Skip to main content

Patócs László

író
szerkesztő
újságíró

1986-ban született Zentán. Egyetemi tanulmányait Újvidéken, a BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén végzi. 2008 októbere és 2009 januárja között a Bécsi Egyetem Finnugor Tanszékének hallgatója tanulmányi ösztöndíjasként. Mesterdiplomát 2010-ben szerez Újvidéken. Az Újvidéki Rádiónál több ízben, több szerepkörben (szerkesztő és újságíró) dolgozik: elsőként 2009 szeptembere és 2011 februárja, majd 2015 októbere és 2020 júniusa között. 2011-től 2014 áprilisáig asszisztens az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén. 2015-ben előbb a Családi Kör hetilap újságírója, 2015 novemberétől 2017 decemberéig a Magyar Szó Kilátó című kulturális mellékletének szerkesztője, munkatársa. 2018 januárjától 2019 októberéig a Híd folyóirat főszerkesztője.

Kiadványok
A rendszerben elérhető publikációk
Ambivalens terek – érzelem-jelentések a kortárs vajdasági magyar prózában
(Híd. 2017/6. sz.)
Az alkonyzóna felett felhőtlen az ég (Jódal Kálmán: Die Liebe)
(Híd. 2016/8. sz.)
Elolvasom
Hazafelé a pesti esőben – megszólalni a Duna utcában
(Híd, 2012/6–7. sz.)

Hazafelé a pesti esőbenmegszólalni a Duna utcában

 

Az utóbbi évek költészetének kétségkívül egyik legérdekesebb hangja Terék Annáé. Az utóbbi évek egyik legszembetűnőbb verseskönyvén pedig szintén a fiatal, de a pályakezdéstől már eltávolodott költőnő neve áll. E helyt talán elég megemlíteni, hogy a Duna utca a Forum Könyvkiadó fiatal alkotók kéziratpályázatának 2010. évi díjnyertes alkotása, a 2011-es vajdasági Szép Magyar Könyv díjának nyertese, a költőnő pedig Sinkó Ervin Irodalmi Díjat érdemelt ki verseskötetéért.

Image removed.

Utóbbi elismerés indoklása szerint a Duna utca sajátos hangú hosszúversekből felépített kötet. A hosszúvers mint műfajjelölő kategória mindenképp releváns meghatározás, ám korántsem szűkíti le a lehetséges besorolását e kategória – olykor nem is teljesen tiszta – keretei közé. A Duna utcacímű kötet tudatosan megszerkesztett költői műalkotás. A tudatos szerkesztés a kötet kontextusában véletlenül sem azt jelenti, hogy a versek katonás rendben állnak egymás mellett, hogy az olvasó egy eleve létező, egyetlen igaz és a költő szándékaival összhangban világos jelentést tulajdoníthat a szövegeknek. Talán helyénvalóbb ennek pontosan az ellenkezőjéről beszélni: a kötet versei – az egyedi hangvétel, a köznyelvi beszédhez való közeledés és a szerkesztési elvek által – egy végtelen értelmezési játékot indítanak el az olvasóban. Terék Anna Duna utcájának tizenöt hosszúverse három, egyenként öt szövegből álló ciklusba tagolódik. Az egyes ciklusok címét a könyv címadó versének három sora adja. A három cikluscím – „körbekötni életemet”, „mint aki ráér csomagolni”, „költözés, doboz, pakolás, zsinór” – néhány apró változástól eltekintve majdnem minden szövegben visszatér, de egy versben többször is előfordulhat, Terék Anna refrénként szerepelteti ezeket a sorokat.

Az előbb fölvázolt szövegszerkesztési mód csupán az egyike a költő azon textuális játékainak, amelyekkel a szöveg, még pontosabban az egy-egy címmel megszakított szöveg határait feszegeti. A Duna utcában Terék Anna sajátos szöveguniverzumot alkotott meg, ahol a versek és a kötet egésze mintegy egymásban föloldódva jelenik meg. A versek külön-külön is olvashatóak, viszont számos érv sugallja a kötetegészként való befogadás indokoltságát. A verseken – a körhinta verscímtől kezdve az utazás képzetén és a visszatérő sorokon át a cikluscímekig – a körkörösség, ciklikusság motívuma vonul végig. A csomagolás–élet körbekötése–emlékek elraktározása gondolati egység egy szöveg kivételével mindenhol fontos funkció­val bír. A versek alcímei – családvers, testvérvers, tengervers, pikareszk vers, siratóvers, tézisvers – a költő néhol önkényes, de minden esetben frappáns műfajjelölései mellett mintegy kijelölik a szövegek tartalmát, ám emellett körkörös szövegjátékként is értelmezhetők.

Duna utca műfaji besorolásakor az önéletrajziság fogalma sem elvetendő. A kötetkompozíció ugyanis megengedi a lírai önéletrajzként való olvasást. A versben megszólaló lírai én az első verstől az utolsóig közvetve vagy közvetett úton önmagáról, az emlékeiről, az utazásairól és az ekkor szerzett tapasztalatairól beszél. Az olvasás folyamán különösebb gond nélkül képződik meg előttünk az a hang, amelyről Angyalosi Gergely a következőket írja: „A lírai beszéd szubsztanciálisan megnyilatkozás jellegű, vagyis egy szubjektum beszéde, de olvasóként elidegeníthetetlen antropológiai tapasztalatunk, hogy a vers beszédesemény, vagyis a lírai megnyilatkozást antropológiailag nem tudjuk másként, mint egy beszélő hangjaként befogadni.”1 Ez a hang a megnyilatkozásai által nemcsak önmagát hozza létre, hanem egy jól kirajzolódó és a lírai énhez erősen kötődő narratív struktúrát is megteremt.

