Négy évszak a zentai zsidó temetőben

Beszélgetés Pejin Attilával, a Városi Múzeum vezetőjével a művelődési intézmény nemrég véget ért rendezvénysorozatáról

Gyermekkoromban mindig felcsigázta fantáziánkat a Tóparton lévő zentai zsidó temető. Misztikum övezte az akkoriban igencsak omladozó fal mögé elzárt sírokat, amelyeknek csak a tetejük magaslott ki. A többi lurkóhoz hasonlóan mi is bandába verődve üldögéltünk a temető kapujánál, és merészebbnél merészebb terveket szövögettünk a „temetőben elásott csodás kincs” megtalálására.

Sok-sok év múltán a napilapunk munkatársaként egy megemlékezés alkalmával végre-valahára bemehettem a temető területére, fénylő aranyrudakra ugyan nem bukkantam, mégis óriási szellemi kincsre leltem, amely nemrég mindazok előtt is feltárulkozott, akik részt vettek a zentai Városi Múzeum által szervezett Négy évszak a zsidó temetőben elnevezésű sétatúrán, amelyen Pejin Attila, a múzeum vezetője kalauzolta az érdeklődőket.

– A túra ötletét a zentai zsidóság deportálásának az évfordulójára évente megrendezett megemlékezések adták – mesélte napilapunknak a múzeum vezetője, s hozzátette, hogy ez az egyetlen nap az évben, amikor a zentaiak, azonkívül, hogy osztoznak velük az emlékezésben, a zsidó temetőt is megtekinthetik. Ugyanis a múlt század hatvanas éveitől kezdve zárt temetőnek számít.

A zentai zsidó temető viszonylag jó állapotban van, rendszeresen kaszálnak, és a sírkövek is megközelíthetőek – mesélte Pejin, s hozzátette, hogy a kegyeleti funkciója mellett egyben emlékpark is, és a területet illetően ilyesmiben is kellene gondolkozni.

– Tulajdonképpen Zentán a zsidó temető az egyetlen olyan objektum, amely emlékezteti az itt élőket, hogy a városban egykoron olyan polgártársaik is éltek, akik etnikailag és vallási szempontból egy külön kis közösséget képeztek. Ebben a temetőben olyan különleges feliratok vannak a sírokon, amelyek az itt élő magyaroknak és szerbeknek egyaránt megfejthetetlenek. Hiszen egymás írását a szerbek és a magyarok el tudják olvasni, s többségében értjük egymás nyelvét, a zsidókét azonban nem, a zsidó sírkövek egy részére pedig jellemző, hogy csupán héber felirattal van ellátva, ami egy kicsit meghökkenti azokat, akik először lépnek be a temetőbe, amely egy magaslati részen fekszik, az úgynevezett Tópart végén, és a partaljról láthatóak a kimagasló sírkövek, amelyek nyilván felkeltik a zentaiak érdeklődését – mondta Pejin, majd így folytatta:

– Nagyon kellemesen meglepett, s egy picit megható is volt, hogy első alkalommal 50-60 ember is összegyűlt, és az esemény után többen is megállítottak az utcán, s érdeklődtek, hogy nem lehetne-e megismételni a sétát. Ennek a sikerélménynek köszönhetően szerveztem meg a következő túrákat, minden évszakban egy sétát. A különböző évszakok különleges hangulatot teremtenek a temetőkben – jegyezte meg a történész, s hozzáfűzte, furcsa volt, hogy a tavaszi sétát kivéve mindegyik évszakban borús, szemerkélő esővel áztatott idő volt. Ettől függetlenül a séták létszámban mindenképpen sikeresek voltak, és sikerült elérni azt, hogy a zentaiak szellemileg magukévá tegyék ezt a temetőt. A városban ugyanis nincs aktív zsidó közösség, sőt olyan személy sem, aki tudatosan annak vallja magát, és annak ellenére, hogy papíron a nem létező zsidó közösség tulajdona a temető, a felügyeletet a szabadkai zsidó közösség végzi, a zentai zsidó temető mégis gazdátlan – mesélte Pejin Attila.

– Ha abból a tézisből indulunk ki, hogy 1944-ben nem csak zsidókat deportáltak, hiszen ők magyarok is voltak, akkor lényegében a mi polgártársaink is voltak, s ha eltűrjük, hogy az utánuk maradt emlékek is megsemmisüljenek, akkor valójában mi is bűnrészesek vagyunk, és Hitler, illetve az ő céljaival osztozók elérték a céljukat – hangsúlyozta Pejin, majd hozzátette, hogy ez a négy séta meggyőzte arról, hogy vannak érdeklődők, akiknek a generációs összetétele is színes volt. Idősök és fiatalok is részt vettek a sétákon.

– Volt egy nyolcvanvalahány éves idős hölgy, aki alig látott, kezével tapogatta a sírokat, ami számomra különösen megható élmény volt.

Pejin szeretné időről időre megismételni a sétát, egyben reményének adott hangot, egyszer azt is megérjük, hogy legalább heti egy alkalommal nyitva lesz a zsidó temető, és szakmai vezetéssel, csoportosan látogatható lesz.

Elmondta, hogy a multietnikus közösségekben, ahol a zsidóság megjelent, létszámukhoz képest nagyobb arányban vettek részt egy közösség gazdasági és társadalmi életében, és sok minden köszönhető nekik.

