Tyúkkopasztás, angyalhajsza

Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony. Lány, regény. Kalligram, 2007

A litera az itt közölt két recenzióval újraindítja Ketten egyről című párkritika-sorozatát.

Észbontó dolgok és események józan számbavételéhez különleges erő és állhatatosság szükséges életben, irodalomban egyaránt, hiszen az őrületek és poklok beszippantó ereje nagy – többek között ezt nevezhették a régiek „kísértésnek”. Lovas Ildikó rendelkezik azzal a józan ésszel, racionalizmussal, állhatatossággal és, nem mellékesen, írói tehetséggel, ami megtartja őt a „kísértések” közepette – mint író képes distanciával (fönntartásokkal) kezelni a mindennapi és nem mindennapi őrületeket és kínokat. No nem érzéketlenül: sohasem „veszi ki magát” a mindközönséges tébolyból, hanem ahhoz ragaszkodik, hogy rálátása legyen; fönntartja magának a feldolgozás jogát, a határhelyzetet az ész peremén, és ez az a mezsgye, ahonnan az írói hangja is szólalni tud erőteljesen.

Lovas Ildikó mint ember és író – ez ebből a könyvéből is kiderül – a gyerekkorából őrzi magában a normális élethez szükséges tapasztalatot, alaptudást és képességet, egyensúlyérzéket – a prózanyelve is kiegyensúlyozott –, és ezt nem hagyja kikezdeni. Hogy mi a „normális élet”, azon sokat lehet filozofálni és gúnyolódni, létezik azonban erről bizonyos női tudás, mely némi, de nem kis bizonyossággal szolgál, s ami az irodalomban ritkán szólal meg – Lovas Ildikó, úgy látom, át tudja vinni ezt a fajta sajátos asszonyi tapasztalatot és tájékozódási képességet a szépirodalomba. A női józan ész nem geometrikus és nem logocentrikus, hanem az életműködésekre tapad, józansága a genezis, a sarjadás, az érzéki kibontakozás, a megmaradás, a nem-tönkretétel „logikáját” követi – másmilyen, mint a férfiaké.

Szegény Jónás Olga, Csáth felesége ezt vesztette el, a férje ezt ölte ki belőle. Mielőtt meghalt volna, mielőtt a férje meggyilkolta volna, fellobbant benne ez a tudás, Lovas Ildikónak van szeme rá. Egyszerű: „Ha túlélem ezt az éjszakát, összepakolom a gyerekem és elmegyek. / Nem tudom, hová tűnik később ez a tudás. Hová illan?” Többek között erre a nagy kérdésre válaszol a Spanyol menyasszony: hogy hová illan az élethez szükséges, az élet alapjául szolgáló női tudásunk.

Hogy jön ide Csáth Géza és Jónás Olga? Ez is nagy kérdés, amit a regény nem válaszol meg, viszont kifogástalanul megold. A fabula egyik szála önéletrajzi jellegű, és a szerző kamaszkorától asszonykoráig fut, annak szerelmi, erotikus aspektusát részletezi. Hetvenes, nyolcvanas évek, Szabadka, Újvidék; egy igazi – normális – család, melyben anya tud lenni az anya („elég jó anya”, ahogy Bettelheim mondja), kisvárosi világ, melyben lehet tájékozódni. A fabula másik szála Jónás Olga és Csáth Géza házasságának utolsó, legpokolibb időszakát követi végig – Play Strindberg –, mely, mint tudjuk, azzal végződött, hogy Csáth agyonlőtte a feleségét, s a végén ő maga is öngyilkos lett. Namármost az az érdekes, és komoly szüzséépítő tehetségre, kiérlelt írói tapasztalatra vall, hogy Lovas Ildikó, minden külsődleges technikázás nélkül (még a dokumentumirodalom eljárásait is messze elkerülve), úgy tudta egymásba dolgozni ezt a két egészen másmilyen – más korból, más világból való, a korszellemet tekintve végképp különböző – tematikus és cselekményszálat, hogy az átmenetek a primér olvasásban szinte észrevétlenek, nem látszanak a varratok. Miért fontos ez? Azért, mert így nem irodalmi játékot kapunk, hanem az élet játékát; nem textuális szabás-varrás ez, hanem a lét játszik velünk, amennyiben „összekever” bennünket régi asszonyokkal és férfiakkal, múltbéli alakzatokkal, olyasmivel, amiről talán azt hittük, hogy hegeli módon már rég meghaladtuk. Megidézés folyik itt idézés helyett. Mi vagyunk idézetek a lét nagykönyvéből, nem a szöveg.

Az ironikus szövegjátékokkal már elteltek az olvasók, ha az írók még nem is. Lovas Ildikó azonban nem intertextuális behuzalozásra és citatológiai akrobatikára használja fel a roppant érdekes anyagot – a »Csáth Géza élete és végzete« dossziét, tele naplókkal, levelekkel –, hanem életvizsgálatra. Bár az alcím – lány, regény – műfaji paródiát sejtet, a paródia nem csak műfaji, és nem valami mulattató. A lányálmok megkeseredése, a „rendes életre” törekvő női ambíciók hajótörése, a szerelmi illúziók csúfos tönkremenetele túlmegy a paródia hatókörén, keserű, groteszk tragédiába hajlik át. Lovas Ildikó nem nevet ki senkit, legföljebb önmagán mosolyog. Jónás Olgában olyan női prototípusra talált, akin aztán nevetni tényleg nem lehet.

Ki figyelt eddig Jónás Olgára? Mindenkit a nagy magyar író érdekelt, a szerencsétlen nő – férje életében egy az asszonyállatok közül – eltörpült mellette, az irodalomtörténészek, akik megemlítették, csupán szexuális tárgyként és áldozatként vették számba, Jónás Olga karaktere eddig nem létezett, csupán a szexualitása és a tragédiája. Még tragédiának is kevés: le lett puffantva. Nos, Lovas Ildikó nem hagyja ennyiben, utánajár egy kicsit – női képzelettel, asszonyi beleérző-képességgel, sorstársaként fogadva őt –, és személlyé, karakterré, normális, érző emberré írja át azt a lényt, akit legtöbben mindeddig csak fehérszemélynek tekintettek, Csáth pedig válogatott gorombaságokat hagyott róla hátra. Hogy „gonosz bestia” lett volna, „démon”, „Carmennél és Sapphónál nagyobb k.”, akinél „gonoszabb nő még nem élt ebben a században” (Csáth szavai ezek).

Kicsoda Jónás Olga? Lovas Ildikót, aki, mint említettem, racionális alkat, semmiféle misztikus azonosulás- vagy kapcsolatteremtő vágy nem fűti, van viszont annyi női tapasztalata és bölcsessége, hogy belelásson a házasságok poklába, és felfedezze Olgában a mindennapi nőt: azt, aki egyszerűen szólva rosszul ment férjhez, aki nem tudta felvenni a versenyt a férje betegségével (esélytelen volt), akinek a szerelme – miként ez valami univerzális „ismétlési kényszer” okán számtalanszor újra és újra történik – gyűlöletté változott át. Jónás Olga az a nő, akinek a szerelme rapid módon és meredeken gyűlöletté fajult, kölcsönhatásban a férjében végbemenő még meredekebb és még durvább elvetemülési folyamattal. A regény gyűlöletrajza meggyőző és iszonyúan sokatmondó – ez a kölcsönös, egetverő gyűlölet a „démonikus”, nem pedig szegény, szerencsétlen Jónás Olga. A leány, regény műfajmegjelölés inverziót takar: nem a szerelem, hanem a gyűlölet kibontakozásának története olvasható ebben a „kifordított” lányregényben.

Mi köze Jónás Olgához annak a szabadkai lánynak, aki a hetvenes-nyolcvanas években iskolába, diszkóba, moziba járt, „fiúzott”, keresztül ment a zűrzavaros erotikus ébredésen, mint minden nő? A regény kezdetén Párizsból hozatott, méregdrága spanyol menyasszonyi ruhában látjuk, amint várja a boldogságot, némiképp feszengve, maga elől is titkolt baljós érzésekkel, tele jó szándékkal. A férjhez menés abban a kultúrában, melyben nevelkedett – s ami ebből a szempontból nemigen különbözik a Jónás Olgáétól – a fiatal élet megkoronázása, a nő ékességének ünneplése és a belépő az igazi, komoly, erényes asszonyi életbe; férj nélkül ebben a kultúrában nem igazi nő a nő, nem teljesíti be a teloszát, csak bukott személy, szánalomra vagy megvetésre méltó figura.  A menyasszonyi ruhás lány, amint az első lapokon, és aztán még többször is, áll és várja a vőlegényét, a lakodalmat, kész elvégezni a beavatási szertartást, kész méltóvá válni. A bonyodalmak azonban már a házasságkötő teremben megkezdődnek, és mire sor kerülne a nászéjszakára, már megvan minden hozzávaló egy tragédiához.

