A szülőföld bennünk él, megmásíthatatlanul

Az Aracs-díjas Péter László képzőművész harmadik könyvén dolgozik

Péter László, székelykevei születésű grafikus, illusztrátor, animátor az Aracs-díj egyik idei kitüntetettje. 1991 óta Magyarországon él. Erről így vall: ,,Számomra idézőjelesen - nem sokat számít, hogy odébb kerültem a szülőfalumból. Hiszem bizonyos értelemben úgysem tudtak volna mit kezdeni velem. De csak fizikailag távolodtam el, mintegy 424 kilométerre. Ha valaki azt gondolná mégis, hogy az ember csak úgy elillan a közösségéből mint a kámfor, és egyből «átmeszelődik», mert átszínezi az új környezete, körülbelül akkorát téved, mint Makótól Jeruzsálem.”

Hűséges maradt szülőfalujához, a szülőföldhöz a távolság ellenére is.

– Én lélekben mindig otthon leszek, és otthon is maradok. Napjában követem az otthoni történéseket. Előfordult már sokszor, hogy innen Magyarországról jeleztem, vagy írtam meg ismerőseimnek, hogy odahaza történt, vagy történik valami. Naprakészen informálódok…

Szülőfalumhoz, és a szülőföldhöz való kötődésem ugyanaz. Székelykevéhez és a Délvidékhez eltéphetetlen szálak fűznek. „Röghöz kötöttségem” már az „elcsángálásom” legelején is megmutatkozott. Egy idegen nagyvárosba kerültem, de lélekben otthon voltam, hazafelé figyeltem. Az otthoni észjárásom szerint próbáltam Budapesten megmaradni. Családom utánam jött, mert nem tudtam volna kikerülni a katonáskodást, és nem akartam felvállalni a Drávaszögben dúló esztelen háborút, amelyet a nagyszerb sovinizmus felkent diktátora táplált.

Bukovinai ősöktől származó székely vagyok. Virtuálisan immár gyermekkoromtól, eszmélésem óta megszokhattam, nagyszüleimtől és szüleimtől is sokszor hallottam, hogy mi „a jég hátán es megélünk, ha kell”. Ez egy olyan útravaló, mint amelyet a mesebeli királyfi kap hamuba sült pogácsa formájában…

Az 1800-as évek utolsó negyedében a szaporaságuk miatti megélhetést keresésükben, megkezdődött kirajzásuk Bukovinából: legelőször az Al-Duna kanyarulatába rajzott ki egy kb. 4000 főből álló csoportjuk, később még többen jöttek... Mocsarakat lecsapoló hősökké váltak. Összesen hét kisebb-nagyobb kirajzásuk volt: Erdély szerte, a Délvidéki területekre, le egészen Boszniáig (!), a múlt század húszas éveiben, Amerikától és Kanadától egészen Brazíliáig jutott belőlük… Az utolsó kirajzás 1941-től 1944-ig tartott. A második bécsi döntés nyomán, és a Románia és Magyarország közti lakosságcserére vonatkozó egyezmény megkötése nyomán, a Bácskába való átmenekülés volt (18 településre, Újvidék, Topolya, Magyarkanizsa, Szabadka és Zombor környékén), amely végül Magyarországon, a tolnai Völgység vidékén ért véget, Magyarországon…

Én kicsiben, 1991-telén népem kálváriáját éltem meg újra: léptékeiben sokkal kisebb volt, de a kényszerűségek miatt igen intenzíven. Az első hónapokban, hol itt, hol ott ébredtünk fel, rövidebb vagy hosszabb ideig tartó rosszabbnál rosszabb albérletekben, a bizonytalan továbbélésben, és én állandóan azt álmodtam, hogy otthon vagyok.

Amikor a hetedik albérletben voltunk, még mindig az otthonról és az otthoniakról beszélgettünk feleségemmel, ha egymás között voltunk. A kislányunk akkor már négyéves körüli volt, és egy reggel felébredvén, azt mondta: – Menjünk Jóska sógorékhoz!

Akkor mindnyájunkban eltört a mécses, mert Magyarországon egy számunkba távolságtartónak érzett környezetben laktunk, egy Herceghalom nevű faluban, Jóska sógorék viszont Székelykevén, a Nagyúton, a Lütőknél… Még a lányom is úgy ébredt, hogy Székelykevén képzelte magát…

És egyáltalán, nem mondhatom, hogy könnyebb lett volna az új élet elkezdése, mintha otthon maradtam volna. Szellemi és anyagi értelemben igen küzdelmes volt.

Mit tehettem volna Magyarországon. Meggyőztem önmagamat, hogy az otthoniak kálváriája és az enyém csak abban különbözik, hogy míg a többiek otthon maradtak és kínlódva vészelték át azt, amit a sors rájuk szabott, én Szent Kristóf hátán átevickéltem a túlsó partra, amely még áttekinthetetlen és ködös volt, hiszen akkor történt meg Magyarországon a „rendszerváltásnak” csúfolt pálfordulás, amely csak idén hozott némi forradalmiságot Magyarország újbóli felemelkedését előre vetítendő…

Mára már „megpuhultak” a dolgok, Magyarországon befogadtak bennünket, otthon pedig otthon vagyunk, amikor csak tehetjük hazaszaladunk, és lélekben mindig. Nyaranta még otthoni művésztelepekre is el-eljárok, ami nagyon fontos számomra. Mint ahogy a barátaimmal való folyamatos kontaktus, akár az interneten keresztül...

Két könyve is megjelent, az egyik szülőfalujához kötődik.

– Igen, az otthoni gyűjtéseimből és élményeimből, megéléseimből születtek. Az egyik téma: Székelykeve. „Vándor fecske hazatalál?” címmel írtam meg a bukovinai székelyek történetét, Mádéfalvától az Al-Dunáig. 17 éves forrófejű sutykó gyerekkorom óta foglalkozom az őseimmel, otthon bogarat ültettek a fülembe, és ennek eredménye is lett. Ha annak idején nem „csángálok el”, valószínűleg soha nem írtam volna végig, mert az otthonmaradás viszonylagos lenyugvást és „betokozódást” okozott volna nálam. Így viszont évekig cipeltem a témát, és a fontosnak tartott gyűjtéseim dokumentumait. Nem engedett el a téma, amíg ki nem írtam magamból.

