századelői Budapesttel, a Monarchiás tudathasadással, a sikertelen zsidó emancipációval, a szerelemmel, a barátsággal, egy korszak lezárulásával, kudarcokkal és folytonos újrakezdésekkel is foglalkozik majd. Szeretnék olyan könyvet írni, amely Mahler zenéjéhez hasonlóan átkozottul intellektuális és érzelemgazdag. Tehát az irány, ahogy mondod, Holdnak hátra, az ébredés felé mutat.


Aaron Blummot kérdezem, meddig lustálkodik még Virág Gábor Csáth kocsijában, mikor száll már be egy másik könyvbe?

 

Jánossy Lajos

Elolvasom
Ízek és hangok olvasztótégelye
Szerző

Ízek és hangok olvasztótégelye

A mikrotörténetektől Mahlerig – Orcsik Rolanddal versekről és zenéről

Óbecséről indult. Ma Szegeden él. Itt és ott is jól érzi magát. Orcsik Roland író, Faludy- és Sinkó Ervin-díjas költő. A Szegedi Tudományegyetem Szláv Tanszékének tanára Közép-Európához tartozónak vallja magát. Erről, meg még sok másról is beszélgettünk egy héttel ezelőtt az Énekelt Versek XVI. Zentai Fesztiváljának színpadán. Persze kiemelt helyen mégiscsak a versek voltak, hiszen a hely szelleme ezt megkívánta. A fesztivál szervezői ugyanis ebben az évben őt hívták meg díszvendégnek, Ropog a hó című verse pedig az énekel versek fesztiváljának választott költeménye volt.

Hova tartozol az Óbecse–Szeged útvonalon kívül?

– Tizenhat évesen kerültem el otthonról. Amikor ’92 januárjában átmentem Szegedre, nem gondoltam, hogy ott fogok maradni. Csakhogy ezek a háborúk nem akartak véget érni. Mentek az évek, és így ott teremtettem meg az egzisztenciámat. Viszont úgy érzem, hogy ide is tartozom, meg oda is, meg egész Közép-Európához. Édesanyám szerb, édesapám magyar, az Orcsik meg tót név.

Akkor az apanyelvedet választottad anyanyelvednek, hiszen magyar iskolákba jártál.

– Rilke mondja valahol, hogy vannak választott hazák. A verseim nyelvét azt hiszem, hogy a körülmények alakították így. Magyar iskolába jártam, de nem is tudom, hogy ez választás volt-e. Akkor lenne választás, akkor lenne ez döntés, ha most Domonkoshoz és Tolnaihoz hasonlóan elkezdenék szerb nyelven is írni. Beckett is írt franciául és angolul. Ezek már tudatos választások, de az én esetemben a körülményekből fakadóan történt így.

A nosztalgia megjelenik a verseidben, de valahogy nem a szülőföldhöz kötődik ez a vágyakozás, hanem olyan érzése van az embernek, mintha állandóan útközben lennél.

– A nosztalgia veszélyes dolog. Az érzelmeket nem megjeleníteni szeretném, hanem felhasználom, hogy azokból az én értékeim, ideáim szerint jó verset írjak meg. Lehet egy versnek nosztalgikus érzés a háttere, és az olvasó mégis teljesen mást fog belőle kiérezni. A saját világának megfelelően hall ki belőle dolgokat. Az érzelmek nyersanyagok a vers felépítéséhez. Arra törekszem, hogy hitelesen szólaljanak meg a verseim.

Ahogy Petőfi beépítette költészetébe a népnyelvet és a tájat, te úgy valahogy emelted be a verseidbe a képregény és a rajzfilmfigurákat. Garfieldra, Gusztávra gondolok.

– Az gondoltam, hogy ez lenne a nyugat-európai haiku. Garfield ugyanis három képkockából áll mindössze, egy kis mikrotörténet. Gusztáv pedig úgy került ide, hogy igazából Gustav Mahlerral foglalkoztam a megjelenés előtt álló kötetemben, és rácsodálkoztam, hogy jé! hát itt van egy magyar névrokon, aki a rajzfilmek világából jól ismert.

A zene, a zenében honos kifejezések visszatérő motívumai, témái a verseidnek. Közel áll hozzád a muzsika?

– Igen, édesapám a Sigma nevű zenekarnak volt a dobosa. A zene gyerekkorom óta folyamatosan velem volt. A Ropog a hó című verset is részben azért választottam erre a fesztiválra, mert úgy gondolom, zeneileg jól megfogható. És tényleg nagyon izgalmas dolgok születtek. A vers Mahler egyik szimfóniájához kötődik, amely szimfóniának az a része, ami ezt a verset inspirálta, feltehetően egy francia, vagy talán egy jiddis dalocska. Homályos az eredete. Mahler úgy szólaltatta meg ezt a motívumot, hogy valószínűleg abban az időben zavarba hozta a hallgatóját.

Sokféleképpen lehet verset olvasni. Van, aki halkan mormolja maga elé a szavakat, van, aki csöndes magányban szereti olvasni a verset. Van, aki hallgatni szokta mások előadásában. Te hogy vagy ezzel?

– Csak bizonyos mennyiségű pálinka után szoktam hangosan felolvasni otthon verset. De egyébként mindig a könyv csendes terében olvasok, magamban. Klasszikusokat és maiakat egyaránt szívesen olvasok. Petőfi óriási költő, Ady Endre elképesztő! És József Attila, Pilinszky úgyszintén. Sorolhatnám sokáig. A maiak közül Tolnai Ottó, Borbély Szilárd, Kemény István, Térey János, Kollár Árpád versei nagyon izgalmasak. Nem szeretném magam beskatulyázni és örökre abban a szarkofágban elrothadni.

A budapesti Kalligram Kiadónál hamarosan megjelenik a harmadik köteted, a Mahler letöltve. Folytatása ez az előzőeknek, vagy tudatosan valami mást hoztál?

– A korábbi kötetekben is ott volt a zene, de most tudatosan Gustav Mahler zenéje van a központban. Mahler Budapesten is megfordult és alaposan felpörgette Pestet a maga idejében. Az ő zenéjével foglalkoztam, és a költők számára azzal a nehéz helyzettel találtam magam szemben, hogy hogyan lehet egy nem verbális dimenziót a szavak szintjére fordítani. Személyes, tehát önző szempontból fordultam ehhez a zenéhez. Ez az én Mahlerem. A könyv a zeneszerző halálának 100. évfordulóján jelenik meg.

 

 

Mahler a konyhámban

 

Bizony ma én főzöm az ebédet.

Kitalálom, mi legyen: sült krumpli,

rántott tök és saláta; isteni falatok

várják majd az asztalon a vendéget.

 

Szóljon közben az első szimfónia,

az jól passzol a főzéshez: könnyed

erőt ad a feladathoz, csupa ötlet

leszek, ízek és hangok olvasztótégelye.

 

Igen, máris forog a sírban Adorno:

bemocskoltad a zenét, csérogja. Hiába,

ha szentségtörés is, nekem így jó.

 

Mahler a konyhámban, a kettő nem zárja

ki egymást, hisz nem babra megy a játék:

serceg a zsír, lemeztű a párja.

Elolvasom
Késő-romantikus Terminator – Interjú Orcsik Rolanddal
Szerző

KÉSŐ-ROMANTIKUS TERMINATOR – INTERJÚ ORCSIK ROLANDDAL

A Szegeden élő, délvidéki származású költővel beszélgettünk horvátországi és párizsi útjáról, Mahler letöltve című, a héten megjelenő verseskötetéről, illetve a Tiszatáj egyik új szerkesztőjeként rá váró feladatokról.

Kapcsolódó anyag: a szerző elmondja néhány versét (videófelvétel)

Januárban Horvátországban töltöttél néhány napot egy irodalmi fesztiválon, utána meg Párizsban. Mi történt ott, hogyan sikerült ezekre a helyekre eljutnod?

Többször meghívtak már Horvátország legrangosabb költészeti fesztiváljára, a Goran Tavaszára, mert rendszeres fordítója vagyok a horvát költőknek-íróknak. Ez egy nagy múltú fesztivál, már Jugoszlávia idején is létezett, akkor a magyarok közül többnyire az Új Symposion szerzői járták körbe az országot a „testvériség-egység” jegyében. Mióta Horvátország függetlenné vált, csak náluk zajlik a fesztivál. A fesztivál elnevezése a második világháborúban fiatalon meghalt költő nevéhez fűződik, a kiváló Ivan Goran Kovačićhez, akinek magyarul a Tömegsír című hosszabb lélegzetű poémája olvasható. Sokan úgy gondolják, hogy a szerző e művében saját halálának körülményeit is megjósolta. Kovačić partizánköltő volt a második világháborúban, hasonló módon ölték meg, mint a Tömegsír szereplőjét: a csetnikek végeztek vele. Kovačić még mindig ismeretlen sírban „nyugszik”.

Ez egy nemzetközi fesztivál?

Igen, voltak már Angliából, Németországból, Franciaországból, mindenhonnan meghívott vendégek. A fesztiválon egy idősebb horvát költő kapja a Goran koszorúját, a fődíjat, illetve egy kötet előtt álló, fiatal költő a Goran koszorúja fiataloknak-díjat nyeri el, ami azzal is jár, hogy a fesztivál égisze alatt kiadják az első kötetét. Ezek közül a fiatal tehetségek közül sokan komoly költőkké is váltak az idők során, s volt, aki már a fiataloknak, illetve a kanonizált költőknek járó díjat is megkapta. A horvátoknál a generációk folytonossága, a fiatalok és az idősebbek közti kapcsolat, együttműködés, szerkesztőségek frissítése problémamentesebb, mint mondjuk Magyarországon. Itthon az utóbbi évekig ritkán találkoztam azzal, hogy egy nagy múltú folyóirat szerkesztésébe könnyedén beáramoltassák a friss, fiatal energiákat. Pedig néhány periodikára igencsak ráférne az újítás. Tisztelet az egyre több kivételnek, hiszen az Alföld, a Bárka, az Élet és Irodalom (mely mindig is képes volt frissülni), az Ex Symposion, a Jelenkor, az Új Forrás, s most a Tiszatáj is ebbe az irányba mozdult el.

Neked mi volt ott a szereped? Költőként mentél oda, és verseket olvastál fel?

Költőként hívtak meg Kollár Árpival együtt. Saját, horvátra lefordított verseinket magyarul olvastuk föl, amelyeket felolvastak horvátul. Kétnyelvű eseményről van szó, vagy inkább többnyelvűről. A szervezők arra is figyelnek, hogy ez a fesztivál az ex-jugoszláv nemzeteket is bevonja: idén szlovénok, macedónok és szerbek is szerepeltek a rendezvényeken. Emellett egy horvát-spanyol származású költőnő is jelen volt. Külön kiemelném, hogy a fesztivál utolsó, zágrábi előadásán bárki felolvashatott, akár az utcáról is. A szervezők ezáltal is igyekeznek népszerűsíteni a költészetet.

Aztán utaztál tovább Horvátországból Párizsba. Miért is?

Egy finnugor konferencián vettem részt, ahova a kutatókon kívül írókat is meghívtak: egy észt költőnőt, egy finn írót, és meghívtak engem is, mint magyar költőt. A szerzők többsége a saját munkájáról beszélt, és arról, hogyan kapcsolódik az a finnugor kulturális közösséghez. Én nem a saját műveimről beszéltem, mert úgy gondoltam, annak még nincs itt az ideje. Ezért inkább Domonkos Istvánról meg az Új Symposionról tartottam multimédiás előadást.

Kiderült, hogy miért foglalkoznak Párizsban a finnugor népekkel?

Van egy finnugor intézet Párizsban, ahol rendszeresen szerveznek finnugor-konferenciákat, ahol megtárgyalják az aktuális finnugor problémákat. Magyarországról voltak még rajtam kívül ketten, Kőhalmy Nóra és Sirató Ildikó, ők kutatóként érkeztek, mindketten izgalmas, kreatív előadást tartottak. Kőhalmy Nóra szóba hozta a szegedi-pesti Pluralica folyóiratot is a magyar-észt irodalmi kapcsolatformákkal foglalkozó előadásában. A konferencia egyik központi problémája az Oroszországban élő finnugor népek helyzete, ugyanis az orosz politikai vezetés kisebbségi politikája nagyon zavaros.

Az autonómiáról mennyire esett szó?

Az autonómiáról is volt szó, arról, hogy a városokat hogyan választották ketté. De arról is beszéltek, hogy ennek ellenére az orosz magasintelligenciában vannak olyanok, akik ellenzik ezt az agresszív biztonsági politikát. Ez azonban még mindig nem elegendő ahhoz, hogy állami szinten is támogatott legyen az ilyen irányú kutatás. Oroszországban tehát a biztonságpolitika elvét alkalmazzák. Ez azt jelenti, hogy minden autonómiára való törekvést el akarnak lehetetleníteni, mert attól félnek, hogy az ország szétszakadásához vezetne. Szerettek volna orosz kutatót is meghívni, de az most nem jött össze.

Domonkos Istvánról, illetve az Új Symposionról beszéltél. Miért éppen ezeket a témákat választottad?

Domonkost azért választottam, mert róla írom a disszertációmat, az ő műfordításain keresztül mutattam be az Új Symposiont, a vajdasági térségnek a jugoszláviai időszakát. Domonkos tevékenysége abból a szempontból is ideális, hogy mind a szlovén, mind a horvát, mind a szerb irodalmat fordította magyarra, sőt, szerbül is írt egy verseskötetet, valamint Judita Šalgo, Danilo Kiš „szerbhorvátra” fordította a műveit.

Mit tapasztaltál, milyen akár a klasszikus, akár a kortárs magyar irodalom recepciója Franciaországban?

Guillaume Metayér szorgalmasan fordítja a magyar szerzőket, most éppen József Attila verseit adta ki franciául, előtte Kemény Istvánt. József Attila kötetéből eddig hétszáz példányt vettek meg. Ez azt jelenti, hogy a magyar költőnek van valamiféle olvasói köre Párizsban, Franciaországban, ez pedig azt is jelenti, hogy a párizsi kiadó jól terjeszti a könyvet. Emellett Guillaume Tóth Krisztina novelláskötetét is fordítja, és tervez egy újabb Petőfi-kiadást. Fontos megemlítenünk Kányádi Andrást, Kányádi Sándor fiát, vele is megismerkedtem a konferencián. András 1998 óta él Franciaországban, a Magyar Intézetben dolgozik, akárcsak Maár Judit, és ő is sokat tett a magyar kultúra külföldi népszerűsítéséért.

Az előadásodhoz konkrétan milyen hozzászólások voltak?

Úgy vettem észre, hogy nagyon jól fogadták ezt az előadást. Domonkos bemutatása után, a  vetítés alatt arról beszéltem, hogy miután 1992-ben megszűnt az Új Symposion, két Symposion is született a főnix hamvaiból: a veszprémi Ex Symposion és a szabadkai Symposion. Az Ex-et vitték tovább a régi szerkesztők, a Symposiont pedig kifejezetten a fiatalok. Az előadás után a generációk közötti kölcsönhatásról, illetve az avantgárd kapcsán voltak kérdések.

Többen jártak a magyarok közül a francia fővárosban, nagyon érdekes lehetett neked is ez a négy napos, mondhatni, mini-peregrináció. Hogyan élted meg Párizst?

Nagyon jó helyen laktam, az Ady által is megverselt Szent Mihály sugárút közelében. Ötven méterre a hoteltől, ahol laktam, ki volt téve egy Radnóti Miklós-emléktábla, mellette pedig Márquez-emléktábla. 1939-ben Radnóti azon a helyen szállt meg. Furcsa és jóleső érzés volt rövid idő alatt ennyi magyar impulzussal találkozni Párizsban.

Éppen most készítik elő a Kalligramnál az újabb verseskötetedet, amely Mahlerről fog szólni, és a Könyvhétre jelenik meg. Miért éppen Mahler?

Nem szeretem magyarázni a címadásaimat. De ha ennyire makacs vagy, annyit kinyöghetek, hogy Mahler Közép-Európa és így a magyar kultúra szempontjából is fontos figura volt. Morva származású, német zsidó, vagyis benne megvolt a világ összetettsége kicsiben, amire reflektált is a művészetével. Életútja Bécs felé repülő bumeráng: elindul Kalischtból (Csehország), a morva kisvárosból, majd Ljubljanán, Magyarországon, Németországon, Ausztrián, Franciaországon át végül Amerikában köt ki, hogy visszajöjjön Bécsbe meghalni. Egy valódi kozmopolita. Magyarországhoz külön szálak fűzték, Budapesten operaigazgató volt, és a népszerűség megszerzése előtt többek között Baja közelében tanított egy családnál. Egyik levelében arról írt, hogy a puszta mennyire elkápráztatta, magával ragadta. A századelői magyar kultúra mostohán bánt vele, noha sok tisztelője is volt. De itt jegyzem meg: Bécs antiszemita atmoszférája semmivel sem volt jobb a budapestinél. Budapesten például Mahlernek nem kellett átkeresztelkednie ahhoz, hogy elfoglalhassa az operaigazgatói állást. Nálunk „pusztán” el kellett viselnie a középszerű nyikhajok zsidózását, kispolgári intrikáját, amivel egyébként mindenütt találkozott.

Akkor a mahleri személyiség téged jobban megfogott, mint a mahleri zene?

Nem, fordítva történt. Először Mahler zenéje fogott meg, átrázott, aztán elkezdtem olvasni róla. Egyébként a magyar Mahler-szakirodalom többnyire konzervatív szemléletű, abban az értelemben, ahogy az életrajzot a zenével együtt értelmezi. A legfontosabb könyvek nincsenek lefordítva magyarra, pl. Adorno fontos Mahler-könyvéből csak részletek olvashatóak, s nem kérdés: az egészet tető alá kéne hozni. Szóval elkezdtem olvasni Mahler életrajzait, mert több van, nemcsak egy. Érdekes volt az életrajzok közötti különbségekkel is találkozni, pl. a zeneszerző budapesti távozása körül igen nagy a tanácstalanság, és sok az előítélet. Visszatérve a versekre, úgy éreztem, hogy ha csak a zenei impresszióimról kezdek írni, akkor az egy impresszionista típusú kötet lenne, hangulatverseket tartalmazna. Engem viszont más problémák is érdekeltek. Mahler száz évvel ezelőtt, 1911-ben halt meg, és az foglalkoztatott, hogy ebben a száz éves visszatekintésben milyen párhuzamok lehetségesek, mi az, ami továbbél abból a korszakból akár zenei, akár kulturális értelemben is. És az is érdekelt, miként lehetséges a zene nyelvi formája? Mennyire képes a nyelv a zene röntgen-felvételévé válni?

