“Kolarov egészen különleges színfoltja a szerb gyermekirodalomnak” Interjú Orovec Krisztinával

A szerb gyerekirodalom nagyágyújának, Igor Kolarovnak Kézikönyv pingvineknek című kötete várhatóan idén jelenik meg a Forum Kiadónál. A szerző váratlan halála miatt a kötet fordítóját kérdeztük Kolarovról, pingvinekről, abszurd humorról.

 Ez az interjú eredetileg a te közreműködéseddel a nem rég elhunyt Igor Kolarovval készült volna. A Forum Kiadónál a fordításodban ebben az évben megjelenő Kézikönyv pingvineknek című kötete hogyan került hozzád, ismerted-e már korábban is a szerzőt?

Tizenöt éve foglalkozom műfordítással, a kezdetek óta szépirodalmat fordítok szerbről magyarra, gyerekirodalommal azonban mostanáig nem volt dolgom. A szerzőt sem ismertem, pedig Igor Kolarov egészen fiatal kora óta igencsak népszerű, elismert gyermekprózaírónak számított Szerbiában. Az történt, hogy a Híd irodalmi folyóirat szerkesztői úgy döntöttek, egy tematikus számot a gyermekirodalomnak szentelnek. Herédi Károlyra bízták a szerkesztést, vele közösen kezdtünk el tanakodni, hogy a szerb gyermekirodalomból mit lenne érdemes bemutatni a magyar olvasóközönségnek. Ekkor ástam bele magam némileg a témába, olvastam, kutattam, és rátaláltam Igor Kolarovra. Egy-két írását elég volt elolvasnom, máris tudtam: őt választom. A Hídnak a Rusvaj (ford.: Rumli) című meséskönyvéből válogattam: http://www.hid.rs/hidkor.php?link_id=2815&&page_id=orovec_krisztina. Virág Gábornak, a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatójának is megtetszettek ezek a mesék, és arról kezdtünk beszélgetni, hogy érdemes lenne egy egész kötetet is lefordítani. Elolvastam szinte minden megjelent művét, végül a Kézikönyv pingvineknek című kötetet választottam.

Nem tudom, Kolarov elárulta-e neked, hogy miért pont pingvinekre esett a választása? A te olvasatodban mit vagy kiket szimbolizálnak Kolarov pingvinjei?

Bár felvettem vele a kapcsolatot, és néhány e-mailt váltottunk, sajnos nem sikerült Igorral személyesen találkoznom, megismerkednem, váratlan, korai halála miatt erre már nincs is lehetőség. Nem derült ki, hogy miért írt pont pingvinekről, erről nem vall egyik interjújában sem. A kötetet elolvasva azonban számomra világossá vált: a pingvinek mi vagyunk, mindannyian, én, te, és mindenki más, esendő, vergődő figurák, akik éppen valamilyen megoldást keresnek a bajaikra, és a mesékből szeretnének bölcsességet meríteni. Ez a kötet afféle füveskönyv, gondolatébresztő, gyógyító, lélektisztító kis történeteket olvashatunk benne. A pingvinek kicsit ügyetlenek, de bájosak, néha rossz fát tesznek a tűzre, mindig keményfejűek, de alapvetően jószándékúak. A kötet végén Igor Kolarov egy rendhagyó önéletrajzban így ír önmagáról: „Kerül-fordul, elefántokra gondol. Ki tudja, mi sül ki ebből.” Lehet, hogy voltak tervei, lehet, hogy már volt is az asztalfiókjában néhány elefántos mese? Kár, hogy már nem fejezheti be őket.

Akadtak nehézségek a fordítás során?

 Igazából nem. Nagyobb nehézségekkel nem szembesültem, élvezetes, örömteli munka volt. Kihívások persze voltak, olyanok, amelyek elsősorban a rövidprózai műfajok és a versek fordításánál rendszerint felmerülnek: hogyan átültetni, visszaadni pontosan, a lehető legrövidebben a sűrített mondanivalót, érzelmi töltetet. Például egy nagyregény fordításánál talán nem olyan fontos, mint itt: minden esetben megtalálni a lehető legjobb szót, kifejezést, mondatszerkezetet, nem elvéteni a szövegritmust.  Itt nincs helye a kerülgetésnek, mellébeszélésnek.

