Találkozás Penovác Endrével – félúton

Fülre szorított kagylóban morajlik a tenger, lábunkat a fodros víz nyaldossa, papucsunkba kavics ment – a vajdasági festő Budapesten bemutatott mediterrán képei múltbéli, önfeledt nyaralásokat idéznek. Penovác Endre festőművész új korszakából a közelmúltban - a Museion No.1 Galériában - kaphattak ízelítőt az érdeklődők, amiről beszélgetés közben kiderült, hogy nem is annyira új, hiszen egészen a gyerekkorig nyúlik vissza. Vajdaság egyik legismertebb és legautentikusabb művészével az ellentétek kibékítéséről, a sokkoló művészetről, kompromisszumokról, kócos pulikról, lehelet pipacsokról beszélgettem.

– Eszembe nem jutott volna, hogy az építészettel kezdjem – mondja csodálkozva, amikor zentai mesékre hivatkozva faggatom múltjáról; van, aki a városból előbb ismerte építészként, mint festőként.

– A szüleim biztattak, hogy építészeti középiskolát fejezzek, de gyorsan rájöttem, hogy nem ezt szeretném csinálni. Vannak az ember életében időszakok, amikor nem tudja, hogy mit akar, esetleg azt, hogy mit nem.

n Képei szabályosságát részen az építészetnek tulajdonítottam...

– Van egy fajta ráció a képekben, egyfajta geometria, ami lehet, hogy az építészet maradványa, de azért ezt így nem mondanám; az én filozófiámat inkább a kettősség jellemzi. Ez a kettősség pedig a ráció és az érzelmek, az ész és a szív – az ember ilyen kettős lény. Az változik, hogy kinél mi dominál, de szerintem ezt a kettőt minden esetben ki kell békíteni, egy testben kell tartani. Nem csak a két véglet, az ellentétek érdekelnek, hanem ezek kibékítése. Akkor van rendben az ember, ha magában tudja ezt az egyensúlyt. Az sem jó, ha túlzottan racionális valaki – elmegy a robot felé, és az sem jó ha csak az érzelmek vezérlik. Szép, de nem biztos, hogy jó.

„Harmóniára, dallamra, mesére vagyunk teremtve, és ezt a belénk ültetett kódrendszert, csak ideig-óráig lehet hangos diszharmóniával megbénítani.” – írja Léphaft Pál, aki szerint Penovác Endrében ott lakozik a képesség, hogy elénk tárja a mindenki által áhított mesét.

Az emberi beavatkozásról és a sértetlen természetről:

– Az arany középutat tartom helyesnek. Nem szeretem a túlzott környezetvédőket, de a racionális érvekkel pusztítókat sem. Annyira nem kell félteni a természetet, meg tudja magát védeni, és azt sem mondhatjuk, hogy nincs szükség bizonyos civilizációs vívmányokra.

„Az erős lendület, gesztus, a szinte kilőtt éles vonal sosem sért, ostoroz, sosem akar bántani bennünket, mindig nemes lelki terrénumok felé tör, transzcendenciát céloz.” (Tolnai Ottó)

n Hogyan nyilvánul meg ez a fajta kettősség a festészetében?

– Úgy, hogy van egy racionális és egy emotív rész. A racionális lehet egy levágott horizont, a kettévágott képeknél. Általában szállítási, gyakorlati oka van annak, amikor a képeket kettévágják, nálam viszont jelentősége van; ez adja a horizontot. Mások fogalmazták meg a rajzaimnál - amikor először megjelentek ezek a horizontok -, hogy „két részre vágja a papírost”. Innen jött az ötlet, hogy miért ne lehetne szó szerint két részre vágni? Ennyiben újszerű és az én találmányom.

Miben nyilvánul meg ez a kettősség? Van ahol a racionális megoldás valami szabad, gesztusos dologgal párosul, mint például a virágformáknál, vagy úgy, hogy fönt van a ráció, a horizont, és lent elmegy valami szabadba. De rétegeiben is lehet variálni. Például a pipacsoknál a virágszirmok racionálisak, a többi réteg pedig valami teljesen absztrakt és gesztuális, és együtt a helyére teszik a dolgokat.

A szabad és a spontaneitás ötvöződik művészetemben. A kettősségek sokféleképpen meg lehet fogalmazni. Egyrészt a technikában, ami a kép elvágása, másrészt a különböző anyagok, például a homok használata, vagy a megfestett rész és az üresen hagyott rész. Olyan diptichonjaim is vannak, ahol az egyik vászonra van valami festve, a másikra nincs semmi, de összetéve valami tájra asszociál.

„A csönd modern zenészei (Cage etc.), akár partitúraként használhatnák ezeket az olykor érintetlennek tűnő lapokat.” – írja róla Tolnai Ottó.

– Ez egy játék, hogy meddig lehet az ellentétekkel elmenni úgy, hogy egységes legyen. Montenegróban találtam egy gyönyörű anyagot, ami annyira megragadott, hogy aztán kezdtem el azon gondolkozni, hogy mire lehetne használni. Három technika van, amit a kezdetektől alkalmazok: az akvarell, a rajz és az olajfestmény. Ezeket párhuzamosan használom, ennél a kiállításnál is mindhármat alkalmaztam. A Mediterréneum azonban nem nevezhető új korszaknak, ez a téma a gyerekkor óta foglalkoztat és végigkísérte az életemet. Azt vallom, hogy az ember ott tud mondani valamit, amit ismer. Ennyi idő után bátorkodtam létrehozni egy kiállítást csak erre a témára.

„A való világból kiemelt motívumai metafizikussá, valószerűtlenné válnak egy ponton. Éppen csak annyira, hogy a néző lelkébe varázsolják a Csodát.” (Ninkov Kovačev Olga művészettörténész)

n A mediterrán képeknél mi a funkciója az elvágott vászonnak?

– Az elvágott kép hol falat, hol horizontot jelképez, néha olyan, mintha egy fal mögül kukucskálnánk ki. Elöl az emberi kéz nyoma, a fal, mögötte a táj. Nem a valóság a cél, hanem a hatás. Ha egy árnyék olyan, annak a vásznon még "olyanabbnak" kell lennie. Ha egy virág él, annak a képen még jobban kell élnie.

- És hogy mitől él? Attól a szabad mozdulattól, ami benne van. Vannak fotórealista, maximális precizitással megfestett képek, de azok nekem soha nem élnek annyira, mint amikor egy virágszirom csak úgy oda van lehelve.

n,,A jeleket nem lehet kitalálni. Csak úgy juthatnunk el hozzájuk, ha nagyon erősen törekszünk a hasonlatosságra" - idézi Tolnai Ottó Picassót. Ön hogyan éri el az "olyan mintha, de mégis több" hatást?

– Ez a művészet, és ez így van: olyan mintha, de mégis több. Miért jobb egy karikatúra, mint egy fotó? Egy háromvonalas rajz sokszor jobban vissza tudja adni a karaktert, mint egy technikailag mesterien kivitelezett fénykép.

n Nagyon személyesek, szubjektívek az alkotásai, pedig a kiállításon nem is volt olyan kép, amelyiken lett volna élőlény. Ez szándékos?

–Vannak pulirajzaim, portréim, aktjaim... Nem menekülök egy témától sem, igaz, olyat még nem csináltam, hogy puli a pipacsos mezőben vagy virágcsokorral - habár kérték már tőlem -, de nem akarom halmozni az élvezeteket. Azzal nem lenne több, csak konfúzabb.

Semmilyen témától nem riadok vissza. Azt tartom, hogy nem a témától, hanem a hogyantól jó valami. Ez fordítva is igaz. Ezért, nehogy bizonyos témákról legyek fölismerhető, igyekszem minden klasszikus műfajban kipróbálni magam - a magam megnyugtatására, hogy bebizonyítsam, hogy ha van egyfajta látásmódja az embernek, azt minden témában meg tudja mutatni.

„orrból indított, rasztás-rackás (említett) puli” (Balázs Attila)

Mondták már rám, hogy a "pulifestő", de nem szeretném, ha egy témáról maradnék emlékezetes. Sokan kérdezik, hogy miért rajzolok pulikutyákat, magyarságtudatból? Nem magyarságtudatból, hanem a pulinak a szőrzete lehetőséged ad a firkálásra – ez nagyon jó az indulatos, gesztuális rajzokhoz, ami én vagyok. Ezt egy magyarvizslánál nem találom meg. Tehát a már említett kettősséget egy kutyán belül is meg tudom teremteni.

n Gyakran felmerülnek a neve kapcsán a keleti vallások, különösen a zen.