– Ha abból indulunk ki, hogy a deportálásig Zenta lakosságának 4-5 százaléka volt zsidó származású, ami az 1918 előtti Magyarország arányszámainak felel meg, való igaz, hogy ehhez viszonyítva a magyaroknál és a szerbeknél is jóval hatékonyabban részt vettek Zenta társadalmi és gazdasági életében. Ennek viszont megvannak a történelmi okai, és gondolom, nem kell állandóan megismételni, hogy 1867-ig Magyarországon ők nem voltak teljes jogú polgárok, sőt 1848-ig türelmi adót fizettek azért, hogy egyáltalán letelepedhessenek, valamint, hogy foglalkozást űzhessenek, a foglalkozások egy része pedig el volt zárva előlük. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a gazdasági és társadalmi mobilitásuk ezen a vidéken jóval erősebb volt a magyarokénál és a szerbekénél. Annak ellenére, hogy közülük sokan kereskedelemmel foglalkoztak – földet ugyanis sokáig nem birtokolhattak és nem művelhettek –, sokan váltottak, és a kereskedelemből felhalmozott tőkét vállalkozásokba fektették. Így Zentán és a történelmi Magyarország más területein is ők voltak a vállalkozók előfutárai. Ez a trend a két világégés közötti időszakban is megmaradt, de azt sem szabad elfelejteni, hogy ennek az 5 százaléknyi zentai zsidóságnak csupán a 20-25 százaléka élt így, a többiek átlagosan szituált polgárok voltak, vagy éppen szegények, mint megannyi magyar vagy szerb. Élték az életüket, vívták a kis harcaikat az egzisztenciájukért.

Pejin elmesélte, hogy az arányszámok függvényében Zentán egy fokkal rosszabb volt a helyzet, ugyanis annak ellenére, hogy a városba nem sok jutott az I. világháborúban Galíciából elmenekült emberekből, akik között zsidók is voltak, innen már korábban is érkeztek bevándorlók, akik itt letelepedtek.

– Ezek a szegény közösségekből származó haszid csoportok Zentán is megtelepedtek. Nem voltak nagy számban, de jól észre lehetett venni őket, hiszen hagyományosan öltözködtek, s hagyományos pajeszük volt. Messziről fel lehetett ismerni őket, eltérően a többi zentai zsidótól, akik nagyjából – legalábbis a külsejük alapján – beilleszkedtek. A temető az élő város tükörképe, tehát itt nagyon jól leolvashatók a társadalmi és gazdasági különbségek. Az is nyilvánvaló, hogy mindenütt, ahol etnikai, vallási pluralizmus volt egy közösségen belül, ilyen alapon bizonyos munkamegosztás is létezett. Nyilvánvaló az is, hogy a deportálásokat követően, 1945-ben, illetve az ötvenes években ez a társadalom és a zentai mikrotársadalom is megérezte a hiányukat. Foglalkozások, profilok tűntek el, s ezt nagyon nehéz pótolni. Örülök, hogy a zentai zsidó temetőt a mindenkori Zenta magáénak érezi, annak ellenére, hogy itt nem temetkezünk. Mert sok más példa int minket, hogy ez másképpen is lehetséges. Sajnálatos, ahogyan a horgosi zsidó temető kinéz. Bozótvágó késsel kell felfegyverkeznie annak, aki meg szeretné nézni, mert nemcsak fű, hanem kis erdő takarja a sírköveket. De hasonlóvá válhat a helyzet a martonosi temetővel, ha a jövőben nem vigyáznak – jegyezte meg Pejin, aki elmondta, hogy ezzel szemben a moholi zsidó temetőt rendbe hozták, a legékesebb példaként pedig a topolyai zsidó temetőt lehet megemlíteni, ahol a civilek fogtak össze, s áldozatos munkával kitakarították a területét.

– Ellenkező esetben nekem mindig is a Tisza menti zsinagógák példája vetődik fel. Az úgynevezett zentai nagy zsinagógát lebontották, de később az adai és az óbecsei is sorba került, pedig kezdeti állapotuk nem indokolta ezt. Ezeket a zsinagógákat magukra hagyták, hogy tönkremenjenek. Mindenki szereti az összeesküvés-elméleteket, hadd legyen nekem is egy. Egy kicsit olyan íze van az egésznek, hogy szándékosan hagyták a zsidó emlékeket eltűnni, mert az 1945 utáni politikának ez megfelelt. Ez a politika, amelyik a nemzeti ellentéteket próbálta elnyomni, nyilvánvalóan jóindulatból tette ezt, de a zsidókkal szemben ez rettentően igazságtalan volt, hiszen a túlélőknek nem volt alkalmuk kibeszélni a holokausztot, s látták, hogy emlékeik egymás után tűnnek el. Mivel a számuk a holokauszt következtében megcsappant, és sokan ki is vándoroltak az újonnan megalakult Izraelbe, ezek a közösségek nem tudták fenntartani a létesítményeket. Ez önmagában nem volt ok arra, hogy a nagy közösség akár egy olyan funkciót adjon, amely hosszú távon megtartja ezeket. Nagy szerencse, hogy ez az úgynevezett kis zsinagógával megtörtént, és az olyan-amilyen funkciója ellenére az épület viszonylag jó állapotban a mai napig áll. Ugyanezt meg lehetett volna csinálni a lebontott Tisza menti zsinagógákkal is. Így viszont az egyetlenegy zsinagóga, ami a Tisza mentén megmaradt, az a zentai – jegyezte meg végül a múzeum vezetője.

A város birtoklása sétával és történetekkel

A közelmúltban Történelmi séták a városban címmel új rendezvénysorozatot indított a zentai Városi Múzeum. Pejin Attila történész, muzeológus, az intézmény vezetője azzal a céllal kalauzolja a Tisza-parti település különböző útvonalain az érdeklődőket, hogy az épített örökség értékeinek feltárása mellett érdekes emberi sorsokkal és történetekkel is megismertesse őket.

