„Nem mondhatjuk, hogy múzeumaink lépést tartanak az európai múzeumokkal”

Ózer Ágnes a Vajdasági Múzeum igazgatónője, történész-főmuzeológus. A múzeumok világnapja alkalmából beszélgettünk vele programokról, Újvidék történelmének kutatásáról, vizsgáltuk a vajdasági múzeumok európaiakhoz viszonyított helyzetét, s az is kiderül, kik Ágnes kedvenc festői.

* A múzeumokat ünnepli a világ. Milyen programmal készül a Vajdasági Múzeum?

— Az újvidéki székhelyű Vajdasági Múzeumban ebben az időszakban — május 12-e és 21-e között —, mely magában foglalja a Múzeumok Világnapját és az Európai Múzeumok Éjszakáját is, a látogatók ingyenesen megtekinthetik az állandó kiállításunkat, a pécsi Janus Pannonius Múzeum Zsolnay — A bűvös szó című tárlatát, melyen a világhírű pécsi gyár egyedi és antologikus darabjait mutatjuk be. Ezt előadások sorozata és tárlatvezetés kíséri. A Vajdaság Vizei Közvállalat termeiben a Síkság halászai című komplex és interdiszciplináris kiállítást nyitottuk meg, melyet szintén előadás-sorozat kísér. Az alkotók című kiállításunkkal a szocialista időszak ifjúsági munkavállalásaira hívjuk fel a figyelmet, melyek történetét az első, a Brčko—Banovići vasútvonal fölépítésének kezdetétől számítják. Ezt a kiállításunkat is előadások és egy rockkoncert teszi érdekesebbé. Szintén a Duna utca 37. alatti épületünkben Az én Bánátom című fotókiállítást lehet megtekinteni. Május 21-én egy igazi esküvőre is sor kerül a Vajdasági Múzeumban. A „díszítés” régi esküvői képekből áll, és az esemény a szerbek által használt Ludi kamen (A bolond kő) címet viseli. Mivel az egész idei manifesztációnak a város és a múzeum a mottója, a Vajdasági Múzeummal szemben lévő Duna-park filagóriájában Az egy nyári nap című fotókiállítás látható, mely azt mutatja be, hogy az újvidékiek hogyan töltik nyári napjaikat. Ezen a helyszínen a rossz időjárás-előrejelzések miatt módosításokra volt szükség, így a gyerekek számára rendezett múzeumi foglakozásokat nem a szabadban, hanem valószínűleg a múzeum épületében tartjuk meg. Tehát a Vajdasági Múzeum teljes erőbevetéssel vesz részt minden országos és tartományi rendezvénysorozaton. Talán ezért volt a múlt évben 10 000 fölött a látogatók száma, Szerbiában a legnagyobb.
 

* Amikor egy múzeum szervezői tevékenységéről beszélünk, mire kell a leginkább odafigyelni?

— Ez nem egyszerű kérdés. Azt hiszem, akkor válaszolok helyesen, ha azt mondom, mindenre. Még a hosszú távú időjárás-előrejelzésre is, hiszen az idén sok a szabadtéri program, és a gyermekek számára tervezett foglalkozásokat az időjárási viszonyokhoz kell szabni, és változtatni a terveken.

* Hogyan lehet a fiatalok számára érdekessé tenni egy elsőre talán nem annyira izgalmasnak tűnő kiállítást?

— Én a múzeumban eltöltött harminchét év után is azok közé a muzeológusok közé tartozom, akinek minden kiállítás érdekes és fölöttébb izgalmas. Nehezen tudom megérteni azokat a fiatalokat, akik nem találnak maguk számára valamilyen érdekes látnivalót a múzeumban. Mindentől függetlenül be kell vallanom, hogy igyekszünk a saját történelmi, művészi, természetrajzi témáinkat a fiatalok számára mindig érdekfeszítő, „trükkös” oldalukról is megközelíteni, olyan modern médiumok által prezentálni, amelyek egy kicsit „elkápráztatják” a mai, esetenként igen jól informált, de az alacsony ismeretbázissal bíró fiatalokat is. Nagyok az érdeklődés mértékében megmutatkozó különbségek, és mi igyekszünk mindkét végletnek a kedvében járni.