Mi a címe?

Mahler letöltve. Párhuzamos kötet. Egyrészt a Mahler-zene hallgatása, másrészt a Mahler-életrajzok bizonyos részeinek, töredékeinek újraírása és az ezzel kapcsolatos új szempontok felvetése, párhuzamosan a saját ügyeimmel. Ilyen értelemben két – ha nem több – életrajz könyve. De nem teljes, hanem töredékes életrajzok könyve.

Érdekes a Mahler letöltve cím, mert nemrég Lanczkor Gáborral együtt jelentettetek meg egy kötetet, egy fiatal szlovén költő, Primož Čučnik verseit fordítottátok le Versek nem fogadott hívásokra címmel. Ilyen fontos reflektálni egy most zajló mediális váltásra, vagy ez csak egy reklámfogás mind a kettő esetben?

A fiatal költészetben tapasztalható a fokozottabb mediális érdekldődés, de ez inkább a képzőművészet irányába mozdult el, illetve a Telepesek és mások kapcsán a blogokat érintette. Amúgy a medialitás nemcsak a fiataloknál van, irodalom és társművészetek az ókortól átszövik egymást. Mahlert a magyar irodalomban először Csáth vette észre, de fontos volt Baka István, Balassa Péter számára is, akárcsak a kortársak közül Gergely Ágnesnek, Marno Jánosnak vagy Tolnai Ottónak. Igazából nem azzal foglalkoztam, hogy mi itt a váltás a kortárs magyar irodalomban. Egész egyszerűen kihívás volt számomra költőként versekkel lereagálni egy élő problémát.

Tehát nem olyan koncepció ihlette, hogy a jövő költészete webkettes felületeken, mobiltelefonokon születik…

Nincs jó véleményem az sms-versekről. Létezik egy izzadságszagú erőlködés, hogy a költészetet közelebb kell hozni az olvasókhoz, és nagy olvasói bázist szerezni neki. Aztán mindent elkövetnek a vershígítás érdekében. A végeredmény: lila fos. Pedig szerintem azon kéne ügyködni, hogy a színvonalas kötetek híre eljusson az arra kíváncsi olvasókhoz, mert meggyőződésem, hogy sokan vannak, akik versfüggők, erre éppen a rap-, a hip-hop kultúra a bizonyíték. Egyébként a lírának száz évvel ezelőtt sem volt túl nagy olvasói köre. Voltak költők, akiknek nagyobb hatása volt, gondoljunk a századelőre vagy a 19. századra, de azok általában politikai pillanatokkal függtek össze. Például Petőfi és Ady esete is ilyen. Ha kifejezetten a címet nézzük: Mahler letöltve, ez taszíthatja is az olvasót, mert Mahler nem egy tömegszórakoztató szerző. Holott persze az, a magas kultúrában. Hálistennek, többek között a karmester, Fischer Iván jóvoltából igen sokan járnak el az őszi Mahler-ünnepekre a Művészetek Palotájába. Mahler a sznob-kultúra része is lett, muzealizálódott. Megkapta azt, ami a klasszikusoknak jár: szobrot az intézményekben. Ám ez nem is olyan rossz, én magam is kultúrsznob vagyok, örömmel járok a Müpába. Mégis le kéne törni a szobor orrát, annak szellemében, amit Mahler mondott: a tradíció slamposság! Schönberg nem is gatyázott sokáig. S noha ma sokkal kevésbé szól botrányosan a zenéje, mint száz évvel ezelőtt, amikor többször kifütyülték, nekem továbbra is felkavaró és vitális.

De a letöltés szabadságot, szabad hozzáférhetőséget is sugall.

Igen, hozzáférhető, átalakítható, kalóz… A letöltést egyesek büntetnék, mások engedélyeznék. Inspiráló ez a feszültség.

Csak kihúztam belőled… Mahler hogyan hatott a formaérzékenységedre főleg az előző kötethez képest?

Mahler egyszerre klasszikus és formabontó zeneszerző. Klasszikus abban az értelemben, hogy megtartja egy szimfónia klasszikus szerkezetét, radikális, formabontó és az avantgárd irányába mutató abban az értelemben, hogy a fragmentáltságnak, a mellérendeltségnek teret adott. Mahler a klasszikus szimfónia késő-romantikus Terminatora. Én korábbi köteteimben is egyfajta eklektikus formavilágot képviseltem, a mostaniban is ez van jelen: egyszerre találhatók benne formai szempontból klasszikus versek és ettől eltérőek. A formabontás ma csak gesztus lehet, hiszen az avantgárd a világirodalomban régóta klasszikus, kanonizált jelenség. A kérdés: hogyan lehet alkotni a tradíció slampossága nélkül, amikor az avantgárd is hagyomány lett?

Ha jól tudom, a Tiszatáj leendő szerkesztőjeként is új kihívások felé nézel. Pontosan mi lesz a feladatod a lapnál? Milyen elképzeléseid vannak ezen a területen?

A vers-és kritikarovat fronton leszek. Világirodalom, magyarországi, határon túli magyar és szomszédos népek irodalma. A poétikák és a politika disszeminációja. Úgy vettem észre, a tanulmányrovatos Tóth Ákossal, a prózás és főszerkesztő Hász Robival és a vizuális tördelő Annus Gáborral jól együtt tudunk majd dolgozni.  Beszéljenek majd maguk a lapszámok!

Készítette: Boldog Zoltán

Elolvasom
Állandó kutatása az abszolútumnak

Állandó kutatása az abszolútumnak

Dombosi beszélgetés Orcsik Rolanddal

Orcsik Roland óbecsei születésű, 1992 óta Magyarországon élő Faludy-, Sinkó- és Sziveri-díjas költő, kritikus, irodalomszervező, a Tiszatáj folyóirat vers- és kritikarovatának nemrégiben kinevezett szerkesztője, akinek az Ünnepi Könyvhétre jelent meg a harmadik verseskötete, Mahler letöltve címmel.

A komolyzenei témaválasztás és a világhálón való kalózkodás címbeli párosítása csak első pillantásra tűnik meglepőnek, ha azonban tudjuk, hogy a szerzőre jellemző a klasszikus formák átstilizálásának gyakorlata, s ez a bizonyos – ahogyan az egyik vele készült interjúban mondta – „finom punk” a megidézett zeneszerzőre is igaz, akkor egy rendkívül intellektuális és érzelemgazdag versnyelv kialakulásának tanúi lehetünk a könyv elolvasása által. A kötet nemcsak Gustav Mahlerrel, hanem a századelő Budapest-képével, a Monarchia-béli tudathasadással, a sikertelen zsidó emancipációval, a szerelemmel, a barátsággal, egy korszak lezárulásával, a kudarcokkal és a folytonos újrakezdésekkel is foglalkozik. Erről beszélgettünk a dombosi irodalmi táborban Orcsik Rolanddal, miközben a Sínbusz Fesztivál egyik leghíresebb utasa, a Kishegyesen is nagy hírnevet szerzett Dezső kutya sertepertélt a lábunk körül.

Az előző, Holdnak, arccal című versesköteted ötödik ciklusában, a Garfield-kommentárokban a popkultúra „hiperpasszív” macskáját választottad, hogy megörökítsd a lustaság fanyar dicséretét, ezúttal viszont a komolyzene egyik ikonjára, Gustav Mahlerre hivatkozol. Honnan jött az éles váltás ötlete?

– Nincs is olyan nagy különbség a popkultúra és a magaskultúra között. Ken Russell Mahler-filmjében például horrorfilmes megoldásokat, effekteket és jelenetszerveződéseket vonultat fel, tehát ő már 1974-ben egyesítette a kettőt. Garfield és Mahler között sincs nagy eltérés, hiszen most is a mitológiák korát éljük, ilyen értelemben pedig mindketten csupán egyes archetípusoknak a megtestesítői.

A verseidben a mahleri muzsika tehát nemcsak a nyelvzene alapja, hanem a zeneszerző alakja tematikus kötöttségeket is jelent?

– A mahleri zene a szimultaneitás olyan magas fokát képviseli, amelyet a nyelv képtelen elérni. Nyelvileg nem lehet reprezentálni a ritmusoknak azt az egyidejűségét, amit mondjuk Mahler egy-egy szimfóniája megvalósít. Én a ritmusépítkezés elvét figyeltem meg nála, és ez ösztönösen hatott a verseimre. Tehát a zenéje fogott meg, azután kezdtem olvasni az életéről, ami tulajdonképpen egy nagy kalandregény. Zsidó származású, szüleivel azonban németül beszél, egy morva városkában születik, aztán bejárja egész Európát, eljut Amerikába, de sehol sem talál nyugodalmat, s végül Bécsben hal meg. Egy örökös kereső, mindent megkérdőjelező, kicsit talán fausti, sőt jóbi figura lehetett. Az élete állandó kutatása volt annak a zenei abszolútumnak, amiben hitt, de ami mögött egy elérhetetlen, mégis sejthető Isten-képzet húzódott meg.

A kötetedben Csáth-utalások is szerepelnek, ő pedig az „egy nap alatt ötezer évet élni” hitvallásáról ismert. Összekapcsolható ez a mahleri élet-sűrítéssel és az orcsiki látásmóddal?

– Ami Csáth számára a művészet és az ópiumon keresztül elérhető extázis, az Mahler számára a zene, vagyis egy olyan sűrítmény, amely magasabb szintre emeli a létezést, de mivel megalkotásának folyamata rövid ideig tart, az ember állandóan vágyakozik rá. Ezt nyilván a szerelemben, a barátságban, egy folyónak a szemlélésében vagy a kutyasétáltatásban is meg lehet tapasztalni. Számomra a vers akkor eksztatikus, amikor a másokét olvasom. Írás közben csak az foglalkoztat, hogy kibontsam az asszociatív képekben és a nyelvben rejlő lehetőségeket.

A Szegedi Tudományegyetem Szláv Tanszékén adsz elő, kutatási témád Az Új Symposion és a délszláv irodalmi kapcsolatformák, Domonkos István művei tükrében, s rendszeresen fordítasz is. Hogyan hatnak a verseidre azok a szövegek, amiket lefordítasz?

– Érzem a hatásukat, de mindig azon vagyok, hogy az ne váljon imitációvá. Utópisztikus elképzelés, én mégis egy saját világot akarok kialakítani, autonomitást akarok adni olyasvalaminek, ami ugyan csomó mindenhez kötődik, de van egy önálló érvényesülési módja is. Leginkább fordítás közben érzékelem ezt a ráhatást, mert az egyfajta „mélyebb” olvasás, mondhatni újraírás, hiszen hasonlít arra, amikor az ember olvas egy irodalmi művet, és annak hatására ír egy másikat. A fordítónak minden finom mechanizmust ismernie kell, majdhogynem többet kell tudnia a szerzőnél, és ez a fajta hozzáállásbeli gazdagodás megtermékenyíti azt, amit épp csinálok. A Kikinda Short rövidpróza-fesztiválon például Milena Marković verseskötete került a kezembe, és nagyon izgalmasnak találtam, amit ő a nyelvvel művel: egy redukált, brutális, a jelentést elmozdító atmoszférát hoz létre. Nekem egy „lepusztult” nyelv kitalálása jutott erről az eszembe, amivel csak a legalapvetőbb érzelmeket lehet megragadni. Ez a fajta banális nyelv meg tudná emelni a banális tartalmat, ami által maga a nyelv is tartalommá válna.

Lehetséges, hogy a következő kötetedben ezzel fogsz kísérletezni?

– Dolgozom már valamin, de az a tapasztalatom, ha ilyenkor elmondom, hogy miről van szó, akkor mintha kielégülne a kíváncsiságom, és csökkenne az energiám. Azt szeretném, ha amit létrehozok, az számomra is meglepetés lenne, de nyelvi értelemben egy érett költészet jönne létre.

Biciklizéseink Mahlerrel (Aaron Blumm-mal és Orcsik Rolanddal Mikola Gyöngyi beszélget)
Szerző
Elolvasom
Kultúrcsempészek
Szerző

Kultúrcsempészek

Nincs sínbusz, Sínbuszfesztivál sem lesz, mondta a két főcsempész: Kollár Árpád és Orcsik Roland

A múlt hét végén hatalmas csempészbanda foglalta el a Szegedről Szabadkára tartó magyar vonatot, majd ugyanez a tömeg Röszkénél átszállt a szerbiai vonatba, és ugyanolyan hévvel folytatta a feketézést, mint a szomszéd országban. Ezúttal nem párizsit, sajtot, virslit meg más egyéb élelmiszert vittek a svercelők, hanem a kultúrát cipelték. Ki a kabátzsebben jól eldugva, ki a farzsebből kotorászta elő, de volt belőle a női táskákban, vonatülésen, zongoratáskában, egyszóval mindenütt, szinte lépni alig lehetett. S még akkor arról nem is beszéltem, mi minden lehetett a fejekben!

Merthogy kisvártatva már a levegő is tele volt vele. Mindet belepett a csempészáru, a csempészek meg mindent elleptek. Na, de ne szaladjunk ilyen nagyon előre.

A Kultúrcsempész Sínbuszfesztivál rendezvénysorozat kétségkívül legattraktívabb, illetve legizgalmasabb akciója maga a csempészet Szegedről Szabadkára és vissza. Szegeden az Alsóvárosi Tóth vendéglőben már délelőtt megkezdődött a felolvasás. Két nyelven: magyarul meg szerbül olvastak fel az alkotók műveikből. A közönség meg, ha kíváncsi volt rá, figyelhetett, ha nem, beszélgetett a sokfelől érkezett irodalmárokkal vagy irodalomkedvelőkkel. Aztán eljött az ideje az indulásnak. A Káoszkommandó legfontosabb embere, a cilinderes úriember (Farkas Tamás) megafonnal invitálta a különleges utazásra az alkotókat és érdeklődőket. Aki felvállalta a kultúra csempészését ezen a napon, nem fizetett menetjegyet. Egy pecsétet nyomtak a kézfejére, egy jelet, hogy a brancsba tartozik.

A magyar vonaton pillanatok alatt fergeteges hangulat kerekedett. Előkerült a Cabaret Medrano trió harmonikája, és Horváth Gábor húzta a ... mit is? Nem a talp alá valót, hanem a harmonikát. Sör, bor és pálinkagőzös hangulatban futott be a vonat Röszkére. A cilinderes megafonos fiú kinyilatkoztatta, hogy elértünk az időkapuhoz. Senkinek eszébe sem jutott tiltakozni, hogy az egymástól 40 kilométerre lévő két város között nem lehet egy vonaton eljutni, hanem le kell szállni a magyarról, és átülni a szerb vonatba. Mintha tényleg valamilyen más bolygóra indulnánk. Mondom, ez nem zavart senkit. Gábor Röszkén is húzta, a vámosok, vasutasok csak néztek értetlenül, s mindenféle különösebb szervezés nélkül egyszer csak előkerültek Szokola Mária hulladékból készült kalapjai. Rögtönzött divatbemutató zajlott, természetesen a kalapok ihlette szövegek kíséretében. A modellek táncra perdültek, a közönség meg vidám volt.

Ismét a cilinderes megafonos fiú: a feketézők beszállhatnak a Szabadkára induló vonatba. Becslésem szerint másfél óráig tartott az út a határtól Szabadkáig. Az írók, költők felolvastak, magyarul is meg szerbül is, a modellek újabb kalapkölteményekben illegették magukat, volt bőséggel pogácsa, édes sütemény, sör, bor meg pálinka is. Az egytől egyig mosolygós, sőt kifejezetten vidám fiatalok és kevésbé fiatalok láthatóan élvezték a rendkívüli utazást.

Én igyekeztem a szervezőkkel beszélgetni. Oda imbolyogtam Orcsik Roland és KollárÁrpád költőkhöz, akiknek az agyából hat évvel ezelőtt kipattant a Kultúrcsempész Sínbuszfesztivál ötlete. Hiába igyekeztem bármit is megtudni. Nem ment. Beszéltek arról, hogy ezt a vonatot, amin most éppen utazunk, Mátyás király adta a nemistudoménkinek, a Sirbik Attila meg tulajdonképpen E.T., de lehet, hogy nem, hanem csak valamilyen rokonságban áll vele, s megyünk egy olyan bolygóra, ahol … Kitört a röhögés. Hát itt aztán komolyan beszélgetni nem lehet.

Aztán mégis csak sort kerítettünk rá. KollárÁrpád, a főcsempész, a Sínbuszfesztivál alapító atyja szerint, bármennyire is izgalmas ez az utazás meg a történések, ez már nem sínbuszfesztivál.

– Ha maga a Mir űrállomás zuhanna is ide közénk, akkor sem utaznánk vele. Sínbusz csak egy volt. Nincs többé sínbusz, ilyen értelemben nincs többé sínbuszfesztivál sem. Már ez sem az. Már ez is csak egy fikció. Az igazi sínbuszfesztivál tavaly volt. A jövőben maximum búcsúkoncerteket tudunk adni, úgy, mint az LGT 23-at vagy 40-et, de az már nem az igazi – mondta kategorikusan.

Orcsik Roland költő, a másik alapító atya, a másik főcsempész ugyanezen a véleményen van.

 

– Semmiképp sem szeretnénk egy olyan fesztivált csinálni, hogy bemegyünk egy vonatba, és akkor megcsináljuk. Azt bárki meg tudja csinálni. Van egy plusz atmoszféra, és kész. A régi sínbusz egy történelmi bőrönd is volt, egy vulkánfíber, amiben a különböző korszakok történései vannak benne: a második világháború, a Tito korszak, a kilencvenes évek túlélő korszaka. Ezt mind bemozgatta. Mi, akik ezt elkezdtük, tulajdonképpen a kilencvenes évek generációjához tartozunk, akik elmentünk Vajdaságból Szegedre élni. Ez egy generációs szimbólum is – magyarázta.

A kétlakiság okozta, a kapcsolattartás igénye hajtotta őket, meg még valami: összeterelni a régió alkotóit, hogy megismerjék egymás irodalmát. A szerbek és magyarok közötti feszültséget nem úgy akarták oldani, hogy beszéltek egymás megismerésének fontosságáról, hanem egyszerűen meghívták a szerb, a horvát a bosnyák stb. írókat, és rájuk bízták, érezzék magukat úgy, ahogyan nekik jól esik. És mindenki élvezte, mert utazni jó, vonatozni még jobb, és ha valaki nyitott a kapcsolatteremtésre, az irodalmi befogadásra, akkor ezen az eseményen volt rá lehetősége. És kapcsolatok, ismeretségek születtek. Az elmúlt évek alatt kultikussá vált a Sínbuszfesztivál. Irodalmi körökben egzotikumként tartják számon. Erről beszélt nekem Petar Milosevics budapesti szerb költő is.

