A fáradtságot nem ismerő kutató

A topolyai származású Pastyik László kiváló bibliográfus, irodalomtörténész, a topolyai székhelyű Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság egyik alapítója érdemelte ki Topolya legrangosabb elismerését, a Pro Urbe díjat.

* Arra kérem, hogy meséljen a bibliográfia iránti vonzalmáról.

— A bibliográfia viszonylag későn lépett be az életembe, akkor ugyanis már a Hungarológiai Intézetnek voltam a munkatársa. Az igazgatóm Szeli István volt, én pedig Bori Imre kutatóasszisztenseként tevékenykedtem. 1969-ben azt a munkafeladatot kaptam, hogy készítsem el a jugoszláviai magyar szellemi élet bibliográfiáját, és ez nemcsak a könyveket, hanem az újságokban megjelent folyóiratokat és tanulmányokat is felölelte. Meglehetősen összetettnek tűnt számomra ennek a feladatnak a megoldása, és elküldtek Budapestre Kemény G. Gábor kiváló bibliográfushoz, aki a Széchényi-könyvtár Tájékoztató Szolgálatát vezette, és több remek irodalomtörténeti kiadványt készített, valamint azokban az években jelent meg két dolgozata a szomszédos országok irodalmáról. Ez volt számomra a munka kiindulópontja, és elkészítettem az első összefoglalót a folyóiratokról, tanulmányokról. A könyvek adatait 1970-től kezdtem el feljegyezni a bibliográfiai füzetekbe, ehhez pedig óriási segítséget kaptam a neves irodalomtörténésztől, Péter Lászlótól, megtanított bizonyos fogásokra és tömörítési eljárásokra. Később megszakadt a sorozat készítésének a folyamata, mivel szerencsétlen politikai körülmények összejátszása miatt távoznom kellett az intézetből. Féléves munkanélküliség után az Újvidéki Rádióban külpolitikai szerkesztőként dolgoztam tizenhét évig, az utolsó öt esztendőben pedig a Tankönyvkiadó Intézet szerkesztőjeként tevékenykedtem. A Hungarológiai Intézetben töltöttem a legtöbb időt, tizennyolc évig voltam a munkatársa, és fontos állomása az életemnek az a nyolc év is, amelyet a bölcsészkaron töltöttem tanárként. Bibliográfia és tájékoztatást adtam elő a hallgatóknak, és nagyon kedves élményem az, hogy rendkívül tehetséges diákjaim voltak, öten le is doktoráltak, és akadtak, akik könyvtárigazgatók lettek. Sikerélmény, hogy adni tudtam valamit ezeknek az embereknek. A bibliográfiai munkámból adódóan volt lehetőségem követni a magyar irodalomtörténészek tevékenységét, így az ilyen jellegű írásaim ezekre az ismeretekre alapozódtak. Az elején sajtótörténettel, majd kapcsolattörténeti jelenségekkel foglalkoztam. A III. fokozatot Belgrádban végeztem összehasonlító irodalomból, a témám pedig Csuka Zoltán hozzájárulása a délszláv magyar irodalmi kapcsolatokhoz volt. Később foglalkoztam Adynak a vajdasági irodalomra tett hatásával, József Attilával, és már a rádióban dolgoztam, amikor kaptam egy felkérést, hogy tanulmányozzam Herceg János munkásságát. Tüzetesen átnéztem a Magyar Szó éves újsággyűjteményeit, és eddig megszerkesztettem három vaskos kiadványt, mely a Tankönyvkiadó Intézet gondozásában jelent meg, és Herceg János irodalomról szóló tanulmányait, kritikáit tartalmazza. Herceg munkásságának az utolsó évtizedével még tartozom, de remélem, hamarosan be tudom fejezni a sorozat negyedik részét is. Szívesen foglalkoztam a jugoszláviai magyar írók életrajzával, ezért a ’70-es években a Matica Srpska megkért, hogy készítsem el a Jugoszláv Irodalmi Lexikonba a magyar írók címjegyzékét, és írjam meg az életrajzukat. Ez két alkalommal is megjelent, B. Szabó György, Szeli István és Bosnyák István után pedig én lettem a lexikon magyar szerkesztője, s mindmáig ellátom ezt a feladatot. Amikor az ország széthullott, a P betűnél megállt a sorozat, és azóta csak kéziratos formában jelenik meg, de az utolsó betűig ki fog jönni a nyomdából a lexikon anyaga. A Matica Srpskában más feladatom is volt, hiszen a szerb—magyar kapcsolattörténeti bibliográfiának a szerkesztőségében is tevékenykedtem, valamint a müncheni Délkelet-európai Intézet könyvsorozatának a vajdasági fejezetét is én állítottam össze, mely az 1945 és 1975 közötti időszakot öleli fel.