A kötet narratív struktúrájának egyik legmarkánsabb jellemzője a történetek térbeli helyekhez való kapcsolása. A születési helytől a pesti esőig tartó ív kiindulópontjához – mely az ismeretek, a meghatározó élmények tere, s elsődleges tapasztalatként, a narratív struktúra legfontosabb viszonyítási pontjaként határozódik meg – a birtokolhatóság képzete társul. A versbéli én számára a Duna utca mint hely és mint a személyiség elidegeníthetetlen része kettős kötődést garantál: úgy is a személyiségstruktúra elidegeníthetetlen része marad, hogy a tér- és időkoordináták megváltoztak, és a versek olvasása folyamán a szövegek egyre távolabbi helyeket hívnak mozgásba. A Duna utca felé mutatott – a lírai én által érzett és az ő hangján továbbadott – kötődés bizonyos értelemben a szubjektívtől az „objektív”, a tárgyilagos felé közelít, ugyanis mind az idő-, mind a térbeli eltávolodás külső, egyre személytelenebb látószöget hoz létre. E változó keretek sem képesek kimozdítani az első emlékek helyét a versek centrális pozíciójából, azonban – a sírás, a könnycsepp motívumának gyakoribbá válásával párhuzamosan – egyre inkább lazítják a lírai én és saját emlékei között meglévő viszonyt. Az utolsó versben, a pesti esőben címűben a birtokolhatóság, a saját, az elidegeníthetetlen emlék képzete mintha átadná a helyét a széttartásnak, a csúszásnak, a dezorientáció tapasztalatának. A történetmondás akkori jelen idejében az emlékek közé terelt Duna utca szerepét a konkrét, kézzelfogható Duna szétfolyó képe veszi át.

A Duna utca nemcsak a helyváltoztatás aktusával kirajzolódó térképzetek origójaként van jelen a szövegben. E helyhez kapcsolódik ugyanis az emlékezet munkájának elindítása is: a Duna utca nemcsak egy térbeli koordinátákkal meghatározható toposz, hanem a lírai alany emlékezetstruktúrájának alapja is. Terék Anna írásai egyúttal emlékversek is. A lírai én szólamaiban kivétel nélkül emlékek, emlékképek térnek vissza. Az emlékezés terei nyílnak meg a versolvasó előtt, amelyben a gyermeklét, a felcseperedés, az első és az azt követő szerelmek, a városok, érzelmek és érzékletek egymást át- és átszövő bonyolult hálózatai rajzolódnak ki. A versek emlékezésének egyik fontos szegmentuma az utazáshoz kapcsolódik. Az emlékezés néhol az utazásra irányul – lásd például a pirkadat Rovinjban, külFÖLD és a lassú Párizs –, máshol maga az utazás indítja be az emlékek láncolatát (lásd például „a múltkor a buszon eszembe jutott / a ringlispíl” szöveghelyet a körhinta című poémából). A kötet verseiben utazás és helyhezkötöttség, odatartozás és távolság, érintkezés és elszigetelődés kettőssége lépten-nyomon felszínre kerül. Az előbbi tényezők közötti feszültség mintha az emlékek tárgyiasulását hozná magával: az emlék elveszti fogalmi jellegét, és valami olyanná alakul, amit a törülközőhöz hasonlóan az utazó ruhái közé lehet hajtogatni, illetve be lehetne építeni a személyiség struktúrájába. A fent vázolt folyamathoz hasonlóan a kellemetlen, terhes emlékek a törléskor tárgyakként határozódnak meg („szerettem volna / a villamosmegállóban / felejteni minden / gondolatomat”, a Kékgolyó utcában).

A kötet minden szövegében a lírai én arca lesz az érzelmek megjelenésének, ezáltal pedig olvashatóságuknak a helye. Az érzelmek döntő többsége a látásérzékeléshez kapcsolódik, a szem mint érzékszerv a kötet narratív struktúrájának elidegeníthetetlen szegmentuma. A lírai én a kül­világról szerzett tapasztalatait hangsúlyosan a látás érzékszerve által sajátítja el. A szöveg egészén végigfeszülő vizuális éhség a kíváncsiságot enyhítő balzsam („én mindig szerettem volna / megnézni, milyen / az, / amikor a kéménymélybe / ólomgolyót engednek”, Duna utca) megtestesülésétől a külvilág, a Másikként szembekerülő idegen entitásra irányuló potenciális veszélyforrás („a fiúk félnek a tekintetemtől, / nem szeretnek belenézni, / mintha látnák benne, / hogy mikor fognak meghalni.” Kunigunda útja) képéig számos változatban és módon jelen van. A szövegek egy részében a külvilág és a lírai én közötti kapcsolatteremtés kudarca – és ezáltal az idegenségérzés létrejötte – a felek közti vizuális kapcsolat lehetetlensége miatt jelentkezik („…ebben a városban / nincsenek tekintetek, / ebből a városból nem lehet / kitekinteni, menekülni / kéne, de látni sem lehet innét / a kiutakat.”, külFÖLD). A látásérzetek gyakorisága és a narrációban betöltött szerepe okán talán nem túlzás azt állítani, hogy Terék Anna második kötetének befogadásakor az utazás-helyváltoztatás és az emlékezés mellett a vizuális érzékelésre kell(ene) a hangsúlyt fektetni.

A fentiekben tárgyalt látásérzékeléssel rokon motívum a könnyezés. A lírai önéletírásban (illetőleg „önéletmondásban”) a múlttól távolodva, a jelenhez közeledve az archoz a sírás gesztusa, a könnyezés „tevékenysége” társul. Véleményem szerint a tevékenység szó használata az adott kontextusban igenis indokolt, ugyanis a kötet vége felé haladva a sírás egyre nagyobb teret kap, lásd például a Kékgolyó utcában című vers alábbi szöveghelyeit: „azon a télen is / túl sokáig hullott a hó.”, illetve „minden reggel kikristályosodott / könnycseppek szorultak / a szemhéjaim alá.” Az eső, a sírás és a könnyezés az esőcsepp-könnycsepp analógia révén a kötetzáró költeményben már komplex motívumrendszert teremt – és egyúttal markánsan, szövegszerűen beemeli az olvasó horizontjába a magyar irodalom egyik legidézettebb szerzőjének talán legismertebb alkotását, József Attila A Dunánál című versét. A lírai énnek az emlékek tereitől távol az idegenség képzetével is szembesülnie kell. Több versben szó szerint tematizálódik az állandó, a levetkezhetetlen kisebbségi lét okozta idegenségtapasztalat. A lírai én vajdaságiként, vajdasági lányként, szerbként és szerb lányként – sőt a délszláv háború aktív résztvevőjeként – sokszorosan az idegen, a kisebbségi pozíciójában találja magát. Ugyanígy idegenként prezentálódik azokban az esetekben is, ahol a tapintás mint kommunikációs tapasztalat csupán vágyott állapotként, pontosabban az állapot hiányának formájában érhető tetten („itt nem simulnak / a nőkhöz a férfiak, / nem érintik a vállukat, / nincsenek véletlen / egymáshoz hajlások.”, külFÖLD).

