Skip to main content

Radics Viktória

(szül:
Hoffmann Viktória
)
műfordító
esszéíró
kritikus

A fotó forrása: https://litera.hu/magazin/interju/radics-viktoria-korkerdes-2019.html

Az általános iskolát és a gimnáziumot (1978) Zomborban végzi. 1983-ban az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén szerez diplomát. Az Új Symposion állandó munkatársa. 1984 óta Magyarországon él. 1999-től 2004-ig és 2009-től a Nemzetközi Hungarológiai Központ vendégoktatója Belgrádban. 1993 és 1998 között az Átváltozások című világirodalmi folyóirat szerkesztője. Az EX Symposion szerkesztőségének tagja. Szerb, horvát, bosnyák és német nyelvből fordít. Esszéket, kritikákat, novellákat ír.

Kiadványok
Fordításkötetek
Egyszer van igazán. In. Új Kép. 1999/1–2.
Elolvasom
Tyúkkopasztás, angyalhajsza (Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony)
(Litera. 2007. június 3.)

Tyúkkopasztás, angyalhajsza

Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony. Lány, regény. Kalligram, 2007

A litera az itt közölt két recenzióval újraindítja Ketten egyről című párkritika-sorozatát.

Észbontó dolgok és események józan számbavételéhez különleges erő és állhatatosság szükséges életben, irodalomban egyaránt, hiszen az őrületek és poklok beszippantó ereje nagy – többek között ezt nevezhették a régiek „kísértésnek”. Lovas Ildikó rendelkezik azzal a józan ésszel, racionalizmussal, állhatatossággal és, nem mellékesen, írói tehetséggel, ami megtartja őt a „kísértések” közepette – mint író képes distanciával (fönntartásokkal) kezelni a mindennapi és nem mindennapi őrületeket és kínokat. No nem érzéketlenül: sohasem „veszi ki magát” a mindközönséges tébolyból, hanem ahhoz ragaszkodik, hogy rálátása legyen; fönntartja magának a feldolgozás jogát, a határhelyzetet az ész peremén, és ez az a mezsgye, ahonnan az írói hangja is szólalni tud erőteljesen.

Lovas Ildikó mint ember és író – ez ebből a könyvéből is kiderül – a gyerekkorából őrzi magában a normális élethez szükséges tapasztalatot, alaptudást és képességet, egyensúlyérzéket – a prózanyelve is kiegyensúlyozott –, és ezt nem hagyja kikezdeni. Hogy mi a „normális élet”, azon sokat lehet filozofálni és gúnyolódni, létezik azonban erről bizonyos női tudás, mely némi, de nem kis bizonyossággal szolgál, s ami az irodalomban ritkán szólal meg – Lovas Ildikó, úgy látom, át tudja vinni ezt a fajta sajátos asszonyi tapasztalatot és tájékozódási képességet a szépirodalomba. A női józan ész nem geometrikus és nem logocentrikus, hanem az életműködésekre tapad, józansága a genezis, a sarjadás, az érzéki kibontakozás, a megmaradás, a nem-tönkretétel „logikáját” követi – másmilyen, mint a férfiaké.

Szegény Jónás Olga, Csáth felesége ezt vesztette el, a férje ezt ölte ki belőle. Mielőtt meghalt volna, mielőtt a férje meggyilkolta volna, fellobbant benne ez a tudás, Lovas Ildikónak van szeme rá. Egyszerű: „Ha túlélem ezt az éjszakát, összepakolom a gyerekem és elmegyek. / Nem tudom, hová tűnik később ez a tudás. Hová illan?” Többek között erre a nagy kérdésre válaszol a Spanyol menyasszony: hogy hová illan az élethez szükséges, az élet alapjául szolgáló női tudásunk.

Hogy jön ide Csáth Géza és Jónás Olga? Ez is nagy kérdés, amit a regény nem válaszol meg, viszont kifogástalanul megold. A fabula egyik szála önéletrajzi jellegű, és a szerző kamaszkorától asszonykoráig fut, annak szerelmi, erotikus aspektusát részletezi. Hetvenes, nyolcvanas évek, Szabadka, Újvidék; egy igazi – normális – család, melyben anya tud lenni az anya („elég jó anya”, ahogy Bettelheim mondja), kisvárosi világ, melyben lehet tájékozódni. A fabula másik szála Jónás Olga és Csáth Géza házasságának utolsó, legpokolibb időszakát követi végig – Play Strindberg –, mely, mint tudjuk, azzal végződött, hogy Csáth agyonlőtte a feleségét, s a végén ő maga is öngyilkos lett. Namármost az az érdekes, és komoly szüzséépítő tehetségre, kiérlelt írói tapasztalatra vall, hogy Lovas Ildikó, minden külsődleges technikázás nélkül (még a dokumentumirodalom eljárásait is messze elkerülve), úgy tudta egymásba dolgozni ezt a két egészen másmilyen – más korból, más világból való, a korszellemet tekintve végképp különböző – tematikus és cselekményszálat, hogy az átmenetek a primér olvasásban szinte észrevétlenek, nem látszanak a varratok. Miért fontos ez? Azért, mert így nem irodalmi játékot kapunk, hanem az élet játékát; nem textuális szabás-varrás ez, hanem a lét játszik velünk, amennyiben „összekever” bennünket régi asszonyokkal és férfiakkal, múltbéli alakzatokkal, olyasmivel, amiről talán azt hittük, hogy hegeli módon már rég meghaladtuk. Megidézés folyik itt idézés helyett. Mi vagyunk idézetek a lét nagykönyvéből, nem a szöveg.

Az ironikus szövegjátékokkal már elteltek az olvasók, ha az írók még nem is. Lovas Ildikó azonban nem intertextuális behuzalozásra és citatológiai akrobatikára használja fel a roppant érdekes anyagot – a »Csáth Géza élete és végzete« dossziét, tele naplókkal, levelekkel –, hanem életvizsgálatra. Bár az alcím – lány, regény – műfaji paródiát sejtet, a paródia nem csak műfaji, és nem valami mulattató. A lányálmok megkeseredése, a „rendes életre” törekvő női ambíciók hajótörése, a szerelmi illúziók csúfos tönkremenetele túlmegy a paródia hatókörén, keserű, groteszk tragédiába hajlik át. Lovas Ildikó nem nevet ki senkit, legföljebb önmagán mosolyog. Jónás Olgában olyan női prototípusra talált, akin aztán nevetni tényleg nem lehet.

Ki figyelt eddig Jónás Olgára? Mindenkit a nagy magyar író érdekelt, a szerencsétlen nő – férje életében egy az asszonyállatok közül – eltörpült mellette, az irodalomtörténészek, akik megemlítették, csupán szexuális tárgyként és áldozatként vették számba, Jónás Olga karaktere eddig nem létezett, csupán a szexualitása és a tragédiája. Még tragédiának is kevés: le lett puffantva. Nos, Lovas Ildikó nem hagyja ennyiben, utánajár egy kicsit – női képzelettel, asszonyi beleérző-képességgel, sorstársaként fogadva őt –, és személlyé, karakterré, normális, érző emberré írja át azt a lényt, akit legtöbben mindeddig csak fehérszemélynek tekintettek, Csáth pedig válogatott gorombaságokat hagyott róla hátra. Hogy „gonosz bestia” lett volna, „démon”, „Carmennél és Sapphónál nagyobb k.”, akinél „gonoszabb nő még nem élt ebben a században” (Csáth szavai ezek).

Kicsoda Jónás Olga? Lovas Ildikót, aki, mint említettem, racionális alkat, semmiféle misztikus azonosulás- vagy kapcsolatteremtő vágy nem fűti, van viszont annyi női tapasztalata és bölcsessége, hogy belelásson a házasságok poklába, és felfedezze Olgában a mindennapi nőt: azt, aki egyszerűen szólva rosszul ment férjhez, aki nem tudta felvenni a versenyt a férje betegségével (esélytelen volt), akinek a szerelme – miként ez valami univerzális „ismétlési kényszer” okán számtalanszor újra és újra történik – gyűlöletté változott át. Jónás Olga az a nő, akinek a szerelme rapid módon és meredeken gyűlöletté fajult, kölcsönhatásban a férjében végbemenő még meredekebb és még durvább elvetemülési folyamattal. A regény gyűlöletrajza meggyőző és iszonyúan sokatmondó – ez a kölcsönös, egetverő gyűlölet a „démonikus”, nem pedig szegény, szerencsétlen Jónás Olga. A leány, regény műfajmegjelölés inverziót takar: nem a szerelem, hanem a gyűlölet kibontakozásának története olvasható ebben a „kifordított” lányregényben.

Mi köze Jónás Olgához annak a szabadkai lánynak, aki a hetvenes-nyolcvanas években iskolába, diszkóba, moziba járt, „fiúzott”, keresztül ment a zűrzavaros erotikus ébredésen, mint minden nő? A regény kezdetén Párizsból hozatott, méregdrága spanyol menyasszonyi ruhában látjuk, amint várja a boldogságot, némiképp feszengve, maga elől is titkolt baljós érzésekkel, tele jó szándékkal. A férjhez menés abban a kultúrában, melyben nevelkedett – s ami ebből a szempontból nemigen különbözik a Jónás Olgáétól – a fiatal élet megkoronázása, a nő ékességének ünneplése és a belépő az igazi, komoly, erényes asszonyi életbe; férj nélkül ebben a kultúrában nem igazi nő a nő, nem teljesíti be a teloszát, csak bukott személy, szánalomra vagy megvetésre méltó figura.  A menyasszonyi ruhás lány, amint az első lapokon, és aztán még többször is, áll és várja a vőlegényét, a lakodalmat, kész elvégezni a beavatási szertartást, kész méltóvá válni. A bonyodalmak azonban már a házasságkötő teremben megkezdődnek, és mire sor kerülne a nászéjszakára, már megvan minden hozzávaló egy tragédiához.

Vannak ebben valami komikus, vannak ebben balladaian tragikus elemek is. Az írónő, ami ezt a cselekményszálat illeti, képletesen szólva megmarad a „középfajú polgári színmű” vagy a „polgári szomorújáték” keretei között – tér, idő és korszellem ezt engedik meg. Lovas Ildikó realista író, tartja magát a realizmus szabályaihoz, ámde pontos ismerője az elfojtásoknak is, a realizmus által lefojtott istentelen és embertelen pokolbugyroknak. Az expresszionista kifejezésmód meg ilyesmi távol áll tőle, és ebben a regényben rátalált egy megoldásra, mellyel mégiscsak megírhatja a hajmeresztő kínbugyrokat, anélkül hogy anakronisztikus, experimentalista vagy „lelkizős” lenne.

Amikor finoman átcsúsztatja – közel olyan „áttűnéssel”, mint a filmben – a jelenkori történetet a majdnem száz évvel ezelőttibe, képpel, jelenetekkel, szituációkkal, beszéddel – mégiscsak realistán, jól láthatón – tudja artikulálni a „szürreális” borzalmakat. Amelyeknek legalább valamely szegmensét minden nő ismeri. Csáth és Jónás Olga „színre vitték” azt, ami úgy-ahogy mindenki képzeletében előfordul, ami valamilyen formában minden házasság mélyén ott lappang.

Senki sem figyelt még eddig Jónás Olgára, a „k.”-ra, aki pedig gyereket szült, szoptatott, kifogástalan feleség akart lenni, pont úgy, mint a szabadkai lány nyolcvanas években, aki számára az volt a legfontosabb, hogy „rendes élete” legyen, aki nem tudja úgy elképzelni az életét, hogy ne legyen feleség, aki „igazi életre” vágyik: szerető férjre, szerelmi gyönyörökre, boldog anyaságra. Aztán van egy „pillanat” (nem mérhető idő), amikor „eltűnik a jó”, el a szerelem. Jónás Olga, Lovas Ildikó nyelvén, több variációban megállapítja, ez az ő szólamának visszatérő dallama: „az ország legzseniálisabb férfijához mentem feleségül, és egy szarcsimbókkal élek együtt”. A keserűség, a rettegés és a kétségbeesés végpontján pedig felhangzik a végszó: „Istenem, nincsenek ilyen szavak, amilyeneket a számba adsz.”

Lovas Ildikó a halálból hozta vissza Jónás Olgát, ez is sikerült neki íróilag, mert „amonétt” is megszólaltatja az asszonyt. Bizony együttérzéssel. Ezúttal nem Csáthtal éreztünk együtt.

Végezetül kiemelném a regény egyik legjobban megírt, antologikus érvényű jelenetét, a tyúkkopasztást. Semmi metaforikusság, ezt hajszálra realistán kell érteni. Megvan ennek a nagyon pontos rendje, technikája, hogy hogyan kell megkopasztani egy tyúkot. Kizárólagosan női foglalatosság. Csak a férfiak el szokták felejteni, hogyan kerül a tyúk az asztalra. Nőíró ezt is tudja, írónő pedig ábrázolja. Szívestül, belestül.

 

Radics Viktória

A nyúlnál fontosabb dolgokról
(Új Symposion. 1983/215.)
A bohó elbeszélő
(Jelenkor. 2004/8.)
Leó villámai. In. Magyar Képes Újság. 1981. május 1.
YU-szelet misztikus aszpikban (Hász Róbert: Végvár)
(Holmi. 2002/1.)
Egérfogó helyett: egérút
(Új Symposion. 1981/200.)
Az irodalomról és a gyomorrontásról. In. Magyar Képes Újság. 1981. július 15.
„Hihessük: közösség”
(Új Symposion. 1982/212.)
A költészet partecédulája. In. Parnasszus. 2012/4.
A szellemi napszám (Végel László: Időírás, időközben. Naplójegyzetek, 2000–2002)
(Holmi. 2004/7.)
Elolvasom

Nincs lejjebb

Danyi Zoltán: A dögeltakarító

Aki a vajdasági magyar irodalomból Tolnai Ottó burjánzó mitopoétikáját vagy Végel László társadalomkritikus, eszmeboncoló szöve­geit ismeri, most süllyedhet néhány antropológiai szintet, ha belemerül Danyi Zoltán hosszan indázó mondatainak hínárjába. A bélbolyhokig.

A saját testünkbe ereszkedünk le, mikor ezt a regényt olvassuk, saját magunkon találunk fogást, és így hazatalálunk. A bácskai világ jellegzetes brutalitását, mely nyelvében, az itteni tájszólásban, a szerbizmusokban is tükröződik, Tolnai meg Végel is ecsetelték, Danyi azonban most belülről tépi föl.