* Hogyan kezdett el helytörténettel foglalkozni?

— Amikor kilenc-tíz évvel ezelőtt nyugdíjas lettem, hazajöttünk Topolyára, de valójában háromlakiak vagyunk, hiszen Újvidék, Topolya és Budapest között ingázik a család. Kiváló barátom, Szabó József említette, hogy szervezik a helytörténeti társaságot, álljak közéjük. Fontos szempont volt, hogy a névadó ükapám az 1800-as években a 48—49-es forradalom utolsó győztes csatája emlékművének állításakor Kishegyesen a kiváló helytörténésszel, Dudás Gyulával szerepelt a szoborállító bizottságban. Úgy gondoltam, hogy nekem is illik részt vennem a helytörténeti témájú megmozdulásokban, és folytatom az ükapám munkáját. Később sorra vettem, hogy egykoron kik tettek sokat a hely kulturális és művelődési életéért, akikre büszkék lehetünk. Ekkor került előtérbe az 1790-es évek végéről egy Cervus Ádám nevű plébános, aki előbb a jezsuitáknál, majd a bencéseknél volt szerzetes, később pedig világi papként került Topolyára. Ő a nagyváradi papneveldének volt a filozófiatanára, és elgondolkodtam, hogy a kis, parlagi Topolyán vajon mihez tudott kezdeni egy akadémiai szinten oktató filozófiatanár. Egy rendkívül szerény ember volt, és a topolyaiak köztudatában az él, hogy a kálváriát egy világi pap kezdeményezte, de ez nem így van, hiszen Cervus Ádám építtette fel az utolsó barokk kálváriát, mely Topolyának egy meghatározó eleme. Több szálon is kötődök a szülővárosomhoz, de elsősorban az első könyvtárak által, melyeket kisdiákként használtam. Gyönyörű volt a mai Juhász Erzsébet Könyvtár elődje, a Városi Könyvtár, örömmel gondolok rá vissza.

* Úgy látom, kiolthatatlan önben a kutatási vágy. El lehet fáradni?

— Nem, de az az érdekes, hogy bizonyos évek elteltével két tényt össze lehet ugrasztani. Mondok erre egy példát: A szomszéd házban lakott Faragó József, aki az I. világháborúban volt katona, és miután leszerelt, kiküldette magát a magyar állammal Helsinkibe, hogy ott elvégezze a finnugor nyelvészeti szakot. Egy finn feleséggel tért haza, és a tudományos akadémia könyvtárosaként dolgozott, valamint a mai Corvinus Egyetem elődjének a finn nyelvészeti tanára volt. A ’30-as években, amikor 100 éves volt a Kalevala, magyar nyelven, díszkiadásban, másodjára jelent meg Vikár Bélának a fordítása, és ezt Faragó rendezte sajtó alá. Amikor ezzel foglalkozott, hazalátogatott, és több szabadkai, illetve újvidéki lapnak adott interjújában elmondta, hogy az egyik célja az, hogy elősegítse a Kalevala szerb nyelvre való fordítását, mely neki köszönhetően sikeresen meg is született. Finn nyelvből egyébként regényeket is fordított. Szeretnék beszélni róla, és neki szentelni egy kiállítást, hiszen rendkívül sokat tett a magyar kultúra fennmaradásáért. Később visszament Helsinkibe, és néha hazalátogatott. A szüleim ismerték őt, én azonban sajnos sohasem találkoztam vele személyesen, folyton elkerültük egymást. Az a szép, hogy az ember életében ilyen dolgok vannak, csak emlékezni kell rájuk, és összekapcsolni őket.