Az emlékezés, az én és a másik viszonya mellett a nyelvhasználat, a nyelviség, a kifejezhetőség is megkerülhetetlen szempont a Duna utcáról szóló beszédben. A lírai én világlátását kezdetben a nyelvi sík helyett az emocionális meghatározók alakították. Az idő múltával ezt a szerepet a nyelv veszi át, a lírai én azonban kétkedve fogadja utóbbi kódrendszer alkalmazhatóságát. Érzelem és nyelvi kifejezés, a nyelvi eszközökkel történő leírhatóság kérdése ugyanis az identifikációs kísérleteire is hatással van, sőt, néha ki is siklatja azokat.

Terék Anna a Duna utca című kötettel olyat tett, amire csak a legjobb lírikusok képesek: úgy kötődik a magyar irodalmi hagyományhoz és a kortárs lírai beszédmódhoz, hogy közben saját hangjából is a legtöbbet és a legjobbat tudja adni.

1 Angyalosi Gergely: A lírai személytelenség kérdéséhez. In Uő: Kritikus határmezsgyén.Csokonai Kiadó, Debrecen, 1999. 29

Elolvasom
Manipulációk könyve (Bicskei Gabriella Puha kert című kötetéről)
(Irodalmi Szemle. 2014/5.)

Manipulációk könyve

(Bicskei Gabriella Puha kert című kötetéről)

A kötet – kis túlzással élve – több kérdést szül, mint amennyit megválaszol. Hol terül el a címben foglalt kert? Milyenek a növé­nyei? Van-e benne almafa, és ha igen, vajon itt született-e az eredendő bűn? Esetleg ez a kert a világ kicsinyített mása, vagy netalán ez a Paradicsom, ahol maga Allah a kertész?

A vég nélkül sorolható kultúrtörténeti utalások nem csupán problémafelvetésként érthetők, sokuk részválaszt adhat arra a kérdésre, mi­lyen jelentéseket takar a kert évezredes to­posza egy kortárs vajdasági magyar prózaíró művében? Bicskei Gabriella Puha kert című kötetének legnagyobb erőssége – s egyben nóvuma – a kert- és térképjelentések nyitva tartása, a lezár(hat)atlanság lebegtetése. Ez a térforma ugyanis nem behatároltságával hat, hanem épp ellenkezőleg: a határhelyzetek, a határátlépések alkotásává avatja a prózamű­vet.

A Puha kertet célszerű olyan feltárul­kozásként olvasni, amely révén nem jutunk közelebb magához a címben megjelenő fo­galomhoz. Számomra a kert képzetkörében tett kirándulás már pusztán a tengertől tör­ténő elkülönböződése miatt is kifejezetten lélekemelő volt. A vajdasági magyar iroda­lom önmeghatározásaiban ugyanis hajla­mos szinte túl nagy fontosságot kölcsönöz­ni a tengernek. Nem mintha ezzel bármi probléma volna – Tolnai Ottó sok-sok évvel ezelőtt elhangzott mondatai a ma horizont­jából visszatekintve nem teherként, hanem termékeny ősforrásként értelmeződnek, a vajdasági irodalom vízképei pedig tucatjával sorolhatók Danyi Magdolna palicsi verseitől Terék Anna Duna utca című kötetének víz­metaforáiig. Ám üdítő színfoltként hatna, ha a közeljövőben a fiatal alkotók – a képletes beszéd síkján – beállhatnának „a kert köze­pébe”, esetleg „a diófa alatt asztalnál olvasnák újra klasszikusainkat, vagy épp „a vajdasági cédrus árnyékából” bújnának elő.

Egy lépéssel közelebb kerülve a Puha kerthez: az allúziók, az apró szöveghelyek azt az érzést kelthetik, hogy a mű ezer szál­lal kapcsolódik Juhász Erzsébet prózavilá­gához. Ha irodalmi viszonylatok mentén szeretnénk elhelyezni Bicskei Gabriella pró­záját, akkor meglátásom szerint sokkal több van kötetében az előbb említett szerző talán legfontosabb művének tekinthető Határre­gényből, mint jelenleg sejtjük. Mindkét mű alapmozzanata a bejárható térhez köthető je­lentéspotenciál. A Puha kertben a mozgáslét, az állandó úton és térben levés tapasztalatát nemcsak a szólamváltások, a rövidebb, egy­egy jelenet erejéig terjedő beszédrészek ad­ják, emellett ugyanis a tematikai (az európai városokban történő utazások, különös tekin­tettel Londonra) és a vizuális (gondolva itt a szöveg jelentéssíkjait multiplikáló térkép­manipulácókra) síkok is ezen dimenziót he­lyezik előtérbe.

Túllépve az irodalmi szövegpéldákon el­mondhatjuk, ez nem a varázsló kertjének tere és ideje: itt nincsenek rablók, a virágok pedig – ha egyáltalán vannak – csöppet sem színesek és vonzók. Csábító illatok helyett gyűrődések, a metamorfózis helyébe olykor illékony, olykor szilárd határképző vonalak kerülnek, a kulisszákat mozgató varázslót a heterogén tartalmak egybejátszása cseréli fel, a távoli országok folyóinak, útjainak térké­pei pedig talán nem is olyan távoli vidékek szövegbeli jelei. Nagyon érdekes – és a kötet finom humorát domborítja ki – az a szöveg­rész, ahol a gyermek narrátor házi feladatát ismerteti az olvasóval. Ebben a fejezetben a fikció tanulsága alapján elbeszélőnk Miért fé­lünk a növényektől címen írott beszámolóját olvashatjuk, amelyben különféle gyógy- és haszonnövényekről értekezik. A kötet illuszt­rációs anyagaként szolgáló elmosódó, kon­túrjait vesztett térképtöredékek véleményem szerint elválaszthatatlanul összeforrnak a szöveggel és teljessé teszik a határjáték jelen­téstartalmait. Keresve se lehetett volna jobb képanyagot találni Bicskei Gabriella köteté­hez Sagmeister Peity Laura munkáinál, ame­lyek egyszerre tárják fel előttünk az idegen világ hozzáférhetetlenségét és a kartográfia jelei között bolyongó érdeklődő otthonos nyugalmát. A mű szervezőereje semmiképp sem az oksági viszonyokon alapuló logika: számos helyen épp ez a fogalomkör számoló­dik fel, ilyen például a térkép pontossága és a cselekmény konkrét helyének gyakori elhall­gatása közötti feszültség, vagy az a szöveg­példa, ahol az elbeszélő megmondja, hányan tartózkodtak egy adott helyen, majd eggyel kevesebb szereplőt nevez meg. Az akár ars poeticaként is meghatározható felcserélhető­ség opcionális jellege lengi körül a szövege­ket: „Sétálok az időben, míg te a kertben, úgy sétálok a kertben, mint te az időben, közben meg sem mozdulok” (68).