A kortárs szerb gyerekirodalomban milyen trendek figyelhetőek meg, Kolarov könyve illeszkedik-e valamelyikhez vagy teljesen különálló?

Kolarov egészen különleges színfoltja a szerb gyermekirodalomnak. Nem csak a gyerekekhez, hanem a felnőttekhez is kíván szólni, képes megnevettetni mindenkit. Ugyanakkor nem csupán szórakoztat: nem ódzkodik attól, hogy a gyerekeket is elgondolkodtassa, művelje, s az abszurd humorra is fogékony olvasókká nevelje, amire nemigen találunk példát sem a szerb, sem a magyarországi gyermekirodalomban.

A későbbiekben milyen munkák várnak rád?

Néhány hete adtam le a kiadónak a Kolarov-kéziratot, az év végéig meg is jelenik, Szenti Lilla illusztrálja majd a meséket. Jelenleg az utolsó simításokat végzem Jelena Lengold kortárs belgrádi írónő Vásári mutatványos című, Európai Könyvdíjas novelláskötetén: egy izzó, szenvedélyes szövegfolyam. A következő állomás pedig Vladimir Kecmanović szintén kortárs, szarajevói származású szerb író Az ágyú forró volt című regénye lesz, mely egészen újszerű és döbbenetes választ ad arra, hogy mi robbantja ki, s mi tartja életben a háborút.

Ayhan Gökhan

A gyermekirodalmat palántáló műfordító

Orovec Krisztina nemcsak a szépségéről híres, nem csupán a tévénézők ismerik, hanem az irodalomkedvelők is, hiszen három gyönyörű kislánya és a televíziózás mellett Vajdaság egyik legkiválóbb műfordítója is.

Egy két évvel ezelőtti interjúban azt nyilatkoztad, hogy neked a műfordítás nem munka, hanem hivatás. Most is így érzed? Mennyi időd jut rá?

— Két évvel ezelőtt is már három gyerekem volt, és nem sok minden változott azóta. A munkám mellett a műfordítás kikapcsolódást, szellemi feltöltődést nyújt. Jól kiegészíti egymást a kettő: ha elfáradok a gyerekekkel való foglalkozás során, vagy akár a velük való hancúrozásban, akkor esténként, ha ők már alszanak, jólesik leülni, és csendes meditáció gyanánt fordítani. Egy kicsit bonyolítja az egészet, hogy amióta letelt a harmadik kislányom után a kétéves szülési szabadság, azóta a Vajdasági Televízióban is számos feladatom van, nem olyan szabályos már a napirendem, mint korábban, nem is fordítok rendszeresen, néha egy-két hét is kiesik. Általában csak esténként jut rá időm, ritkábban délelőttönként is, amikor szabadnapot kapok a munkahelyemen, a gyerekek meg óvodában, iskolában vannak. Persze az lenne az ideális, ha szórakozásra is jutna idő, ám erre egyelőre csak egészen ritkán van példa. A műfordítást mégsem adom fel, mert hivatásomként élem meg, örömöm lelem benne.

* Miért fordítottad le magyarra Igor Kolarov Priručnik za pingvine című könyvét?

