Balogh István hetvenéves
Balogh István publicisztikájáról…
…készülök már évek óta írni. Ezt ő is tudja, ezért időnként – némi kaján éllel (vagy talán kicsit szomorkásan?) – rá is szokott kérdezni, hiszen mindenkit érdekel – akár bevallottan, akár látszólag közömbösen, tettetve a közönyt – az ilyen ellene készülő „merénylet”… Az utóbbi időben azonban már nem kérdez, talán puszta ígérgetésnek tartotta, amit mondtam, egyébként is igen termékeny, mindig egy újabb írás foglalkoztatja, én pedig részben az elmaradozó érdeklődése által kiváltott bűntudat miatt, részben pedig születésnapi köszöntés fejében is, most hozzálátok. Az eddigi halogatás oka kicsit talán tudat alatti büntetés, amiért annak idején magyartanárként „megfertőzött” az irodalom és a folklór szeretetével, aztán otthagyott bennünket, más munkahelyre távozva; népdaléneklő zengő hangját csak nyolcadikban feledtette Tőke István a maga lebilincselő előadásmódjával, no meg kétnyakú hawaii gitárjával, amit időnként behozott órára, s kinyitotta számunkra a világot. Akkor persze még nem gondoltam, hogy egykor majd én is hasonló bűnt fogok elkövetni, erkölcsi jog híján tehát nem tehetek neki szemrehányást, annál is inkább, mert egy hosszú parabolát leírva ő visszatért a katedrához, én viszont nem. (S önző módon csak remélhetem, hogy hozzá hasonlóan iskolából való távozásomkor én is némi űrt hagytam magam után.)
A fenti cím félrevezető, tehát az elején tisztázandó: a „publicisztika” kifejezést itt most tágabb értelemben szeretném használni, tehát a szépirodalmi ténykedését is bátorkodom idesorolni, annál is inkább, mert nála olykor nehéz meghúzni a határokat, s nekem nincs is olyan sokoldalú képzettségem, hogy őt bárhova beskatulyázzam. Nyilván ő sem a verseiről, kisprózáiról esetleg kialakult irodalomkritikámra, hanem inkább életművének néprajzi vagy helytörténeti vonatkozásairól alkotott véleményemre kíváncsi. No mármost, ilyenkor mindig néhai Bodor Anikó mások által vagy általa kitalált, de szívesen idézgetett hasonlatai jutnak eszembe: vagyis nem szeretnék indigó lenni, ami mindent befog, vagy azt gondolni, hogy mert vezetem az áramot, jó villanyszerelő vagyok. A néprajzhoz csak annyit értek, amennyi az interdiszciplinaritáshoz szükséges, attól pedig pláne messze vagyok, hogy irodalmi alkotásokat néprajzkutatói szemmel boncolgassak. Igaz, néprajz és helytörténet gyakran összemosódik, különösen ha utóbbit tágabb értelemben, „helyismeret”-ként tárgyaljuk, mert akkor gyűjtőfogalomként csakugyan sok minden belefér.
Ha már Bodor Anikót említettem, a 800 éves Zenta ürügyén ki kell térnem az 1960-as évekre, hiszen 1966-ban ugyanezt a jubileumot ünnepelték, csak éppen a 750.-et. Nagy energiák szabadulhattak fel akkor: mintha a város magára eszmélt volna, keresni-kutatni kezdte identitását, előbb csak a hely történetét, majd folklórját, végül pedig művészi-szépirodalmi megnyilvánulások röppentek fel sajátos stílussal, nyelvezettel, egy olyan renden belül, amely nemigen tűrte a nemzetit, adva volt tehát a lokális keret, elég tág azonban ahhoz, hogy egy ideig mindenki jól érezze magát benne. Nem sorolnék fel neveket, mert méltatlanul talán kihagynék valakit. Ekkor tűnt fel Ő is, kicsit mindenbe belekóstolva, s ami ízlett neki, abból tanárként felénk is sugárzott valamicskét. A hetvenes évek kedvezőtlen politikai visszarendeződése aztán mély nyomokat hagyott a városban is, beállt a szélcsend, az állóvíz; csupán a városi múzeumban gyúlt ki a fény, hiszen ekkor költözött (mai reményeink szerint is) végleges helyére, nyíltak meg első állandó kiállításai, s kapott korszerű képtárat. Ő ellenben eltűnt a szemünk elől, s majd 1982-ben Újvidéken egy évre újból a tanárom lesz, csak éppen nem magyar nyelvet, hanem honvédelmet (!) oktatva.