A bibliográfus

A bibliográfiai tevékenységével nemzetközi elismerést kiváltó, ízig-vérig topolyai Pastyik Lászlót Pro Urbe díjjal tüntették ki

Pastyik László szerteágazó belföldi és külföldi kapcsolatai révén évtizedek óta folyamatosan gazdagítja Topolya szellemi életét. Elsősorban a Helytörténeti Társaság, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság és a Topolya Község Múzeuma rendezvényeinek szervezésében vesz részt, ötleteivel gazdagítja a programokat, de számos neves kutató és tudós az ő javaslatára tartott előadást Topolyán. Szervezési és szakmai kérdésekben mindig szívesen áll a helyi szervezők rendelkezésére.

Munkássága rendkívül szerteágazó, nagyon nehéz összefoglalni. A bibliográfiát, az irodalomtörténetet és a néprajzot azonban mindenképpen meg kell említeni. 1969-től 1985-ig évente megjelentette a jugoszláviai magyar irodalom bibliográfiáját Bibliográfiai füzetek címen. Ilyen munkája még A jugoszláviai magyar folyóiratok és lapok irodalomtörténeti repertóriuma. Irodalomtörténeti munkái közül kiemelhető: Szenteleky Kornél egybegyűjtött írásai 1914–1920. (Egy fáradt szív szerelmei) [Bori Imrével közösen], valamint az eddig két kötetet kitevő nagy formátumú munkája, amely Herceg János összegyűjtött esszéit és tanulmányait tartalmazza. Több rövid terjedelmű irodalomtörténeti dolgozata folyóiratokban jelent meg.

Az utóbbi időben helytörténeti kutatásokkal is foglalkozik, illetve helytörténeti kiadványok szerkesztésével. A „szöszmötölős”-nek tartott munka is új világokat tárhat fel, illetve új megvilágításba helyezheti a régit. Tanítványai szerint Pastyik László egyetemi tanárként erre is rávilágított.

Néprajzi munkásságát még külön kötetben kiadatlan tanulmányok dokumentálják, amelyek hazai és külföldi tanácskozásokon hangzottak el, és a tanácskozások anyagát tartalmazó kiadványokban és évkönyvekben jelentek meg.

Jelentős a fordítói munkássága is, a Tankönyvkiadó Intézet számára ő fordította szerb nyelvről magyarra többek között a középiskolai filozófia tankönyveket. Ezenkívül meg kell említeni, hogy számos kiadványnak ő volt a szerkesztője.

Pastyik Lászlónak kiterjedtek a kapcsolatai hazai és külföldi (magyarországi, romániai, szlovákiai stb.) neves tudósokkal és intézményekkel. A hazai intézmények közül legjelentősebb a Matica srpska. Tagja a Matica srpska lexikográfiai bizottságának, tagja volt a Matica könyvtárosokat szakvizsgáztató bizottságának, és a Matica által megjelentetett lexikonok magyar vonatkozású címszóinak ő a szerzője.

A magyarországi intézmények közül tagja a Magyar Filológiai Társaságnak és az Országos Széchényi Könyvtár Műszaki Könyvtáros Szekciójának.

Topolyára visszaköltözve bekapcsolódott szülővárosa szellemi életébe. Alapító tagja lett a Topolyán székelő Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaságnak, tagja a Társaság elnökségének, valamint a Társaság évkönyvei és egyéb kiadványai szerkesztőbizottságának. Ugyancsak tagja a Kiss Lajos Néprajzi Társaságnak, amely gyakran Topolyán tartja a rendezvényeit. Dolgozatai a Társaság kiadványaiban jelennek meg.