Véleményem szerint amennyiben a Puha kert nyelvezetét a szövegtöredékek, a félben maradt történetek felől értelmezzük, akkor azt nem helyénvaló – az eddigi kritikai han­gok által többször is felvetett – negatívumként kezelni: a szöveg terében ezek ugyanis teljes értékű közlések, amelyek szerves alkotórészei Bicskei Gabriella textuális világának. A sze­replők bármiféle előzetes információ nélküli szövegbe léptetése, a szűkszavúság, a félmon­datok, a hiányos közlések messzemenően nem gyengeségei, hanem világteremtő eljárásai a kertnek és a kötetnek egyaránt. Minden apró mondat, a tömör szövegmondatokba burkoló­dzó közlések egyszerre teszik lehetővé és meg is nehezítik a szövegben történő tájékozódást. Az elbeszélő hangok váltakozása, a narrátori pozícióban rejlő lehetőségek kiaknázása – egyfajta kísérletezésként, a szöveg teherbíró képességének teszteléseként – talán nemcsak az egységes szólam széttöredezését, hanem a jelentések és a jelentéseket megteremtő közeg pluralitását is magával vonja.

Bicskei Gabriella a fiatal vajdasági magyar irodalom élvezetes és véleményem szerint kifejezetten fontos művét állította az olvasó elé. A szerző prózája a hagyományokhoz tör­ténő visszanyúlás mellett egy sokáig hallgató prózaírói tehetségről lebbenti fel a fátylat. A Puha kert írója bebizonyította, hogy széles olvasóközönség előtt is értéket tud felmutat­ni. Első kötete véleményem szerint egy figye­lemre érdemes saját hang bizonyítéka, s nem csupán „kertelés”.

(Bicskei Gabriella: Puha kert. Forum– JAK–Prae.hu, Újvidék/Budapest, 2013, 114 oldal, 400 dinár)

A kimondatlan poétikája - a néma érzelem (Darvasi László, Kukorelly Endre, Lovas Ildikó prózája)
(Hungarológiai Közlemények. 2011/2., p. 117–125.)
A transzformatív jelentések költészete
(Híd. 2014/7.)
Egy szabályosabb életmű genezise (Referencialitás és önreflexió Tolnai Ottó Világítótorony eladó című szövegében)
(Hungarológiai Közlemények. 2012/3.)
A kultúra mint a kívülállás diskurzusa Végel László prózájában
(Hungarológiai Közlemények. 2013/2.)
„E prófé megír” (Orcsik Roland: Legalja)
(Híd. 2021/5–6.)
Monetaristák – az értéknarratíva és a pénzmetaforika (Elbeszélésvetületek Sinkó Ervin Optimisták című regényében)
(Híd. 2016/6.)
Ambivalens terek – érzelemjelentések a kortárs vajdasági magyar prózában
(Híd. 2017/6.)
Szakirodalom az alkotóról
Balkáni metamorfózis
Szerző
Elolvasom
Marx meghalt
Szerző

Marx meghalt

PATÓCS LÁSZLÓ: VEZETI A NÉPET

Patócs László nevét leginkább főszerkesztőként, kritikusként, irodalmárként ismerhette az irodalmi közönség, így sokakat meglepetésként ért, hogy 2019 tavaszán egy kisregénnyel jelentkezett. A kedvező debütáló légkör ellenére a könyv körüli kritikai párbeszéd mégis mintha késlekedne. Jelen írás a kisregényt övező hallgatást igyekszik feloldani.

A könyv első pillantásra rosszfiúságot sugall. A borítón egy Molotov-koktélt láthatunk. A rejtett alanyú cím – a szerző nevével együtt olvasva – tréfás visszaélésként értelmezhető: Patócs László vezeti a népet.

A fellapozáskor szembeötlő robosztus mondatszerkezetek nagy vállalkozókedvet, a paratextusok komoly tudatosságot és szerkezeti átgondoltságot sejtetnek. A gyanú hamar beigazolódik. A szerző tudományos előélete erőteljes nyomott hagyott a könyvön: kifejezetten intellektuális kísérleti próza született, amely a társadalmi egyenlőtlenségek empirikus és teoretikus tapasztalatai felé fordítja figyelmét.

A gondolati és nyelvi telítettség azonban komoly terhet ró a szövegfolyamra. Meglehetősen nehéz tájékozódni a regény világában az elbeszélés szűk fokalizációja, az elnyújtottan és aránytalanul adagolt információtöredékek, a fragmentumelvű csapongás és a sokszor túlterhelt mondatkonstrukciók miatt. Az elbeszélő hangsúlyozza is, hogy nem számítanak az elbeszélés konkrétumai – például a nevek. Emellett a cselekményvezetést is a teljes kiszámíthatatlanság jellemzi. Az olvasó bizonytalansága (olykor tanácstalansága) az utolsó oldalakig megmarad a különböző narratív fordulatok miatt – bármikor bármi megtörténhet. A kisregény végére mégis összeáll egy fejezetenként más-más arcot mutató, titokzatos történet.

A mű főhőséről, Ladislav (máshol Andrej) Brozovićról is keveset tudunk meg. Tételszerűen summázva: hat éve él a városban Marx nevű kutyájával, szociálisan rendkívül érzékeny, mégsem találja a társadalomkritikus irányultságának kibontakozási lehetőségeit; a műveltsége alapján valószínűleg humán értelmiségi, valamiért mégis különböző iratokat és könyveket pakol a munkahelyén; fotografikus memóriája van, és általában csak marginális részletek kötik le a figyelmét (talán innen a szociális érzékenység), melyekről rendszerint hosszasan beszél álmában.