Vannak ebben valami komikus, vannak ebben balladaian tragikus elemek is. Az írónő, ami ezt a cselekményszálat illeti, képletesen szólva megmarad a „középfajú polgári színmű” vagy a „polgári szomorújáték” keretei között – tér, idő és korszellem ezt engedik meg. Lovas Ildikó realista író, tartja magát a realizmus szabályaihoz, ámde pontos ismerője az elfojtásoknak is, a realizmus által lefojtott istentelen és embertelen pokolbugyroknak. Az expresszionista kifejezésmód meg ilyesmi távol áll tőle, és ebben a regényben rátalált egy megoldásra, mellyel mégiscsak megírhatja a hajmeresztő kínbugyrokat, anélkül hogy anakronisztikus, experimentalista vagy „lelkizős” lenne.

Amikor finoman átcsúsztatja – közel olyan „áttűnéssel”, mint a filmben – a jelenkori történetet a majdnem száz évvel ezelőttibe, képpel, jelenetekkel, szituációkkal, beszéddel – mégiscsak realistán, jól láthatón – tudja artikulálni a „szürreális” borzalmakat. Amelyeknek legalább valamely szegmensét minden nő ismeri. Csáth és Jónás Olga „színre vitték” azt, ami úgy-ahogy mindenki képzeletében előfordul, ami valamilyen formában minden házasság mélyén ott lappang.

Senki sem figyelt még eddig Jónás Olgára, a „k.”-ra, aki pedig gyereket szült, szoptatott, kifogástalan feleség akart lenni, pont úgy, mint a szabadkai lány nyolcvanas években, aki számára az volt a legfontosabb, hogy „rendes élete” legyen, aki nem tudja úgy elképzelni az életét, hogy ne legyen feleség, aki „igazi életre” vágyik: szerető férjre, szerelmi gyönyörökre, boldog anyaságra. Aztán van egy „pillanat” (nem mérhető idő), amikor „eltűnik a jó”, el a szerelem. Jónás Olga, Lovas Ildikó nyelvén, több variációban megállapítja, ez az ő szólamának visszatérő dallama: „az ország legzseniálisabb férfijához mentem feleségül, és egy szarcsimbókkal élek együtt”. A keserűség, a rettegés és a kétségbeesés végpontján pedig felhangzik a végszó: „Istenem, nincsenek ilyen szavak, amilyeneket a számba adsz.”

Lovas Ildikó a halálból hozta vissza Jónás Olgát, ez is sikerült neki íróilag, mert „amonétt” is megszólaltatja az asszonyt. Bizony együttérzéssel. Ezúttal nem Csáthtal éreztünk együtt.

Végezetül kiemelném a regény egyik legjobban megírt, antologikus érvényű jelenetét, a tyúkkopasztást. Semmi metaforikusság, ezt hajszálra realistán kell érteni. Megvan ennek a nagyon pontos rendje, technikája, hogy hogyan kell megkopasztani egy tyúkot. Kizárólagosan női foglalatosság. Csak a férfiak el szokták felejteni, hogyan kerül a tyúk az asztalra. Nőíró ezt is tudja, írónő pedig ábrázolja. Szívestül, belestül.

Radics Viktória

Nincs lejjebb

Danyi Zoltán: A dögeltakarító

Aki a vajdasági magyar irodalomból Tolnai Ottó burjánzó mitopoétikáját vagy Végel László társadalomkritikus, eszmeboncoló szöve­geit ismeri, most süllyedhet néhány antropológiai szintet, ha belemerül Danyi Zoltán hosszan indázó mondatainak hínárjába. A bélbolyhokig.

A saját testünkbe ereszkedünk le, mikor ezt a regényt olvassuk, saját magunkon találunk fogást, és így hazatalálunk. A bácskai világ jellegzetes brutalitását, mely nyelvében, az itteni tájszólásban, a szerbizmusokban is tükröződik, Tolnai meg Végel is ecsetelték, Danyi azonban most belülről tépi föl.

Az elbeszélő nem árulja el, hogy többet tud, mint szerencsétlen flótás főhőse, aki nem is leépült alak, hanem soha föl se épült, mert a kilencvenes évek balkáni háborúi éppen ifjú éveire estek, és felnőttkorának küszöbén harckocsik és dögszállító furgonok álltak. A háborúviselt fiatalember, ahogy Domonkos István írta, „téves csatatéren” taknyolt el, osztozott a tortúrában, amit jugoszláv katonák okoztak és szenvedtek el. Amit a háborúból látott, abból Danyi csak néhány szilánkot közöl, de ez a pontosan kimért minimum épp elég ahhoz, hogy megértsük, mért lett traumatizált ember névtelen katonahőséből. És azt is pedzeni fogjuk, hogy miből áll az a trauma, mely a testben, azaz a tudatalattiban éli világát az örök jelenben.

A címbeli „dögeltakarítás” – ezeket a kitalált műveleteket részletesen ábrázolja a szerző – metafora. Dögök az emberek is ebben a világban, áldozat dögök és gyilkos dögök. Az író pedig nem más, mint dögeltakarító, mert ezt a cselekvést – amennyiben, ahogy Wittgenstein mondta, a szavak: tettek – nem mellőzheti, belső parancs kötelezi erre, a saját élet mint talált tárgy megtisztításáé. Danyi, aki finom tollú író és költő volt, és a látszat ellenére ezúttal is az, remek, érzéki metaforabokrot kreált a jelenben is fönnálló természeti, társadalmi és mentális állapotok szemléltetésére.

A főhős burleszkantihős, aki a katasztrófát, ami a tágabb világában történt és történik, magába bocsátotta és testestül-lelkestül átéli, de nem tudja megemészteni. A teste, a gyomra, a belei szakadatlanul háborognak, úgy, ahogy ezt József Attila írta: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem”. Ezt a belső, gyomori drámát Danyi hamisítatlanul érzékelteti, a fortyogás, fingás, hugyozási és székelési zavarok végsőkig fokozott emlegetésével, ami zavarba hozó és nevetséges, esztétikai hatása pedig erős. Az ipse elméjét tekintve sincs jobb állapotban, ordenáré dolgokat beszél sok trágársággal fűszerezve, tipikus bácskai tónusban, sok közhellyel és igazsággal, elég alpárian. Azért félnótás ő, szegény, mert egyik nemzeti érzéssel, semmilyen identitással sem tud azonosulni, miközben a nemzeti jelképek, ócska bölcselmek és etnikai indulatok veregetik fejbe, sőt a puskákból is azok durrannak.

Ennek a bélgázas, „vér és takony” (hogy Sziverit idézzem) kavalkádnak azonban fele sem tréfa, a regény a legdurvább háborús tényekkel van megszórva. A fickó testi tüneteivel is a háború beszél – valóban „ott kívül a magyarázat”. Mondja, mondja azonban ő is mániásan a magáét, mindenfélét összehord, a beszéd itt az egyetlen gyógyír – azzal, hogy a narráció íróilag jól ki van centizve, olyképp, hogy a verbális káoszban minden mindennel összefügg. Ízlésborzoló a textus, az esztétika a förtelemé. A sok fingás, hugyozás, szarás, baszás, az altesti megszállottság azt kiabálja, hogy ennél már nincs lejjebb, emberi nemünk itt és most eljutott a világ fenekére.

Danyi Zoltán rendkívül érzékeny íróember, ezen a rémálomszerűen csuszamlós terepen is sikerül egyensúlyoznia, az érzések, amelyeket a szöveg fölkelt, és ezek közt ott az undor is, a megértés irányába tendálnak; az eldurvult fickót nem röhögjük ki, hanem teljesen megértjük a végén. A dezilluzionizmus mintájára dezesztetizálásnak nevezném a folyamatot, ami a szövegben zajlik. Olyan író művelte ezt, aki azelőtt maga is hajlamos volt az esztetizálásra. Saját maga ellen dolgozott, amikor ezen a regényén dolgozott; mint egy interjúban vallotta, fel kellett adnia majdnem mindent, amit addig az irodalomról megtanult.