— Az utóbbi években különféle előadásokat tartottam a múzeumban, és mindig akadt tíz-tizenöt ember, aki rendszeresen, a témától függetlenül végighallgatta ezeket az ismertetőket. Nem is az tűnt fel, hogy kis létszámú a hallgatóság, inkább az, hogy mindig ugyanazok a személyek jönnek el minden rendezvényre. Felmerült bennem, hogy némelyek talán nem szívesen ülnek be a terembe, mert nem szeretnek sokáig egy helyben maradni. Gondoltam, próbáljuk meg, vigyük ki ezt a programot a szabadba, ahol séta közben beszélgethetünk, megvitathatjuk a látottakat. Nekem egyébként is alakulóban van egy kéziratom, útikönyvet írok Zentáról. Már több műfajban próbálkoztam, készítettem például utcanévlexikont, hírlap-bibliográfiát, mindegyik újdonság és kihívás volt számomra. Az útikönyv sem rutinfeladat, kivéve, ha már a tizediket szerkeszti az ember. Mivel mindenképpen végig kellett volna járnom azokat az útvonalakat, amelyek majd bekerülnek a kiadványba, eszembe jutott, miért menjek egyedül, ha másokkal is szívesen megosztanám a tudásomat. Egy-egy séta alkalmával „bemutatom” az elénk kerülő épületeket, elmondom a hozzájuk fűződő érdekességeket, feltárom az emberi sorsokat, és hagyom, hogy a részvevők is hozzátegyék a maguk gondolatait. Az ősszel kezdtük el, négy utat jártunk be, majd megbeszéltük, hogy a téli időszakot kihagyjuk, és a tavasszal folytatjuk. Ezt a megállapodást mégis megszegtük, mert januárban a holokauszt nemzetközi napja alkalmából az egykori zsidó negyedbe hívtam a „túrázókat”.

* Az említett útikönyv inkább a zentaiaknak szól majd, vagy a turistáknak? A stílusát tekintve történelmi, ismeretterjesztő vagy színesebb, könnyebben emészthető lesz?

— Önző lokálpatriótaként ezt a könyvet elsősorban a zentaiaknak szánom, de természetesen a kívülállók is érdeklődve forgathatják. Aki a kezébe veszi, akár maga is elkezdhet sétálni, mert szert tehet egy bizonyos tudásra. A klasszikus útikönyvek mintájára készül, én ugyanis ebben a témában a magyarországi kiadványokat tartom követendő példának. A korábbi évtizedekben nagyon jó bedekkerek jelentek meg, de most már a kiadók szerint is más világot élünk, és azokhoz alkalmazkodnak, akik okostelefonnal utaznak a világban. Én viszont hiszek abban, hogy ezeknek az útikalauzoknak még mindig vannak olvasói. Természetesen az én könyvem is megjeleníthető lehet majd mobilapplikációként, de ezt másokra bízom. Tehát elsősorban a zentaiaknak, illetve az innen elszármazottaknak ajánlom, de ismereteket szerezhetnek belőle azok is, akik idegenként szeretnék birtokukba venni a várost. Az elképzelésemet arra alapozom, hogy mi is szeretünk tájékozódni, mielőtt útra kelünk.

* Mennyire ismerik a zentaiak a saját városukat?

— Én is meglepődöm, és ők is, hogy mennyire nem ismerik. Az utóbbi másfél évtizedben megjelent a monográfiánk első kötete, valamint Valkay Zoltán kiváló és egyúttal nagyon alapos könyve Zenta építészetéről. Ez csak két kiadvány, de rengeteg ismeretet nyújt a múltunkról és az épített örökségről. A séták során kiderült, hogy az emberek többsége nem is tud a létezésükről. Jönnek hozzánk a fiatalok, a végzős középiskolások, az egyetemi hallgatók irodalomért a szakdolgozatukhoz, mert a tanáraik sem tudják útba igazítani őket. Ez talán a mi hibánk is, hiszen kis kiadó vagyunk, nincs erőnk és kapacitásunk a népszerűsítésre. A multimédián felnövekvő generációkat viszont egyre nehezebb a könyvhöz szoktatni, mert számukra szinte elképzelhetetlen, hogy leüljenek, és órákon át olvassanak.

* A legtöbben valóban úgy járunk-kelünk az utcán, hogy nem figyelünk a körülöttünk levő épületekre, csak megyünk egyenesen előre.

— És ez nemcsak az épített örökséggel van így, hanem a környezetünkkel is. Mindig rohanunk, egyszerűen csak el akarunk jutni A pontból B-be. Pedig nincs is annál pazarabb, mint amikor tavasztól őszig, reggel hat-hét óra tájban — amikor még nincs forgalom — belépünk a Posta utcába, ahol madárfütty fogad bennünket. Én is éveken át jártam arra, mire ezt észrevettem, meghallottam. Zentán a Posta utca az egyetlen, illetve talán még a vele párhuzamos Fő utca is ilyen, melyet szinte nem is „bántottak”. Ezekre az épületekre csak úgy vigyázhatunk, ha tisztában vagyunk vele, milyen értékeket rejtenek. Az utóbbi időszakban igénytelenné vált az építkezésünk. Igaz, ebben a pénztelenségben nem is várhatjuk el, hogy az emberek a régi polgári házak mintájára építkezzenek, de az új objektumokon nagyon feltűnő a díszítőelemek teljes hiánya.

* Hetvenéves a zentai Városi Múzeum. Mi a szerepe egy múzeumnak a XXI. században, és hogyan lehet becsalogatni a már említett okostelefonos generációt?