– Látja milyen csodálatos! Maga leszólított engem, hogy beszélni szeretne velem, én azonnal indultam. Mert ez egy vonaton természetes. Ismeretlenekkel szóba elegyedni, idegenek sorsába belátni. Ez a legszebb ebben az egészben. Lehet ismerkedni, vagy csak nézelődni. Rendkívül jó ez a fesztivál. Én először vagyok itt, nagyon sokat hallottam róla, de nem olyan, mint amilyennek elképzeltem, és ez így van jól, ahogy van, nem, ahogyan én elképzeltem. Azt kérdezi, hogy megtalálja-e a helyét a kultúra a bor- és sörgőzös vonaton? Hát persze, hogy meg. A kultúrának minden közeg megfelel, illetve maga teremti meg magának a közeget az adott pillanatnak megfelelően, és szerintem ez egy nagyon jó ötlet.

A szerbiai szerb írókkal is beszélgettem. Valamennyien csodálatosnak, bámulatosnak, fergetegesnek mondták a Sínbuszfesztivált. Dejan Čančarević, Marjan Čakarević és Dejan Matić különlegesnek, pótolhatatlannak mondta a Sínbuszfesztivált. Amikor elmondtam nekik, az alapító atyáktól tudom, többet nem lesz Sínbuszfesztivál, Dejan Matić azonnal felhorkant: ez nem lehet, egy ilyen remek dolog nem szűnhet meg, mondta.

– Én Belgrádból mindent meg fogok tenni, hogy továbbra is életben tartsuk ezt a fesztivált. Ez egy kincs. Itt élünk szerbek meg magyarok évszázadok óta egymás mellett, és nem ismerjük egymás kultúráját. S pontosan ez, a nem ismerem a másikat érzés a táptalaja a feszültségnek. Ez egy nagyon jó lehetőség az ismerkedésre, a kultúrák összefonódására. Ennek élnie kell – mondta balkáni vehemenciával.

Mikola Gyöngyi szegedi irodalomtörténész azt mesélte, hogy kettős célja van ennek a fesztiválnak, egyfelől oldani a határátlépéssel járó görcsöt, másfelől pedig lazítani azon a berögződött képen, hogy az irodalom az valami akadémikus dolog, csak a kiválasztottaknak szól. Itt a sínbuszon mindenkihez eljut, az utashoz, a költőtárshoz, s ha úgy akarja még a jegykezelőhöz is.

Berényi Emőke, a Káoszkommandó tagja szerint az alapító atyák belefáradtak a pénz utáni rohangálásba, azért mondják, hogy nem lesz több feketézés a kultúrával. Ő nagyon szeretné folytatni, szögezte le, és a szája sarkában megjelenő cinkos kis mosoly kíséretében még hozzátette: nem is olyan biztos, hogy nem lesz több mozgó fesztivál, lehet, hogy egyévnyi pihenőre van szüksége a két főcsempésznek.

 

A feketézők sikeresen átcsempésztek mindent, ami náluk volt. Szabadkára érve a Lifka Art Moziban, a Kosztolányi Színházban és a Raktárban értékesítették a csempészárut.

Másnap Szabadkáról sínbusz helyett az új orosz dízelvonattal indultak vissza Szegedre. De a szabadkai állomáson indulás előtt már a restiben megkezdődött a buli, aztán a resti előtti teret is betöltötte a kultúrcsempész népség. Felolvastak, zenéltek, a vágányok között pedig beszállás előtt Mészáros Gábor és Mikes Imre Elek, Kosztolányi színház művészei egy performanszot adtak elő. S elindult a feketézők vonata vissza Szegedre. Velük ment az írókon, költőkön, irodalom tudósokon és kedvelőkön kívül Bakos Árpád meg Miroslav Jovančić, ők szolgáltatták a másnapos zenét a vonaton. Idefelé a felolvasásokat úgy jelentették be, hogy „felolvasás hurkával és piskótával” a visszafelé úton már csak „cefreillatú felolvasásnak” mondták.

Elmentek. Biztosan nagy buli volt a visszafelé úton is. Én nem tartottam velük, de mivel a Kultúrcsempész Sínbuszfesztiválra megjelent a Symposion Sínbusz-különszáma, ezt lapozgatom. Ami ugyanis a vonaton elhangzott, szerbül és magyarul is megtalálható a folyóiratban. A különszám (egy könyv) rendkívül igényes, izgalmas képzőművészeti album és irodalmi folyóirat. Idén az IPA pályázaton nyertek a szervezők pénzt a VI. Kultúrcsempész Sínbuszfesztivál programjaira. Hogy hogyan lesz jövőre, majd meglátjuk. Én azoknak szurkolok, akik életben szeretnék tartani.

Elolvasom
Kultúra, virtuális sebességgel
Szerző

Kultúra, virtuális sebességgel

Interjú a Tiszatáj szerkesztőivel

Napjainkban már megszokott, hogy az irodalmi folyóiratok online portált hoznak létre. De hogyan lehet kreatívan kihasználni az interakcióban rejlő lehetőségeket? Mi az a virtuális sebesség, és milyenek az „ejtőernyőn szálló” új rovatok? A Tiszatáj online kétéves útjáról és a „digitális láb” szerepéről kérdeztem Kollár Árpádot, az online oldal irodalmi rovatvezetőjét és Orcsik Rolandot, a print folyóirat szerkesztőjét.

Napjainkban már megszokott, hogy az irodalmi folyóiratok online portált hoznak létre. De pontosan miért van erre szükség? Mit vár az olvasó? Hogyan lehet kreatívan kihasználni az interakcióban rejlő lehetőségeket? Mi az a virtuális sebesség, és milyenek az „ejtőernyőn szálló” új rovatok? A Tiszatáj online kétéves útjáról és a „digitális láb” szerepéről kérdeztem Kollár Árpádot, az online oldal irodalmi rovatvezetőjét, valamint Orcsik Rolandot, a print folyóirat szerkesztőjét,  akik elmondásuk szerint arra a legbüszkébbek, hogy a nulláról nagyon rövid idő, egy-két év leforgása alatt igen olvasott és sokoldalú online lapot hoztak létre.


2012-ben alakult meg a Tiszatáj folyóirat internetes változata, a Tiszatáj online. Kollár Árpád úgy nyilatkozott korábban, hogy az online folyóirat a print változat „egyik lába”. Ez mit jelent?

Orcsik Roland: Szerintem Kollár Árpád álmában úgy látta, farok helyett kinőtt a harmadik lába, de az valójában egy hosszúkás laptop volt, amit bekapcsolt, s megjelent előtte a tiszatajonline.hu honlap. Ezenkívül talán valami olyasmit gondolhatott a kolléga, hogy az online segíti a nyomtatott lap szövegeinek népszerűsítését is. Hozzátenném, a nyomtatott folyóiratnak már volt egy honlapja, ám az pusztán archívumként működött. Az igazi váltást az Annus Gábor által megálmodott és társaival szerkesztett tiszatajonline.hu jelentette.

Kollár Árpád: Nem mondok újat azzal, hogy egyre több olvasó lakik az interneten, ezért volt ésszerű döntés a folyóirat részéről, hogy elindította online változatát. Luxus lett volna lemondani ezekről a főként fiatalabb olvasókról, akik ma már nem veszik a fáradtságot, és nem mennek el egy trafikig vagy könyvtárig ahhoz, hogy folyóirat-tartalomhoz jussanak. A nyomtatott Tiszatáj még mindig kiemelkedően jó terjesztési és olvasottsági adatokat produkál, nagyon erős a regionális beágyazottsága, ezért sincs arról szó, hogy az online kiváltaná a lapot, inkább kiegészíti. A fenti képet tovább írva: két lábbal mégiscsak könnyebb sprintelni, mint eggyel, még akkor is, ha az egyik virtuális. Azzal sem mondok újat, hogy mediális okok miatt az online más jellegű, típusú, karakterű szövegeket közöl, mint a print, így sokkal nagyobb a szerkesztőség játéktere is.

Milyen a kapcsolat a két szerkesztőség között? Vannak akár tartalmi, akár szerzőségi átfedések a print és online folyóirat között?

O. R.: A nyomtatott folyóirat és az online független egymástól. Noha mindkét orgánumnak megvan a maga impresszuma, az olvasók gyakran összekeverik a kettőt. Ettől függetlenül van kapcsolat: az online átveszi a nyomtatott folyóirat irodalmi anyagát, ehhez hozzáadja a saját tartalmait. Ilyen pl. Kovács Flóra rovata, a Partvidék, illetve a Móricz-ösztöndíjasok szépirodalmi anyaga (pl. Móricz 2014), melyet Kollár Árpádnak köszönhetünk, vagy a kiváló Comics trip rovat. Ezenkívül megesik, hogy a nyomtatott változathoz túl sok anyag érkezik, s felajánljuk az online változaton való közlést. Az is megesik, hogy egy-egy szöveg karaktere jobban illik az aktuális közéleti beszédmódokhoz, ezért ezeket átengedjük az online-nak, ugyanis nincs értelme egy aktualitását vesztett szöveget közölni a nyomtatott változatban.

K. Á: Egyrészt elkülönül a két szerkesztőség, mivel másféle tartalmat szolgáltatunk, másrészt mégsem. Én az irodalmi rovatért felelek, Kovács Flóra szerkesztőtársammal együtt mi nem veszünk részt a nyomtatott változat munkájában, bár olykor szállítunk szövegeket oda is. Felénk sokkal több szöveg érkezik a nyomtatottból.

Bizonyos idő elteltével közöljük a papíron megjelent írások java részét (a hosszú tanulmányok kivételével), mert fontosnak tarjuk, hogy ezek a szövegek interneten is elérhetők legyenek mielőbb. Ez a gesztus jóval több, mint egyszerű archiválás, mivel egy élő, olvasott, folyamatosan frissülő felületre kerülnek fel, ágyazódnak be ezek az írások. Emellett Hász Róbert, Orcsik Roland és Tóth Ákos közvetítésével gyakran kapok az online irodalmi rovatához olyan szövegeket, melyek terjedelmi, koncepcionális vagy mediális megfontolások miatt nem fértek be a nyomtatottba, avagy sokkal jobb helyen vannak az online felületen.

A szerkesztőség elképzelései szerint miben nyújt(hat) mást az oldal az ismert online irodalmi és művészeti portáloknál?

K. Á: Sokszínű a felhozatalunk, az egészen nehéz, tudományos szövegektől a könnyebb, populáris szövegekig sok mindent közlünk, hiszen rétegzett, sokféle olvasótáborunk van. Erős regionális beágyazottsággal rendelkező lap vagyunk, ugyanakkor országos lap is, erős határon túli magyar és nem magyar kapcsolatokkal. A képet tovább árnyalja, hogy az online nemcsak irodalmat közöl, hanem – ahogy a rovatstruktúrából is kiderül – hozunk írásokat a színház, a képzőművészet, a film és a zene világából is.

O. R: A nyomtatott folyóirat nem bírja tartani a versenyt az idővel, megesik, hogy két vagy három éve megjelent könyvről közlünk kritikát. Az online felület szerintem abban lehet izgalmas, hogy visszahozhatja a századelőre jellemző napilapos, impresszionisztikus irodalmi kritika frissességét. Már egy jó ideje azon kesereg a magyar irodalmi krém, hogy nincs napilapos kritika, az online tehát ezt nagyon jól tudná pótolni. Jelenleg úgy látom, talán az Irodalmi Jelen Online, a Prae.hu, a Revizor Online, s a FélOnline a legfrissebb ebből a szempontból. A tiszatajonline.hu-n is vannak friss, naprakész kritikák, ám a rendszer még nem teljesen épült fel, egyelőre többnyire a nyomtatott folyóirat kritikáit közlik.

Azt is tudni kell, hogy másfajta szerkesztői munkát igényel az online felület és a nyomtatott lap. Nincs értelme színvonal szempontjából a kettőt összevetni: a rövidebb, impresszionisztikus kritika is lehet igényesen megírt szöveg, nemcsak a hosszabb terjedelmű reflexiók. A nyomtatottba is becsúszik olykor egy gyengébb írás, ahogyan az online-nál is. A nyomtatott változatnál megvan a lehetőség, hogy akár két hónapig gondolkodjon, dolgozzon a szerkesztő egy szövegen. Ez a hosszabb idő különösen a tanulmány rovat vezetőjének, Tóth Ákosnak és a terjedelmesebb prózákkal dolgozó próza- és főszerkesztőnknek, Hász Róbertnek fontos.

Az online ennél gyorsabb reagálást igényel, ott másmilyen szerkesztői dinamikára van szükség. A fiatal szerzők viszont alig érzékelik ezt a különbséget, nálunk minden a digitális sebesség szempontjából működik, ezért sokszor nem értik, hogy miért szöszöl sokat a szerkesztő a beküldött anyagon, a gyengébbek még magukra is veszik, s a virtuális sebességnek megfelelően öt másodpercenként besértődnek.

Kik tekinthetők célközönségnek? Van elmozdulás, változás a nyomtatott laphoz képest?

K. Á.: Mindenképpen van elmozdulás, nemcsak korosztályos bontásban. Egyszerűen több emberhez jut el egy online lap, a hozzáférés szempontjából sokkal demokratikusabb, a távolság sem képez akadályt. A mi generációnk mindent azonnal akar, nincs bosszantóbb annál, mint amikor tudod, hogy van egy fontos tanulmány valahol, valamelyik lapban, épp zárva a könyvtár, vagy nem is ebben az országban vagy, és neked azonnal kell. Ez az online esetében fel sem merül akadályként, persze, ha van interneted. Ugyanakkor az archiválás terén igencsak rosszul állnak az online orgánumok: lehet, hogy most sokkal több emberhez eljutnak, de később nagy valószínűséggel elvész, ami nincs kinyomtatva.

Más mediális különbségek is tapasztalhatók. Terjedelemben rövidebbet bír el az online: a kevésbé fajsúlyos, inkább efemer szövegeket, beszámolókat, ajánlókat, esszéket, rövid kritikákat, tárcákat, villáminterjúkat kedvelik az olvasók. És még egy fontos különbség: a magyar print lapokat még mindig gondosabban, alaposabban, kiérleltebben szerkesztik, mint az online lapokat, ennek szintén mediális okai is vannak. Ráadásul az online alkalmasabb a gyors reakcióra, ezért ezeknek az orgánumoknak a szerzői és olvasói sokkal türelmetlenebbek. Kisebb az átfutási idő, nagyobb a hibalehetőség.

O. R.: A nyomtatott folyóirat célközönsége a saját hagyománya, vagyis nemcsak a fiatal olvasók, hanem az idősebb generációk is. Ennél fogva a nyomtatott folyóirat nem tud gyorsan és radikálisan megváltozni, itt lassú folyamatok zajlanak. A folyóirat különböző generációk poétikáját közli, akkor is, ha azok néhány esetben gyökeresen eltérnek egymástól.

Innen fakad, hogy a nyomtatott folyóirat az esztétikai ideológia szempontjából eklektikus. Ez azonban nem feltétlenül rossz, mert úgy érzem, ahogyan korábban is, most is sikerült kiegyensúlyozott színvonalat biztosítani. Ebből a szempontból a lap egyszerre maradt hű a hagyományához, s újított a maga kontextusán belül. Egy fiatalabb folyóirat, pl. a kiváló Műút [és online felülete – a szerk.] jobban tud érvényesíteni egy egységes koncepciót. Ám az idő zakatolásával nekik is szembesülniük kell majd a generációs különbségekkel és az eltérő igényekkel, főleg, ha mondjuk, húsz év után teljesen más gárda veszi át majd a lapot, mely paradigmaváltást szeretne az arculatdizájnban. Ehhez azonban ki is kell tartani.

Jómagam a Tiszatáj előtt nyolc évig szerkesztettem többedmagammal a Fosszília nevű folyóiratot (l. archívum). Sohasem kaptunk olyan támogatást, ami lehetővé tette volna a teljes kibontakozásunkat. Hasonlóan járt nemrég a Kilincs (l. ismertető), illetve az utóbbi idők egyik legizgalmasabb magyar folyóiratos kezdeményezése, a Puskin Utca (l. ízelítő). A támogatók nem kedvelik a fiatalokat, bizalmatlanok az újításokkal szemben, ezért a fiatalok sokszor kompromisszumokra kényszerülnek már az induláskor. Ilyen szempontból a Puskin Utca volt a legbátrabb vállalkozás – meg is szűnt rövid időn belül. Éppen ezért szurkolok a magam részéről a Műútnak.

Örömmel olvastam bele a képregény-bemutatókba az oldalon. Milyen egyéb új eszközökkel, témákkal igyekeztek olvasókat toborozni?

K. Á.: Alrovatfüggők vagyunk, ezért számos időszakos vagy állandó projektünk fut. Az állandókra jó példa a képregény- vagy a gyermekirodalmi rovat. Időszaki sorozatokat is szívesen befogadunk, ha valaki megkeres minket egy-egy ötlettel, erre példa a Csomópontok átkötése délszláv–magyar fordításcsomag, amit Orcsik Roland koordinált, a Lázáry-átiratok, amit Korpa Tamás hozott, vagy a Weöres-tünemények, amit Lengyel Zoltán ejtőernyőztetett hozzánk.

Mennyiben nyitott a Tiszatáj online a pályakezdő újságírók, alkotók felé?

K. Á.: Szándéka szerint nyitott. Valószínűleg könnyebb hozzánk bejutni pályakezdőként, mint a nyomtatott laphoz, ahol erősebb a terjedelmi korlát, viszont az is igaz, hogy a szerzők nagyobb része még mindig fontosabbnak tartja a nyomtatott közlést. Mindez több szabadságot ad nekünk, bátrabban közölhetünk pályakezdőket, segíthetnünk nekik az indulásban. Persze itt is számot kell vetni azzal, hogy van egy komoly minőségi szint, amit meg kell ugrani.

Mit érdemes tudni az U23 rovatról?

K. Á: A rovatot pontosan arra találtuk ki, hogy a fiatalabb és/vagy pályakezdő szerzők bemutatkozhassanak, az olvasók már a rovatcímből tudják, hogy fiatal szerző szövegeivel találkoznak.

Mennyire a művészetek és mennyire Szeged lapja a Tiszatáj akár print, akár online szögből nézve?