– Igen, valamikor tanulmányoztam a keleti filozófiát, bizonyos írók is nagy hatással voltak rám, mint például Herman Hesse.

n Ezek a témák nem igazán fejezhetők ki emberi alakokkal. Ezért vonzódik inkább a tájhoz?

– Igen, de azért megoldható. Vannak olyan egy szuszra készült krokiszerű aktjaim, amelyeken nehéz szétválasztani a rációt és az emóciót. De ahogy az irodalomban is, nem mondhatjuk, hogy a regény jobb, mint a vers. A vers születhet egy pillanatból, a regény már nem nagyon. A regényhez kell élettapasztalat, letisztultság, de ettől még nem jobb egyik a másiknál.

n Általános vélekedés a művészekről, hogy indulatból alkotnak, vagy akkor, amikor válságban van az életük. Önről viszont köztudott, hogy harmonikus családi életet él.

–Egy műalkotás az alkotóját tükrözi. Aki indulatos, és ezt át is tudja adni, az rendben van. Én azt tükrözöm vissza, amit magammal hoztam, és ami én lettem. Ha ez csak duma lenne, nem lenne hiteles.

Nekem vannak kutyáim, virágaim - én ezt megteremtettem, számomra ez a normális, ettől a környezettől vagyok ilyen. A művészetnek őszintének, hitelesnek kell lennie. Nem beszélhetek egyet, és csinálhatok mást, mert akkor abban nincs erő.

n Úgy tűnik, manapság a művészek szándékosan törekszenek a sokkolásra. Hogyan látja ezt a jelenséget?

– Ez a kornak a jellemzője, megnyilvánul a színházban és a zenében is, de ez tévút. A festészetben is divatos, de távolabbról kell nézni, nem biztos, hogy ezek a dolgok örökérvényűek. Biztos van oka annak, ha valami megteremtődött, de ha valaki csak azért veszi át, mert a világban most ez a menő, látta a Velencei Biennálén, akkor ez nem oké. Hol van mindaz az ő lelkében felhalmozódva?Az a hiteles, ha valaki elsőnek jut el valahova. De annak, ha valaki csak fut utána, nincs értelme. Lehet, hogy elavult bútordarab vagyok, de addig, ameddig élményt, érzést tudok valakinek átadni, addig van helye az én művészetemnek is.

n Sőt, talán egyre inkább. Művészete menedéket nyújt zaklatott világunk elől.

– Így is fel lehet fogni. Tulajdonképpen a zaklatottságot, ha jellemző ránk és korunkra, mindig negatívumként szoktuk emlegetni. Nem az van, hogy rendben, ezt akartuk. Ne játszunk arra kártyára, hogy az emberek zaklatottak és nincs idejük, ők már csak a sokkolót és a poént tudják befogadni, mert akkor csak rájátszunk, és kiszolgáljuk őket. A művészetnek nem ez a célja, hogy alattomosan kiszolgáljon, hanem inkább útmutató, vezető szerepe van, igazi értéket kell adnia.

n Az elmaradhatatlan kérdés: tervei a jövőre vonatkozóan?

– Visszatérő témáim vannak, de nem lehet ciklusra bontani. Szokták kérdezni, hogy mi az ihlet? Romantikus kérdés. Az ember kezdetbenvárja... Vár valamit. Hogy megvilágosodjon, hogy megtudja, mit akar. Ez tényleg így volt, de amióta tudom, hogy mit akarok, már csak az idő hiányzik. A régi, állandó témákra mindig lennének variációk, ha konkrét kiállításról van szó, akkor úgy készül az ember. Apróbb dolgok vannak most tervben, csoportos kiállítás egy olasz galériában.

Szeretnék még nagyobb méretű képeket készíteni, amíg meg tudom emelni, mert így is kell nézni a dolgokat. A kicsikre még lesz időm...

n Szerencsés. Amióta elkezdte a pályát, folyamatosan keresik, főállásban tudja csinálni azt, amit szeret.

– Az élet általában egy kompromisszum, ahogy a festészet is. Ha egyszer elkezdek galériákkal dolgozni, akkor szeretnek biztosra menni, megrendelésre. Ez egy kicsit lehúzó erő, de másrészt ott a pénz, amire szükség van. Igen, ez az én szerencsém, hogy szeretem, amit csinálok, és meg is tudok belőle élni. Azt mondják, nem szabad kompromisszumot kötni, de enélkül nagyon nehéz. Főleg, ha az embernek családja van. Sokszor úgy tekintenek a művészekre, meg el is várják tőlük, hogy teljesen szabadon, az ösztöneik, érzelmeik szerint éljünk. Hol van az művész? Lehet üvegbúra alatt élni, de akkor nincs család, kutya, macska, nem tartozik felelősséggel senkinek, de az élettere is leszűkül.

A művészet egy fajta kommunikáció, ami rólunk szól. A saját tapasztalataimat, érzéseimet akarom átadni, de milyen érzést ad át az a művész, aki nem a valós életben él? Mit tud ő mondani nekem, milyen utat tud mutatni, ha őt nem érinti mindaz, ami engem? Hogy hihetek neki?

Divattá vált, hogy a művészetet és a művészt nem kell, de nem is lehet megérteni. Kérdem én, az kinek jó, kinek kell? Nem kell kiszolgálni, de érthetőnek kell lenni, ha közölni akarok valamit. Hajlandó vagyok az út feléig elmenni, sőt szinte kötelességem, de eddig a közönségnek is el kell jönnie. Ez alatt bizonyos fokú befogadó készséget, műveltségek értek. Ez a normális partneri viszony.

Elhúzódott az interjú, a művésznek sietnie kellett haza - a családjához, én pedig örültem neki, hogy találkozhattam vele - reményeim szerint, valahol félúton.