— Tizenöt éve foglalkozom műfordítással, a kezdetek óta szépirodalmat ültetek át szerbről magyarra, a gyerekirodalommal azonban mostanáig nem volt dolgom. A szerzőt sem ismertem, pedig Igor Kolarov egészen fiatal kora óta igencsak népszerű, elismert gyermekprózaírónak számított Szerbiában. Az történt, hogy körülbelül két évvel ezelőtt a Híd irodalmi folyóirat szerkesztői úgy döntöttek, egy tematikus számot a gyermekirodalomnak szentelnek. Herédi Károlyra bízták a szerkesztést, vele közösen kezdtünk el tanakodni, hogy a szerb gyermekirodalomból mit lenne érdemes bemutatni a magyar olvasóközönségnek. Ekkor ástam bele magam a témába, olvastam, kutattam, és rátaláltam Igor Kolarovra. Egy-két írását elég volt elolvasnom, máris tudtam: őt választom. A Hídnak a Rusvaj (magyarul: Rumli) című meséskönyvéből válogattam: Igor Kolarov: Rumli

Virág Gábornak, a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatójának is megtetszettek ezek a kis szövegek, és arról kezdtünk beszélgetni, hogy érdemes lenne egy egész kötetet is lefordítani. Kolarovnak elolvastam szinte minden megjelent művét, végül a Pingvinkalauzt választottam. Azért ezt, mert noha édesbús hangulatú, viszont alapjában véve derűs történeteket tartalmaz, megnevettet. Kolarov többi könyve egy kicsit szomorkásabb, és én úgy gondoltam, elsőre talán jobb választás, ha az életmű vidámabb oldalát mutatjuk be a magyar olvasóknak. Egyébként nagyon értékes, becses darab minden könyve, szívesen lefordítanám például még az Agi i Ema című regényét is, melyből film is készült. Szomorú történet, egy magányos, a szülei és a környezete által elhanyagolt kisfiúról szól — viszont Kolarov stílusához híven a történet folyamán ez a szomorúság feloldódik, Agi megismeri a szomszédban lakó bohókás, öreg nénit, Emát, akivel hihetetlen, mágikus kalandokban lesz része. Noha az alaphelyzet nem változik, Agi magányos marad, viszont rátalál a hétköznapok örömére. Végül mosolyogva tesszük le a könyvet.

* Kiknek és miért ajánlanád a regényt?

— A Pingvinkalauz alcíme egyértelmű válasz erre a kérdésre: nem csak mesék nem csak gyerekeknek. A szövegeket nehezen lehet műfaji szempontból behatárolni, nem igazán mesék ezek, inkább kis mondolatok, bölcsességek, a kötet maga pedig afféle füveskönyv: vigasztaló, gyógyító hatású. Így aztán olvashatja mindenki, gyerek is, felnőtt is, persze a felnőtt másként értelmezi, mást lát benne, mint a gyerek. Korhatár nélkül ajánlanám olyanoknak, akik valamiért szomorúak, de szeretnének vidámak lenni.

* Miért éppen a pingvin és miért Szenti Lilla?

— Nem derült ki, hogy Igor Kolarov miért írt éppen pingvinekről, erről egyik interjújában sem beszélt. Sajnos már nem is kérdezhetjük meg tőle, mert váratlanul és korán halt meg. Az én értelmezésemben a pingvinek mi vagyunk, mindannyian, én, te és mindenki más, esendő, vergődő figurák, akik éppen valamilyen megoldást keresnek a bajaikra, és a mesékből szeretnének bölcsességet meríteni. Egy kicsit ügyetlenek, viszont bájosak, néha rossz fát tesznek a tűzre, mindig keményfejűek, ám alapjában véve jó szándékúak. A kötet végén Igor Kolarov egy rendhagyó önéletrajzban így ír önmagáról: „Kerül-fordul, elefántokra gondol. Ki tudja, mi sül ki ebből.” Lehet, hogy voltak tervei, talán már volt is az asztalfiókjában néhány elefántos mese? Kár, hogy már nem fejezheti be őket. Szenti Lilla gyönyörű illusztrációkat készített a könyvhöz, nagyon örülök, hogy őrá esett Virág Gábornak, a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatójának, illetve Sági Varga Kingának, a kötet szerkesztőjének a választása.

* Neked mint anyának milyen a jó gyerekkönyv? Mit olvasol szívesen a lányaidnak?