A legszebb az volt, hogy Székelykevén éppen akkor mutathattam be a könyvemet (könyvünket), amikor a bukovinai székelyek 250 évesek lettek, amikor az Al-Dunára való telepedés 125-ik évét írták, és amikor a Székelykevéről elszármazottak első világtalálkozóját megszervezték otthon. Számomra ez felbecsülhetetlenül nagy megtiszteltetés volt.

A másik könyvemben, amely egy megmásíthatatlanná vált ígéretből és a nyughatatlanságomból ered, a Temerini TAKT történetét írtam meg, a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor (1976–2008) Hevér János és Ács József által fémjelzett monográfiáját. Előbb úgy gondolkodtam, hogy egyedül nem is tudom megírni, hiszen a meglévő dokumentációm sehogyan sem adta ki a teljességet. A délvidéki kapcsolataim, barátaim, ismerőseim, jóakaróim révén azonban egyre több dokumentumot halmoztam fel, és amikor Hevér János gyermekei titkon átadták „csak Péter Lacinak” a Hevér János által összegyűjtögetett, még megmaradt archív fényképanyagot, olyannyira megerősödtem egy szál hitemben, és a dokumentumanyagok is úgy felébresztették az emlékezetemet, hogy a fejemben szinte pergőképekben éltem át újra az én TAKT-élményeimet. Akkor már biztos voltam benne, hogy sikerül…

A harmadik könyvem pedig már készül, készülget… Majd két évtized után, azt kell mondanom, hogy újra és újra belelépek abba a folyóba, amelyről a régi görög filozófusok azt tartották, hogy nem lehetséges.

Felleg-jártú fecske

Beszélgetés Péter László grafikusművésszel írásról, rajzokról, szülőföldről, barátokról

Péter László Székelykevén született. 1983-ban fejezte be a belgrádi Iparművészeti Egyetemet. Grafikus, festő. Volt tanár, művelődésszervező, fizikai munkás, rajzfilmes animátor és nyomdai alkalmazott. Illusztrált könyveket és folyóiratokat. És folyamatosan ír. Könyvet, jegyzetet, blogot. Mindeközben bejárta Erdélyt és őseinek földjét, Bukovinát. 1991-ben családjával Magyarországra költözött. Jelenleg úszómesterként dolgozik, meg néhány órában vizuális kultúrát tanít. Hogy megtalálta-e a boldogságot? Azt nem mondta, de rajzolni akar nagyokat és szikrákat csiholni...

Sokat írsz. Újságokban, folyóiratokban és a honlapodon jelennek meg jegyzeteid, vallomásaid, személyes hangvételű szakmai írásaid. Mi vesz rá egy képzőművészt arra, hogy a szó művészetével foglalkozzon?

– Korántsem érzem soknak: inkább kevésnek. Szabadidőmből és szerény tehetségemből adódóan azonban többre nem telik személyes indíttatású írásoknál. Sokkal prózaibb dolgokkal is kell foglalkoznom, mint egy „igazi” alkotóművésznek. De nem kesergek ezen, megszoktam, hiszen annyit már tudok: bárhogy alakul az ember sorsa, a szellemi életéből akkor sem kell semmit feladnia. És alkotó lehet az ember akkor is, ha foglalkozása szerint portás, rikkancs, gyári munkás, vagy parasztember... Ha Csontváry patikus volt, Kassák munkás, akkor én lehetek úszómester is...

Egészen kora gyermekkori megéléseinkből adódóan van egy kimondhatatlanul nagy élménytárunk. Van, aki mindezt elnyomja magában, és becementezi örök időkre. És van, aki minduntalan felszínre hozná ezeket az élményeket. Úgy gondolom, tizenéves korunkban dől el, hogy kik és mik leszünk. Ha visszatekintek a korai múltamra, az iskolában meglehetősen jól ment a rajzolás és az írás. A gimnáziumi érettségiig nem is tudtam eldönteni, hogy mi lesz a járható út számomra: ezért választottam mindkettőt. Egyik a másik nélkül félkarú mérleg. Én idealista örökmozgó fiatal voltam egykor, aki kisgyermek korától rajzolgatott, és jegyezgette fel fejében, a megélt valóságot. Kíváncsi voltam a dolgok valós összefüggéseire is, de valahogy mindig a fellegekben jártam, és felleg-jártamban szövögettem a gondolataimat. Még legényke voltam, amikor rájöttem, hogy valójában nem is tudom, hol és miben élek. Ezért beutaztam a Délvidéket, nem is egyszer, hiszen évekig ezt tettem. Míg a korosztályom leginkább a kocsmában szórakozott, én inkább elutazgattam a zsebpénzemet.

 Szenvedélyes utazó, jövő-menő ember lettél...

– Nem is tudom, hogy miért vált ez szenvedéllyé bennem: középiskolás koromban elmentem Újvidékre felfedezni a Magyar Szó szerkesztőségét és a Forumot, vagy a Slovačka utcát, amelyben értelmiségi magyar tanszékes egyetemisták laktak, és ahol Léphaft Pali barátommal úgy barátkoztam össze, hogy rajzaim első kemény kritikáit ő adta meg. Később Szabadkára utaztam fel, hogy megnézzem a szecessziós épületeket, és Muzslyára Rácz Jancsiékhoz, majd Hevérékhez Temerinbe, mert ott is történt valami nagyszerű, amit ifjúsági művésztelepnek hívtak. Versecre elmentem megnézni a szőlőhegyet, Zentára megbámulni a Tisza virágzását és múzeumot nézni. Vagy Kanizsára Koncz István meghívására a ma már nem létező amatőr színházába, ahol először állíthattam ki tusrajzaimat. Topolyára, Ómoravicára a Betyár-völgyet megnézni, Györe Géza és Novák Misi hívására... Az első megkapott útlevelemmel én már kettejükkel egyenesen Erdélybe utaztam. A rákövetkező évben, másodszori nekifutással Kelemen Percellékkel egészen fel az Őshazáig! Mert ha már Kőrösi Csoma az őshazát kereste egészen Tibetig, és végül végső stációként Darjeelingig is eljutott (később Jakabos Ödön fél tüdejével zarándokolt el a sírjához), hát én is elmehettem legalább Bukovináig, amelyről hajdani déd-, vagy nagyszüleink oly sokat meséltek. Mindeközben gyűjtögettem a tapasztalataimat.

 Több köteted is napvilágot látott az elmúlt években. A szülőfaludról készítettél egy nagyon szép történelmi/művelődéstörténeti kiadványt, és legutóbb egy igazán kedves anekdotagyűjteményt adtál közre, ami látványban is gazdag, hiszen illusztráltad is a szövegeket. Téged a szülőföld ilyen nagyon köt?