* Ha valaki Újvidék történelmét kutatja, mik a prioritások, illetve mik a csapdák?

— Nemcsak Újvidék, de minden vajdasági város történetének is megvan a sajátos „történelmi működési logikája és rendje”, mely településtől településig változik. Újvidéket sokan szerb városként mutatják be abból a tényből kiindulva, hogy a XVIII. és a XIX. században a magyarországi szerbség gazdasági, politikai és művelődési központjává tornászta fel magát, és ezáltal az akkor még török uralom alatt lévő Szerbia szellemi fejlődésére is nagymértékben hatott. Az ilyen egysíkú bemutatás csapda is lehet, mert a város fejlődéséhez a német, a zsidó, a magyar és a más nemzeti hovatartozású lakosság hozzájárulása is igen jelentős volt. A prioritás a mai helytörténészek számára a társadalomtörténeti kutatás, melyben gyakrabban találunk a város előrehaladását szorgalmazó együttműködést, a művelődés terén pedig a szellemi közösségre, hatásokra utaló pozitív példát, mint a politikai történetben.

* Jelenleg mi foglalkoztatja leginkább szakmailag?

— Engem több dolog foglalkoztat egyszerre: két tanulmányt kellene befejeznem, az egyik nem annyira a helytörténettel foglakozik, hanem a történetírás történetével. De állandónak mondhatom az Újvidék történetével való foglalkozásomat. Most a szabadkai példán fölbuzdulva Újvidék zsidó lakosságának történetét kutatom, mivel az újvidéki németség történetéről, gazdasági tevékenységéről már volt kiállításom, illetve jelent meg katalógusnak szánt kismonográfiám is. Jelentkeznek a régi ismerősök is, így Bahl Károly úr is, aki az 1883-ban Újvidéken megtartott Bács-Bodrog vármegyei mezőgazdasági kiállítás díszoklevelét és más iratokat szeretne a múzeumnak ajándékozni, mert ezt így beszéltük meg, amikor az újvidéki Nemzetközi Mezőgazdasági Vásár történetével foglalkoztam, 1993-tól folyamatosan. Szerbia második legnagyobb múzeumának, a Vajdasági Múzeumnak vagyok az igazgatója április 20-óta, ez a második mandátumom. Ami nem is olyan kis kihívás ezekben a pénztelen, a kultúra és a művelődés szempontjából nem definiált időkben. Az ilyen helyzet nagy felületet hagy a politikumnak a szakmába való beavatkozásra. De ahogyan egy igen ismert vajdasági magyar politikusunk is mondta egy kérdésemre válaszolva: „Miért gondolom én, hogy a kultúra és a művelődés a határtalan demokrácia tere?” Valóban nem az, ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam. De ahogy látom, más országokban sem sokkal rózsásabb a helyzet, ezért igyekszem önmagamat nem föladva a meglévő körülményekhez idomulni, és abból a múzeum, illetve — erre a néhány évre a nyugdíjig — jómagam számára is szakmailag a legjobbakat kihozni.

* A Múzeumok Éjszakáját minden évben rengetegen látogatják. Év közben is ilyen sokan térnek be a Vajdasági Múzeumba?

— A Vajdasági Múzeumba folyamatosan jönnek, az elmúlt időszakban a látogatók száma évente 70 000 körül mozgott, de a gazdasági és a társadalmi helyzet romlásával csökkenő tendenciát mutat.

* Önnek ki a kedvenc festője/festői, s miért éppen ők?

