A néprajz önismeretet és öntudatot erősít

A csantavéri születésű Pénovátz Antal a pacséri iskola titkáraként kezdte pályafutását, majd az újvidéki tanárképző főiskola elvégzése után magyartanárként helyezkedik el Pacséron, tisztviselő Topolyán, iskolaigazgató Pacséron, szakfelügyelő Szabadkán a Pedagógiai Intézetben, a Topolyai Könyvtár igazgatója. Munkája mellett nyelvjárás- és néprajzkutatással foglalkozott, közben pedig Szegeden bölcsészdoktori oklevelet szerzett nyelvészetből. 1996-tól nyugdíjas.
- A diplomázás után még a tanársegédi lehetőséget is felcsillantották előttem, ám amikor kiderült, hogy nem vagyok a párt tagja, nem kerülhettem Penavin tanárnő mellé. A perifériára szorulva szinte hobbiként folytattam nyelvjárási és néprajzkutatói tevékenységemet. S ezt, mint a hobbit általában, a családomnak is el kellett szenvednie, hiszen kevesebb időt tölthettem vele, az anyagi kiadások miatt pedig részemről jóval kevesebb jutott a családi költségvetésbe. Éppen ezért jóleső érzéssel tölt el az Aracs Társadalmi Szervezet erkölcsi elismerése. Mintha arról győzne meg, hogy az eddig eltelt hosszú időszak talán mégsem idő- és pénzfecsérelés volt teljesen.
* Miben látja a néprajz jelentőségét? A hagyományok ismerete, megélése milyen módon alakítja a közösséget?
- Amíg az ember nem ismeri embertársát, addig nagyon el van veszve. Nagyon magára hagyottnak, kiszolgáltatottnak érzi magát. Sokkal egyszerűbb, könnyebb, biztonságosabb az élete, ha a környezetét ismeri és a környezete is ismeri őt. Felfedezve a vele együtt élők szokásait, azonosulni tud velük, meg tudja őket érteni, együtt tud velük élni. Ez nemzeten belül is érvényes, de különösen olyan környezetben, amilyenbe én is belecsöppentem: a többnemzetiségű, sőt többfelekezetű közösségbe. Azt hiszem, a néprajzkutatások egyik feladata, hogy vigyázzon, figyeljen a múltbéliségre. Nekünk az emlékezettel elérhető múltat kell vizsgálnunk.
* A hagyományok, szokások megismeréséből eredő közösségmegtartó erő jelentőségéből kiindulva nem tartja-e szükségesnek a néprajz, közösségünk egységes emlékezetének iskolai tantárgyként való bevezetését?
- Mindenképpen hasznos lenne az alapismereteket elhinteni, hogy a gyermekek idejekorán megismerjék közösségformáló szokásainkat, mert amit ismerünk, azt jobban is tiszteljük. Nem tudom, jelenleg milyen a tanterv, tartalmaz-e ehhez hasonló kitételeket, feladatokat. A régi időkben nem nagyon volt rá példa, bár a környezet- és természetismeret keretében adódott volna rá lehetőség már az alsós osztályosok esetében is, az irodalom tanítása során pedig a felsősökében. Nagyon fontos, hogy ismerjük múltunkat, értékeinket, mert sokat jelentene, mondjuk, ha megismernék, megszeretnék népdalainkat, hiszen már maga a közös