— Az alapelv továbbra is a régi, a feladatok és az elvárások azonban változtak. A XIX. század végén és a XX. század elején a vasút nagy szenzáció volt, egyre szélesebb réteg engedhette meg magának, hogy olykor kilépjen a megszokott kis világából. A múzeum nemcsak kincses ládikó, hanem a tudás tárháza is. Valamikor a „klasszikus” turista első útja ebbe az intézménybe vezetett, hiszen a komplex múzeumban szerezhető be a legtöbb információ egy-egy környezetről. Manapság viszont az emberek sokkal kevesebb időt töltenek a múzeumokban, hiszen maga az utazás is felgyorsult. Talán ezért is jelenik meg az a kényszer, hogy mindenhol vessük be a technika legújabb vívmányait. Itt azonban megálljt kellene parancsolni, mert a múzeum elsősorban a tárgyakról szól. Egyszer majd bizonyára nálunk is felváltja őket a virtuális valóság, én azonban azt kívánom, hogy ez minél később következzen be. Persze, a múzeumoknak a közönség felé kell fordulniuk, ki kell szolgálniuk az igényeket, segíteniük az ismeretszerzést. A nevelő célzat megmaradása fontos, az engedményeket inkább abban látom, hogy a tudáshoz milyen úton jutunk el. Hetven év, hetven tárgy — ez lesz annak a kiállításnak a címe, amellyel az évforduló apropójából a mi múzeumunk történetét tekintjük majd át.

Tárgyi értékeink őrzője

Interjú Pejin Attila történésszel, a zentai Városi Múzeum vezetőjével

A zentai Városi Múzeum olyan állandó kiállításokkal várja a látogatókat, mint az őslénytani-régészeti kiállítás, a zentai csatáról szóló, valamint a néprajzi kiállítás. Emellett a képtárban rendszeresen tartanak időszakos kiállításokat is. Az intézmény néprajzi, képzőművészeti, régészeti, helytörténeti, numizmatikai, őslénytani-biológiai gyűjteménnyel egyaránt rendelkezik. Kiállítások létrehozása mellett olyan, a nagyközönség számára kevésbé szem előtt lévő tevékenységeket is végeznek, mint a digitalizálás, a más intézményekkel való kapcsolattartás és szakmai együttműködés vagy a leletek gyűjtése és rendszerezése.

Pejin Attilát a múzeum elmúlt évi tevékenységéről és a 2020-as tervekről kérdeztük. Nemcsak az derült ki, hogy mi lesz az elmaradt városnapi kiállítással, és hogyan igyekeznek megszólítani a közönséget, de személyesebb vizekre evezve szó esett arról is, miért kezdett el muzeológiával foglalkozni, és hogy miért fontos a helytörténet kutatása.

• Mi mindennel foglalkozott a múzeum 2019-ben?

– Három kiállításnak megkülönböztetett figyelmet szentelünk. Az egyik a Múzeumok Éjszakája alkalmából szokott megnyílni, a másik a városnapi kiállításunk, a harmadik pedig a karácsonyi. Az utóbbi években jelentkezett egy negyedik igény is, hogy kiállítással ünnepeljük november 14-ét, a vajdasági magyar képzőművészet napját. Ez az idén sem volt másképp. A karácsonyi és a Múzeumok Éjszakája alkalmából megnyílt kiállítások is képzőművészeti témájúak voltak, a városnapi kiállítás pedig azt mutatta volna be, hogy milyen volt Zenta a két világháború között. De mivel beázott a képtár plafonja, el kellett halasztani a kiállítást.

Ezek mellett nálunk szoktak lenni a Bolyai TGK képzőművészeti tagozatának kiállításai is, mind a végzősöké, mind a tanároké. Nekünk ez jó, hiszen ezek a tanárok egyben a Zentai Művésztelep résztvevői is, és mindig érdekes kapcsolatok alakulnak ki. Ez nekünk titkos vágyunk volt, és ha továbbra is minden így folytatódik, az mindannyiunknak a javára válik. A nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján a művészek és a szervezők egyöntetűen megállapították, hogy a klasszikus művésztelepek kifulladtak. Vannak művésztelepek, amelyek folytatták úgy, ahogy korábban is, és újak is alakultak, amelyek szintén a régi működési formákat követik. És voltak, akik újdonságokkal próbálkoztak, köztük mi is. A múzeum életében meghatározó dolog volt, hogy a művésztelep a megalakulásától fogva hozzá kötődött.

Időnként kiadványokkal is jelentkezünk, most a nemrég elhunyt Benes József előtt tisztelegtünk. Idén sikerült kiadni a tavaly megrendezett emlékkiállítás katalógusát is. A művésztelep az idén erre a témára, illetve az hommage-ra hangolódott rá. Ez volt a mi titkos reményünk: a résztvevők ne csak Benes, de mestereik előtt is tisztelegjenek. Az utóbbi egy-két évben a próbálkozásainknak köszönhetően sikerült összekötnünk a fiatalokat a kevésbé fiatalokkal, és reméljük, hogy ez a jövőben is folytatódni fog. Jó lenne, ha a Zentai Művésztelep ismét magára találna, ebben pedig a művészek nagyon sokat segíthetnek nekünk úgy, hogy úgymond művészként viselkednek, nem pedig belesüppednek egy konformista pozícióba.

• Mik a terveik az új évre?

– Az elmaradt városnapi kiállítást jövőre is a városnapon tervezzük bemutatni, hiszen egy kimondottan erre az alkalomra készült összeállításról van szó. Trianont lehet ünnepelni, lehet gyászolni, de mindenképpen egy történelmi évforduló és sorsforduló a magyarság számára. Így a kiállítás témája fölfogható úgy is, mint egyfajta trianoni narratíva, ami szerencsés egybeesés, hiszen 2020-ban éppen száz éve írták alá a békeszerződést. Szerepel néhány olyan toposz a kiállításon, ami a változásról szól. Hogy ez a változás negatív vagy pozitív, azt mindenki eldöntheti, aki megnézi a kiállítást.