Az elbeszélő nem árulja el, hogy többet tud, mint szerencsétlen flótás főhőse, aki nem is leépült alak, hanem soha föl se épült, mert a kilencvenes évek balkáni háborúi éppen ifjú éveire estek, és felnőttkorának küszöbén harckocsik és dögszállító furgonok álltak. A háborúviselt fiatalember, ahogy Domonkos István írta, „téves csatatéren” taknyolt el, osztozott a tortúrában, amit jugoszláv katonák okoztak és szenvedtek el. Amit a háborúból látott, abból Danyi csak néhány szilánkot közöl, de ez a pontosan kimért minimum épp elég ahhoz, hogy megértsük, mért lett traumatizált ember névtelen katonahőséből. És azt is pedzeni fogjuk, hogy miből áll az a trauma, mely a testben, azaz a tudatalattiban éli világát az örök jelenben.

A címbeli „dögeltakarítás” – ezeket a kitalált műveleteket részletesen ábrázolja a szerző – metafora. Dögök az emberek is ebben a világban, áldozat dögök és gyilkos dögök. Az író pedig nem más, mint dögeltakarító, mert ezt a cselekvést – amennyiben, ahogy Wittgenstein mondta, a szavak: tettek – nem mellőzheti, belső parancs kötelezi erre, a saját élet mint talált tárgy megtisztításáé. Danyi, aki finom tollú író és költő volt, és a látszat ellenére ezúttal is az, remek, érzéki metaforabokrot kreált a jelenben is fönnálló természeti, társadalmi és mentális állapotok szemléltetésére.

A főhős burleszkantihős, aki a katasztrófát, ami a tágabb világában történt és történik, magába bocsátotta és testestül-lelkestül átéli, de nem tudja megemészteni. A teste, a gyomra, a belei szakadatlanul háborognak, úgy, ahogy ezt József Attila írta: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem”. Ezt a belső, gyomori drámát Danyi hamisítatlanul érzékelteti, a fortyogás, fingás, hugyozási és székelési zavarok végsőkig fokozott emlegetésével, ami zavarba hozó és nevetséges, esztétikai hatása pedig erős. Az ipse elméjét tekintve sincs jobb állapotban, ordenáré dolgokat beszél sok trágársággal fűszerezve, tipikus bácskai tónusban, sok közhellyel és igazsággal, elég alpárian. Azért félnótás ő, szegény, mert egyik nemzeti érzéssel, semmilyen identitással sem tud azonosulni, miközben a nemzeti jelképek, ócska bölcselmek és etnikai indulatok veregetik fejbe, sőt a puskákból is azok durrannak.

Ennek a bélgázas, „vér és takony” (hogy Sziverit idézzem) kavalkádnak azonban fele sem tréfa, a regény a legdurvább háborús tényekkel van megszórva. A fickó testi tüneteivel is a háború beszél – valóban „ott kívül a magyarázat”. Mondja, mondja azonban ő is mániásan a magáét, mindenfélét összehord, a beszéd itt az egyetlen gyógyír – azzal, hogy a narráció íróilag jól ki van centizve, olyképp, hogy a verbális káoszban minden mindennel összefügg. Ízlésborzoló a textus, az esztétika a förtelemé. A sok fingás, hugyozás, szarás, baszás, az altesti megszállottság azt kiabálja, hogy ennél már nincs lejjebb, emberi nemünk itt és most eljutott a világ fenekére.

Danyi Zoltán rendkívül érzékeny íróember, ezen a rémálomszerűen csuszamlós terepen is sikerül egyensúlyoznia, az érzések, amelyeket a szöveg fölkelt, és ezek közt ott az undor is, a megértés irányába tendálnak; az eldurvult fickót nem röhögjük ki, hanem teljesen megértjük a végén. A dezilluzionizmus mintájára dezesztetizálásnak nevezném a folyamatot, ami a szövegben zajlik. Olyan író művelte ezt, aki azelőtt maga is hajlamos volt az esztetizálásra. Saját maga ellen dolgozott, amikor ezen a regényén dolgozott; mint egy interjúban vallotta, fel kellett adnia majdnem mindent, amit addig az irodalomról megtanult.

A dögeltakarítóban a humoros, jobban mondva röhejes pillanatok sem kímélik az olvasót. Főhősünk például egy alkalommal a fingás „nemzeti jellegéről” gondolkodik, és amilyen barom, megállapítja, hogy „az úgynevezett »vajdasági magyarok« többet finganak, mint az átlag”, és „a szerbeknek igazuk van, a magyarok és az albánok tényleg büdösebbek, mint ők”. Az ostoba kisebbségi öngyűlölet robban itt ki ebben az elmélkedésben, és humorként csapódik le.

Nem háborús regény ez, hanem a rombolás és züllés, a szétverés, szétbarmolás könyve, melyben épp a manapság Magyar­or­szá­gon is fennen hirdetett „nemzeti érzés” az egyik pusztító faktor. Az exjugók egyik súlyos tapasztalatát most sikerült irodalmilag közvetíteni. Nem Bácska regénye ez, hanem egzisztencialista mű, a bácskai otrombaság azonban (ön)leleplező erőre tett szert benne.

A szerb gyűjtőtáborokat „egyetlen jól irányzott, rövid tőmondattal kell szíven találni”, mondja a főhős. Ilyen mondat nincs a regényben, ellenkezőleg, a mondatok hosszúak és a vesszők tulajdonképpen szaggatott vonalakat helyettesítenek bennük, a fölszaggatott tudat lukait és a süllyedést jegyzik: „most már nyakig belesüllyedt mindenki a szarba, és még mindig nincs vége, még mindig nem ért véget a süllyedés”. A szöveg pont arra való, hogy fölfogja ezt a zuhanást, és fölrajzolja azt a síkot, ahonnét már nincsen lejjebb, hátha ez megállítja a folyamatot.

 

Magvető, 2015, 258 oldal, 2990 Ft

 

Elolvasom
Miért jó Danyi Zoltán regénye?
(Tiszatáj. 2016/10.)

Miért jó Danyi Zoltán regénye?

A DÖGELTAKARÍTÓ

„Vetkőztet az idő egy dögöt / a Kosztolányi-szobor mögött”, írta Sziveri János Szabadkán a nyolcvanas évek közepén, és ez a dögszag teljesedett ki harminc évre rá Danyi Zoltán A dögeltakarító című, „iszapba mártott ággal”, Zentán írt regényében; elmondhatnánk most már, hogy „nem csak én látjuk már többen / a hullát a szabadkai ködben”… – RADICS VIKTÓRIA KRITIKÁJA

A DÖGELTAKARÍTÓ

„Vetkőztet az idő egy dögöt / a Kosztolányi-szobor mögött”, írta Sziveri János Szabadkán a nyolcvanas évek közepén, és ez a dögszag teljesedett ki harminc évre rá Danyi Zoltán A dögeltakarító című, „iszapba mártott ággal”, Zentán írt regényében; elmondhatnánk most már, hogy „nem csak én látjuk már többen / a hullát a szabadkai ködben”. Szabadkán immár két Kosztolányi-szobor is van, de annak a kritikai gondolkodásnak és nagyralátó, avantgárd dinamikának, amiről hajdanában-danában Újvidék elhíresült, alig van már hangja a visszaporosodott Bácskában.

Ezüstösen csillog a drótkerítés, okmánnyal, autóval könnyen át lehet jutni a határon; a fiatalok élelmesebbje Magyarországon, vagy valahol külföldön tanul, dolgozik – az elvándorlás az exodus méreteit öltötte. Orbán & Tsai egy nyelvet beszélnek a regnáló magyar és szerb politikai elittel. A Vajdaságba is visszatért az egypárti uralom, a kirekesztés és a cenzúra. Az anyaországi szórakoztatóiparhoz való kötődés fölülmúlhatatlan, a vajdasági magyarok a „nemzeti erőforrásokból” szürcsölnek. Vajon elviselhetőbb-e így a szegénység és a kilátástalanság?

A kisvárosi és falusi utcákról le lehet olvasni a posztháborús regényt. A málladozó vakolatok, lepukkant házak, trehány udvarok, a zárt, poros ablakok, a csempe járdák és a kicsempézett, szinte üres, homályos rendeltetésű giccspaloták hanyatlástörténetet mesélnek, mégis nehéz tudatosítani, hogy ezzé vált a haza: álságos „nemzeti” politikával és ipari mérgekkel, szétdobált hulladékkal szennyezett, beborult peremvidékké, ahol legföljebb rabszolgamunkát lehet végezni, vagy gazsulálni a kormányzatnak.

A dögeltakarító főhőse egy kallódó bácskai (régebben: „jugoszláviai”) magyar fiatalember, a bohémek és a flâneurok nyavalyás poszt-kori rokona, aki a kilencvenes években sorkatona volt, kivitték valahova a horvát-szerb frontra, aztán, a kereskedelmi embargó idején, benzincsempészettel keresett pénzt, és az volt az álma, hogy kijusson Amerikába, ám csak Berlinig sikerül elstoppolnia. Hazaoldalog, állami alkalmazásba kerül, és az lesz a feladata, hogy egy furgonnal furikázva, harmadmagával eltakarítsa az utakról az állati tetemeket. Miután itt is fölmondást kap, alkalmi munkákat vállal, egy szerb újgazdag bizniszmen spliti villájának falát dekorálja ki mozaikkal. Az óriási mozaik a szerb címert ábrázolja. Régebben a művészetek vonzották ezt a srácot, aki munkanélküli, feketéző, helyét nem lelő férfivá érik, vagyis ellenkezőleg, nem érik, erre nincs esélye, megmarad fiatalnak, koravénnek és kortalannak, mint a Nincsen apám, se anyám lírai alanya, vagy mint Sziveri János. A radikalizmusa azonban apróra tört, szétmállott, egy félnótás fickó párbeszédképtelen, annál makacsabb motyogásává változott – az elbeszélő, aki kívülről láttatja őt, ilyenképp artikulálja ezt a szebb napokat sose látott, rokkant „radikalizmust”.

A főszereplőnek se neve, se identitása, léte lézengés és lébecolás csupán; a vegetáció, a bélflóra a szfinkter kontroll zavarait táplálva burjánzik benne. A látásból látomásba játszó egzisztenciális élményei azok, amelyek – abban a formában, ahogy Danyi leírja őket – mégis közelebb viszik őt a lét szívéhez, mint bárkit. A „balflótás” (Marno János nevezte így József Attilát) így olyan médiummá válik, akinek a szemén és a mániás, itt-ott gyöngyszemeket görgető monológjain keresztül az olvasó kapcsolatba kerül a józan ésszel föl nem fogható, röviden (és tévesen) szólva „balkáninak” is nevezhető, „elesett” valóságdimenzióval, azzal a „vad tartománnyal”, amit Merleau-Ponty az észlelés és a gondolkodás által fölkínált eredendő világ- és öntapasztalatként vesz számba: ez az a „nagy, néma föld, mely nem enged el bennünket”.

A regény miliője konkrétan, precízen, utcanevekre lebontva jelenik meg. Újvidék, Szabadka, Belgrád, Temerin, Split, Budapest és Berlin utcái és terei bukkannak elő, s az olvasónak a regény végére érve az az érzése támad, hogy a tér vertikálisan épült fel, ámbár decentralizáltan, egy dél-kelet-közép-európai és balkáni talajra fölhúzott és beroskadt, sárba omló Bábel gyanánt. Fantasztikusan érdekes Danyi narratív térépítkezése, a névtelen főszereplő elrévedt, valahogy mégis pontos cikázásai, melyeket az író térképészetileg követ, és ez úton épp a totális elveszettséget sikerül ábrázolnia. Mintha Radnóti Miklós Nem tudhatom című 1944-es versének kettős térképzete – a távoli térkép és a meghitt, hazai tájkép – égett volna itt össze az otthonos otthontalanság (ir)reális térképzetébe. Éppen csak a horvát-szerb-bosnyák frontvonal az, ami nincs térképészetileg szituálva, mert az a főhős testébe íródott bele, a perisztaltikáját bontotta meg, és mindenhová magával viszi a frontot, a tüzet – persze ezt nem tudja megvizsgálni, s ha reflektál rá, az olyan, mint az ejakulálás vagy a lövés. A frontvonal a lelken, vagyis a szemen is keresztülvág; a szubjektum úgy hasadt, hogy erről nem tudhat. Nem következett be az, amit Radnóti óhajtott, hogy „a béke ujja” jelt írjon hazánkra, vagyis a föloldozás nem történt meg, ellenkezőleg.

A regény időkezelése is ilyen fantasztikus, az irrealitásba áthajló. A balkáni háború utáni évtizedben vagyunk, háborúból azonban gonoszul, szörnyszülöttként fordult ki a béke, hiszen az „áldozathozatal” értelmetlen volt, s a háborús bűnösök diadalmasan, busásan meggazdagodva kerültek ki a gyilkolás, megerőszakolás, lealázás poklából, tehát az erkölcsi világrend megsemmisült. A főhős, aki belekeveredett a háborúba, és maga is pusztított, a háború után is belekeveredik a mocskos ügyekbe, és a megtisztulási törekvései rendre kudarcba fulladnak, mert nem történhet másként, hiszen se lefelé, se felfelé, se jobbra, se balra nincs kiútja a megcsúfolt világból, melynek része, ahogy a mozaiklapokból kirakott, dekoratív szerb címerben is ott a keze munkája.

A megcsúfolás aktusairól Danyi a főhős néhány háborús emlékszilánkját kipiszkálva számol be trágárul és tárgyilagosan. Falvak fölégetéséről, asszonyok megerőszakolásáról és brutális öldöklésről szólnak az emlékkockák. Danyi annyira kimérten és pontosan helyezi el ezeket az elbeszélésben, hogy nem kell belőlük sok, és nem kellenek nagy szavak. A főszereplő narratív „diagnózisa”, az emésztési problémái, az elemi szükségleteinek, a vizelésnek, az ürítésnek, a bélműködésének a zavarai magának az emberi testnek a diszfunkcióit jelenítik meg úgy, hogy nincs az az olvasó, aki ezt a testet letagadhatná; éppen az obszcén testi burleszknek köszönhetően tesz szert univerzalitásra a balkáni háborús pusztítás szinekdochikus szimptomatikája. Légy bármily távol a horvátországi szerb Krajinától, Boszniától, Vukovártól vagy Splittől, a belekből, húsból, izmokból, csontokból álló tested révén osztozol azokban a bántalmakban, amelyek az ugyanebből a csillagporból, ásványi és vegyi anyagokból álló emberi testeket érték.