Az ám: az idén múzeumunk éppen annyi idős, mint Ő, a hetvenediket tölti be, s ki-ki eldöntheti, hogy a hetven év egy ember, illetve egy intézmény életében sok vagy kevés. Sokak szerint a múzeum feladata a tárgyak gyűjtése, feldolgozása, megőrzése és bemutatása, de vajon csupán csak ennyi? Hiszen minden tárgy egy ember, egy sors, s a muzeológiai trend ma ezeknek az egyéni életutaknak, az egyedi, különleges szenzációnak a bemutatása, több-kevesebb sikerrel, mert a muzeológia tudomány, a tudósokat pedig köti a tényekhez ragaszkodás béklyója, holott tudjuk, hogy minden narratíva a tények szubjektív csoportosítása, értelmezése, s a letűnt korok tárgyilagos megismerésére csak törekedhetünk, de teljesen soha nem sikerülhet.
Az írót persze ilyen megkötések nem korlátozzák, s csak örülni tudunk annak, hogy a korai írásokban még csak helyenként feltűnő helytörténeti szellemidézgetések, balladai utalások az idő múlásával egyre szaporodtak, illetve közvetlenebb kifejezésre találtak. Minden valamirevaló történelmi városnak kell hogy legyen krónikása, s ez személyében bontakozott ki. Zentának korábban csak krónikás művészei voltak: Andruskó Károly, Nestor Slavnić, az írók közül azonban előtte csak Beder István próbálkozott, de talán nem túl nagy meggyőződéssel, inkább csak irodalmi eszköztára kellékeit látta a régmúlt egy-egy eseményében, relikviájában.
Tehát ha Ő nincs, előbb-utóbb ki kellett volna találni, ahogy mondani szokás. De még ő is csak akkor fordult igazán a város múltja felé, amikor Magyarországra áttelepülve végérvényesen távol került Zentától. Ekkor kezdte úgy igazából Zentai ládafiájába gyűjteni történeteit, s Beder pásztázó mazsolázgatásához képest ő igazi analitikusként vetette magát a munkába, hiszen a tét valóban nagy volt: nemcsak a szűk olvasótábort megszólító krónikás szerepét vállalta, hanem a mesemondóét is, beskatulyázni őt bármilyen műfajba tehát teljesen reménytelen, mint ahogyan történelmi vagy néprajzi tényszerűséget, tudományosságot sem kérhetünk tőle számon, hiszen egyik történetnek végére sem érve már gombolyítja belőle a másikat, ahogyan azt csak az Ezeregyéjszaka ismeretlen mesélői tudták igazán, nem csoda, hogy Különös kalanténja Boccaccio Dekameronját juttatja eszünkbe óhatatlanul, meg persze azt is, mennyire fontos számára a „zentaiság” továbbörökítése unokája számára, aki egyszer majd talán szintén továbbadja ezeket a történeteket.
Ma már kisebb könyvtárnyi helytörténeti munka várja a város múltja iránt érdeklődő zentaiakat, egymás után tűnnek el a fehér foltok, de a legnagyobb soha nem fog igazán: mit érzett, hogyan gondolkodott, viselkedett mondjuk száz évvel ezelőtt; milyen vágyak hajtották előre az ittenieket? Az ilyen kérdések megválaszolásában segít ő leginkább, ezért valóságos médiumnak tekinthető, aki nemcsak a valós és a szellemvilág, hanem korok között is közvetít.
A klasszikus krónikákban is – hitele miatt – mindig az a rész a legértékesebb, amit a krónikás kortársként megélve mesél. Neki is vannak ilyen történetei korábbról, meg amelyekkel az utóbbi időben gyakran beköszön az Üveggolyó olvasóinak, s ilyeneket gyűjtött csokorba Mágikus fészkünkben is. „Fészekrakásának” gyöngyszeme a tó nélküli városrész, az olyannyira emblematikus Tópart szellemének megidézése, ahol gyerekként jómagam is növögettem egy ideig; különös keresztmetszete ez Zentának, ahol az utcában élők társadalmi rangjukban ugyan a belvárostól kifelé „lejtettek”, öntudatukban, tartásukban viszont „csak azért is” kiemelkedtek.
Jövőre a múzeum 70 tárgy segítségével meséli el hét évtizedes történetét. A zentai ládafiában nincs hetven kötet, de van hetvennél jóval több történet, amelyeket lassacskán adagolva ereszt ki kulcsának őrzője. Legyen ez a ládafia kiapadhatatlan bőségszaru!
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