A kettősségek harmóniája

Olyan művész ő, akinek szinte minden képét szívesen kitenném a szobám falára. Mert megnyugtatóak. Harmóniát tükröznek. Nem akármilyen harmóniát. Hanem az ellentétek, a kettősségek harmóniáját. Magát az embert. Magát a világot/világunkat. A szó szoros értelmében szépek ezek a képek. Szépek, mert őszinték. Tiszták. Egyszerűek és nagyszerűek. Fölemelőek. Szelídek. Szakmailag hibátlanok. Hogy nagyon sokan így érezhetik, arra vall Penovác Endrének pl. a Franciaországban kapott közönségdíja is. És nem utolsósorban: hogy ebben a nehéz gazdasági helyzetben ő szabad művészként megél a képeiből. Vagy tíz galéria árulja őket itthon és külföldön egyaránt. A bácskossuthfalvi mesterműhelyben beszélgettünk a különben Topolyán, természetközelben élő ,,szerencsés'' művésszel.
- Én a táborokat egy kicsit luxusnak tartom - kezdi a beszélgetést. - Persze, nagyon jól érezzük magunkat itt. Baráti, családias a hangulat, de azt hiszem, egy-két kivételtől eltekintve csúcsalkotások nemigen születhetnek ilyen alkotótáborokban - nem is kell ezt elvárni a művésztelepektől. Nem ezért látogatjuk őket, hanem hogy barátkozzunk, illetve hogy valami újat lássunk. Én például otthon sokkal elmélyültebben tudok dolgozni.
- A képeid olyannyira ,,népszerűek'', hogy muszáj megkérdeznem tőled: munka közben teszel-e egy kis engedményt magadnak, hogy elmenj a kommercializálódás irányába?
- A témáim alapján úgy tűnhet, talán rájátszok arra, hogy eladhatók legyenek a műveim. Puli meg pipacs - hogy csak ezt a kettőt említsem... Nem azért választottam őket, hogy kiszolgáljak velük valamilyen igényt. Most kimondom, ha sokaknak csalódást okozok is: a puli, ugye, egy magyar szimbólum, tekinthetjük akár a magyarság szimbólumának. De nem ezért rajzolom. Hanem egyszerűen azért, mert a pulinak a habitusa, a szőrzete lehetőséget nyújt nekem arra, hogy a vonalgesztusaimat előhozzam. Tessék! Ez egy szerencsés találkozás... A pipacsokat a zöld mezőben nem azért festem, hogy piros-fehér-zöld legyen, hanem azért, mert a pipacs tényleg piros, a levele tényleg zöld, és a pipacsok tényleg ott nyílnak a kertemben, az ablakom alatt. Meg a kutyák is ott vannak. Én nem megyek a szomszédba témáért, nem játszok rá semmilyen témára. Hogy puli meg pipacs - lehet, hogy egy kis mézesmadzag, de kell ahhoz, hogy a szemlélő ne forduljon el, mert ha elfordul, hiába mondok neki valamit, nem hallja meg, nem jön létre a kommunikáció a képeim és közötte. És hiába mondja nekem valaki, hogy ő saját magának fest, ezt én nem hiszem el. A képzőművésznek is van véleménye, és természetes, hogy közölni akarja a világgal a búját, örömét.
- Túl nagy hangsúlyt adunk a témának, mondtad egyszer. Közben nem is a téma a lényeg, hanem az, ami mögötte van...
- Így van. A téma, az csak ürügy. Mint mondtam, a pulit azért rajzolom, hogy a gesztusaimnak találjak ürügyet, a pipacsot meg azért, hogy a zöld gesztuális mezőben megfestett konkrét, racionális pipacsszirmok mint kontraszt adják a kellő festői lehetőséget arra, hogy a dolgok mögötti lényeget, azaz az én ,,filozófiám''-at föltárjam: ez pedig szintén egyfajta kettősség, ellentét, ami mindennek az alapja a világban. Ráció és emóció, fény és árnyék, hideg - meleg. Ilyenek vagyunk. Ilyen a világunk. A kettősség mindenre kiterjed. Hát ezt a fajta kettősséget szeretném én harmóniájában kifejezni. A magam módján - nem agresszívan, a festő nem lehet agresszív sohasem. Nem titkolom, valóban ,,szép'' a kép, de mögötte ott van valami elgondolkodtató. Ez pedig a már említett kettősség... Szép a lendületesen megfestett tarka virágcsokor, de az árnyékával, a racionális hideg, szürke színtelen ellentétével az én lelkemnek a kettősségét tükrözi, ami azért mégiscsak egy harmonikus egység. Persze van, aki csak azért veszi meg a képet, mert ,,virág''...
- Tolnai a keleti mesterek és a gesztusfesztészet tapasztalatainak kamatoztatását véli fölfedezni nálad...
- Igen, a kettősséget a keleti filozófiában megtaláljuk. Igaz, hogy sokat olvastam ilyesmit, nem is a keletiektől, hanem Hermann Hessétől... A gondolkodásmódomnak egyfajta visszaigazolására találtam rá a műveiben.
- Mikor rossz, s mikor jó egy kép?
- A rossz kép az, ha csak egyszer látsz benne valamit. A jóban pedig minduntalan felfedezel valami újat. Ahogyan a jó regényben is... Az igazi művészet az, ami megérint. A képzőművészetben is kell ehhez egy jó adag szakmai tudás. De az őszinteség a kulcsszó. Fontos persze az egyéniség is. Ha így csinálom, őszintén, ha nincs bennem semmilyen hátsó szándék, az kamatozik. A képzőművészetben is az a jó alkotás, ha a teret hagyunk a befogadónak arra, hogy a saját világát szintén fölfedezze a képben. Azért nem jó a túl konkrét, túl realisztikus, ,,szájba rágós'' kép, mert azon minden az, ami, nem tudjuk fölfedezni a mi világunkat benne - a kicsit elvontba, sejtelmesbe viszont már könnyebb beleképzelni magunkat. Nekem például vannak nagyon leegyszerűsített tájrajzaim. Amelyeken világosan látszik a két véglet: fönt megvan a ráció - az egyenes, tökéletes vonal, lent meg az emóció - az indulatok a vonalakban. Megvan a kettősség, ami utal valamire. A vajdasági ember azt mondja, hogy ezek szántóföldek. Hamburgban viszont, amikor ott állítottam ki, a tengerparti ember azt mondta, hogy ez a tenger... Ő a horizont alatti vonalkötegekben, gesztusokban a tenger hullámzását vélte fölfedezni - ami azt jelenti, hogy kellően elvontak ezek a rajzok. Mert ha abszolút realisztikusan rajzoltam volna meg a föld struktúráját, abból nem lehetett volna soha tenger, s akkor itt maradtam volna Vajdaságban, csak a szűkebb környezetemhez tudtam volna szólni, így meg a hamburgi embernek is mondtam valamit - és ez fölöttébb jólesett. Ez az a sáv, ahol teret adunk a befogadónak. Olyan ez, mint a jó irodalomban a nem teljesen kimondott, befejezetlen mondat... És ez egy pillére az én művészetemnek.
- Mi a giccs szerinted?
- A hátsó szándékú alkotás. Például, hogyha csak azért festenék pulit, hogy könnyebben eladjam a képet...
- Hát a dilettantizmus?
- Aki szeret festeni, az fest, és mivel mindenkinek joga van úgy csinálni, ahogy akarja, azt hiszi, jól csinálja...
- Bosszantó, hogy mennyi, a galériák és a kritikusok által ,,felfújt” ,,művész''-szel találkozunk máma...
- Látod, hogy a tévé, a média is mit csinál manapság?! Egyre-másra gyártja a celebeket... Ez történik a művészeti piacon is. Akibe a galériák meg a kritikusok belefektettek, pénzt, energiát, azt futtatni kell... akkor is, ha érkezett egy sokkal jobb másik.
- Maradsz továbbra is az eddigi utadon?
- Ez a jó a lelkemnek, ezt csinálom tovább...

Topolya festékkel és vízzel

Penovác Endre akvarellkiállítása a topolyai Art Galleryben

Több mint harminc akvarell látható a napokban megnyílt kiállításon: egy-egy kép erejéig a jól ismert pipacsmező, a téli szántóföld, a ködfehérben felsejlő nap mellett az új alkotások, Topolya ismertetőjegyei, a templom, a tó, a kisváros régi időket idéző és újabb házai virágoskertekkel, egykori és jelenlegi otthonok.

A hely szelleméről, érzelmekről és pillanatnyi hangulatokról is beszélgettünk Penovác Endrével.

A képek között sétálva mintha a városban sétálnánk, nézelődnénk, emlékezve, nosztalgiázva. Topolyának szentelte ezt a kiállítást, ennyire ihlető erő a lakóhely, a szülőváros?

– Az lehet ihlető, amit ismerünk. Az nyújt élményt, amit látunk, amiben vagyunk, ez logikus, legalábbis én így tartom logikusnak, sőt azt is szoktam mondani, hogy amit legjobban ismerünk, amiben legjobban benne vagyunk, arról tudunk valamit mondani, valami pluszt. Az által tudunk szólni, abban láthatunk valami olyat, amit más nem. Egy idegen felületesen láthatja, de aki benne él, talán érzi a lényeget. Én elég ideje benne élek ahhoz, hogy egy ilyen anyagot bátorkodtam összegyűjteni.

Szinte kicsinek bizonyult a galéria a megnyitón, ennek okát elsősorban abban látjuk, hogy nemcsak a szakma, de a közönség is elismeri, szereti a Penovác-képeket. Az óriási érdeklődés arra lehet példa, hogy a képzőművészet érdekli az embereket. Milyenek ma a festészet piaci képességei?

– Én ezt tudom csinálni, ez a szakmám, s még szerencsés vagyok, hogy szeretem is. Az anyagi vetülete pedig nem lehet olyan rossz, hogy eltántorítson, hogy eltávolodjam. Mindennél erősebb az, hogy én festő vagyok… Ami hat rám, arra nekem reagálnom kell, a festő festő módján reagál, s mi más hatna rám, mint ami körülvesz. Annyiban más ez a kiállítás, hogy tematikailag eléggé beszűkített: Topolya és környéke, de amikor a kutyáimat festem, vagy a kertemet, azok a legbanálisabb, a legközelebbi témák. Ez a művészet tulajdonképpen egy oda-vissza dolog, én kapok valamit a környezetemtől, és szeretném az élményt visszaadni. Ennyi az egész, ez így nagyon egyszerű.

Penovác Endre a festményein festékkel és vízzel mossa át Topolyát – hallottuk Terék Anna méltatásában a megnyitón. Az akvarell érzelemmel teli technika, légiességével, áttetsző színvilágával törekedhet az ember és a természet harmóniájának a kifejezésére is.

– Természetesen nem véletlen a technika. Mint mondtam, beszűkített a témakör, de ugyanakkor hozzám közel álló, szinte intim, és az intimitásra az akvarelltechnika nagyon alkalmas, megvan a kellő melegsége. Az akvarell törvényszerűségét tisztelni kell, hiszen ez a technika szinte megköveteli ezt, és ez a harc biztos, hogy kihoz valamit az emberből, és azáltal, hogy megvan a sajátos, véletlenszerű törvényszerűsége, nem lehet túl spekulatív a dolog. Több szerepet kap az érzelem, a pillanatnyi hangulat, a művészetnél pedig ez a legfontosabb.

