Skip to main content

P. Nagy István

költő
kritikus
szerkesztő
pedagógus

Az általános iskolát Székelykevén, a gimnáziumot Pancsován és Kovinban végzi. Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén diplomázik 1986-ban. 1986 és 1988 között a Képes Ifjúság irodalmi rovatát szerkeszti. 1987-től 1993-ig a Forum Könyvkiadó szerkesztője. 1993-ban Magyarországra költözik, azóta gimnáziumi magyartanárként tevékenykedik.  A Szolnokon megjelenő Eső című folyóirat szerkesztője a lap indulásától 2021-ig.

Kiadványok
Szerkesztői munkásság
Fordításkötetek
Elolvasom
Életnyomok
(Eső. 2009/4.)

P. NAGY ISTVÁN

ÉLETNYOMOK

(Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. zEtna – Basiliscus, Zenta, 2009)
 

„Halott vajdasági költőket olvasok. Szeretnék írni egy versciklust. Végig kellene olvasni az életművüket, jegyzetelni, ízlelgetni, feleleveníteni őket. Csupa furcsa figura, akiket majdnem mindenki elfeledett vagy kitagadott. Egy csomó régi: Szenteleky Kornél, Milkó Izidor, Tamás István, Mikes Flóris, Debreczeni József, Bencz Boldizsár, Szirmai Károly, Thurzó Lajos, Zákány Antal és sokan mások. Természetesen azok is szerepelnének benne, akiket személyesen is ismertem, de időközben meghaltak: Fehér Ferenc, Tóth Feri, Podolszki Jóska, Sziveri Jancsi. A felvezetővers már kész” – írja a vajdasági születésű Fenyvesi Ottó 1995. április 5-i keltezésű naplójegyzetében. (http://www.c3.hu/~exsymposion/HTML/sziveri/fenyvesi/szoveg.htm) A szóban forgó versciklus felvezető verse a Halott vajdaságiakat olvasva, az azonos című könyv pedig hosszú érlelődés után, majd másfél évtizeddel később, azaz az idén jelent meg a zentai zEtna kiadásában.

       Fenyvesi Ottó a Vajdaságból települt át Magyarországra 1991-ben. Közvetlenül az áttelepülése után írja a már idézett internetes naplójában: „1991. november 6-án este hagytam el Jugoszláviát. Éjféltől már csak a katonai hatóságok engedélyével lehetett volna eljönni a férfiaknak. Én úgy döntöttem, megszakítom a »diplomáciai viszonyomat« azzal az országgal, amely túszként fogva tartja lakosait, korlátozza a mozgásukat, a szabadságukat, és egy esztelen, nacionalista polgárháborúba kényszeríti őket. Most aztán lehet írni. Van idő megsejteni valamit abból, mi is a világ, mi az Isten, hogy mi a dolgunk e földön.” A frissen áttelepült költő első magyarországi naplóbejegyzésében nemcsak a mozgásszabadság korlátozását és az esztelen nacionalizmust nevezi meg távozásra kényszerítő okként, hanem – közvetve – az írás, az alkotómunka ellehetetlenülését is, hisz – olvassuk – „most aztán lehet írni”. Hogy miről? Világról, Istenről, földi dolgainkról. Nagy tehát a tét, hisz az írás aktusa végső, metafizikai kérdéseket is érint, ekként az írás mint cselekvés értelemadó.  Mert az értelmiségi élethez bizonyos – minimális – szabadságfok szükséges. A költő számára a nyelv, a nyelvben létezés evidencia, maga a létezés. (E sorok írója eleven emlékei között őrzi az egykori könyvkiadói kollégájával, a neves költő és műfordító Ács Károllyal történő utolsó találkozását 1994-ben, egy évvel az áttelepülése után. A pesti könyvheti találkozás váratlan és örömteli volt, a szokásos „hogy vagy”-ok után közvetlenül következő kérdése mégiscsak jellemzőnek nevezhető: „Na, és most könnyebben megy az írás?...”)

          Sokan és sokat írtak a kisebbségi írókról, közérzetjelentések sorát idézhetnénk az idegen országokba kivándorolt, majd életük végéig kényszerből ott ragadt magyar művészektől, mint ahogy a környező országokból az anyaországba áttelepült alkotók is interjúk sokaságában vallanak tapasztalataikról (jellemző az erdélyi származású, Szolnokon hosszú éveken át élő Molnár H. Lajos tárcakötetének címe: Levelek a hazából a honba), de arról ritkán beszélnek, hogy miként élik meg az irodalmi-kulturális környezet, a műveiket értő-értelmező közeg megváltozását. Fenyvesi Ottó az újvidéki Új Symposion irodalmi-művészeti folyóirat neoavantgárd-korai posztmodern örökségét vitte magával Veszprémbe, mellyel jól megfért, amelyet kiegészített képzőművészeti (kollázsai, installációi, képzőművészeti kritikái jelentősek), zenei érdeklődése (egy vajdasági hetilap és az újvidéki rádió műsor- és rockzenei rovatvezetője). Ismeri és fordítja a hasonlóan gondolkodó akkori jugoszláviai szerb költők verseit, műveit áthatja a multikulturalizmus; a világra, környezetére nyitott, a legújabb művészeti fejleményekkel együttrezonáló alkotó. A keményen radikális symposionisták averzióval, sőt gyakran nem leplezett megvetéssel viszonyultak az avittas, a népies, konzervatív irodalom iránt, hogy aztán a kilencvenes években – jól látja ezt Orcsik Roland – ez a viszony megváltozzon, „már nem tagadáson, inkább egy intertextuális viszonyon és továbbgondoláson alapul”. (http://209.85.129.132/search?q=cache:W2IsKDKrgcIJ:www.helikon.ro) Ebből a szempontból sokatmondónak tűnik, hogy Fenyvesi Ottó magyarországi második kötetét, az Amerikai improvizációkat egy hányatott sorsú vajdasági képzőművészről, Nagyapáti Kukac Péterről írt hosszúverssel indítja, mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy idén megjelent verseskötete egy sajátos „holtak enciklopédiája”.

          Fenyvesi Ottó A Halott vajdaságiakat olvasva kötetében az evokatív olvasással egyszersmind mintegy újramondja, újrafogalmazza a „világirodalom legszebb közhelyeit” is (ezúttal már nem negatív, inkább megbocsátóan ironikus minősítés), kiiktatva vagy legalábbis minimalizálva a verstérben való személyes jelenlétet, hisz vallatni és nem vallani akar, „lerombolom önmagam, / hogy általatok létezzem”. Elveszejti személyiségét, hogy személytelenné válva beépülhessen a megidézett-vizionált szellemalakokba. Teszi ezt akkor, amikor „szarnak a versre, válságban a líra” (idézetek a kötetnyitó címadó versből).

          A konfesszionális jellegű bevezető szövegen kívül a kötet egyik darabjában sincs hangsúlyosan jelen a beszélő versalanyként, egy-egy grammatikai formában sejthető csupán a jelenléte, helyét átadja a megidézett költőknek, íróknak (ezek, sorrendben: Csáth Géza, Mikes Flóris, Milkó Izidor, Kosztolányi Dezső, Ambrus Balázs, Kázmér Ernő, Radó Imre, Dettre János, György Mátyás, Bencz Boldizsár, Thurzó Lajos, Laták István, Csépe Imre, Tamás István, Debreczeni József, Sáfrány Imre, Löbl Árpád, Komáromi József Sándor, Utasi Mária, Podolszki József, Herceg János, Juhász Erzsébet). A származáson túl persze nehéz közös nevezőre hozni a „versalkotó személyiség”-et és a megidézett írókat, nincsenek közvetlen tapasztalati összefüggések, de azért a széttartó szálakat egybeszövi, a beépített és a felvezető életrajzi összefoglalók által is hitelesített testes valóságdarabokat, a motívumok által egymáshoz egyébként is lazán kapcsolódó vendégszövegeket egységes hangulati tömbbé szervezi a közösséghiányból eredő magányérzet, a gyakran elégikusra hangolt beszédmodalitás.