— Több módon lehet jó egy gyerekkönyv. Lehet nekem jó, mert kiskoromban nagyon szerettem, sokszor olvastam. Kapásból ilyen a Tündér Lala, a Csilicsala csodái, A két Lotti, a Mary Poppins kalandjai, A kis herceg, Csukás István történetei, Az Ezeregyéjszaka meséi, több népmesegyűjtemény és még sorolhatnám. Ezeket a köteteket megőriztem, és most újraolvasom a lányokkal együtt. Nagy élmény, hogy ők is élvezik. És lehet a könyv úgy is jó, hogy a lányaim szeretik — ami nekik jó. Ők talán jobban vonzódnak az újabb gyerekirodalomhoz, a kisebbek, Jázmin és Emma szeretik Bartos Erika, Varró Dániel verseit, valamint a klasszikus állatmeséket is, a nagyobb, az első osztályos Írisz pedig éppen a Harry Potter-sorozat első kötetét olvassa.

Aki regényt fordít legszívesebben

Újvidéken egy udvarból átalakított, nyugalmas kávézóban futok össze Orovec Krisztinával, akit szerintem senkinek sem kell bemutatni, hiszen a könyvmolyok a fordításai kapcsán, a tévénézők pedig a Vajdasági RTV műsoraiból ismerik.

Emblematikus vörös hajával, komoly arccal olvassa be a híreket, vagy tincsekbe és mimikába csempészett huncutsággal faggatja vendégeit. Családi programról fut be széles mosollyal az Oblomovba, s az árnyas fák alatt dupla kávé mellett jól kibeszélünk mindent.

* Csapjunk a közepébe! Szerinted mitől lesz valaki jó műfordító?

— Kell hozzá egyfajta érzékenység s az a bizonyos fordítói alázat. Nem szabad a saját stílusodat rátapasztani a szövegre. Ez egy folyamatos harc. Ha az eredeti nyelvben egy mondat hosszú, akkor maradjon lefordítva is hosszú, s ha rövid, nem csinálunk belőle hosszút. Ha használ szlenget a szerző, meg kell találni a megfelelőjét, stb. Néha nagy a kísértés, hogy ha egy picit pongyolább szöveget kapok, azt megszépítsem, gördülékenyebbé tegyem, de ezt sem szabad túlzásba vinni. A jó fordító mindkét nyelven sokat olvas, jó a nyelvérzéke, ismeri az anyagot, melyet fordít. Ha saját kedvtelésre olvasol el egy regényt, az más tészta. Ha azt le is kell fordítanod, nagyon kell értened mindent, ami benne van. Minden kifejezést, minden szót. Tehát szükséges hozzá egy kis kutatómunka is.

* Az idén immár negyedik alkalommal nyerted el a Babits-ösztöndíjat. Gratulálok hozzá!

— A Babits Mihály műfordítói ösztöndíjat negyven éven aluliak számára írják ki, s egy könyvet kell magyarra fordítani 4—6 hónap alatt, ami igen jó kis motiváció, sok esetben enélkül meg sem születne egy fordítás, hiszen honoráriumok vagy vannak, vagy nincsenek, s ha vannak is, igen kicsik.

* Mi alapján választottad ki a könyvet?

— Ez egy kicsit lutri, hiszen nem árt olyasmivel pályázni, ami már valamennyire befutott, díjat kapott, s jó kritikákat. Követem a szerb irodalmat, sokat olvasok, tudom, mi az, ami nekem fekszik, így ezek közül válogatok. Megnézem, hogy ezek közül nyert-e valaki díjat, például a NIN-díj elég fajsúlyosnak számít, persze erre általában már lecsapnak mások. Alapjában leszűkítem a lehetőségeket öt-hat könyvre, ezek szerzőit felkeresem, megkérdezem, adják-e, s mennyi a jogdíj. Eddig mindig sikerült olyan könyvet választanom, amely minden szempontból jó: nekem is tetszik, a Forum Könyvkiadónak is (eddig minden fordításkötetem itt jelent meg), s a bírálóbizottságnak is. Az idén ez az E baš vam hvala című Marko Vidojković-regény lesz. A szerző egy igazi nagyszájú fenegyerek, ellenzéki aktivista, s ami a lényeg, nagyon jó a könyve. Egy vicces utópia arról, mi lett volna, ha Jugoszlávia nem esik szét. Dimenziók, idősíkok nyílnak ki, melyek között átjárás is van, és titkos ügynökök nyomozgatnak. Egy remek krimi, sok humorral fűszerezve.