2020-ban elsősorban képzőművészeti kiállításokat készítünk. Ennek oka, hogy már harmadik éve megkaptuk a digitális leltározáshoz szükséges szoftvert, és ebbe alaposan bele kell merülni, az elején nem lehet mellette mást csinálni. Hét-nyolc kiállításunk biztosan lesz idén is, talán több is, de ez az év a digitális leltározás jegyében fog telni. A cél az, hogy eljussunk egy olyan szintre, hogy a tárgyak fölkerüljenek a honlapunkra, és ennek a hasznossága hálózatban is megmutatkozzon. Szerbiában vannak jó dolgok is, például dicséretes, hogy a múzeumok többsége egységes szoftvert használ. Az interneten látjuk, a trend az, hogy a szakemberek igyekeznek minél többet megosztani egymással. Nagyon jó, hogy ha megnyitjuk egy-egy múzeum honlapját, és ott megnézzük a digitális tartalmakat, akkor könyvekhez, kiadványokhoz is hozzájuthatunk, akár idegen nyelven is, ami egyébként megfizethetetlen lenne. Azt is megnézhetjük, milyen tárgyakat őriznek a múzeumban. Szakmai szempontból ez nagyon hasznos, így láthatjuk az analógiákat, a különbségeket a régészeti kultúrák között. A különböző kultúrák néprajzi gyűjteményei között is megkereshetjük, melyek hasonlítanak, melyek különböznek. A történészeknek pedig bármely peremterület tanulmányozása a hasznukra válik.

Emellett a Facebook-oldalunkat is fejleszteni szeretnénk, mert ez a legegyszerűbb módja a közönséggel való kommunikációnak. A hétköznapok mellett nincs az embereknek arra idejük, hogy egy honlapba alaposan belemerüljenek, a közösségi média ellenben nagyszerű felület a népszerűsítésre, események meghirdetésére, a múzeumi tárgyak bemutatására.

• Kiket igyekszik megszólítani a múzeum?

– Erről nehéz elkeseredés és indulat nélkül szólni, mert Zenta lakossága nagyon megfogyatkozott, ezzel együtt pedig a közönségünk is. Bármennyi időt és energiát fordítunk arra, hogy behozzuk az embereket a múzeumba, ők mind kevesebben vannak. A középgenerációhoz tartozók, akik rendszeresen jártak a múzeumba, a kilencvenes években elmentek, ez a trend pedig tovább folytatódik. Ezért elölről kell kezdenünk mindent, a legparányibbaktól kezdve a legidősebbekig. Ami biztató, hogy fiatal házasok jönnek be a múzeumba a gyerekeikkel, és azt hiszem, ennek kell lennie a célunknak. A kisgyerekek bejönnek, tipegnek, meglátják a nagy képet a mamutról, amit Benes rajzolt, és ez nagyon vonzó számukra. Ezek a dolgok a gyerekeket nagyon megfogják, sőt a szülőket is, különösen azokat, akik nem jártak még múzeumban. A Múzeumok Éjszakáján mindig ez volt a fő cél, és jövőre is elsősorban a kisgyerekes családokra próbáljuk fordítani a figyelmet.

• Az iskolákkal van valamiféle együttműködés?

– Van, de mind a mai napig nem tudtuk elérni, hogy a tanárok előre megbeszélt programokra hozzák el a gyerekeket. Olyasmire, amit egy iskolában nem lehet, amihez kicsit kiszabadulhatnak a gyerekek az iskolai rutinból. Természetesen vannak pozitív kivételek, főként a képzőművészet tagozatosok között. De nem kizárólag, hiszen magyartanár is van, aki be szokta hozni a gyerekeket hozzánk. Mind alsósok, mind felsősök szoktak jönni múzeumlátogatásra. Az alsósokat mindig könnyebb elhozni, mert a tanító egyedül tartja az órák nagy részét, neki könnyebb átütemeznie az órarendet. Egy felsős tanárnak ezt nehezebb megszerveznie, mert az az 50 perc nagyon kevés.

• Személy szerint mit tart a múzeum legfontosabb feladatának?

– A 19. században jöttek létre a nagy múzeumok, a 20. században meg a kicsik, a regionális, helytörténeti gyűjtemények. A múlt őrzését három intézménytípus osztja fel egymás között: a múzeumok a tárgyakat, a levéltárak az írásos emlékeket, a könyvtárak a nyomtatványokat őrzik. Tehát a múzeum tárgyközpontú. Rajtunk gyakran számon kérik a saját kiállításokat, pedig ez a négy fő tevékenységünk közül az utolsó. A múzeum tervszerűen gyűjti a tárgyakat, rendbe hozza őket, biztosítja a további védelmüket. Fel is dolgozzuk őket, próbálunk minél többet megtudni róluk. Tehát leltárakat kell készíteni, rögzíteni egy állapotot, eldönteni, hogy melyik tárgyat tartjuk meg, melyiket nem. Ez talán csúnyán hangzik, de nem lehet mindent megőrizni, mert akkor iszonyú mennyiségű tárgytöredék foglalná a helyet. Olyan tárgyat be sem fogadunk, amit nem tudunk megőrizni, például mert nem tudunk ehhez megfelelő feltételeket biztosítani. Ez a preventív műtárgyvédelem. Tehát nagyon sokrétű a feladatunk, és a kiállításra a végén kerül sor. Amikor már kialakult egy tárgy profilja, akkor elmondhatjuk a történetét. Ekkor osztjuk meg a közönséggel és a szakmával is. A kiállítás egy képekkel elmesélt könyv, lehetőleg minél kevesebb szöveggel. Egy kiállításon elvileg nem szerepelhetnek olyan tárgyak, amelyekről nincsenek meg alapvető információk, kivéve ha ezeket illusztratív jelleggel használjuk. Nem csinálhatunk olyan kiállítást, ahol szétszórunk egy rakás tárgyat, amelyekről nem tudunk mondani semmit.

• Mindig múzeumban szeretett volna dolgozni?