– Családommal jöttem át Magyarországra, tele bizonytalanságokkal, erőlködéssel, filléres megélhetési gondokkal, töprengésekkel, hogy mi lesz velünk, a jövőnkkel. Akkori életérzésemet nehezen tudtam kifejezni. A feleségem fogalmazta meg 1992 februárjában, miközben „menedékesként” a Moszkva téren ácsorogtunk tanácstalanul, és azon görcsöltünk, hogy hová mehetnénk valami „biztosabb” albérletbe. Valamiért ezt mondta: aki elhagyja hazáját, kétszer hal meg. Nem is tudom, hogyan jutott az eszébe ilyesmi, de mérhetetlenül sok keserűség volt ebben a mondatban. Olyan igazságot mondott ki, hogy hetekkel később ezzel a mottóval nyitották meg a kis kamarakiállításomat a budavári Litea könyvszalonban, ahová bennünket al-dunai székelyekként, egy újdonsült erdélyországi pártfogónk, Dávid Lajos protezsált be, a Budapesti Székely Körön keresztül...

Ha most tovább gondolom: az első könyvemmel egyben őseim földjének, Bukovina emlékének is áldoztam, az Al-Dunára való letelepedés 125. évében. Ezzel megemlékeztem népem kis csoportjáról, a bukovinai (al-dunai) székelységről is, melyből vétettem, és melyről mostanig bizonyossá vált, hogy szívósabb gyökérzetű, mint bármelyik más magyar népcsoport.

A második könyvem a Hevér János által három évtizeden át szívós kitartással szervezett ifjúsági művésztelep, a temerini TAKT monografikus műve. A fiatalságom szellemi fellegváráról szól. Egy keményen megtett ígéret eredménye: amíg írtam és gyűjtögettem a művésztelep dokumentációs anyagát, mindvégig a kudarc lehetőségét hordozta magában. De végül sikerült. 1976-ban tanultam meg: Temerin a világ közepe. Kiváló embereket ismerhettem meg itt: Hevér Jánoson, Ács Jóska bácsin kívül képbe jöttek azok a „TAKT-os emberek”, akikre mindig szeretettel és barátsággal gondolok. Nagyon kötődtem e rendezvényhez. Tanultunk belőle, és táborozó seregként tanultunk egymástól is... Mint sok más fiatal, én is itt izmosodtam meg.

Harmadik könyvem, a Keresztapám nadrágja, megint az al-dunai székelységemnek szól. Én nem is akarok kitérni az elől, hogy hódoljak ennek a közösségnek, melynek káprázatosan szép szellemi kincstára van. Az egykori népéletének apró rezdüléseit évtizedekig a fejemben hordtam. Végül egy századnyi jóízű, apró kis történetet, afféle „megtörtént dolgokat” gyűjtöttem össze a három székely faluból, majd mindezt megírtam.

Ezeket a felemás, megtörtént, szórakoztató történeteket gyermekkorom óta hallgattam odahaza, és jókedvvel illusztráltam is őket.

 Régen elköltöztél erről a tájról, de folyamatosan visszajársz. Néha úgy érzem, nem tudsz elszakadni, mintha kicsi lelkiismeret-furdalásod lenne, mert elmentél. Jó érzem?

– Az igazsághoz tartozik, és régóta takargatom, de már ki kell mondanom: én otthon, Székelykevén alkotóművészként nem igazán tudtam érvényesülni. Úgy tűnik, hogy akkori környezetemnek nem volt nagy igénye a munkámra. Otthon feleslegnek tartottam magamat. Csak a feleségemnek volt biztos állása. Őt nem nélkülözhették, mert Székelykeve orvosaként egymaga gondoskodott lelkiismeretesen és hatalmas munkabírással majd négyezer lakosról. Otthon nem én, hanem ő tette le a garast igazán... Én csak megvoltam és tébláboltam, a grafikáim kinyomtatgatása közepette próbálkoztam elhelyezkedni az iskolában. Amire sehogyan sem került sor, de „vigasztalásképpen” néha kaptam a Forumtól egy-egy illusztrációs megrendelést. A béka feneke alatt éreztem magamat. Ennyi volt az otthoni „biztos megélhetésem”. De más lehetőségem nem volt, a levegőben lógtam. Közben 1990-ben megszületett a leányunk, Lea. Egyéves se volt, amikor polgárháborúba keveredett az ország. Miatta is el kellett jönnünk. Itt nőtt fel Magyarországon, de nagyon kötődik az otthonhoz. Ő a szemünk fénye. Még tanul a Kodolányi egyetemen, média és kommunikációs szakon. Nagyon tehetséges, és kitűnően ír!

De a kényszerű elköltözés elsőre lebénító állapota végül valamiféle megújult erőt is adott.

Lelkiismeret-furdalás? Volt bennem valami ilyesmi, de nem jó a szó, hiszen igyekeztem/igyekeztünk az otthoniakért tenni, és nem ellenük. Hogy mégis elcsatangoltunk, az a sors iróniája volt.

 Kollégák, mesterek, barátok?

– Magyarországon nem építettem ki különösebb kapcsolatot alkotóművészekkel. Egy művészettörténész barátom van, aki felkarolt, Mattyasovszky Zsolnay Péter. A Muravidék Baráti Kör Társaság szellemi vezetőivel is barátságban vagyok: Ruda Gáborral és Győrffy Sándor képzőművésszel. A mestereim, és a barátaim ugyanazok maradtak, akik otthon is voltak. Mesterem a főiskolán, egy robusztus művészfigura, Bogdan Krsić tanárom volt. Ács József volt a szellemi mentorom, Hevér János, a TAKT zseniális szervezője, a barátom volt.

 Tervek, kiállítások, művésztelepek?

– Jelen pillanatban úszómesterként dolgozom, és elmondhatom, hogy nem túl kényelmes állás. Emellett „beugrós” vizuális kultúrát taníthatok még egy évig a Zsámbéki Premontrei Szakközépiskolában.

Új terveim azért vannak. Festeni akarok, nagyokat rajzolni, szikrákat csiholni. Be kell hoznom a késéseimet. És szeretném, ha a Tollrajz sorozatom könyv alakban is megjelenhetne.