A dögeltakarítóban a humoros, jobban mondva röhejes pillanatok sem kímélik az olvasót. Főhősünk például egy alkalommal a fingás „nemzeti jellegéről” gondolkodik, és amilyen barom, megállapítja, hogy „az úgynevezett »vajdasági magyarok« többet finganak, mint az átlag”, és „a szerbeknek igazuk van, a magyarok és az albánok tényleg büdösebbek, mint ők”. Az ostoba kisebbségi öngyűlölet robban itt ki ebben az elmélkedésben, és humorként csapódik le.

Nem háborús regény ez, hanem a rombolás és züllés, a szétverés, szétbarmolás könyve, melyben épp a manapság Magyar­or­szá­gon is fennen hirdetett „nemzeti érzés” az egyik pusztító faktor. Az exjugók egyik súlyos tapasztalatát most sikerült irodalmilag közvetíteni. Nem Bácska regénye ez, hanem egzisztencialista mű, a bácskai otrombaság azonban (ön)leleplező erőre tett szert benne.

A szerb gyűjtőtáborokat „egyetlen jól irányzott, rövid tőmondattal kell szíven találni”, mondja a főhős. Ilyen mondat nincs a regényben, ellenkezőleg, a mondatok hosszúak és a vesszők tulajdonképpen szaggatott vonalakat helyettesítenek bennük, a fölszaggatott tudat lukait és a süllyedést jegyzik: „most már nyakig belesüllyedt mindenki a szarba, és még mindig nincs vége, még mindig nem ért véget a süllyedés”. A szöveg pont arra való, hogy fölfogja ezt a zuhanást, és fölrajzolja azt a síkot, ahonnét már nincsen lejjebb, hátha ez megállítja a folyamatot.

Magvető, 2015, 258 oldal, 2990 Ft

Miért jó Danyi Zoltán regénye?

A DÖGELTAKARÍTÓ

„Vetkőztet az idő egy dögöt / a Kosztolányi-szobor mögött”, írta Sziveri János Szabadkán a nyolcvanas évek közepén, és ez a dögszag teljesedett ki harminc évre rá Danyi Zoltán A dögeltakarító című, „iszapba mártott ággal”, Zentán írt regényében; elmondhatnánk most már, hogy „nem csak én látjuk már többen / a hullát a szabadkai ködben”… – RADICS VIKTÓRIA KRITIKÁJA

A DÖGELTAKARÍTÓ

„Vetkőztet az idő egy dögöt / a Kosztolányi-szobor mögött”, írta Sziveri János Szabadkán a nyolcvanas évek közepén, és ez a dögszag teljesedett ki harminc évre rá Danyi Zoltán A dögeltakarító című, „iszapba mártott ággal”, Zentán írt regényében; elmondhatnánk most már, hogy „nem csak én látjuk már többen / a hullát a szabadkai ködben”. Szabadkán immár két Kosztolányi-szobor is van, de annak a kritikai gondolkodásnak és nagyralátó, avantgárd dinamikának, amiről hajdanában-danában Újvidék elhíresült, alig van már hangja a visszaporosodott Bácskában.

Ezüstösen csillog a drótkerítés, okmánnyal, autóval könnyen át lehet jutni a határon; a fiatalok élelmesebbje Magyarországon, vagy valahol külföldön tanul, dolgozik – az elvándorlás az exodus méreteit öltötte. Orbán & Tsai egy nyelvet beszélnek a regnáló magyar és szerb politikai elittel. A Vajdaságba is visszatért az egypárti uralom, a kirekesztés és a cenzúra. Az anyaországi szórakoztatóiparhoz való kötődés fölülmúlhatatlan, a vajdasági magyarok a „nemzeti erőforrásokból” szürcsölnek. Vajon elviselhetőbb-e így a szegénység és a kilátástalanság?

A kisvárosi és falusi utcákról le lehet olvasni a posztháborús regényt. A málladozó vakolatok, lepukkant házak, trehány udvarok, a zárt, poros ablakok, a csempe járdák és a kicsempézett, szinte üres, homályos rendeltetésű giccspaloták hanyatlástörténetet mesélnek, mégis nehéz tudatosítani, hogy ezzé vált a haza: álságos „nemzeti” politikával és ipari mérgekkel, szétdobált hulladékkal szennyezett, beborult peremvidékké, ahol legföljebb rabszolgamunkát lehet végezni, vagy gazsulálni a kormányzatnak.

A dögeltakarító főhőse egy kallódó bácskai (régebben: „jugoszláviai”) magyar fiatalember, a bohémek és a flâneurok nyavalyás poszt-kori rokona, aki a kilencvenes években sorkatona volt, kivitték valahova a horvát-szerb frontra, aztán, a kereskedelmi embargó idején, benzincsempészettel keresett pénzt, és az volt az álma, hogy kijusson Amerikába, ám csak Berlinig sikerül elstoppolnia. Hazaoldalog, állami alkalmazásba kerül, és az lesz a feladata, hogy egy furgonnal furikázva, harmadmagával eltakarítsa az utakról az állati tetemeket. Miután itt is fölmondást kap, alkalmi munkákat vállal, egy szerb újgazdag bizniszmen spliti villájának falát dekorálja ki mozaikkal. Az óriási mozaik a szerb címert ábrázolja. Régebben a művészetek vonzották ezt a srácot, aki munkanélküli, feketéző, helyét nem lelő férfivá érik, vagyis ellenkezőleg, nem érik, erre nincs esélye, megmarad fiatalnak, koravénnek és kortalannak, mint a Nincsen apám, se anyám lírai alanya, vagy mint Sziveri János. A radikalizmusa azonban apróra tört, szétmállott, egy félnótás fickó párbeszédképtelen, annál makacsabb motyogásává változott – az elbeszélő, aki kívülről láttatja őt, ilyenképp artikulálja ezt a szebb napokat sose látott, rokkant „radikalizmust”.

A főszereplőnek se neve, se identitása, léte lézengés és lébecolás csupán; a vegetáció, a bélflóra a szfinkter kontroll zavarait táplálva burjánzik benne. A látásból látomásba játszó egzisztenciális élményei azok, amelyek – abban a formában, ahogy Danyi leírja őket – mégis közelebb viszik őt a lét szívéhez, mint bárkit. A „balflótás” (Marno János nevezte így József Attilát) így olyan médiummá válik, akinek a szemén és a mániás, itt-ott gyöngyszemeket görgető monológjain keresztül az olvasó kapcsolatba kerül a józan ésszel föl nem fogható, röviden (és tévesen) szólva „balkáninak” is nevezhető, „elesett” valóságdimenzióval, azzal a „vad tartománnyal”, amit Merleau-Ponty az észlelés és a gondolkodás által fölkínált eredendő világ- és öntapasztalatként vesz számba: ez az a „nagy, néma föld, mely nem enged el bennünket”.

A regény miliője konkrétan, precízen, utcanevekre lebontva jelenik meg. Újvidék, Szabadka, Belgrád, Temerin, Split, Budapest és Berlin utcái és terei bukkannak elő, s az olvasónak a regény végére érve az az érzése támad, hogy a tér vertikálisan épült fel, ámbár decentralizáltan, egy dél-kelet-közép-európai és balkáni talajra fölhúzott és beroskadt, sárba omló Bábel gyanánt. Fantasztikusan érdekes Danyi narratív térépítkezése, a névtelen főszereplő elrévedt, valahogy mégis pontos cikázásai, melyeket az író térképészetileg követ, és ez úton épp a totális elveszettséget sikerül ábrázolnia. Mintha Radnóti Miklós Nem tudhatom című 1944-es versének kettős térképzete – a távoli térkép és a meghitt, hazai tájkép – égett volna itt össze az otthonos otthontalanság (ir)reális térképzetébe. Éppen csak a horvát-szerb-bosnyák frontvonal az, ami nincs térképészetileg szituálva, mert az a főhős testébe íródott bele, a perisztaltikáját bontotta meg, és mindenhová magával viszi a frontot, a tüzet – persze ezt nem tudja megvizsgálni, s ha reflektál rá, az olyan, mint az ejakulálás vagy a lövés. A frontvonal a lelken, vagyis a szemen is keresztülvág; a szubjektum úgy hasadt, hogy erről nem tudhat. Nem következett be az, amit Radnóti óhajtott, hogy „a béke ujja” jelt írjon hazánkra, vagyis a föloldozás nem történt meg, ellenkezőleg.