Mennyire lehet, és lehet-e egy motívum elcsépelt?

– Egy motívum sohasem lehet elcsépelt, soha nem a témán múlik a dolog. Vannak örök témák, az ősembertől az állatfigurák, utána a portré, az emberi figura, a táj, ezek visszatérő motívumok, nem válhatnak közhellyé, de mindig másként kell csinálni, a korhoz hűen, a kor szellemében szólni. És nem a témától jó a kép, bátran lehet nyúlni a naplementéhez is, hogyha azt tudjuk újszerűen kezelni. Minden témából lehet jót kihozni, egyedül talán annyi, hogy az egyik téma jobban inspirálja az embert, hozzásegít a mondanivalóhoz, a másik kevésbé. Én ezekkel a képekkel azt mondom, hogy a kis házikók, e régi kis utcák hangulata embermértékű, közelebb áll az emberhez, meghittebb, melegebb. A művészet erről szól.

„Valahogy úgy képzeltem el mindig is az emlékképeket, mintha sok vizet – legyen az sírás vagy a torkunkra szaladt tó vize – csöpögtetnénk élményeinkre, ettől az élet, az elmúlt idő kissé feloldódik, s a képek mintegy beleáznak az emberbe.” (Terék Anna megnyitószövegéből)

„Támpontok ezek az elmosódott virágok, az elmosódott mezsgye és a por; hogyha el is fordítja fejét az ember, tudja, milyen messzire érdemes menni ezekkel a lelkébe ivódott képekkel. Közeledni és távolodni kell, hogy lássuk a házat, a várost, a határt, amiben lakunk, ahol otthon voltunk, s hogy keresni tudjuk a helyünket újra és újra benne.” ( Terék Anna megnyitószövegéből)

Boszi nem ismer határokat!

Macskarobbanás – Penovác Endre festőművész Boszi-sorozata a figyelem középpontjában

Látod, mit tesz a média?, tette fel nekem a kérdést az újvidéki Képzőművészeti Akadémia festészeti szakán 1984-ben diplomázott, Topolyán élő Penovác Endre festőművész, aki harmincéves képzőművészeti alkotótevékenysége során a vajdasági művészeten belül is kimagasló eredményeket ért el, és annak külföldön való reprezentálásában is jeleskedett. A nemzetközileg (el)ismert művész műtermében zajlott legutóbbi találkozásunk apropójaként a 2015 februárjában bekövetkezett – ahogy Penovác fogalmazott – ,,robbanást a macskákkal” jelöltük meg. Lehetett volna azonban az apropó akár az is, hogy a Nemzetközi Akvarell-szövetség nemrégiben festőnket, a legrangosabb nemzetközi akvarellpályázaton, a világ legjobb húsz akvarellfestője közé sorolta. A többi között az a jelentős tény is szolgálhatott volna beszélgetésünk témájául, kiindulópontjául, hogy Penovác négy éve induló, azóta egyre bővülő, fekete macskákat ábrázoló Boszi-sorozata korábban sem volt ismeretlen a műértő közönség előtt: 2014-ben a belgrádi Galeria A szervezésében rendezett 3. Nemzetközi Biennálén a Boszi-sorozat közönségdíjas lett. Penovác akvarellben ,,megfogalmazott” macskái kb. egy éve jelentek meg a művész honlapján, Facebook-profilján, a Saatchi Art internetes galériában. 2015 elején egy dél-afrikai szakíró, kritikus Miss Moss felfigyelt a sorozatra, megfogalmazott egy szakszerű, dicsérő hangú méltatást az alkotásokról. Kritikáját nagyobb internetes kulturális portálok, mint a Colossal vagy a Bored Panda, amelynek 1 millió 700 ezer látogatója van, átvették, majd azt követően, ahogy ünnepelt festőnk mondta:

– Elindult a lavina. Már csak a nagy számok törvénye alapján is, ha valami az említett ismert művészeti portálokra felkerül, észrevehetően megnő a népszerűsége. Mindez a februári hónap folyamán következett be, még tart. A napokban például olasz, ír újságok után Hong Kong-i, malajziai lapok és persze hazai médiumok is jelentkeztek igényükkel: járuljak hozzá, hogy megjelenhessenek hasábjaikon a festmények, olykor nyilatkozat kíséretében. A vásárlási igény is megsokasodott a Boszi-sorozat irányában, a világ minden tájáról érkeznek az igénylések. Mindenki fekete macskát akar! Bevallom, kellemes érzéssel tört el az érdeklődés, és elég tapasztalt is vagyok ahhoz, hogy meglehetősen jól viseljem a kialakult helyzetet. Én továbbra is teszem, ami a dolgom, festek. Nem történt csoda sem. Azt hiszem ennyi év után logikus is, hogy felfigyeljenek az emberre és munkásságára, csak ez most ténylegesen robbanásszerűen történt. Mosolygom azon, hogy a háromféle festészeti technika, az akvarell, az olaj és a rajz, valamint e technikákkal megjelenített, kifejtett sok-sok téma közül most abszolút dobogós a Boszi. Fekete macska kell, mert erről írtak. Olyan írt, akinek tekintélye van a műértők között. Megjelentették olyan portálok, amelyeknek úgyszintén van nevük. A vevőnek pedig az kell, hogy higgyen valakinek, vezessék. Természetesen a történések nagy örömmel töltenek el, motiválóan is hatnak rám.

 Hogyan értékeled, miért éppen a macskatematika képi megjelenítése került a világ figyelmének középpontjába, közülük is a házi kedvencként dédelgetett ötéves nőstény, Boszi által ihletett festészeti műalkotások?

– Az átlag szemlélőnek vagy rajongónak a téma a fontos, és ez természetes. Hiába mondom én, hogy nem témájától jó a kép, de a többség szívesebben lát a falán virágcsokrot vagy ez esetben éppen egy macskát, mint mondjuk egy kotlaházat vagy egy traktort. Az is tény azonban: bár nem a téma a fokmérője egy alkotás minőségének, azt, amit behatóbban ismerünk, hozzánk közelálló, annak nagyobb a valószínűsége, hogy még jobban meg tudjuk ragadni, és vissza is tudjuk adni a lényegét. Ebben az esetben találkozott egy közkedvelt téma, a macska és technika, az akvarell, amely technikához az utóbbi időszakban én is a legszívesebben fordulok az általam műveltek közül. Az akvarell áll legközelebb a szívemhez, lelkemhez. Ezzel a technikával egy örökös párbajt vívok: a víz és a festék találkozásakor nagyon sok nem várt dolog történik. Sok rögtönzést kíván a festés folyamata, nagyon jó kihívást jelent. A viaskodás után, a kezem nyoma mellett a megengedett véletlennek, a spontán történéseknek köszönhetően egy kis csoda, varázslat születik. A macska egy univerzális téma, univerzálisabb mint például a puli, amelyről készült rajzsorozatomat én magam semmivel sem tartom gyengébbnek, mint pl. a Boszit ábrázoló alkotásokat.

 Miben segít az akvarelltechnika a macskák jellemzőinek mind teljesebb megjelenítésében?

– Az anyagát, a szőrzetét, azt a puhaságot, lágyságot, amely a mácskára jellemző, nagyon jól vissza tudja adni az akvarell, ahogy én művelem. Nedves papíron dolgozom, és ahogy a festék a papíron szétfolyik, szépen érvényesül az anyagszerűség. A festészetben alaptörvény, hogy, amit be akarsz mutatni, közölni szeretnél, az legyen még ,,olyanabb”. A macska legyen még ,,macskább”. A képzőművészet eszközeivel ki tudjuk emelni azt, ami domináló, a macska esetében a szőrzete puhaságát. Így nagyobb hatást érhetünk el – fogalmazott Penovác Endre.

India, akvarell élőben

Akvarellutazások Penovác Endrével

Alkotásai könnyen felismerhetőek, és régen belopták magukat a szívünkbe: a hólepte szántóföldek, a pipacsmezők, Topolya részletei, tengerparti tájak, pulik, macskák... A Nemzetközi Akvarellszövetség a vajdasági festőművészt a világ akvarellfestőinek élvonalába sorolja. Az Indiából, a világ egyik legnagyobb akvarell seregszemléjéről hazatérő Penovác Endrével december közepén topolyai műtermében beszélgettünk.

Milyen hatással volt rád a távoli utazás látványban, hangulatban és szakmai szempontból?