– A múzeum egy vonzó hely. Amikor beiratkoztam Újvidékre, a történelem szakra, már akkor eljöttem a múzeumba, és tájékozódtam, hogy kell-e ide történész. Azt a választ kaptam, hogy nagyon is kellene, csak nincs lehetőség fölvenni. Akkor is ugyanolyan létszámstop volt érvényben, mint most, az ilyen idők sokszor megismétlődnek. Az egyetem negyedik évében lehetett tanulni muzeológiát és archivisztikát, ez tovább erősítette bennem azt az elgondolást, hogy múzeumban próbáljak meg elhelyezkedni. Érdekelt a levéltári munka is, de túl száraznak találtam. Végül tanárként kezdtem el dolgozni, de már két éven belül lehetőségem nyílt arra, hogy a múzeumba jöjjek.

• A helytörténettel hogyan kezdett foglalkozni?

– Ez is a múzeummal kapcsolatos, hiszen itt olyan tárgyak vannak, amelyek a hely történetéhez kapcsolódnak. Aki történelmet tanul, az általában vagy az ókort szereti, vagy a középkort. Voltak persze csodabogarak az egyetemen, akiket érdekelt az első világháború vagy Napóleon, de ez inkább kivételnek számított. Ez rám is vonatkozott. Hogy a helytörténethez való odafordulást ne mint süllyedést, hanem mint emelkedést éljem meg, ahhoz szükségem volt arra, hogy lássam, mennyire sokrétű és gazdag tud lenni a helyismeret, és hogy mennyire elhanyagoljuk a történelemnek ezt a területét. Ahhoz, hogy egy mondatot leírhassunk egy ország történelméből, számtalan kis hely történetét ismernünk kell, hogy azokból tudjunk általánosítani. Mi nem tudunk foglalkozni nemzeti történelemmel, mert nincs, aki egy zentai muzeológusnak finanszírozza, hogy évente két-három hónapot végigkutasson egy magyarországi vagy szerbiai levéltárban. Ugyanígy az intézeti történész számára sem finanszírozzák, hogy kis, vidéki levéltárakban kutasson. Az a szerencsés, ha megvan a kettő között a kapcsolat. Ez sokáig nem volt meg, de úgy látom, az utóbbi 15-20 évben kezd egy kicsit normalizálódni a helyzet.

Az évek során sokféle helytörténeti műfajba bele tudtam mászni, például utcanévlexikont, sajtóbibliográfiát szerkesztettem. Az utcanévlexikon esetében vetődött fel a legmarkánsabban, hogy az ember beleszületik egy családba, egy utcába. Ha kimegyünk a lakásból, először a szomszédokkal találkozunk, később elhagyjuk az utcát, kinőjük a városrészt, sokakkal megismerkedünk. Ez a sok ismeret mind az identitásunk része lesz. Ez a jelenünk. Az otthon, a család múltja mellett a történetek révén lassan megismerkedünk a szomszédok, ismerősök múltjával is. Előbb-utóbb fölvetődik a kérdés, hogy mettől is létezik Zenta. Az óvodának, iskolának is szerepe is van ebben, de az elsődleges a saját kíváncsiságunk, amely vagy adott, vagy nem. Ezt a kíváncsiságot nekünk is ki kell szolgálnunk. Ez különbözteti meg a közgyűjteményt a magángyűjteménytől.

Múltunk meséi

Történeteken keresztül megismerhetővé válik a város

Október végéig látható a zentai Városi Múzeumban a Háborúk közötti történetek Zentáról 1918–1941 című kiállítás, amely történeteken keresztül mutatja be az impériumváltást követő két évtizedet. A kiállításon hirdetmények, kiáltványok, fényképek, térképek és rövid szöveges ismertetők segítségével kerülhet közelebb hozzánk a húszas és harmincas évek Zentája. A múzeum munkatársai időről időre tárlatvezetést is szerveznek, ahol az érdeklődőknek lehetőségük nyílik újabb jellegzetes zentai történetek megismerésére.

A kiállításról és a két világháború közötti Zentáról Pejin Attilát, a Városi Múzeum vezetőjét, a kiállítás szerzőjét kérdeztük.

Miért van szükség a mostanihoz hasonló helytörténeti kiállításokra?

– A két háború közötti Zentát bemutató kiállításnak tavaly kellett volna megnyílnia. A múzeumban nincs elég hely ahhoz, hogy helytörténetet mutassunk be, de nagyon remélem, hogy egyszer majd megérik erre a helyzet. A tematikus kiállításaink egy része ugyanakkor mindig is helytörténeti volt, például amikor a Tiszát mutattuk be, vagy a múzeum 70 éves fennállását ünnepeltük. Sajnos nagy kiállítást egyik korszakról sem tudunk létrehozni, mert kevés a tárgyi emlék. Történeteket azonban kevés tárggyal is el tudunk mesélni.

A mostani kiállítás egy sorozat második része. Az elsőnek a témája a századfordulót váró Zenta, ami az általunk aranykornak nevezett időszakot mutatta be Zenta történetében, bár hozzá kell tenni, hogy ezt nem mindenki élte meg valóban aranykorként. Mégis elmondható, hogy a fejlődés szempontjából Zenta abban az időben csúcsot ért el. Ezt a történetet szerettük volna tovább folytatni tavaly a város napján, de egy belső beázás miatt el kellett halasztani a kiállítást. Mivel azonban városnapi kiállításként készült, úgy gondoltuk, hogy nem mutatjuk be másik alkalommal, inkább megvárjuk vele az idei ünnepet. Mindig fájó dolog, ha visszafogottan kell ünnepelni, de a koronavírus-járvány nem ok arra, hogy egyáltalán ne ünnepeljünk. Ez a kiállítás jó formája az ünneplésnek.

Milyen koncepció mentén állt össze a kiállítás anyaga?