K. Á.: Is-is, sem-sem. Ahogy említtettem már, természetesen a lapoknak megvan a maguk erős regionális beágyazottságuk, ami egyáltalán nem mond ellent annak, hogy a mérce nem regionális, hanem általános, talán ezt nem is kell túlontúl magyaráznom.

O. R.: A nyomtatott nem állítja szembe a „művészeteket” Szegeddel, sohasem volt ilyen koncepció, a két kategória nem is állítható szembe egymással (az egyik fogalom, a másik városnév). Az viszont elmondható, hogy a nyomtatott változat dr. Ilia Mihály elképzelései nyomán egyszerre figyel a határon túli, a magyarországi és azon belül a szegedi alkotókra, ahogyan a legtágabban felfogott világirodalomra is. Ugyanakkor Ilia tanár úr nevét félve említem ebben az összefüggésben, mert mércét is jelent.

Orcsik Roland: Harmadolás - könyvbemutató
Elolvasom
„rocksztár akartam lenni”
Szerző

„rocksztár akartam lenni”

Beszélgetés Orcsik Rolanddal

„a költészethez nem kell feltét­lenül érteni a konden­záto­rokhoz, és hosszú haj nélkül is szület­het jó vers” (Bene­dek Leila beszél­getése Orcsik Roland­dal)

Harmadolás a negyedik köteted. Mit gondolsz, hol tart most a költészeted, miben másabb ez a kötet, mint az előzőek? Látsz-e ívet, irányt a saját verseidben?

A kérdésed azt feltételezi, hogy teljes mértékben kívülről látom magamat, ez azonban csak vágyott állapot részemről. A kötetek egymás közti viszonya, az elmozdulások leginkább intuitívek. Amikor befejezek egy kötetet, az utána születő versek még magukon viselik az előzmények stilisztikai, technikai megoldásainak nyomait. Aztán lassan, fokozatosan kialakul egy újabb csapásvonal, amin elindulok, magam mögött hagyva a korábbiakat.

Formai szempontból az első három kötet eklektikus világot hozott létre. Az első két kötet szerkezetét tematikus tömbökben képzeltem el, a Mahlernél már jobban vegyítettem az anyagot a ciklusokban, a Harmadolásnál azonban kikapcsoltam a ciklusok szervező elvét, a tematikus-motivikus-hangulati egységek megkomponálását.

Az első három kötet esetében nagyon erősen be akartam bizonyítani, hogy költő vagyok, ez a hagyományos versformák, a költői mesterség elsajátításának a vágyában mutatkozott meg. A Mahler-kötet után úgy éreztem, megszabadultam ettől a görcstől, de nem azért, mert elértem volna a „mester” fokozatot, hanem inkább csökkent a megfelelésvágy kényszerítő ereje.

Harmadolás egy fokkal természetesebb módon szólal meg a korábbiakhoz képest. Alapvetően nem hagyományos módon kötött verseket tartalmaz, ám ez nem azt jelenti, hogy a tradicionális poétikák rosszak, kevesebbek, főleg hogy használom is őket. A Harmadolás azt mutatta meg számomra, hogy miben tudom a legjobban kibontani a lehetőségeimet, erőimet. Mindez az életkörülményeim változásával is összefügghet: munkám van, szép feleségem és két gyönyörű gyerekem, és nem utolsósorban egy ravasz kutyám, ilyen szempontból megállapodtam.

A fülszövegben ezt írod: „A kötet szerkezetét az utolsó pillanatban átalakítottam. Meghatároztam a nyitó és a záró darabot, majd följegyeztem cetlikre a többi költemény címét. A papírlapokat szétterítettem a konyhaasztalon. Hunyt szemmel harmadoltam.” Miért érezted fontosnak a kötetszerkezet ilyen véletlenszerű, avantgárdra emlékeztető átalakítását? Milyen viszonyba kerültek így egymással az egyes versek?

Eredetileg összeállítottam egy olyan koncepciót, amely a Mahler-kötet jegyeit folytatta: a ciklusok lazán összefűzött darabokból álltak, az elkülönülésüket és az összjátékot a hangulati és motivikus kapcsolódások szavatolták. Aztán az utolsó fázisban barátom, Lanczkor Gábor megerősítette a korábban elvetett ötletemet: a szerkezetet bízzam a „véletlenre”. Noha itt nem is a véletlen, hanem a változás a fontosabb fogalom.

Számomra elsősorban az vált fontossá, hogy a kötet szerkezete nagyobb szabadságot nyújtson az olvasónak, ő is a saját ízlése szerint állíthassa össze a ciklusokat, illetve, ha van hozzá kedve, ő is vakon harmadoljon, vakondként túrja fel a kötet rétegeit. A cím egyébként a képalkotási technikára, a harmadolás szabályára is utal: a figyelmünket jobban izgatja az, ami nem a kép középpontjában, hanem a harmadolt részeiben van. Én a középpont kiiktatását a váratlanra, a változásra akartam bízni. És el akartam távolodni attól, ami az utóbbi időben sok kötet sajátja lett, hogy a költők sokszor könyvben gondolkodtak, ilyen volt a saját mahleres könyvem is.

Harmadolásban a „véletlen” beemelésével „meztelenebbek” a versek, mert nincs olyan narratíva az előtérben, amely megszervezi a könyv elrendezési szempontjait. Ugyanakkor ez paradoxon: a koncepciótlanság is kötetszervező koncepció. A Harmadolás verseinek egymáshoz való viszonya sokkal kontúrosabb lett: hol a hasonlóságok, hol pedig az éles különbségek váltak láthatóbbá, a hangulati, tematikai váltások pedig váratlanabbakká. Sokáig én magam is nevetségesnek, porosnak tartottam a koncepciótlan koncepció, az „irányított véletlen” avantgárd örökségét. Most, hogy magam is megcsináltam, elevennek és érvényesnek érzem, és többnek tartom puszta gesztusnál. Itt a forma alapvető problémájával találkozunk ismét. A kötet konyhaasztalos összeállítása végül engem is meglepett.

1992 óta, amikor egyetemistaként a városba költöztél, Szegeden élsz. A Tisza, a szegedi Tisza és a szülővárosod folyója, az óbecsei Tisza gyakran folyik a kötetben; a folyó tűnik az egyik legerősebb visszatérő motívumnak.

Valójában még nem voltam egyetemista, amikor 1992-ben átjöttem. A vajdasági Adán jártam középiskolába, elektrotechnika szakon. Kitört a háború, szedtem a sátorfámat, s Szegeden folytattam a tanulmányaimat távközlési műszerész szakon. Itt is lehetett választani a technikusi szakot, de nekem nem sikerült a felvételim, így kerültem a telefonok s a forgalomból azóta kivont távírógépek közé. Valójában engem az erősítők, a zenegépek érdekeltek, ám azok sem igazából, mert amikor még Becsén Pera Putnik műhelyébe jártam, a Metal Hammert olvasgattam inkább a szerelgetés helyett. Én rocksztár akartam lenni, nem szerelő. Egyik sem jött be, mert a költészethez nem kell feltétlenül érteni a kondenzátorokhoz, és hosszú haj nélkül is születhet jó vers.

De a kérdésed a Tiszára vonatkozott. Örülök az észrevételednek, hogy úgy látod, a két várost, a szülő- és a mostoha városomat egy folyó, a Tisza köti össze. A Tisza nekem rengeteget jelent gyerekkorom óta, alig vártam a nyári vakációkat, hogy úszhassak benne. A Tisza felfüggesztette azt a határt, amin busszal, sínbusszal jártam át Jugoszláviából, Kis Jugoszláviából, Szerbiából Magyarországra és vissza. Feloldotta azt a szorongást, amit az útlevél-ellenőrzés idézett és idéz fel mindmáig. Ugyanúgy segített túlélni az átköltözés traumáját, mint néhány ember, akivel összehozott a sors vagy a véletlen, utólag is köszönet nekik.

Ugyanakkor a Tisza vonzása veszélyes is lehet, benne halt meg az egyik becsei osztálytársam, részegen belefulladt. Egyszer a szegedi Belvárosi hídról sikerült lecsalogatnom az egyik itteni középsulis osztálytársam barátnőjét, épp a folyóba akarta vetni magát. És jusson eszünkbe Petőfi A Tisza című verse, melyben a folyót nemcsak szép, hanem pusztító, fenséges erőként, világot felfaló, expresszionista kiáltásként is ábrázolja, mint a szegedi árvizet átélő Csontáry az egyik festményén.

Hasonlóan erős kép a két idézőjeles anyanyelved egymással, egymás mellett élése. Édesanyád szerb, édesapád magyar, így több helyütt mondtad már: apanyelved a magyar. Hogyan él együtt az életedben a két nyelv? A Szegedi Tudományegyetem szláv tanszékén tanítasz, fordítasz is szerb irodalmat. Gondolkodsz szerbül is, miközben magyarul írsz? (A szövegbe gyakran kerülnek be szerb szavak, mondatok.)

Alapvetően magyar identitásom van, magyar óvodába, iskolákba jártam, magyarul gondolkodom, magyarul álmodok, ám a jórészt kétnyelvű környezetnek köszönhetően ez nem szüntette meg identitásom másik, szerb részét. Valószínűleg ezért káromkodom néha szerbül is magamban. Ugyanakkor az olyan többnyelvű környezetben, mint amilyen a Vajdaság, ez természetes. A vajdasági magyarok még az ősi időkben, a dinoszauruszok korában lefordították maguknak a szerb káromkodásokat, biztos tetszett az őseinknek egy-két laza nyelvi megoldás. Amikor Magyarországon ösztönösen használtam ezeket, nem nagyon értették, mi a bajom, volt aki szó szerint vette, amit mondok, s a nemibeteg-gondozóba utalt. Míg a Vajdaságban éltem, több volt a szerb elem a magyar nyelvemben, Magyarországon ez csökkent. A környezet nagy hatással van arra, hogy miként beszélünk, s Wittgenstein slágeres megállapítása után nyugodtan kijelenthetjük, a nyelv meghatározó eleme a világunknak, az identitásunkat is befolyásolja.


A szerb nyelvi elemek a verseimben egyrészt a többszörös identitásomra utalnak. Ez gazdagság, másrészt pedig megfosztás is, abban az értelemben, hogy olykor az önfordítás határvidékén találom magam. Másrészt azért is fontos az idegen nyelvi elem, hogy a magyar olvasónál jelentéstanilag hiányérzetet keltsen, hogy radikálisan szembesítsen a nyelv hiányosságával, ám ez egyben zenei benyomás is. Amennyiben puszta zeneként érzékeljük a másik beszédét, az ismeretlen nyelvet, akkor oldódhat annak taszító, idegenítő hatása. Weöres írja egy helyütt, hogy olvassunk olyan nyelveken is verseket, amelyeket nem értünk, mert ezáltal a zenei elemekre hangolódva feladjuk a mindent uralni, felboncolni akaró racionalitásunkat.

A kötetben megjelenik két hagyomány is, az egyik Tandori (A forrásponton túlcímű versben), a másik Hamvas (a Fenyőtüskék Hamvas sírjánál című versben). A forrásponton túlt Tandori-aláírásokként jellemzed. Megidéződik Tandori nyelve. És sejtem, hogy nem véletlenül szerepel az aláírás szó az átiratparafrázis helyett. Hamvas esetében a vers beszélője a filozófus sírjánál áll. Mit jelent számodra a Tandori- és a Hamvas-hagyomány? Mit jelent a rajtuk kívüli, akármilyen költői hagyomány? Mennyire teszed zárójelbe őket írás közben, lehetséges-e ez egyáltalán?

A Tandori-vers eredetileg a Műút folyóirat online kiadásának a felkérésére készült, Tandori-köszöntésre. Mindenki kapott egy-egy Tandori-rajzot, ahhoz kellett reflexiót írni. Én úgy láttam a Tandori-vonalakat, mintha azok aláírások lennének. A vonalrajz, az aláírás mint a személyiség lenyomata érdekelt. Aztán a hommage szövegkörnyezetéből kikerülve a vers újabb jelentésekkel töltődött fel a kötetben, levált róla az alkalmiság esetlegessége, ünnepélyessége. A múlandó személyiség kézjegye a hétköznapokban, körülbelül ez forgott a fejemben a vers írásakor.

Tandori esetében ugyanúgy fontos az „irányított véletlen” avantgárd öröksége, továbbá az írás, az alkotás gesztusként és létformaként való felfogása. Ezáltal nyilvánul meg benne a modernista törekvés, a művészet, a személyiség autonómiájának kérdése, valójában ő az avantgárdot is innen közelíti meg. Tandori a magyar költészet különös, megismételhetetlen üstököse. Az is belőle él, aki egy sort sem olvasott tőle, vagy akit taszít a lírája, emiatt is megkerülhetetlen az életműve. Tandori játszik a költészettel, közben folyton ráeszmél személyisége, teste, a nyelv ideiglenességére és idegenségére. Az írás drog számára: a „költőien lakozás” lehetősége és kudarca egyben, ami minden narkotikum jellemzője. Ritkán tudok végigolvasni egy Tandori-könyvet, túladagolást okozhat, leszámítva a két kedvencet: a Töredékek Hamletnek címűt, illetve a gyűjteményes Becsomagolt vízpartot, az utóbbit sokat forgattam a Mahler-kötet idején.

Hamvas Béla Tandorihoz képest politikusabb alkat, viszont a politikája, akárcsak filozófiája, művészete – besorolhatatlan, és ennélfogva a magyar szellemi életben egyedülálló jelenség. Politikai értelemben Hamvas világnézete nem is realizálható, örök utópia, vagy pontosabb lenne talán azt mondani, társadalmi értelemben vízió marad. Ám korántsem könnyedén félresöpörhető látomásról van szó. Hamvast csak megkötésekkel nevezném filozófusnak vagy írónak. Nem kevesebb náluk, hanem más. És ezt a másságot, a magyar klímától részben idegen jelenséget nehezen emésztik meg a sablonokban gondolkodók.

Tandori és Hamvas abban rokonítható, hogy mindketten a társadalom perifériáját választják, a kivonulást. A különbség az, hogy Tandori a diktatúrában nem volt betiltva, senki sem kényszerítette a saját világba való zárkózásra. Ő nem foglalkozik azzal, hogy milyen rendszer, milyen ideológia kanonizálja. Tandori homo aestheticus. Hamvas ennél szigorúbb alkat, homo moralis, aki nem tesz engedményt. Hamvas egyáltalán nem hagyott hátra hibátlan életművet. Ám melyik író, gondolkodó esetében beszélhetünk erről? Épp ezért zavar Hamvas jelentőségének tagadása, vagy az agyatlan bálványozása, ráadásul a politikai torzítása, leegyszerűsítése még mérgezőbb. Írtam is erről egy esszét, mely kisebb kanyar után végül a Kalligram folyóiratban jelent meg A magány politikája címmel.

A Hamvas-vers belső szerkezete hasonló az egész kötetéhez. A vers számozott versszakai összekeveredtek. Ez egy belső tükör? Vagy az egyes verseken belül is fontos számodra a kompozíció: a rend vagy éppen a rendetlenség?

A kötet szerkezete utólag alakult ki, addigra már megvolt a Hamvas-vers. Ám valóban a Hamvas-vers írása idején kezdett el foglalkoztatni a káosz rendje. Vonzó, hogy belső tükörként értelmezed a költeményt. A káosz és a rend, a kettő együtt szervezi az egyes versek kompozícióját. Valamikor a rend hiánya válhat izgalmas poétikai problémává, máskor meg épp ellenkezőleg. Leginkább az inspirál, hogy sohasem tudom előre, mivé lesz a vers a végén, így vagyok a kötet szerkezetével is. A költő nem tudása az antikvitás óta változatlan.

A kötetben több vers rímes, dallamos, viszont jellemzőbbnek tűnik a nyelven való sodródás, a hagyományos versformák megkerülése. Mit gondolsz a verformákról, a technikáról, a számolgatós komponálásról?

Olvastam már ezernyi pocsék hagyományosan kötött verset, és ugyanennyi szürke, unalmas „szabadverset”. A hagyományos versformák elsajátítása egyáltalán nem árthat a költőnek. Ám nem kell feltétlenül virtuóznak lenni, mint Weöres vagy KAF, hogy a forma természetesen hasson. Ady, Pilinszky, Petri korántsem voltak nagy formaművészek, ám ettől vajon gyengébb költők? Nekem a hagyományos formákkal való bíbelődés elsősorban a vers zeneiségére hívta fel a figyelmemet, amit paradox módon eddig leginkább a nem hagyományosan kötött versekben tudtam kiaknázni.

Ilyen szempontból nagyon közel áll hozzám Csehy Zoltán lírája, ő elioti, pontosabban poundi típusú költő: a vers librét mesterségesen létrehozott szabályrendszer, a metrum játékai felől fogja fel. Nagyon kedvelem Csehytől a zenére a magyar lírában egyedülálló módon reflektáló Homokvihar című kötetét. Ám a legutóbbi, a Nincs hová visszamennem című könyve meghaladta mindazt, amit eddig művelt, a kortárs magyar líra jelentős eseményének tartom, sokszor felütöm. Örülök, hogy együtt dolgozhattam egy ilyen formátumú költővel az utóbbi két kötetemen.

Ha visszatérő jegyeket szeretnék még keresni (nincs nehéz dolgom), a Tisza, a tenger, a táj, a vadon, a születés motívumának állandó jelenléte mellett nem lehet elmenni, ahogy az állatok, a kutya, Dezső jelenléte mellett sem. Dezső, a tacskó gyakran figyeli az embert, néha meg csak örül, hogy sétálni mehet. Az Osztoszkodás című versben azt mondja az embernek: „Egyik állat sem irigyel.” Szerinted miért nem irigyel minket Dezső?

Dezső ritkán szólal meg a kötetben, az is kérdéses, nem pusztán a lírai alany fantáziájában szólal-e meg. Az általad idézett mondatot a lírai alany fogalmazza meg, kiolvassa az állat szeméből. Az állat az emberi természet nem emberi tükre. Teljes mértékben az ösztöneire hagyatkozik, nincsenek morális problémái, tojik a metafizikára. Az embert mindig is foglalkoztatta az állati létezés, vajon hogyan látja az állat az embert. Sokszor én is eljátszadozom a gondolattal, hogy vajon milyennek lát, érzékel engem a tacskóm. Azáltal, hogy a lakásterünkben él, el kellett fogadnia bizonyos szabályokat, máskülönben repülhetne ki az ablakon. Ugyanakkor neki is vannak minimális szabályai, amihez mi alkalmazkodtunk, például nem piszkáljuk kajálás közben.