– Nehezen tudom a szakmától elválasztani a dolgokat, nem is szeretek úgy utazni sehova, hogy egy kicsit ne nézzem szakmai szempontból is. Azért megyek valahova, mert dolgom van, kiállítás, nyilvános festések, vagy workshopok, ez egy új kifejezés a szakmában, a mi művésztelepeinkre hasonlít legjobban. Ez most tulajdonképpen egy több síkon futó akvarellesemény volt. Nemzetközi akvarellkiállítás, megnyitó, katalógusbemutató és az öt nap alatt nyilvános festések, ún. demók zajlottak, melyeknek én is szereplője voltam. Egyike azoknak, akik nyilvánosan bemutatták a festési módjukat. Nagy ország India, és kevés volt az öt nap, Delhiben voltunk, és egy nap meglógtunk, hogy megnézzük a Tadzs Mahalt. Igaz, hogy 200 km-re volt, tehát ráment a nap, de megérte. Láttuk a fővárost a maga végleteivel, és egy kicsit a vidéket is. Hatalmas élmény, pontosan az ellentétei miatt, ami különben is foglalkoztat a festészetemben is, az ellentétekre építem a mondanivalómat. Hangulatos volt, egy ködös, szfumátós fátylon keresztül láttuk a várost, azt gondolom, teszi ezt a nagyváros szmogja, a páratartalom, kicsit a por is, hiszen úgy mondták, hogy két hete nem volt eső, és a gyönyörű növényeken megtelepedett a por. A városban is 10 méteresek a fikuszok, és más növényeket, amelyeket mi cserepekben ismerünk, ott méterekben és tíz méterekben mérik. A december ott a leghidegebb, legszárazabb, éjszaka képes 10 fokig lehűlni a levegő, nappal pedig képes 30 fokig felmenni a hőmérséklet. Ez a fátyolosság pedig már tulajdonképpen akvarell élőben. Ehhez pedig hozzáadódik a tarkaság, főleg a női tradicionális, élénk színű viselet, ahány, annyiféle, a piacok, a portékák – mint látvány egy festőnek mindez feledhetetlen.

Láttuk az indiai élet szélsőségeit, gazdagságban és szegénységében is képviselve van mind a két véglet.

Emellett alkalmam volt megismerni az indiai kollégákat, de nem csak őket, hiszen az egész világból érkeztek festők 350-en. Szerbiából öten szerepeltünk egy-egy munkával a kiállításon. Személyesen a Szerbiai Akvarellszövetség elnöke és én voltam jelen, Peđa Aćimović meghívást kapott, engem pedig megtiszteltek azzal, hogy egy nyilvános festést tarthattam. A macska volt a téma, később kiderült, hogy nem biztos, hogy jó volt a választás, mert nem sok macskát láttam, kutyát viszont annál többet, ahogyan hihetetlenül sok ember él az utcán, ugyanúgy annyi kutya, az emberek ott esznek, alszanak a járdán, kerülgettük őket és a kutyákat is. A közlekedés is külön mese, az állandó dudálás, ami nem idegességből jön. Mint említettem, egy napra kimozdultunk, vidéket, rizsföldeket láttunk, munkálkodó embereket, teheneket, a fejetlen közlekedés során a kisebb városokban őket is kerülgetni kell.

A Tadzs Mahalban is a látvány fogott meg, a színes tömeg, ahol igyekszik mindenki a legszebb ruhájában megjelenni, lenyűgöző volt az a látvány is.

A november végi utazás előtt merre jártál? Mondhatjuk, hogy a 2015-ös év számodra az utazások éve volt?

– Mondhatjuk, az eddigiekhez képest. Két síkon futnak a dolgok, ha ezt világossá akarjuk tenni. Nem is tudom mivel magyarázni, hogy mitől ez a robbanás most az akvarelltechnikában világviszonylatban, talán azért, mert megalakulnak a különböző országok szövetségei, de előtte megalakult a világszövetség, az International Watercolor Society, vagy azért alakulnak, mert igény lett rá, valahogy népszerűvé vált az akvarelltechnika. Én negyven éve művelem és követem, és ezt egyértelműen érzékelem, hogy most mi történik ezen a területen. Lehet ezt kötni tulajdonképpen egy-két emberhez, aki kitalálta, hogy létre kell hozni a szövetséget és eseményekkel gazdagítani. Ezt egyelőre nagyon pozitívnak tartom, népszerűsíti a technikát. Az internet segítségével látjuk, hogy ki mit hogyan csinál, de ezek a találkozások, a személyes kapcsolatok sokat hozzátesznek, hogy élőben is látjuk, hogy csinálják mások. Az ilyen eseményeken ott vannak a szponzorok, a legnagyobb papír-, ecset- festékgyártók is. Ezeket a multitalálkozókat évente többször is megszervezik, így tudtam eljutni Olaszországba tavasszal, majd Görögországba is. Júliusi oroszországi, moszkvai utamnak látszólag nincs köze ezekhez az eseményekhez, de valahol mégiscsak kötődnek, mert az egyik szereplés hozza a másikat, és én ebbe belecsöppentem, amit egyáltalán nem panaszként mondok, mert tényleg nagyon nagy élményt nyújt egy-egy ilyen esemény, az olasz, a görög is, nem hogy az indiai, de ki tudja, hogy még hova visz el a lendület. Mondhatom, hogy már érlelődik a következő program, több mint valószínű, hogy a következő ilyen nemzetközi esemény Pakisztánban lesz. Amennyire fárasztó, annyira feltölt egy út, de egyéb dolgaim is várnak rám, az itthon műtermi festés, egyéb kiállítások és meghívások, ezeknek is eleget kell tenni, az idővel úgy kell bánni, hogy mindenre jusson, a családról nem is beszélve.

 A világeseményeken való részvétellel betekintést nyertél az akvarellrobbanásba, mit emelnél ki? A különböző elismerések, díjak jelzik Penovác Endre kitüntetett helyét ebben a világban.

– Gondolom, hogy ennek is köszönhetem a meghívásokat, hogy talán egy kicsit másmilyen vagyok. Sokfélék vagyunk hál' istennek, nagy tarkaságot látok, nem mondhatom azt, hogy milyen irányban fejlődik, egy nagy kavalkádot látok. Arról beszélhetünk, hogy mindenki labdába rúghat. Egyrészt teret kell adni mindenkinek, hogy lássuk, milyen festők vannak, másrészt viszont kell egy minőségi szelekciót végezni. Gondolom, hogy idővel ez is megtörténik, most abban a fázisában van az egész világviszonylatban is, hogy legyen minél tömegesebb, kezdetben ez a cél, és idővel, szelekció fog történni, már csak a galériák korlátozott méretei miatt is.

Valamikor az év elején készült interjúban a macskabumm volt a beszélgetés témája, 2015 és 2016 találkozásánál nem hagyhatjuk szó nélkül a jövőre vonatkozó terveket sem.

– Az életemben nem az évfordulók hozzák a fordulatokat, soha nem teszek olyan ígéreteket, hogy január egytől valamit másként teszek. Nálam a folytonosság és a következetesség a fontos, ahogyan a napi munkámban sem tudok szinte különbséget tenni ünnep és munkanap között, vasárnap és hétköznap között, tehát nem tudok december és január között sem különbséget tenni. Nem áll meg az élet, azt már látom, mert ahogyan az indiai utam befejeződött, már kaptam a meghívást a következő eseményre. Mióta visszajöttem, még nem festettem, inkább most az foglalkoztat, szeretnék Indiából is valamit kihozni.

Többször is nyilatkoztál arról, hogy nem szeretsz egyik témából a másikba kapkodni, hogy a kép nem a témától jó, de amikor ilyen sok és erős hatás éri az embert, ez hozhat valami változást.

– Igen, amikor ilyen sok hatás éri az embert, az előbb utóbb valamilyen formában megjelenik a képeimen is, ezt remélem most is. Igen, azt is vallottam, hogy igazából olyan témában lehet elmélyülni, újat mondani, amit ismerünk, ami körülvesz bennünket. No, most, egyetlen élményből is történhet valami, ez még ki kell hogy kristályosodjon. Egy biztos, kellő inger ért ahhoz, hogy mindebből valami szülessen.

Fekete-fehér világ, ráció és érzelem, ecsettel

Pulik, macskák, kakasok után pandák a papíron – Friss történetek Penovác Endre műterméből

Mire megjelenik az interjú, Penovác Endre már Moszkvában tart akverellkurzust, s februárban még a pakisztáni nemzetközi seregszemlén is rész vesz nemcsak újabb képeivel, hanem személyesen is. A világ legjobb akverellistái között számon tartott festőművész találkozásunk telefonos egyeztetése során jelezte, késő délután, pontosabban estefelé menjek, amikor a nappali fények már nem alkalmasak az alkotásra. Még rövidek a napok, s természetes fénynél szeret dolgozni...