          Fenyvesi ebben a kötetében is működteti a régebbi kötetei (különösen A kollapszus és A káosz angyala) hosszúverseire jellemző versalakító eljárásokat, fontos hatóanyaga ezúttal is a montázs, az asszociáció, a metafora, a lírai minimalizálás. Igazat kell adnom a kötetet méltató Gerold Lászlónak, hogy néha átlépi a műnem határait, és szövegei – a versszerűség kritériumait megengedően értelmezve is – nem illeszthetőek a hagyományosabb értelemben vett lírai keretek közé. („Én nem minden verset érzek versnek, amely megérint”, írja Gerold László. http://www.vajma.info/cikk.php?ar=porteka&id=20). Ám nem hiszem, hogy a költőnek feltétlenül oly módon kell megnyilatkoznia, ahogyan azt a kötet méltatója sugallja: „Verseskötet, amelynek sajátossága, hogy minden darabjának két személyről kell szólnia, a költőről és a versben idézett elhunytról. Nem mindig szól.” Nem szól, a közvetlen vallomás hangján semmiképp, legfeljebb a szoros „talányfejtő olvasással” akadunk életnyomaira. (Pl. ennek a két szép verssornak grammatikai formájában: „Szívünkben csend hurkolja a vérrögöket.” – Csépe Imre; „Próbálok beléd képzelni vérnyomást, csontot, alvadt rögöket, mandulát, / nyirokcsomót, rekeszizmot, levegőt.” – Laták István.) Igaz az is, hogy Fenyvesi kötete nem korokat, műfajokat összefogó kis magán-irodalomtörténet. Akik ezzel az elvárással látnak a könyv olvasásához, minden bizonnyal csalódni fognak. Ez igaz akkor is, ha e sajátos verseknek kétségtelenül vannak referenciális vonatkozásai (gondoljunk Csáthra, a morfinistára, akinek bizarr és pikáns bejegyzésekben gazdag naplóját sokan ismerik; Kosztolányi érettségi anyag, a „Fecskelány” nemcsak a szabadkai Dér Zoltán életrajzi regényét olvasóknak tűnhet ismerősnek; Debreczeni Hideg krematóriumát is emlegetjük magyarórákon, különösen azóta, hogy egy másik holokausztregény, a Sorstalanág írója Nobel-díjat kapott). Zavarba lehetnek azok is, akik még csak hallomásból sem ismerik a megidézett vajdaságiakat, az ő olvasatuk mindenképpen különbözni fog pl. az enyémtől, aki jól ismertem Podolszki Józsefet, hosszú, meghitt beszélgetéseket folytattam Herceg Jánossal, Juhász Erzsébettel.

          Nyilvánvaló, különösebb bizonyítást nem igényel: a Halott vajdaságiakat olvasva mindenekelőtt, elsődlegesen verseskönyv (méghozzá a legjavából), nem olvasónapló, még csak nem is stílusimitációk sora, de ha valaki a kronológiához igazított ciklusrendet (azaz magát a kompozíciót) követve szeretné kezdeni az ismerkedést a régebbi és a közelmúlt délvidéki magyar irodalmával, annak számára maga a szerző és legújabb kötete is jó nyomjelzőnek bizonyulhat! 

Szerző
Szóbuborékok kép nélküli négyzetekben
(Híd. 1987/4. sz.)
Szerző
„Lírai napló”
(Híd. 1987/7–8. sz.)
Szerző
Szövegkorrekciók. Péter Lászlónak a TAKT-on megnyílt kiállításáról. In. Magyar Szó. 1982. augusztus 16.
Szerző
A kétessé vált történet. In. P. Nagy István: Olvasólámpa. Tárcák, kritikák. Új Színházért Alapítvány, Jászberény, 2003.
Szerző
Szórakéta. In. Magyar Szó. 1994. augusztus 27.
Szerző
„Kamaszvers”, utószóval (Tolnai Ottó: Rokokokokó)
(Híd. 1986/10.)
Szerző
Célba lövés (Vankó Gergely: Őrhely a teljességben)
(Híd. 1986/11.)
Szerző
Bicskei Zoltán rajzos füzetéről. In. P. Nagy István: Olvasólámpa. Tárcák, kritikák. Új Színházért Alapítvány, Jászberény, 2003.
Szerző
Elolvasom
Mondatok sorsa, sorstalansága
(ESŐ. 2002/3.)

P. NAGY ISTVÁN

MONDATOK SORSA, SORSTALANSÁGA

(Hazátlan szavak)

Levélféle Bognár Antalnak

Nem szeretek levelet (és egyáltalán:) írni, mi tagadás, a nekem címzett küldeményekre is többnyire csak illendőségből és jókora késéssel válaszolok, amire persze nem vagyok különösebben büszke, röstellem a dolgot nagyon, ugyanakkor a kötelezőnek érzett mentegetőzés is fáraszt („ne haragudj, hogy ilyen késén”, „bokros teendőim miatt” stb.), amitől eltekintenem nagy bunkóság lenne, mert, ugye, az esetek többségében a megkeresés baráti indíttatású, meglehet, a(z újbóli) kapcsolatfelvétel szándéka magyarázza, és különben is, kinek képzelem én magam, hogy. Jogosan berzenkedik az önérzet a felrúgott illemszabályok miatt, engem pedig ott egyen a fene a rossz közérzetemmel, bűntudatommal, kit érdekel, hogy napokon, sőt heteken mást sem csinálok, minthogy gondolatban fogalmazom az éppen aktuális válaszlevél mondatait, csupán az kellene, hogy végre erőt vegyek magamon, s egy kezem ügyébe eső üres papírlapra (jelen esetben egy fénymásolt tanmenet utolsó lapjának üres oldalára) akkurátusan leírjam a kezdő formulát, azt a felkiáltójellel is nyomatékosított néhány szót, amelyek után aztán nincs megállás:

Kedves Tóni!

Legutóbbi leveledre, amelyben a (régi) Polisz számára kértél tőlem kéziratot, már-már megbocsáthatatlanul későn (ha jól emlékszem, fél év után) válaszoltam, ráadásul még a kérésed sem teljesítve; igazából semmivel sem indokolhatóan, egyszerűen (mondanám, ha nem sérteném meg ezzel az enyéimet: székelyes lassúsággal) fogalmazom a leveleimet, amelyeket azután gyakorta elmulasztok postára adni.