A közelmúltban „elszármazottnak” neveztek. Egy frászt! Ha így lenne, nem lennének otthoni barátaim. Mert mostanáig szinte kivétel nélkül az otthoniakról írtam: és sorozatszerűen otthoni művészekről, akiknek a munkásságát jól ismerem, és igen fontosnak tartom. De akikkel keveset foglalkozott az otthoni írott sajtó, pedig többet érdemelnek. Nagyszerű alkotóemberek. Még sokakról szeretnék írni. De hiába kapcsoltam magas fokozatra, minél alaposabb akarok lenni, annál jobban lassulok, kések. Végezetül, látom már, amellett, hogy mások művészetére figyelek, a saját munkásságommal is törődnöm kell(ene). Mert a sajátomat mostanra eléggé háttérbe szorítottam. Majd igyekszem pótolni mindent.

Asztalon maradt kenyérmorzsák

Néhány eddig megválaszolatlan kérdés Péter László grafikusművészhez

Az idén Péter László grafikusművésznek ítélték a Forum Képzőművészeti Díjat képzőművészeti írásaiért és szerteágazó grafikai tevékenységéért. Akiről annak ellenére, hogy évek óta Magyarországon él, nem mondhatjuk, hogy elhagyta szülőföldjét, hiszen művészeti tevékenységével és személyes jelenlétével továbbra az itthoni szellemi élet alkotója. Legutóbbi beszélgetésünkkor azt mondta, sokkal prózaibb dolgokkal is foglalkoznia kell, mint egy „igazi” alkotóművésznek. De nem kesergett ezen, hiszen megtanulta, bárhogy alakul az ember sorsa, a szellemi életéből semmit sem kell feladnia.

Most is vallod és vállalod a küzdelmet? Hiszen ez alatt a három év alatt még keményebb időszakot éltél át…

– Damoklész kardja ott lebeg mindannyiunk felett. Ebbe bele kell törődnünk, hiszen mindaz, amit kiépítettünk magunkban, magunk körül, az egy pillanat alatt megroppanhat, eltűnhet. Ezért résen kell lennünk a mindennapi megszokottságaink között is. A 2016-os évre a Bácskossuthfalvi Művésztelep szelektora címmel tiszteltek meg a szervezők. Ez kitüntetés, de bizonyos dolgok miatt örül is az ember a feladatnak, meg nem is… A meghívottak névsorát állíthattam össze, és a témát is rám bízták. A Rés témát választottam. Azaz egyfajta átjárót, átjárhatóságot. Ami az én értelmezésemben nem szakadékot, veszélyt, az erodálódás vagy az útveszejtés jeleit, hanem búvópatakszerű, rejtett átjárókat, átjutási lehetőséget juttathatja az eszünkbe. A jég hátán is megélés lehetőségeit jelenti. Ennek aktualitása éppenséggel akár rám is vonatkozhatna, de általánosítva a jelenkor művészére vonatkozott, aki nem az egykoron élő mesterember, a tenyeres-talpas festő, szobrász vagy rézmetsző grafikus, hanem intenzív szeizmográfja, megélője a korhangulatnak, habár mindezért a ténykedésért keveset kap viszonzásul, néha túl nehéz megélnie a szakmájából, és persze túl kellene élnie a saját korát. Nagyon készültem tehát az idei 9+1 művésztelepére, engem nem szoktak sokfelé hívogatni, tehát nagyon vártam. De mi lett a vége? Az elhúzódó házfelújítási munkálatok miatt végül le kellett mondanom a részvételemet. Tehát valami fontosat adtam fel azért, hogy valami szintén nagyon fontosnak eleget tegyek. A sors kiszámíthatatlan, mert időről időre olyan válaszút elé kerülünk, amely megosztja a lehetőségeinket.

A művészetből a legtöbb alkotónak nehéz vagy lehetetlen megélnie. Sok esetben polgári foglalkozások után kell nézni, mert ha nincs munka, nagy a baj. Én sem voltam soha ügyes, évekig olyan munkákkal voltam kénytelen beérni, amelyeket sokan gondolkodás nélkül visszautasítanának. Engem otthon a szüleim és a nagyszüleim is arra tanítottak, hogy a munkát meg kell becsülni, akár csak az asztalon maradt kenyérmorzsákat.

Persze vannak, akik a szerencse csillaga alatt születtek. De lehetséges, hogy csupán az a szerencséjük, hogy tetszetős, esztétikus művészetet produkálnak, olyan műalkotásokat, amelyeket a ma embere a szépérzéke alapján elfogad, igényel, s ezért pénzt is áldoz rá. És hát van még állami mecenatúra is, csak nehéz bekerülni a támogatottak köreibe.

Miért írsz folyamatosan rólunk, vajdaságiakról, székelykeveiekről, délvidékiekről? Elhivatottság, nosztalgia, szülőföld iránti szerelem?

– Én már negyed évszázada hajtogatom, mondogatom magamnak és a barátaimnak is, hogy azzal hogy elköltöztem a szülőfalumból, azzal nem elszármaztam, csak odébb települtem cirka négyszázötven kilométerrel. Ennek kiváltó oka a piszkos délszláv háború volt, és bár Székelykevén csak egy félállású rajztanár voltam, nem a megélhetési gondok miatt döntöttem így a családommal. Egyébként az „igazi” megélhetési gondjaink épp azzal kezdődtek el, hogy Budapestre jöttünk a flaszterra, télvíz idején az egyéves kislányunkkal, egy öreg Zastavával, minden terv és kilátás nélkül. Erőt adott a családom, és a feleségem által megfogalmazott mondat: Aki elhagyja a hazáját, az kétszer hal meg. Ez a mondat erős hitet adott, hogy itt bizony most küzdeni kell a túlélésért. Mert ennél szebben, tisztábban, ilyen fájdalmas őszinteséggel akkor egy Tamási Áron sem tudta volna megfogalmazni azt a kiszolgáltatott helyzetet, amikor mozdulna az ember, de nem tudja, hogy merre, mit, hogyan lépjen.

Gondolkodásban, habitusban azóta sem változtam. Nem tudok más ember lenni, csak délvidéki székely. Talán csak az életösztönöm, a tudásom és az igazságérzetem erősödött, a szülőföld szeretete bennem (bennünk, és nagyon sokunkban) meg nem változott soha. Hazulról informálódunk, hazagondolunk és amennyire lehet, gyakran hazajárunk. Pár éve még hontalanoknak éreztük magunkat, ma meg van „itthonunk” és „otthonunk” is. Ez meg a sors jókedvű fintora.

Tollrajzok? Az egyik legrangosabb vajdasági képzőművészeti díjat részben ezekért az írásaidért kaptad.