éneklés is nagyon nagy erőt, biztonságot ad az egyénnek. Ha népünk életvitelét rendszerezve ismertetnénk meg a gyermekekkel, úgy gondolom, önbecsülésüket és öntudatukat is erősíthetnénk általa. Otthon, a családban biztosan megkapják a megfelelő indíttatású nevelést, ám ehhez mindenképpen társulnia kellene egy szervezett irányításnak, amely tudatossá tenné mindazt a szokás- és érzelemvilágot, amelyet a családi környezetben megtapasztal.
* Munkássága lényegében a közszolgálatban, a köznevelésben telt.
- Úgy gondolom, megtettem mindent, amit megtehettem. Amíg tanítottam, a tananyagon belül igyekeztem feltárni a gyerekeknek múltunk fontos eseményeit. Azokban az években az irodalomtanár gyakran a történelmi eseményekre is kénytelen volt kitérni, de a néprajzi vonatkozásokra is igyekeztünk felhívni tanulóink figyelmét, különösen Toldi vagy a János vitéz tárgyalásakor. Hadd ne mondjam, hogy éppen ez a két elbeszélő költemény kész tankönyve a néprajztudománynak. Amennyiben az ember lelkiismeretesen végzi munkáját, akkor tevékenysége nem pusztába kiáltott szó marad, hiszen mindaz, amit akkor mond, megmarad a gyermekek fejében, és értékrendjük részévé válik. Az már más kérdés, hogy a későbbiekben az élet mit hoz számukra, hiszen mindenki rákényszerülhet egy másfajta magatartást igénylő életformára, mint amiben élni szeretne.
* Gyakran megtörténik, hogy a hagyományápolás szándékával a gyermekekkel a farsangi szokásokat elevenítik fel, bemutatásukra pedig csak a nagyböjt időszakába kerül sor.
- A zavar okát abban látom, hogy szokásainkat színpadi módon, színielőadásként próbálják éltetni, így pedig a jóindulatú próbálkozás is gyakran esetleges előadássá satnyul, márpedig egy-egy hagyomány szigorúan dátumhoz, időszakhoz kötődik, ezt figyelmen kívül hagyni felelőtlenség. Szokásainkat nem bemutatni, hanem megélni kell! Közösségteremtő ereje csak így fejtheti ki hatását.
* Meglátása szerint hagyományaink mennyire élnek velünk, avagy bennünk?
- Úgy tapasztalom, hogy ma már ezeknek a szokásoknak, a néprajzi vonatkozású életvitelnek nincs táptalaja. Jó ötven évvel ezelőtt még természetes volt, hogy falveréskor, aratáskor, kukoricatöréskor összefogtak a rokonok, ismerősök, és egymást segítve igyekeztek javítani életükön. Mára maga az élet, a gazdálkodás módja annyira megváltozott, hogy ezt a közösségi szükségletet feleslegessé tette. Különösen a huszadik század második felétől gyorsult fel ez a folyamat, addig szinte évszázadokig élt, létezett az egymásrautaltság, a hiánya pedig a társas kapcsolat gyöngüléséhez vezet. De mint ahogyan minket a száz évvel ezelőtti szokásrend, hagyomány érdekel, úgy az utánunk jövő nemzedékek majd éppen a mi életvitelünket, szokásvilágunkat térképezik fel előszeretettel.