Az állati tetemek (kutya, ló, róka, őz) „elhelyezése” a regényben olyan mesteri, hogy ezek a dögök az emberi világot rajzolják körül. A döglött állatok ugyanolyan állapotban vannak, mint a halott emberek, és a regényben nincs olyan „humán” differencia, mely fölülírná ezt a részesedést a döglöttségből. És mivel a regényben a múlt, a jelen és a jövő az emberi kilátástalanság miatt összemosódik, így a test állapotába belefoglaltatik a múltbéli vagy a jelenbéli vagy az eljövendő tetem-állapot is. Ez fantasztikus lecke Danyi Zoltántól, hiszen arra az egyenlőségre és kölcsönös részesedésre figyelmeztet, mely sorsszerű. Még ha kísértetiesnek és elfogadhatatlannak tűnik is, a regény hatása egy olyan olvasói érzés lehet, miszerint a kínhalál és a csúf halál közösségbe foglalja a hóhért, az áldozatot, a nőt, a férfit, az embert és az állatot. Az élő test, vér komikus működési zavarait a pusztulásnak a jelenkori kultúrában megfellebbezhetetlen realitása váltja föl. A leírás tárgyilagossága, ami mintegy magától fordul burleszkbe (mint Kafkánál) és jelzésszerű obszcenitásba (mint Sziveri testverseiben), a halált/gyilkolást/pusztítást és pusztulást pátosz nélkül képes olvasóközelbe hozni, úgy tehát, hogy nem ad lehetőséget olyan humánus reakciókra, mint a sajnálás, vigasz, reménykedés, megbánás, viszont a gyomor- vagy torokszorító érzet (és nem érzelem) minimális adagját átadja. A hús univerzális poézise ez a prózában, beleértve a másik húsának a fölsértését és a tetemmé, döggé válást is. Eközben a hús szépséges pontjai is föltűnnek, így például abban a jelenetben, amelyben a szeretett nő, Celia meztelenül főzi a babot, egy-két szeretkezési jelenetben meg a tengerben fürdőző angol lányok klasszikus festői látványában, illetve ezekkel egyenrangúan, csak a fonákjáról, a szarás, hugyozás, fingás, hascsikarás, a férfi nemi szervvel való bajlódás jeleneteiben. A testi lét erotikusan izgatónak és szarkasztikusan komikusnak is fölfogható, az esztétikai-szenzuális vetület igen változatos, az egyetemes elemésztődés viszont már metafizikai minőség. Élet és halál közepette a testi erőszak (ami mindig a szexualitással és a falással-emésztéssel határos, vagy azzal szinte egy) ebben a prózában nem a balkáni háború fenoménje és kvalitása, hanem mindenkié. Bizonyos ponton a szép meg a rút között megszűnik a különbség, így a német juhászkutya friss, hóval belepett tetemének az ábrázolása a regény legszebb jelenete, a kutya agóniája a szinekdochéja a mindenkori emberi vagy állati meghalásnak.

A test gyönyöreinek, kínjainak és kimúlásának szaggatott, kiválóan ütemezett ábrázolásával együtt jár az erkölcsi diszfunkcióknak, bukásoknak és kiürüléseknek a leírása. A bemocskolás, az aljasság, a korrupció, a meglopás, az ölés, a verbális alázás, a meggyalázás, a testi és lelki prostitúció tárgyilagos, apró, már-már jelentéktelen (mert a narrációban jól eldolgozott) jelenetdarabkái szét vannak hintve a regényben, ámde a recepcióban erkölcsi pornográfiává állnak össze. Az amoralitás a regényvilágban nem bűnös, ahogy a pornográfia sem az, hanem természetes, s a háborúban, ahol az ilyesmi engedélyezett, csupán fölfokozódik, vulgarizálódik. A regényvilágban semmiféle ítélet alá nem esnek ezek a dolgok, ez nem is lehetséges, mert nem létezik erkölcsi univerzum, és törvény sincsen. A főhősnek csupán változékony, közönségesen kidumált véleményei vannak erről-arról-amarról, hol tiltakozik, hol megenged, máskor telitalálat egy-egy elgondolása, de nem lehet képes arra, hogy morált szabjon magának, másoknak. Hiszen még az anyagcseréje, az önszabályozása sem működik rendesen. Ezért az emésztési problémák ábrázolása a regényben egyúttal az erkölcsi problémák ábrázolásává válik. Az elbeszélő testábrázolása ugyanis nem naturalisztikus, hanem jeleket adó, parodisztikus, azaz reflektált, a túlzásokat mértékletesen adagoló. A szeleket eregetve működő testet a tehetetlen egzisztenciális kallódással egy szinten tárgyalja, pszichológiai paradox fázisok kompozícióját adván elő, és ezáltal emeli be egy olyan kulturális szférába, mely a barbarizmussal határos.

A kultúrát itt az etnicista mítoszok, szimbólumok és közhelyek habarcsa jelenti, nem más. Hogy ez a fajta nacionalizmus a pornográfiával egy szinten van és össze is keveredik vele, a pornográfia pedig az agresszió egyik vadhajtása, és fordítva, az elég szépen kirajzolódik A dögeltakarítóból. Az ebből a kultúrából való kiszakadás csupán a főszereplő komolytalan vágya és ábrándja marad, és ha valami visszatartja attól, hogy elmerüljön a mocsárban, akkor az a találkozás azzal a műalkotással, mely ezt a kultúrát tette tárgyává. Egy színházi előadásról van szó, a Turbo Paradisóról (ami egyébként factum, Urbán András szabadkai színi társulatának egyik emlékezetes darabja), mely katartikus esemény a főszereplő életében, és úgy látom, hogy ez a katarzis az, ami mégiscsak visszatartja attól, hogy mocskos szájú agresszorrá váljék, noha a küszöbét hágja ennek, például amikor nemzetileg baszik, rasszista vicceken csámcsog és átveszi a nemzeti sztereotípiákat. A fickó pszichoszomatikus érzékenysége és a művészi tükörkép, no meg a saját képzelőereje az, ami megmenti őt attól, hogy totális erkölcsi hulla legyen belőle.

Mi több, a szerencsétlen flótás a regény végére titkos művésszé változik abban az órában, amikor a spliti harangtorony tetején olyan víziója támad, amit ugyan az elbeszélő artikulál és fest le helyette, de az ő sértett lelkéből születik. Ez pedig a szülőföldjének, Bácskának az időtlen látomása szürkésfehér színekkel festve, melyek a hó, a hamu és a só színeit vegyítik, és a könnybe lábadt szemgolyó vizét meg az eső utáni, fűszeres, döglötthal-szagú levegőben úszó látvány közösségét jelenítik meg: a szubjektum és a világ zavartalan összegöngyölődését. A férfi e pillanatban transzcendál és fölülemelkedik mindenen, a maga módján meg is érti a létezését. A térkép szülőhazává változik, a szülőhaza a semmibe olvad. Ennek a transzcendenciának a hatására tudja nem sokkal később a bosszúszomjból és a féltékenységből a részvét vagy a megbocsájtás határára billenteni azt az érzését, ami akkor fogja el, amikor egy férfi, úgy képzeli, hogy a vízbe fúlt szerb riválisa földagadt lábát pillantja meg egy újságfotón. Talán nem interpretációs túlzás a kasztrációs komplexust látni ebben az utolsó epizódban, a félelem archetípusát, az agresszió és/vagy a szublimáció kiváltóját. A vérmes balkáni férfikultúrát végzi itt ki egyfajta dokumentumlátomás, amiként, bizony, a tény és hallucináció gyilkos ötvözete maga a háború is.

A precíz tények, pontos történetek meg a beléjük fúródó, köréjük fonódó látomások – hiszen „dögeltakarítók” nincsenek – szétválaszthatatlanságának az ábrázolása Danyi Zoltán regényének nagy erénye. A (poszt)háború útvesztője egyúttal a tudatalattié, amiként a test a front, ahol összeütközik ösztön és kultúra, mészárlás és humánrezgés. A műbéli Vajdaság (Ex-Jugoszlávia) így kiszabadul a nyomorgató provincializmusból és partikularizmusból, és egyetemes dimenzióra tesz szert.

Danyi Zoltán írásművészetébe bele van táplálva Sziveri János költészetének tragikomikus testképe és radikalizmusa, Végel László társadalomkritikai reflektáltsága, Tolnai Ottó esztétikai kifinomultsága. Ebben a szókimondó, durva prózában árnyalt hasonlatokkal és összetett metaforákkal lehet találkozásunk. Maga a cím is egy nagy metafora, mely fiktív történetekké kidolgozva, sok kitűnő képbe szétosztva a regény kanyargós vezérfonalát képezi. A „gyászmunka” is eszünkbe juthat róla, mely egy országra, kultúrára, egy utópiára, egy elhalt világra vonatkozik. Az állati tetemek, amelyeket Danyi leír, feledhetetlenek, és nincs az az emlékezetpolitika, mely manipulálhatná őket.

A regény egyik legszebb metaforikus képe a temerini dögemésztő ároké, amelybe a főhős kis híján belepottyan. Egy ilyen árok választja el azokat – vízválasztó gyanánt –, akik hajlandók szembenézni a huszadik századi veszteségtörténetekkel, és akik nem. A balflótásról, aki tisztogatni próbálja magát kint a határban az árok partján, Danyi Zoltán azt írja, hogy „mintha egy iszapba mártott ággal akarna írni valamit a nadrágjára”. Remek hasonlat, ironikus és biblikus; lám, a vajdasági sárral írott szavak maradandók lehetnek.

Radics Viktória

Elolvasom
Egyetlen tudatunk szaggatása
(Litera. 2021. január 1.)

Egyetlen tudatunk szaggatása

Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető, 2021.

A rendszeralkotó tudat burleszkje ez; a tények, tárgyak, dolgok rendszerezése, számlálása, adminisztrálása vezet el a babonákhoz és megrögzöttségekhez. A modern tudat paródiája születik meg akarva-akaratlanul a fickó zakkant tudatának bemutatásával. – Radics Viktória kritikáját olvashatják Danyi Zoltán A rózsákról című regényéről.

Megértjük-e valaha, amit gondolunk?
J. G. Jung

I.

Egyetlen tudatunk foglyai vagyunk életfogytiglan. Az élet nagy experimentuma, hogy ezt a tudatot fölnyissuk, föltépjük, hogy kinyíljon, hogy ne befelé pöndörödjön, ne csak saját magunkkal legyünk elfoglalva; hogy rálássunk valakire, valamire, vagy akár a végtelenre.

Danyi Zoltán regényének kockázata, hogy az egyes szám első személyű énelbeszélés bennreked ebben az egy tudatban, és így a mű fülledtté, netán érdektelenné válik. Az író vállalta ezt a kockázatot azzal, hogy regényének témájává éppenséggel az említett bennrekedést és az éntudatzárkából való szabadulást tette meg. Egy lassú fordulatot írt meg, ami felnyílást hozott a szubjektum számára – más szavakkal: a neurózis gyógyulását.

Az átváltozás regényét maga a főhős, az elbeszélő írja – saját magát írja a regény. Mintha akkor íródna, amikor olvassuk: az életalakítás prezenciává, történéssé válik, szem- és fültanúi lehetünk egy világraszóló eseménynek: annak, ahogy egy senki találkozik az univerzummal. És amint ez az átfordulás megtörténik, azáltal válik az egy szem tudat egyetemessé.

Ahogy a hallgatott zene jelenidejű, úgy lép be a jelenünkbe a regény. A szöveg ütemével, ritmusával, minimalista zenéjével éri el az író ezt a különleges hatást. Melankolikus, repetitív, az inkább csendes, semmint háborgó tenger hullámainak verdesését idéző monoton szövegzene ez, egyenletesen szól egyetlen hangon, az elbeszélőén, aki vajdasági magyarul beszél és beszél. A már semmit sem akaró emlékezés hullámverése, mosása, moraja hallatszik, és a szöveg úgy van kiképezve, hogy hallani ezt a mormolást, csapdosást, sistergést. Mintha mi is ott állnánk az Északi-tenger partján, ahol a regény befejeződik – pontosítok: ennek a regénynek érdekes módon több vége van, mintha mindegyik „vég” után egy gondolatjel következne, majd egy újabb nekirugaszkodás a befejezéshez –, de én ezt választottam. A guggolós képet, amikor arcunk egy pillanatra tükröződik a homokra felkúszó vízben, mely körbeöleli cipőnket, és máris eltűnik, amikor a hullám visszavonul.

A főhős, a visszatekintő elbeszélő Zentán él és tizenegy betűből áll a neve, de nem azonos a szerzővel, mivel ez az alak, aki saját magát írja, szavakból jól ki van gyúrva, tehát esztétikailag megképzett, plasztikus figura, akit a regény folyamán olyan alaposan megismerünk, ahogy soha senkit nem fogunk megismerni az életben – magunkat sem. Belelátunk abba, hogy miket, olykor milyen hülyeségeket gondol és miket érez, még azt is látjuk, hogy hogyan ápolgatja a farkát és hogy hugyozik.

A regény első felében ennek az egy szem főhősnek, saját maga elbeszélőjének az obszessziója a saját farka – ami majdhogynem mulatságos, azonban érthető, hiszen ez a farok orvosi kezelésre és műtétekre szorul, a fiatalembernek komoly problémái vannak vele; a kasztrációs szorongás ezúttal teljes mértékben argumentált. Ezeket a dolgokat, ahogy egy férfi a faszával bajlódik és bíbelődik, fájlalja és félti, fogdossa és kiveszi, beteszi, bizony még soha senki sem írta meg ilyen leplezetlenül. Az olvasás előrehaladtával az olvasó kézenfekvőnek érzi, hogy nekünk most ezzel kell foglalkoznunk. Ez van, és muszáj orvosolni – ezek a férfititkok így még sose tárultak föl előttem, bár azt mindig sejtettem, hogy nekik se megy szorongás nélkül. Hosszú idő után szerencsére meggyógyulunk, különben sose készült volna el ez a regény.