A regény időkezelése is ilyen fantasztikus, az irrealitásba áthajló. A balkáni háború utáni évtizedben vagyunk, háborúból azonban gonoszul, szörnyszülöttként fordult ki a béke, hiszen az „áldozathozatal” értelmetlen volt, s a háborús bűnösök diadalmasan, busásan meggazdagodva kerültek ki a gyilkolás, megerőszakolás, lealázás poklából, tehát az erkölcsi világrend megsemmisült. A főhős, aki belekeveredett a háborúba, és maga is pusztított, a háború után is belekeveredik a mocskos ügyekbe, és a megtisztulási törekvései rendre kudarcba fulladnak, mert nem történhet másként, hiszen se lefelé, se felfelé, se jobbra, se balra nincs kiútja a megcsúfolt világból, melynek része, ahogy a mozaiklapokból kirakott, dekoratív szerb címerben is ott a keze munkája.

A megcsúfolás aktusairól Danyi a főhős néhány háborús emlékszilánkját kipiszkálva számol be trágárul és tárgyilagosan. Falvak fölégetéséről, asszonyok megerőszakolásáról és brutális öldöklésről szólnak az emlékkockák. Danyi annyira kimérten és pontosan helyezi el ezeket az elbeszélésben, hogy nem kell belőlük sok, és nem kellenek nagy szavak. A főszereplő narratív „diagnózisa”, az emésztési problémái, az elemi szükségleteinek, a vizelésnek, az ürítésnek, a bélműködésének a zavarai magának az emberi testnek a diszfunkcióit jelenítik meg úgy, hogy nincs az az olvasó, aki ezt a testet letagadhatná; éppen az obszcén testi burleszknek köszönhetően tesz szert univerzalitásra a balkáni háborús pusztítás szinekdochikus szimptomatikája. Légy bármily távol a horvátországi szerb Krajinától, Boszniától, Vukovártól vagy Splittől, a belekből, húsból, izmokból, csontokból álló tested révén osztozol azokban a bántalmakban, amelyek az ugyanebből a csillagporból, ásványi és vegyi anyagokból álló emberi testeket érték.

Az állati tetemek (kutya, ló, róka, őz) „elhelyezése” a regényben olyan mesteri, hogy ezek a dögök az emberi világot rajzolják körül. A döglött állatok ugyanolyan állapotban vannak, mint a halott emberek, és a regényben nincs olyan „humán” differencia, mely fölülírná ezt a részesedést a döglöttségből. És mivel a regényben a múlt, a jelen és a jövő az emberi kilátástalanság miatt összemosódik, így a test állapotába belefoglaltatik a múltbéli vagy a jelenbéli vagy az eljövendő tetem-állapot is. Ez fantasztikus lecke Danyi Zoltántól, hiszen arra az egyenlőségre és kölcsönös részesedésre figyelmeztet, mely sorsszerű. Még ha kísértetiesnek és elfogadhatatlannak tűnik is, a regény hatása egy olyan olvasói érzés lehet, miszerint a kínhalál és a csúf halál közösségbe foglalja a hóhért, az áldozatot, a nőt, a férfit, az embert és az állatot. Az élő test, vér komikus működési zavarait a pusztulásnak a jelenkori kultúrában megfellebbezhetetlen realitása váltja föl. A leírás tárgyilagossága, ami mintegy magától fordul burleszkbe (mint Kafkánál) és jelzésszerű obszcenitásba (mint Sziveri testverseiben), a halált/gyilkolást/pusztítást és pusztulást pátosz nélkül képes olvasóközelbe hozni, úgy tehát, hogy nem ad lehetőséget olyan humánus reakciókra, mint a sajnálás, vigasz, reménykedés, megbánás, viszont a gyomor- vagy torokszorító érzet (és nem érzelem) minimális adagját átadja. A hús univerzális poézise ez a prózában, beleértve a másik húsának a fölsértését és a tetemmé, döggé válást is. Eközben a hús szépséges pontjai is föltűnnek, így például abban a jelenetben, amelyben a szeretett nő, Celia meztelenül főzi a babot, egy-két szeretkezési jelenetben meg a tengerben fürdőző angol lányok klasszikus festői látványában, illetve ezekkel egyenrangúan, csak a fonákjáról, a szarás, hugyozás, fingás, hascsikarás, a férfi nemi szervvel való bajlódás jeleneteiben. A testi lét erotikusan izgatónak és szarkasztikusan komikusnak is fölfogható, az esztétikai-szenzuális vetület igen változatos, az egyetemes elemésztődés viszont már metafizikai minőség. Élet és halál közepette a testi erőszak (ami mindig a szexualitással és a falással-emésztéssel határos, vagy azzal szinte egy) ebben a prózában nem a balkáni háború fenoménje és kvalitása, hanem mindenkié. Bizonyos ponton a szép meg a rút között megszűnik a különbség, így a német juhászkutya friss, hóval belepett tetemének az ábrázolása a regény legszebb jelenete, a kutya agóniája a szinekdochéja a mindenkori emberi vagy állati meghalásnak.

A test gyönyöreinek, kínjainak és kimúlásának szaggatott, kiválóan ütemezett ábrázolásával együtt jár az erkölcsi diszfunkcióknak, bukásoknak és kiürüléseknek a leírása. A bemocskolás, az aljasság, a korrupció, a meglopás, az ölés, a verbális alázás, a meggyalázás, a testi és lelki prostitúció tárgyilagos, apró, már-már jelentéktelen (mert a narrációban jól eldolgozott) jelenetdarabkái szét vannak hintve a regényben, ámde a recepcióban erkölcsi pornográfiává állnak össze. Az amoralitás a regényvilágban nem bűnös, ahogy a pornográfia sem az, hanem természetes, s a háborúban, ahol az ilyesmi engedélyezett, csupán fölfokozódik, vulgarizálódik. A regényvilágban semmiféle ítélet alá nem esnek ezek a dolgok, ez nem is lehetséges, mert nem létezik erkölcsi univerzum, és törvény sincsen. A főhősnek csupán változékony, közönségesen kidumált véleményei vannak erről-arról-amarról, hol tiltakozik, hol megenged, máskor telitalálat egy-egy elgondolása, de nem lehet képes arra, hogy morált szabjon magának, másoknak. Hiszen még az anyagcseréje, az önszabályozása sem működik rendesen. Ezért az emésztési problémák ábrázolása a regényben egyúttal az erkölcsi problémák ábrázolásává válik. Az elbeszélő testábrázolása ugyanis nem naturalisztikus, hanem jeleket adó, parodisztikus, azaz reflektált, a túlzásokat mértékletesen adagoló. A szeleket eregetve működő testet a tehetetlen egzisztenciális kallódással egy szinten tárgyalja, pszichológiai paradox fázisok kompozícióját adván elő, és ezáltal emeli be egy olyan kulturális szférába, mely a barbarizmussal határos.

A kultúrát itt az etnicista mítoszok, szimbólumok és közhelyek habarcsa jelenti, nem más. Hogy ez a fajta nacionalizmus a pornográfiával egy szinten van és össze is keveredik vele, a pornográfia pedig az agresszió egyik vadhajtása, és fordítva, az elég szépen kirajzolódik A dögeltakarítóból. Az ebből a kultúrából való kiszakadás csupán a főszereplő komolytalan vágya és ábrándja marad, és ha valami visszatartja attól, hogy elmerüljön a mocsárban, akkor az a találkozás azzal a műalkotással, mely ezt a kultúrát tette tárgyává. Egy színházi előadásról van szó, a Turbo Paradisóról (ami egyébként factum, Urbán András szabadkai színi társulatának egyik emlékezetes darabja), mely katartikus esemény a főszereplő életében, és úgy látom, hogy ez a katarzis az, ami mégiscsak visszatartja attól, hogy mocskos szájú agresszorrá váljék, noha a küszöbét hágja ennek, például amikor nemzetileg baszik, rasszista vicceken csámcsog és átveszi a nemzeti sztereotípiákat. A fickó pszichoszomatikus érzékenysége és a művészi tükörkép, no meg a saját képzelőereje az, ami megmenti őt attól, hogy totális erkölcsi hulla legyen belőle.