— Nekem nemcsak kedvenc festőim, hanem íróim, zeneszerzőim is vannak. Észrevettem, hogy az ízlésem a korommal változik. Azelőtt nem tudtam elképzelni, hogy egyszer majd operettet vagy más könnyebb műfajt is szívesen hallgatok. Korábban a szecessziós plakátművészeket kedveltem, most éppen a léggömbös festményeket, viszont állandó kedvenceim Klimt és Csontváry. Szeretem Dobó Tihamérnak a szülői ház ebédlője falán lévő légies festményét, Penovátz Endre rajzait, akvarelljeit és Maurits Ferenc bogárszárnyú szörnyeit is. És talán a korommal jár, hogy valóban nagyon élvezem azt a szépségözönt, amely a Vajdasági Múzeumba a Zsolnay-kiállítással érkezett. Hogy leegyszerűsítsem, minden műfajban szeretem a szépet és a jót. 

Az újvidékiek a szerémségi oldalon kezdtek el fürödni

A rekkenő hőségben a héten is sokan az újvidéki Strandon élvezik a nyár örömeit. A fiatalok közül talán kevesen tudják, hogy ez a strand hivatalosan is a legszebb fürdőhelynek számít Európának azokon a vidékein, amerre a Duna folyik.

Azok, akik szívesen járnak a Strandra, a héten még megtekinthetik a Duna utca 29. alatti Újvidéki Városi Múzeumban a fürdőzéssel, a fürdőtörténettel kapcsolatos Takvog štranda ni na moru nema (Ilyen strand még a tengeren sincs) c. kiállításon a témával kapcsolatos számos autentikus tárgyat és korabeli fényképet.

– 1827-ből vannak arra vonatkozó levéltári adatok, hogy az újvidékiek a szerémségi oldalra, ahol ma a Kamenicai (Kamonci) park van, oda jártak fürödni. Majd az 1856-os adatokból tudunk arról, hogy az emberek kérték, hogy oda, ahol ma a Strand van, küldjenek ki rendőrt, mert a fürdőzőknek lopják a holmiját – mesélte dr. Ózer Ágnes, a múzeum történésze, múzeumi tanácsos, a tárlat szerzője. – A későbbiekben megjelennek hírek, hogy Újvidék városa árlejtést ír ki arra, hogy dunai fürdőt építsenek ki. Ez idáig mi soha nem azonosítottuk, hogy mit jelent a „dunai fürdőhely”, míg meg nem találtuk a régi fényképeken, képeslapokon a Schwimmschulet (magyarul úszóiskola). Újsághíreink voltak róla, de most ezt először mutatjuk meg az újvidékieknek, hogy hogyan nézett ki. kinézése nem volt attraktív, de hasznos dolog volt. A hídfő sánc magasságában volt a vízen, hordókra épített tutajszerű medence, amelyben az újvidékiek fürödhettek úgy, hogy a Duna ne sodorja el őket.

Mikor alakult ki a Strandnak az a kinézete, amely a maivá fejlődött?

– Az 1911-ből származó technikai leírásból megtudtuk, hogy 500 méter szélességű a homokos része, milyen a növényzete, és azt is, hogy az akkor kiépített fából készült kabinokat koncesszióba adták ki, azaz ki lehetett bérelni az újvidéki Strandot, és a polgárok oda jártak fürödni. Előbb az Apolló részvénytársaság bérelte, majd a két világháború között egy másik részvénytársaság, amelyik üzemeltette a „Trčika” újvidéki kisrobogót. Ezzel a keskenyvágányú vonattal lehetett a Strand úton eljutni a Strandig.

A tárlaton többek között Újvidék város főpénztárosának napozószékét láthatjuk (Kollárs István jóvoltából), továbbá egy csónakot…

– Az újvidékiek igen gyűjtögető természetűek, nagyon nehezen válnak meg a tárgyaktól. Így nehezen tudtunk strandbelépőkhöz, -bérletekhez jutni, de sikerült abból is bemutatnunk. Továbbá a tárlaton vannak régi fürdőruhák, és van például XIX. századi rózsaszínű szaténszalagból szőtt fürdősapka, és természetesen rengeteg olyan dolog a napszemüvegektől kezdve a gyerek bikiniig, ami a fürdőzéshez, a víz melletti, nyári időtöltéshez kötődik.