Az első fejezetben a – meghalt kutyáját gyászoló – elbeszélő sétálni indul egy megnevezetlen, viszont Szabadkára és Újvidékre igencsak emlékeztető városban. A kezdetben múlt idejű, majd néhány oldallal később (számomra megfejthetetlen okokból) jelen időre váltó elbeszéléséből megismerhetjük a város nincstelenjeinek, elesettjeinek életét, a jól ismert és biztonságos civilizáció alatt tengődő, felfoghatatlanul mindennapi nyomort. Először egy pékségben keveredik felkavaró incidensbe egy hajléktalannal, majd találkozik egy Timi nevű lánnyal, akire többször is utalás történik a későbbiekben, ám a találkozó pontos történéseiről nem igazán tudunk meg semmit. Később fetrengő hajléktalanokat, dologtalan kéregetőket, kiszolgáltatott pincérlányokat, kiközösített szellemi fogyatékosokat, magukban beszélő elmeháborodottakat figyel meg az inkognitó mögé rejtőző, bizonytalan identitású elbeszélő. „A tétlenségem megbocsáthatatlan, most sem fogok lehajolni senkihez” (16) – ostorozza magát, miközben különböző falfirkákon és titokban terjesztett röplapokon megváltást hirdet egy N.O.R.K.A. nevű szervezet.

A narráció a legkevésbé sem történetközpontú: szenzuális, emocionális és asszociációs megközelítés jellemzi. Az elbeszélés célja a külső környezet és a narrátor tudatának plasztikus nyelvi láttatása. Az (ön)elbeszélő instabil azonosságtudata és megkettőzött identitása talán éppen az önészlelés és a külső érzékelés hermeneutikai és narratológiai anomáliáinak eredménye. Ám hiába a lírai igényű mondatfűzés és a fülszöveg ígérete (a megadott interpretációs keret): a túlzott információhiány, a beékelődő jelöletlen autonóm egyenes beszédek és az elméretezett töredékesség miatt az összekuszálódott beszédfolyamból nem születik várospoézis, sem átélhető dramatikus narráció.

A második fejezet utolsó oldalaitól egészen felgyorsul a cselekményvezetés. Brozović kilátogat egy szabadtéri politikai rendezvényre, ahol egy monumentális terrorcselekmény szemtanúja lesz. Az akció vezetője egy misztikus kisugárzású nő, Norka (később Mirjam, az előbbi nevet a főhőstől kapja a terrorszervezet neve alapján), aki a Mátrix akciójeleneteit idéző harcokban végül nem tudja megölni célpontját, az éppen beszédet tartó városvezetőt. Az események alatt Brozović megsebesül, és elveszíti az eszméletét. A következő fejezetben a terrorszervezet vezérének lakásán ébred, akihez egészen ambivalens érzések kötik. Heves veszekedéseken és szenvedélyes szexuális aktusokon keresztül ismerkedik meg az idegesítően kiegyensúlyozott, démoni szépségű nővel. Pár nappal később Norka feladattal bízza meg, egy gyűrűt kell átadnia a lány egy régi ismerősének.

A cselekmény felgyorsulásával egészen megváltozik a szövegszervezés. Továbbra is megmarad a belső perspektíva, viszont olvasmányosabbá és rendezettebbé válik a narráció, párbeszédekkel telik meg – amelyek már idézőjelben, külön mondatokba szedve, tördelve olvashatók. Felmerül a lehetőség, hogy Brozović álmában mesélte el a korábbi, töredékes szövegkuszaságokat: „És pontatlan az információd, egy tömeggyilkosság előtt talán nem amatőrökkel kéne követtetni és az életemben turkálni, a nevem Ladislav.” „Nézd, Andrej, az megvan, hogy álmodban szeretsz fecsegni…?” / „Mit mondtam?” / „Furcsa dolgokat.” (71), majd később: „Andrej, ne legyél naiv. Mondtam, hogy éjszakákon át fecsegtél nálam, emlékszel? Sok hülyeséget beszéltél, de pár hasznos információt is megosztottál velem” (89). Bár ennek az értelmezésnek némileg ellentmond, hogy valamivel korábban kifejezetten az írás aktusára tett utalást az elbeszélőhős: „a hab és a fogantatás Timiben forrt egybe, nem sokat beszél, a mondatai külön írásjeleket sem érdemelnek” (12).

Brozović a találkozást követően tanúskodni készül a terrorcselekmény ügyében. Ám mielőtt bármit bevallana az őt kihallgató rendőrtisztnek, kiderül, hogy a hatóságok követték és álmában lehallgatták, így már sikerült is likvidálniuk Norkát. A legutolsó fejezetben a hazafelé tartó Brozović összetalálkozik Norkával, és megtudja, hogy a lány helyett a régi ismerősét fogták el, amelyben Brozović a gyűrű átadásával a tudtán kívül is segédkezett. A lány beszámol a saját élettörténetéről és a terrorcselekmény valódi okairól is: egy Franciaországban történt erőszakos támadás miatt vált elesetteket gyámolító gyilkos önbíráskodóvá, majd a hatalom szolgálatába állt, miután a hazai hatóságok homlokterébe kerülvén a mentális egészségét vesztett édesapja életével zsarolták. Azt is megtudjuk, hogy valójában a hatalom legfölsőbb körei várták el Norkától a jól megtervezett, forgatókönyvszerű terrorcselekményt, hogy a későbbi rendteremtéssel erősítsék a fennálló rendszer legitimációját. Az utolsó sorokra Marx – sokszor felidézett – halála is szimbolikus jelentéssel telítődik, amikor feltárul a kikezdhetetlen, mindent átszövő hatalmi struktúra működése Brozović előtt.