Igaz, hogy több mint egy év telt el azóta, hogy a műtermében jártam, de a világháló segítségével folyamatosan értesültem utazásairól, tanításairól, láttam az elkészült új alkotásokat. Nem is tudom mással kezdeni, mint az utóbbi öt év online jelenlét tapasztalatairól kérdezni, hiszen a digitális forradalom nyomán a kortárs képzőművészet sokkal több emberhez jut el, mint annak előtte. Penovác évek óta folyamatosan jelen van az akvarellfestés nemzetközi színterén, sokat utazik, művészeti fesztiválokon vesz rész, előadásokat, bemutatókat és workshopokat tart.

A családi házban található műtermében azonban minden lecsendesedik: alkotásai között valami egyedülálló csönd, tisztaság és áhítat: ezeket az ecsetvonásokat érdemes közelebbről is megnézni, érdemes közelebb hajolni hozzájuk, és megvizsgálni a festék sűrűségét, a szín telítettségét,..., és érdemes megfigyelni azt is, hogy amikor az ecsetvonás a papír száraz részén halad, akkor szigorú és kemény, mint a botütés, amikor pedig a papír nedves részén jár, akkor gyengéd és puha, mint az ölelés,vagyis egyetlen mozdulatban, egyetlen gesztusban benne van az ütés és az ölelés  – írja Danyi Zoltán, aki szerint Penovác Endre határozott ecsetvonásai olyanok, mint a hosszú ideje meditáló tanítványra a zen mester által mért botütések: fellazítják a bennünk lévő görcsöket, s egy idő után fellazulunk mi magunk is...

n A te életedben, a művészetedben mennyire játszik fontos szerepet a világháló, a közösségi oldalak? Adott egy új dimenziót?

– Adott. A macskarobbanással kezdődött, amikor egy tekintélyes művészeti blogot működtető dél-afrikai hölgy írt a macska akvarelljeimről, hogy aztán egy amerikai portál átvegye a szöveget, és így átszőtte a világot Boszi és a róla készült képek. Eléggé spontán és észrevétlenül jött be az internet az életembe, mint sokunkéba, azt hiszem, nem is tudjuk pontos dátumhoz kötni. Talán mi festők szerencsés helyzetben vagyunk, mert képeket tudunk feltenni, a sajátjainkat is szét tudjuk küldeni, és másokét is láthatjuk, szinte abban a pillanatban, amikor elkészültek. Tudok olyan művészt, aki naponta megfest egy-két képet, és fel is teszi a világhálóra. Én a világ másik részén látom, hogy mit csinált délelőtt, és mit csinált délután. Én is igyekszem bizonyos rendszerességgel feltölteni képeket, hiszen ha egyszer megmutattad magad, és dicséreteket is besöpörtél, akkor illik megjelenni bizonyos rendszerességgel.

A festészeti bemutatókon készült videókat is bárki megnézheti az interneten. Nem félsz a plagizálóktól?

– Tényleg megmutatom, hogyan készül egy-egy akvarell, erre  a kurzusok, workshopok is köteleznek, hogy bemutassam, mit csinálok és hogyan. Erről készülnek fölvételek is, és ez megint eljut mindenkihez. Igen, figyelmeztettek már, kérdezték, hogy nem félsz? Hát nem, nem félek... Nem elég az, hogy meglássam, a másik hogyan csinálja, attól még mi nem tudjuk ott folytatni, ahol ő tart. Az én macskáim mögött is évtizedek munkája áll, még ha témában nem is, de a festészetet évtizedekben számolhatom, az akvarelltechnikát is a kezdetektől művelem. Szerintem egy dolog informálódni, és másik az az évtizedekkel mérhető munka, amit befektetünk. És ha mások is fekete macskát kezdenek festeni, ezért nem jelent semmilyen veszélyt. Én sem utánoztam még senkit, bár sok festményt nézek, sok tetszik is. De hát az nem én vagyok, nem kezdhetek egy egészen más hozzáállással, technikával, filozófiával dolgozni, mert megláttam másnak egy jó munkáját.

Folytatódik az utóbbi évek dinamikája, utazások, nemzetközi kiállítások sora? Jó az, hogy a tanítás része lett az életednek?

– Folytatódott, s nem is sorolnám fel szívesen, hogy mikor merre jártan. Viszont gondolkodom mindig, amikor meghívnak egy ilyen workshopnak nevezett kurzusra, ahol én tulajdonképpen megmutatom egy csoportnak a módszert, ahogyan én dolgozom, hogy szükséges-e az utazás? Kétféle ilyen oktatás van, az egyik a helyieknek, az adott ország adott városa résztvevőinek szól, a másik pedig nem ilyen. Februárban ötödik alkalommal megyek Moszkvába, ott főként helybeliek számára tartok előadásokat, de az igazi érdekesség az ősszel Girona, a katalón kisváros volt, ahol semmi különös nincs, még csak nem is a tenger mellett található, de oda tudta csalogatni a kínait,  a chileit, a kanadait...

Megtapasztaltam, hogy tulajdonképpen meg lehetne szervezni bárhol a kurzust, és bárhonnan érkezhetnének az emberek. Ezen a vonalon kellene gondolkodni, nemcsak nekem, hanem másoknak is, mert egy ilyen találkozás nemcsak a festő és a diák találkozása, hanem a helyszínhez is kötődik, egy kicsit turizmus is. A lényeg az, hogy vannak, akik hajlandóak a világ bármely pontjára elmenni valamiért, konkrét esetben egy festő módszeréért a világ másik felére elutazni, hogy meglássák, hogyan dolgozik. Persze ezt nem engedheti meg magának mindenki, de azt tapasztaltam, hogy vannak, akik igen, és ez működik. A gondolat, ami foglalkoztat, hogy miért kell nekem Moszkvába vagy Gironába, Ciprusra utaznom mindig, amikor nem a ciprusiaknak tartottam a kurzust, hanem voltak kínaiak, kanadaiak, chileiek, németek, Ázsia, Dél-Amerika, Észak-Amerika, Európa képviselői, tehát teljesen mindegy, hogy hol történik. S ehhez hozzáfűzhetek még egy történetet: mint ahogy említettük, hogy sok helyen jártam, sok helyre hívnak, ugyanúgy sokan eljönnek ide is, hozzám, Topolyára. Ezek a kollégák, barátok képzőművészeti esemény kapcsán jöttek, nem csak turistaként, mint ahogyan én is szerettem összekötni a kettőt, az utazást a munkával. Jártak nálam néhányan: volt közöttük perui, thaiföldi, pakisztáni, spanyol, és el voltak ragadtatva a tájtól, a vidékünktől, az itt élő emberek mentalitásától. Mi kell még, milyen alap kell, hogy egy sikeres workshopot szervezzünk például Topolyán?

Sajnos, idáig jutottam el a gondolatban, mert nem vagyok egy szervező típus.

Még egy gondolat velük kapcsolatban: ne aggódjunk azon, hogy mit tudunk mi nyújtani. Erre jó példa, hogy el voltak ájulva a bácskai naplementétől. A naplemente másmilyen itt, mint egy világvárosban vagy a hegyek között. Tehát már akár erre is lehet alapozni. Ételeink, italaink vannak, szerintem a legjobb pálinka is itt van Vajdaságban, a boraink is egyre jobbak, festőink is vannak...

A képeiden megjelenő új téma a pandamedve. A tavasszal Kínában jártál.

– Kínában akvarellfesztivál volt, ami felölel mindent, egy nagy kiállítás az alapja, és bemutatók is vannak, ezeken szintén részt vettem. Különböző helyszínekre visznek bennünket, hatalmas  építkezéseket láttam, egész városrészek épülnek egyszerre, s amíg nem készül el teljesen, nem költözik be senki. Qingdaóban voltunk, ez egy ötmilliós város,  természetesen régi része is van, az új részben toronyházerdők, daruerdők, a házak körül park, tízméteres fákat ültetnek, teljesen új járdák, padok, de a sétányon még senki nincs, egy fantomváros, nem tudom, talán egy újabb milliónyi embert fognak vezényszóra odaköltöztetni, ez egy különleges élmény volt.

Utazásaim során nem lehet a dolgokat teljesen szétválasztani, nem turistaként utazom, hanem festőként, így jobban beférkőzöm a dolgok mögé is. Persze minket is vezetgetnek, de barátként, festőként, és ezeket az előnyöket azután van szerencsém kihasználni. Sokszor hangsúlyozom: meg kell élni valamit, át kell élni, élmény kell hogy legyen ahhoz, hogy a képünk is élmény legyen...