– Amikor A századfordulót váró Zentát szerveztük, nagyon szerencsés helyzetben voltunk, hiszen azt az időszakot már rendkívül jól feldolgozták. A Zenta monográfiája első kötete éppen ezzel a korszakkal zárult, így könnyen lehetett szemezgetni az érdekességekből. A mostani kiállítás kapcsán már nehezebb helyzetben voltunk, részben azért is, mert a monográfia folytatása még nem készült el, így hiányzik egy átfogó áttekintés a korszakról. Szerencsére erről az időszakról is sok olyan tanulmány született, amelyek alapján mégis keretbe lehetett foglalni Zenta két világháború közötti történetét. Fontos megjegyezni, hogy a kiállítás nem Zenta történetét meséli el, hanem ahogy a címből is kiderül, háborúk közötti történeteket mutatunk be a városról. Ezek a történetek képet adnak az érintett időszak jellegzetességeiről, esetleg az irodalom, a képzőművészet egy-egy színfoltját tárják elénk.

A nemzeti szemlélet hogyan jelenik meg a kiállításban?

– A bevezető rész markánsan politikai, de több helyütt ez is csak jelzésként. Amikor Trianon után impériumváltásra került sor, azt mindenki másképp fogta föl. Nyilvánvaló, hogy a magyarságnak ez gyász, de az itteni szerbség ünnepként élte meg. Ezt így is kell kezelni, kellő empátiával kell viszonyulni a másik meglátásához. Ha más időszakban nyitottuk volna meg a kiállítást, talán mertünk volna olyan címet adni, hogy Megszállástól megszállásig vagy Felszabadulástól felszabadulásig. Hosszas vívódás után lemondtunk ezekről a címekről, de így is biztosan lesznek nemzeti szemléletű kritikák és megjegyzések. A kiállítás szövegében visszafogott, magyaráz, de nem tárgyal túl. Az új impérium szimbolikus és tényleges térfoglalását mutatja be, szándékaink szerint nem bántóan. Amikor 1941-ben bevonult a magyar hadsereg, és egy újabb impériumváltásra került sor, akkor ugyanezek a térfoglalások újra megtörténtek. A 20. században ezt minden megszálló hatalom elvégezte.

A revizionista gondolat Zentán is tovább élt, így föltettünk egy Nem, nem, soha! föliratú pannót is. Nem magyarázzuk, hogy a lakosságnak melyik része érezte magáénak ezeket a gondolatokat, inkább csak jelzésként mutatjuk meg, hogy ilyen is volt. Jelzésként mutatjuk be azt is, hogy milyen stratégiák álltak az itteni magyarság rendelkezésére a nemzeti identitás megőrzéséhez.

Melyek ezek a stratégiák?

– Az identitás megőrzéséhez meg kell tartani a nyelvet, a vallást és a kultúra egyes részeit. Fontos egymástól különválasztani a népi és a polgári kultúrát, ez a kettősség 1918 előtt is jellemző. A polgári kultúra egyik továbbéltetőjének a sajtó tekinthető. Ebben az időben jelent meg a szerb nyelvű sajtó, tehát itt is megjelent ez a fajta kettősség. Az identitás megőrzésére való törekvésnek köszönhető, hogy a két világháború között fölvirágzott a zentai magyar művelődési élet. 1918 előtt nem nagyon mutatkozott erre szükség, hiszen rendszeresen jártak magyar színházi előadások a városban, a háború után azonban mindinkább magukra voltak utalva a zentaiak. Ápolni akarták a magyar kultúra ezen szegmensét is, ezért az amatőr színjátszás mindinkább kibontakozott. Az egyház területén kiemelkedő a Kis Szent Teréz Plébánia tevékenysége, amely körül több egylet is megalakult. A viselet is fontos szerepet töltött be, hiszen működtek drukkolóműhelyeink, mintakönyveket adtak ki, és a Tisza menti fehérhímzés motívumai továbbra is jelen voltak.

Az egyház, a kultúra nem sok helyet kapott a kiállításban, de jelzésként ezek is megjelennek. Semmit nem akarunk szájba rágni, inkább utalásokkal dolgozunk. Szeretnénk minél több tárlatvezetést tartani, mert olyankor lehetőség nyílik arra, hogy a történetekből további történeteket bonyolítsunk. Érdekes például Vladica Nikolić története, aki zentai származású festő volt a két háború közötti időszakban, és románcba keveredett Tóth Margittal. Ezt a történetet érdemes továbbmesélni, hiszen számos szegmense van. Megjelenik benne a két világháború közti Zenta képzőművészete is.

Hogyan viszonyultak egymáshoz az itt élő nemzetek 1918 után?

– Ebben az időszakban az itt élő nemzeti, vallási közösségek minden társadalmi téren elkülönültek egymástól. A zsidókat is nemzetiségként könyvelték el, részben azért, hogy a magyarságról leválasszák őket, mert így az összeírásokkor kisebb volt a magyarok létszáma. Ez is a térfoglalás eszközének tekinthető. A zsidóság így magára maradt, új utakat, új stratégiákat kellett kialakítaniuk, hogy megőrizzék az identitásukat. Erre is utalunk a kiállításon, mégpedig a kis zsinagóga építésének apropóján. Ez az egyetlen Tisza menti zsinagóga, amely a mai napig épen maradt. A zsidó vonalon megjelenik a zentai születésű Silberstein Jesájá története, akit az apja háromévesen Jeruzsálembe vitt, majd tizennégy évesen visszajött Magyarországra. Az apja váci rabbi lett, később ezt a posztot örökölte ő is. Érdekes módon mindvégig tartotta a kapcsolatot a zentai közösséggel, 1928-ban nagybetegen jött el a kis zsinagóga avatására. Rengeteg ehhez hasonló történetet lehet kibontani.