Korábban volt-e ilyen jellegű tárlat?

– E kiállítás készítői 2007-ben és 2012-ben már foglalkoztak az újvidéki Strand történetével. A most látható anyag e két kiállítás ötvözete. Az utóbbi Ulmban készült a Duna Fesztiválra, ott mutatták be. A tárgyak viszont most először vannak itt látható válogatásban kiállítva. Természetesen a tárlatot a Városi Múzeum többi, többek között számítógépes és nyomdai munkatársával közösen készítettük. Mindannyiuk munkáját köszönöm – mondta dr. Ózer Ágnes.

A siker titka: szeretni a munkádat

Beszélgetés dr. Ózer Ágnessel

A Szenteleky-díjas dr. Ózer Ágnes történészt, muzeológust nemcsak azok ismerik, akik látták tárlatait, hanem olvasóink is, akik hetente kísérik a Magyar Szóban a Volt egyszer egy Újvidék című sorozatban közzétett írását. Eddig már több mint 210 folytatásban jelent meg az Újvidék rovatban.

Ózer Ágnes tudományos érdeklődésének középpontjában a történetírás története, a szerb és a magyar történetírás egymásról alkotott képe, Újvidék története, a városiasodása és az újvidéki magyarság története áll. A jeles szakemberrel – aki 1979 óta az Újvidéki Városi Múzeum történésze és ugyanott 2002-től múzeumi tanácsos volt – gazdag pályafutásának érdekes mozzanatairól beszélgettünk a telefoninterjú során.

Március 19-étől nyugdíjba vonult. Milyen beosztásban és hol dolgozott?

– Egy helyen álltam munkába, s ugyanarról a helyről megyek nyugdíjba: 41,5 évi munkaévem van. Öt év kivételével, amikor a Vajdasági Múzeumban igazgatóként dolgoztam, az Újvidéki Városi Múzeumban tevékenykedtem. Itt voltam kezdő, majd gyakornok. Végigjárva a szamárlétrát, eljutottam  a múzeumi tanácsos/főmuzeológus legmagasabb fokozatig.

A Magyar Tudományos Akadémia Köztestületének tagja, emellett Újvidék Enciklopédiájának, a Vajdasági Enciklopédia, a Híd, a Létünk és a budapesti Urbs című folyóiratok szerkesztőbizottságának és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet Igazgató Bizottságának tagja. Tizenhét hazai és külföldi múzeumi kiállítás szerzője és társszerzője, 3 könyvet jelentetett meg, továbbá számos tanulmányt írt. Mikor döntött arról, hogy történész lesz?

– A történelem felé terelte az érdeklődésemet az, hogy nyolcadik osztályban Csáky Mihállyal és Fábri Gabriellával beneveztünk egy történelmi versenyre, és győztünk. A verseny után egyhetes jutalomkirándulásra vittek bennünket Tito szülőföldjére, Zagorjéba, Krapinába és Varaždinba, utána pedig Tito fogadott bennünket. Tizenévesként az én fantáziámat az antik görög és a római kor foglalkoztatta. Valójában régész szerettem volna lenni. A szüleim, hogy biztos legyek a döntésemben, nyolcadik osztály után Nagy Sándorral elküldtek egy régészeti ásatásra. Akkor ásták a beškai híd alapjait, és ott a nagy őskori lelőhelyen, amikor hőgutát kaptam, kiderült, az, allergiás vagyok a porra. Így a régészettel kapcsolatos terveimről le kellett mondanom. Mivel a régészet a történelem segédtudománya, a gimnáziumi tanulmányaim végén történelemből érettségiztem. Az érettségi dolgozatomat Dózsa parasztháborúja a mai Vajdaság területén címmel írtam meg, és az újvidéki bölcsészkar történelem szakára iratkoztam be.