– Nem tudom biztosan, hogy miért is kaptam. Otthon talán már nemigen ismernek, hogy úgy mondjam, kissé kikoptam. Képzőművészként tartottak számon. 1976 óta benne vagyok a délvidéki művészet forgatagában, 1986 óta tagja is vagyok az ULUV, ULUPUSZ szervezetének, majd 1995 óta a MAOE-nak is. Hivatalosan az 1983-as diplomázásom óta aktív képzőművésznek számítok. Most hogy már kiadták a negyedik könyvemet is, a Tollrajzokat, egy kicsit furcsán érzem magamat. Kerek hat éve többet írok a képzőművészetről, mint amennyit az időm normálisan megengedne. És persze nyomon követem, tanulom, megfejteni akarom azokat a rébuszos művészi gondolatokat, amelyeket az évtizedek vagy az évszázadok művészeti életében sodrásoknak, egyéni pályafutásoknak becézhetünk. Ez is a szenvedélyem.

Ennek a tollrajzos kötetnek örültem egyébként eddig a legjobban, nehéz volt három évet várni a megjelenéséig, folyamatosan lázban voltam miatta, mert nagyon elhúzódott a kiadása. Attól nem féltem, hogy veszít az időszerűségéből, de szerettem volna bemutatni azt a könyvet, amelybe beleírtam sok délvidéki képzőművészt, és általuk magamat is. Olyanokat is, akik már nincsenek az élők sorában, például Ács Józsefet, aki nekem szellemi mentorom volt, Rácz Laci, Csernus Laci és Matuska Feri bácsi barátaimat…

Amikor 2008-ban a második, a TAKT művésztelepről írt monografikus könyvbemutatóm volt otthon, a temerini Hevér-tanyán, valaki elmondta, hogy nem kaphatnak Forum-díjat olyanok, akik elköltöztek otthonról. Nem értettem, hogy miért hozódott fel ez a dolog. Később hallottam azt, hogy ekkortájt ténylegesen jelöltek is a Forum Képzőművészeti díjra, de főleg emiatt a szabály miatt szóba sem jöhettem. Ezután tehát nem is foglalkoztam vele. Mondhatnám úgy is, hogy kissé feldühített ez a „nem tudom mire való” játék, de ezek után meg pláne nem érdekelt. Most pedig nagyon meglepődtem a döntésen, és elmondhatom, hogy elég komolyan meg is illetődtem. Most éreztem, hogy felszakadt bennem valami lefojtottság, amit jobb híján valamiféle kirekesztettség-érzetnek nevezhetnék el.

Az írás segít vagy a rajzolás? Talán inkább úgy kérdezem, a művészet segít, hogy az ember egy szebb, jobb, barátságosabb világban élje az életét a létezés nehéz mindennapjai helyett?

– A legjobb dolog, amit megéltem, az, hogy nincs sok különbség alkotni vágyás és belső alkotói kényszer között. Ilyenféleképpen csupán csak annyi, hogy a különféle műfajokban mit tudok produkálni. Én például mindig szerettem volna szenvedélyesen muzsikálni valamilyen hangszeren, de nem volt lehetőségem zenélni tanulni, és a mai napig nagyon felnézek azokra a kortárs zenészekre, akikkel jó ismeretségben, barátságban vagyok. De mivel felettem másképp rendelkezett a sors, rajzolnom és írnom kell. Nagy kihívást jelent mindkettőnek eleget tenni, mert a mindennapokban is megvannak a feladataim, tanítok és úszómesterkedem is. Úgy élhet az ember teljes életet, ha nem megkerüli, hanem legyőzi az elé gördülő akadályokat. Mindig vannak befejezhetetlen, torzóban maradt dolgaink. Jó tehát, ha belenyugszunk abba, hogy a torzó is lehet tökéletes…

Hogy látod, milyen ma művésznek lenni? Ez a kor az érzékeny lelket szólítja meg inkább, vagy az értelem emberéhez szól?

– Művésznek lenni manapság nem azt jelenti okvetlenül, hogy a „csak azért is” küzdelmeimet a társadalom zöme úgy sem érti meg. A művészetet nagyon sokan megértenék, megérthetnék, csak zsigerből elutasítják, mert sajnos a mai világ nagyon anyagias. A tét azonban ma jóval nagyobb. A sokarcú modern művészet manapság a mesebeli „ezerbundás kis szörnyeteghez” hasonlatos, mert sokféle kiváló tájékozódást igényelne. Nem mindenki tud eleget tenni az alkotási és az aktualitásokat követők érdeklődési igényeinek. Tájékozódni tudni térben és időben egyenlő az örökkévalóság hatalmas érzetének a megélésével. A művészi katarzis ebből eredhet, legyen szó érzelmekről vagy értelemről. Talán csak akkor leszünk elégedettek, ha a művészi megfogalmazási igényeink szabaddá tesznek bennünket.

„Az eleink által felépített hagyományok kultúrájából élünk…”

A 2016. évi Forum Képzőművészeti Díjat Péter László grafikus érdemelte ki a Magyar Szó Üveggolyó mellékletében Tollrajz címen 2010 óta folyamatosan publikált képzőművészeti írásaiért, valamint szerteágazó grafikai tevékenységéért.

A nagyvilágban szétszóródott földijeimmel mégiscsak összefutok olykor, hiszen bizonyos mértékben és értelemben magam is vándormadár vagyok. Péter Lászlóval először egy székelykevei sokadalom idején, majd Pancsován sodródtunk egymás közelébe. Ez utóbbi alkalomkor Kóka Rozália bukovinai származású népművészmesterrel járták be épp az al-dunai székely—magyar közösségeket a Kërësztapám nadrágja címet viselő Péter Laci-s kötettel. Aztán valahogy szem elől tévesztettük egymást. Annyit tudtam róla, hogy valahol az anyaországunk egyik szegletében éli civil mindennapjait. Fellelni azonban jelentős kihívás volt. Viszont az Úr útjai kifürkészhetetlenek, és végül a világháló segítségével létrejött ez a „beszélgetés”.

* Számodra az igazi otthon maga az út — jegyezte le rólad Léphaft Pál karikaturistánk a Végvári panoptikum II. című kötetében. Az út, amely mindig befogad és visszavár, s melynek porából nemcsak köpönyeget vehetsz, de rajzolhatsz is bele kedved szerint. Segítenél? Miként értelmezze e sorokat a művészetben kevésbé jártas halandó?