Mi több, a szerencsétlen flótás a regény végére titkos művésszé változik abban az órában, amikor a spliti harangtorony tetején olyan víziója támad, amit ugyan az elbeszélő artikulál és fest le helyette, de az ő sértett lelkéből születik. Ez pedig a szülőföldjének, Bácskának az időtlen látomása szürkésfehér színekkel festve, melyek a hó, a hamu és a só színeit vegyítik, és a könnybe lábadt szemgolyó vizét meg az eső utáni, fűszeres, döglötthal-szagú levegőben úszó látvány közösségét jelenítik meg: a szubjektum és a világ zavartalan összegöngyölődését. A férfi e pillanatban transzcendál és fölülemelkedik mindenen, a maga módján meg is érti a létezését. A térkép szülőhazává változik, a szülőhaza a semmibe olvad. Ennek a transzcendenciának a hatására tudja nem sokkal később a bosszúszomjból és a féltékenységből a részvét vagy a megbocsájtás határára billenteni azt az érzését, ami akkor fogja el, amikor egy férfi, úgy képzeli, hogy a vízbe fúlt szerb riválisa földagadt lábát pillantja meg egy újságfotón. Talán nem interpretációs túlzás a kasztrációs komplexust látni ebben az utolsó epizódban, a félelem archetípusát, az agresszió és/vagy a szublimáció kiváltóját. A vérmes balkáni férfikultúrát végzi itt ki egyfajta dokumentumlátomás, amiként, bizony, a tény és hallucináció gyilkos ötvözete maga a háború is.

A precíz tények, pontos történetek meg a beléjük fúródó, köréjük fonódó látomások – hiszen „dögeltakarítók” nincsenek – szétválaszthatatlanságának az ábrázolása Danyi Zoltán regényének nagy erénye. A (poszt)háború útvesztője egyúttal a tudatalattié, amiként a test a front, ahol összeütközik ösztön és kultúra, mészárlás és humánrezgés. A műbéli Vajdaság (Ex-Jugoszlávia) így kiszabadul a nyomorgató provincializmusból és partikularizmusból, és egyetemes dimenzióra tesz szert.

Danyi Zoltán írásművészetébe bele van táplálva Sziveri János költészetének tragikomikus testképe és radikalizmusa, Végel László társadalomkritikai reflektáltsága, Tolnai Ottó esztétikai kifinomultsága. Ebben a szókimondó, durva prózában árnyalt hasonlatokkal és összetett metaforákkal lehet találkozásunk. Maga a cím is egy nagy metafora, mely fiktív történetekké kidolgozva, sok kitűnő képbe szétosztva a regény kanyargós vezérfonalát képezi. A „gyászmunka” is eszünkbe juthat róla, mely egy országra, kultúrára, egy utópiára, egy elhalt világra vonatkozik. Az állati tetemek, amelyeket Danyi leír, feledhetetlenek, és nincs az az emlékezetpolitika, mely manipulálhatná őket.

A regény egyik legszebb metaforikus képe a temerini dögemésztő ároké, amelybe a főhős kis híján belepottyan. Egy ilyen árok választja el azokat – vízválasztó gyanánt –, akik hajlandók szembenézni a huszadik századi veszteségtörténetekkel, és akik nem. A balflótásról, aki tisztogatni próbálja magát kint a határban az árok partján, Danyi Zoltán azt írja, hogy „mintha egy iszapba mártott ággal akarna írni valamit a nadrágjára”. Remek hasonlat, ironikus és biblikus; lám, a vajdasági sárral írott szavak maradandók lehetnek.

Radics Viktória

Egyetlen tudatunk szaggatása

Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető, 2021.

A rendszeralkotó tudat burleszkje ez; a tények, tárgyak, dolgok rendszerezése, számlálása, adminisztrálása vezet el a babonákhoz és megrögzöttségekhez. A modern tudat paródiája születik meg akarva-akaratlanul a fickó zakkant tudatának bemutatásával. – Radics Viktória kritikáját olvashatják Danyi Zoltán A rózsákról című regényéről.

Megértjük-e valaha, amit gondolunk?
J. G. Jung

I.

Egyetlen tudatunk foglyai vagyunk életfogytiglan. Az élet nagy experimentuma, hogy ezt a tudatot fölnyissuk, föltépjük, hogy kinyíljon, hogy ne befelé pöndörödjön, ne csak saját magunkkal legyünk elfoglalva; hogy rálássunk valakire, valamire, vagy akár a végtelenre.

Danyi Zoltán regényének kockázata, hogy az egyes szám első személyű énelbeszélés bennreked ebben az egy tudatban, és így a mű fülledtté, netán érdektelenné válik. Az író vállalta ezt a kockázatot azzal, hogy regényének témájává éppenséggel az említett bennrekedést és az éntudatzárkából való szabadulást tette meg. Egy lassú fordulatot írt meg, ami felnyílást hozott a szubjektum számára – más szavakkal: a neurózis gyógyulását.

Az átváltozás regényét maga a főhős, az elbeszélő írja – saját magát írja a regény. Mintha akkor íródna, amikor olvassuk: az életalakítás prezenciává, történéssé válik, szem- és fültanúi lehetünk egy világraszóló eseménynek: annak, ahogy egy senki találkozik az univerzummal. És amint ez az átfordulás megtörténik, azáltal válik az egy szem tudat egyetemessé.

Ahogy a hallgatott zene jelenidejű, úgy lép be a jelenünkbe a regény. A szöveg ütemével, ritmusával, minimalista zenéjével éri el az író ezt a különleges hatást. Melankolikus, repetitív, az inkább csendes, semmint háborgó tenger hullámainak verdesését idéző monoton szövegzene ez, egyenletesen szól egyetlen hangon, az elbeszélőén, aki vajdasági magyarul beszél és beszél. A már semmit sem akaró emlékezés hullámverése, mosása, moraja hallatszik, és a szöveg úgy van kiképezve, hogy hallani ezt a mormolást, csapdosást, sistergést. Mintha mi is ott állnánk az Északi-tenger partján, ahol a regény befejeződik – pontosítok: ennek a regénynek érdekes módon több vége van, mintha mindegyik „vég” után egy gondolatjel következne, majd egy újabb nekirugaszkodás a befejezéshez –, de én ezt választottam. A guggolós képet, amikor arcunk egy pillanatra tükröződik a homokra felkúszó vízben, mely körbeöleli cipőnket, és máris eltűnik, amikor a hullám visszavonul.

A főhős, a visszatekintő elbeszélő Zentán él és tizenegy betűből áll a neve, de nem azonos a szerzővel, mivel ez az alak, aki saját magát írja, szavakból jól ki van gyúrva, tehát esztétikailag megképzett, plasztikus figura, akit a regény folyamán olyan alaposan megismerünk, ahogy soha senkit nem fogunk megismerni az életben – magunkat sem. Belelátunk abba, hogy miket, olykor milyen hülyeségeket gondol és miket érez, még azt is látjuk, hogy hogyan ápolgatja a farkát és hogy hugyozik.

A regény első felében ennek az egy szem főhősnek, saját maga elbeszélőjének az obszessziója a saját farka – ami majdhogynem mulatságos, azonban érthető, hiszen ez a farok orvosi kezelésre és műtétekre szorul, a fiatalembernek komoly problémái vannak vele; a kasztrációs szorongás ezúttal teljes mértékben argumentált. Ezeket a dolgokat, ahogy egy férfi a faszával bajlódik és bíbelődik, fájlalja és félti, fogdossa és kiveszi, beteszi, bizony még soha senki sem írta meg ilyen leplezetlenül. Az olvasás előrehaladtával az olvasó kézenfekvőnek érzi, hogy nekünk most ezzel kell foglalkoznunk. Ez van, és muszáj orvosolni – ezek a férfititkok így még sose tárultak föl előttem, bár azt mindig sejtettem, hogy nekik se megy szorongás nélkül. Hosszú idő után szerencsére meggyógyulunk, különben sose készült volna el ez a regény.

A srác becsavarodottnak tűnik, amolyan félnótásnak, de a dolgainak van logikája, van benne rendszer. Félti az egyetlen, a pótolhatatlan farkát, értjük, látjuk, hogy mi történik vele, tényleg nagyon beteg az a fasz, vírus támadta meg, vagy tumor vagy valami, gyulladt, sebes, sőt még ki is lukad etc., ezeket a tüneteket az elbeszélő nagyon részletesen és színesen és repetitíven ábrázolja. Egy női olvasónak különösen érdekes szembesülni azzal, hogy egy férfinek milyen komplikációkat okozhat a farka. Nekünk, nőknek rég levágták, nincs ilyen gondunk. A férfinál viszont, ahogy Nádas írta valahol, kívül fityeg a nemi szerv, „e saját kiterjedését és feszültségét élvező [esetünkben fájlaló], üreges húsdarab”, aminek igazából belül kellene lennie. A Danyi neurotikus hősének phallocentrizmusa a regény első felében a Nádasnál alaposan kidolgozott, problematizált és kritizált, minden oldalról, több nézőpontból számba vett phallocentrizmus és phallogocentrizmus burleszk, realisztikus, népies változata. Egy beteg fasz nyíltan és együgyűen elmesélt medicinális kálváriája, amit nem lehet mosolytalanul olvasni.

