A KERT OLTALMAZÓ ÁRNYÉKÁBAN

Pap József: Kert(v)észének.
Forum, Újvidék, 1996.

Derűvel, mosollyal kezdődik ez a könyv. Mégsem a vidámságról szólnak benne a versek, noha néhol igencsak vidáman csendülnek a sorok, hanem ellenkezőleg, keserű tapasztalatokat fogalmaznak meg. Pap József számára a derű nem hangulat, hanem állásfoglalás, a mosoly nem felszabadult érzelemkinyilvánítás, hanem gesztus: a bölcsesség jóindulatú, tudomásul vevő, befelé, de egyben a külvilágnak is szóló gesztusa.

A költő, a versek kertésze, a világnak egyre több dolgán csak mosolyogni képes. Tudja, hogy a valóság tébolyult kertjének burjánzását metszőollójával és gereblyéjével aligha fékezheti meg, a gyom már-már eltakarja szeme elől a szívének kedves helyeket, tájakat, embereket, emlékeket; s azt is tudja, hogy ez ellen nem tehet semmit. Illetve mégis: visszahúzódhat saját kertjének oltalmazó és elkülönítő árnyékába, majd verseiben számba veheti mindazt, amiről úgy érzi, hogy lassan, vagy éppen szemmel látható sebességgel elmossa az idő. Az elfogadás, a megértés és a beletörődés bölcs mosolyával tekint végig neveltjein, a kert növényein, versbe menekített vonzódásain és igyekszik jól érezni magát. Derűsen, pedig tudja, hogy amivel a külvilág ellenében védőbástyaként körülfalazta magát, az csupán álderű, a kert sem egyéb, csupán "kierőszakolt derűnk színhelye".

A mosoly gesztusa így ha teljességgel nem is azonos az emberi létszemlélet bölcsességével, hanem a kikényszerített magatartásformának a megnyilvánulása, mégis meghatározója a versek temperamentumának. Pap József verseiben ugyanis egyszerűen csak rögzíti a lírai élményeit, elmeséli, leírja, vagy éppenséggel gondolkodik róla, ám nem teszi poétikusabbá, romantikusabbá, vonzóbbá annál, amilyen valójában. Az olvasó tudja, hogy a költőnek nagyon fáj, amit lát, meg az is, amit éppenséggel nem láthat: az otthon, a szülőváros, a folyó, a természet, a ház, a táj, a kert, mégse nem jajong, nem sikoltozik, nem kesereg. Ehelyett megfegyelmezi a vers érzelmi töltetét és bölcsen leltárba vesz mindent - fát, madarat, csillagot, élményt, emléket, vágyat -, mindent, ami a szellemi megnyugvást feltételezi a világ tébolyodott kertjében.

A világgal szemben védekezni kell, ez bizonyosság. A költő ehhez sajátos stratégiát választ: miután megfogalmazta a jelszavát, hogy "Világmegváltó eszmék kíméljenek!", csupán a fedezékbe vonulást tartja egyedüli lehetséges magatartásnak, még ha az szélsőségekbe is csap át:

Totális izoláció.

Most még ennek a hívatlan,

betolakodó fénynek kell elvágnom,

eltorlaszolnom az útját,

és akkor majd nyugodt leszek.

Halálosan nyugodt leszek.

(Halálosan nyugodt)

A valósággal szembeni távolságtartás egyéni módozataként jelennek meg a Kert(v)észének kötet hosszúversei, haiku-füzérei és szóleltározó költeményei között a nyelvöltögető bökversek, amelyek olykor epigramma-szerű harsánysággal cserélik fel a józan derűt:

Ki sokat járt

Diszkóbárba,

Nem sok észt vitt

Hozományba.

Mégsem ez a költő igazi hangja: sokkal inkább a rímmel és ritmussal mit sem törődő haiku, a tizenhét szótagba tömörített látvány és filozófia lehet meghatározója formai és tartalmi szemléletének. Számára a távol-keleti versforma nem mesterségbeli kihívás, hanem a kifejezés kényszere: Pap József ugyanis haikuban látja a természetet, a világot - és ez lírai alkatának meghatározója. Vallomásos költő, aki számára a vershelyzet azonos a megéltséggel, a versélmény a tapasztalattal, s aki a morális értékek biztos ismeretében és tudatában higgadt vers-párbeszédet folytat magával, verse pedig az olvasóval.

Pap József ugyan azt írja, hogy a versírás gyötrelem és vajúdás, ám tegyük hozzá: olyan kín, mint a kagylóé, amely kiizzadja magából az igazgyöngyöt: értékteremtő.