Kína régi vágyam volt, mivel nagy csodálója vagyok az ő tradicionális festészetüknek, némi hasonlóság is lehetséges, ezt ők mondják, nem én.  A meghívás is ezért történt, meg ami a téma részét érinti a dolognak, régi vágyam, hogy a pandákat lássam a saját környezetükben. Mint festészeti téma szerintem nagyon jól ráépülne a fekete-fehér macskás képeimre. Adja magát a fekete-fehér bundájuk, de mint ahogyan mást sem szoktam képről festeni, elképzelésből, hanem mindent szeretek látni, megtapasztalni, s később esetleg saját fotóimat használni, ezért nem nyúltam eddig a pandákhoz, vártam az alkalmat, hogy meglássam őket a természetes közegükben. Szecsuán tartományban, Chengduban  van a legnagyobb pandarezervátum, igaz, hogy másik két városba szólt a meghívás, és ez a kirándulás még egy repülőutat kívánt, de megérte a pandák miatt. Igazi élmény volt, a reggeli  órákban érkeztem, a bambuszrügyekkel történő etetést is láttam. Hatalmas bambuszerdőben van a rezervátum, kanyargó ösvényeken sétálva figyelhettem meg a pandákat, közben több száz képet készítettem, és a többórás személyes találkozás után, úgy érzem, hogy most már hozzájuk nyúlhatok ecsettel is.

Most éppen mi készül a műhelyedben?

– Még ha új év kezdődött is, akkor sem lehet új életet kezdeni. A pandák már megjelentek, egy-két képpel szerepeltem kiállításon is, folytatni szeretném a témát, és a macskákat is folytatom, a mozgásuk még mindig nagy kihívás, igyekszem valahogy dinamikusabban megoldani őket. De szinte mindenhez vissza lehet nyúlni, a kakasokhoz is, témában nincs hiány, csak idő legyen... Egy jó arányt kell megtalálni, mert nem lehet csak utazni, gyűjtögetni az élményeket, hanem ki is kell adni, csak meg kell találni a jó arányt az élmények begyűjtésére és a kiadására.

Önálló kiállításra készülsz?

– Önálló kiállítás van kilátásban. Látod, milyen kicsi a világ, és hogy átszövődnek a dolgok: kínai meghívóm van egy bécsi kiállításra. Ez lesz az év vége felé, és utána szeretnék Sanghajban is bemutatni. Többet nem is tervezhetek, mert 40–50 képről van szó, ha mást nem csinálok, csak erre készülök, az már elég, meg pár út, pár kurzus...

Penovác Endre: A technikának megadom a lehetőséget, hogy létrehozza a csodát

Az elmúlt héten nyílt meg Penovác Endre topolyai festőművész kiállítása az újvidéki Művelődési Központban. A művész a helyszínen be is mutatta, hogyan készülnek a szinte már védjegyévé vált macskás képei. Penovác a kiállítás megnyitója előtt néhány nappal tért haza Kínából, Csingtao városából, ahol egy akvarellfesztiválon vett részt. Az ottani fogadtatásról, tapasztalatokról is kérdeztük.

- Csak a legszebbeket tudom mondani, van összehasonlítási alapom, mivel jártam már a Távol-Keleten, Indiában, Pakisztánban és Thaiföldön is. Habár szervezés, kérdése az egész, találni kell tehetősebb szponzorokat, vagy városi illetve tartományi szintű támogatásokat szerezni. Ez a kínaiaknak sikerült és a vendéglátásnak ez is fontos része, hiszen ettől függ, hogy milyen helyszínen, milyen galériában van a kiállítás, milyen a katalógus minősége és így tovább. Csingtaóról én sem hallottam korábban, ez egy ötmillió lakosú város, de lehet, hogy mire hazajöttem vagy ha jövőre visszamegyek, már hatmillióan lesznek, olyan elképesztő ütemben fejlődik.

Az ottani művészek munkájáról, a hagyományos kínai festészetről Penovác a következőket mondta:

- Nem titok, hogy én tőlük tanulok vagy átvettem dolgokat. Persze ötvözöm az európaival, a nyugati kultúrával, legalábbis én így gondolom, ez lenne a reális. Ezelőtt négy évvel vettem részt egy sanghaji nagy nemzetközi akvarell kiállításon, ahol azt vártam, hogy túlnyomórészt a tradicionális kínai festészetet fogom látni, de szinte semmit nem láttam ebből. Ők utánozzák a nyugati festészetet, én meg őket, tehát teljes a káosz – mondja nevetve.

- Ezen a kiállításon láthatunk néhány képet a híres macskás sorozatból, de vannak itt kakasok, gyümölcsök, virágok és még sok minden más. Hogyan állt össze ez az anyag, mik azok a témák, amelyek megragadják a figyelmét?

- Az érdekel, ami a téma mögött van, a dolgokhoz való viszonyulás, ahogyan és amilyennek látjuk a környezetünket vagy a világunkat. Annak kell tükröződnie, amilyenek mi vagyunk belülről és akkor már szinte mindegy, hogy mi a téma. Persze vannak szerencsésebb témák, mondjuk a macska. Itt szerencsésen találkozik a macska "anyaga", a szőrzete ezzel a vizes technikával. Egy ecsetvonás és minden szőrszál megvan. Ezen a kiállításon igen, sok minden van, sőt téma szempontjából nem is tudtam mindent kiállítani, de valami remélem, hogy közös bennük: az a fajta ellentét, hogy bizonyos részek a képen szabadjára vannak engedve, a technikának megadom a lehetőséget, hogy létrehozza a csodát a képen, amit csak a technika tud. Ha a nem várt dolgok jól sikerülnek, azt nem lehet utánozni. Ugyanakkor vannak dolgok, amiket én megkövetelek, amiket szeretem ha úgy vannak, ahogy én akarom. Ez a két rész adja az egészet. Erre törekszem. A téma, ismétlem, mellékes, viszont ezzel a világlátással szeretnék minden témát megoldani, és ez már elég nagy kihívás.

- Ezen a kiállításon nem csak a kész képeket láthatják az érdeklődők, hanem a munkafolyamatba is bepillantást nyerhettek. Ezt látni kell, úgy az igazi, de azért el tudná-e mondani hogy mik a legfontosabb pillanatai egy-egy ilyen kép elkészítésének?

- Mindenekelőtt fontos a papír és a tus fajtájának a megválasztása, mivel minden tusfajta másként viselkedik a papíron. Ami sajátos az én technikámnál, hogy vizes papíron kezdem el a képet, azért, hogy megkapjam azokat a lágy és spontán részeket, amit csak a vizes papíron szétfutott festék vagy tus tud nyújtani. Utána, ahogy szárad a papír, kapok egyéb hatásokat is. Így jön létre az az ellentét, amiről az előbb beszéltem. Ilyennek látom a környezetemet, én is ilyen vagyok és szerintem minden ember ilyen, mert egyrészt racionális tud lenni, másrészt érzelmekkel van felruházva és mégis egységben van. A képnek is ilyennek kell lennie, hogy mind a két véglet benne legyen, a spontán véletlenszerűtől a racionálisan kiszámítottig. Így tükrözi vissza a festőt meg talán egy kicsit a világunkat is.

- Melyik részből mennyi jut egy képre? A véletlenszerűséget kihasználva mennyi utómunka van egy képbe?

- Az első ecsetvonásokat, amelyek a legvéletlenszerűbbek, azokat nem szeretem bántani, az, ahogy sikerül. Mert ha hozzányúlok, akkor pont a lényegét ölöm meg, akkor tönkretettem az egészet. Amíg a papír meg nem szárad, addig viszont van idő és hely a kiszámított részek elkészítésére is.

- Nekünk, nézőknek különleges élmény volt látni, hogy hogyan kelt életre ez a macska a papíron. Az alkotómunka viszont inkább magányos tevékenység. Milyen úgy alkotni, hogy az embert negyvenen állják körül?

- Egy kis lámpaláz természetesen mindig van, nem lehet, hogy ne sikerüljön. Bevallom, a műteremben megtörténik, hogy valami nem sikerül, de itt ezt nem engedhettem meg. Kicsit ceruzával föl is vázoltam, amit otthon nem mindig szoktam és persze olyan témát választottam, ami tuti, hogy így mondjam, de szerintem a nézők így kaptak többet. Nem láttak szenvedést, ami otthon azért előfordul, mert mindig olyat tűzök ki magam elé, ami kicsit több vagy eltérő attól, amit már csináltam, így benne van a pakliban, hogy nem sikerül.