Eközben a tudat (és az erkölcs) csak-csak erőlködik, hogy valami rendszert teremtsen ebben a centrálisan megbetegedett, magjában fenyegetett, rémült életben. Egy kényszerneurózis kórlefolyását és tüneteit is részletesen ábrázolja a szerző, feltárja a tudatműködés megbetegedését, ábrázolja a tudat szerencsétlenségét, mikor megszorításokat, szabályokat, törvényeket, utasításokat talál ki magának (egymagának) azért, hogy aládúcolja a házat, megakadályozza az összeomlást, elejét vegye a fenyegető nagy bajnak. A „nagy baj”, a „bajok” fenyegető jelenlétét, ezt az állandó fenyegetettségérzetet nekem legalábbis nem kell magyarázni. Vajon mindannyian neurotikusok vagyunk, akik ennek árnyékában élünk?

Az elbeszélésnek a neurózis-szála is finom humorral van megszórva, a hintés beleolvad magába az ábrázolásba, nem poénok és élcek vannak itt, hanem léthumor. Maga a logikusságra törekvő, rendszeralkotó elme kerül ironikus megvilágításba. Ez ebben a regényben egy együgyű elme, aki a szabályokat kitalálja magának, értelmetlenül számol és hibbant rítusokat vezet be az életébe, csakhogy a nagy elmék komplikált eljárásai és szisztémái is erről a tőről fakadnak. A rendszeralkotó tudat burleszkje ez; a tények, tárgyak, dolgok rendszerezése, számlálása, adminisztrálása vezet el a babonákhoz és megrögzöttségekhez. A modern tudat paródiája születik meg akarva-akaratlanul a fickó zakkant tudatának bemutatásával.

A fickó, legalábbis visszatekintve, betegségtudatos: tudja, hogy a szabályok „a fejében” vannak, és azt is tudja utólag, hogy abszurd szabályokat és következtetéseket alkotott a fejében, ráadásul mazochista volt. Sose volt annyira bolond, hogy ne tudta volna. A neurotikus tud dolgokat, és szenved attól, hogy semmi sincs rendben. A neurózis ideg- és tudatállapotát Danyi szerintem halálpontosan leírja; egy olyan alapneurózisét, amitől ebben a mi beteg, háborúk-marta, szegény régiónkban senki sem mentes, és ajándék az olvasónak, ha most mosolyogni képes saját magán. Nem véletlen, hogy a pszichés gyógyulás majd Nyugat-Európában, éppen Brüsszelben indul el. Azonnal megváltozik a szöveglevegő, amint a barátunk kiteszi a lábát innét.

Ha a világnak a szaporodás, a sokasodás és a multiplikáció (a „fenntartható fejlődés”) a vezérelve, akkor a kényszeres számolás ezt kergeti, ezenkívül a kényszercselekvés, mint ismeretes, az elfojtás bevált eszköze. A regény pszichoanalitikus logikával is elemezhető lenne, ám mi ezúttal irodalmi élménnyel megajándékozva vehetjük szemügyre kórságainkat. Nem állítom, hogy hiszek az irodalom terápiás hatásában, de megengedem, hogy ez a mű segíthet egy lépést tenni az egész-ség felé. Ámbár az irodalmi élmény céltalan: csak úgy van, az érzéki ébredés kedvéért.

Fickónk a sok baja ellenére képes a szerelemre meg a dugásra, és a vágyai szintjén van „felesége” – érdekes, hogy ebbe a banális, számára azonban valahogy mégiscsak szent szóba mennyi vágyálmot sűrít bele –, de félreértések történnek közte meg a nője közt, és nem tud, nem akar dönteni a családalapítás mellett, nem tudja eldönteni, hogy mi is ez a kapcsolata: „ebben a viszonyban, ebben a nem tudom miben éppen akkora szerep  jutott a vonzásnak, mint amekkora a taszításnak, és néha a vonzás is taszított, máskor meg a taszítás is vonzott, és nem tudtam, hogy mi lehet ez, nem tudtam, hogy mit kellene tennem, nem tudtam, hogy feleségül vegyem vagy ne vegyem feleségül a feleségemet.” (64) Danyi az ambivalenciák költője. A regényben nagyon szép, egyszerre vad és finom erotikus leírások, ízletes szerelmi részletek vannak, a „feleség” lénye azonban nem domborodik ki, a nő nem nyer arcot és nem tesz szert autonómiára ebben a tudatban – elmosódik, végül pedig eltűnik, illetve a sok arcából a férfi nem tudja összerakni a portrét – egy érdekes, kapatos eszmefuttatás szerint nem tudja felfogni a nevének a jelentését! (205) –, mindazonáltal nagyon megszereti őt, aki azonban íróilag nincs elmélyítve, inkább csak a külseje látszik, amiként az anyafigura is elmosódó.

A nősülésre felszólító társadalmi és apai parancs, akárcsak a nő óhaja, kontraproduktív. A fickó nem mondja el mindazt a „feleségének”, amit nekünk, az olvasóknak leír, nem meri elmondani neki, mert „hülyének nézné” – olyan vallomást kapunk tehát, ismét azt a szót kell használnom, hogy ajándékba, amit még egy szerető sem kap. Méghozzá az irodalom által kapjuk ezt, így kénytelen vagyok arra gondolni, hogy az emberi nyelven beszélő irodalomnak mégis van értelme.

Nagy érdeme Danyi könyvének ez az emberi nyelven, gyakran banális, ostobácska, vidékies nyelven való beszéd szöveggé írása. A közhelyek, szójárások, banalitások, butaságok, felületességek, faszságok mind szépen helyet kapnak a szövegben, és a röstellt tudat-, illetve beszédállapotunk jelenítődik meg ezáltal. Ez az a szint, ahol senki sem okos. Ezek a fejezetek nem cizellált ún. belső monológok, a belső beszéd olyan hülyének van meghagyva, amilyen hülyék vagyunk, poentírozás, élcelődés, tehát a hülyeség irodalmi kamatoztatása nélkül, natúr szeletek formájában. Azért van ilyen jó recepciója a műnek, mert sokan magunkra ismerünk ebben a repetitív beszédben, tévedékenységben és laposságokban. Balfaszok vagyunk és szerencsétlen flótások, a nők tekintetében inkább nem mondok semmit, a nők – az anya, a „feleség” – eltűnnek, emigrálnak ebben a regényben. A női nemi szerv viszont csipkés rózsaként nyílik meg a műben, és ennél nagyobb kompliment nem adható.

II.

Rózsából sosem egy, mindig sok, sőt rengeteg van. A főszereplő fiatalember az apja szakmáját folytatja, a rózsatermesztést, mert ebbe nőtt bele, rózsák közt nevelkedett. Ez egy ipar itt, Nyugat-Bácskában. Számára a rózsa nem a mitológiák, vallások és művészetek szimbolikus virága, ez őt egyáltalán nem érdekli, ő nem egy művelt, nem okoskodó ember, hanem földművelő, a rózsákkal szakszerűen foglalkozó kertész, fuvaros és kereskedő, akinek a rózsatövek előállításával, szállításával, eladásával pénzt kell keresnie, a rózsák a megélhetése.

A regény részletesen leírja a rózsatermesztés, a nemesítés és a tövekkel való kereskedés egész komplikált processzusát; ez egyáltalán nem esztétikai érdekű folyamat, hanem kemény munka, mely ebben a regényben vált esztétikai folyamat részévé. Mintha csak búza vagy rozs vagy árpa lenne a rózsa, amit le kell aratni; ebben a műveletsorban semmi jelentősége nincs a rózsák szépségének, illatának, színpompájának. Megerőltető, izzasztó, sok napszámosnőt követelő munkát kell végezni a földeken, és a kinyílt rózsafejeket végül le kell kaszabolni – itt érzelgősségnek helye nincs –, a töveket összekötözni és pénzzé tenni, a hulladékot pedig elégetni. A rózsaholokauszt nem elkerülhető.