– Bibliográfiai munkásságom a Hungarológiai Intézetben kezdődött 1969-ben. Itt jelentettem meg két évtizeden át a jugoszláviai magyar szellemi életnek a produkcióját. Ezenkívül bibliográfiával más magyarországi irodalomtörténeti bibliográfiák lektorálásában, adatszolgáltatásában működtem közre. Az egyik legnagyobb ilyen munkám a Müncheni Délkelet-európai Intézetnek a bibliográfiája volt, amely 1945-től 1975-ig dolgozza fel Vajdaságra, illetve egész Délkelet-Európára vonatkozóan az adatokat. Ennek a vajdasági részét én készítettem.

Ami a munkámból még említést érdemel: szerkesztettem irodalmi lexikonokat. Ma is szerkesztem egy ilyen csírájában lévő munkának az anyagát. Ezeket a lexikonokat az újvidéki Szerb Matica adta ki. Ezenkívül tankönyveket is fordítottam, körülbelül húsz tankönyvnek az anyagát. A helytörténeti munkában pedig érdekes, hogy amikor nyugdíjaztatásom után hazajöttem ide, Topolyára, kiváló barátom, Szabó József akkor szervezte a Helytörténeti Társaság létrehozását, akkor azt mondta, gyere közénk, és csináld. Amikor a Hungarológiai Intézetben dolgoztam, a könyvtárosképzésben is részt vettem. Büszkén mondhatom, hogy a diákjaim közül valamennyien megállták a helyüket. Eddig öten doktoráltak a szakból – emlékezett vissza munkássága jelentősebb állomásaira Pastyik László.

– Abban az időben még létezett a Tanszéken könyvtáros szak a fordítói és a tanári mellett. Nem választották sokan, de könyvtárosnak tanult például két elődöm is a topolyai könyvtárban: Györe Géza és Bábi Csaba is. Könyvtárosnak tanult az évfolyamomról dr. Dudás Anikó, aki ma a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Könyvtárának a vezetője, vagy Kabók Erika, a Magyar Szó szerkesztője.

Pastyik tanár úr olyan, első ránézésre „száraz” tantárgyat adott elő, mint a Bibliográfia és dokumentáció. Hamarosan kiderült, hogy az ő interpretálásában ez cseppet sem száraz tantárgy, sőt, roppant izgalmas. És hihetetlenül fontos. Azonkívül, hogy megtanultuk a bibliográfiakészítés alapjait, megtanultuk azt is, hogy a kitartó, módszeres, sokszor talán „szöszmötölős” munka új világokat tár fel, vagy éppenséggel más megvilágításba helyezi a régit – nyilatkozta megbecsült tanáráról az egykori tanítvány, Náray Éva, a topolyai Juhász Erzsébet Könyvtár igazgatónője.

Pastyik László irodalomtörténész és bibliográfus 1944. január 27-én született Topolyán. Az általános iskolát Topolyán, a gimnáziumot Szabadkán végezte el kitűnő eredménnyel. Ezt követően az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tanszékére iratkozott. 1967-ben diplomázott, 10-essel. A topolyai gimnáziumban kezdett dolgozni magyartanárként, majd 1969-ben az Újvidéken akkor megalakult Hungarológiai Intézet munkatársa lett, tudományos asszisztensként. Az Intézet hamarosan egyesült a Magyar Tanszékkel, s ő a Tanszéken folytatta a munkát, a Bibliográfia és könyvtári dokumentáció tantárgy tanárává nevezték ki. Számos volt diákja ma is ismert könyvtáros. Magiszteri tanulmányait a Belgrádi Egyetem Filológiai Karán folytatta, 1979-ben sikeresen meg is védte magiszteri értekezését. 1987-től az Újvidéki Rádió szerkesztője, 2005-től pedig a Belgrádi Tankönyvkiadó Vállalat újvidéki részlegének a szerkesztője. 2009-ben vonult nyugdíjba, azóta Topolyán él a szülőktől örökölt és eredeti állapotában felújított házban.