Egyébként a szerbek helyzete sem mondható rózsásnak a Monarchiában, hiszen a kormányzat hosszú távú célja az asszimilálás volt. Annak ellenére, hogy elvileg liberális nemzetiségi politikát folytattak, a gyakorlatban a másik irányban voltak egészen végletesek. A települések nevét magyarosították, a korabeli sajtó pedig legtöbbször színfoltként, nem pedig egyenrangú polgártársként láttatta a nemzetiségeket. Tehát nem kell túlzottan idealizálni azokat az időket sem. A két háború közötti időszakban a szerbeknek más megoldásuk nem is maradt, liberális megoldásokat nem lehetett elvárni tőlük. Ezt a kiállításon nem magyarázzuk túl, a tárlatvezetés során azonban erre is ki lehet térni.

Gazdaságilag hogyan érintette Zentát az impériumváltás?

– Sosem szabad a k. u. k. Zentáját a két világháború közötti Zentához hasonlítani. A 19. században a Monarchia viszonylag egyenletesen fejlődött, amin a kiegyezés csak lendített egyet. A forradalom ugyan kissé derékba törte ezt a fejlődést, de nem véglegesen. 1918 azonban mindenféle folytonosságot elvágott, szinte mindent teljesen újra kellett kezdeni. Erre két évtized nyilván nem bizonyult elegendőnek.

Az 1920-as és 30-as évek Jugoszláviája egy elmaradott ország volt. Érdekes módon éppen akkor kezdett látszani valamiféle útra találás, amikor fokozatosan begyűrűzött a nagy gazdasági világválság. A jugoszláv kormányzat az 1929. január 6-án bevezetett diktatúra első éveit arra használta ki, hogy létrehozzon egy viszonylag egységes országot. Ha nincs a gazdasági világválság, akkor valószínűleg beszélhettünk volna sikertörténetről, így azonban nagyon szerények maradtak a teljesítmények, még ha az irányvonalak körvonalazódtak is. A nemzeti konfliktusok szerb, horvát és szlovén vonalon is megjelentek, a nemzetiségi és az agrárviszonyok továbbra is megoldatlanok maradtak. Erre jött válaszként a kolonizáció, amelynek egyik célja a határ menti területek etnikai arányainak a megváltoztatása volt, a másik azonban az, hogy a szegény régiók föld nélküli lakosait megélhetéshez juttassák. A kolonizáció sem ítélhető meg egyetlen módon, többféle szemüvegen keresztül kell néznünk rá.

Milyen előrelépések történtek Zenta fejlődésében az érintett időszakban?

– Rendezték a főteret, bár ez a katolikus magyarság számára csak újabb kudarcot jelentett. Az 1911-ben leégett főtéri katolikus templom helyett újat kezdtek építeni, de előbb a háború miatt félbehagyták, később pedig a nemzetiségi és vallási huzavonák miatt egyáltalán nem fejezték be. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem folytatják tovább az építkezést, akkor az egészet bekerítették. Ezt a bekerített, félig fölépült templomot a népnyelv romtemplomnak nevezte el. A főtér másik felét viszont szépítették, ide került Péter király szobra is, amely a két háború közti időszakban a jugoszláv királykultusz csíráját jelentette, egyben a szimbolikus térfoglalás részét is. Lassan a piac is teljes egészében elkerült innen.

Egy másik pozitívum ebből az időszakból valami olyasmi, amit a zentaiak lassan már nem tudnak értelmezni: a mozi virágzása. Vetítéseket már a Monarchia utolsó éveiben is tartottak, Zenta ezen a téren is úttörőnek számított. A mozi nagy népszerűségnek örvendett. Elvileg magyarul feliratozott filmeket is lehetett vetíteni, de ez csak akkor történt meg, ha éppen olyan kópia került be az országba, amelyen szerepelt magyar felirat. A magyar nyelvű mozizást nem tiltották, de nem feliratoztak magyarul, ezért nehézkes volt. Ezért a magyar közönség valamilyen formában sérült, de a szerb feliratozás segítette a fiatalokat a nyelv elsajátításában.

A Zentai Gimnázium sem maradt ki a kiállításból.

– A gimnázium itt sem hiányozhat, markáns szerepet kap. A két világháború közötti története ugyan egy kicsit gyászos, hiszen a harmincas években algimnáziummá minősítették, mégis szép emlékként őrzik a szívükben azok, akik ebben az időszakban itt tanultak. Ez azokra is vonatkozik, akik később elvándoroltak innen. A Tisza mellé mindig a gimnáziumot helyezik mint emblematikus zentai jellegzetességet, és bár a múlt nyilvánvalóan megszépíti az emlékeket, mégis érdemes lenne így visszagondolni rá. Nem véletlen az sem, hogy a jelenlegi helyzetünk ellenére fölújítottuk a gimnázium épületét. Ez ugyanis egy szimbólum, akárcsak a városháza épülete. Mindkettő Zentát jellemzi. A gimnázium megnyitásakor, az 1870-es években ez volt a polgári Zenta szimbóluma. Minden fölfelé törekvő városnak kellett saját gimnázium, a zentai nyolcosztályossá nőtte ki magát. Ezért jut neki fontos szerep a mostani kiállításon is.

Lesz a kiállítássorozatnak harmadik része is?

– Szándékom szerint igen, és az 1941–44-es időszakot foglalja majd magában. A mostani kiállításban több helyet kaptak azok a figurák, akiknek a története 1941-ben (vagy 1944-ben, mint a zsidó származásúaknál) befejeződik. Több olyan kezdet van, amire csak utaltunk, de nem meséltünk végig. Tóth István szobrászművész a kiállításon bemutatott időszakban kezd el tanulni, elmegy Pestre, de 1941-ben visszatér, és ő készíti el a szerencsétlenül járt Horthy fiúnak a szobrát. De ez már egy másik történet, amit egy másik kiállításon tudunk megmutatni. Azért is érdemes ezekről beszélni, hogy a nemzetiségi hovatartozásunk ne válasszon el minket egymástól, hanem egy kicsit összeboronáljanak bennünket ezek a történetek.