Danyi rózsái karcolnak, karmolnak, tépnek, összeszaggatják a munkaruhát és fölsértik a bőrt, ostoroztatnak, kitépetnek és égnek, hamuvá válnak, vagy elkerülnek külföldre. Mindez teljesen „természetes”, kipróbált gazdasági folyamat, ez a rózsák sorsa itt. A szimbolikus rózsák dimenziójában gondolkodó irodalmárok számára ez a naturalizmus igen meglepő lehet. Amiként nem tudatosítjuk, a bécsi szelet hogyan került a tányérunkba, akként most tessék megismerni a vázánkba kerülő vagy a parkban virágzó rózsa élet- és halálútjait. Sokunk számára egy ismeretlen vagy elfojtott dimenzió ez, mert „elfelejtjük”, hogy a föld az életünk. Danyi részletesen és pontosan elmondja, mi hogy történik a földeken, s a csodált rózsa mögött miféle történet, hány ember milyen munkája és robotja rejlik. A főszereplő apjának az élete ezekről a földi rózsákról, rózsaföldekről szól. Hogy a sok munka és veckölődés, kapálás és szöszmötölés „történetté” vált, azt az írónak köszönhetjük. Drága az esztétikai élvezet, ha számolunk a rózsákba beleölt munkaórákkal és életenergiával, kalóriával, iparkodással, odafigyeléssel.

Mindezt tárgyilagosan elmondja az elbeszélő. A tárgyilagosság, a hiteles beszámoló az ő fő törekvése: mindent úgy akar elmondani pontosan, hamisítatlanul, ahogy történt, ahogy volt. Az olvasó érzése a megmondhatója, hogy ez sikerül-e neki; van egy érzékünk, amivel kitapintjuk a valódit. Na de minden bele van mártva az elbeszélő tudatába, ezáltal az egész törékeny, sebezhető lényébe. Tárgyilagossága a saját tudati, tehát gondolati és érzelmi történéseire is vonatkozik, azokról is objektívan akar beszámolni, olykor kritikusan, máskor elnézőn. Egyszóval semmi olyat nem tudunk meg mi, olvasók, ami naturálisan létezne, mert ilyen elbeszéléstechnikai megoldás nincs. A kereskedelmi célú rózsatermesztés egész technológiája mégis részletesen átjön. A láb, a kéz és a szem meg a tudat érintkezik a földdel, a tővel, a szárral, a levegővel, van tehát olyan sáv, ahol megmutatkozik a nyers valóság, sőt ahol az – a rózsák tüskéivel – belekarmolódik a testbe.

A nőkkel ellentétben az apafigura jól kirajzolódik. Gyakorlatias, pragmatikus, a földdel nagy türelemmel, tűrve küzdő vidéki ember, aki tudja, mit miért csinál – a létfenntartásért –, és nem érti a fia tépelődéseit, elvesződéseit, az egész alkata idegen tőle, sőt gyanús neki, és a fiúnak ezt is meg kell értenie. A grafikai szépségű apaportrét idézem:

„...nézni kezdtem őt, néztem a ráncokkal szabdalt arcát, olyan volt, mint a keményre száradt föld, néztem a gyűrött homlokát, néztem a mély árkot, mely a homloka közepén felfelé futott, a szemöldöke belső sarkától indult, és a vízszintesen húzódó, egyenetlen vonalú barázdákat átszelve majdnem a hajáig, majdnem addig a csigásan csavarodó hajpamacsig ért, mely a homloka tetején nőtt, és még mindig fekete volt, a szemöldöke már megőszült, a borostája is ősz volt, de a haja nem, a haja még mindig olyan fekete volt, mint a korom, csak megritkult, kétoldalt felkopaszodott, egyedül ez a szigetszerű hajpamacs maradt meg középen...” (264)

Ez az elbeszélő nem éleselméjű, de rendkívül figyelmes. Éberen és józanul néz, élesen lát, figyel, regisztrálja a környező világban történő dolgokat, az embereket, nem a médiából és nem az internetről informálódik, hanem tapasztalatból, a saját érzékeivel, szemével, fülével, orrával, kezével, lábával kapcsolódik a környező világhoz. A rózsákkal való munka közben járta ki a figyelem magasiskoláját: „figyelni kell, munka közben folyamatosan figyelni kell, és a folyamatos figyelem, a motor egyhangú zúgása, a lassú lépegetés a frissen feldarabolt, puha földön, mindez valahogy tényleg segít abban, hogy a gondolataid elrendeződjenek, hogy kisimuljanak, hogy kiegyenesedjenek”. (94) A földmunka egyúttal mentális munka, a tudat rendezése, gyomlálása, termékennyé tétele, mégpedig szó nélkül, némán. Az író az, aki ezt a sajátos, kivételes figyelmet és ezt a sajátos, néma, szó- és tudatelőttes elmemunkát képes volt lekövetni és szóba ölteni.

III. 

Az átváltozási folyamat azzal veszi kezdetét, hogy a srác, aki azelőtt fuvarozással foglalkozott, átadja magát a rózsáknak, kimegy a földre, küzd vele, nem kíméli többé a testét, megbarátkozik a rózsák gonoszságával, mígnem végül már csak köztük érzi magát biztonságban. Tépetteti magát velük, miközben tépelődik, töri a fejét, hogy mi mit jelent, mi hogyan függ össze és hogyan viszonyul a „feleségéhez”. Amikor virágba borulnak a rózsák, gyönyörködik bennük, miközben tudja, hogy ezt a sok szépséget mind le kell kaszabolni és a sok tövet hamuvá kell majd égetni. A rózsákkal való foglalkozás számára egy hosszadalmas testi és pszichés megerősödési processzus. Nem a türelem termi a rózsát, hanem a rózsák termik őbenne a türelmet. A rózsaföld a csatatér, ahol megférfiasodik, s a tudatmező, ahol meditál.

A fordulat akkor következik be, amikor egy halk szavú, de súlyos konfliktus történik az apjával (282), aki kiadja az útját; a lehető legsúlyosabb bírálattal illeti a fiát (semmi se lett belőle, nincs felesége, nincs gyereke, nincs rendes munkája és még a rózsákhoz sem ért) és „elzavarja” a rózsaföldről. (A „tékozló fiú”-történet fordítottja ez.) Pedig a fiúnak a rózsák addigra már a „a saját életet” jelentik. És most el kell kezdenie nélkülük élni.

Elszánja magát egy hosszabb külföldi útra, autóval Brüsszelbe megy. Ettől kezdve egy másmilyen elbeszélővel/főhőssel van dolgunk: egy intelligens, több nyelven beszélő, művelt, barátkozó férfival (ami bizonyára azelőtt is benne rejlett, csak most bontakozik ki), akinek végül sikerül a világi rózsákat transzcendens rózsákká átalakítani. A vadrózsák nemesítése egy magasabb, szellemi és spirituális szinten folytatódik.

Az utazása egészen konkrét – mint az előző regényében, Danyi itt is előszeretettel ábrázolja szinte térképszerűen a hosszú és kanyargós autóutakat, akárha a labirintus posztmodern formáját járná –, ugyanakkor egészen meditatív jellegű. Most is ugyanúgy megfigyel dolgokat, mint otthon, a Vajdaságban, de itt most tisztán megfogalmazódnak benne a magának szegezett nagy kérdések: „Honnan jövök, miért indultam el, mit keresek, hova szeretnék eljutni innen” (306). Meg akarja érteni az emberi dolgokat, már nem a farkával foglalkozik, kinéz a fejéből és mint a Malte, látni tanul. Már nincs rajta az apja szeme, nincs „feleség” sem, lassan elmúlik a kényszerneurózisa és egy szép mondattal elbúcsúztatja a mazochizmusát: „Nem akarom bántani, többé nem bántom, soha többé nem fogom bántani magam.” (289)

A rózsa mint struktúra, mint forma és felépítés a sajátélet mintázatává válik számára. A szaggatottsága, a rétegzettsége, a megmetszettsége, a hajtogatott sziromkoszorúi, amelyek egységes alakzatot adnak ki, „a kapcsolások, összecsatolások, egymásba fonódások bonyolult és összetett rendszere” tudatformációvá változik át. A tudati mezőkön is rengeteg rózsa nyílik: „az éhség rózsái, a félelem rózsái, a vágy rózsái, a fájdalom rózsái...” (321), és tovább tart a felsorolás, mely szinte a végtelenségig folytatható. A rózsa szimbolikus, imaginatív formációkban bokrosodik, kiteljesedik, egészen addig az egész regény során érlelődött bölcsességig, hogy „a tulajdonképpen a szívünket kell felhasogatni, vékony szeletekre vagdosni ahhoz, hogy a rózsa kivirágozzon.” (323)

A regényszöveg is elnyeri rózsa-struktúráját, Rilkét is megidézve, aki szerint a rózsa „tiszta ellentmondás”. A Danyi-szöveg tanúsága szerint pont az ellentmondásosságnak, az ambivalenciáknak az elviselése, mi több, kibontása alkothatja a „a felismerések rózsáját”, ami a tudatban van, de a világgal bensőséges kapcsolatban. Alighanem a világgal való bensőséges kapcsolat kimunkálása vezetett el a gyógyuláshoz, a szabadság színtelen rózsájának felleléséhez.