A bácskai mindennapok elkötelezett kutatója

Dr. Pénovátz Antal nyelvjárás- és néprajzkutató, helytörténész, szótáríró, pedagógus 1935. április 26-án született Csantavéren.

Az elemi iskolát szülőfalujában, a gimnázium nyolc osztályát Szabadkán végezte el, majd az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén diplomázott 1963-ban. 1974 decemberében a szegedi József Attila Tudományegyetemen (a mai Szegedi Tudományegyetemen) nyelvészetből bölcsészdoktori fokozatot szerzett.

Pacséron iskolatitkár, magyartanár, később iskolaigazgató volt, Topolyán községi tisztviselőként és könyvtárigazgatóként dolgozott, Szabadkán tanügyi tanácsos volt a Pedagógiai Intézetben, 1997-től nyugdíjas. Tudományos munkásságáért Magyar Életfa díjat vett át Zentán, a magyar kultúra napja alkalmából megtartott délvidéki központi ünnepségen.

Beszélgetésünk kezdetén, melyet pacséri otthonában, vagy ahogyan ő emlegeti, a vidéki magányban rögzítettem, kiderült, eleinte természettudományi pályára készült.

— 1953-ban érettségiztem, és tartományi ösztöndíjjal iratkoztam be Belgrádban a Természettudományi Kar fizika szakára. Csakhogy ’54-ben bekövetkezett a decentralizációnak nevezett reform, mely során a központi illetékességeket kihelyezték a kisebb egységekbe. A tartományban közölték velem, ők nem folyósíthatják tovább az ösztöndíjamat, forduljak a járás vezetőihez. Ott viszont azt mondták, nekik nincs szükségük fizikusra. Nem tehettem mást, november közepén összecsomagoltam a poggyászomat, az éppen kezdődő hóesésben kibandukoltam a vasútállomásra, és otthagytam az egyetemet. Hazamentem, a következő év márciusáig kilincseltem, leveleztem, mígnem azt a választ kaptam, hogy Pacséron iskolatitkár lehetek. Rábólintottam a javaslatra, és idejöttem. Később felajánlották, iratkozzak be Újvidéken a főiskolára, magyar szakra, amit 1957-ben meg is tettem. 1958-ban a Magyar Nyelvőr folyóiratnak volt egy anyaggyűjtő pályázata, melyre Penavin Olga tanárnő hívta fel a figyelmünket. Csáky Piroska és én pályáztunk, mindkettőnk munkáját díjazták. Ezzel kezdődött, majd bevontak a szerbhorvát—magyar szótár készítésébe, aztán egyik munka után következett a másik, a nyelvjárás mellé kiegészítésképp a néprajz is társult. Az indulást Penavin tanárnőnek köszönhetem, hálás is vagyok neki ezért. Engem a gimnáziumban érdekelt az irodalom, tagja voltam az önképzőkörnek, verseket is írtam. A fizikát viszont azért választottam, mert én voltam az évfolyam legjobb matematikusa, és természetes volt számomra, hogy azon az úton indulok tovább. Végül másként alakult a sorsom, de később ezt már nem bántam.

* Legfőbb gyűjtési területe Topolya és környéke, illetve a négy református közösség: Bácskossuthfalva, Pacsér, Bácsfeketehegy és Piros.

— Igen, mert azzal kell foglalkozni, amihez hozzájutunk. Csantavéren születtem, Szabadkán töltöttem a gimnáziumi éveimet, ám aztán idekerültem Pacsérra, és kíváncsi lettem ennek a településnek a népére. Pacséron nyílt e hanggal beszélnek, és íznek is, ami mindjárt megüti az ember fülét, emellett olyan kifejezéseket hallottam, amelyeket azelőtt sohasem. Az ejtőzik például azt jelenti, hogy valaki jóllakik, és ledől egy kicsit emészteni. Vagy a nyomtatás, melynek semmi köze a könyvekhez. A régi világban nem volt cséplőgép, aratás után a gabonát lovakkal végigtapostatták, nyomtatták, hogy kinyerjék a szemeket. Az erről készített anyagba például sok nyelvjárási szó került be, viszont néprajzi adatokat is tartalmaz. Ösztökélt, hogy ha már itt élek, ismerjem meg jobban ezeket az embereket. Érdekelt a múltjuk, hogy honnan jöttek, mert én katolikus vagyok, ők pedig reformátusok. Sok különbséget fedeztem fel, ami birizgált, és arra késztetett, hogy utánajárjak. 1786-ban nemcsak a pacsériak érkeztek erre a vidékre, hanem a moravicaiak, a feketicsiek és a pirosiak is. Kutattam az áttelepülésük körülményeit, megemlékeztem a 200. és a 210. évfordulóról. Az utóbbira egy kis füzetecskét is készítettem, sok hasznosítható adattal. A pacséri karácsonyokról is írtam, mert ebben a faluban a magyarokon és a szerbeken kívül horvátok és bunyevácok is laknak, ők pedig másként ünnepelnek. Az adatgyűjtés nagyon érdekes folyamat, gyakran olyan helyeken és helyzetekben jutunk információhoz, amikor nem is számítunk rá.