A képlet azonban úgy néz ki, hogy alapvetően mi vagyunk a hierarchia csúcsán. Nem tudom, milyen lenne, ha Dezső irányítaná az életünket, nem biztos, hogy káosz lenne, talán másfajta rend, amihez nehezen tudnánk alkalmazkodni, különösen a szexualitás és a táplálkozás terén. Persze, Dezső olykor bepróbálkozik, de rendszerint alulmarad. Ilyenkor én is állatként viselkedem, eljátszom a falkavezér színházi szerepét, amikor a hiábavaló kérés után ráüvöltök, hogy hagyja abba, amit csinál. Ahhoz, hogy mindenkinek jó legyen egy ilyen térben, az önmagát is korlátozó ember uralmára van tehát szükség.

A kötetben egy vers mindenképpen kiemelkedik a többi közül. A Házi feladat formájában (a Vedd a szádba politikám. / Tedd a számba politikád sorok folyamatosan ismétlődnek) és politikai „témájában” is különbözik a többi verstől. Persze a háború is gyakran megjelenik a szövegekben, mégis azt érezhetjük, a többi vers kivonul egy szigetre, egy nádassal körbevett, lakatlan szigetre, ahol nincs semmi más, csak a víz, a táj, a befelé figyelés. A Házi feladatra persze túlzás lenne azt mondani, hogy politizál, mégis, mit gondolsz a közéleti költészetről, a beszédmódról, amely aktuális társadalmi problémákat emel be az irodalomba; kritikusként mondjuk látsz-e valamiféle elmozdulást a kortárs magyar irodalomban a kifelé beszélés felé?

Kicsit vitatkoznék azzal, hogy a többi versem a természet romantikus utópiájába való kivonulás megnyilvánulása lenne. Persze jelen van ez a vágy, de a természet sokszor az ember kézjegyét viseli magán ezekben a versekben, a korlátozásét, a szabályozásét. A Tisza nem pusztán a meditáció, a ki- és befelé figyelés helyszíne, hanem a tömeges kivégzéseké is, a természet pedig közönyös a zoon politikon agymenéseivel szemben. A trianoni döntések után átalakultak az országhatárok, ám nem változott a természeti környezet, csupán az elnevezése lett más. Claude Lanzmann Shoah című filmjében az egyik túlélő KZ-fogoly arról beszél, hogy milyen nyugodt volt az erdő, ahol zajlottak a kivégzések (ezt a mozzanatot egy pillanat erejéig Nemes László is felhasználja a megrázó, Saul fia című filmjében). A természetben nincs moralitás, hiearchiája az erőn alapul, melynek a gondoskodás, a fajfenntartás és a bőség a mozgatója. Persze, a természeti környezetben elfelejthetjük az identitásunk politikai elemeit, viszont a városba térünk vissza, és ez akkor is így van, ha falun élünk, mert többek között a tömegkommunikációs eszközöknek köszönhetően mára átalakult a centrum-periféria merev felosztása.

Ami a közéleti költészetet, politikai művészetet illeti – nem idegenkedem tőle. Ugyanakkor károsnak tartom azt a szocreált idéző elvárást, hogy csak a politikailag motivált költő, költészet lehet hiteles. Vajon Ady A föltámadás szomorúsága című verse gyengébb, hiteltelenebb lenne a politikai költeményeitől? Pilinszky Apokrif című költeménye a XX. századi magyar és európai líra magaslatai közé tartozik, ám vajon kiszolgálta a kommunista rezsimet azáltal, hogy nem támadja közvetve vagy közvetlenül? Persze korántsem mindegy, hogy milyen társadalmi körülmények között élünk, a hard-core és a soft diktatúra között nagy különbségek vannak, ahogyan a demokrácia ellentmondásai és az illiberális horthysta-kádárista katyvasz között is. Ám azt hinni, hogy egy politikai vers megváltoztatja a társadalmat, vagy legalábbis képes hatni rá, javíthatatlan idealizmust, ideológiafüggőséget jelez. A magam részéről izgalmasabbnak tartom azt a politikai művészetet, mely a politikai diskurzus működését kérdőjelezi meg a kíméletlen irónia, a szatíra eszközeivel, például Jeles András, Perovics Zoltán, Pintér Béla, Urbán András, Oliver Frljić, Borut Šeparović színházi előadásaiban. Ám ez önirónia nélkül csakis demagógiába, gőgös kioktatásba süllyedhet.

A közéletiség problémái szerintem nincsenek jobban jelen a mai irodalomban, mint korábban. Ezek mindig is jelen voltak, hol kisebb, hol nagyobb mértékben. Most kicsit tálcán kínálják magukat, de ez is elmúlik. Éppen ezért, érdemes nyitott szemmel figyelni, ám nemcsak a saját favoritjainkra. Orbán Ottó egyik költeményében azt írja, a jó vers olyan, mint a jól elhelyezett taposóakna. Sokszor teljesen váratlan, ismeretlen helyeken is felbukkanhatnak remekművek. Én elsősorban erre figyelek, a remekművekre, vagy azok lehetőségére, az pedig, hogy tartalmuk politikai-e vagy sem, ha nem is jelentéktelen, de másodlagos kérdés számomra.

„Olyan, mint a kutyafejű macska, vagy mi”
Szerző
Elolvasom
„A regényem a privát háborúk kukkolójává tesz”

„A regényem a privát háborúk kukkolójává tesz”

Interjú Orcsik Rolanddal hamarosan megjelenő, Fantomkommandó című preapokaliptikus abszurd regényéről

 Eddig négy verses- és egy tanulmányköteted jelent meg, ősszel debütálsz regényíróként. Okozott-e nehézséget a költészettől való elszakadás, a költői nyelvtől való ideiglenes búcsú, a prózai cselekmény- és karakterformálás kényszere? És hogy látod: sikerült teljesen elszakadni a versektől a regény kedvéért?

– Négy évig írtam a regényt, s rengeteg hulladékot gyártottam közben, amitől meg kellett szabadulnom. A hibák egy része persze abból fakadt, hogy verses logikával írtam, ez különösen a jelenetek megformálásánál, a párbeszédeknél, valamint a leíró részeknél mutatkozott meg. Mint minden kezdőnek, nekem is számos mesterségbeli fogást kellett elsajátítanom, hogy meg tudjam alkotni a regény stílusát, nyelvét. A történetre alapoztam a regényt, a kérdés pedig az volt, milyen formában. Nem szakadtam el teljesen a verses világtól, hiszen közben született meg a Harmadolás kötetem. A prózánál elsősorban arra ügyeltem, hogy a költészet pusztán árnyékként vetüljön a történetre. Hogy ez mennyire sikerült, döntse el maga az olvasó.

A Fantomkommandó egy meg nem nevezett kisvárosban játszódik egy körül nem határolt időszakban, hiába azonban a szándékos távolítás, az olvasó számára a szlavizmusokból és a körülményekből egyértelműnek tűnik, hogy a kilencvenes évek Vajdaságában járunk. Az abszolút hátországban, egy paranoiás cirkuszban, ahol az emberek arra várnak, hogy kitörjön végre a háború, amiről mindenki beszél. Bunkerré változtatják a házukat, és rettegnek az ellenségtől, aki nem akar megérkezni. A hátországbeliek neurózisának oka tehát az, hogy tulajdonképpeni trauma nélkül traumatizálódnak, és ezzel saját tragikomikus kisszerűségükre derül fény. Miért törekedtél arra, hogy ezt a léttapasztalatot általános érvényűvé emeld a regényben? Jól érzem, hogy a bezárkózott állapotot nagyon könnyű az aktuálpolitikai események mentén értelmezni?

– A háború kirobbanása előtti időszak, a nyolcvanas, illetve a háborús kilencvenes évek adták meg az alapot, amihez második világháborús mikrotörténelmi emlékek is kapcsolódnak. A háború gépezetével, az ellenséggyártás mechanizmusaival foglalkoztam. De én nem annyira a politikai szituációra fektettem a hangsúlyt, hanem ahogy jelzed, a családon belüli mentális „erőszakra”. A háborút, mint alapvető létfeltételt közelítettem meg. A háború örök, állítja Hérakleitosz, a regényem pedig a privát háborúk kukkolójává tesz. Az ellenség állandó, láthatatlan jelenlététől való félelem – ez tölti ki a szereplők mindennapjait. Aztán a bezárkózástól a szereplők átalakulnak, kifordulnak magukból, hallucinálni kezdenek, eltörlődik a határ a valós és a képzelt között, ezért válnak könnyen manipulálhatóvá, a saját atavizmusuk foglyaivá, ezzel persze már érintem a politikai paranoiát is. Amikor azonban elgondoltam és írtam a regényt, még nem volt látható a mostani menekültválság. Ma a „terrorizmus”, a „menekült” és a „migráns” fogalmak összemosása nem a nemzet és Európa védelmét, hanem olcsó belpolitikai célokat szolgál, magyar viszonylatban pedig a provinciális újfasizmus előretörését, amivel a militáns iszlamisták simán visszaélnek, hiszen Európa megosztás általi legyengítése az egyik stratégiai céljuk. Ugyanakkor nem akartam aktuálpolitikai szatírát írni, inkább valami preapokaliptikus abszurdra gondoltam. Sok művet lehet aktuálpolitikai események mentén értelmezni, ám ez leszűkítheti a művek olvasati lehetőségét és autonóm anatómiáját.

Paul Virilio írja egy helyütt, hogy „az elrettentésen alapuló totális béke nem egyéb, mint más eszközökkel folytatott totális háború.” Ilyen értelemben pedig „valamennyien civil katonák vagyunk már, anélkül, hogy tudnánk.” A regénybeli, nemlétező háború eseményeinek elbeszélői egy mikroközösség tagjai, akiket a főszereplő, Spenót személye köt össze, mind az öten az ő családtagjai és barátai. Miért nevezhetők fantomkommandósoknak?

– Igen, jól ráéreztél a Virilióval: a regény szereplői a tudatukban zajló háború civil katonái. Ezért választottam a mindentudó elbeszélő helyett a különböző nézőpontból való mesélést. Az olvasó a hat szereplő tudatának szennygödrében lubickolhat. Ám nemcsak a sötét tudataknák jelennek meg, pozitív élmények is vannak, például a barátság. Ugyanakkor nem magyaráznám túl a címet, mert az a tapasztalatom, a szerző nyilatkozatainak tekintélyelvű tisztelete megfosztja az olvasót a saját felfedezésének izgalmától.

 A regényben – akárcsak a versesköteteidben – központi helyet foglal el a zene, jelen esetben elsősorban a rock és a fémhulladékokon játszott zajmuzsika. A zene, akárcsak a háború, egyfajta megszervezett káosz. Tekinthető-e ez a kaotikus rendszer Spenóték nemzedékének „otthonaként”?

– Igen, a regényben a zene káosz, ez lesz Spenóték generációjának alapélménye, próféciája. Lebontják a rock sztereotípiáit, mitologikus struktúráit, nem véletlenül idézem a regényben az exjugoszláv zenekarok közül a Laibachot, a Borghesiát és az Autopsiát. Ilyen szempontból a regényem zenevilága rokon Jódal Kálmán zajos novellakompozícióival.

 A Fantomkommandóban a hiányok is beszédesek, szó sincs például Jugoszláviáról vagy Adriáról, vagyis kevésbé tematizálja a nosztalgia és az emlékezet problémáit, mint a mostanában megjelenő posztháborús szövegek. Te hova sorolnád be műfaji tekintetben: mondhatjuk-e róla, hogy generációs vagy nevelődési regény?

– Van benne generációs, illetve nevelődési jelleg, ám reményeim szerint, mást is fog találni az olvasó, akinek a fantáziájára bízom a besorolást.

Orcsik Roland: Fantomkommandó – kötetbemutató
BÁRKA - Orcsik Roland költő, műfordító, kritikus, szerkesztő
Elolvasom
„Az én felfogásomban a kisebbségi irodalom kritikus irodalom” – Interjú Orcsik Rolanddal
Szerző

„Az én felfogásomban a kisebbségi irodalom kritikus irodalom” – Interjú Orcsik Rolanddal

Orcsik Roland író, költő, műfordító, szerkesztő kapta idén a kísérletező és kockázatvállaló szerzőknek járó Hazai Attila Irodalmi Díjat, tavaly pediga  Csáth-díjat, utóbbiért egy fél disznó volt a jutalom. Orcsik Rolandot kérdeztük most Hazairól, a vajdasági magyar irodalomról, és a Lajka zenekar mellett sem mentünk el szó nélkül.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Nemrég Hazai Attila Irodalmi Díjban részesültél. Azóta sikerült újra elővenned a Hazai-életművet, más megvilágításba kerül ettől a munkássága, hogy lassacskán Hazai-kultuszról beszélhetünk? Röviden: Hazai Attilával és írásaival még valamikor a ’90-es évek második felében találkoztam Szegeden, ahol a deKON-csoport tagjai gyakran meghívták Hazait is felolvasni. Azokban az írásokban volt valami vonzó infantilizmus, ahogyan pl. Marika néni leejti a téliszalámit a boltban, s az elbeszélő részletes leírásba kezd a szalámi formájáról stb. Egészen egyedi volt, a felolvasása is, azt hiszem sokakra hatott, pl. Grecsó Krisztiánra, Kiss Ottóra, Aaron Blummra, majd később Berta Ádámra. Ám talán Aaron Blummot leszámítva, egyikük sem követte Hazai radikalizmusát a mondatok szintjén, ugyanis nála anti-mondatokkal találkozunk, és amikor ez egzisztenciális tétekkel, illetve ezek paródiájával párosul, akkor igazán nagyot üt a prózája. Nagy merészség és pofátlanság kellett ahhoz, hogy valaki szembeszálljon a kritika által preferált Mészöly-Esterházy-Nádas-féle modernségi mondat-eszménnyel, és kevesen jutottak olyan messze ebben, mint Hazai. Ezzel persze nem azt állítom, hogy jobb lenne, vagy fontosabb az említetteknél. Aztán ahogy múlt az idő, egyre kevesebb Hazai-műre bukkantam a folyóiratokban, úgy kavarodtam más szerzők irányába. Most a díj hatására újra elővettem, és elolvastam a zseniális Feri: Cukor kékség című regényt. Szórakoztatott a humora, ugyanakkor ez kegyetlen humor, mindvégig érezni, hogy itt valaki szemünk láttára kivégzi saját magát. Persze nem Hazaira gondolok, hiszen a regény a szerzőség kérdését ironikusan kezeli, ugyanakkor több is, mint puszta paródia, helyenként a paródia paródiáját nyújtja. Az pedig, ahogyan a testi tapasztalatról ír benne, eredeti. A magyar irodalom három csúcspontja a testről való írás kapcsán: Hajas Tibor, Nádas Péter és igen, Hazai blöffnek tűnő Feri: Cukor kéksége. Ugyanakkor Hazait nem lehetne belőlük levezetni, hanem inkább Kukorelly, Garaczi, Németh Gábor prózapoétikájával rokonítható. Emellé pedig hozzá kell látni az amerikai irodalom kontextusát, nem pusztán a carveri minimalizmusét, hanem tágabban is. És akkor még nem beszéltünk a zenei, képzőművészeti munkáiról. Ám így is remélem, választ adtam arra, hogy érdemes-e Hazai dolgaival foglalkozni, konferenciát szervezni róla. A kultuszról pedig annyit, hogy amennyiben kizárja a kritika lehetőségét, értelmetlenné, előbb-utóbb kiüresedetté válik. Amennyiben viszont felhívja a figyelmet erre a gazdag, és sajnos félbemaradt életműre, annyiban fontos és hasznos. Természetesen nem minden Hazai-mű sikerült jól, ám ki beszél itt erről? És van-e egyáltalán hibátlan szerző?

A könyvhétre megjelent szerb antológia a te szerkesztésedben látott napvilágot. Hogyan nézett ki a válogatás, milyen szerzőket részesítettél előnyben, látsz-e hasonlóságot a magyar és a szerb irodalom irányai között, milyen problematikák-tematikák köré szerveződik az ottani irodalom?
A válogatást a szerb kritikussal, Vladimir Arsenić-tyel jegyezzük közösen, ő inkább a prózát, én pedig a lírát rostáltam, ám a névsor közös munkánk eredménye. A legnehezebb volt a fő szempont kiválasztása, így jutottam oda, hogy a ’73-ban született generációktól fölfelé kerüljenek be szerzők, hogy megmutatkozzon az az írói (al)világ, amely a ’90-es években lépett színre. Azért fókuszáltam a ’90-es évekre, mert ekkor bomlott fel Jugoszlávia, s innentől lehet külön szerb irodalomról beszélni, akkor is, ha a hatásokat nézve ez még mindig a jugoszláv kontextus továbbélése volt. A másik szempont az volt, hogy a szerzők minimum három kötettel rendelkezzenek, ettől csak indokolt esetben tértünk el néhány név kapcsán. Azért volt a három könyv a határ, mert így lehet egy szerzőt több aspektusból és a legjobb művei alapján bemutatni. A magyar és a szerb irodalom között természetesen vannak hasonlóságok, és itt elsősorban a Telep-csoportot kell említeni, amely bátran felkavarta az újholdas-holmis magyar irodalmi beszédmódot, előásta a marginalizált avantgárd és neoavantgárd szerzőket, beépítette azok hatásait a magyar líratörténésbe, ez pedig nemcsak a szerb, hanem a világlírához is közelebb hozta a fiatal magyar költészetet. A ’90-es évek visszacsempészték a szerb irodalomba a posztmodern által törölt „valóság”-fogalmat, a történelemnek Szerbiában még ma sincs vége, és világpolitikai folyamatokat látva, kérdés, hogy ez egyáltalán bekövetkezhet-e (arról nem beszélve, hogy amennyiben a fukuyamai „történelem vége” a kapitalizmust ünnepli, akkor az korántsem ideológiamentes konstrukció). Visszatérve a magyar-szerb párhuzamokra: a magyar irodalomban is éles kérdéssé vált a politikai elkötelezettség, illetve annak kritikája. A különbség viszont mindenképpen az, hogy a fiatal szerb írók nemcsak a nacionalizmust, de az elvtelen vadkapitalizmust is bírálják. Ezzel szemben a nyugati kapitalizmus értelmezését a magyar értelmiségi kontextusban továbbra is a rendszerváltás előtti ábrándos projekciók határozzák meg.