Megfogyatkozott bensőség

Pap József: Ráadás és maradvány. Forum, Újvidék, 2006.
Pap József posztumusz verseskötete, ahhoz képest, hogy a költő nem volt termékeny, viszonylag nagy anyagot tartalmaz, melynek kb. a negyede hátrahagyott versekből áll. S ahogy a szerkesztői jegyzetből kiderül, ezek a 2005-ben összeállított kötetet követően születtek.
A Ráadás és maradvány nem jelent újdonságot az előző kötethez képest. Legfeljebb annyiban, hogy a haiku műfajnak az előszeretettel való művelése dacára a költő oly mértékben sem képes föloldódni a természetben, kertben, mint korábban.
Pap az élet végéről pillant a hozzátartozóira és a barátaira, sajátos derűvel nézve szembe az elkerülhetetlennel. Viszont erőlteti az optimizmusát, amikor a limerick versformát műveli. Noha a rímhasználat mindig is másodlagos kérdés volt a poétikájában (ezt ebben a kötetében is kimondja), itt ő is összecsengeti a sorvégeket. Annak a tudatos anakronizmusnak a jegyében, amelyet a polgárháború idején fokozódó nyomor és rossz közérzet ellenhatásaként a Híd folyóirat nem egy költője vállalt. Ha Pap limerickjei meggyőzőbben hatnak, azok a sorai (Való és vízió), amelyeket a szülővárosához közeli aracsi pusztatemplom ihletésére írt, mintegy kiélve az évtizedeken át lefojtani kényszerült metafizikai hajlandóságát.
Hogy alaposan megnőtt benne a lelki feszültség, azt a Jézuskára várva c. verse, e kötete legjobb műve tanúsítja. Ez egyben az egyházi rítus gépiességének a kritikája is. A költő ui. nem elégszik meg a megváltó áldozatával; nem akarja elhinni, hogy akár a legteljesebb isteni önzetlenség is kiirthatná belőle a rosszra való hajlandóságot. Persze, nem valamiféle öregkori mazochista nekibuzdulásról van itt szó, hanem retorikus vallomástételről, az élettapasztalat vállalásáról. A hajdani vezéreszme önnön ellentétébe fordult - mi más lehet ennek a magyarázata, mint hogy magával az emberrel van baj, ,,mert a rossz, / a rossz / uralkodott el / mindenütt a földön, / s uralma alatt / hamisan zeng / az angyalok szózata, / a glória, / a hozsánna, / a halleluja, és fals a versem is.”?
E verseskötet tanúsága szerint a költő azonban az önleszámolásig, a mai ember válságának gyökereiig sem jutott el, nemhogy vallásossá alakult volna. Nem véletlenül villan a tudatába másutt a semmi ágán szorongó József Attila, az ő számára sincs megváltás. Karácsony ünnepén csupán a saját csalódottságát és az emberiség végletes romlását fejezi ki. A saját rosszaságából, bűnbánatából indul ki. Ez annál meglepőbb, mert az egész kötetben alig van verse, amely a vétkeire célozna. A Rekapitulációk közös címen közölt utolsó versei között az első úgy tárja föl az elkövetett bűnöket, hogy azok - mentegetőzés eredményeként - erényeknek bizonyulnak. Azt mondja itt prózai nyíltsággal a költő, hogy a ,,Hazugságaim / Nem nagyobbak / a bocsánatos bűnnél / Talán ámítások / vagy önámítások inkább / Füllentések / amelyek átsegítettek / bajon akadályokon, / amelyek... megértővé tettek / alkalmazkodóvá / opportunná, de nem a magam / hasznára / inkább altruista meggondo- / lások vezettek.”
Pap József mint orvos csak kismértékben válhatott a művelődéspolitika formálójává, ill. eszközévé. Ugyanakkor a viszonylagos eszköz-lét, az altruizmus mint önámítás is csak elvétve vált egy-egy verse tartalmává, formájává. Igazi eredetiséget, jelentőséget az ezzel kapcsolatos belső dráma kölcsönözhetett volna neki. A bűnök, a csalódások és a kétségek megnevezésével emelkedhetett volna e költészet önmaga fölé. Az adott formában viszont, néhány kiváló verstől eltekintve, nem jut túl a posztkommunista bensőség szintjén.

Pap József önvallomása

Egy váratlan felkérésre, hogy az idei kishegyesi LITERAtúra irodalmi rendezvény keretében nyissam meg a három évfordulós költőnk – Pap József, Podolszki József és Bogdán József – könyveinek kiállítását, arra kényszerített, hogy elővegyem azokat a dokumentumokat, amelyeket a majdnem fél évszázadnyi idő alatt gyűjtögettem. Sőt itt sorakoztak azok a könyvbemutatókon elmondott méltatásaim, amelyeket a pályafutásom alatt leírtam, elmondtam mindhárom költőnk műveinek bemutatásakor. „Legvaskosabb” dossziém a Pap József köteteiről szóló (a költő egyébként az idén lett volna 95. éves), s benne olyan, általa megszövegezett vallomás, amely mindeddig nyomtatásban meg sem jelent. No, de előbb: miért is helyeselhető, hogy az Aranyeső vers- és prózamondó verseny szervezői éppen e három költő verseit, szövegeit ajánlották a tanulók figyelmébe. Közös nevezőre hozni a három költőt szinte lehetetlen, de van egy vonal, amely mindhármuk vonatkozásában érvényes lehet. Ez pedig, hogy mindhárman mindig valakivel beszélgetnek, valakit megszólítanak, egyszóval dialógusban vannak velünk, olvasókkal/olvasóikkal.