* Verset fordítottál már?

— Verset is, drámát, novellát, regényt, esszét, tanulmányt. De ha rajtam áll, akkor regényt választok, melybe bele lehet mélyedni, beszippant. A vers nagyobb munka. Eddig főleg szabadverset fordítottam, ahol legalább a rímeken nem kellett törni a fejem, viszont a versnek teljesen más a ritmusa, mint a prózának. Nagyon meg kell találni az odaillő kifejezéseket, itt még hangsúlyosabban meg kell hogy legyen az a bizonyos fordítói alázat.

* Rajsli Emesével és Dancsó Andreával több alkalommal szerveztetek műfordítótábort. Hogyan látod, mennyire fogékonyak a fiatalok ebben a sokat emlegetett „mai rohanó világban” a műfordítás iránt? Hiszen ezt nem lehet összecsapni, le kell ülni, agyalni, kutatni.

— Meg voltam döbbenve, hogy milyen sok fiatalt érdekel a műfordítás. Az első táborban még kevesen voltak, a másodikban sokkal többen, a legutóbbi, harmadik táborban pedig huszonvalahányan. Igény tehát van rá, nem aggódom az utánpótlás miatt.

* Ha megjelenik egy könyv a te fordításodban, mennyire érzed magadénak?

— Amikor sikere van egy könyvnek, melyet én fordítottam, akkor büszke vagyok, hiszen én választottam, az én ízlésemnek is szól a siker. Kerültek a kezembe rossz műfordítások is, ezek olvasása akadozik, nem érted a mondatot, nem tudsz belefeledkezni. Ha jó egy fordítás, akkor úgy olvasod a könyvet, mintha azon a nyelven íródott volna. A Pingvinkalauzt például Magyarországon a Hubby — Magyar Gyerekkönyv Fórum beválogatta a legjobb öt közé az Év Gyerekkönyve díj fordítói kategóriájában. Akkor is azt éreztem, hogy ezt nem azért fordítottam le, mert ösztöndíjat kaptam rá, hiszen nem kaptam, hanem mert elolvastam, tetszett, felajánlottam a Forum igazgatójának, ő rábólintott. Azóta sok embertől hallom, hogy olvasták, és lenyűgöző. Úgyhogy igen, a fordítónak nagy szerepe van abban, hogy egy mű eljut-e a közönséghez vagy nem, és ha eljutott, bevágódik-e vagy nem.

* Televízió. A munkádnak köszönhetően mindenki ismer Vajdaságban. Szerinted nálunk hol tart most a televíziózás?

— Sajnos nem tudok optimista lenni. Azt tapasztalom, hogy már csak az idősebb generáció televíziózik, követi a műsorainkat, a híradót. A fiatalok már az internetről tájékozódnak. Hozzájuk főleg csak azok a műsoraink jutnak el, amelyek felkerülnek a honlapunkra, illetve amelyeket megosztunk a Facebookon.

* Nektek van otthon tévétek?

— Van, de elsősorban az előre kiválasztott filmekre használjuk. Ha nézek is televíziós műsort, én is általában csak online teszem. A tévés hírműsorokat is megnézzük. De manapság már nem annyira számít, főleg álló műsoroknál, hogy élő sugárzásban nézzük-e, vagy utólag online.

* S online mit nézel meg?

— Veiszer Alinda beszélgetőműsorait például nagyon szerettem. Ő egy nagyon karizmatikus, intelligens ember, szívesen néztem a műsorát, és jóféle dokumentumfilmeket is szívesen megtekintek. Viszont az sem igaz, hogy nem nézek tévét, hiszen a kollégáim műsorait általában nem hagyom ki. Fontos a visszajelzés, hogy elmondjuk egymásnak az észrevételeinket.