A srác becsavarodottnak tűnik, amolyan félnótásnak, de a dolgainak van logikája, van benne rendszer. Félti az egyetlen, a pótolhatatlan farkát, értjük, látjuk, hogy mi történik vele, tényleg nagyon beteg az a fasz, vírus támadta meg, vagy tumor vagy valami, gyulladt, sebes, sőt még ki is lukad etc., ezeket a tüneteket az elbeszélő nagyon részletesen és színesen és repetitíven ábrázolja. Egy női olvasónak különösen érdekes szembesülni azzal, hogy egy férfinek milyen komplikációkat okozhat a farka. Nekünk, nőknek rég levágták, nincs ilyen gondunk. A férfinál viszont, ahogy Nádas írta valahol, kívül fityeg a nemi szerv, „e saját kiterjedését és feszültségét élvező [esetünkben fájlaló], üreges húsdarab”, aminek igazából belül kellene lennie. A Danyi neurotikus hősének phallocentrizmusa a regény első felében a Nádasnál alaposan kidolgozott, problematizált és kritizált, minden oldalról, több nézőpontból számba vett phallocentrizmus és phallogocentrizmus burleszk, realisztikus, népies változata. Egy beteg fasz nyíltan és együgyűen elmesélt medicinális kálváriája, amit nem lehet mosolytalanul olvasni.

Eközben a tudat (és az erkölcs) csak-csak erőlködik, hogy valami rendszert teremtsen ebben a centrálisan megbetegedett, magjában fenyegetett, rémült életben. Egy kényszerneurózis kórlefolyását és tüneteit is részletesen ábrázolja a szerző, feltárja a tudatműködés megbetegedését, ábrázolja a tudat szerencsétlenségét, mikor megszorításokat, szabályokat, törvényeket, utasításokat talál ki magának (egymagának) azért, hogy aládúcolja a házat, megakadályozza az összeomlást, elejét vegye a fenyegető nagy bajnak. A „nagy baj”, a „bajok” fenyegető jelenlétét, ezt az állandó fenyegetettségérzetet nekem legalábbis nem kell magyarázni. Vajon mindannyian neurotikusok vagyunk, akik ennek árnyékában élünk?

Az elbeszélésnek a neurózis-szála is finom humorral van megszórva, a hintés beleolvad magába az ábrázolásba, nem poénok és élcek vannak itt, hanem léthumor. Maga a logikusságra törekvő, rendszeralkotó elme kerül ironikus megvilágításba. Ez ebben a regényben egy együgyű elme, aki a szabályokat kitalálja magának, értelmetlenül számol és hibbant rítusokat vezet be az életébe, csakhogy a nagy elmék komplikált eljárásai és szisztémái is erről a tőről fakadnak. A rendszeralkotó tudat burleszkje ez; a tények, tárgyak, dolgok rendszerezése, számlálása, adminisztrálása vezet el a babonákhoz és megrögzöttségekhez. A modern tudat paródiája születik meg akarva-akaratlanul a fickó zakkant tudatának bemutatásával.

A fickó, legalábbis visszatekintve, betegségtudatos: tudja, hogy a szabályok „a fejében” vannak, és azt is tudja utólag, hogy abszurd szabályokat és következtetéseket alkotott a fejében, ráadásul mazochista volt. Sose volt annyira bolond, hogy ne tudta volna. A neurotikus tud dolgokat, és szenved attól, hogy semmi sincs rendben. A neurózis ideg- és tudatállapotát Danyi szerintem halálpontosan leírja; egy olyan alapneurózisét, amitől ebben a mi beteg, háborúk-marta, szegény régiónkban senki sem mentes, és ajándék az olvasónak, ha most mosolyogni képes saját magán. Nem véletlen, hogy a pszichés gyógyulás majd Nyugat-Európában, éppen Brüsszelben indul el. Azonnal megváltozik a szöveglevegő, amint a barátunk kiteszi a lábát innét.

Ha a világnak a szaporodás, a sokasodás és a multiplikáció (a „fenntartható fejlődés”) a vezérelve, akkor a kényszeres számolás ezt kergeti, ezenkívül a kényszercselekvés, mint ismeretes, az elfojtás bevált eszköze. A regény pszichoanalitikus logikával is elemezhető lenne, ám mi ezúttal irodalmi élménnyel megajándékozva vehetjük szemügyre kórságainkat. Nem állítom, hogy hiszek az irodalom terápiás hatásában, de megengedem, hogy ez a mű segíthet egy lépést tenni az egész-ség felé. Ámbár az irodalmi élmény céltalan: csak úgy van, az érzéki ébredés kedvéért.

Fickónk a sok baja ellenére képes a szerelemre meg a dugásra, és a vágyai szintjén van „felesége” – érdekes, hogy ebbe a banális, számára azonban valahogy mégiscsak szent szóba mennyi vágyálmot sűrít bele –, de félreértések történnek közte meg a nője közt, és nem tud, nem akar dönteni a családalapítás mellett, nem tudja eldönteni, hogy mi is ez a kapcsolata: „ebben a viszonyban, ebben a nem tudom miben éppen akkora szerep  jutott a vonzásnak, mint amekkora a taszításnak, és néha a vonzás is taszított, máskor meg a taszítás is vonzott, és nem tudtam, hogy mi lehet ez, nem tudtam, hogy mit kellene tennem, nem tudtam, hogy feleségül vegyem vagy ne vegyem feleségül a feleségemet.” (64) Danyi az ambivalenciák költője. A regényben nagyon szép, egyszerre vad és finom erotikus leírások, ízletes szerelmi részletek vannak, a „feleség” lénye azonban nem domborodik ki, a nő nem nyer arcot és nem tesz szert autonómiára ebben a tudatban – elmosódik, végül pedig eltűnik, illetve a sok arcából a férfi nem tudja összerakni a portrét – egy érdekes, kapatos eszmefuttatás szerint nem tudja felfogni a nevének a jelentését! (205) –, mindazonáltal nagyon megszereti őt, aki azonban íróilag nincs elmélyítve, inkább csak a külseje látszik, amiként az anyafigura is elmosódó.

A nősülésre felszólító társadalmi és apai parancs, akárcsak a nő óhaja, kontraproduktív. A fickó nem mondja el mindazt a „feleségének”, amit nekünk, az olvasóknak leír, nem meri elmondani neki, mert „hülyének nézné” – olyan vallomást kapunk tehát, ismét azt a szót kell használnom, hogy ajándékba, amit még egy szerető sem kap. Méghozzá az irodalom által kapjuk ezt, így kénytelen vagyok arra gondolni, hogy az emberi nyelven beszélő irodalomnak mégis van értelme.

Nagy érdeme Danyi könyvének ez az emberi nyelven, gyakran banális, ostobácska, vidékies nyelven való beszéd szöveggé írása. A közhelyek, szójárások, banalitások, butaságok, felületességek, faszságok mind szépen helyet kapnak a szövegben, és a röstellt tudat-, illetve beszédállapotunk jelenítődik meg ezáltal. Ez az a szint, ahol senki sem okos. Ezek a fejezetek nem cizellált ún. belső monológok, a belső beszéd olyan hülyének van meghagyva, amilyen hülyék vagyunk, poentírozás, élcelődés, tehát a hülyeség irodalmi kamatoztatása nélkül, natúr szeletek formájában. Azért van ilyen jó recepciója a műnek, mert sokan magunkra ismerünk ebben a repetitív beszédben, tévedékenységben és laposságokban. Balfaszok vagyunk és szerencsétlen flótások, a nők tekintetében inkább nem mondok semmit, a nők – az anya, a „feleség” – eltűnnek, emigrálnak ebben a regényben. A női nemi szerv viszont csipkés rózsaként nyílik meg a műben, és ennél nagyobb kompliment nem adható.

II.

Rózsából sosem egy, mindig sok, sőt rengeteg van. A főszereplő fiatalember az apja szakmáját folytatja, a rózsatermesztést, mert ebbe nőtt bele, rózsák közt nevelkedett. Ez egy ipar itt, Nyugat-Bácskában. Számára a rózsa nem a mitológiák, vallások és művészetek szimbolikus virága, ez őt egyáltalán nem érdekli, ő nem egy művelt, nem okoskodó ember, hanem földművelő, a rózsákkal szakszerűen foglalkozó kertész, fuvaros és kereskedő, akinek a rózsatövek előállításával, szállításával, eladásával pénzt kell keresnie, a rózsák a megélhetése.

A regény részletesen leírja a rózsatermesztés, a nemesítés és a tövekkel való kereskedés egész komplikált processzusát; ez egyáltalán nem esztétikai érdekű folyamat, hanem kemény munka, mely ebben a regényben vált esztétikai folyamat részévé. Mintha csak búza vagy rozs vagy árpa lenne a rózsa, amit le kell aratni; ebben a műveletsorban semmi jelentősége nincs a rózsák szépségének, illatának, színpompájának. Megerőltető, izzasztó, sok napszámosnőt követelő munkát kell végezni a földeken, és a kinyílt rózsafejeket végül le kell kaszabolni – itt érzelgősségnek helye nincs –, a töveket összekötözni és pénzzé tenni, a hulladékot pedig elégetni. A rózsaholokauszt nem elkerülhető.

Danyi rózsái karcolnak, karmolnak, tépnek, összeszaggatják a munkaruhát és fölsértik a bőrt, ostoroztatnak, kitépetnek és égnek, hamuvá válnak, vagy elkerülnek külföldre. Mindez teljesen „természetes”, kipróbált gazdasági folyamat, ez a rózsák sorsa itt. A szimbolikus rózsák dimenziójában gondolkodó irodalmárok számára ez a naturalizmus igen meglepő lehet. Amiként nem tudatosítjuk, a bécsi szelet hogyan került a tányérunkba, akként most tessék megismerni a vázánkba kerülő vagy a parkban virágzó rózsa élet- és halálútjait. Sokunk számára egy ismeretlen vagy elfojtott dimenzió ez, mert „elfelejtjük”, hogy a föld az életünk. Danyi részletesen és pontosan elmondja, mi hogy történik a földeken, s a csodált rózsa mögött miféle történet, hány ember milyen munkája és robotja rejlik. A főszereplő apjának az élete ezekről a földi rózsákról, rózsaföldekről szól. Hogy a sok munka és veckölődés, kapálás és szöszmötölés „történetté” vált, azt az írónak köszönhetjük. Drága az esztétikai élvezet, ha számolunk a rózsákba beleölt munkaórákkal és életenergiával, kalóriával, iparkodással, odafigyeléssel.

Mindezt tárgyilagosan elmondja az elbeszélő. A tárgyilagosság, a hiteles beszámoló az ő fő törekvése: mindent úgy akar elmondani pontosan, hamisítatlanul, ahogy történt, ahogy volt. Az olvasó érzése a megmondhatója, hogy ez sikerül-e neki; van egy érzékünk, amivel kitapintjuk a valódit. Na de minden bele van mártva az elbeszélő tudatába, ezáltal az egész törékeny, sebezhető lényébe. Tárgyilagossága a saját tudati, tehát gondolati és érzelmi történéseire is vonatkozik, azokról is objektívan akar beszámolni, olykor kritikusan, máskor elnézőn. Egyszóval semmi olyat nem tudunk meg mi, olvasók, ami naturálisan létezne, mert ilyen elbeszéléstechnikai megoldás nincs. A kereskedelmi célú rózsatermesztés egész technológiája mégis részletesen átjön. A láb, a kéz és a szem meg a tudat érintkezik a földdel, a tővel, a szárral, a levegővel, van tehát olyan sáv, ahol megmutatkozik a nyers valóság, sőt ahol az – a rózsák tüskéivel – belekarmolódik a testbe.

A nőkkel ellentétben az apafigura jól kirajzolódik. Gyakorlatias, pragmatikus, a földdel nagy türelemmel, tűrve küzdő vidéki ember, aki tudja, mit miért csinál – a létfenntartásért –, és nem érti a fia tépelődéseit, elvesződéseit, az egész alkata idegen tőle, sőt gyanús neki, és a fiúnak ezt is meg kell értenie. A grafikai szépségű apaportrét idézem:

„...nézni kezdtem őt, néztem a ráncokkal szabdalt arcát, olyan volt, mint a keményre száradt föld, néztem a gyűrött homlokát, néztem a mély árkot, mely a homloka közepén felfelé futott, a szemöldöke belső sarkától indult, és a vízszintesen húzódó, egyenetlen vonalú barázdákat átszelve majdnem a hajáig, majdnem addig a csigásan csavarodó hajpamacsig ért, mely a homloka tetején nőtt, és még mindig fekete volt, a szemöldöke már megőszült, a borostája is ősz volt, de a haja nem, a haja még mindig olyan fekete volt, mint a korom, csak megritkult, kétoldalt felkopaszodott, egyedül ez a szigetszerű hajpamacs maradt meg középen...” (264)

Ez az elbeszélő nem éleselméjű, de rendkívül figyelmes. Éberen és józanul néz, élesen lát, figyel, regisztrálja a környező világban történő dolgokat, az embereket, nem a médiából és nem az internetről informálódik, hanem tapasztalatból, a saját érzékeivel, szemével, fülével, orrával, kezével, lábával kapcsolódik a környező világhoz. A rózsákkal való munka közben járta ki a figyelem magasiskoláját: „figyelni kell, munka közben folyamatosan figyelni kell, és a folyamatos figyelem, a motor egyhangú zúgása, a lassú lépegetés a frissen feldarabolt, puha földön, mindez valahogy tényleg segít abban, hogy a gondolataid elrendeződjenek, hogy kisimuljanak, hogy kiegyenesedjenek”. (94) A földmunka egyúttal mentális munka, a tudat rendezése, gyomlálása, termékennyé tétele, mégpedig szó nélkül, némán. Az író az, aki ezt a sajátos, kivételes figyelmet és ezt a sajátos, néma, szó- és tudatelőttes elmemunkát képes volt lekövetni és szóba ölteni.

III. 

Az átváltozási folyamat azzal veszi kezdetét, hogy a srác, aki azelőtt fuvarozással foglalkozott, átadja magát a rózsáknak, kimegy a földre, küzd vele, nem kíméli többé a testét, megbarátkozik a rózsák gonoszságával, mígnem végül már csak köztük érzi magát biztonságban. Tépetteti magát velük, miközben tépelődik, töri a fejét, hogy mi mit jelent, mi hogyan függ össze és hogyan viszonyul a „feleségéhez”. Amikor virágba borulnak a rózsák, gyönyörködik bennük, miközben tudja, hogy ezt a sok szépséget mind le kell kaszabolni és a sok tövet hamuvá kell majd égetni. A rózsákkal való foglalkozás számára egy hosszadalmas testi és pszichés megerősödési processzus. Nem a türelem termi a rózsát, hanem a rózsák termik őbenne a türelmet. A rózsaföld a csatatér, ahol megférfiasodik, s a tudatmező, ahol meditál.