Dr. Pénovátz Antal megjelent könyvei: A pacséri földművelés és állattartás szótára (1975), Vajdasági magyar néprajzi kalauz (1979), A topolyai és kishegyesi község vízgazdaságának száz éve (1986), Pacsér-Pačir (1988), Pacsér a levéltári okmányok tükrében (1988), Jászkunsági református magyarok Bácskában. Emléksorok Pacsér, Moravica, Feketics és Piros megtelepüléséről (1996), Jaj de széles, jaj de hosszú ez az út… (Túrkeve, 2006), Megrakom a szekeremet kívís gabonával (2010), Ó-Moravica, jaj Pacsér (2010), Sorsok, emberek, nem mindennapi életek. Vallomások (2013).
Forrás: Gerold László: Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918—2014)

* Az egyik legfontosabb műve a Vajdasági magyar néprajzi kalauz, mely 1979-ben látott napvilágot. Emellett kutatta és publikálta a hajdani földművelés, állattenyésztés, gazdálkodás nyelvezetét, továbbá népdalokat, balladákat, balladás történeteket is gyűjtött.

— A ’70-es évek elején feltett szándékom volt, hogy megírom Pacsér szótárát. Neki is duráltam magam, elkezdtem gyűjteni, rengeteg anyag halmozódott fel. Az első három betűt írásban is feldolgoztam, de aztán úgy láttam, ez olyan óriási munka lenne, hogy talán sohasem érnék a végére. Akkoriban vált aktuálissá a doktorálásom is, melyhez dolgozat kellett. Szűkítettem a témán, így született meg a pacséri földművelés és állattartás szótára, mely egyúttal a disszertációm anyaga is lett. Van számos más szócikk, illetve rengeteg anyag magnószalagokon, melyet hasznosítani lehetne, ha valakinek volna kedve folytatni ezt a munkát. Sok adatközlővel beszélgettem, és egyikről-másikról az is kiderült, hogy kiváló nótázó, rengeteg népdalt ismer, ezért ezt a szálat sem hagytam figyelmen kívül, elkezdtem hát az énekelt anyagot is gyűjteni. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában hamarosan megjelenik Pacsér falumonográfiája, mely a történelmi és a szótári rész mellett CD-mellékletet is tartalmaz majd. A gond csak az, hogy a kéziratot már évekkel ezelőtt leadtam, azóta sok minden megváltozott a településen, például megnyílt a fürdő, illetve mást is említhetnék, ami kimaradt.

* Kutat még, vagy már teljesen abbahagyta ezt a munkát?

— Már nem kutatok, azt azonban nem tudom, hogy teljesen abbahagytam-e. Ha előadást, összeállítást kérnek tőlem valamely általam ismert tárgykörben, akkor elvállalom, viszont olyan témám már nincs, amelyet még mindenképp fel szeretnék dolgozni. Itt élek vidéki magányban, mindenkitől elzárva. A faluban az idősebbek számára tanító bácsi vagyok, a fiatalabbaknak tanár bácsi, a nagyon fiataloknak pedig már senki, nem ismernek. Annak idején, a diplomázás után még a tanársegédi lehetőséget is felcsillantották előttem, ám amikor kiderült, hogy nem vagyok a párt tagja, nem kerülhettem Penavin tanárnő mellé az egyetemre, így szinte hobbiként, szenvedélyből és elkötelezetten folytattam a nyelvjárási és néprajzkutatói tevékenységemet.

* Mit tanácsol a fiataloknak, érdemes-e kutatómunkával foglalkozniuk?

— Persze, hiszen mindig van mit kutatni. Ha más nem, össze lehet vetni a változásokat az egykori helyzettel. Bátran vágjanak bele, ám csak azoknak ajánlom, akik nem riadnak vissza az aprólékos munkától.