Phd-disszertációdat Domonkos Istvánból írtad. Jelentősége a Vajdasági magyar irodalom életében vitathatatlan. Látsz arra esélyt, hogy Tolnaihoz hasonlóan az ő életműkiadása is elindul?
Tolnai életműkiadása sem indult el, hanem az válogatás az életműből. Domonkos esetében az újvidéki Forum vállalkozik erre, viszont miután Domonkost igen nehezen lehet elérni, egyeztetni vele, az életmű válogatása, újrakiadása is nehézkesen működik. Ám előbb-utóbb ő sem menekül a kritikai kiadások elől.

YUHAR néven nem rég elindult a Jugoszláviai Magyar Archívum. Nyomon követed? A jugoszláviai kulturális élet melyik időszaka a legizgalmasabb számodra és miért?
Nem foglalkoztam még vele. A jugoszláv kulturális élet szinte minden időszaka izgalmas, meglepetésekkel teli időszak, már csak azért is, mert folyamatosan változott a kultúrpolitikája az állam nevű szörny alakváltozásaival együtt.

Terék Anna, Bíró Tímea, Benedek Miklós, Szabó István, csak néhány név, akik a fiatal vajdasági magyar irodalom részei, de mintha Magyarországon kevésbé vennének róluk tudomást, például az évente megjelenő Szép versekből is rendre kimaradnak. Na de miért? Adható erre értelmes magyarázat?
Terék Annak jobban jelen van az általad említetteknél, többet is publikál a magyarországi folyóiratokban, a Halott nők című kötete pedig kiváló kritikai figyelmet kapott eddig, és szerintem is az utóbbi évtized legerősebb verseskötete, függetlenül attól, hogy a szerzője éppen vajdasági születésű. Hogy miért maradnak ki az említett szerzők a Szép versek antológiából, ezt nem tőlem, hanem a szerkesztőtől kell megérdeklődni. Viszont nem pusztán arról van szó, hogy a magyarországi olvasók nem figyelnek a határon túli magyar irodalomra. Hogy is tennék, amikor nehezen jutnak el Magyarországra a határon túli magyar orgánumok? A másik pedig az, hogy a magyarországi kánonképződés folyóirat-centrikus: az kap nagyobb figyelmet, aki rendszeresen, több magyarországi lapban, s azok közül is a meghatározókban közöl. Én itt látom a gondot: a vajdasági szerzők nagy része megelégszik azzal, hogy a helyi lapokban közöl, megelégszik a regionális dimenzióval, és nem veszi figyelembe a magyarországi irodalom folyóirat-központúságát. Ahhoz, hogy nagyobb figyelmet kapjanak, mindegyiküknek többet kellene közölniük a jelentős magyar folyóiratokban, az Alföldben, a Jelenkorban, a Kalligramban, a megújult Esőben, az ÉS-ben, a Hévízben, a Műútban, az Új Forrásban stb. Lehet, hogy egy-egy kéziratot visszautasítanak, ám emiatt nem kell megsértődni, mert ez visz előre. Fontos és megkerülhetetlen az újvidéki Híd folyóirat vagy a rendszertelenül megjelenő Symposion, és regionális szempontból a zEtna, a Sikoly is jelentős. Ám ez nem elég, nemcsak a saját köreinkben kell próbára tenni a műveinket, hanem ott is, ahol egyáltalán nem ismernek személyesen. Végső soron magyar nyelven írunk, bárkinek, aki magyarul olvas, nem? A másik probléma az, hogy a vajdasági magyar folyóiratokban nincs igazi kritika, szinte nincs is olyan írás, amely a tehetséges szerzők üresjáratait is szóvá teszi, és ez nemcsak az idősekre, a már kannonizáltakra, hanem a legfiatalabbakra is érvényes. Az én felfogásomban a kisebbségi irodalom kritikus irodalom, ám nem pusztán a többségi paradigmákkal, hanem a saját ideológiai mechanizmusaival szemben is. A kritika kialvása pedig állóvízszerűvé teszi az irodalmat. Emiatt is érdemes figyelni a vajdasági magyar irodalmi termésre, ám azt senkitől sem várhatjuk el, hogy a szerzők helyett publikáljanak az országos terjesztésű magyar folyóiratokban.

A Lajka Zenekar körül mostanság történik-e valami, az irodalom mellett van rá energiád? Egyik versesköteted „hősének,” Gustav Mahlernek is tetszene az általad művelt zene?
Az első lemezünk felvétele előtt vagyunk. Hogy mit szólna a zenénkhez Gustav Mahler? A sok hamis hang, csúszkáló ritmus hallatán befogná a fülét, ám néhány ötlet, izgalmas zaj-kísérlet és zenei atmoszféra szerintem őt is lázba hozná… A Lajka vonyítása, ugatása arra figyelmeztet, amit Adorno így fogalmazott meg: „az emberiség a mindenütt jelenvaló rádió és gramofon korszakában teljesen elfelejti a zene tapasztalatát.”

Tavaly a Csáth Géza-díjat is elnyerted, jutalmul lett egy fél disznód. Tudtommal egy ideje visszafogottabban eszel húst. Van ennek valami köze a Csáth-díjhoz?
Ennek inkább a jógához van köze, mint Csáthoz. Ugyanis három hónapja aktívan jógázom, és kevesebb húst eszem, vagy inkább azt mondanám, jobban figyelek arra, hogy mit és mikor eszek. Magyarul: nincs az az ideológia, amelynek hatására megtagadnám apósom isteni marhapörköltjét!

Elolvasom
Éves lapzárta: Orcsik Roland

Éves lapzárta: Orcsik Roland

Idén is feltettük szerzőinknek évösszegző kérdéseinket. Orcsik Roland válaszait olvashatják.

(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Egy moldvai író, Alexandru Vakulovszki: Hányinger utca című regénye ragadott meg a legutóbb, a kolozsvári Sétatér Kulturális Egyesület adta ki 2015-ben, Lövétei Lázár László remek fordításában. Tiszta, pontos mondatok, mindenféle nyávogás, szépelgés nélkül a rendszerváltás utáni Moldváról és Romániáról. Leginkább Bukowski, illetve Céline világához tudnám hasonlítani. Ez nem apolitikus regény, van véleménye a mocsokról, nem kerüli meg a róla való beszédet az álesztétizmus jegyében. Többek között az ilyen mondatokért is szeretem: „És vigyázzatok a seggetekre. Mert a segg a társadalom legfontosabb sejtje. Ha egészséges a segg – egészséges a haza.”
 

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Húha, rengeteg ígéretes új könyv jelent meg, nem tudtam mindet elolvasni, így a válaszom is felemás. Mindenképpen kiemelném az újvidéki Forum által kiadott Ivo Andrić: Jelek az út mentén című kötetét, a Nobel-díjas szerző aforizmagyűjteményét tartalmazza Radics Viktória műfordításában. Ugyancsak a Forumnál jelent meg Marko Čudić magyar-szerb irodalmi kapcsolatokat vizsgáló tanulmánykötete, az Áthangolódások, illetve Losoncz Alpár: A hatalom(nélküliség) horizontja. Hommage à Új Symposion című tanulmánykötete, mindkettő alapmű. Ehhez kapcsolódik Szarvas Melinda: Tükörterem flamingónak című tanulmánykötete a „magyar vajdasági irodalomról” (FISZ), valamint Virág Zoltán: Próbára tett emlékezet című, a vajdasági alkotókkal készült interjúkötete. És semmiképp sem hagynám ki Thomka Beáta: Regénytapasztalat című remek tanulmánykötetét a kettős vagy több kulturális kötődésű regényvilágokról (Kijárat).

Az új magyar regényekből nagy élményt jelentett Tompa Andrea: Omerta, Térey János: Káli holtak, Szilasi László: Luther kutyái, Tolnai Ottó: Szeméremékszerek című regénye. Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem című regényének vastüdős története nagyon el lett találva.

A magyar lírából nagy erőt éreztem Horváth Benji: A dicsőséges Európa című kötetében, bátran kockáztat, van benne kraft. Néhány ismerősöm gyakran azon kesereg, hogy milyen csapnivalók a fiatal költők, ám ha félretennék az előítéleteiket, s úgy vennék elő A dicsőséges Európát, akkor volna min csámcsogniuk. Hogy olyan-e, mint Ady vagy József Attila? Nem, nem olyan, és miért is kéne Ady- vagy József Attila-mutánsnak lennie, amikor Horváth Benjiről van szó?

Nagyon örültem Lanczkor Gábor: Monolit című, régi és új darabokat tartalmazó kötetének, tele van elsőrangú versekkel. Marno János Szereposzlás című kötetének Mahler-versétől már akkor padlót fogtam, amikor a Tiszatájban leközöltük. Valamint nagyon vártam Fenyvesi Orsolya A látvány / Kommentárok meg nem írt versekhez (Scolar) című új verseskötetét, akárcsak a kifinomult prózastílus képviselőjének, Szil Ágnesnek az új novelláskötetét, az Életünk legszebb napját (FISZ).

És nem utolsósorban nagyon élveztem Gáspár Anna: Tárlatvezetés című emlékiratos könyvét: az elbeszélő végigvezet a házában található képek, s azokon keresztül elmúlt sorsok történetén (szerzői magánkiadás). A könyvet Kempfner Zsófia tervezte, mesteri arányérzékkel.

A MERSZ Könyvek két izgalmas darabbal egészült ki: Bada Dada verses gyűjteményével, illetve Ferdinánd Zoltán és Nagy M. Hedvig közös kötetével, a Felessel. Kár azonban, hogy Bada Dada kötete nem a szerző egyedi kézírásának másolatában közli a verseket, mert úgy lenne az igazi, remélhetőleg ilyen is lesz majd.
 

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Nagyon örültem Venyegyikt Jerofejev prózájának, Grecsó Krisztián: Mint akinek hagyaték, Fenyvesi Ottó Folyamatos jelen című hosszúversének, a szlovén összeállításnak, illetve Tatár György: Az elvarázsolt Völgy című esszéjének.
 

(4) Milyen kulturális változásoknak örülnél a 2019-es évben?

Ha a pártdirektíva alapján megválasztott Demeter Szilárd nem a párt szempontjai alapján igazgatná a Petőfi Irodalmi Múzeumot, ha egyensúlyra törekedne, vagyis kiharcolná az intézmény, az irodalom, és végső soron saját személyiségének az autonómiáját a mindenkori pártpolitikai hatalommal szemben.  Amennyiben valóban nemzeti érdeket akar képviselni, akkor képviselje a teljes nemzet érdekeit, ne csupán azokét, akik az aktuális hatalom ideológiai munkásai.

Elolvasom
„A horroron át jutottam az irodalomhoz”
Szerző

„A horroron át jutottam az irodalomhoz”

Orcsik Rolandról, amíg élek, egy megafonba kiáltó irodalmár jut eszembe, egy ma már a forgalomból kivont, szürke sínbusz lépcsőjén. S emellett még oly sok minden. Hallgattam saját írásait felolvasni, figyeltem, hogyan kérdez irodalmi esteken, és ragadt rám az energiája meg a valamiféle „sose halunk meg” életérzése. Egy ízig-vérig irodalmár emberről van szó, óbecsei ő is, mint én, és büszkén sorolom a híres becseiek közé. Ír, olvas, szerkeszt, és követi az irodalom áramlását határon innen és túl szegedi otthonából.

* Szóval: költesz, műfordítasz, szerkesztesz, kritizálsz. Amikor egy számodra ismeretlen könyv vagy kézirat kerül a kezedbe, hogyan ülsz neki az olvasásnak? A Lássuk, le lehetne-e fordítani, a Nézzük, megérdemel-e tőlem valamiféle írott kritikát, esetleg a Tudnék-e én jobbat... gondolattal a fejedben? Egyáltalán mi alapján válogatod meg olvasmányaidat?

— Akkor is, ha mindenki meghatározott ideológiai elvárási horizonttal ül neki egy könyv olvasásának, én igyekszem nyitottnak maradni. Mondhatnám, hogy elvárások nélkül veszek kézbe egy könyvet, de ez nem igaz. Minimum azt várom el a könyvtől, hogy jó legyen, hogy húzzon be a világába, érintsen meg. Nem pusztán a már kanonizált szerzők műveit olvasom el, sokszor a kíváncsiság is hajt. Egyébként úgy sohasem állok hozzá egy könyvhöz, hogy „megérdemel-e tőlem valamiféle írott kritikát”, nem gondolom, hogy ennyire fontos az én véleményem. Főleg, hogy az utóbbi tíz évben alig írtam kritikát, ami persze nem jelenti azt, hogy ne volna kritikai észrevételem.

* Elektronikai szakközép Becsén, Gábor Dénes-szakközépiskola, s mindeközben költészet. A gépek közé kellett néhány verssor, vagy éppen egy zakatolás indította el benned a költészet folyamát?

— Becsei születésűként Becsén jártam bölcsődébe, óvodába és általános iskolába, utána Adára elektrotechnika szakra, melyet a háború miatt két év után abbahagytam, így a tanulmányaimat a szegedi (akkor még) Bebrits Lajos (később Gábor Dénes) szakközépiskolában folytattam és fejeztem be, távközlési műszerész szakon. Utána következtek az egyetemi kalandok. Az elektrotechnikai műszerek nem igazán zakatolnak, engem egyébként hidegen hagytak, akárcsak a magyar irodalmi órák, melyeken a horror nagymesterének, Stephen Kingnek a könyveit bújtam a hátsó padban. A horroron át jutottam az irodalomhoz. A költészettel konkrétan Jim Morrison dalszövegei révén kerültem kapcsolatba, utána következett Baudelaire, Rimbaud, Ady és a többiek. Összegezve: ha nincs elektrotechnika, ponyva, popkultúra és az a bizonyos plusz, akkor talán sohasem lett volna belőlem író.

* Most milyen indíttatásból ülsz le írni? Mert határidők közelegnek, vagy olyankor, amikor valami nagyon zavar, esetleg amikor szomorú vagy? Vagy valami más?

— Megjelenik egy mondat vagy mondatszilánk a fejemben, és addig legyeskedik ott, amíg le nem csapok rá, és le nem írom. Máskor egy különös látvány vagy egy történet, esetleg pletyka ragad meg. Például az egyik alsóvárosi utca sarkán van egy villanypózna, annak tetején pedig egy hatalmas fészek, ahová minden évben visszatér egy gólyacsalád.

* Mondhatjuk, hogy aktívan követed a kortárs magyar és szerb irodalmat is. Ha párhuzamot kellene köztük vonni, mit emelnél ki az egyikből, és mit a másikból?

— Ez egy disszertációt igénylő kérdés. Röviden: a közös vonások a tranzíciós tapasztalat, a munkanélküliség, az identitás- és talajvesztés, a neoliberális vagy illiberális kapitalizmus korszakában átélt egzisztenciális kiszolgáltatottság, az elvándorlás tematizálása, ezzel együtt a kistörténet visszatérése, akár töredékes formában is. Szerbiában ez kiegészül a háború, illetve a posztjugoszláv térség problémáinak feldolgozásával, ez egyébként a vajdasági magyar írókat is jó értelemben megkülönbözteti a magyarországi magyar íróktól, ezzel gazdagabb a magyar irodalom. Számos ponton érzékelhető, hogy a fiatal írók, költők politikailag tudatosabbak, és persze az ellenkezőjét is tapasztalni. Sokkal jobban kommunikálnak a világgal, több a nemzetközi kapcsolat. A politika és a poétika összefonódása persze azzal a kockázattal járhat, hogy egyesek az „üzenetet” fontosabbnak tartják a mesterségnél. A rossz verset nem menti a kormány bírálata. Nekem például Danilo Kiš, Aleksandar Tišma, Petri György, Sziveri János vagy Térey János munkássága a minta, akiknek a nevével vissza lehet élni (a halott nem tiltakozhat), ám a Molotov-koktélos műveikkel nem.

* Benned mindig éreztem egy pici punkszellemiséget, akár a Kultúrcsempész Sínbuszfesztiválon láttalak kalauzként megafonba üvölteni a határon, akár egy irodalmi beszélgetésen, könyvbemutatón hallgattalak. Valami csibészséget. És van egy zenekarotok is, a Lajka, ahol ezt még jobban kiélheted.

— A punk engem elég későn kísértett meg, már nem tudom, hányadik bőrt húzták le a hullájáról a divatcégek és a lemezkiadó marketingesek, amikor ráébredtem, mekkora erő rejlik benne. Ehhez nagymértékben hozzájárultak Fenyvesi Ottó, Domokos Tamás és Virág Zoltán szubtilisabb punkélményei, a hatásukra több állati jó zenekart is megismertem. Viszont nem pusztán punkot hallgatok, szeretem a kortárs és a klasszikus zenét, a jazzt, az igényes popot, a soult, a funkyt, a koszosabb rockot és metált (ohne szólózós, cicanadrágos macsóizmus), a jó zenészekkel előadott népzenét és az experimentális elektronikus zenét. A punk mint identitás nem izgat, engem inkább arra bátorít, hogy ne hugyozzak be semmilyen ideológiai szörnyetegtől, és a sajátomat se dédelgessem. Ne higgyem magamról, hogy az obszcén másikhoz képest „én” vagyok a megtestesült bölcsesség és tisztaság, a nemzet gyöngyszeme. Ne engedjem, hogy innen-onnan belegyömöszöljenek az ideológiai kényszerzubbonyokba.

* Egy interjúban a húsevés kapcsán ezt mondod: „Nincs az az ideológia, amelynek hatására megtagadnám apósom isteni marhapörköltjét!” Ennek kapcsán kérdezném, hogy mostanság hogyan állsz az ideológiákkal, és hogyan a húsokkal?

— Ugyanúgy. Kevesebb húst eszem, és ha csak lehet, az alsóvárosi hentestől szerezzük be. Nemrég láttam Ron Fricks Samsara című filmjét, mely a húsipar jelenlegi állapotáról mutat egy nem túl kedvező képet. Nem akarok falatozni az állatok számára fenntartott koncentrációs tábor kínálatából (bőségesen megtalálhatóak a multik nagyáruházaiban). Amit nem lehet az állatokkal megtenni Európában, azt az európai cégek vígan megtehetik a harmadik világban, ahol nincsen semmiféle szabályozás. Ez olyan, mint a szemétipar: az EU-ban, Amerikában, Kanadában tiltott hulladékot a multinacionális korporációk eladják a nyomorultabb országoknak, és máris papolhatunk az erkölcsről, a klímaváltozásról, és politikailag korrektül kioktathatjuk az EU falain kívül rekedt barbárokat, mai szitokszóval „migránsokat”, hogy milyen csúnyán bánnak a környezetükkel, ne hozzák a küszöbünkre a vírusaikat. Az igazi vírus azonban a szabadság vagy a nemzet fogalmával visszaélő, urizáló kapitalizmus. Egyúttal nincs afelől sem kétségem, hogy sajnos én is hozzájárulok a bolygó pusztulásához már azzal is, ha beülök egy autóba. Lehet, hogy az ótestamentumi prófétáknak volt igazuk, akik szerint bűntudat nélkül nem érdemes létezni, hiszen az szoros összefüggésben van a felelősséggel.