A fordulat akkor következik be, amikor egy halk szavú, de súlyos konfliktus történik az apjával (282), aki kiadja az útját; a lehető legsúlyosabb bírálattal illeti a fiát (semmi se lett belőle, nincs felesége, nincs gyereke, nincs rendes munkája és még a rózsákhoz sem ért) és „elzavarja” a rózsaföldről. (A „tékozló fiú”-történet fordítottja ez.) Pedig a fiúnak a rózsák addigra már a „a saját életet” jelentik. És most el kell kezdenie nélkülük élni.

Elszánja magát egy hosszabb külföldi útra, autóval Brüsszelbe megy. Ettől kezdve egy másmilyen elbeszélővel/főhőssel van dolgunk: egy intelligens, több nyelven beszélő, művelt, barátkozó férfival (ami bizonyára azelőtt is benne rejlett, csak most bontakozik ki), akinek végül sikerül a világi rózsákat transzcendens rózsákká átalakítani. A vadrózsák nemesítése egy magasabb, szellemi és spirituális szinten folytatódik.

Az utazása egészen konkrét – mint az előző regényében, Danyi itt is előszeretettel ábrázolja szinte térképszerűen a hosszú és kanyargós autóutakat, akárha a labirintus posztmodern formáját járná –, ugyanakkor egészen meditatív jellegű. Most is ugyanúgy megfigyel dolgokat, mint otthon, a Vajdaságban, de itt most tisztán megfogalmazódnak benne a magának szegezett nagy kérdések: „Honnan jövök, miért indultam el, mit keresek, hova szeretnék eljutni innen” (306). Meg akarja érteni az emberi dolgokat, már nem a farkával foglalkozik, kinéz a fejéből és mint a Malte, látni tanul. Már nincs rajta az apja szeme, nincs „feleség” sem, lassan elmúlik a kényszerneurózisa és egy szép mondattal elbúcsúztatja a mazochizmusát: „Nem akarom bántani, többé nem bántom, soha többé nem fogom bántani magam.” (289)

A rózsa mint struktúra, mint forma és felépítés a sajátélet mintázatává válik számára. A szaggatottsága, a rétegzettsége, a megmetszettsége, a hajtogatott sziromkoszorúi, amelyek egységes alakzatot adnak ki, „a kapcsolások, összecsatolások, egymásba fonódások bonyolult és összetett rendszere” tudatformációvá változik át. A tudati mezőkön is rengeteg rózsa nyílik: „az éhség rózsái, a félelem rózsái, a vágy rózsái, a fájdalom rózsái...” (321), és tovább tart a felsorolás, mely szinte a végtelenségig folytatható. A rózsa szimbolikus, imaginatív formációkban bokrosodik, kiteljesedik, egészen addig az egész regény során érlelődött bölcsességig, hogy „a tulajdonképpen a szívünket kell felhasogatni, vékony szeletekre vagdosni ahhoz, hogy a rózsa kivirágozzon.” (323)

A regényszöveg is elnyeri rózsa-struktúráját, Rilkét is megidézve, aki szerint a rózsa „tiszta ellentmondás”. A Danyi-szöveg tanúsága szerint pont az ellentmondásosságnak, az ambivalenciáknak az elviselése, mi több, kibontása alkothatja a „a felismerések rózsáját”, ami a tudatban van, de a világgal bensőséges kapcsolatban. Alighanem a világgal való bensőséges kapcsolat kimunkálása vezetett el a gyógyuláshoz, a szabadság színtelen rózsájának felleléséhez.

Ezt azonban a félnótásból szerzetesi típusú bölccsé érő férfinak betűről betűre meg kellett írnia, mert különben a belső rózsakert nem jött volna létre, lehullottak volna a szirmok. Nem tudja megmondani, hogy minek és kinek és miért történik a pontos beszámolás, jelentés, számadásösszefoglalás vagy végső összegzés. Összefüggéseket keres az életében, és azt tapogatja ki, hogy mi az, amire akar, vagy amire nem akar gondolni, amiről akar, vagy amiről nem akar beszélni: „megint van valami, amiről nem akarok vagy nem tudok beszélni”, „még mindig van valami, amit nem tudok vagy csak nehezen tudok elmondani ebben a beszámolóban, ebben a jelentésben, ebben az összefoglalóban, vagy nem tudom, hogy pontosan minek is nevezzem”. (139) Egy alkalommal gyónásnak nevezi, ami, mondja, ezek szerint önbüntetés is egyben, máskor úgy érzi, hogy még egyszer át kell élnie mindent, vagy hogy a „feleségének” tartozik a vallomással, máskor azért beszél, hogy megértse saját magát: „bizonyos dolgokat újra és újra el kell mondanom, mert van, amit csak akkor értek meg, ha újra és újra elmondom” (185). A sok repetíció a minimalista zenét idézi, és egyúttal olyan, mint a munka a rózsákkal, ahol szintén minden újra meg újra ismétlődik.

Az elbeszélő nem az életét akarja elbeszélni, hiszen, mint írja, „minden életet el lehet mondani néhány mondatban” (216), hanem maga a fejtegetés, a szálazás és szőrözés, az eszmélkedés rózsabonyolultságú és rózsaformájú természete érdekli, más szóval: a nem-lineáris gondolkodás, a meditáció, ami felszámolja vagy semlegesíti a gondolatokat, s amihez a rónaság és a tenger a legmegfelelőbb, szinte festői háttér. A regényben nagyon szép tájleírások vannak, akár földről legyen szó, akár vízről vagy a fényekről, hármat idézek a sok közül: „egy rózsaszín árnyalat jelent meg a tengeren, éppen úgy esett rá a fény, hogy a hullámok egy rózsaszín árnyalatot kaptak, és úgy éreztem, hogy maradni kellene, sokáig kellene maradni, és a vízben guggolva a rózsákat nézni” (418); „[a tenger] a következő percben megint olyan volt, minta felszántott föld a felszántott rózsaföldünk, miután a rózsákat kiszedtük, és nem maradt más, csak a leszaggatott levelek, a lekaszált ágak, a tüskék törmelékek...” (410) – Anselm Kiefer vásznait idézi ez a kép. A harmadikat, a hullámverés leírását egészében idézem, remeknek találom, Hokusai nevezetes képéhez hasonlítom:

„Mentem a hullámok felé, és néztem, ahogy a part közelébe érve a hegyük elvékonyodik, kicsúcsosodik, tarajosodni kezd, majd megtörik, meggörnyed, és mint akit hasba lőnek, hirtelen összecsuklik, begörbed, mentem feléjük, és néztem, ahogy a begörbülő hegyük fodrokra, habokra, cseppekre szakad, és végül minden igyekezetük szétfoszlik, szétporlad, széthull darabokra, a víz rongyosra tépve, foszlányokra szakadva önmagába zuhan.” (438)

Caspar David Friedrich vízparton meditáló szerzetese jut eszünkbe Danyi némely képeiről, szófestményeiről, meg az Emlékiratok könyvének író-elbeszélője Heiligendammban, a Balti-tenger partján. Nádas két nagyregénye ott van A rózsákról mögött, és inspirációs forrás Rilke is, akinél egy rózsatövis szúrása hívta életre a halállal végződő megbetegedését, meg Kertész ugyancsak meditatív, öntépdeső Gályanaplója is. Ezúttal azonban a félelmektől való megszabadulás történetét kapjuk kézhez. Hosszú történet ez, és majd csak az évekig tartó írásmunka során derül ki az elbeszélő – akárcsak az író – számára, hogy „a rózsákkal függ össze és a rózsákhoz tér vissza minden” (172), és a szubjektum eljuthat egy olyan transzparencia állapotába, amikor az „én” már nem akadálya önmagának, hanem az elemekkel elvegyül, a létező világgal összeölelkezik.

A békesség, amibe, ahova, ameddig eljut az elbeszélő, nem csak a földdel és a vízzel való „társulásának” köszönhető, hanem annak is, hogy végül – nem itt, hanem messze földön – akadnak olyan barátok, akinek a figyelme jótékonyan hat rá. „Ilyen figyelemmel, mondhatnám úgy is, hogy ilyen elfogadással azelőtt nem találkoztam”, mondja egyikükről a regény (egyik) legvégén (461). A figyelem, mely egyszerre irányul kifelé és befelé, dolgokra, emberekre és arra, „ami valóban történik velünk” (336), amit valóban gondolunk, ennek a regénynek a legszebb kvalitása. Meg a türelem.

Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető, 2021, 472 oldal, 3990 Ft.

                                                                                                                                                                                                                   Radics Viktória

Elbeszélői formák jártatása
(Új Symposion. 1981/193.)
Elolvasom
Hoppá: nem az ember körül forog a világ!
(Dunszt. 2019. december 18.)

Hoppá: nem az ember körül forog a világ!

There are more things in heaven and earth, Horatio,
Than are dreamt of in your philosophy.

Shakespeare

Most a világ beszél.
Vörösmarty

Valami történt. Fordulat állt be a filozófiában. Horváth Márk, Lovász Ádám és Losoncz Márk, akik A valóság visszatérése című könyvet írták, közvetítő szerepet vállaltak, amikor az angolul, franciául és németül beszélő újrealista és spekulatív realista szakirodalmat áttekintették, végigbogarászták, összefoglalták, ahol tudták, részletezték, és átültették magyarra. Nagy munkát végeztek el. Kommunikatív szándékkal közvetítettek, ésszel és érzékkel követhető összefüggéseket és fogalmakat magyaráztak el világosan. Graham Harman, a spekulatív realizmus egyik legjelentősebb filozófusa (szül. 1968) írt előszót a nyilván angolul is olvasható, ragyogó könyvükhöz.

Ebben a recenzióban összekeverem a spekulatív realizmus, az újrealizmus és az objektum-orientált filozófia (OOO) fogalmait és egymással nemritkán vitába szálló nézeteit – elnézést kérek ezért, és a szóban forgó könyvön kívül (mely bőséges idegen nyelvű szakirodalommal szolgál) az Ex Symposion folyóirat Újrealizmusok és Komplexitás-számaira irányítanám a figyelmet (99. és 102. szám, 2018 végén, illetve 2019-ben jelentek meg, mindkettőt Losoncz Márk szerkesztette). A recenzált könyvből tanult dolgokon kívül azt is fölidézem, amit Gabriel Markustól (szül. 1980) olvastam németül, valamint Maurizio Ferraristól (szül. 1956) német fordításban, és egyebeket, amikbe belekóstoltam. (Ha nem jelöltem valamely idézetet, bocsánat.) Az említetteken kívül fel szeretnék sorolni még néhány nevet, akikre figyelni érdemes: Jocelyn Benoist, Paul Boghossian, Ray Brassier, Manuel DeLanda, Quentin Meillassoux, Timothy Morton… Ügyetlen leszek, hiszen számomra újdonság ez a sokágú filozófiai mozgalom. De nem valami akadémikus dolog ez, hanem olyan szemlélet, mely diagnosztizál és felszabadít. Fölnyitja az ember szemét, rá – a valóságra, amit különösen az értelmiség téveszt szem elől. Az az érzésem, hogy egy takarítónő többet tud róla. Nem szakrecenziót írok, csak egy femme des lettres adja hírül izgatottan, hogy valami történt.

*

Örvendetes hírt jelent be az újrealista filozófia: fogódzkodjanak meg, létezik elmefüggetlen, nem-konstruált valóság! Ami nem az értelmezéseken múlik; ezekre rá se hederít. A posztmodernitás nyelvi fordulata átlökte az egész világot a szövegbe, mintha a világ léte a tudatunk függvénye volna, és nem fordítva. Az ezredforduló pántextualizmusa, ami már a „szöveg” szó hiperinflációjából is kitűnik – szöveg a test is, és a testnek is szövege van, szöveg a háború és szöveg a béke, szöveg a szexualitás és szöveg a műalkotás –, magasra emelte az emberi tudatot, mely sárkányölő Szent Györgyként likvidálta a valóságot. Maradt a tudatunk dohos labirintusa, meg a híres diszkurzusok, meg a nárcizmus. Minden mirajtunk, a mi nagybecsű nyelvünkön és annak játékain múlik, mintha mi, emberek, az állatokkal és a növényekkel együtt, nem lennénk eleve benne a világban, hanem mi állítanánk elő azt. A gőgös Übermensch eltiporta a kézzelfogható, érezhető, mélységgel rendelkező, rétegelt valót, a megszállott antirealizmusával és dezobjektiválásával kikezdte a valóságot, amit pedig belélegzünk, eszünk, iszunk, csodálunk és átkozunk, egyetlen másodpercre sem vagyunk el nélküle, benne vagyunk a fejünk búbjáig. A posztmodern korszellem a technológiailag, civilizatorikusan fejlett és egyre kevésbé humánus humán lény jelölő tevékenységére vékonyította el a világot. Pedig ha a világ a gondolatainkban létezne, akkor mi nem létezhetnénk a világ közepette, fogyasztván, sokasítván, termelvén és elpusztítván azt. Mi vagyunk belebugyolálva a világba, és nem a világ fészkel a mi agyunkban. Ha senki semmit nem észlel és nem tud, a világ akkor is él-hal és virul, rohad, velünk vagy nélkülünk. „Az ember fáj a földnek”, meglehet, s ha kiveti magából a sárkányfog-veteményt, akkor csak a „világ” szó vész majd ki a bolygóról – nem olyan nagy tragédia. Emlékezni nem fog rá senki.

Konstruktivizmusnak nevezzük azt az álláspontot, mely szerint mi, emberek alkotjuk meg a világot, még az istent/isteneket és maga magunkat is, korrelacionizmusnak pedig azt a Kanttól eredeztethető nézetet, mely szerint a valóság csakis az alanyiságunk, az elménk függvényében létezik, a világ a szubjektum teremtménye; amiről nincs fogalmunk, az tulajdonképpen nincs is. A tudat az értelemhez igazítja a dolgokat, ami ezen túl van, az nem érdekes. A valóságnak csak a számunkra való fertálya érdekes, a többit ignoráljuk. A konstruktivizmushoz paradox módon a dekonstrukció is hozzátartozik, hisz az is textusként, valamely diszkurzus termékeként kezeli és rontja-bontja, ugyancsak nyelvi gettóba zárja a valót.