1979-ben szerzett oklevelet az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelem Tanszékén. Posztgraduális képzését a belgrádi Bölcsészettudományi Karon végezte Radovan Samardžić akadémikusnál. Doktori értekezését (Srbi i Srbija u mađarskoj istoriografiji 1790–1918) az Újvidéki Bölcsészettudományi Kar Történelem Tanszékén védte meg 2007-ben.

– Az oklevél megszerzése után a belgrádi bölcsészkaron beiratkoztam a posztgraduális képzésre, ott nyertem a magiszteri fokozatot. A tudományos érdeklődésem a történetírás története felé fordult. Később Újvidéken bejelentettem a doktori értekezésemet. Szintén hasonló, de tágabb témájú volt, mint a magiszteri munkám: a magiszteri munkámban azzal foglalkoztam, hogy Kállai Béla, a Balkán-térség egyik legjobb szakértője, magyar politikus és történész, aki mintegy ezer oldalnyit írt a szerbek történetéről, hogyan foglalkozott a délszláv népek történelmével. A doktori munkám témája: Hogyan írtak a 19. századi magyar történészek a szerbekről és Szerbiáról.

Az egyetemi oklevél megszerzése után munkát kapott az Újvidéki Városi Múzeumban. Történészként és muzeológusként mi volt a feladata?

– Tudatosan választottam, mert mind a két vonal nagyon érdekelt. A múzeumban dolgozva kezdtem el foglalkozni Újvidék történetével, és készítettem kiállításokat Újvidék történetéből. A fokozott, bővebb érdeklődésnek tudható be, hogy összefüggéseket kerestem és találtam. Kicsit több és nagyobb kiállítást valósítottam meg, mint amennyit egyébként a dolgozóknak sikerül a múzeumban. A munkaéveim közepében kezdődött el a Múzeumok Éjszakája rendezvény, amely lendített a fantáziámon, hogy ne csupán a városról és a város történetéről írjak, hanem bemutassam a mindennapi életet, a társadalom történetét is.

Viszonylag korán írtam meg az első tudományos munkáimat, vettem részt az első tudományos értekezleten. Egyetemistaként, történelmi aktivistaként a tanszéken beválasztottak az akkor még működő Történeti Intézet igazgatóbizottságába. Ott a tanáraim, a tudományos kutatók körében megnyílt egy más világ. Izgatta a fantáziámat, tudom-e végezni a kutatómunkát. Engem és más egyetemi kollégáimnak feladatokat adtak, próbára tettek bennünket. Mészáros Sándor történész, aki akkoriban szerkesztette az említett intézet szakfolyóiratát, megbízott, írjak egy áttekintést a magyarok történetéről. Ez már gyakorlat volt. S az ember, ha valami gyakorol, akkor mindig újabb és újabb területek nyílnak meg előtte, amellyel foglalkozik, amelyről tapasztalatot szerez. Újabb témákat talál és tovább lép.

A doktori értekezésemben például arról írtam, hogy a magyar történetírás hogyan foglalkozott a szerbek nagy vándorlásával. Kállay Benjámin, a pesti születésű politikus, történetíró (aki 1867-től 1875-ig főkonzul volt Belgrádban  – a szerző megjegyzése), Márki Sándor és a 19. századi magyar történetírás többi kiemelkedő neve ugyanis nagyon komolyan foglalkozott a szerbek és a Balkán történetével. A magyar történetírást izgatta, kik ezek a szerbek, akik betelepülnek a Magyar Királyság területére, és aztán elvárásaik vannak az állam iránt, és miért kérik a szerbek az autonómiájukat a királyság területén. Ez izgatta a magyar történészeket, ezért fordult a figyelmük a szerbek és Szerbia felé. E kérdések foglalkoztattak engem. Mivel az anyanyelvemen kívül szerbül és németül is tudtam, a magyar történészek németül megjelent munkáit végig tudtam kísérni a tudományos érdeklődésemben.