— Én is a bánáti porban cseperedtem fel, akárcsak te. Hogyan lehetne értelmeznünk az egészet, ha nem batyucipelésként? Az út lehet egy kitaposott ösvény, de lehet szabadon kiválasztott csapás is, ahogyan legelébb a XIX. század végén az európai festők csoportja, majd hatásukra a magyar festők változásokat áhító rétege, köztük szép számban délvidékiek is, megtették áttörésüket a modern festészetben. De lehet akár jelentős tervek nélküli, spontán úttörési próbálkozások sora is. Az alkotói szándék nyilván ered valahol, és véget is ér valahol, valamikor. Mindaddig, amíg az ember az útját járja, van esélye a kreatív gondolatait megjelenítő tehetségének a kibont(akoztat)ására is. Optimisták lehetünk, mert noha a mában élünk, nem csupán a pillanatnyi helyzet állapotának lekövetésére és felvázolására alkalmas terepet járjuk be. Minduntalan előtüremkedik az irigylésre méltóan gazdag történelmi és a művészeti múltunk is. Noha az embernek vannak tagadhatatlanul előre megtervezett munkaprojektjei, a művész csupán a töredékek megvalósítási szándékát tudja felvállalni. Ezért, akár vállaljuk/felismerjük, akár nem, a múlt is tagadhatatlanul kötelez valamire bennünket. Lehet új dolgokat felépíteni, de csak a hagyományok mérlegelési/viszonyítási alapjától függően! Mindez tájékozódási kötelezettséggel jár, hogy el tudjuk dönteni, hol is vagyunk pillanatnyilag a megkezdett úton/pályán. A hagyományainktól ugyanis akkor sem szabadulhatunk meg teljesen, ha függetlenedni akarunk tőlük, és meghirdetjük a múlttal való szakítás programját. Hiszen főként az eleink által felépített hagyományok kultúrájából élünk, az általunk létrehozott újítások csak újabb, hajszálvékony rétegek a régi mázon. Lehetséges tehát, hogy a hagyományok felvállalása batyucipelés az alkotó ember számára. De valahol mégiscsak folyton használjuk a vívmányait, a régebbi megtapasztalásokat, melyek hasznos támpontokból, az alkotást segítő, kazeinszerű ragasztóanyagként tevődnek össze, és amelyeket természetesen kamatoztathatunk. A már megszerzett szellemi értékek mindig is a javunkra válnak, még ha felülbíráljuk, vagy leigázni akarjuk is őket. Hiszen nemcsak az önismeretünket segítik, hanem a közösségi kultúránk megtartását, a megmaradásunkat is általa szorgalmazzuk. Ha csak Kodály egyetlen fontos gondolatát idézzük fel, mely szerint a meglévő kultúra úgy marad(hat) fenn, ha élünk vele, illetve ezt az örökséget a következő nemzedékeknek is rendre megtanítjuk, átadjuk — már ekkor sem járunk túl messze a teljes igazságtól. A meglévő, immár hagyományossá vált művészeteket is akarva-akaratlan beleszőjük az újszerű láttatásainkba, mert a kollektív emlékezetet nem iktathatjuk ki a tudatunkból vagy a tudatalattinkból. A porba rajzolás fogalma efféleképpen értendő…

* Noha végzettséged szerint „csak” grafikus és képzőművészet szakos tanár vagy, szülőfalud, Székelykeve monográfiáját is megírtad idestova tíz esztendeje, Vándorfecske hazatalál? címmel. Mi késztetett erre a vállalkozásra? Gondolom, az a bizonyos kérdőjel sem véletlenül került be a címbe. Tervezed esetleg a krónika folytatását is?

— A Vándorfecske hazatalál? az első könyvem volt, és vele az a régi vágyam teljesült, hogy megírjam a szülőfalum történetét. Középiskolai éveim óta rendkívül izgatott a kérdés, hogyan vándoroltak el a bukovinai székelyek az 1764 után meglelt szülőföldjükről, Bukovinából, ahonnét nemcsak az Al-Duna kanyarulataiba, hanem akár Brazíliáig is eljutottak. Olyannyira érdekelt a kirajzások oka, hogy első útlevelemet megszerezvén, tizennyolc éves koromban egy székelykevei fiatalemberrel, egyúttal barátommal és unokabátyámmal, a még kezdő magyartanár Kelemen Sebestyén — Percellel együtt elutaztunk Bukovinába. Megkerestük az „őshazánkat”. A siralmas ottani körülmények ellenére nekünk hatalmas, lelket felszabadító élményben volt részünk. Szerettünk volna írni egy közös úti beszámolót is, Percell azonban 1981-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt. Én viszont tovább cipeltem magamban a vállalt fogadalmat: megírom a hazatalálás történetét! De már csak itt lett belőle valami ennél terebélyesebb. A könyv végül Magyarországon készült el. Itt látott napvilágot röpke néhány esztendő leforgása alatt esszészerű tanulmányfüzérként az évekig, évtizedekig gyűjtögetett adatok rengetege. Krónikásként hitelesen végigkövetve Székelykeve közösségének életét a falu megalapítását megelőző időktől kezdve egészen a ’91-ben kirobbant délszláv háborúig. Természetesen maga a könyv nem egy komolykodó helytörténeti munka, inkább személyes élménytáram.

* A délszláv testvérháború, illetve a bombázások idején kezdődött (el)vándorlás sajnos korántsem ért még véget. Nemrég egy székeli sráccal beszélgettem, aki azt találta mondani, falujukból az emberek vagy külföldre költöznek, vagy a temetőbe. Téged mennyire hívnak, húznak haza a gyökerek?

— Huszonöt éve már, hogy családommal Magyarországra jöttünk. Természetesen sűrűn hazajárunk, és mindmáig követjük az otthoni eseményeket. Úgy tűnik, azon túl, hogy 450 kilométerrel északabbra kerültünk, más lényeges változás nem történt velünk. Mindig is al-dunai székelyek voltunk s marad(t)unk, a mindennapjainkat pedig spontánul átszövi az itthon- és otthonállapot. Ahogyan egy római bölcs mondta, kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba (a Tiberisbe) lépni. A háború alatt az új körülményekhez kellett igazodnunk, tehát itt, Magyarországon építettük tovább az életünket. Egy generáció kevés ahhoz, hogy az ember minduntalan irányt váltson, mert egy ilyen döntés az élet bonyolult és annak szinte teljesíthetetlen átszervezésével jár. Visszatelepedni a régi élettérbe már nemigen lehetne, ellenben a szülőföld iránti kötődésünk eltéphetetlen szálként kitűnően szuperál.