Akárcsak Te, döbbentem rá, új könyvedet (Levélnehezék, Masszi Kiadó, Bp., 2001) olvasgatván, amelyet Jenei Gyula barátommal, (azóta) egykori szerkesztőségbeli kollégáddal küldtél el nekem Szolnokra, ajánlás nélkül, csupán azzal az előszóbeli megjegyzéssel, hogy én úgyis tudni fogom, miért illet meg épp engem ez a könyv. Elég volt föllapoznom, a Lassan járó levelek (1980-2001) című fejezetben azonmód rátaláltam a személyesen nekem címzett „leveledre”, amelyben teljes terjedelmében idézed a Rólad tíz éve, a Magyarországra való végleges áttelepülésed utáni napokban írt portrém (innen a „Kölcsönvett portré” cím), megfejelve egy eligazító-magyarázó jegyzettel. Ez utóbbiból a magyarországi, a vajdasági magyar irodalomban nem vagy kevésbé jártas olvasó megtudhatja, hogy 1991-ig az újvidéki Forum Könyvkiadóban együtt dolgoztunk (jómagam 1987-től 1993 őszéig) és hogy én, úgymond, „a szolnoki tanárkodásért” odahagytam „felnevelő honunkat”. Nem állom meg, kedves Tóni, hogy ne reflektáljak erre a finom - meglehet, nem is szándékos - csúsztatásra. (Bocs a kissé hosszas, de elkerülhetetlen kitérő miatt.) „Természetesen” (mert lehetett-e az adott helyzetben bármilyen egzisztenciális érdekeltségű döntést magától értetődőnek, „természetes”-nek tekinteni?) nem a „szolnoki tanárkodás” lehetősége csábított át az anyaországba. A könyvedben megjelentetett interjúdban magad mondod: „A hadkötetezettség - a háború miatt - ezt a korosztályt is fenyegette, és az élet egyébként is elviselhetetlenné vált odaát.” Számomra, a Nálad fiatalabb korosztály tagja számára - talán nem sértelek meg azzal, ha ezt állítom - még fokozottabban. És nem is csupán generációs oka volt ennek: a lakás, amelyben tíz éve laktunk, és amelynek a főbérlője a feleségem nagymamája volt, a vukovári szerb szabadcsapatok parancsnokának, L. Z. öccsének a tulajdonába került, akik aztán mindent megtettek (a fizikai bántalmazástól, megfélemlítéstől sem riadva vissza, nem kímélve az akkor épp az első gyermekünkkel terhes feleségemet sem - de ezt inkább nem részletezném), hogy elűzzenek bennünket. Erről sem akkor, sem később nem beszéltem - nevezzük emberi gyarlóságnak, de akár félelemnek is, vállalom. (Egy akkoriban írt versemben örökítettem meg azt a „kávé melletti” „meghitt beszélgetést”, amikor nem is annyira burkoltan megfenyegettek: „A golyó én vagyok, mondod, a lassan hűlő / kávé fölött elmerengve, s te még mindig / élsz.” „A golyó én vagyok... / S én vagyok, akit eltalál, kilő innen / a dördülés, múltam és jövőm lezárja, / árnyéka tünékeny éltem eltakarja.” - Nem tekinthetem a sors igazságszolgáltatásának, sem elégtételnek, amikor 1995-ben értesültem az itteni sajtóból: L.-t Belgrádban a Terazijén fényes nappal lelőtték, szó szerint kivégezték a bandatagok.) És - kell-e ezt épp Neked bizonygatnom? - abban a bizonytalan közrendben nem volt jogorvoslási lehetőség. (Az ügyvédünk máról holnapra, fölöttébb gyanús gyorsasággal leadta az ügyünket - föltehetőleg őt is megfenyegették.) Cinikusan szemberöhögtek: menjek csak a VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) elnökéhez, Ágostonhoz, tőle kérjünk védelmet, de jobban tesszük, ha azonnal szedjük a sátorfánkat, és irány a magyar határ! Huszonnégy órát adtak, hogy kiköltözzünk (szerencsénkre a Forum teherszállítója olcsón, feketén elszállította a bútorainkat). M. Márta fogadott be bennünket telepi pirinyó szobakonyhás lakásába néhány hónapra... A többi ismerős lehet: behívó, bujdosás, az ablakok elsötétítése, a menekülő útvonalak módszeres eltervezése, alvászavarok, a gyomorfekély első jelei stb. Aztán 1993 tavaszán a jó hír: elnyertem az az évi Móricz-ösztöndíjat, januárig visszamenőleg kifizetik. Végül ebből a pénzből települtünk át s jöttünk Szolnokra, amelynek egyik gimnáziumában tanított Cs., a szabadkai barátom felesége, ő ajánlott be az igazgatónak.

Talán nem véletlen, kedves Tóni, hogy nem sokkal az áttelepülésünk után máris felkerestelek Benneteket. Ekkorra persze már olvastad a Magyar Szóban megjelentetett portrémat, amelyet - minek is tagadnám - tényleg tüskeszúrásnak szántam. Úgy emlékszem, erről akkor nem esett több szó közöttünk, amit most, utótag sajnálok, mert ki kellett volna mondanom, amit már akkor is gondoltam erről: az a tüskeszúrás nekem is fáj. Mert az a portré egyszersmind önportré is. Mert én voltam az, aki Újvidéken, az egyetemi éveim alatt, az értelmem rugalmasságát próbálgatva éreztem igazán - és talán először - otthon magam. Igen, szellemem a rendszeres tornáktól megizmosodva itt vált képessé olyan feladatok végzésére, amelyekre néhány évvel azelőtt, falusi magányomban, a látókört szűkítő környezetben gondolni sem mertem. (Gondolom, Te is így voltál ezzel.) Személyesen itt ismerkedtem meg azokkal az írókkal, akiket az ideig egyáltalán nem vagy csak névről ismertem, könyveiket olvasva távolról csodáltam (köztük valakit, akit Bognár Antalnak hívtak, és akit barátai Tóninak neveztek). És (föltehetőleg Hozzád hasonlóan) elsősorban a félszeg természetemet okoltam, amiért nem voltam képes teljesen föloldódni a körükben.

Sohasem szerettem a nagyhangú, melldöngetős, vélt vagy valós igazukért vehemensen küzdő, izgága embereket. Persze mindig is óvakodtam attól, hogy bármilyen jelét is adjam ellenszenvemnek, kerültem hát az olyan szituációkat, amelyek nyílt színvallásra kényszeríthetnének. De a portréban nem ezért nevezlek J.-nek, hisz Te az előbb leírt embertípusnak éppenhogy az ellenpólusa vagy. Irántad ellenszenvet soha nem éreztem. Sokáig meglévő averzióm nem lelki természetű volt: Sziveri János „famulusaként” (a Te kifejezésed, vállalom), egyszerűen nem tudtam megérteni, a Hatalom sugallatára (vagy parancsára?) miért fordultál szembe tegnapi „baj-társaiddal”, a meghurcolt symposionistákkal nevezetes vitairatodban („A veszett fejsze nyele”, ez volt a címe, megjelent a Magyar Szó 1983. május 22-i számában), akkor, amikor szóban forgó Hatalom (nacionalizmust és nyílt anarchiát kiáltva) épp teljesen széttrancsírozni készült a legendás hagyományokkal rendelkező Új Symposiont - nagyjából akkor, amikor anyaországi laptársával, a Mozgó Világgal az ideológiai alapon szervezkedő „dicső korifeusok” ugyanezen ügyködtek. A Sziveri János „vagabund”-alakját megidéző esszédben írod: „Számomra megbocsáthatatlan, hogy megbántottam, mi több, ledorongoltam kebelbarátait. Velük nem, de vele - érdekes mód - azon túl is szóba ereszkedhettem.” (108. o.)

A már halálosan beteg Sziveri Jánost Géber Laci barátommal együtt 1989 decemberében meglátogattuk pesti lakásán. Emlékszem, várnunk kellett rá, mert épp a Kortárs folyóirat díjátadásán (verséért díjazták) vett részt. Döbbenetes volt látni a csonttá soványodott, viaszos arcbőrű, beesett őz-szemű, egykor életvidám, mindenféle mókára bármikor kapható „vagabundot”, akinek láthatólag a szavak kimondása is nehezére esett. Amikor kezet fogtam vele, fölszisszent (pedig úgy tűnt, épp csak megérintem pille-könnyűségű tenyerét, elvékonyodott, hosszú, áttetsző ujjait). Hihetetlen, de még ekkor sem feledkezett meg a Mester-szerepről, feleségével, Erzsivel (sok-sok gyönyörű szerelmes verse Múzsájával) előkerestette a frissiben megjelent új Tandori-kötelet, ám meglehet, csupán a cím okán, örökösen mórikázó, nem hagyhatta ki a poént: „Vigyázz magadra, ne törődj velem”... Beszélgettünk a félhomályban, nehezen lehetett érteni, mit mond, hosszú pillanatokra lehunyta a szemét, talán olykor-olykor el is szunnyadt; elfogódott voltam, ügyetlen; megemlítettem néhány közös ismerősünket (köztük Téged is, Tóni), mire ő az egyikőjükről azt suttogta: „Nem bántott ő engem...” Elhallgattunk. Angyal szállt át a szobán. G. Laci törte meg a csendet: a nagyanyáméknak is ilyen apró mintás paplanhuzatuk volt, jegyezte meg, majd fölajánlotta, hogy megmasszírozza Jancsi teljesen elalélt lábát (ekkor már beültették a morfiumadagolót). A halálosan beteg embert láthatólag megnyugtatta Laci gesztusa, viselkedése. Azóta is nyomaszt, hogy én akkor és ott nem voltam képes hozzá hasonló emberi megnyilvánulásra. A barátom ösztönösen azt tette, mint Geraszim az Ivan Iljics halálában. Ivar Iljics is könnyebben érezte magát, mialatt Geraszim a lábát fogta. Igen, csak az egy Geraszim értette meg a helyzetét, csak ő sajnálta. Mert „egész viselkedésén látszott, hogy tisztában van a helyzettel, és nem látja szükségesnek, hogy ezt eltitkolja, hanem egyszerűen sajnálja a szegény legyengült, beteg urat”. Azóta is foglalkoztat: felbukkan-e az én közelemben is egy Geraszim, ha eljő az idő, vagy olyasvalami ez, amit csak kiérdemelni lehet? - Távozóban (de lehet, ezt csak hozzáképzelem, Te erre emlékszel, Laci) megcsókoltam márványhideg homlokát, ne igyál, vigyázz magadra, mormolta... Föllapozom a Tandori-kötetet, a 237. oldalon ott a címadó vers (Jékely Zoltántól vett idézet) és az utolsó versszaka: „megcsókolok csak egy vak homlokot / madaram ott hordott egy csillagot, / szám érzi a levegőt, ez jele, / hogy - vigyázzak rá, nincs más Semmije.” Aztán mementóként felkacag a Grazból nemrég hozott hófehér gerlepár, egy ottani bűvésztől vásároltuk nemrég potom ötven euróért, rápillantok az órára, te jó ég, már délután kettő, és még nem vittem ki őket az erkélyre levegőzni, megyek is - -