Márpedig vannak megismerhető, és vannak soha meg nem ismerhető tények is. A posztfaktikus korszak a tényeket is elsodorta (Markus Gabriel a tényektől való menekülésnek – Tatsachenflucht – nevezi ezt: a tények maradtak, ahol voltak, csak mi kötöttük be a szemünket), és beletorkollottunk a post-truth Zeitalterbe, amelyben folyik is a gátlástalan tényelőállítás, és nincs mivel védekezni ellene, ha nem találjuk meg újra a valót. Ami nemcsak tárgyakból áll, hanem dolgokból is; a gondolataink és az észleleteink, az érzelmeink is tények, objektumok, realitások. Az újrealizmus és tsai nem vulgármaterialisták, a spekulatív entitásoknak, a gondolkodásbeli létezőknek, az ideáknak is objektivitást tulajdonítanak. Ámde a fogalmakon kívül is van tőlünk teljesen független valóság, mi több, a valóság legnagyobb része kívül esik a jelentéstulajdonításainkon – fogalmunk sincs róla; például amit egy állat vagy egy növény észlel a világból, vagy ami egy kővel történik, az is való. Valóság az a létezés is, amikor még nem volt ember, sőt amikor még nem volt élet a Földön. És amikor már nem lesz. A lét, a világ, a valóság túlnyomórészt elzárkózik a mi emberi felfogásunk elől, csak egy piciny töredékét észleljük és ismerhetjük meg. Nem volt-e hübrisz, emberi gőg a humán által észlelhető és fogalmakba foglalható, logikus dolgokra redukálni a valóságot? A büntetést az ökológiai válság, a közeledő katasztrófa formájában a bőrünkön érezhetjük.

A valóság létezésének állítása az újrealista filozófiákban nem monolitikus. A valóságos világot rendkívül komplexnek, rétegeltnek, sokfajtának tekinti. Nincs szuperperspektíva, ahonnét belátható volna az Egész. Az univerzális fogalmak nem rendelkeznek ontológiai érvénnyel, minden dolog egyedi és szubsztanciális, van valóságtartalma, sőt esszenciája is. Milliónyi esszencia van! A világok/valóságok létezésének állítása nem metafizikus állítás, mert nem egy egységet tételez, és azt sem állítja, hogy ezzel mindent megalapozna. „Túlságosan sok lényeg létezik minden helyzetben, amit mi összetévesztünk azzal, hogy nincs lényeg”, így Gabriel Markus. A valóság mérhetetlenül, csodálatosan és elborzasztóan gazdag, és sokkal bonyolultabb és kiterjedtebb annál, amilyennek mi, humánok elgondoljuk. Az újrealista filozófia rányitja a szemünket a világokra és arra, hogy a valóság mindig más, valahogy mindig furcsa: „önmagában önellentmondó, logikáltan, zavaros, feszültségeket, hiányokat, mélységeket, rejtett zónákat tartalmaz”. Az újrealisták és tsaik ontológiája anarchisztikus, és elmegy egészen az embertelen és élettelen valóságig, a Föld kihalásáig, a káoszig.

Különösen vonzó az irodalmár eszemnek, hogy Gabriel Markus a gondolkodást érzéknek, érzékszervnek, az észleléshez tartozónak tekinti. Már régóta hiszem, hogy az irodalom és a festészet is gondolkodás, megismerés, a valóság letapogatása. És vannak olyan opusok, amelyek (majdnem) mentesek a föntebb említett hübrisztől. A költészet, a festészet, a zene és a misztika a legfényesebb pillanataiban kibújt az antropocentrizmus bőréből, és feltárta a dolgoknak azt a visszahúzódását, rejtettségét és a kitöréseiket, amiről Graham Harman spekulál. A hiperkáosz és a vad természet, a párhuzamos világok bemutatása szintúgy a művészetek régi témája; a nagy költészet mindig is létszinteken járkált föl-alá, és a dolgok misztériumszerű másságát firtatta. A „harmonia caelestis” természetesen föltételezi a hiperkáoszt.

*

Még egyszer nekiveselkedek: az újrealizmus (der Neue Realismus) azoknak a filozófiai nézeteknek, pontosabban annak a radikális szemléleti fordulatnak a gyűjtőneve, mely néhány évre visszatekintő előzmények után a kétezertízes évektől formálódott ki a posztmodern antirealizmus és az antropocentrizmus közepette, ezek ellenében. Ez az áramlat, akárcsak néhány évvel idősebb testvére, a spekulatív realizmus (speculative realism), a posztmodern konstruktivizmussal szemben határozza meg magát: nem fogadja el, hogy mindent az elme, a nyelv állítana elő, hanem a szubjektumtól független valóság létét állítja. Ugyancsak szembefeszül a posztfaktikus (postruth), a tények létezésében kételkedő, mindent relativizáló szemléletekkel. Gabriel Markus a természettudományos naturalizmust is vitatja, vagyis a természettudományos igazságot nem tünteti ki, hanem csak az egyik „értelemmezőnek” (Sinnfeld, field of sense) tartja a többi közt. Az újrealizmus és a spekulatív realizmus az embert központi szerepbe helyező szubjektivizmussal és az episztemológiai relativizmussal konfrontálódik filozófiailag. Legfőbb tézise az, hogy az ontológia nem egyenlő az episztemológiával. Létezik az interpretációkon inneni és túli valóság: „több a valóság, mint puszta interpretáció”. Van valami, ami az (alaptalan) alapját képezi annak, hogy a szavaknak jelentésük legyen; vannak több aspektusból és perspektívából megismerhető, több értelemmezőbe helyezhető tények, amelyek függetlenek a mi meggyőződésünktől. Az értelemmezők keresztezik egymást, egymásra rakódnak és egymásra épülnek, különféle struktúrákat alkotnak. De mindig valamiről szólnak. Az újrealizmus szerint „különbséget tudunk tenni tények és fikció között, de ez a megkülönböztetés nem a valósághoz tartozó dolgok és a kitalált dolgok között van”. A különböző valóságok multiplicitása az új- és a spekulatív realizmus közös nevezője. Ismerkedvén ezzel a filozófiával, egyszeriben szót kér a rozsdás vaskapu, a hód, a Hold, a por, a szennyezett folyó és a takarítónő.

Az újrealizmus fenntartja az objektivitás jogát, elkötelezett a valóság iránt és respektálja azt. A relativizmus felelőtlenséget idéz elő, ezek a realizmusok azonban figyelni akarnak a dolgok etikai parancsaira. Szuperperspektíva és privilegizált tudásformaazonban, ahonnét minden befogható, és ami mindent átfog, az újrealisták szerint nincsen; teljesség helyett mindössze világló részletek adottak számunkra. A valóság nem uniformizálható, nincs nagy világegész, melynek részei lennénk, hanem csak non-All, nem-teljesség, kihűlő végtelenség létezik. Az ontológiai pluralizmus azt mondja, Graham Harmant parafrazálva, hogy „a valóság tűzfalak által körülvett, egymást kölcsönösen kizáró párhuzamos világok végtelen sokaságából, »elzárt szomszédságaiból« alkotódik”, egy másik filozófus szerint viszont szüntelen kommunikációban állnak egymással és velünk a világ létezői, csak mi ignoráljuk ezt.

Az újrealista szemléletben a megszűnés, a halál sem abszolút, jelentheti a dolog vagy személy átkerülését egy másmilyen értelemmezőbe („lenni nem feltétlenül annyi, mint a világegyetemhez s annak téridejéhez tartozni”). Ray Brassier a kihalást, az élet kihalását a Földön és az univerzum vesztét bizonyosságként veszi számba, és egész addig tágítja a filozófia horizontját, mikor már egyáltalán nincs horizont, s ezzel átvezet a gondolkodáson kívüli gondolkodásba. (Mondjam azt, hogy a művészetbe?)

Nincs alapja annak, hogy bármi olyan legyen és olyan maradjon, amilyen, bármi lehet, minden ok nélkül, másmilyen, és/vagy nemlétező – másodkézből fordítottam Quentin Meillassoux egy gondolatát, mely a gondolkodás határait feszegeti. Ezek a filozófiák mind ezt teszik – az olvasó néha úgy érzi, mintha a megvetemedett agyában csikorognának a nyílászárók. Egy biztos: muszáj másként gondolkodni, elgondolni az elgondolhatatlant és szakítani az antropocentrizmussal, mely az ember monopóliumának tekinti a világot, kitörni a nyelvi gettóból, a valóságra figyelni, visszaadni neki az autonómiáját és meghallgatni a dolgok üzeneteit, számba venni az ember és az emberi dolgok kihalását. Az ember ígérő állat, és nem tartotta meg az ígéretét, elprédálta a bolygót. A humanizmuskritika elsőrendű kötelességünk, ezzel még tartozik a faj magának. Szégyellhetjük magunkat. De ha nem vesszük észre a valóságot, akkor nincs probléma.

Horváth Márk – Lovász Ádám – Losoncz Márk: A valóság visszatéréseSpekulatív realizmusok és újrealizmusok a kortárs filozófiában. Forum, Újvidék, 2019.

Elolvasom

 

 

Hold a falon. In. Új Könyvpiac. 2008/3.
Üdvözlőlap, a valóságirodalom atyjához címezve
(Új Symposion. 1982/212.)
Egyén és (ál)közösség
(Új Symposion. 1980/183–184.)
Szakirodalom az alkotóról
Beleérző képesség (Radics Viktória fordítói munkásságáról)
Szerző
Goli Život (Kommentárok Radics Viktória Danilo Kiš monográfiájához)
Szerző
Danilo Kiš élete és irodalma
Szerző
Elolvasom
Élet, irodalom – Az eltűnt apa nyomában

Élet, irodalom - Az eltűnt apa nyomában

Radics Viktória: Danilo Kiš - pályarajz és breviárium

E recenzió címének közhelyessége szándékos: ha Danilo Kišről beszélünk, mint azt Radics Viktória is hangsúlyozza, élet és irodalom elválaszthatatlan egymástól. Az íróról készülő, halála miatt azonban mégis befejezetlen film címe is Life & Literature lett volna, illetve Kiš egy hasonló című (ál)interjúkötet megírására is készült.

Élete, ahogy mondani szokás, kész regény – és Radics monográfiájának egyik, ha nem a legfőbb értéke az, hogy éppen ezen az úton, az élet, irodalom mentén halad: az életbe beleágyazódik az életmű, és fordítva. Olykor még az az érzésünk is támad, hogy szinte egy Danilo Kiš által írt szöveget olvasunk, hisz Kiš könyveinek hősei is folyton dokumentumok közé „keverednek". E pályarajzban pedig maga Danilo Kiš személye, életének leírása keveredik az eredeti Danilo Kiš-szövegek közé – a 450 oldalas kötet páros oldalai ugyanis breviáriumként szolgálnak: mind Kiš műveiből, interjúiból olvashatunk részleteket, mind a rá vonatkozó (szak)irodalomból, korabeli írott dokumentumokból.

Kiš 1935-ben született Szabadkán, majd Újvidékre költöztek, s a „hideg napok" után menekültek el Magyarországra, ahol aztán továbbra is félelemben élt, mivel saját bevallása szerint a többi gyerek üldözte. Apját magyar zsidóként innen hurcolják el Auschwitzba, ahol eltűnik – Kišt még Újvidéken pravoszlávnak keresztelik, ezért nem vált a holokauszt áldozatává. 1947-ben költöznek Montenegróba crnagorac édesanyjával, aki négy év múlva szintén magára hagyja (Kiš emiatt aztán soha nem is tudott Istenben hinni). Ám ahogyan a magyaroknak zsidó volt, a crnagoracoknak magyar, azaz mindenütt idegennek tekintették. Tanulmányait Belgrádban folytatta, aztán Franciaországban lektorkodott, majd visszatérve Jugoszláviába az irodalmi csatározások kellős közepén találta magát. A lehetetlen helyzetbe sodort író végül önkéntes száműzetésben élt, ám gyakran tért vissza a szerb/jugoszláv fővárosba. Azonban franciaországi önkéntes emigrációja után sem fogadta el a kelet-európai disszidens, az üldözött író, sem pedig az antikommunista értelmiségi szerepét.

„Párizs a választott otthona, de Belgrádban érzi jól magát" – így Radics Viktória, aki az életrajzra aprólékos pontossággal fűzi fel a műveket, kezdve a Manzárdtól, a Kert, hamutól a Borisz Davidovics síremlékén és az Anatómiai leckén át egészen A holtak enciklopédiájáig (magyarul műveinek java olvasható, Kišnek a magyarországi irodalomra gyakorolt hatásáról pedig aligha kell külön szólnunk, s itt most arra sincs hely, hogy a magyar kultúrát jól ismerő, a magyar verseket előszeretettel és szakavatottan fordító Kišről is beszéljünk). „Az élet és irodalom, a személy és művész zár és kulcs, kulcs és zár voltak Danilo Kišnél" – írja Radics, és ebben a szellemben dolgozza föl az író pályáját, munkásságát. Nem klasszikus irodalomtörténeti monográfiával, tudomá-nyos értekezéssel van tehát elsősorban dolgunk, annál ilyen értelemben kevesebb e kötet, és olykor túl pszichologizálónak is tűnik az értelmezési keret. Ugyanakkor Radics jó értelemben vett elfogultsága, szenvedélyessége, az író és életműve iránti feltétlen vonzalma az a többlet, aminek köszönhetően lebilincselő olvasmánnyal állunk szemben.