* Hogyan tovább, mármint ez után a kitüntetés után?

— Én nem szoktam megszabni magamnak számomra teljesíthetetlennek tűnő feladatokat. Lényegében egész életemben olyan (alkotói) problémákat és feladatokat oldottam meg, amelyek csak úgy, minden előjel nélkül kerültek elém. Hogy ez spontánul van-e így, vagy a saját észleléseim, érzékeléseim révén jön folyton létre, az nem is érdekes. Úgy is mondhatnám röviden, hogy az önkifejezési vágyam keresztezi a világfelfedezői hajlamomat… A céljaim tehát mindig szervesen kötődtek a problémaészleléseimhez. Ezért van az, hogy a szellemi lényem hol a képzelet világa és a képzőművészi önkifejezés, hol pedig a gondolattermelés és az írott szó irányába sodor. 1983-ban diplomáztam a belgrádi Iparművészeti Egyetem festő-grafikai és könyvtervezői szakán, tehát harminchárom éve vagyok jelen hivatalosan is a képzőművészeti porondon, illetve a délvidéki szellemi életben is. Természetesen örülök a díjnak, de leginkább annak, hogy vannak akik (f)elismertek, és nemcsak képzőművészként, hanem írogató „krónikásként” is értékelnek.

Félig-meddig megfejthető titkok

Péter László képzőművész vizsgálódásokról és alkotásokról

A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában jelent meg tavaly év végén Péter László legújabb kötete Tollrajkönyv címmel. Azt is mondhatnánk, hogy folytatása ez a néhány évvel ezelőtti Tollrajzok című könyvnek, azonban ezekben az esszékben a szerző nem vajdasági képzőművészekkel barangol, hanem általános művészettörténeti és esztétikai kérdéseket vet fel.

Véleménye és kiállása egyértelmű. Mégsem fogalmaz meg szentenciákat, óvakodik a kinyilatkoztatásoktól, hiszen feladatának azt érzi inkább, hogy figyelmünket a lélekmelegítő ábrázoló kultúrára irányítsa.

Erről is beszélgettünk Péter Lászlóval.

Barangolás a képzőművészetben az alcíme a második tollrajz-kötetednek. Személyes hangvételű kis esszék, vázlatok, tollrajzok álltak össze könyvvé. Lassan sikerül megfogalmazni ezekben a művészet lényegét? Milyen úton indultál el, mi volt az eredeti elképzelésed, eljutottál-e az összegzéshez?

– Korántsem tartok ott, hogy megfogalmazhassam a művészet valódi lényegét. De nem is vagyok bátortalan, ugyanis szerintem ez eleddig még senkinek sem sikerült igazán. A legtöbbször elsősorban magamnak írok, a saját gondolataimat dolgozom ki, olykor a különvéleményemet. Jó lenne művészettörténész és művész szemmel is látni egyszerre. Nagy kaland eljutni a formától a tartalomig. Néhanapján el is bizonytalanodom, mert nem okvetlenül a művész szándékára vagyok kíváncsi, hanem a pillanatnyi lelkiállapotomat, az érdeklődésemet és az ízlésemet hozom előtérbe. Hogy szükséges-e egy képzőművész számára ez a sok vizsgálódás? Hiszen az alkotásra így kevesebb idő jut. Tíz-tizenkét éve írogatom a mondolataimat. Mondták is már, hogy szamár vagyok, inkább alkotnék. Ez a hétről hétre írogatás azonban szenvedélyemmé vált. A tollrajzos írásaim, valójában izgalmas kalandok sorozata, amely a művészetről való filozofikus gondolkodás értékével bír.

Leginkább az a célom ezekkel a laza szerkezetű szövegekkel, hogy a múltbéli művészetet ne csak valamiféle idejétmúlt esztétikai bravúrsorozatnak tekintsük, hanem lélekmelengető ábrázoló kultúrának, vagy néha ellenkultúrának is. Az időről úgy kellene gondolkodnunk, mint egykor az indiánok. Nincsenek időkorlátok, időhatárok, mert a végtelennek sincsenek határai. Bátorkodjunk időkorlátok nélkül megszólítani a művészeteket, faggatni a félmúltat, de a régmúltat is. És ne csak a művet, hanem az alkotó gondolatait is próbáljuk megérteni. Az alkotók lelkes lények. Azokat becsülöm, akik mindig tele vannak lelkesedéssel, értelemmel, érzelmekkel és friss gondolatokkal.

Meglepő a könyvben, hogy ismert műalkotásokat rajzoltál át saját szemszögből. A lényeget szeretted volna ilyen módon megfogni, vagy hétköznapibb oka volt a módszernek?

– A Tollrajzkönyv igazi kihívása volt, hogy azokért a műalkotásokért, amelyekről véleményt írtam, horribilis jogdíjakat kellett volna fizetnie a kiadónak, ennek okáért rajzokat-vázlatokat kellett készítenem róluk. Egy nyaram ráment, de nem bánom, hiszen ezzel a pluszmunkával nagyszerű tapasztalatokat szereztem. Megállapíthattam, hogy a régi mesterek félelmetes rajzolók voltak, elsősorban a valósághű ábrázolás kimunkált útját, a reneszánsz perspektivikus térszerkesztését, a rafinált klasszicista és barokk formarendszert alkalmazták mesterien. És ha a már klasszikussá lett műveikről levont technikai igazságokat sikerült kifejeznem, szembesültem azzal is, hogy műveik mély megélése nélkül ezt megtenni nem is lehet.

Az irányzatok, a divat meghatározza a művész, a műalkotás sorsát?

– Ha a múlt híres, nagyívű alkotásait csodálom, azzal is a saját malmomra hajtom a vizet. Ha pedig a jelenkor vizuális megnyilvánulásaival szemezek, akkor minduntalan felvetem a kísértő gondolatot. Vajon kinek és mit szándékszik kimondani, mit akar bizonyítani a zavaros jelenben alkotó művész? Önmagának bizonyára azt sugallja, hogy ő autoritás. De mások számára ugyancsak kétséges, hogy bátrabb, jobb, szókimondóbb, éleslátóbb, illetve hogy többet tudna az előző korok mestereinél. Valahol mindig azt éreztem, hogy a modern művészek gyakran behódolnak valamiféle meglelt gondolattöredéknek, amelyből elméletet gyártanak. Meglehet, bármely korban járunk, mindig csak a szegmensét, részletét látjuk az egésznek. Hogy miért? Mert a kor művésze is inkább önmagában látja megtestesülni az igét. Káprázatos fényforrás, melynek fényében látni szeretnénk önmagunkat. Elvakít bennünket, gyönyörködésre késztet. Mégis minden káprázat ellenére a művészet csupán félig-meddig megfejthető titok marad.