Penovác Endre akvarellképeit június 19-ig tekinthetik meg az érdeklődők Újvidéken, Katolikus portán lévő Művelődési Központban.

Madár Anikó

Véletlenszerűség, csoda és varázslat

Amikor belépünk Penovác Endre festőművész és családja topolyai házának udvarába, a korábbi ceruzarajzokról jól ismert puli köszönt bennünket.

Egy kis csaholás után a fejét is megsimogathatom, de közben a másik sztárt, az utóbbi években híressé vált fekete macskát keresem. Endre biztat, hogy később majd előkerül, de Boszi az ottlétünk alatt nem bukkant fel. Láttuk viszont könyvek, katalógusok fedőlapján, képeslapokon, naptárakon, bögréken.

Penovác Endre az elmúlt időszakban számos meghívásnak tett eleget, a többi közt Indiában, Kínában, Pakisztánban, Thaiföldön és Oroszországban népszerűsítette a sajátos akvarellfestési technikáját. Beszélgetésünk kezdetén arra kértem, idézze fel, miként indult az a folyamat, amelyet ő macskarobbanásnak nevez.

— A ceruzarajzokkal és az olajképekkel párhuzamosan én már a kezdetektől — ha azt veszem kiindulópontként, hogy 1984-ben diplomáztam az újvidéki képzőművészeti akadémia festészeti szakán, akkor már harmincöt éve — foglalkozom akvarellel is. Az áttörést mégis az hozta el, hogy 2015 elején egy dél-afrikai szakíró, kritikus, Miss Moss felfigyelt az interneten az akvarelljeimre, és megjelentetett róluk egy írást a blogján. Akkoriban kezdtem el a Boszi-ábrázolásokat, de volt más is, nem csak macska, hiszen köztudomású rólam, hogy sohasem keresgéltem túlságosan a témákat, az inspirált, ami körülvesz és közel áll hozzám, a kertem, a kutyám, a gyerekeim, a vajdasági táj. Így sorra jutott a macska is, mely jó akvarelltémának bizonyult. Többféle módszer létezik, én leáztatom a papírt, a vizes felületre kezdek festeni, meghúzok egy ecsetvonást, szétfut a festék, és ez már a macska egy része. Szóval az említett hölgynek a méltatását átvették a nagyobb internetes kulturális portálok, mint a Colossal vagy a Bored Panda. Hogy egy 3 milliós nézettségű weboldal megjelentet egy cikket képekkel, az számokban kivetítve nagyjából úgy vezethető le, hogy a 3 millió látogatóból nem érdekel mindenkit a festészet meg a macskák, de, mondjuk, 300 000-en rákattintanak, 30 000-en lájkolják, 3000-en kommentelik, és érkezik 300 megkeresés. A kommenteket nem is győztem elolvasni, illetve a megkereséseket is időbe telt lelevelezni. Ezzel egyidejűleg, egy másik síkon futva, megalakult a Nemzetközi Akvarellszövetség (International Watercolor Society), azon belül az egyes országok akvarellszövetségei, és mindegyik igyekszik valamit szervezni. Azokban az államokban, amelyeket felsoroltál, mindenhol akvarellbiennále volt. Ezek a három—öt napos rendezvények azt eredményezték, hogy az akvarell soha nem látott népszerűségre tett szert. Rengeteg meghívást kapok, annyit, hogy nem is tudok mindenhova elmenni. Az idén is voltam már Peruban és Finnországban. A harmadik sík pedig a workshopok, kurzusok világa, hiszen divattá vált az oktatásnak ez a formája, főleg magániskolákra jellemző. Meghívnak festőket, és aki kíváncsi a munkájukra, módszerükre, elmegy ezekre a három-négy napos, pénzalapú kurzusokra, melyekben a szervezők is, és a művészek is üzletet látnak. 

* Felfeded a technikádat?

— Muszáj, hiszen azért hívnak és fizetnek. Nem tartom veszélynek, ha leutánoznak, mert nekem mégiscsak van harmincöt év előnyöm, és a macskafestésben már mindenki csak második lehet. 

* Akkor beszéljünk mi is egy kicsit a technikádról. Ha jól értettem az eddig elhangzottakból, van egy véletlen rész, amikor húzol egy vonalat a vizes papíron, majd azt tudatosan kiegészíted.

— Nagyon jól látod. A véletlenek fontosak, és a képeimnél is szeretem a véletlenszerűséget kihasználni, mert ez az életünk része. A pályám kezdete is a véletlennek köszönhető, a szüleim ugyanis építésznek szántak. A katonaság idején megismerkedtem egy macedón fiúval, aki már végzett festő volt, és ő nyitotta fel a szememet, hogy menjek az akadémiára. Az a cikk is a véletlennek köszönhető, amely a macskarobbanást hozta. Nálam tudatos az a kettősség, amelyet a művészetemben is tükrözni próbálok: hogy létezik a racionális és az érzelmi, spontán oldal. Ezek egy kicsit ellentétben állnak egymással, de jó esetben mégis egységet alkotnak. Ezt szeretem megjeleníteni, kibékíteni, egységbe, harmóniába hozni, nemcsak a képeimen, hanem magamban is. Az akvarell technika pedig olyan csodálatos, hogy ezt a véletlenszerűséget is kifejezésre tudja juttatni. A víz és a festék találkozása, viselkedése nem igazán kiszámítható, én pedig lehetőséget adok nekik, hogy csináljanak valami olyat, amit én nem is tudnék. Ilyenkor csoda történik, vagy varázslat, ahogy a kommentekben írják az emberek, és a varázslatot mindenki szereti. Ugyanez jellemző a tusfestésre is, melyet a macskáknál gyakran alkalmazok. Egyébként sohasem gondoltam volna, hogy a pulinál lehet népszerűbb állat, a világsikert mégis a macskával értem el. Főleg a fekete macskától nem vártam sokat, hiszen babonák is fűződnek hozzá, és ki akarná kitenni a falára. Nem voltam túl optimista, amikor hozzákezdtem, de most ott tartok, hogy mindenki a macskát akarja. 

* Pipacs, puli, macska — nevezhetjük ezeket ciklusoknak a festészetedben?

— Ciklusok volnának, csak itt, az utóbbinál, akaratom ellenére egy kicsit elidőztem. Azért hívnak a találkozókra, workshopokra, közös kiállításokra, hogy ezt a macskát lássák, ezt várják tőlem, eladni is főleg ezt tudom. Habár most már vannak tyúkok, kakasok és pandák is, és az ő népszerűségükre sem panaszkodhatok. Nehéz ebből kilépni, de egyébként is jelenleg ez a technika vonz a legjobban. A jövőben is nyilván az akvarell és a tus dominál majd nálam, elsősorban azért, mert a legjobban vissza tudja adni a már említett filozófiámat. Vannak elkezdett és nem befejezett olajképeim, azt hiszem, most már négy vagy öt éve, de attól a technikától már eltávolodtam. 

* Több egzotikus országban jártál, a munka mellett volt időd a látnivalókra is?

— Igen, sőt, jobb is vendégként menni, mint turistaként, hiszen a kollégák, barátok révén egy kicsit a kulisszák mögé is be tudunk tekinteni. Pakisztánban például kétszer jártam, és hatalmas élmény volt számomra. Láttam a szegénységet és a nyomort — egyszersmind ott ettem életemben először aranykanállal. Az egyik szponzor adott vacsorát, a 15 méteres svédasztalon arany evőeszközök voltak, és egyebek között több egészben sült bárányt is felkínáltak. Ugyanitt a sivatag és a por ellentéteként a nők színes ruhái, a tarkaság ragadott meg az öltözködésben. Peruban a Machu Picchura kirándultunk, Indiából például a kaotikus közlekedés marad emlékezetes számomra, Thaiföldből pedig az, hogy bogarakat ettem… Bakancslistám soha nincs, mindig úgy megyek el egy-egy országba, hogy a véletlenre bízom, mit látok majd. 

* Most mire készülsz?

— Decemberben lesz egy kiállításom Sanghajban. Az anyag nagy része már ott van, de arra az alkalomra szeretnék még festeni, ezért erre az évre már nem vállaltam több részvételt a biennálékon. 

* Esetleg egy itthoni kiállítás?

— Kevés kész munkám van most, ezért nem tudok másik kiállításban gondolkodni. Itt vagyok, nyitott vagyok rá, de egyelőre nem tervezem.