A szövegegészből kiemelendő néhány egészen izgalmas leírás. A döglött kutyáját maga után vonszoló, igazságos társadalomról prédikáló hajléktalan bravúrosan tükrözi a később kibontakozó halott Marx kutya motívumát is: „a rendetlenek mintapéldánya, […] a legnagyobb kincse a hangja, az egyetlen, akivel szót váltottam, ritkaságszámba megy az utcákon, a sétány legalján énekelt, mint elárulta, szerintem igazat mondhatott, napról napra ugyanazt a dalt kántálja, […] jópofa kutyája is van, angyalom, így hívta, mindenhova magával viszi, akkor már egy hónapja döglött lehetett, a nyakán pihent a keze, ujjai feltúrták a sűrű foltokban hulló szőrt, közös, nagy munka is kellene, erőtlen nyugalmat árasztott, rám is átterjedt higgadtsága, elteltem a beszédétől, melyben mindenki részt vesz és mindenki javára cselekszik, ezek voltak az utolsó szavai, folytatta az éneklést […] tovasétált, a póráz végén lógó húscafat felkavarta a járda porát, erről szól a cselekvés, olyan világot akarunk ennek a mainak a helyén, ahol a paloták tövén nem lézengenek hajléktalanok, ahol nem lesz szegény és gazdag, és a szegények nem mennek le kutyába, ahol az alávalók legszebb perceiket is egyedül töltik, lehetőleg kevesen vannak és szigorúan némák […] ” (22–23). Érdemes kicsit hosszabban idézni a fogyatékos gyermekek leírásával foglalkozó – kiválóan sikerült – textusokat is, amelyek eredeti módon, egyszerre elevenítik fel Konrád György A látogató című regényét és a kortárs líra testpoétikai megfontolásait: „András elméje körülményes, fölfogása korlátolt, András technikai műremek, páratlanul értékes precíziós gépezet, egyetlen célja a sebészeti pontosságú kapcsolatteremtés, kehes testének minden ina acélsodrony, izmai helyén csövek, gépszíjak, huzalok és fogaskerekek dolgoznak, ajkai közül nyál helyett valódi gépolaj szivárog, ez megmagyarázná a folyadék színét és állagát, […] nézem Andrást az erkélyről, ő jobbra lent turkál a mélyben, balra fent egy szórólap lengedezik a vezetéken, vékony piros és fehér sávok borítják, a közepén egy madár csőrében kígyó tekereg, hasonlít a kerítés tövében száradó férgekre, elképzelem, ahogy a csatornán és a cseréptetőn felkapaszkodik a drótok magasába, ahogy finomított olajával újjáéleszti a lényeket, akik őrjítő ficánkolásban törnek ki, […] hálából a madár védőburkot von András köré, precíz gépek tervezte szárnyakat ad a mechanikus fiúnak, a huzalokból tollak, a gépszíjból acél szilárdságú, könnyed csontok, a nyálból éles légfúró születik, eleinte bukdácsol a drótokon, de hamarosan erőre kap, kehes teste rutinszerűen sajátítja el az ütemes mozdulatokat, […] András egyre magasabbra hág, maga mögött hagyja a harang elcsukló hangjait, fölcsap a némán szunnyadó vár fölé, megkerüli a szikár óratornyot, hirtelen irányt változtat, […] átsuhan a felhőkön, nyomában a pára fátyla hirtelen széthasad, majd ismét összeforr, András nem számol a túlnyomással és a hővel kehes testéről leolvad a viszkózus, a tollai lángra kapnak finom füstpamacsok csapnak ki a végtagjaiból, […] András tépett szárnyú madárként zuhan vissza a járdára, épp akkor találkozik a gondos kezek gyártotta téglák töredezett széleivel, amikor a postás elhaladna a kapujuk előtt […]” (84–85).

A jól ismert zsánerelemeket működtető akcióthrilleres cselekmény értelmezésében a szövegszervező elemként funkcionáló irodalmi-filozófiai-társadalomelméleti paratextusok és szövegszintű utalások segítenek. A könyvben felsejlik például Karl Marx, Slavoj Žižek, Comenius, E. M. Cioran, Louis-Ferdinand Céline, Maja Solar, Sinkó Ervin és Terék Anna munkássága – a névsor bizonyára egészen hosszan bővíthető. (A megérzésem szerint a regény intertextuális szerkezetét és annak szemantikai hozadékait csak egy komolyabb filológiai alaposságú feltárás volna képes felrajzolni, jelen írásban csak néhány vonatkozás megvillantására nyílik lehetőség.) E vendégszövegek remekül megalapozzák a szövegfolyam atmoszféráját, továbbá segítenek tájékozódni a próza lehetséges interpretációs kereteit illetően. (Erre talán rá is szorul az olvasó.) Emlékeztetnek a meg nem valósult és a létező szocializmus közötti elborzasztó különbségekre, megalapoznak az elbeszélő eszkatologikus szemléletmódjának, továbbá megvillantják egy esetleges politikafilozófiai értelmezés lehetőségét.

Comenius A világ útvesztője és a szív paradicsoma című szatirikus társadalomrajzának és vallásos utópiájának többszöri megidézése nemcsak a regény narratív sémáinak, tematikai hagyományainak megjelölését szolgálja (figyelmeztetve a dezillúziós végkifejletre), hanem emlékeztet, hogy érdemes a művet a regényvilágban útnak induló férfi és a köré szerveződő szereplők szimbolikus, példázatos összefüggésrendszerében (különösen Brozović és Norka viszonyrendszeréből) olvasni. Az elbeszélő számára Norka testesíti meg a társadalmi cselekvés lehetőségét, a lelki katarzis és újjászületés ígéretét. „Andrej, kicserélted-e lelkednek ruháit?” (57) „Ehelyett próbáld felfogni azt, ami körülötted történik, amiről nem beszélnek, noha beszélni kellene róla, és tenni kellene ellene. […] Ne lépj át a földön fekvő testeken, hanem hajolj le közéjük a mocsokba! Még mindig azt hiszed többet ér félrenézni, hiszen úgyis új áldozatok, új prédák születnek minden újabb napra. […] Egy szót se szólsz inkább csak figyelsz, marhaságokat gondolsz, elvagy magadban.” (90) Az elbeszélő szemében titokzatos démonként, mennybéli királynőként, életek felett álló, őrült angyalként megjelenő antihősnő ekképpen nyilatkozik saját társadalmi szerepéről: „Új fényt kellett vetnem a dolgokra, légáramot kellett életre hívnom a megalkuvások és a dogmák pókhálói között, amelyek szüntelenül körénk fonódnak és amelyek között élünk.” (77) Titokzatossága mögött viszont végzetes ellentmondássok rejlenek: erőszakos, törvényen kívüli cselekedetei voltaképpen a fennálló rend legitimációját szolgálják, amelyre már a történet közepén is figyelmezteti a főhőst: „A te félőrültedet egy társadalmi félelem lecsapódása hívta életre, á, ez is milyen hülyeség, és végső soron a rend alapját pont ez a félőrült adja. Ha én nem lennék, megcsinálnák mások.” (77) E ponton a Slavoj Žižek munkásságára történő utalások segítenek a tájékozódásban. A filozófus több írásában is a bűnözés krisztusi természetéről értekezik. Az érvelése szerint a „szent gyilkos” azért vállalja magára az erőszakos tettet, hogy másoknak már ne kelljen embert ölnie. Nem egyszerűen a rend legitimációja érdekében öl, hanem hogy elfedje a rendszer mögött húzódó valódi ősbűnt. Brozović nem túl figyelmes Žižek-olvasó, csak a regény végén érti meg, hogy számára Norka nem jelentheti a megváltás ígéretét, éppen ellenkezőleg, ő a változatlanság biztosítéka. Az ambivalens rajongással imádott szent démon voltaképpen a rendszer mitikus erőszakának, bűnös fundamentumának – annak elleplezését és folyamatos fenntartását szolgáló – kivetülése.