Milyennek látod ma a képzőművészet helyzetét?

– Az új művészet nagy kaland. A korszerűség gyakran értetlenkedéssel vagy nehéz elfogadással jár, mert mindenáron a társadalom meggyőzésének a divatos terméke akar lenni. Azonban úgy gondolom, hogy aki népszerű akar lenni, az valójában a korszellemmel köt házasságot, és hamar megözvegyülhet. Úgy érzem, a huszadik század már annyira elrugaszkodott a természettől tanult valóságtartalmaktól, hogy valójában önmagát fojtogatja. Korántsem biztos, hogy a modern korban mindent, ami hagyományos, le kell söpörnünk az asztalról, mert ahhoz, hogy megértsük a korszellemet, annak az előző hagymahéj-burkait is ismernünk kell. Én arra törekszem, hogy a régi művészeteket megismerjem. Bár számtalan talányosságát nem mindig tudom megérteni, minden tanítványomat e gondolatmag kifejtésére és alkalmazására ösztönzöm.

Jobb vagy rosszabb a megítélése, elfogadása, érvényesülési lehetősége a művészeknek, mint volt a közelmúltban vagy a régebbi korokban.

– Ami engem gyakran bánt, hogy úgy látom, lassan a határok nélküli parttalan kultúrák és álkultúrák idejét éljük. Ez számomra kellemetlen felismerés, olyan mintha fogyna a levegő körülöttünk. Mert manapság divatból készségesen, szolgálatkészen és óvatlanul mossuk le magunkról a nemzettudatot. A kulturális értelemben vett határ-kérdésekkel is alig foglalkozunk. A legnagyobb hibáink egyike, amikor ahhoz akarunk hasonlítani, ami idegen. A saját megtagadása a másságok elfogadása érdekében lelketlenné teszi a művészetet. Ezt ne értse senki provincializmusnak. A legújabb kori veszélyt viszont nevezhetjük önfeladásnak, mondhatnánk posztmodern kafkai átváltozásnak is. Jelenleg pont egy európai háború zajlik a múlt ellen, amikoris a régi, klasszikus, nemes eszméknek ellent lehet mondani. A régi normákat, nemes eszméket hangoztató emberek érveit a mai társadalom modern gondolkodói ellökik maguktól. Nem veszik figyelembe azt a hagyományos tapasztalati kort és azt a hagyományos észérveket követő történelmi, kulturális kontextust, amelyben ezek a gondolkodók éltek és művelődtek. Nem mer dönteni abban a kérdésben, hogy mi a normális és a nem normális, az esztétikum, az erkölcs vagy a humánum klasszikusan megépített szabályainak is nekimegy. A mai kritikus gondolkodók teljesen elveszítették a realitásérzéküket, nem értik, hogy a tapasztalati múlt már megvolt, elmúlt. Ha hibákat követett el, mint a kultúrák egymás ellen fordulása, egymással való harca és leszámolása, azt már nem lehet megjavítani, felülírni vagy semlegesíteni. Viszont lehet belőle okulni, hogy jobbá és nemesebbé tegyük a világot. De inkább a talmit tekintjük példaértékűnek, a művész középszerű vagánykodásait, vagyis inkább a középszerű művészek zsonglőrködéseit éltetjük, és inkább megtagadjuk mindazt, amit valaha is létrehoztunk, csupán azért, hogy újat és eredetit hozzunk létre.

Félted a klasszikus értékvilágot? Adhat ma igazi választ, kapaszkodót a rajz, a festmény, a szobor?

– Én ilyesmikről gondolkodom, amikor írok. Úgy érzem, lassan elúszik alólunk a bárka, amelyet ezredévek alatt építettünk meg. Már lenézzük a humanizmust, azt halljuk, hogy nem jó az ember, hiszen elrontja a világot, szennyezi a környezetet, mérhetetlenül sokat fogyaszt, és emberből túl sok van a Földön. Üres hadoválás a társadalmi egyenlőség, a demokrácia és az egyenjogúság ideáinak hangoztatása, mert ő maga képes aljas indokból a sajátjai ellen fordulni. Ez a látásmód már behálózta a modern világ művészetét is. Ráillik a hamis és a harsány. A társadalmi igazságosság jegyében terjeszt áleszméket, és ha óvatlanok vagyunk, meghamisítja vagy megszakítja a művészi ténykedések sok ezer évig tartó töretlen hagyomány-világának a továbbfejlesztését. Tulajdonképpen önmaga ellen fordul, de akkor már a létező világ ellen is hadat fog viselni, ami jelenthet civilizációs pusztulást. A posztmodern kultúra ugyanis nem csupán a szabályok áthágásával vádolható kultúra, hanem élet-, sőt létellenes felhangjaival hamisan kultúraellenes is. Ebben a világban nagyon kell egy kép, egy szobor, egy rajz, amibe kapaszkodhatunk.

Lehet tanítani a művészet szeretetét? Gondolom, technikai trükköket, szakmai alapokat lehet, de talán nem az a lényege a pedagógusi munkának. Vagy igen?

– Jó kérdés. Szerintem kell is tanítani. De nem belemagyarázásokkal. Művészi tantárgyakat oktatni csak hittel és szeretettel lehet. Hiú ember az, aki úgy hiszi, közel vagyunk az örök művésztitkok megfejtéséhez. Én magam is naiv vagyok, amikor megpróbálom értelmezni a művészet oktató-nevelői feladatkörét. Inkább csak beszélek a művészet természetéről a diákoknak. Aki tehetséges közülük, előbb-utóbb megérti, hogy a művészet végeláthatatlan folyamat. Én csupán elhintem a művészetelmélet által sugallott rapszodikus törekvéseket. Főként a legkreatívabb tanulók örömteli sugárzóképességét segítem, viszont magammal viszek mindenkit, senkit sem hagyok a parton. Ennek következtében vannak is váratlan szép meglepetések, a legtöbb diáknak sikerül kiadnia valami jót magából.

Ősidők óta nyilvánvalóan értelmét látjuk, hacsak nem a lényegét, a tudás átadásának, éltetésének. A művészet nemesít, értelmét adja az életünknek.