* Szoktátok egymást kritizálni?

— Igen. Vannak kollégák, akik ezt nem veszik jó néven, nekik nem mindig mondom el, de akiről tudom, hogy szereti az építő jellegű kritikát, annak igen. Egyébként ezt tőlük is elvárom az én műsoraim kapcsán. Minek csináljam, ha azt látom, hogy senki nem nézi? S a kollégák visszajelzése alapján tudok javítani.

* Azt nyilatkoztad a Képes Ifjúságnak, hogy egyre lassabban élsz, s ez jólesik. Ez mit takar pontosan?

— Ez valahol egy eltökéltség nálam, hogy ne vállaljak túl sokat, hagyjak magamnak időt arra, hogy néha csak nézzek ki a fejemből. Korábban mindent elvállaltam, gyerekkorom óta hatvanöt szakköre jártam, és mindig időhiánnyal küszködtem. Az egyetemen végigaludtam az órákat, mert éjszaka a Művészklubban pincérkedtem, a színházban színészkedtem, szerveztem a VaMaDiSz rendezvényeit, táborokba, továbbképzésekre jártam, és mindemellett a középiskola után elkezdtem dolgozni a Vajdasági TV-ben is. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy nekem ez nagyon nem jó. Egyre idegesebb, feszültebb voltam, kialvatlan, szétszórt, semmiben nem tudtam elmélyedni, csak daráltam a dolgokat. Úgyhogy amikor az első lányom megszületett, eldöntöttem, hogy csak azt csinálom, amiben azt érzem, érdemes elmélyedni, s hagyok időt magamnak olvasásra, filmezésre vagy arra, hogy csak feküdjek a kanapén, a plafont nézve. A végcélom az, hogy semmi ne maradjon.

* Semmi?

— Ezen a zent értem, nem a nihilt. Élvezem a nyugalmat s a minimalisztikus létformát. Hogy egy napom abból álljon, hogy felkelek, főzök egy baracklekvárt, kitöltöm dunsztosüvegekbe, felcímkézem, s ennyi. Ne kelljen még elmennem valamit megszervezni, elintézni. Nem megyek már annyi buliba, s nem akarok mindenkivel mindenáron találkozni, mindenhol jelen lenni.

* Három lányod van, mint mondtad, három külön világ.

— Mindegyik szép, okos és ügyes. (Nevetünk.) Egyébként nagyon igaz az, hogy hiába neveled mindegyik gyereked ugyanúgy, akkor is másmilyenek lesznek. Írisz a legidősebb, ő nagyon szangvinikus, lobbanékony, viszont mások előtt szerény, visszahúzódó, de ha feloldódik, akkor nagyon élénk, és könnyen köt barátságokat. Jázminra a nyitottság még inkább jellemző. Voltunk vele Debrecenben a testvéremnél, elmentünk a medencére, ahol gurultunk a nevetéstől, mert Jázmin odament idegen bácsikhoz, nénikhez beszélgetni, lefröcskölte őket, rájuk dobta a labdát, szóval nagyon közvetlen kislány. Emma pedig a legstabilabb a három közül. Hároméves, és soha nem hisztizik. Semmi nem billenti ki az ő kis egyensúlyából. Vagy ha igen, akkor nagyon gyorsan megtalálja a nyugvópontot.

* Vannak közös csajos programjaitok?

— Fodrászszalonosat játszunk. Itt, elöl egy kicsit már el is kezdett hullani a hajam. Lovagolni is szoktunk járni, van közel hozzánk egy tanya, különböző méretű lovakkal.

* Te egy „csajos” csaj vagy?

— Nem igazán. Például már csak nagyon ritkán sminkelek. Elég, ha a tévében kifestenek. Otthon a sminkkészletem néhány éve érintetlenül áll. Írisz és a barátnői kenegetik néha magukat, de szerintem már le kellene cserélnem, mert lejárt a szavatossága.