- - - Visszatérve az írógéphez és a(z) (ön)portréra: talán nem is olyan ritkán fordult elő, hogy anno hármasban (Te, az általam is nagyra becsült Böndör Pali és én) beültünk a Forum klubjába, néhány korsó sör mellett elbeszélgetni erről-arról, nem ritkán „konkurens” írók viselt dolgairól. Mi tagadás, ezek a beszélgetések egy bizonyos idő elteltével rendre fecsegésbe torkollottak... És tanúsíthatod: irodalmi vitákba magam sem igen bonyolódtam; ha csak tehettem, elbújtam (mégoly rövidke) szakállam mögé. - De fölösleges sorolni az analógiákat, párhuzamokat. Rövidre fogva: mindketten vajdasági, jugoszláviai vagy efféle írók voltunk, és - meglehet, in aeternum - maradunk is, legalábbis lélekben, virtuálisan (amitől ez még tényleges teher lehet). És ez most - tíz év elteltével, hiszem, mindketten tudjuk, szinte zsigerileg átérezve - egy érzelmi felhangoktól mentes, szimplán kijelentő mondat: az a Vajdaság, az a Jugoszlávia nincs többé. De facto: volt. Persze az emlékezetünkben kiteljesedhet. Csak kell(ene) egy földi pont.

Néha a szavak - kell-e ezt bizonygatnom Neked, egy lírai alkatú prózaírónak? - többet tudnak, mint a használóik. Valahogy innen és túl vannak tetteinken; gesztus- és cselekvésértékűek; hadrendbe állva komoly veszélyt jelenthetnek. És olykor nehéz, de talán fölösleges is ellenállni az attaknak. Veszett fejsze nyele... Szarkasztikus mosollyal utánaszólni a kényszerből távozónak, az (ideiglenesen) otthon maradó valójában semmivel sem indokolható fölényérzetével... „Vigyázz magadra, ne törődj velem”..:

Meglehet, szavaink, mondataink, ha nem is egyenlőek a sorsunkkal, de sorsszerűek. Tő- és bővített, egyszerű és összetett mondatok. Tövek és toldalékok. Fosztóképzők. Fordul egyet a történetem kereke, s hirtelen hazátlanabbak leszünk a szónál. Szótalanok. Ahogy Pilinszky írja: „nincs is szavunk.”

Könyved számomra izgalmas olvasmány volt. Ezúttal üzenem: a Nemzeti ágyás c. fejezetet mély együttérzéssel és (bizonyos vonatkozásban) -értéssel olvastam. Bizony, hosszú, keserves éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy látószögem a Tiédhez igazodjon, kedves Tóni, de hát nem akármilyenek: sorsfordító évek voltak ezek... Erről azonban inkább élőszóban, alkalomadtán... És ne búslakodj a „harmadik harmad” miatt! Inkább lődd be a ziccert.

A régi (és nem csupán kollégiális) barátsággal üdvözöllek!

Szolnok, 2002. október 8-9.

 

(Úton: szép, patetikus mondataink)

Nemzedékem legjobb elméi az egyetemeken tanítanak, szerkesztőségekben dolgoznak, komoly című könyveket írnak, épületeket, családot terveznek, és csak mértékkel isszák a sört. Nem emlékszem, hogy láttam volna őket az őrület romjaiban, egy pofa hasis után kutatva.

Miránk kora ifjúságunkban a szocializmus józansága szállt, ez ellen pedig az Újvilágból importált módszerekkel nem lehetett védekezni, jó stratégaként túlélni csak. Ez persze nem mindenkinek sikerült, de a túlélők sem túlzottan büszkék arra, hogy nekik igen. És most mi van? Akinek gusztusa van hozzá, kedvére rugdoshatja a döglött oroszlán hátsó fertályát, vagy ácsingózhat a még mindig csak hírből ismert jóléti társadalom után. Hol vagyunk még attól, hogy a jólakottságtól elnehezülten megcsömöröljünk ez utóbbitól is, és tüntetőleg kivonuljunk belőle különféle szigetekre, külvárosokba, országutakra, bárhová... (Habár ma már ebben sem vagyok annyira biztos.) Apropó: országút! Mi jut erről elsőre az ember eszébe? Természetesen a Mad Max, az Országúti Harcos. Másodjára eszébe jut(hat) az Úton, Jack Kerouac regénye 1957-ből, amely már a megjelenésének évében kultuszregénynek számított. Az amerikai első kiadás éve egybeesik a beatmozgalom születési idejével; a mozgalom programverse, Allen Ginsberg Üvöltése („Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban...”) is ekkortájt jelent meg. A könyvnek magyarul is számos kiadása látott napvilágot, én például egy ‘70-es kiadású, antikváriumban vásárolt, enyhén büdöskés romániai (Kriterion) példányt őrizgetek, Déry György fordításában. Emlékszem, úgy nyolc éve a „legkedveltebb napilapunk” egyik havi könyvszemléjében olvastam egy ismertetőt. Akkor az ismertető írójával együtt én is azt kérdeztem: Minek? Minek olvassuk el újfent? De nem kérdeztem, és a recenzenshez hasonlóan nem is fanyalogtam. Azt írta akkor a recenzens, az Úton rossz könyv, nemcsak mondani nem tud semmit, de rosszul is van megírva, nyelvileg ötlettelen, egészében humortalan. Nem osztom a véleményét.

Mai olvasatban az Úton jól megírt, izgalmas regénynek látszik. Gyanítom ugyan, hogy a napjainkban újraélesedő Woodstock-nosztalgia dobta a fölszínre, de ettől eltekintve nagyon nagy szükségünk van rá. Mert kikről is szól a beatmozgalom e látszólag anakronisztikus alapműve? Azokról, akik őrültül szeretnek élni, és őrültül szeretnek beszélni, akik sóvárognak a megváltás után, és mindent egyszerre akarnak; egyre égnek, égnek, mint a meseszép, sárga petárda, amely robbanáskor ezernyi szikrát szór az égre, és kék pont ragyog a közepén, aztán az is szétpukkan, s az emberek elragadtatva kiáltanak fel. Végső soron: egy autótúráról szól (hozzánk, megátalkodott gyalogosokhoz), azokról, akik szabadságvágyuktól indíttatva négyszer szelték át Amerikát.