A délvidéki áhítat kutatója

Pastyik László szerteágazó bibliográfiai, irodalomtörténeti, helytörténeti és néprajzi munkájával évtizedek óta folyamatosan gazdagítja Topolya szellemi életét. A többi közt a Helytörténeti Társaság, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság és a Topolya Község Múzeuma rendezvényeinek szervezésében is rendszeresen részt vesz. A topolyai származású irodalomtörténész és bibliográfus az idén Magyar Életfa díjban részesült.

* Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre, a gyökerekre?

— 1944. január 27-én születtem, és érdekes egybeesés, hogy az Életfa díjat is január 27-én, pontosan a 79. születésnapomon vehettem át. Mindezt egyúttal szimbolikusnak is tartom. Ami a gyökereimet illeti, szüleim topolyai származásúak voltak, és a nagy háború gyermek áldozatai közé tartoztak, mivel hadi árvákként nevelődtek fel. A születésem idején édesapám is katona volt. A visszavonuló Magyar Honvédséggel egészen Linzig jutott el, és ott esett amerikai fogságba. 1945-ben az orosz hadsereg Sopronkőhidáról szállította a hadifoglyokat különféle táborokba. A vonat Szabadkán is keresztülment, és a vagonokból a fogságba esett katonák papírra vetett üzeneteket dobtak ki az állomáson. Édesapám levelét egy bunyevác vasutas hozta el Topolyára édesanyámnak. Ekkor készült egy fotó, melyen édesanyám, a testvérem és én vagyunk láthatóak. A háború időszakában ugyanis az apákról nem nagyon voltak fényképek. Ez a kép örökre bennem maradt, megalapozta a szülőföld iránti kötődésemet és valójában az érdeklődésemet a helytörténet irányában.

* Hogyan lett önből bibliográfus, Topolyán kezdte a tanulmányait is?

— Igen, 1959-ben fejeztem be az általános iskolát Topolyán, majd a Szabadkai Gimnáziumba kerültem. Utána az újvidéki Magyar Tanszéken folytattam a tanulmányaimat. Az egyetem után rövid ideig tanárként tevékenykedtem, majd 1969-ben a Hungarológiai Intézetnek lettem az egyik alapító munkatársa, ahol nemcsak irodalmi, hanem magyarságtörténeti dolgokkal is foglalkoztunk. Ebben az időszakban alakult ki az érdeklődésem a történelem, a néprajz és a nyelvjárás kutatása iránt. Az intézetnek volt egy folyóirata, melyben megjelenhettek az egykori tanulmányaink.

* Kik voltak ebben az időszakban a hungarológia jeles képviselői?

— A hungarológia neves kutatóitól tanulhattam, és a magyar néprajz XX. századi meghatározó egyéniségeivel találkozhattam. Többek között Bálint Sándorral, Ortutay Gyulával, Gunda Bélával, illetve vidékünk nagy népzenekutatójával, Kiss Lajossal is. Fontos még megjegyeznem, hogy az egyetemi tanulmányaim alatt nagy hatással volt rám Penavin Olga munkássága. Ő főként a magyar nyelvjárásokat kutatta. Leginkább Szlavóniára összpontosított, de a későbbiekben foglalkozott a muravidékiekkel, a baranyaiakkal, a bácskaiakkal és az al-dunai székelyekkel is. A tanárnő ezekre az utakra magával vitte néhány diákját, közöttünk engem is. Én elsőéves koromtól jártam vele a magyarlakta vidékeket, Zágrábtól kezdve a baranyai falvakon át a vajdasági településekig.

* Mindez a ’60-as években történt? Milyen volt akkor a szellemi élet itt a Délvidéken, Vajdaságban?