Ahogy az elbeszélő álneve, úgy a regény is egyfajta elkendőzésre emlékeztet. Az utolsó oldalakig bolyongunk konkrétumok nélkül a Vezeti a népet zsánerelvű, de fordulatos cselekményében. A nyelvezet és a narráció kihívás elé állítják az olvasót, ám ezek az elbeszéléstechnikai trükkök mintha csak a regény didaktikus természetét, példázatosságát kívánnák palástolni. A mű voltaképpen társadalomelméleti tételeket mond újra a maga sajátos narratív formájában. Erre erősít rá a főhős olykor vallási színezetű beszédmódja is, amely érezhetően inkább egy intellektuális nyelvi kísérlet (azt hiszem, a szintén idézett Cioran vagy Walter Benjamin stílusának hatására), mintsem átélt transzcendentális tapasztalatok nyelvi leképeződése. A regény szereplői sem igazán plasztikus karakterek, éppen annyi tudható róluk, amennyi a társadalomelméleti konklúzió levonásához szükséges. A didaktikus olvasatot nyomatékosítja az az életszerűtlenség is, hogy Brozović a sétája során egy Comeniusnak nevezett hajléktalanra gondol, majd a regény végén kiderül, hogy Norka első fontosabb olvasmánya éppen Comenius regénye volt. Másutt a főhős azt a Louis-Ferdinand Céline-sort idézi egy erotikus aktus során, amelyet korábban Norka magában beszélő, őrült apjától hallott a városban. Emellett a narrátor-hős az elbeszélésen kívüli, fejezeteket megnyitó paratextusokra is képes utalni (pl. Zeuxisz és Parrhassziosz – Žižektől idézett – története). A szereplők nyelvét egy meglehetősen behatárolt, leginkább az olvasói értelmezés szempontjából kiemelt jelentőségű szöveguniverzum alakítja, ahogy a nem igazán ismert kulturális hátterük, élettörténetük és a műveltségük is a mű intertextuális és teoretikus utalásrendszerének van alárendelve.

A Vezeti a népet olvasásakor óhatatlanul is a Comenius-regény alcímének bizonyos sorai juthatnak eszünkbe: „ezen a világon és minden dolgaiban egyéb sincs, mint tévelygés és tántorgás, tülekedés és törtetés, csalárdság és álnokság, nyomorúság és bánat, s a vége mindennek csömör és csüggedés”.

Owaimer Oliver

Interjúk
Elolvasom
A Híd a kultúránk minden szegmensére fókuszál
Szerző

A Híd a kultúránk minden szegmensére fókuszál

Interjú Patócs Lászlóval, a Híd folyóirat új főszerkesztőjével

Patócs László a Híd folyóirat új főszerkesztője. A Kilátó eddigi szerkesztőjét új feladatköréről kérdeztük.

Hol helyezkedik el a Híd az egyetemes Kárpát-medencei folyóirat-történetben és -kultúrában?

– A folyóirat eddigi évtizedeit, vagyis az említett struktúrába történő beágyazottságát több szempontból is meg tudjuk közelíteni. Ha azt vesszük figyelembe, hogy a Híd az 1934-es első évfolyamtól kezdve – csupán néhány év kivételével – szinte folyamatosan jelen van a folyóirattérben: jelentős történeti hagyományról beszélünk. A térség egyik legrégebben alapított, ma is megjelenő folyóiratának szerepe minden főszerkesztő vállára komoly terhet helyez. De arról sem feledkezhetünk meg, hogy az idő csupán az egyik megközelítési lehetőség a sok közül. Talán ennél fontosabb a vajdasági és a magyar kulturális élet jelentősége. A munkásmozgalmi éra idejére eső, első időszaktól kezdve a lap a mai napig betölti szerepét: Majtényi Mihály főszerkesztői korszakától kezdve a folyóirat egyértelműen a kultúra különböző aspektusainak megjelenítésére és alakítására fókuszált. Ettől kezdve a Hídban kimozdíthatatlan és megingathatatlan a kulturális diskurzus elsődleges pozíciója. Elég csak belelapoznunk az elmúlt évfolyamokba, amelyekből világosan látszik, hogy Faragó Kornélia, az előző főszerkesztő is ezen alapelv mentén folytatta, s emelte magas szintre – kiegészítve egy lényeges elemmel: jelentős teret adott a legfiatalabb, pályakezdő és/vagy a hangjukra ekkor rátaláló generációnak. Utóbbi kockázatot is hordoz magában, de véleményem szerint ez esetben termékeny és eredményes lépés volt.

Milyen követelményeknek kell megfelelnie napjainkban egy elsősorban irodalmi jellegű print folyóiratnak, és hogyan tud eleget tenni ezeknek az elvárásoknak a Híd?

– A Híd folyóirat a kultúra egyes szegmenseire – a vajdasági magyar, de az egész magyar nyelvű szépirodalomra, tanulmányra, kritikára, képzőművészetre, színházi életre, illetve a fordítások és bírálatok által beépülő délszláv irodalmi termékekre – történő fókuszálással arra vállalkozott, hogy önmaga teljességében, ámde az értékszempontok következetes és állandó betartása által mutasson rá a vajdasági magyar, az egyetemes magyar és a délszláv kultúra legjelentősebb tendenciáira. Az egyes területek ugyan önmagukban is jelentősek, igazi kuriózumukat azonban a gondolkodásbeli tendenciák szerkesztés és tudatos koncepció révén megvalósuló mélyreható összefonódása adja. A kiemelkedő prózai, lírai és drámai szövegek egyrészt valós képet mutathatnak a legerősebb vajdasági és a magyarországi irodalmi tendenciákról, másrészt pedig alapot képeznek a már említett folytonos hagyományteremtés továbbviteléhez. Egyetlen nyomtatott irodalmi folyóirat sem létezhet anyagi támogatások és szerzők nélkül – az előbbi a pályázatok feltétele, vagyis külső tényező, az utóbbi pedig az eddigi alkotók megtartása mellett az új szerzők bevonásával stabilnak tekinthető.