Nos, ezért ajánlanám tisztelettel ezt a könyvet. Mert nemhogy élni, de már létezni is alig tudunk ebben a posztmodern korban. Ha megszólalunk; nem a saját hangunkat halljuk, másokét idézzük (mint tettem én fentebb azzal a szép, patetikus mondattal, jelöletlenül, de posztmodernül), mélységesen melankolikusak és önmagunknak is unalmasak vagyunk, töredékesek, stílustalanok, eklektikusak, szétszórtak és fenemód teoretikusak. Meglehet, már csak „elméletileg” létezünk.

 

(Szavak, mondatok)

Van valahol egy hosszú, mély, bonyolult, tehát lassan olvasható mondat. Ezzel az egy mondattal kezdődik, mondjuk, a vers. A vers, írja Rentz Mátyás Sajátidő c. regényének első oldalán, az egyetem valósága, a próza pedig földút kerékvágásokkal és a tikkasztó nyárban is eleven sáriszapos gödröket megkerülő nyompárokkal. Így édesgeti Szerző az Olvasót, induljon csak el ebben a nagy merevenben, mert el lehet jutni (és vissza) addig a bizonyos mondatig, mert ahol a hiányzó mondat véget ér, kezdődik egy másik. Mert minden egyes mondat újrakezdés, s ha bármily szoros kapcsolat létezik is az egymást követő mondatok között, valójában minden egyes mondat szerkezetében, stílusában, zeneiségében: az egész lüktet.

A szavak, mondatok ritmikus elrendeződése. A sorok hol rövidebbek, hol hosszabbak, hol egyáltalán nincs sor. Svenk, montázs, vágás. Hiátusok, hézagok. A rentzi szövegtextúra. És ezeken a szöveghasadékokon át olykor-olykor, akár Kafka műveiben, bevillannak a nyerseségében is költői valóság képei, váratlanul kinyílik ama egyetem rácsos ablaka, és egy hosszú pillanatra megszűnik a szimpla szépséguralom, egy villanásnyi időre megláthatjuk a kinti világot, amely mindenek ellenére mindig jelenvaló lehetőségként létezik, és az üldözött ember életébe kicsiny ezüstös visszfényt lop be. Villanófénybe kerül az örökké gyanakvó strici Dzsúlió, a nagymezé Gyurászik, a kiéhezett patikusné éppúgy, mint a körforgalomban magát felkínáló kövér asszony, hogy a többiekről ne is „beszéljünk” (azaz a Jegyzetíró és idézett k szonja).

„A magyar rögvalóság díszletei.” Vizuális teljesség. Éldöglődés. Szinte szociografikus hitelességű adalék a Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében c. könyvhöz (Osiris Kiadó, Bp., 2001.), különös tekintettel a Magyarországi kisebbségek c. fejezetre. A pergő párbeszédek, a leírásoknak az ereje megérezteti, hogy Szerző mennyire szomjazik a valóságra (beh szép!), milyen mohón szívja magába a világot (hát még ez!), keresi hozzá a szavakat (és fordítva). Egyébiránt bármikor megállhatunk, és élvezettel ízlelhetjük a mondatok szépségét. (Fölhívom a Szerző szíves figyelmét, hogy a 48. oldalon kezdődő és a 49. oldalon végződő mondata ugyan vitathatatlanul formás, de a tartalmával kapcsolatban az ombudsmannak biztosan lenne egy-két megjegyzése; a 78. oldalon „A lány fél...” kezdetű mondat túlzsúfolt, akárcsak a 85. oldal utolsó mondata; továbbá az kétségkívül érzékletes, hogy a házak „kertfart” mutatnak az útra a 42. oldalon, de ennek a képnek csökken az erotikus töltete az 55. oldalon, amikor ugyanezt teszi az udvar, annyi különbséggel csupán, hogy ő a nemzetközi főútvonal felé fordítja valagát; a „csendszennyezés” a 62. oldalon szép; beleszerettem a 100. oldalon föllelhető Hold-metaforába („nedves sajtgolyó”), alkalmasint lekoppintom.)

Szomorú ezredfordulós tapasztaltunk, hogy már nincsenek szabályos történeteink, csak tojásdad alakúak, és azok is cukorüvegként porladnak; és nincs most ideje semminek. Talán arra van időd, hogy elindulj, mint hólabda a lejtőn. Rabidő, sajáthalál. Ami megírható. Mert lehet.

Ja, és azok a bizonyos allúziók, utalások, „intertextuális elemek” ... Nos, a Szerző a regényében (előfordulásuk sorrendjében, a teljesség igénye nélkül) Wordsworth, Proust, Sukenick, Cortazár, Sztravinszkij, Arany, Kosztolányi, Hajnóczy Péter, Moldova György, Petőfi, Kossuth, Móricz, Kundera, Konrád György, Bréhm Alfréd, Borghes, Esterházy Péter, Salinger, Garaczi László, Szijj Ferenc, Berkes Erzsébet, Pynchont, Sántha Ferenc, Kardos G. György, Zay Ferenc, Háy János, Térey János, Kemény István, Hazai Attila, Csehov, Krasznahorkai, Kafka, Hamvas Béla, Mészöly, Darvasi László, Haklik Norbert, Márton László, Csokonai, Kulcsár Szabó Ernő, Tersánszky, József Attila, Szondi Lipót, Lakatos, Ladányi, Tolsztoj, Szabó Dezső, Rudolf Steiner, Gombrowicz, Mrozek, Hemingway nevét említi vagy utal rájuk.

Jegyzetemben szó szerint vagy torzított formában Balázs Attila-, Bálint Péter-, Esterházy Péter-, Haklik Norbert- (szia, Norbi, okvetlenül hívj föl!), Italo Calvino-, Juhász Erzsébet-, k szonja-, Milan Kundera-, Petri György-, Rentz Mátyás-, Schein Gábor-, Sziveri János- és Thimár Attila-idézetek vannak.

(Rentz Mátyás: Sajátidő. Fiatat Írók Szövetsége, Bp., 2001.)

 

(Újra: olvasás, Pangloss igaza)

Nem tudom, volt-e valaha, és ma akad-e olyad olvasója a Candide-nak, aki osztozna Pangloss mester derűs optimizmusában, aki a kis Candide-hoz hasonlóan teljes jóhiszeműséggel hallgatná az orákulum bölcs leckéit az ok és okozat összefüggéséről: orrunk azért van, hogy legyen min hordani a szemüveget, lábunk pedig arra való, hogy nadrágot húzzunk rá... Noná, hogy nincs igaza filozófusunknak, hisz az ő gondolatmenetét követve azt is mondhatnánk, az orrunk azért van, hogy a mellettünk árnyékba boruló irigyeink időnként rákoppintsanak. Nem szólva arról, hogy e kiemelkedő porcos szervünket illetően Pangloss bizony alaposan melléfogott, ugyanis nem számolt az orvostudomány gyors fejlődésével, a nagy felfedezéssel, amely forradalmasította a szemészetet: a kontaktlencsével. A dolgok ilyetén alakulása folytán orrunk elvesztette legfontosabb funkcióját: hogy nyergére ráhelyezzük szemüvegünket. Óriási tévedés lenne, ha elbagatellizálnánk szaglószervünknek eme funkcióváltozását, mert gondoljunk csak bele: e tény minden más érvnél meggyőzőbben cáfolja Pangloss (és Leibniz) tételét, miszerint ez a világ a legjobb valamennyi lehetséges világ közül. Azoknak, akik ma, nem sokkal Voltaire születésének 300. évfordulója után, orrukat lógatva ezen keseregnek, sajnálattal nyugtázva a nagy francia fölvilágosult filozófus időszerűségét, még csak eszükbe sem jut a dolgot összefüggésbe hozni a közvetlenül a szemgolyóra, a szemhéjak alá helyezhető, nem látható szemüveggel. Kár is volna tagadni: baj van a látásunkkal. Hogy a többi megemlékezőhöz hasonlóan én is Voltaire-t idézzem: „Hm”. A Világfi című versében pedig (a Kritika tette közzé néhány éve Petri György kitűnő fordításában) azt írja, hogy e kor (azaz „az”) néki kedvére való. A természet gyerekkorában még - így ő - nem ismerték az enyém és a tiéd szót, közösen bírták semmijüket. Nos, ez a semmi sehány részre sem osztható, ebből tehát nem kér Voltaire, de a retkes nyakú Évával sem vágyik ágyba bújni (a Paradicsomban még nem ismerték a szappant), inkább a parfümös fürdő gőzében ernyedten alámerül.