— A vajdasági szellemi élet a ’60-as években kezdett virágozni. Ekkor hagyták jóvá a Hungarológiai Intézet alapítását is, ezáltal pedig a magyarság története és irodalma is kutathatóvá vált. Előtérbe került egy nagyszabású kutatás lehetősége, ehhez azonban számtalan dolgot kellett dokumentálni, azaz el kellett kezdeni bibliográfiával is foglalkozni. Ebben a témában akkor senki sem volt szakértő, ezért engem elküldtek Budapestre, az Országos Széchényi Könyvtárba. Ott Kemény G. Gábor, a magyar történeti bibliográfia egyik legnagyobb szakértője mellett sajátíthattam el a bibliográfia tudományát. Ebben az időszakban készült el először a határon túli magyarság helytörténeti, illetve bibliográfiai felmérése. Óriási munka volt, melyben én is részt vettem. Mindez nagy jelentőséggel bírt, avagy nagy lökést adott a későbbi magyarság- és nemzetiségkutatási ügyeknek. A továbbiakban még sok jelentős kutatóval sikerült együttműködnöm. Példaként említhetném Kósa Lászlót, aki a Magyar Tudományos Akadémia néprajz szakának a képviselője. A bibliográfiai munkám egyébként majdnem két évtizedig tartott. Ez alatt az idő alatt 18 bibliográfiai füzetem jelent meg, mely számos kutatást tartalmazott. A hungarológiát oktattam is az egyetemen, kiváló diákjaim voltak. Dudás Anikót, Náray Évát, Györe Gézát és Heinermann Pétert is tanítottam. Ők tovább is vitték a bibliográfiai kutatásokat. Meg kell még említenem azt is, hogy 1970 óta a Szerb Matica munkatársa is vagyok. Négy életrajzi és irodalmi lexikon elkészítésében vettem részt. Ezek a művek felölelték, illetve feltárták az egykori Jugoszlávia teljes területén szervezett művelődési eseményeket. 1987-ben azonban, finoman fogalmazva, eltávolítottak az egyetemről, pontosabban összesen ötünktől váltak meg az intézetben. Ennek főként politikai és anyagi célzatú előzményei voltak.

* Ezután kezdett foglalkozni a néprajzzal és a helytörténettel?

— Egy ideig munkanélküli voltam, majd az Újvidéki Rádióhoz kerültem újságírónak. Utána pedig egyre inkább a néprajz irányába fordultam. Különösképp a délvidéki áhítatot kutatom, még napjainkban is. Szóval arról írok, hogy milyen kegyhelyek vannak, például Töröktopolyán, Doroszlón, Tekiján vagy éppen Kúla közelében. Emellett az is foglalkoztat, hogy az itteni vallásosságnak kik voltak a jeles képviselői és papjai. Írtam Érdújhelyi Menyhértről, az egykori zentai plébánosról, valamint a topolyai Cervus (Szarvas) Ádámról. Cervus például 1802-ben, amikor újra engedélyezték a Szent Benedek-rend visszaállítását, Topolyáról a tihanyi apátságba került. Az ő hatására született meg egyébként a gyönyörű késő barokk kálvária, mely azóta is jellemző épülete Topolyának. Ezenkívül foglalkoztam még a töröktopolyai kegyhely első papjának, Berecz Imrének az életrajzával és a tevékenységével is. Mindezek mellett Erdélyben is számos kutatáson vettem részt, elsősorban dr. Bárth János barátommal, aki a kalocsai, utána pedig a Kecskeméti Katona József Múzeum főmuzeológusa volt. Főként Székelyföldre és a Gyimesekbe jártunk. Alkalmam nyílt tehát betekinteni a székelyföldi nyelvjárásokba is. Végül, de nem utolsósorban a néprajzi kutatók közül még feltétlenül meg kell említenem Tóth Ferencet és Jung Károlyt.