Milyen szakmai örömök gazdagították pályáját?

– Minden kiállításom, minden megjelent írásom örömöt jelentett számomra már csak azért is, hogy egy kutatást, amelyet elkezdtem, be is tudtam fejezni. Ezzel párhuzamosan a munkahelyemen az Újvidék történetével való foglalkozás is egy olyan terét nyitotta meg a városnak, ahol kevesen jártak előttem. Ez a mikrotörténet, a társadalomtörténet, Újvidék lakóinak a magánéletével való foglalkozás olyan terep, ahol ritkábban jártak a történészek. Foglalkoztak ugyanis a szerbek történetével Újvidéken, a magyarokéval azonban nem  – azzal, továbbá a németek történetével, a zsidók történetével Újvidéken én foglalkoztam. Érdekelt, hogyan működik a város e különleges összetételű lakossággal. Hogyan alakulnak a multikulturális, interkulturális viszonyok a városban. Annak ellenére, hogy a 19. században voltak bizonyos elkülönülések, egyes dolgok nemzeti alapon szerveződtek, az egy településen, egy városban élők között interkulturális viszony alakult ki, barátkozni kezdtek azok is, akik nem nagyon akartak barátkozni egy településen belül.

Csókán született, általános iskolában már Újvidéken járt, és munkássága jó részét Újvidéknek szentelte.

– Talán kicsit kényelemből is. De ez nem jelenti azt, hogy nem kötődöm a szülőfalumhoz, édesanyám és anyai nagyszüleim szülőfalujához, továbbá Bácsföldvárhoz, ahol édesapám (dr. Bori Imre író, akadémikus) született. Őt aztán tanítóként Csókára helyezték, ott ismerte meg és vette feleségül Bubelényi Máriát. Ezért Csókán születtem. De nem sokkal később édesapámat Szabadkára hívták, ott tanított a tanítóképzőben. Mivel abban az időben a gyermekes családokat nem nagyon szerették albérletben, többnyire Csókán vigyázott rám a nagymamám. Így gyermekkori emlékeim Csókához kötődnek. A nagyanyám átvitt az óvodába, tehát lettek csókai óvodás társaim, többnyire fiúk. Óvodás társaim szétszóródtak a nagyvilágban.

Ahhoz, hogy a múltba vissza tudjak pillantani, azt hiszem az is hozzájárul, hogy másokhoz viszonyítva, jobban vissza tudok emlékezni bizonyos dolgokra. Alkati érzékenységem van ezekre a dolgokra. Talán a gondolkodásom is fogékonyabb ezekre, mint a generációmbelieknek. Jól emlékszem bizonyos helyzetekre, sőt egyes hangulatra, ami gyerekkorban uralkodott, a játszásokra, a moziba és diszkóba járásra, a Móra Ferenc Művelődési Egyesület termeinek a rendbe hozatalára, az utóbbi a középiskolások számára nagy akciót jelentett.

Bácsföldvárhoz is kivételesen kötődöm. Emlékszem, hogyan nézett ki a nagynéni háza, hogyan rendezték be, és szinte érzem az illatokat. Az apai nagyanyám születésem előtt meghalt. Bácsföldváron élt a nagyapám, a keresztanyám és a nagynénim. Mi a két ház között ingáztunk, így a gyermekkori 1958-as, 60-as évek Bácsföldvára az, amelyre emlékszek, amelyhez kötődöm. Egyes dolgokra a családunk tagjai nem tudnak visszaemlékezni, én pedig világosan emlékezek. Talán ez a képesség irányított a történelemmel foglalkozás felé. Bizonyos, múltban történt dolgok, helyzetek engem másoknál jobban megérintettek.