Voltaire? Pangloss! Merthogy: „Ahol vagyok, ott a paradicsom.” Miért van hát az, hogy Voltaire-ről, a mondénról általában megfeledkeznek, s csak a valláskritikust, a fölvilágosult gondolkodót idézik. Azért, mert Panglossnak nincs igaza? Ma is dúl a vallási fanatizmus, lassan barbarizálódunk, s fényévnyi távolságra kerültünk attól az eszményi embertől, akinek nevében Voltaire állítólag kijelentette: „Nem értek egyet azzal, amit mond, de halálomig védelmezni fogom a jogát, hogy kimondhassa.”

 

(Sorstalanság; mondatok sorsa; Kertész; Nobel-díj)

Néhány hónapja - nyárközepén - elolvastam Kertész Imre könnyednek semmiképpen sem nevezhető regényét, a Sorstalanságot. Mondhatni, a legalkalmatlanabb időben. Akkor, emlékszem, szinte örültem az agyzsibbasztó kánikulának, amiért az ilyen, „nehéz” témájú könyvről nem enged szólnom - nem ildomos; az olvasók ilyenkor mintegy „kivonulnak” a komoly irodalomból: a vízpartra, a hegyek közé, az erdőbe, bárhová -, de most, levélhulláskor, korai fagyok idején látnom kell: fölösleges volt a mulasztásért az évszakot okolnom, beszélnem a regényről most sem könnyebb. Miként a regény témájáról sem könnyű, sőt már-már lehetetlen szólni. Minden elismerésem Kertész Imréé, aki évszázadunk legnagyobb botrányáról - a koncentrációs táborról - megkísérelt irodalmilag érvényes formában megnyilatkozni. Mert a lágerekről ma, annyi idő után sem tudunk többet, mint amit Pilinszky János végső evidenciaként megfogalmazott: „Gyűjtőtábor a körülhatárolt (bizonytalan formájú terület)”. Kertész megpróbált hitelesen - tehát stilizálatlanul - leírni egy abszurd helyzetet, még ha eleve tisztában is volt vele: vállalkozása kudarcra van ítélve. Auschwitz ugyanis nem illeszthető be a történelembe, logikai-szintaktikai képtelenség (Heller Ágnes). Ennek a képtelenségnek pedig szinte lehetetlenség szerkesztett regényformát adni. A regénybeli kisfiú - aki egyes szám első személyben mondja el szenvedéstörténetét a téglagyári munkaszolgálattól kezdve a Buchenwaldban eltöltött egy éven át a Budapestre való hazaérkezéséig - a regény végén egy felnőttet meghazudtoló éleslátással fogalmaz: „Nem lehet elképzelni... úgy látszik, ezért mondanak helyette inkább poklot.” A regény a hasonló tárgyú prózai művek sorából azzal emelkedik ki, hogy a táboréletet a maga összetettségében próbálja ábrázolni, a nyilvánvaló testi-lelki leépülés mellett a sorsukat önhibájukon kívül elvesztők önvédelmi mechanizmusának működését is láttatja, méghozzá belülről: egy serdülő korú gyermek tudatának tükrében. Meglepő és döbbenetes, hogy a város láttán, amelyet egykor elhagyott, gyűlöletet érez. A tábor után viszont honvágya van: „Egyszerre minden megelevenedett, minden itt volt és föltolult benne, mind megleptek furcsa hangulatai, megremegtettek apró emlékei. Igen, egy bizonyos értelemben ott tisztább és egyszerűbb volt az élet.” Mert nincs oly képtelenség, amit nem élnénk át természetesen, mondja. Mert „még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított.”

(Jegyzet 1994 novemberéből; megjelent egy kérészéletű szolnoki lapban. A minap akadtam rá az újságkivágásra, szertehagyott jegyzeteim, cetlijeim között kutászkodva, a mondatról - mint olyanról - írandó kisesszémhez keresve vonatkozó idézeteket. Leemeltem a könyvespolcomról a megjegyzetelt regényt és a Gályanaplót. Ez utóbbiba belelapozva aztán megtaláltam az alkalmas bekezdést: „Mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett magyar író leszek; a magyar nyelv mindig másodrendű, félreismert, félreértett nyelv lesz; a magyar kultúrának soha nem lesz helye abban a kultúrában, amely számít, amely egyetemes, mert a magyar kultúra mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett kultúrának látja önmagát. Illúzió, amit művelek, és erre tékozlom az életemet, amely úgyszintén illúzió. És mégis, akár a rovar, amely azonnal újrakezdi csápjában cipelni az építőanyagot, bár a hangyabolyt széttaposták, eláztatta az eső stb.: én is mindig újra elkezdek egy mondatot, egy konstrukciót. Ki lát? Isten?” (161. o.)

...Holnap a(z) (egyetemes) nagyvilág szinte valamennyi újságjának címoldalán olvasható lesz a hírmondat: Kertész Imre magyar író kapta az idei Nobel-díjat.

Hatalmas, öles betűkkel: A 2002. ÉVI IRODALMI NOBEL-DÍJ KERTÉSZ IMRÉÉ!

Az író sorsa.

Az olvasó sorsa.

A szavak, mondatok sorsa.

Egy irodalom sorsa.

Isten lát; tátva lát!

Szerző
Szokott-e ősz lenni Paraguayban? – Brasnyó István regényéről. In. P. Nagy István: Olvasólámpa. Tárcák, kritikák. Új Színházért Alapítvány, Jászberény, 2003.
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Biztató bemutatkozás (P. Nagy István: Alkalmatlan évszak)
Szerző
Az idegen csend hatalma (P. Nagy István: Köralagút)
Szerző
Köralagút. In. Magyar Szó. 1990. december 8.
Szerző
A harmincéves költő ősz hajáról . In. Bori Imre: Írók, események, jelenségek. Tíz év tanulmányaiból, feljegyzéseiből. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Reflexió és önreflexió. In. Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló. Műhelytanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
A költő tágassága. In. Magyar Szó. 1993. július 10.
Szerző
A hely elvesztése. In. Bányai János: Mit viszünk magunkkal?. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2000.
Szerző
Elolvasom
Kedves Pista

Benedek Szabolcs

Kedves Pista,

                                                                                                                                 (P. Nagy István: A hely grammatikája. Pelikán Könyvek, Szolnok, 2000.)
 

emlékszel Christiansenre? Pontosan már nem tudom, talán egy szezont játszott a Fradiban, de az biztos, hogy kilencvennégy őszén továbbjutást jelentő gólt rúgott. Itt kénytelen vagyok megállni, és azt mondani: arról sincsenek határozott emlékeim, vajon az UEFA-kupában tette-e ezt (minden bizonnyal) és vajon a Szpartak Moszkva ellen-e, mert ha igen, akkor korrigálnom kell magam - az nem továbbjutást jelentő gól volt, mert az FTC-Szpartakon tizenegyesekkel dőlt el a továbbjutás. Chiristiansen azonban biztosan gólt rúgott, mint ahogy az is bizonyos, hogy Nálad ültünk, csütörtök délután - innentől a dolgok össze is állnak: a csütörtök az UEFA-kupa napja, és a délután az Moszkvában már este, úgyhogy mégis a Szpartak-Fradi lehetett -, beszélgettünk, hallgattuk a rádiót, amikor a zöld-fehérek dán csatára betalált. Egyikünk se fradista, én immáron két évtizede kitartok a Honvéd mellett, Te pedig örülsz minden magyar csapat sikerének; emlékszem, erről is aznap beszélgettünk, miszerint kosárlabdában továbbra is a jugóknak szurkolsz, azt is figyeled, a többi sportágban mit játszanak a plávik (futballban akkortájt nem indulhattak világversenyeken), s elmesélted: nyolcvanötben egy újvidéki kollégiumban nézted a meccset, szerb diákok társaságában, a Zseljeznyicsár ellen játszott az UEFA-ban a Videoton, Csuhay továbbjutást jelentő góljánál felugrottál, alig úsztad meg a verést.