* Mennyire volt aktív számodra ez az elmúlt időszak, ami az írást illeti? Ha jól tudom, készülőben van egy regény s egy verseskötet is. Mondanál valamit a regényről?

— Az ötödik verseskötetem valamikor az idén jelenik meg a Forum és a Kalligram kiadók közös patronjaként, a címe: Legalja. A héten letisztáztam a második regényem kéziratát, ám még korai volna róla beszélni, remélhetőleg a jövő év vége felé kibújik a szög a zsákból, akkor visszatérhetünk rá. Ezenkívül szerkesztettem két könyvet, Terék Anna új verseskötetét, illetve Normál Gergely első verses- és képzőművészeti kötetét. Befejeztem továbbá Siniša Tucić versei fordításának első változatát, az is az idén fog megjelenni. Ezenkívül pedig a világirodalmi honlap, az 1749.hu számára szerkesztettem egy posztjugoszláv irodalmi összeállítást.

* A végére egy talán elcsépelt, de szerintem mindenképp fontos kérdést hagytam. Mire vagy jelenleg a legbüszkébb?

— A családomra, a két gyerekünkre, Julcsira és Otira.

Elolvasom
Elásott romként, egy korszak nyelvi romjaként áll előttünk a szöveg

Elásott romként, egy korszak nyelvi romjaként áll előttünk a szöveg

Orcsik Rolanddal Legalja című kötete felett Patócs László beszélget

Patócs László: Orcsik Roland első kötetét Rozsdamaró címen jelentette meg. A Forumnál és a Kárpát-medence több más kiadójánál is vannak munkái. A bevezetésben a prózáját emelném ki. Talán önöknek is volt lehetőségük olvasni a   Fantomkommandó   című regényét, ami a zenei prózaopus határait is feszegeti. Van egy tudományos munkásságot folytató Orcsik Roland is, méghozzá nem is akármilyen tudományos munkásságot folytat. Szerzőnk másik énje fordít, és véletlenül rátalált egy Orcsik Roland nevű tehetséges költőre, a munkásságának egy részét pedig átültette szerb nyelvre. A beszélgetés fókuszában azonban a Legalja című legújabb Orcsik-kötet áll, amely – ha nem tévedek – az idén a vírushelyzet miatt Könyvhétnek „csúfolt” rendezvény alkalmából jelent meg. Az első kérdésem az volna, hogyan tudjuk megközelíteni a címet? A legalja mint Donald Trump, esetleg a legalja mint a   café latté csészéjének a legalján található esszenciális édesség?

Orcsik Roland: Először is köszönöm, hogy eljöttetek a járvány ellenére. Lehet, hogy az est egy pontján leveszem a maszkot, mert a levegő és a gondolat között összefüggés is van. Ha elfogy a levegő, akkor a gondolat nem tud kibújni a zsákból. Hogy mi motivál a címben? Alapvetően én nem szeretem magyarázni a címeket. Amikor címet választottam, az volt bennem, hogy olyan legyen, hogy ne kelljen magyarázni. Úgy érzem, hogy sikerült. A Legalja cím által felmerült asszociációk az én elgondolásom szerint mind helyesek, mert aki ezzel a szóval találkozik, nem azt gondolja majd, hogy ez a csúcs, hanem hogy a legalja. Az első címváltozat a Legalja csúcsa volt, de Mészáros Sándor, a Pesti Kalligram vezetője nagyon jó érzékkel azt mondta, rövidítsük le. A névelőt is elhagytuk, így alakult ki a cím. Olyan, mint egy ütés, ebben nincs kompromisszum, sem finomkodás. Azt gondolom, aki ezzel a címmel találkozik, valami olyasmit érezhet, hogy nem kerülgetem a kását. Vagyis amit mondtál: nem kakaó van abban a csészében, hanem kása.

P. L.: Korunkat – nagyon leegyszerűsítve – a költészet koraként, költészeti korként határozom meg (pontosan úgy, ahogy az összes minket megelőző korokat). Orcsik Roland költészete is eltávolodott a lélek, a szerelem, a szív szavakkal leírható elvont eszméktől. Sőt, ha még radikálisabban közelítünk a kötethez, megjegyezhetjük, hogy Orcsik Roland felrobbantja ezt a „klasszikusnak” tűnő versnyelvet. Néha már nem is arról van szó, hogy az olvasónak kell jelentéseket tulajdonítania a versekhez, hanem a szerző mintha tudatosan rájátszana arra, hogy ne legyen neki könnyű dolga. Roland, mi a problémád az egyszerű, könnyen olvasható, könnyen értelmezhető költészettel?

O. R.: Az égvilágon semmi. Hiszen ebben a kötetben nemcsak ilyen nyelvroncsoló versek vannak, olyan is akad, ami egyszerűen, könnyen olvasható, könnyen befogadható. Még a Fekete péntek címűben is – amely talán a legmesszebb megy a vers szétszedésének az útján – vannak olyan részek, amelyek ellentmondanak a szétesésnek. Nem úgy van, hogy semmi sem érthető belőle. Más kérdés az, milyen nyelvet álmodtam meg. Ebben a versben két fontos szöveget szedek szét, a Jelenések könyvét és Marx és Engels Kommunista kiáltványát. Úgy tekintettem rájuk, hogy agyonidézett szövegek, sokszor használták őket különböző célokra. Sok minden van itt, az az érzésem, hogy szájba rágok valamit, és te pont ezt akarod. Például nemrég voltunk a családdal kirándulni. Olyan templomromokkal találkozunk a természetben, amelyekben semmiféle dísz nem volt. Tényleg romokról van szó: 12. vagy 13. századi romok a természetben. Számomra ez a legtisztább vallási élmény, mert nincs benne dísz, megfosztódott a szimbólumoktól, a jelentésektől, az intézményi háttértől. Amikor a verseket szétroncsoltam és privát elemeket kevertem bele, az volt a célom, hogy romként mutassam meg a szöveget. Aki olvasta az előző két szöveget, számára a versem remélhetőleg valamiféle romélmény lesz, de ehhez nem feltétlenül kell ismerni a Jelenések könyvének archaizált nyelvét és Marx gazdaságpolitikai vonatkozásait. A verset pusztán intenzitásként éli át, olyan intenzitásként, ami úgy ragad magába, hogy nem tudom megmondani az okát. Ha úgy olvassuk ezt a költeményt, mint a kötet úgymond hagyományos nyelven írott darabjait, akkor ez nem fog működni. Felmerülhet az olvasóban, hogy saját ideológiai prekoncepciói korlátozzák abban, hogy ráhangolódjon egy radikálisan más világra. De ha ezt a verset lassan, akár többször megpróbálja elolvasni, azt gondolom, valami olyasmi játszódik le benne, ami a hagyományos verssel nem történhet meg. Nem én fogom meghatározni, mi az. Az adott olvasóban játszódik le az a folyamat, ami megnyit számára egy eddig teljesen ismeretlen versintenzitást. Ehhez kellett ez a fajta kompromisszummentesség. Ez vállalás, kockázat, azt mondhatják róla, hogy ez hülyeség, avantgárd izé. Ott a kockázat, hogy leírják, ennek semmi értelme, vagy azt gondolják esetleg, hogy ismerni kell a Jelenések könyvét vagy a Kommunista kiáltványt – szerintem nem. A két szöveg elsőre totál egymásnak ellentmondó hagyományt képvisel. A barokk irodalomban kedvelt volt a módszer: az ellentéteket egységbe hozni. A költészetben discordia concorsnak nevezték. Ez képes feloldani az ellentéteket a két dolog között. A Fekete péntekben a roncsnyelv oldja föl az ellentéteket. Hogy hogyan oldja föl, az attól függ, hogy mennyire tudott ráhangolódni az olvasó. Teljességgel megértem azokat, akiknek mindez zavaró, idegesítő. Elég sokáig dolgoztam ezen a szövegen, körülbelül kilenc hónapig, és bennem is felmerült, nem sok ez? Alakítgattam, de aztán az volt a fejemben, hogy nem szabad itt kompromisszumot kötnöm, mert amit ezzel vállalok, annak az ereje csökkenni fog. Végig kell vinnem akkor is, ha így esetleg nevetségessé, komolytalanná teszem magam mások szemében. Itt nem pusztán avantgárdról van szó, kétségtelen, hogy a módszer az, de amit a vers megcsinál, az túlmutat az avantgárdon, a formai játékon. Nem csak rombolás.

P. L.: Pontosan ezt akartam mondani, hogy bármi is éljen avantgárdként a fejünkben, azokban a versekben másként alakul ki a jelentés, mint itt. Egy klasszikus avantgárd költeményben egyszerűbben játszódik le mindaz, amiről beszéltél. Bennem az elhangzottak távolították el az avantgárd hagyománytól ezt a verset. De nemcsak költészeti, hanem vallási korban is élünk. Roland már utalt a Jelenések könyve jelentéseire. Mit ad hozzá a   Biblia, a Könyvek Könyve a költészetedhez? Nem csak egy-egy versben, hanem a kötet egészén végigvonul ez a hagyomány, jóval több helyen, mint például a Kommunista kiáltvány. Mi a viszonyod a Bibliához?

O. R.: Nem is tudom pontosan, mikor ötlött fel a fejemben az ószövetségi próféták hangulata. Elővettem az Ószövetséget, elkezdtem őket olvasni. Nem vagyok hívő, költészetként olvastam a szövegeket. Elképesztő erőként éltem át mindezt. Semmi gond, ha valaki hívőként olvassa őket, ez teljesen legitim. Több fordításban is fellelhetőek ezek az írások, de Károli Gáspár archaikus nyelve is nagyban hozzájárult az élményhez. Csomó olyan nyelvi megoldás van ebben a fordításban, amit ma nem úgy használunk. Valamiféle roncsként, elásott romként, egy korszak nyelvi romjaként áll előttünk a szöveg. Ebből átsugárzik ránk az elképesztő, egyszerre etikai és spirituális erő, vonatkozás, valamit sok minden más. Ezt kifejezetten költészetként közelítettem meg, és mindemellett a düh is fontos volt számomra. Van céltalan és pusztító düh, ennek a szakrális változata a közjó érdekében, meghatározott céllal bíró düh. Ez költészetként sugárzik ki: igazán fantasztikus volt foglalkozni ezzel. De ha az ember saját magát méri ezekhez a prófétai szövegekhez, amelyek nagyon magas elvárással fordulnak a társadalom felé, akkor hirtelen kicsinek érzi magát. Hogyan lennék én etikailag ennyire tiszta, erkölcsileg makulátlan, folttalan? Az foglalkoztatott, hogy hol tud elhelyeződni az ember életében ezeknek a szövegeknek a hétköznapokban való működése. Itt kezdtem azon gondolkodni, hogy olyan verset akarok, amelyben a privát családi élményeim és az aktuális magyarországi és a tágabb politikai helyzet megjelennek. Ezek is beszédmódok, különböző regiszterek, stílusok: politikai beszédmód, prófétai beszédmód, egy ember családi működésének nyelvi megformálása hogyan gyúródik össze és válik költészetté. Számomra valami ilyesmi a prófétai hagyomány. Sok kérdés merült föl a közéleti költészet kapcsán, hogyan lehet ezt művelni relevánsan? A vajdasági magyar vonatkozásban eszünkbe juthat Sziveri János: a kimondás bátorsága, az igazmondás vállalása nyilván kockázat, de ha az ember ezt vállalja, hatalmas erő szabadul föl benne. Én is így éltem meg ezt. Az előző, a Harmadolás című kötetemnél távol tartottam magam a politikától, úgy éreztem, nincs hozzá eszközöm. Hogyan tud a vers ehhez az egyébként nagyon alacsony szintű magyarországi politikai beszédmódokhoz viszonyulni? Nem pusztán a végletesen lebutított kormánypárti üzenetekre gondolok, az ellenzéket sem kímélném ilyen szempontból. Egyáltalán nem vagyok közömbös azzal szemben, ami zajlik. De mégis, hogyan jelenhet meg mindez a költészetben? Ha Sziveri költészetét veszem, ő bele is roppant ebbe. A versekben jelen van a próféta és a költő naivitása, hogy hathat, hogyan képes hatni a közállapotra. Sziveri egyébként tényleg hatott, csak nem úgy, hogy megváltozott volna a közállapot. Azokra hatott, akik a hozzá hasonlóan látták a dolgokat, de nem tudták kimondani. Szerintem ez nagyon fontos vonatkozása Sziveri költészetének. A keletkezés időszakában, amikor az összeomlás felé tartott valami, akkor volt, aki mindezt ki merte mondani. Ehhez hasonló Ady költészete is. A próféta lényegében kockára teszi saját bőrét. Ha ezt a kockázatot vállalja, akkor hatalmas erőt meríthet belőle. Az események végkimenetele persze nem tőle, vagy nem csak tőle függnek.

P. L.: Roland, gyaníthatóan rálátsz a jegyzetemre, ahol a harmadik pontként a politika korát írtam fel. A témát már az előző válaszban is érintetted. Nem csak a bibliai hagyományokkal találkozó verseidben jelennek meg a politikai dolgok. Néha-néha úgy érzem, hogy a kötet lírai énje politikai állasfoglalásokat tesz. Ha jól értettem a szavaidat, a forradalmi líra nem feltétlenül egyeztethető össze a mai korral. A kérdésem: lehet-e a költőnek vagy a költészetnek politikai állásfoglalása manapság?

O. R.: Mindenkinek van politikai állásfoglalása. Ez alatt nem csak azt értem, egyetértek-e az uralkodó pártnak a közmédiába fröccsentett hülyeségével. Ennél tágabb értelmet látok mögé: van egy idea a fejünkben, ami alapján létezünk a társadalomban, ezt nevezném én politikának. Röviden: úgy élünk együtt, hogy ne egymás kárára éljünk. Tudom, ez idealisztikusnak hangzik, de ideákról beszélünk. Ez akkor is működik, ha az ember nem direkt módon politizál. Ilyen értelemben ez az állásfoglalás az élet különböző szintjein is megnyilvánul. Más kérdés az, hogy amikor olyan korszakban élünk, ahol kiéleződnek a politikai tényezők, amikor a politika már nem az „úgy éljünk, hogy ne egymás kárára” elve alapján működik, hanem épp az ellenkezője szerint, akkor így vagy úgy, de valamilyen módon meg kell szólalni. Úgy érzem, bennem ez vágyként jelent meg. A verset ilyen szempontból úgy képzelem el, mint ahogyan Walter Benjamin fogalmaz az esztétika politizációja és a politikai esztétizációja kapcsán. Mintha Göring mondta volna, hogy ők nem politikusok, hanem művészek – ez az: a politika esztétikai szintre emelése. A shoah, a zsidók, a kommunisták, a melegek, a mentális sérültek kiirtása a nácik szemében esztétikai cselekedet volt. Ezzel szemben az esztétika politizációja a válasz. A művekkel nemcsak esztétikai ideológiát képviselünk, ami szerint nem érdekel minket a közjó, hanem meg kell találnunk egy nyelvet, bármennyire is nevetséges azt hinni, hogy ez hatást érhet el (Bertolt Brecht az egyik példa, de ilyen Sziveri, Ady Endre, Petri György). Kosztolányinak van egy esszéje, melyben azt feszegeti, mit tehet a költő a háborúval szemben? Ha felolvasunk egy szonettet, vajon le tudunk-e állítani egy ágyút. Képzeljük el, hogy Szarajevó ostromakor odaáll néhány költő, és elkezdi olvasni a verseit. A megszálló katona erre magába borul, fog egy verseskötetet, és azt mondja: „Brate, čitaj mi poeziju!“ A vers és a művészet természetesen nem tudja megállítani a háborút, sem a szonett, sem a haiku, sem a formabontó vers nem képes erre. Gondoljunk bele, miféle kultúra volt Jugoszláviában a környező szovjet blokkhoz képest! Mindez nem volt elég arra, hogy a társadalmat arra eszméltesse, hogy nem mások kárára kell léteznie. Innen indul ki a politika és költészet kapcsolata: ez egy abszurd helyzet. A Legalja esetében ez annyira feszített belül, hogy nem tudtam mást csinálni, mint vállalni ezt a házi bohóc szerepet, a nevetségessé válást. Természetesen azért írok így, mert várom, hogy normalizálódjon a helyzet, és természetesen ez nem történik meg. Aki olvassa a verseimet, az azt érezheti, hogy nincs egyedül. Ha már társad van valamiben, akkor máris valami változott.

P. L.: Már a kötet olvasása előtt volt szerencsém több verset is olvasni. Az egyik ilyen a Rozsda című, amely In memoriam Sinkó Ervin ajánlással jelent meg. A szöveget úgy kell elképzelniük, mint amikor egy szobrászt azzal ugratnak, hogy csupán meg kell találnia a megfelelő márványtömböt, és csak le kell róla fejtenie a megfelelő márványmennyiséget – és már kész is van Rodin Gondolkodója! Te is hasonlóképp jártál el Losoncz Alpár egyik tanulmányával, az Idegenség forever cíművel. Ha az eljárást elfogadjuk költészeti munkának, az azt jelenti, hogy mindegyik szövegben benne van legalább még egy vers. Mi vitt rá erre a technikára, miért pontosan ezt a tanulmányt daraboltad fel?

