Neoplanta, avagy a Kutyaszorító
Az Újvidéki Színház Neoplanta című előadásáról
Amikor fekete szerelésben, industrial zenei aláfestésre bemasíroztak a színészek a minimalista díszlettel operáló színre, rögtön tudtam, hogy valami egészen más következik, mint amit olvastam. Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regényének hangulatából, adomázó-anekdotikus stílusából és a fiáker-metaforából nem sok maradhat egy ilyen felütés után. Nem is maradt. Urbán András teljesen áthangszerelte Végel Neoplantáját, de úgy tette ezt, hogy – szinte csak az utolsó, workshopszerű jelenet kivételével – hű maradt a regény szövegéhez, szelleméhez.
Mert mi is ez a város, ez a Neoplanta-Neusatz-Novi Sad-Újvidék, amely a regény és az előadás főhőse? Paradigma – Közép-Európa, a Balkán, Vajdaság egyetlen városba sűrítve. Határterület, amelyen a történelem, ha zajlik, rendre átmasíroz. A multikulturalizmus paradicsoma és pokla – az idillikus nemzetek közötti viszonyok láttatásának álságos volta, de egyúttal a nemzeti gettósodás büszke elutasítása. Permanens identitásválság jellemezte hely, ahol mindenki jöttment és keverék, s ahol mégis mindig újraírják a történelmet, megváltoztatják az utcák neveit, a feledés homályába taszítják a szobrokat az éppen domináns államnemzet szája íze szerint és az aktuális ideológia égisze alatt.
A regény és az előadás tehát ezt közvetíti a befogadó felé, csak más-más módon. Az előadás nem sorsokat mutat be, mint a regény, hanem helyzeteket sorakoztat fel. Az egyes jelenetek történelmi kontextusa nem meghatározó: váz csupán, a hangsúly a konfliktushelyzeten van, amely örökérvényű a Neoplanta-Neusatz-Novi Sad-Újvidék nevet viselő paradigmában.
Akik találkoztak már Urbán-rendezéssel, azok legtöbbször a „provokatív” jelzővel szokták illetni. Ebben az előadásban is vannak olyan jelenetek, amelyek nyilván irritálhatják a kispolgári, a nacionalista, a prűd vagy az iróniára nem fogékony nézőket. Mert lehet, hogy egyeseket a „csúnya szavak”, míg másokat a szexuálisan túlfűtött jelenetek vagy a nemzeti lobogókon való gúnyolódás provokál. Merem remélni azonban, hogy aki jegyet váltott erre az előadásra, az már túl van azon, hogy felháborodjon a felszíni, csupán eszközként szolgáló mozzanatokon, és a provokációt más, mélyebb dolgokban éli meg – ha egyáltalán.
Engem például az provokált a leginkább, hogy Újvidéket – minden, önmagamnak eddig is bevallott negatív tulajdonsága ellenére – egy alapvetően jó helynek tartom, míg az előadás azt sugallja, hogy az én városom egy „alapvetően rossz hely”. Olyan hely, ahol nemzeti alapon folyik a gyilkolászás, a nőket megerőszakolják, ordítanak rád, fenyegetnek, husángokkal vernek, ha másmilyen vagy, az élet tehát folyamatos paranoia, a peremlét pedig nem más, mint egy kiúttalan kutyaszorító.
Urbánt elsősorban a képmutatás, a hamis idill leleplezése érdekelte, és ennek megvalósításához radikálisan kritikusnak kellett lennie minden tekintetben. Nem engedhette meg magának egyetlen pillanatra sem, hogy elringassa, megnyugtassa a nézőt, mert ezáltal hatástalanná vált volna a józanító provokáció. Így sikerült elérnie azt a célt, hogy az előadás végén többször is megismételt politikai jelszó, a „különböző nációk békés egymás mellett élése” pontosan olyan üresen kongjon, mint amilyen üresen kong a mára már divatjamúlt „testvériség-egység” kifejezés.
Az előadásra erőteljesen rányomja bélyegét Antal Attila kiváló zenéje, mely mindvégig markánsan jelen van. Pontosan leköveti a színpadi játék hangulatát: zaklatott, hangos, agresszív, de tud melankolikus, szívszorító is lenni, ha a helyzet olykor-olykor úgy hozza.
A színészek nem egy-egy, pontosan körvonalazható karaktert formáznak meg, így aztán jellemfejlődésről sem beszélhetünk esetükben. Ha viszont a meghatározó színpadi jelenlét szempontjából kellene kiemelnem valakit, mindenképp Mészáros Árpádot említeném. Hogy ennyire jól föltalálta magát a darab világában, nyilván annak is köszönhető, hogy – a Kosztolányi Dezső Színház társulatának volt tagjaként – ő dolgozott együtt a legtöbbet Urbánnal a 11 szereplős előadás színészei közül. Rajta kívül Sirmer Zoltán, Ferenc Ágota és Huszta Dániel játéka volt még leginkább figyelemre méltó.
Ahogy hallom, nem csak a vasárnapi, hivatalos bemutatót, hanem az ezt megelőző két szakmai bemutatót is kitörő lelkesedés, szűnni nem akaró taps és ováció fogadta. Úgy tűnik tehát, nem csak a szakma, hanem immár a szélesebb értelemben vett közönség is kész szembesülni azokkal az elfojtott traumákkal, amelyek nyomasztóan hatnak a Neoplanta-Neusatz-Novi Sad-Újvidék nevet viselő paradigmát megélőre, és nem fordítja el a fejét, ha szemébe mondják, hogy hazugság az az idill, amely pusztán a politikai nyerészkedők elterelő hadműveletének a része.
Urbán Neoplantája kegyetlen szembesítés, sikere vagy sikertelensége pedig társadalmunk érettségének a lakmusza.
Forrás: Pressburger.org