Danilo Kiš sok mindennel megküzdött: a provincializmussal, a nacionalizmussal, a totalitarizmussal (legyen az bármilyen is), az irodalomba beleszóló (kultúr)politikusokkal, az antiszemitizmussal, a folklorizmussal (a népivel), az immorálisnak tartott banálissal, az úgynevezett elkötelezett irodalommal. Szépirodalmi műveibe viszont már nem engedte be a közéletiséget: mint vallotta, akinek „mondanivalója" van, írjon publicisztikát, és ne a regényét terhelje vele; azaz mondja meg nyíltan, mit gondol. Kételkedett minden igazságban, de nem amolyan posztmodern módra, mert az irodalom számára az igazság, pontosabban az irodalmi igazság kutatása, ami pedig a formán múlik. Nem bízott a fantáziában sem: kezdetben a gyerekkori emlékekből merített, aztán pedig dokumentumokból. Regényeiben mindig arról írt, „amit személyesen, ahogy mondani szokták, megéltem, azaz láttam, hallottam, megkínlódtam". „A kitalációk ideje örökre kimúlt", vallotta, s „a tanúságtétel a legjobb dokumentum" – és ahogyan Radics megállapítja, Kiš maga „az elpusztult tanúról való tanúskodásban lelte fel a maga emberileg és íróilag egyedül lehetséges útját", továbbá „a halállal szembeszegülő forma megképzésének feladata maradt elfogadható" végül a számára, miután 1986-ban megtudta, hogy tüdőrákos.

Elutasította a zsidó író megnevezést, ahogyan ellenzett mindennemű kisebbségi irodalmat, miképpen a nemzeti irodalom hangsúlyosan definiált fogalmát is. A holokausztot és az antiszemitizmust sohasem közvetlenül tematizálta műveiben – noha épp az írás révén végezte el a gyászmunkát. Hazájának az irodalmat tekintette, s ilyen értelemben kell arra gondolni, amikor az utolsó jugoszláv írónak vallotta magát (s nem jugoszlávnak!). Az írás számára az identitás keresése volt. Néprajzi ritkaság, vérkeverék, s hogy nem is szerbhorvát író, hanem montenegrói, illetve jugoszláv, ami már nincs is – mondta magáról halálának évében, 1989-ben.

S nem árt röviden kitérni arra sem, hogy Kertész Imre Nobel-díja kapcsán sok név és téma fölmerült, csak épp Danilo Kiš nevét nemigen hallottuk. Márpedig úgy tűnik, hogy Kertész mellett éppen Danilo Kiš volt az, aki szintén meg tudta konstruálni azt a po-étikai szituációt, melyben hitelesen fel tudta dolgozni „az aljasság világtörténetét". Lágerológus volt, a megsemmisítő- és munkatáborokat korunk szimbólumának tekintette. Az eltűnt apa nyomában címen emlegette, írta meg három első regényét (illetve szerinte a 20. század regényének e címet kellene viselnie), de voltaképpen egész életműve lágerológia, akárcsak Kertészé. Már 24-25 évesen a feledés bűne és a feledés joga hadakozik benne, de az emlékezés mellett dönt, és kíméletlenül viszi végig ezt egész életművében. Módszerének lényeges eleme pedig – főleg az első művek után – szintúgy az (ön)irónia volt, akárcsak Kertészé. Második generációsként küzdött meg azzal a problematikával, amivel Kertész túlélőként, de ez a különbség a két opus összevetésében nem sokat nyom a latban, mert mindkettő kivételes a maga nemében. Ezért volna jó, ha Kertész mellett, nyomán újra felfigyelnénk Kišre, mert Danilo Kiš életműve is ugyanúgy kiemelkedő, még ha ma nem is hivatkoznak rá annyit, mint egy-két évtizeddel korábban. Arról nem is beszélve, hogy sorsuk, gondolkodásmódjuk közt mennyi a hasonlóság.

Végül és utolsósorban mondjuk el azt, hogy a kötetből nagyon hiányzik egy tartalomjegyzék és az idézett szövegek javának esetében a pontos bibliográfiai adatok. Mindezt azonban nem a szerző, hanem a szerkesztő rovására kellene írnunk – már ha a kötetnek lett volna szerkesztője. E hibák tehát inkább a magyarországi könyvkiadásról szolgáltatnak beszédes adalékot, tudniillik, hogy még és már szerkesztőre sem telik.

 

Az olvasás kalandja – egy Kiš-interpretáció. In. Műhely. 2005/3.
Szerző
Interjúk
Elolvasom
Radics Viktória – Interjú

Radics Viktória – Interjú

Radics Viktória (51) zombori születésű költő, esszéíró, műfordító, kritikus és újságíró. Újvidéken részt vett az Új Symposion irodalmi-művészeti lap szerkesztésében. Fiatal bölcsészként, 1984-ben települt át Vajdaságból Magyarországra. Olvasóink közül sokan, és magam is, kevesebb, mint egy évtizeddel később, a kilencvenes évek elején szöktünk jöttünk át az anyaországba, a közismert katonai-politikai okokból. Bízom benne, hogy nem én vagyok az egyedüli, akit érdekel, hogyan élte meg egy – hozzánk képest – „korai fecske” az áttelepülést, illetve fiatal felnőttként egy kicsit(?) más közegbe csöppenve egy új élet kezdetét.

Serbia Insajd: Vajon az évszázadok óta szerb Athénként is emlegetett Újvidék a hetvenes években, az Új Symposion folyóirat fénykorában egyben az egyetemes magyar művészeti élet fellegvárának is számított, vagy csak a megszépítő messzeség varázsolja értékesebbé a korabeli fiatal, progresszív vajdasági magyar nemzetiségű művészek polgárpukkasztó blöffjét? Ön szerint volt-e valaha Újvidék egyben magyar Athén is?

Radics Viktória: Én falra mászok az ilyen nacionális meghatározásoktól. Újvidék azonban akkortájt – én a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején éltem ott – valóban otthont adott a magyar kultúrának is, az avantgárdnak is, az olyan bitangoknak is, mint amilyenek mi, a sympósok voltunk. „Athénről” azonban szó sincs, a miénk ellenkultúra volt, jórészt anarchista szellemű, nonkonformista és intézményellenes. Hogy mégis életben maradhatott egy darabig, ahhoz azonban financiális lehetőségekre és infrastruktúrára is szükség volt. Amikor ezeket megvonták tőlünk, természetszerűleg nem tudtunk fönnmaradni, mert kenyér nélkül, nyomda nélkül nem létezhettünk. Amíg ott éltünk, addig főként magyarul beszéltünk, de nem csak magyarul olvastunk, és a jugoszláv, ezen keresztül a nyugati szellemi hatások jelentősebbek voltak, mint a magyarországiak. Nem beszélhetek a kollégáim nevében, de én sohasem gondolkodtam „népben és nemzetben”. Az idősebb nemzedékből akikkel jóban voltunk, Tolnai, Végel, Thomka is ezt az internacionális szemléletet közvetítették. Hogy magyarul történt mindez, magyarok közt, az természetes volt, nem kellett ezt semmiféle eszmékkel aládúcolni. Miként az is magától értetődő volt, hogy szerbül is beszéltünk és olvastunk, akárcsak más nyelveken. Annak, amit csináltunk, a határon túli – azaz a magyarországi – magyarok számára is volt jelentősége, az itteni ellenzékiek akkor informálisan figyeltek ránk. És mi is az akkori ellenzékre figyeltünk, nem pedig a „hivatalos” irodalomra. Ebből a szempontból a magyar-magyar szellemi és irodalmi kapcsolatok fontosak voltak, és a pestiek örömmel jöttek le Újvidékre.

Serbia Insajd: 1984 orwelli évében még cseppet sem látszott a kelet-európai szocialista rendszerek közeli összeomlása. Ön egy, már akkor is recsegő-ropogó, a szuperinflációból a hiperinfláció felé züllő gazdaságú, a koszovói albánság szecessziós törekvései révén a szövetségi állam atomjaira hullásának előszelétől megcsapott, ám a Vasfüggöny mögött sínylődő Magyar Népköztársaságnál mégiscsak szabadabb, egyben szabadosabb országból, Jugoszláviából költözött „föl” az anyaországba. Nem érezte úgy, hogy fölcserélte a szart a fosra?

Radics Viktória: Folytatván az előző eszmefuttatást: nekünk is, nekem is Budapest felé húzott a szívem; Budapest, pont az „anyakultúra” vonzása miatt, egy kicsit legendás színben tűnt föl előttem, meg aztán, Zombor és Újvidék után mégiscsak egy nagyváros volt. Kizárólag ellenzéki értelmiségiekkel barátkoztam akkor is, amikor átjöttem, akik közt nem kellett azt a bizonyos „szabadosságot” föladni. Ha nem lettem volna irodalmár, aki nagyon szorosan kötődik az anyanyelvéhez, bizonyára továbbálltam volna. Ez az irodalmi szerelem azonban erősebb volt, mint a társadalmi valóság taszítása. És hát ez volt a szakmám, hiszen a magyar tanszéken diplomáztam, mit kezdhettem volna ezzel a tudással Nyugaton? Azokban az években olyan emberekkel voltam kapcsolatban, mint Balassa Péter, Pályi András, és olyanokkal beszélgethettem, mint Esterházy, Nádas, Mészöly… Ez a szellemi aura itt tartott. Hah, a könyvek… (Akkor még nem volt internet!) Bevallom azonban, hogy megbántam. Tovább kellett volna menni!

Serbia Insajd: Áttelepülését követően okozott-e nehézséget a beilleszkedésében a vajdasági és a magyarországi mentalitásbéli különbség?

Radics Viktória: Nem, averziót nem, inkább érdeklődést váltott ki, hogy vajdasági vagyok. A konkrétumok tekintetében azonban igen, hiszen természetesen sokkal kevesebb kapcsolattal rendelkeztem, és például állandó munkahelyet nem is kínált fel soha senki, és nekem sem volt kihez fordulnom. Rokonok, gyerekkori barátok, ugye, itt nem voltak. Egyszóval nem egykönnyen boldogultam. A mentalitás különbségét nem szeretném elmosni — ez volt és van, hál’ istennek, hiszen az a szép, ha a magyar nem gleichschaltolt.

Serbia Insajd: Életének több mint felét immár magyarországi lakosként éli. Mennyire erősek a gyökerek? Ha százalékban kellene identitását meghatározni, akkor az alábbiak közül, most 2011-ben hány százalékban vallaná magát vajdasági magyarnak? Alkotó értelmiségi: (x%), nő: (x%), magyar: (x%), egyéb: (x%); és most jön, ami igazán érdekel: Radics Viktória egyéniségét, önbevallásos alapon hány százalékban teszi ki vajdasági magyarsága?

Radics Viktória: Ha-ha, vicces ez az identitás-beosztás, de nem egészen értem, hogy a 100-at kellene ezekre felosztani, vagy inkább így: az értelmiségi mivolt alighanem eléggé betölt, ha nem is mindig vagyok kreatív, hanem passzív, mondhatni 99%. Női mivoltom, az (he-he) nem valami kiteljesedett, mondjuk 70%. Magyarságom? 70%, mert sokat olvasok délszláv és idegen nyelveken, és ha lehet, beszélek is. Egyéb? Nagyon sok minden érdekel a politikától a költészetig és a vallásig, ez, mint a saját farkát harapó kígyó, visszatekeredik oda az értelmiségi mivoltba, magyarul és más nyelveken. Mennyiben vagyok vajmagy? Mondjuk: 50%. A további „részeim” balkániak, kozmopoliták, misztikusak, némák. Ez utóbbi is elég vaskos. De a vajdasági és a balkáni meg a kozmopolita közt nincs ellentét, átmenet van. A „némában” pedig ott az elemi, ami visszaránt a gyerekkoromba, haza. Még a lányomat is, Fogarassy Fannyt, aki Budapesten született, de vajdasági magyarnak tartja magát.

Serbia Insajd: Mint vajdasági (származású) magyar, mire a legbüszkébb a vajdasági magyarsága apropóján és mit tart a legkínosabbnak? Másképp fogalmazva: mitől cool vajmagyarnak lenni és miért gáz?

Radics Viktória: Egyfajta szabadságra/közvetlenségre, plebejus szellemiségre szavaznék mint „büszkeségi faktorra”, noha nem szeretem ezt a valamire büszke lenni kifejezést. A vajmagy nyelvünk is szaftos, hangzatos, nem vesztegettem el. Az is +, hogy kétnyelvű vagyok, ismerem a Balkánt, nyitott vagyok feléje, csípem a balkáni mentalitást, odi et amo. A provincializmus az, amiből elegem lett a Vajdaságban, és ez bizony gáz. Ma is bőven terem. Ebbe tartozik bele az újsütetű magyarkodás is. Vásári jelenség. És meg is vásárolható.

Serbia Insajd: Akár emberileg, akár mint művészt, akár egyéb teljesítményük alapján kiket tart a legértékesebb vajdasági magyaroknak?

Radics Viktória: Tolnai Ottó mint abszolút művész megírta/megalkotta az egész Vajdaságot magyarostul. Végel László az örök pionír-frissességével nem lankad kritikusan gondolkodni. Losoncz Alpárt mint filozófust nagyra becsülöm. Annak is örülök, amit Lajkó Félix a zenében, Nagy József a táncszínházban, Urbán a szabadkai színházban csinál. Balázs Attilában örökmécses a vajmagy szellemiség. Bozsikban szikrát hány. A fiatalabbak közül Szerbhorváth Gyurihoz ragaszkodom. És hát Sziveri János, az áldozat; nem feledem. Tavaly halt meg a legjobb barátnőm, Sarnyai Ági, aki ízig-vérig vajdasági magyar volt, kanizsai; a beszéde, a taglejtései, az egész kis lelke. Nap mint nap visszajárok hozzá.

Serbia Insajd: Olvasóink nevében is köszönöm szépen az interjút.

Elolvasom
Körkérdés 2021 – Radics Viktória válaszol

Körkérdés 2021 – Radics Viktória válaszol

A 2021 végén, a hagyományoknak megfelelően, a Litera jeles kritikusokat kérdezett a legfontosabb könyvekről; fordításokról, induló szerzőkről, érett művekről. Az irodalom emlékezetes eseményeiről. – Radics Viktória válaszait olvashatják.

Műfajtól függetlenül mi jelentette az Ön számára a 2021-es év legkatartikusabb olvasmányélményét, és miért?

Keresztury Tibor könyve, a Hűlt helyem az irgalmatlansága okán megrázott, pedig én a kyrie eleisonnal kelek és fekszem. A katarzis rendszerint máshonnét jön, mint amiben az ember otthonos, az idegenszerűvel érkezik. Amit a cím ígér, azt a hihetetlenséget és képtelenséget Kereszturynak végül sikerül megjelenítenie. Az egyes szám első személy mindig az olvasó.