Milyen módon biztosítja a hagyományok folytonossága és a megújulás közötti egyensúlyt az ,,új” Híd?

– A folyóiratban való gondolkodás nem feledkezhet meg a hagyományelemekről, egy – a Hídnál is, de a legszínvonalasabb folyóiratok mindegyikében – erősen kirajzolódó szerkezeti és szerkesztési vonal továbbviteléről. Ám ahogy a művészeti kánonok, így ezek sincsenek kőbe vésve: a hangsúlyok átgondolása, a folyóirat-számonkénti egészséges dinamika nem az említettek felszámolását, a hagyománytörés túlhevített gesztusát, hanem az alakulás elhanyagolhatatlan lényegiségét jeleníti meg. A hagyománytényező a Híd esetében vitathatatlan: a több folyóméternyi szám együttese nem csupán méretében, hanem a szövegek jelentőségében sem kérdőjelezhető meg. A Híd szerzői gárdájának tehetséges fiatal írókkal, kritikusokkal történő gazdagítása, az új generációk hangjának és látásmódjának a folyóirat-struktúrába történő építése kardinális kérdés mind a hagyományalakítás, mind pedig a szövegek esztétikai értékének fenntartása, az új szövegpoétikák folyóiratbeli megszólaltatása és a kritikai perspektívák kitágítása okán. Mindehhez remek alapot ad a folyóiratban évek óta jelenlévő Híd Kör alkotói gárdája, de ebben nemcsak ők, hanem minden tehetséges alkotó szerepet kap. Az előző időszakokra fókuszáló összevetés alapján leszögezhető, hogy érezhetően nőtt a folyóirat kritikáinak és tanulmányainak elméleti megalapozottsága, ezáltal pedig a Hídban színvonalas, a teoretikai gondolkodás új áramlatain alapuló tanulmányok jelentek meg. Az irodalomelméleti, narratológiai és filozófiai apparátus tanulmányokban történő visszaköszönése révén kimagasló szövegek kaptak helyet a folyóiratban, e szemléletmód jövőbeli érvényesítése is szerves részét adja az értékorientált szerkesztéspolitikának.
Vannak-e olyan irodalmi, művészeti, társadalomtudományi területek, illetve műfajok, amelyekre a jövőben nagyobb hangsúlyt kívánsz fektetni?

– A folyóirat eddigi szerkesztési gyakorlata is az egyensúly jegyében zajlott, a lehetőségek teljes kihasználása mellett – ne feledjük el, a Híd önmeghatározásában irodalmi, művészeti és társadalomtudományi profil szerepel. Minden olyan szöveg, tanulmány és írás helyet kap, amely gazdagítja a vajdasági magyar kulturális hagyományt, amely lényeges művészeti-társadalmi jelenségekre reflektál, ezáltal pedig nemcsak izgalmas és kiemelkedő olvasási élményt garantál, hanem az önmegértésünket is segíti. A Hídban csakis olyan szövegek kerülnek be, amelyek ténylegesen esztétikai, tudományos és kritikai értékeket hordoznak. A folyóirat eddig sem félt a gyengébb szövegek udvarias visszautasításától, a textus javítási szándékkal történő visszaküldésétől, ettől pedig a továbbiakban sem tér el. A folyóirat elsősorban továbbra is szépirodalmi és kritikai szövegeket, tanulmányokat és fordításokat közöl majd, a legfontosabb hívószó, a minőségi szövegtermék figyelembe vételével.

Miként lehetne meghatározni a Híd szerzői gárdáját?

– Elsősorban a vajdasági szerzők orgánumaként tervezi élni az életét, ám magán a Híd szerepén ejtenénk sebeket akkor, ha e tekintetben leszűkítenénk a teret, és nem nyitnánk más régiók alkotói felé. A Híd – ezáltal pedig a vajdasági olvasók is – jóval szegényebb volna, ha a közelmúltban nem publikált volna a hasábjain a teljesség igénye nélkül Balázs Imre József, Esterházy Péter, Konrád György, Márton László, Nemes Z. Márió, Potozky László, Szív Ernő (Darvasi László), Tandori Dezső, Tőzsér Árpád vagy Zalán Tibor. Képletesen mondva: Justitia mérlege itt nincs – s a folyóirat szerepe miatt nem is lehet – egyensúlyban, a vajdasági serpenyőben legalább egy hajszálnyival több alkotó található.

Vizualitásorientált világunkban lesz-e érzékelhető külalaki változás, illetve vannak-e tervek arra nézve, hogy interaktívabbá, hozzáférhetőbbé váljon a lap online felülete?

– Ideális feltételek között az anyagi lehetőségek nem korlátoznák egy folyóirat vizualitását, megjelenési formáját. A Híd markáns, könnyen felismerhető kül- és belalakot alakított ki az évek során, viszont az óvatos átgondolás még abban az esetben is szükségszerű, ha ezáltal egy többéves alakot kell átformálni. A jelenlegi kulturális keretek között pedig elengedhetetlen egy erős, a jelenségekre a nyomtatott verziónál gyorsabban, ámde hasonló alapossággal reagáló honlap. Mindkét kérdés anyagi vetületekkel bír, igyekezni fogunk megfelelő környezetet kialakítani mindkettőre.

A terveid szerint folytatódnak-e az elmúlt években megszokottá vált év végi konferenciák?

– Az év elején erre a kérdésre nehéz megalapozott és határozott választ adni – már ami a konferencia meglétét, nem pedig a szervezési szándékot illeti. A Híd konferenciái a folyóirat, és megkockáztatom: a résztvevők, a munkatársak és a szerzők számára egyaránt fontos események, ám pályázatfüggő rendezvényekről beszélve egyértelműen csupán annyit lehet mondani: szükség és igény van rájuk. A lehetséges témaspektrumban szerepel a folyóirat-kultúra sajátosságainak vizsgálata, a vajdasági képzőművészeti hagyomány és a Híd kapcsolata, de akár egyes kimagasló és a vajdasági magyar irodalmi kultúra szempontjából is jelentőséggel bíró életművek megtárgyalása is. Ezek a jelenlegi formájukban csupán óvatos ötletek, hiszen az újvidéki Híd folyóirathoz több tucat olyan életmű, tendencia és a mai szemmel is izgalmas kulturális jelenség kötődik, amely külön konferenciát érdemelne.

Tagságok