Többek között a Szülői Fórumban és az MNT tagjaként a Kulturális Bizottságban tevékenykedett. Feleségként, édesanyaként, milyen példaképei voltak a szülei, milyen értékeket tartott fontosnak tovább adni a gyermekeinek?

– A Magyar Nemzeti Tanácsnak két mandátumban voltam tagja. Foglalkoztam a mindennapi problémákkal a városban, amelyek a magyar oktatásban felmerültek (a gyermekeim magyar óvodába, magyar általános és középiskolába jártak itt, Újvidéken), így tevékenykedtem a Szülői Fórumban.

Nem tudom, sikeres szülő vagyok-e. A szüleim azonban ritka értékű példát szolgáltattak: a család minden tagja tudta, egymásra számíthatunk. S ez később is így alakult a családban. Amikor befejeztem a doktorátust, vagy amikor kiállítást készítettem, előtte megbeszéltem édesanyámmal, a húgommal, a férjemmel, számíthatok-e a segítségükre. Nagy segítséget jelentettek számomra. Természetesen édesapám is törődött a gyermekeimmel, és gyakran a házimunkától a bevásárlásig besegített mindenbe. Most, amikor özvegy édesanyám már nincs erejének teljében, minden módon – Mária húgom is és én is, a felnőtt gyerekeim is – viszonozzuk a törődését, szeretetét. Ebben az évben mindnyájan „kerek” évfordulót ünneplünk: nemrég töltöttem be a 65. életévemet, a húgom április 24-én, Szent György napján 60, éves, édesanyánk pedig június 25-én 85 éves lesz.

Önnek Pétervárad múltja (Petrovaradin u prošlosti) című munkáját a 2004-es év legjobb tárlatává nyilvánította az ICOM szerbiai munkabizottsága,  2009-ben pedig a Szenteleky irodalmi díjjal tüntették…

– Az utóbbit akkor kaptam, amikor a sziváci Szenteleky-szobát revitalizáltuk, mivel ezt felvállalta az Újvidéki Városi Múzeum. Azóta ez a revitalizált szoba is újra revitalizálásra szorul. Akkor jelent meg a már említett doktori értekezésem témája: A magyar 19. századi történetírás a szerbekről és Szerbiáról. Ez a kapcsolattörténeti munka a Szenteleky-díj bírálóbizottsága szerint összefügg Szenteleky Kornél szellemiségével.

Milyen érzéssel vonul nyugdíjba?

– Az ember úgy megy nyugdíjba, hogy az egyik szeme sír, a másik nevet. Ha visszaemlékezek erre a majdnem negyvenegy évre, akkor csak az jut eszembe, mekkora szeretettel, érdeklődéssel végeztem a munkámat. Nagyon szeretem azt, amit csinálok. Ez tölt el elégedettséggel. Nálunk nagyjából mindenki azzal foglalkozik, amit szeret. És ebben támogatják egymást a család tagjai. Lányom, Katalin a Német Tanszéken docens, fiam, László Gergely jogász lett. Bármilyen munkába kezdek, bármilyen tisztségre jelölnek, a család tagjaitól megkérdeztem, csináljam-e, vállaljam-e. Ezt teszem akkor is, amikor írok. Ha rábólintanak, hogy segíteni fognak, türelmesek lesznek irántam, akkor elvállaltam, elvállalom a munkát. Fontos, hogy jó szemmel nézzék, amit időre kell elkészítenem. Például nemrég fejeztem be egy szöveget Újvidék történetéről, amelyet németre fordítanak – mondta Ózer Ágnes, majd hozzáfűzte: ha nem volna ez, ami körülöttünk történik, ami nagyon tragikus pillanat, azt mondanám, van miért örülni, és hogy nyugodtan vonulok nyugdíjba, mert úgy érzem, az én életpályám beteljesedett.