A három odaát megjelent kötetedből elsőként a Holt idényt kaptam meg Tőled, az első látogatásomkor, kilencvenhárom decemberében. A Köralagútból pár hónappal később adtál, a legkorábbikból, az Alkalmatlan évszakból pedig kilencvenöt nyarán, mikor hosszú idő elteltével először mentetek el nyaralni, és rám bíztátok a lakást. A hely grammatikáját két hete adtad ide: a régi idők emlékére, beültünk egy kocsmába, és úgy beszélgettünk, mintha a „régi idők” nem is olyan régen lettek volna. Vagy tényleg nem is voltak régen? Emlékszel arra, hogy Te buszon ültél, én pedig biciklivel te-kertem a busz után? Állandó probléma volt a kocsma előtt hova tenni a biciklit. De persze nem a kocsma volt a lényeg. Sokkal inkább a könyvek. A benne olvasott igazságok, az élet maga. Az irodalom. (Nagy szavak, túlságosan is nagyok.) Nálad hallottam először Garacziról, Te muttad meg, ki az a Danilo Kis, hogy García Márqueznek a Száz év magányon kívül vannak még nagyszerű regényei, és Te értetted meg velem, miről ír (és hogyan) Esterházy.

Belelapoztam A hely grammatikájába, s Christiansen neve jutott először az eszembe - utána a többi emlék. Boldog ifjúkorom, amikor még úgy tudtam az irodalomra tekinteni, akár egy csodálatos, tiszta, szent templomra, amelybe belépve ünnepélyesen dörömböl az ember szíve, és az áhítat könnyei nedvesítik meg a szemet. Amikor még voltak illúzióim arról, hogy tényleg csak a szó, az írás számít, amikor még azt gondoltam: sokat jelent, ha valaki ír. A régi versek (B. D., Tengervíztükör, Verskeringő W. S.-nek, Kibérelt mozdulat, Mégis stb.) olvastán most is ez az érzés tért vissza bennem (déja vu). Eleinte csodálkoztam, „új versek”-, avagy válogatáskötet-e; ha egyik se, akkor miért a kettő keveréke (bár mostanában divatos az a forma, hogy „XY válogatott és új versei”), utána úgy gondoltam, és azóta is azt gondolom: ez egy új P. Nagy-kötet, szerves folytatása az előző háromnak, a folytonosságot pedig az újak közé beválogatott régi darabok jelentik.

Örülök annak, hogy A hely grammatikája megjelent, jól emlékszem arra (ne haragudj, Pista, hogy ezt nyilvánosságra hozom, szerintem fontos megemlíteni), amikor olyasmit mondtál: az írás - helyesbítek: a megjelenés, az irodalomban jelenlevés (pestiesen szólva: a nyomulás) -, a művek közreadása Neked már nem jelent akkora élményt, fontosabb náluk a család, az otthon, a barátságos esték, a vacsora a feleséggel és a gyerekekkel. Ezt írod meg A vers helyében is – „A versírást unom. Téged nem. / (Még mindig jobb, mintha fordítva / lenne, nem?) / A vers egyébként sem / tükre semminek. Azazhogy / épp a semmié, melyhez ha / hozzáérnél, magad is semmivé / válnál, semmivé” -, melyet olvasván az ember arra gondol: vajon fontos-e, kinek fontos az irodalom? Neked, a költőnek? (Kaptál annyit az irodalomtól, hogy tényleg mindent mögéje sorolj?) Az olvasónak? (Hol vannak ma olvasók? Tisztelet nektek, kivételek!) A szerkesztőnek, kiadónak, mert valamit meg kell jelentetni? (Akkor miért nincs megoldva a Te esetedben a terjesztés?... Erre most ne térjünk ki.)

A hely grammatikája egy olyan költő negyedik kötete (hét év kötetnélküliség után), akinek „kezében fölmosórongy, lábánál vödör” (Ünnep), aki „védtelen” és „sebezhető” - többek között azért, mert „ez az utca, ez a város” ahol él, nem az övé (Kiűzetés) -, aki „egyik oldaláról a másikra fordul; fél” (Telepi reggel), aki „valami testközeli boldogság reményében” (Hogy ismerőssé váljék) igyekszik belakni a helyet, „amely megfelel” (A hely grammatikája). A verseidben, Pista, számomra az köszön vissza: azért írsz, mert írni jó; de nem azért jó írni, mert a megjelenés, a siker, az elismertség (sörözések olcsó kocsmákban éhhalál-fenyegetettségtől panaszkodó írókkal, felolvasóestek, kötetbemutatók, meghívások folyóiratok tematikus számaiba) olyan nagyon fontos lenne. Írni azért jó, mert az élethez - a Te életedhez - tartozik, akár az otthon, a család, az utazások, a barátok és megannyi minden, amelyek azt sugallják: élni nagyszerű dolog.

Egyik köteted borítóján azt olvastam Rólad: Te afféle „közérzet-költészetet” művelsz. Helytálló megállapítás, közérzeted rezdülései nyomon követhetők az új verseidben is. Mostanában - úgy veszem észre – hál’ istennek, többé-kevésbé jól érzed magad. Időnként nyomasztanak a napi gondok. („Tévét, komutert venni; / Gyereket csinálni; könyvet írni” (Újévi cetli), vegyes érzelmekkel figyeled, amint a nejed „lábszárát szőrteleníti valami / ragcsos izével” (Tisztálkodik a kedves), talán még az is zavar, hogy „egyre ritkábban / most pl. nem de / az is lehet / sosem vagy csak /születésnapodon / érzed magad /valakinek” (Zavar), ám mindentől függetlenül a szó legnemesebb értelmében véve jól élsz, talán még boldognak is vallod magadat, hiszen „süt a nap, fényével telik a szoba /villog a redőny fogsora (Félálom), nőnek a gyerekek (a Kukacos verset nekik ajánlottad), esténként a nagyszobában zümmög a tévé, közben olvasol (Hamvast és Hrabalt), s tudod, hogy „sohasem / vagyunk egyedül” (Erkélyen).

A békés polgári létöröm kötete A hely grammatikája -mondanám, ha a „polgári” jelzőhöz nem tapadna mostanában politikai tartalom. Úgy fogalmazok inkább: a megállapodott költő negyedik verseskönyve, a költő, akinek a versírás elsősorban intellektuális öröm, az élet szerves része a sok egyéb örömforrás mellett. A hely grammatikáját valószínűleg nem fogják az ezredforduló magyar költészetének mérföldkövei között emlegetni, annál azonban mindenképpen többet ér, hogy a nagyközönség előtt ismeretlen maradjon (ha már a kiadó nem, esetleg Te gondoskodhatnál a terjesztésről). A három jugoszláviai után az első magyarországi köteted, inkább új, mint régi, azt láttatja: amellett, hogy vállalod a folytonosságot korábbi önmagaddal, csendes megnyugvásban és örömben telnek a napjaid. Elmondhatod, hogy: „Palánkon irka- / firka; vastagon kihú- / zott sor: a nevem” (Nyomok). Kell ennél sokkal több?

U. i.: Tegnap a magyar labdarúgó-válogatott null-nullás döntetlent játszott a lengyelekkel. Az ágyból néztem, kezemben égy Hunyady Sándor-kötettel. Feltételezem, Te is valahogy hasonlóképpen voltál.