De amiért e jegyzet valójában íródik, az, hogy a Pap József „dossziémból”, mint jeleztem is, előkerült egy szöveg, amelyet a Pap József költészetét kedvelők nyilván értékelni is tudnak. Elöljáróban és eligazításképpen el kell mondanom, hogy 2004-ben, mint kiadóvezető fölkértem Pap Józsefet, állítson össze újabb kötetet a Kert(v)észének (1996), illetve a Vesződségek (2003) óta írt új, immár öregkori verseiből. A kézirattal néhány hónap múlva el is készült, s ő maga javasolta a Ráadás és maradvány címet. A kéziratot Szeli István és Bányai János örömmel recenzálta. Szeli többek között azt emelte ki, hogy „… Pap József legújabb kötetében  – még címében is – azt a költői alapállást ismerjük fel: az önmagához hű, önmaga emberi habitusához mindvégig ragaszkodó költő szól hozzánk, az az ember, akit még 42 esztendeje úgy ismertünk, mint aki nem a lét mélységeiben és magasságában, még kevésbé a tér és idő roppant dimenzióiban keresi – s végül is találja meg – önmagát, hanem a velünk és bennünk élő parányvilágot, annak összefüggéseit, elemeinek a rendszerét tárja föl, ami a költő szava nélkül talán örökre rejtve maradna mindannyiunk számára. Eddigi köteteinek a címei is többnyire erről a szándékról beszélnek: Rés, Véraláfutás, Jegy, Kert(v)észének stb.”

Bányai János viszont azt a kérdést vetette föl szakvéleményében, hogy: „Miről beszélget velünk Pap József költészete? Mindennapjaink vesződségeiről, jó és rossz élményeinkről, arról, mit látunk és mit tapasztalunk, ha kinyitjuk a szemünket, vagy ha saját szemünkbe nézünk. A vers helye a szív, a szem, a keserű szájíz…”.

Mivel azokban az években csak a magyarországi kulturális tárca támogatásával jelentek, jelenhettek meg könyveink, mi sem természetesebb, fölkértem magát a szerzőt is, adjon ún. „tartalmi ismertetőt” kötetéhez, hogy eleget tegyünk a pályázat formai követelményeinek is. S ekkor született meg az alábbi szöveg, amely, kéziratos formában került elő. Íme:

„A három éve megjelent Vesződségek c. verseskönyvem óta írt munkáimból válogattam össze kötetemet, amelyben külön ciklusba soroltam haikuim és limerickeim csokrát. Többszörösen is ellentmondásokkal járó élet ez, de lehetetlen kilépni belőle. Egyébként sosem igényeltem magamnak a költők privilégiumát, hogy az életet a mindennapok fölé emelve szemléljem. Kevésbé a képzelet, inkább a megélt élet költészetem forrása. Természetesen nem a történésem krónikáját foglalom verssorokba, hanem a megélt ellentmondásokkal és sokféle más válságokkal terhelt valóságunk költői megfogalmazása, kifejezése a célom. Ennek a valóságnak a lelkekre, lelkemre nehezedő látatlan tartalmait szándékozom feltárni az itt felkínált versek, mindenkor az élet, az élni akaró élet jeleit sejtetve meg, mutatva fel a rombolással, leépüléssel, elsivárosodással, a jövőről való felelőtlen lemondással szemben. És sosem a reménytelenség, a csömör, a fanyalgás hangján szólalok meg immáron nyolcvanéves hangommal, még ha ez által a naivitás ódiumát vállalom magamra. Az utóbbi években nyilván koromnál fogva is mintha jobban figyeltem volna író és képzőművész barátaimra, s innen a nem egy köszöntő vagy éppenséggel sirató vers.”

A tervezett Ráadás és maradvány című Pap József-kötet már csak Pap József 2005 szeptemberében bekövetkezett halála után jelenhetett meg, de Bányai Jánossal és Pap József özvegyével közreműködve a „ráadás” ciklusba besoroltuk mindazokat a vers- és verstöredékeket, amelyeket a hagyatékban találtunk, még ha egyeseket be nem fejezett, vagy verstöredéknek minősítettünk is, mert ezekből is az derül ki, hogy a szókészlet, a szavak kapcsolása és rendjük kialakítása, a képzetek társítása, a fogalomvilág váltakozása, de meg-megújuló szóképek mind jellemzőek szerzőjük költészetére, az ő kézjegyére vallanak. Ez teszi összetéveszthetetlenné a (vajdasági) magyar költészet történetében.

S akkor álljon itt két „versmag” egy 2004-es füzetből:

                        Mondták már többen:

                        térj meg virágaidhoz.

                          A feldúlt kertbe?!

                            Fogytán az erőm.

                            Újrakezdeni nincs már

                            se erőm, se kedvem.