E pillanatban is fogva tart egy régi könyv, Georges Dubytól a Katedrálisok kora – az ilyenfajta történetírás, ami képes a megérzékítésre (de nem történelmi regény és nem „ismeretterjesztés”), amiben van művészeti indíttatás, nekem a „leg”. Talán esszéműfajnak nevezhető ez. Kísérőm volt ebben az évben Jordi Savall és társai régizenéje és a költészet, amit énekelnek (Lachrimae Caravaggio), valamint Marco Beasley nápolyi tenor, aki ugyancsak a régizenét kutatja és régi olasz költészetet énekel; az általa énekelt Allelujához foghatót még sose hallottam; az Alleluja 38.32-kor kezdődik). Mi tagadás, visszás lettem: vissza a természetbe, vissza a középkorba, és sok mindent visszacsinálnék.

Mely prózai mű (novellagyűjtemény, regény), verseskötet, dráma-, illetve esszé- és/vagy tanulmánykötet volt Ön szerint a legkiemelkedőbb?

Danyi Zoltán: A rózsákról – mert a mindenféle stílusban tündöklő „rózsáról” leszedte az irodalmi, művészeti celofánokat és megírta az idézőjel nélküli, valódi rózsákat meg a világi misztikus rózsát is, és mert a félnótás elbeszélő, aki lassan úgyszólván beavatott szerzetessé érik, rendkívüli módon megtestesül – például bennem mint olvasóban, amint beavatódom az ő titkaiba és megértetem magam vele – ha sikerül. Nem tudom, a mű nálam munkában van épp, de már ott tartok, hogy az első pontban is említhetném. Sajátos melankolikus tónusát és ritmusát a minimalista zenéhez hasonlítom, de most például Schola Gregoriana Pragensis Rosa mystica című zenéjét hallgatom mellé.

Lanczkor Gábor: Sarjerdő. Ebben a lírai temetőjáró könyvben, a témában és a műfajban (mondjuk: prózaversek, de ez nem pontos megjelölés, bajban vagyok a műfajokkal) otthon érzem magam, meditatív mű (mint az előbb említett regény második fele is), amelyhez visszajárok (ahogy a Danyiéban is visszalapozok). Kitűnő hasonlatok, én Edvard Grieg Lírai darabok című tízkötetes kompozíciójához hasonlítom, de sokféleképpen olvasható, akár országjárásként is. Számomra ez is nagyon gondolatébresztő könyv – nos, ez a műfaja: nyomtatott könyv sírkövekkel, bolyongani lehet a sorok közt.

Lángh Júlia: Afrikai olvasókönyv (kézirat). Az ő könyveit újraolvasom, a legelevenebben író nő, hihetetlenül közvetlen tud lenni írásban, él a szövege.

Kiss Noémi Balatonja is ilyen eleven.

Tamás Gáspár Miklós esszéi, tanulmányai és publicisztikái, főleg a magyar nyelven írtak engem pont a nyelvük miatt érdekelnek, élvezem azt, ahogy fogalmaz. Világos beszéd sötét dolgokról, clarité – ez számomra a „szellemesség”. A közelmúlttal való szembenézési képessége is bámulatos, nekem ő írja a Gegenwartsgeschichtét.

Mit tart az év legjobb fordításban megjelent könyvének (a fordító megnevezésével)?

Hazabeszélek. Az, amit én fordítottam szerbből, Đorđe Lebović: Semper idem, Forum, Újvidék. Annyira kirajzolódik belőle az út, ami Auschwitzhoz vezetett. Az Auschwitzba vezető utat már nem írta meg, mert munka közben, 2004-ben meghalt a szerb-magyar-zsidó szerző, és a memoárja befejezetlen maradt. Ezt a művet is megemlíthettem volna az első pontban, hozzáfűzvén, hogy az utószó megírásához és egyéb okokból is sokat kutakodtam a Yad Vashem online archívumában. Szinte örökké ismétlődő, szaggatott megrázkódtatás, amikor az ember ezredszerre is szembesül az emberek eltűnésének evvel a formájával.

Ön számára ki az év felfedezettje?

Papp Katalin és Kormányos Ákos fiatal vajdasági költők, meg a nem annyira fiatal Szögi Csaba, amikor originális pszichedelikus prózát ír. (Vajon próza-e az? Zenei New Age-fantasia.) Magyarországról (onnan-e?) Vonnák Diána novellista.

Mit tart az év legizgalmasabb folyóirat-, heti- és napilap-, illetve online publikációjának?

Marno János versei különböző helyeken, pl. ez: – hogyhogy nincsenek még kötetbe gyűjtve?

Dirk Moses: Der Katechismus der Deutschen

Geschichte der Gegenwart egy kitűnő svájci portál.

Horváth Márk—Lovász Ádám: Az emberi végesség tudatosítása: sötét pedagógia az antropocénben, a poszthumanitás jegyében

Uők: A sötét ökológia esztétikája, ezt már nem tudom, honnét szedtem le. A szerzőpáros lankadatlan munkáját igyekszem követni.

Losoncz Márk: Jugoszlávia gyötrelmes agóniája

Az Autonómia a legjobb vajdasági magyar politikai portál (és még a Szabad Magyar Szó).

Pejin Attila: Akik nem engedtek a 48’-ból: bevezetés vajdasági magyar zsidóság történetébe

Qubit „tudományos hírszolgáltatót” érdeklődve követem, szerény véleményem szerint igen jó.

Partizán, ahol irodalomról is van szó (meg mindenről) remek média (vagy minek nevezzem? ellenállási forma?), gratulálok Gulyás Mártonnak.

Az 1749 világirodalmi portál erős, hiánypótló (bár a hiány óriási), világirodalmat úgy átlagban többet olvasunk végül is, mint magyart, nemde?

Mérce a társadalomtudományi, filozófiai esszékkel, tanulmányokkal, fordításokkal, legjobb publicisztikákkal.

Ön melyik írást tartja a Literán 2021 legjobb megjelenésének?

Literán sok jó anyag van, nem győzöm olvasni, többek között ezt mentettem el:

Borbély András kritikája TGM könyvéről.

(Borbély Andrást is szeretem olvasni, ha megtalálom valahol a neten.)

Mi volt Ön szerint 2021 legjobb irodalmi rendezvénye?

Az online konferenciák és előadások igen hasznosak. Kiemelném Selyem Zsuzsa előadását.

A MÜPA online koncertjei élő adásban számomra itt Zentán gyógyerejűek. Egyáltalán a pandémia hozadéka a sok-sok online irodalmi beszélgetés meg az élő közvetítések.

A zentai zEtna (Beszédes István a gazdája) irodalmi rendezvénye jó hangulatú volt, örömzene. A műfordító tábor, amit Orovec Krisztináék szerveznek a kishegyesi Kátai-tanyán, úgyszintén.

A járvány második évében milyen mozgások, átrendeződések határozták meg az irodalmi közéletet? Mit sorol a kedvező és mit – a megítélése szerint – kedvezőtlen változások közé?

Egyáltalán nincs kedvem most, december 23-án politikailag konfrontálódni bárkivel, bármivel. Márpedig az „irodalmi közélet” itt, a mi régiónkban politikailag erősen inzultált. Megfertőződött, hogy a járványra vonatkozó kérdést se kerüljem meg. Ezért az irodalmi magánéletbe vonultam vissza, az isten háta mögé. Nem könnyű, hogy a kedvenc versem refrénjével és szerzőjére, Tolnai Ottóra gondolva fejezzem be ezt az elmélkedést, visszaemlékezést.

Elolvasom
Körkérdés 2022 – Radics Viktória válaszol

Körkérdés 2022 – Radics Viktória válaszol

Ide, Zentára, ahol lakom, kevés könyv jut el (jótét lelkeknek köszönhetőn), rendelni sem lehet a magas vám miatt, ezért nincs rálátásom a termelésre; mostani válogatásom esetleges. – Idei körkérdésünkre negyedikként Radics Viktória válaszait olvashatják.

Megtisztelő a felkérés, de én már nem vagyok irodalomkritikus. (A magyarázat nem ide tartozik.) Olvasni olvasok természetesen, mint mindig; többet olvastam életemben, mint éltem, és tenni is fogom még elmélyültebben, ragaszkodóbban. A kortárs magyar irodalom különösen érdekel, hiszen mi valamennyien élettársak vagyunk ebben a sajnálatos módon tönkretett országban–régióban, és izgat, hogy a többiek, a mieink hogyan sínylik-élik meg és fogalmazzák meg nehezen minősíthető itt-és-most létünket. Ide, Zentára, ahol lakom, kevés könyv jut el (jótét lelkeknek köszönhetőn), rendelni sem lehet a magas vám miatt, ezért nincs rálátásom a termelésre; mostani válogatásom esetleges.

Műfajtól függetlenül mi jelentette az Ön számára a 2022-es év legkatartikusabb olvasmányélményét, és miért?

Kiszagoltam és megszereztem Visky András Kitelepítés című regényét, ami számomra az év legfontosabb olvasmánya, és még sokat fogok gondolkodni róla. A tények miatt is, amelyeket megír, meg a forma, a feldolgozásmód, a stílus, az emberi attitűd miatt. Mindjárt utánajártam Visky András verseinek is, és a „nevezd csak szeretetnek” című kötetében van egy vers (Végre), amely döntő hatással volt-van a lelkületemre. Szóval Visky András lírája pont most születik meg számomra, karácsonyra.

Mely prózai mű (novellagyűjtemény, regény), verseskötet, dráma-, illetve esszé- és/vagy tanulmánykötet volt Ön szerint a legkiemelkedőbb?

Szeretettel olvasom Garaczi László új regényét, a Weszteget, ebben aztán tényleg megvan ez a bizonyos „kortársiasság”, „élettársiasság” a halálközeliségben; jó könyv. Ugyancsak szeretettel olvasom Fenyvesi Ottó útirajzát: Mély vizek, magas hegyek. Az ő új verseskötete, a Paloznak overdrive is „neked írom a dalt” számomra. Tamás Dénes versei, esszéi és prózája, ha elibém kerül valami, kísérőm itt a senkiföldjén, az ún. természethez való viszonya segít megérteni a saját ilyetén kapcsolatomat. Kiss Noémi Karácsony a Dunán című novelláskötetét karácsonykor, de a Tisza közelében fogom elolvasni. Ő lesz most az én írónőm.

Mit tart az év legjobb fordításban megjelent könyvének (a fordító megnevezésével)?

A külföldiek közül Karl Ove Knausgård-t emelem ki, műveiben az ún. banalitások nem-banalitását és a keresetlenséget kedvelem, legújabb regényét is elolvastam németül (Der Morgenstern), és az is nagyon tetszik. Knausgård-t falni lehet, különösen Patat Bence fordításában. Apropó, Nádas Rémtörténeteit is fölfaltam, jó lesz majd lassabban olvasni, ha visszakapom, mert kölcsönadtam. A magyar falusi nyelv értékeit és gazdagságát rajzolta körül számomra, és imádom a kapálási részeket, a végén a kutakodó könyvlapozgatás pedig örök képpé változott át a képzeletemben, fönt van a falon.

Az év végén pedig visszatérek Rilke leveleihez, és ismételten meg szeretném köszönni Báthori Csaba hatalmas fordítói munkáját. Andrei Pleşu Jézus példázatai című esszékönyve is évvégi olvasmány, Visky S. Béla fordításában. A régiek meg az újak, a klasszikusok és a frissek, az eredetiek és a fordítások nálam szerencsésen találkoznak. Ezzel a szerencsecsillaggal teszek most pontot szubjektív számadásom végére; az se baj, ha vágyálom. Knausgård-tól tanultam egyet s mást a hajnalcsillagról.

Ön számára ki az év felfedezettje?

A falusi, vajdasági nyelv minőségei bontakoztak ki a Rokon Ilonka evangéliuma című képeskönyvben (szerzője, grafikusa Vass Szabolcs, a Forum Kiadót dicséri a kivitelezés), s ez volt a legvidámabb (nézegetni és ízlelgetni való) olvasmányom az idén. És nincs is vége, mert újabb meg újabb lapok jönnek hozzá. Felfedezés!

Megemlítenék még egy frissen megjelent szakkönyvet David Abramtól Az érzékek igézetét (alcím: Észlelés és nyelv a több mint emberi világban), amit Kepes János fordított kiválóan. Szerbül olvasom Manfred Mittermayer Thomas Bernhard-biográfiáját, s vele együtt németül ismét sok Bernhardot. Alighanem tényleg ő a legnagyobb kortárs író a huszadikból. Felfedeztem Kätlin Kaldmaa észt írónőt is, gyönyörű óceánleírást olvastam tőle (Izlandon nincsenek lepkék, Segesdi Móni fordítása).

Hazai felfedezettem pedig Szögi Csaba zentai író, költő, akinek a Kismadár a csontketrecben című regénye, mely a zentai zEtna kiadónál jelent meg, ami egy lirico-eroticus bohém pikareszk, az év legmeglepőbb olvasmánya számomra; a férfi libidó vagy élan vital hullámzásairól, nap- és holdfogyatkozásairól, drámai dinamikájáról még senki sem írt ilyen leplezetlenül, egyúttal stilisztikai polimorfizmussal, finoman – mert erről a témáról nem lehet közvetlenül és nyersen beszélni, roppant stilisztikai képességek szükségesek hozzá. Szögi Csabának máris figyelemre méltón koherens életműve van, majd lassan meg fogom ismerni remélhetőleg. (A zentai zEtna kiadóra fel szeretném hívni a figyelmet, Beszédes István nagy munkája van benne.)

Mit tart az év legizgalmasabb folyóirat-, heti- és napilap-, illetve online publikációjának?

Az interneten sajnos vagy nem sajnos sok mindent elolvastam, emlékezetes szöveg Losoncz Márk írása. Neki a napokban jelenik meg az újvidéki Forumnál egy új könyve Összefüggő viszonyok, teremtő kapcsolatok címmel, amit izgatottan várok, mert Losoncz Márk filozófiája módfelett érdekel. Nádastól a Szépírás mint hivatás a szigorúan őrzött digitális szövegem és kötelező olvasmányom.

Ön melyik írást tartja a Literán 2022 legjobb megjelenésének?

litera portált az internetes olvasástól való berzenkedésem ellenére nézegetem, szemmel tartom és jónak tartom. Ma, amikor olyan nehéz tájékozódni, a litera megbízható. Az ÉS sajnos nyomtatott formában nem jut el a határon túlra. A Vigiliát, a Jelenkort próbálom beszerezni, de csak néha sikerül.