O. R.: Nagyon egyszerű az ok. Az Ex Symposionban jelent meg ez a tanulmány, a folyóirat mindig egy szerzőtől választ valamilyen idézetet a borítóra, ezt a szövegrészt egy kép vágja ketté. Ránéztem a borítós idézetre, azt mondtam, ez egy kész vers, csak egy picit kellene itt-ott fazonírozni. Alpár egy költő! Persze a Sinkó-vonatkozás is lényeges. Ő egy ellentmondásos figura. Jugoszláviában rengeteg kultúrpolitikus és író kapcsán felfigyelhetünk erre az ambivalenciára. Losoncz Alpár az Új Symposionról szóló könyvében alaposan körbejárja ezeket a vonatkozásokat. Sinkó nyilván pártkatona is volt, meghatározta, hogyan alakuljon a kultúrpolitika. Viszont! Ő alapítja meg az újvidéki Magyar Tanszéket, ami a fiatal symposionisták szempontjából meghatározó. És persze mondhatjuk, hogy ezek mind jugoszlavisták voltak! Én nem éltem még a hatvanas években, de utólag megvizsgálva a kulturális nyitottság mintázatait – ez Jugoszlávia mítoszának elemi része –, akkor láthatjuk, hogy a nyitottság sem teljes egészében az. Nem volt szabad például a magyarokat ért atrocitásokról beszélni, nem lehetett firtatni a népfelszabadító partizánok erkölcsi makulátlanságát, Tito személyi kultuszát sem lehetett birizgálni. A Goli otokra nemcsak a soviniszta-rezivionista eszméket hirdető emberek kerültek, hanem rengeteg más ember. Sinkó ezen a bonyolult rendszeren belül működött, és jelentős alapokat rakott le. Az, hogy mi most itt ülünk és arról beszélhetünk, hogy a vajdasági magyar kultúrát magasabb szintre kell emelni, ez neki is köszönhető. Függetlenül attól, hogy a jugoszlávságnak voltak negatív vonatkozásai, hogy ő maga miért nem beszélt a partizánok bűneiről. Ez egy probléma, ám ezzel együtt nagyon sok pozitív dolog történt abban a Jugoszláviában. Sinkó Ervint roppant fontos figurának látom, aki egyszerre volt különböző rendszerek áldozata, a kereszténység–kommunizmus kettősben létezett, próbálta kiadni az Optimistákat. Emlékezzünk híres mondatára Sacher-Masoch képzelőerejéről! Egy különleges figurának látom, a közép-európai zsidóság jellegzetes alakjaként tűnik fel: hol ott van a hatalomban, hol nincs, hol cenzúráz, hol nem, állandó keresésben van. A közép-európai nemzetekre is ezt lehet elmondani: folyton keressük magunkat, mert nem tudjuk, kik vagyunk. Hol a fasiszta, hol a kommunista diktatúra masírozik át rajtunk. Ha Sinkó nincs, egy generációnyi író nem születik meg. Ma már kevesen olvasnak Sinkót, és ráadásul az Optimisták nehézkes is, érezzük benne az ideológiát. Amikor ezt a regényt írta, kritikusan viszonyult a saját mozgalmár-társaihoz. Nem mondhatjuk rá, hogy teljes ideológiai bezárulás, de azért ez is ott van. Nem problémamentes könyv, de a baloldali mozgalom kezdeteiről, a Tanácsköztársaságról releváns nyelven ír. Hány olyan irodalmi mű van, amelynek az ideológiája távol van tőlem, de mégis tudom értékelni szövegként? Az egyetemen szerb középkori egyházi irodalmat is tanítok. Tele van izgalmas szövegekkel. Mi történt velünk, hogy ennyire beszűkültünk, hogy nem vagyunk képesek valamit irodalomként olvasni?

P. L.: A fordítói munkásságod felé vinném el a beszélgetés ívét. Közismert tény, hogy ezen a pályán is rengeteget tettél le az asztalra. Én most két fordításodra fókuszálnék. Az egyik egy irodalmi klasszikus, Mirko Kovač munkássága, a másik pedig egy fiatal tehetség, egy bizonyos Orcsik Roland akitől a Mahler letöltve című kötet versei a te fordításodban olvashatóak. Feltételezem, hogy a két életműhöz más stratégiák mentél nyúltál hozzá. Melyik volt a keményebb dió: Mirko Kovač vagy Orcsik Roland szerbre fordítása?

O. R.: Mirko Kovačnak más nehézsége volt: a hercegovinai nyelvjárást használta, de keverte a vajdasági szerb nyelv elemeivel. A magyar olvasóval ezt lehetetlen és nevetséges érzékeltetni: a szereplő elkezd palócul beszélni? Ez lehetetlen.

P. L .: Kétségbe vonod az adriai palócok létjogosultságát?

O. R.: Hát igen. Legalábbis irodalmi vonatkozásban magamat vonom kétségbe. Örülnék, ha az adriai palócok kiharcolnák a jogaikat. A saját verseim fordítása pedig úgy történt, hogy Dejan Matić, a Treći trg belgrádi kiadó vezetője, fesztiválszervező nyert pénzt a könyvem kiadására, a fordításra nem. Felmerült, hogy lefordítanám-e? Pénz nem lesz belőle, az igen mellett döntöttem. Mirko Kovačnál törekedtem, hogy ne írjam át. Ahol finomításra van szükség, ott magyar szöveget hozok létre a magyar olvasónak, de nem alakítok át radikálisan dolgokat. Nem akartam Tandori útjára lépni, aki Musilt 50 oldallal megnyomta. Ha nem tévedek, Karl Kraussnak Az emberiség végnapjaiban meg 200 oldalt írt bele. Lehet, hogy az olvasó ezt észre sem veszi, ez valóban Tandori bravúrja. 200 oldal, te jó isten! Az emberiség végnapjai Tandori kezdőnapjai lettek. A saját verseimnél fejemben volt a szerb nyelv, a szerb kontextus. Ha tudtam, hogy valami nem működik, akkor beleírtam olyan dolgokat, amelyek működtek a szerb szövegkörnyezetben. Nem biztos, hogy jó, ha az ember saját magát fordítja. Egyébként Ladik Katalin is fordította saját magát. Azt nyilatkozta, hogy azért, mert konfliktusai voltak az akkori Forummal, illetve úgy érezte, hogy a verseit jobban értik a délszláv olvasók, mint a magyarok. Ez azért érdekes, mert Ladik nagyon ismert volt: ha elment Belgrádba, bemutatkozott, azonnal kapott, mondjuk, egy buszjegyet. Elképesztő!

P. L .: Nem véletlenül hoztam el a Detonáció című kötetedet. Orcsik Roland lefordítja a saját verseit szerbre, Domonkos Istvánnál pedig az életmű egy pontján nyelvváltás történik. Ezt egy izgalmas tanulmányban boncolgatod a kötetben. Érzel-e hasonlóságot a kettő között. Vagyis ha visszatekintesz a Mahlerre, akkor az fordítás vagy nyelvváltás?

O. R.: Ez fordítás, némi csalással. De amit Domonkos csinált, az nyelvváltás-kísérlet volt. Nem olyasmi, mint Beckett vagy Nabokov esetében, ott komolyabb következmények húzódnak a háttérben. Domonkos esetében egy alkalomról beszélhetünk. Egyébként Tolnai Ottónak is van szerb verseskötete, sőt, egy szerb drámája is van, de az még nem jelent meg. Dominál a nyelvváltás összefügg a jugoszláv kontextussal. Node: nem írt róla senki. A kritikusok azt hitték, hogy ez a korábban megjelent Ja biti versválogatás újabb változata, amit Judita Šalgo fordított szerbre. Emiatt nem tudtak a szerb irodalmárok a szerb nyelvű kötet, a prevodi trajanja (kb. 'létfordítások') létezéséről. Ebben benne van az ellentmondásos viszony, ami Jugoszláviát is tükrözi: a felszínen van testvériség-egység, de ez a kulturális fúzió nem nevezhető mélynek. Tolnai a Költő disznózsírból című szövegben megjegyzi, hogy Antun Šoljanék nem értik, mit akarnak az Adriával a jugoszláviai magyar írók. Igazából ez mégiscsak egy felszíni mitológia volt. Az, hogy Domonkossal is ez történik, azt mutatja, hogy a mélyebb kulturális közeledés a falba ütközik. Ha Domonkos István itt volna, biztosan másként mondaná ezt el. Volt egy ötletem, hogy szerbül is írok verseket, de gyengének tartottam őket, visszatáncoltam. Arra jöttem rá: egy dolog beszélni egy nyelvet, és más, ha szépirodalmi szöveget írok. Utóbbi munka, folyamat, évekig készül a kötet, létre kell hozni egy nyelvi korpuszt. Hogy szerbül elkezdjek írni, ahhoz érési folyamatra volna szükség, de erre nincs időm. Lehet, hogy kábé kétszáz évet venne igénybe.

P. L .: Hogyan állsz a prózával? Van-e időd prózaírással foglalkozni? Várhatunk-e tőled hosszabb prózaművet a közeljövőben?

O. R.: Igen, írtam egy új regényt, a másodikat. Most hagyom pihenni. Meglátjuk, mikor lesz belőle könyv. A járvány rosszul érintette a Kalligram Kiadót is, nem tudom, hogy a társkiadó Forumnak lesz-e kapacitása, hogy jövőre együttes erővel kijöjjön a könyv. Több dolog függvénye, de amikor megjelenik, akkor majd jó lesz.

P. L.: Elárulod a címet?

O. R.: Nem, mert valaki lenyúlná, és nem szeretném. Hasonlóképp járt Fenyvesi Ottó, aki sokáig írta a Maximum Rock & Roll című kötet verseit. Egyszer pontosan ezen a címen jelent meg egy kiadvány az AC/DC együttesről. Földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta. Szidta az AC/DC-t, egész Ausztráliát, én nem szeretnék így járni.

P. L.: Zárásképp fölolvasnék egy névlistát az általad elnyert díjak és ösztöndíjak névadóiról: Faludy György, Sinkó Ervin, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Sziveri János, Csáth Géza, Hazai Attila és Térey János. Tételezzük fel, hogy el tudjuk különíteni egymástól a költőt és a költészetet. Költőként és/vagy költészeted kapcsán tudsz-e száz százalékig azonosulni ezen írók valamelyikével?

O. R.: Igen is, meg nem is. Száz százalékig senkivel sem tudnék azonosulni, de mind nagyon jók, szívesen vállalom őket.

A beszélgetés a zEtna (amorf) XVII. Irodalmi Fesztiválján készült a Zentai Alkotóházban, 2020. november 7-én.
A hanganyagot feldolgozta: Patócs László.

Elolvasom
Három vajdasági perspektíva
Szerző

HÁROM VAJDASÁGI PERSPEKTÍVA

Háborúról, (politikai) költészetről és személyességről Bozsik Péterrel, Orcsik Rolanddal és Terék Annával

Július 14-én a Nyitott Műhelyben Józsa Márta beszélgetett Bozsik Péterrel, Orcsik Rolanddal és Terék Annával 2020-ban megjelent könyveikről. A három kötet, illetve a mögöttük álló szerzői nézőpontok közös és elkülönböződő horizontjaira koncentráló, a járvány miatt végül durván két éves csúszással megrendezett esten a kiadói politiká(k)tól a személyes és kollektív traumák, illetve a közügyek művészi megjeleníthetőségéig számos érdekes téma szóba került.

Józsa egy rövid felvezető után elsőként arra kérdezett rá, hogy fontosnak érzik-e a szerzők azt a hibrid kiadói konstellációt, ami a könyveik mögött áll, hisz a Behódolt tartomány, a Legalja, és a Háttal a napnak is a Forum és a Kalligram közös gondozásában került kiadásra. Orcsik fontosnak érzi, méghozzá több szempontból is. Egyfelől szerinte az úgymond kisebbségi kiadóknál való publikálással a szerzőknek gyakran a sajnálattal vegyes dilettantizmusgyanú sztereotíp attitűdjével kell szembenézni, így az olyan kiadói együttműködések, mint a Forum és a Kalligram közötti, általánosságban is pozitívnak tekinthetőek, amennyiben mérsékelhetik ezeket a reflexszerű, sematikus reakciókat.

Másfelől saját kötete, a Legalja megjelenését tekintve azért örül a hibrid kiadásnak, mert – bár vajdasági származású, óbecsei születésű szerző – egészen a 2016-os Fantomkommandóig a Vajdaságban őt nem olvasták, nem írtak róla. S ugyan gondolhatnánk, hogy ennek főként tematikai okai vannak, nevezetesen, hogy a vajdasági identitás, a délszláv háború ebben a könyvben kerül leginkább vagy a legevidensebb módon fókuszba, a kiadótól is függő terjesztési lehetőségek nyilván szintén meghatározó változói egy ilyen egyenletnek. Ebből a szempontból egyébként Teréknél a folyamat pont ellentétes volt, hisz az ő szövegeit épp a Vajdaságban, a helyi napilap, a Magyar Szó hétvégi irodalmi mellékletében kezdték el olvasni, s mivel ennek a közönségnek ő a mai napig hálás, saját, Háttal a napnak című kötete vegyes kiadói háttere kapcsán inkább a vajdasági jelenlét kontinuitásának számára hangsúlyos jelentőségét emelte ki.

Ennek mentén kitért arra is, hogy a szakmai recepcióval, kritikákkal, esszékkel ő talán nem is foglalkozik annyira, mert fontosabb számára az, hogy a szövegei miként élnek, miként kelnek életre az olvasótáborát alkotó helyi, illetve tágabb, de nem (feltétlen) szakmai közösség(ek)ben. Volt például, hogy egy versközlés után megállították a boltban az anyját, de szép emléke az is, amikor meghívták zsüritagnak az egyik Dudás Kálmán szavalóversenyre, ahol aztán néhány versenyző az ő versét szavalta.

A szövegek helyi, vajdasági fogadtatásának témája egyébként Bozsik esetében tűnt a legérzékenyebbnek. Ő, mint mesélte, egy ponton eldöntötte, hogy szülőfalujában, Csantavéren soha többet nem fog felolvasni, mert attól tart, hogy egy félreértés következtében egyszer meg fogják ölni, egy alkalommal ugyanis hasonló helyzetbe bonyolódott, mint a Pletykaanyu után kis híján perbe fogott Grecsó Krisztián. Ugyanakkor más szempontból is feszült a viszonya a vajdasági közeggel, mert azt tapasztalja, hogy van egy olyan kultúrpolitikai vonulat vagy erőtér is, mely igyekszik kiszorítani az ex-vajdasági szerzőket. Orcsik, aki egyetértett Bozsikkal, hozzátette, ő úgy hallotta, az ő esetében is megfogalmazódtak fenntartások, de a helyzetet végül Virág Gábornak egy Domonkos Istvánra hivatkozó érveléssel sikerült elsimítania.

Bozsik egyébként riasztónak nevezte magát a jelenséget, aminek szerinte se a Felvidéken, se Erdélyben még csak nyomát se találni – a Vajdaságban viszont, mint fogalmazott, kiátkozták azokat, akik elmenekültek a háború elől. A beszélgetés e némiképp kényesnek tűnő szálát azonban Józsa inkább elvarrta, és a háborúhoz köthető tapasztalataikról kérdezte a szerzőket. Orcsik azzal kezdte, hogy eleinte ő nagyon szerette volna elfelejteni, hogy honnan jött, mert a háborús háttér afféle egzotikus állattá avatja az embert. Pedig, tette hozzá rögtön, ő nem is volt háborúban, mert a vukovári csata idején, 16 évesen eldöntötte, hogy nem fogja megvárni azt, hogy bevigyék, és a szüntelenné vált uszítást – melynek sulykoló retorikáját a Legalja már a mai magyar közéleti viszonyok kapcsán kritizálja – sem akarta tovább elviselni. Az emigráció után mindenesetre még sokáig zavarta, ha a háborúról kellett beszélnie, és időbe telt, hogy ne szégyellje többé, és el tudja fogadni, hogy ez is az identitásához tartozik. Ebben egyébként, mint mondta, a Fantomkommandó megírása is sokat segített neki.

A szövegekkel való munka Bozsiknál is hozzájárult a feldolgozáshoz, és nála a fordítói tevékenység is hangsúlyos volt az emigrációt követően. Sok fordítást tartalmaz maga a Behódolt tartomány is, mely, ellentétben Orcsik és Terék versesköteteivel, saját versekből sem csupán újakat, hanem egy szélesebb válogatást közöl.

A fordított művek – Aleksandar Tišma, Miodrag Pavlović, Stevan Tontić és Josip Osti szövegei, melyeket Bozsik eredetileg különálló kötetben szeretett volna megjelentetni, azonban végül nem akadt rá kiadó – a délszláv háborúhoz való viszonyulás sarokpontjaiként élénk párbeszédben állnak a saját versekkel is; utóbbiakat a háború körüli vajdasági eseményekre reflektáló Dekódolt tartomány, illetve a mai magyar politikai-társadalmi viszonyok visszásságait feszegető Behódolt tartomány című ikerköltemények foglalják keretbe. Keserű szövegek ezek, amikor Józsa a keletkezéstörténetükre kérdezett, Bozsik úgy reagált, hogy a Dekódolt tartomány megírása után azt remélte, lezárt, maga mögött hagyott egy korszakot, egy világot, de kiderült, rosszul hitte; (Közép-)Kelet-Európán belül nincs menekvés, aki el akar men(ekül)ni, tette hozzá költői túlzással és sikeresen oldva a hangulatot, az menjen Thaiföldre.

Teréknek szintén meg kellett küzdenie a maga elfojtásaival, de a feldolgozásban sokat segítettek neki a magyarországi pszichológia szakos évek is. Korábbi, Halott nők című kötete után, mely a háborús trauma témáját a hagyományos (társadalmi) nemi szerepeket is problematizáló módon, női történetekre fókuszáló szerepversekkel vitte színre, a Háttal a napnak versei már személyesebb síkon, egy, a saját családi viszonyokra koncentráló, saját gyászmunkát rögzítő, azonban társadalmi szintű erőszakmintázatokat is hordozó perspektívából szólalnak meg. Terék egyébként, mint mondta, tulajdonképpen apolitikus költőnek tartja magát, ezzel azonban Józsa nem értett egyet, s valóban, ha a politikaiságot a legelemibb módon, tehát a közösség(ek) ügyeinek problematizálásáként értjük, Terék szövegei mindenképp politikainak is tekinthetők.

Ugyanakkor, mint Orcsik fogalmazott, a relevánsabb kérdés talán inkább az, hogy egy adott szöveg vagy szövegegyüttes mennyire képes komplex nyelvet teremteni, olyan nyelvet, ami aztán a leegyszerűsítő és/vagy polarizáló (erőszak)szólamokat képes valamiképpen felnyitni, kisiklatni; nem az számít tehát, hogy miről ír az ember, vannak-e politikaiként is dekódolható vagy éppen tipikusan politikai témái, hanem az, hogy sikerül-e megküzdeni egy kellőképpen rétegzett nyelvért.

Az est zárásaként a közönség a versekből is kapott ízelítőt. Orcsik az egyik – rádiós hírmoslékkal aláfestett – családi reggelijét leíró, Karthago című, illetve a Kurtág Játékokja által is inspirált Melléütések című versét olvasta fel, Bozsik a szatirikus panaszmagyar az adrián című versét, Terék pedig A sár fölött című szövegét, mely, bár valóban egy nagyon személyes, az apja halálára írt vers, a kötet tágabb kontextusában, még ha áttételesen is, a háború kritikájává is válik.