Elolvasom
Tudósítás a megváltozott irodalomról
Szerző

Majoros Sándor

Tudósítás a megváltozott irodalomról

                                                                                                                                                                P. Nagy István: Olvasólámpa. Új Színházért Alapítvány
                                                                                                                                                                                - Eső-könyvek, Jászberény - Szolnok, 2003

Ha egy író-, költőember elhagyni kényszerül a szülőhazáját, s egy másik, addig csak felületesen ismert, félig-meddig mitikus (ős)hazában telepszik le, többféle fordulatot vehet az élete. Ő, aki ezt a nem kívánt élethelyzetet - annak minden nyűgével-nyavalyájával - elszenvedi, nyíltan abban reménykedik, hogy a nagy fölbolydulást lassú, ámde biztos lecsillapodás fogja követni, s hosszú távon minden marad a régiben. Minden vágya az, hogy az addig művelt irodalmat - mint valamilyen szellemi poggyászt - becipelhesse az újhazába, s miután kicsomagolta, a „nemszeretem helyzetből” átsorakozhasson a „lehetőségek” sztrádájára. Szerencsétlen esetben persze az is előfordulhat, hogy láthatatlan akadályok egész sora kerül az útjába, amelyeken csak úgy juthat túl, s úgy nyerhet polgárjogot, ha közben lehántolódik róla minden „irodalmi előélet”, és ő, aki eleddig folyamatos és mindinkább kiterebélyesedő irodalmi jelenlétnek örvendhetett, az új honban - ahelyett, hogy versekkel, novellákkal, regényekkel foglalkozna - kénytelen lesz falat rakni, árkot ásni vagy éppenséggel tanítani.

Ezt a furcsa kettősséget, a szorongásos, kesernyés boldogságérzetet minden háborús menekült vajdasági magyar íróember megtapasztalta. A fogalom előtagjához nem sok magyarázat szükséges: ha egyik napról a másikra fejtetőre áll az ember körül a világ, állandó, viseltes ruhadarabja lesz a félelem. De ha egy kisebbségi írót az anyaországba rugdal a sors, akkor mindennemű kék-zöld foltok ellenére is örömködik egy kicsit. Az ok, amiért erre vetemedik, végtelenül egyszerű: azt hiszi, ha többségi magyar nyelvterületen él és alkot, műveiről egyszer s mindenkorra lekerül a provincializmus bélyege.

Nem tartom valószínűnek, hogy a székelykevei illetőségű P. Nagy István ilyesféle gondolatokat dédelgetett magában, amikor Magyarországon letelepedett. Azt sem hiszem, hogy könnyedén hátrahagyta volna irodalompoggyászait, mert az 1993-ban még Újvidéken a Fórum Könyvkiadó gondozásában Holt idény címmel megjelentetett harmadik verseskönyve után 2000-ben is kiadott egy verseskötetet Szolnokon. Egyvalamiben reménykedhetett tehát: a folyamatosságban. Mélyen emberi vonás ez: mindannyian azt hisszük, akik valaha is íróasztal mellé ültünk, hogy az irodalom folyamatos, nincsenek törésvonalai, hanem ok-okozati összefüggések bonyolult, ám ügyes mesterkedéssel jól megfejthető láncolata teszi olyanná, amilyen.

Legújabb kötetében, az Olvasólámpa nevet viselő jegyzet-, esszé- és kritikagyűjteményben P. Nagy István ennek bizonyítására tesz nagyon is biztató kísérletet. Ráérősen nyitogatja ki előttünk az elmúlt évtized könyvkülönlegességeit, s mert az írások nincsenek keletkezésük dátumával megjelölve, mint egy kirakós játék elemeivel játszadozhatunk időbeli elhelyezésükkel. Ha kedvünk tartja, megfejthetjük például, mikor jelenhetett meg a kötetben emlegetett, a Liget által publikált Szerelmeink. És érdemes elgondolkodni azon is, hogy Zlata, az 1991-ben még csak tizenegy éves szarajevói kislány háborús bestseller-naplóját hány év alatt borította be az érdektelenség pora. (Elárulhatom: a végeredmény egyjegyű szám lesz.)

P. Nagy István - ha nem is nagy teljesítményű ventilátorral, de - esetenként olyan jelenségekről, irodalmi különlegességekről is lesöpri az elfelejtettség szürke rétegét, amelyek többségükben csak egy végtelenül érzékeny, falusiasan bölcs ember lelkében kelthetnek valamiféle rezonanciákat. Olvasólámpája alighanem petróleum-üzemű, s egyfolytában arra próbál rávilágítani, hogy az irodalom, ez a gigantikus amőbára emlékeztető „képződmény” volt, van és lesz, s minél hervadtabb a lélek, annál inkább tárgyiasul a mű.

A nyolcvanas években még főbenjáró bűnt követett el, aki egy könyvre rá merte varrni, hogy dekadens eszméket hordoz, mert akkor még intézményesítetten hittünk a forradalmakban s más hasonló felbolydulásos badarságokban. Azóta nagyot változott a világ. Mostanság kincs lett a dekadencia, olyasféle, mint a kövek közé ékelődött smaragd. Ma már talán fővesztés terhe nélkül is ki lehet mondani, hogy az ilyen irányultságú - mondjuk: polgári - gondolkodás a kijózanodással, vagyis annak felismerésével egyenértékű, hogy a folyamatosan fenntartható fejlődés éppen olyan illúzió, mint a kommunizmus volt. A kultúra hanyatlása tehát önmaga kikristályosodását vonja maga után. Ebből szinte adódik a végkövetkeztetés: közel az idő, amikor a művészetekben is megálljt kell parancsolnunk a csigaspirál mentén gyorsuló fejődésnek, mert csak így tudunk eligazodni a meglévő értékeink között.

P. Nagy István Olvasólámpája ilyen módon dekadens kiadvány. Elszántan védi azt az elvet, hogy hiába dúlt ott lent délen évekig polgárháború, s a konfliktus hiába zilálta szét az ottani irodalmat, azok az értékek, amelyek arrafelé teremtek, szervesen épülnek be az összmagyar irodalomba, s még csak döccenő sincsen azokon a vágányokon, amelyeken ezek az irodalmi világok mindkét irányból megközelíthetők.

Szó, mi szó, jól jött nekünk, elárvult olvasóknak ez a csipetnyi bizonyosság. Ugyanúgy vagyunk vele, mint maga a szerző, a visszajelzést illetőleg: „kellenek az efféle válaszok, hisz nyomjelzőkként segítenek eligazodni a könyvek világában, de azt a bizonyos érzelmi késztetést, ráhangoltságot is biztosítják, amelyre föltétlenül szükségünk van ahhoz, hogy egy könyvet leemeljünk a polcról.” Ő természetesen arra az egyszerű esetre érti mindezt, amikor azt mondjuk egy könyvről, hogy tetszik, vagy nem tetszik. Az Olvasólámpa esetében a kérdést úgy kellene módosítani, hogy vajon mi indokolja egy olyan kötet közreadását, amelyben több mint tíz év termése sajtolódik egybe, s az írások többsége inkább a publicisztika, mintsem a szépirodalom felé közelít? Nos, a válasz fentebb már megfogalmazódott, de talán érdemes kiegészíteni azzal, ami a vajdasági emigráns irodalmat - mert bárhogy csűrjük-csavarjuk a szót, a ‘90-es évek elején Magyarországra menekült jugoszláviai magyar írók ebbe a kategóriába tartoznak - leginkább foglalkozatja. Ez pedig így hangzik: létezik-e, jön-e valaki, aki elsimítja majd az otthon maradottak és az áttelepültek közötti feszültségeket? Jönnek-e, sokasodnak-e az olyan könyvek, amelyek azt mutatják: nem konzervatívok és liberálisok vagyunk, s nem is többségiek és kisebbségiek, hanem egyszerűen csak magyarok.

P. Nagy István könyve, az Olvasólámpa nem vállalkozik erre a szerepre, s ha van is képzeletbeli zászlaja, amelyet meglobogtat, azon egyetlen szó virít: irodalom. Ámde ez az irodalom egyszerre újvidéki, szarajevói, szolnoki. Valami válaszféle ott mocorog benne, kimondatlanul, s ez megdobogtatja a szívet.

Interjúk
Mindig ugyanarra a buszra szállunk fel. In. Jenei Gyula: Ívek és törések. Íróportrék. Max-kontír '99 Bt, Szolnok, 2011.
Szerző
Dátum
2011.
Díjak, ösztöndíjak