Ezt azonban a félnótásból szerzetesi típusú bölccsé érő férfinak betűről betűre meg kellett írnia, mert különben a belső rózsakert nem jött volna létre, lehullottak volna a szirmok. Nem tudja megmondani, hogy minek és kinek és miért történik a pontos beszámolás, jelentés, számadás, összefoglalás vagy végső összegzés. Összefüggéseket keres az életében, és azt tapogatja ki, hogy mi az, amire akar, vagy amire nem akar gondolni, amiről akar, vagy amiről nem akar beszélni: „megint van valami, amiről nem akarok vagy nem tudok beszélni”, „még mindig van valami, amit nem tudok vagy csak nehezen tudok elmondani ebben a beszámolóban, ebben a jelentésben, ebben az összefoglalóban, vagy nem tudom, hogy pontosan minek is nevezzem”. (139) Egy alkalommal gyónásnak nevezi, ami, mondja, ezek szerint önbüntetés is egyben, máskor úgy érzi, hogy még egyszer át kell élnie mindent, vagy hogy a „feleségének” tartozik a vallomással, máskor azért beszél, hogy megértse saját magát: „bizonyos dolgokat újra és újra el kell mondanom, mert van, amit csak akkor értek meg, ha újra és újra elmondom” (185). A sok repetíció a minimalista zenét idézi, és egyúttal olyan, mint a munka a rózsákkal, ahol szintén minden újra meg újra ismétlődik.

Az elbeszélő nem az életét akarja elbeszélni, hiszen, mint írja, „minden életet el lehet mondani néhány mondatban” (216), hanem maga a fejtegetés, a szálazás és szőrözés, az eszmélkedés rózsabonyolultságú és rózsaformájú természete érdekli, más szóval: a nem-lineáris gondolkodás, a meditáció, ami felszámolja vagy semlegesíti a gondolatokat, s amihez a rónaság és a tenger a legmegfelelőbb, szinte festői háttér. A regényben nagyon szép tájleírások vannak, akár földről legyen szó, akár vízről vagy a fényekről, hármat idézek a sok közül: „egy rózsaszín árnyalat jelent meg a tengeren, éppen úgy esett rá a fény, hogy a hullámok egy rózsaszín árnyalatot kaptak, és úgy éreztem, hogy maradni kellene, sokáig kellene maradni, és a vízben guggolva a rózsákat nézni” (418); „[a tenger] a következő percben megint olyan volt, minta felszántott föld a felszántott rózsaföldünk, miután a rózsákat kiszedtük, és nem maradt más, csak a leszaggatott levelek, a lekaszált ágak, a tüskék törmelékek...” (410) – Anselm Kiefer vásznait idézi ez a kép. A harmadikat, a hullámverés leírását egészében idézem, remeknek találom, Hokusai nevezetes képéhez hasonlítom:

„Mentem a hullámok felé, és néztem, ahogy a part közelébe érve a hegyük elvékonyodik, kicsúcsosodik, tarajosodni kezd, majd megtörik, meggörnyed, és mint akit hasba lőnek, hirtelen összecsuklik, begörbed, mentem feléjük, és néztem, ahogy a begörbülő hegyük fodrokra, habokra, cseppekre szakad, és végül minden igyekezetük szétfoszlik, szétporlad, széthull darabokra, a víz rongyosra tépve, foszlányokra szakadva önmagába zuhan.” (438)

Caspar David Friedrich vízparton meditáló szerzetese jut eszünkbe Danyi némely képeiről, szófestményeiről, meg az Emlékiratok könyvének író-elbeszélője Heiligendammban, a Balti-tenger partján. Nádas két nagyregénye ott van A rózsákról mögött, és inspirációs forrás Rilke is, akinél egy rózsatövis szúrása hívta életre a halállal végződő megbetegedését, meg Kertész ugyancsak meditatív, öntépdeső Gályanaplója is. Ezúttal azonban a félelmektől való megszabadulás történetét kapjuk kézhez. Hosszú történet ez, és majd csak az évekig tartó írásmunka során derül ki az elbeszélő – akárcsak az író – számára, hogy „a rózsákkal függ össze és a rózsákhoz tér vissza minden” (172), és a szubjektum eljuthat egy olyan transzparencia állapotába, amikor az „én” már nem akadálya önmagának, hanem az elemekkel elvegyül, a létező világgal összeölelkezik.

A békesség, amibe, ahova, ameddig eljut az elbeszélő, nem csak a földdel és a vízzel való „társulásának” köszönhető, hanem annak is, hogy végül – nem itt, hanem messze földön – akadnak olyan barátok, akinek a figyelme jótékonyan hat rá. „Ilyen figyelemmel, mondhatnám úgy is, hogy ilyen elfogadással azelőtt nem találkoztam”, mondja egyikükről a regény (egyik) legvégén (461). A figyelem, mely egyszerre irányul kifelé és befelé, dolgokra, emberekre és arra, „ami valóban történik velünk” (336), amit valóban gondolunk, ennek a regénynek a legszebb kvalitása. Meg a türelem.

Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető, 2021, 472 oldal, 3990 Ft.

                                                                                                                                                                                                                   Radics Viktória

Hoppá: nem az ember körül forog a világ!

There are more things in heaven and earth, Horatio,
Than are dreamt of in your philosophy.
Shakespeare

Most a világ beszél.
Vörösmarty

Valami történt. Fordulat állt be a filozófiában. Horváth Márk, Lovász Ádám és Losoncz Márk, akik A valóság visszatérése című könyvet írták, közvetítő szerepet vállaltak, amikor az angolul, franciául és németül beszélő újrealista és spekulatív realista szakirodalmat áttekintették, végigbogarászták, összefoglalták, ahol tudták, részletezték, és átültették magyarra. Nagy munkát végeztek el. Kommunikatív szándékkal közvetítettek, ésszel és érzékkel követhető összefüggéseket és fogalmakat magyaráztak el világosan. Graham Harman, a spekulatív realizmus egyik legjelentősebb filozófusa (szül. 1968) írt előszót a nyilván angolul is olvasható, ragyogó könyvükhöz.

Ebben a recenzióban összekeverem a spekulatív realizmus, az újrealizmus és az objektum-orientált filozófia (OOO) fogalmait és egymással nemritkán vitába szálló nézeteit – elnézést kérek ezért, és a szóban forgó könyvön kívül (mely bőséges idegen nyelvű szakirodalommal szolgál) az Ex Symposion folyóirat Újrealizmusok és Komplexitás-számaira irányítanám a figyelmet (99. és 102. szám, 2018 végén, illetve 2019-ben jelentek meg, mindkettőt Losoncz Márk szerkesztette). A recenzált könyvből tanult dolgokon kívül azt is fölidézem, amit Gabriel Markustól (szül. 1980) olvastam németül, valamint Maurizio Ferraristól (szül. 1956) német fordításban, és egyebeket, amikbe belekóstoltam. (Ha nem jelöltem valamely idézetet, bocsánat.) Az említetteken kívül fel szeretnék sorolni még néhány nevet, akikre figyelni érdemes: Jocelyn Benoist, Paul Boghossian, Ray Brassier, Manuel DeLanda, Quentin Meillassoux, Timothy Morton… Ügyetlen leszek, hiszen számomra újdonság ez a sokágú filozófiai mozgalom. De nem valami akadémikus dolog ez, hanem olyan szemlélet, mely diagnosztizál és felszabadít. Fölnyitja az ember szemét, rá – a valóságra, amit különösen az értelmiség téveszt szem elől. Az az érzésem, hogy egy takarítónő többet tud róla. Nem szakrecenziót írok, csak egy femme des lettres adja hírül izgatottan, hogy valami történt.

*

Örvendetes hírt jelent be az újrealista filozófia: fogódzkodjanak meg, létezik elmefüggetlen, nem-konstruált valóság! Ami nem az értelmezéseken múlik; ezekre rá se hederít. A posztmodernitás nyelvi fordulata átlökte az egész világot a szövegbe, mintha a világ léte a tudatunk függvénye volna, és nem fordítva. Az ezredforduló pántextualizmusa, ami már a „szöveg” szó hiperinflációjából is kitűnik – szöveg a test is, és a testnek is szövege van, szöveg a háború és szöveg a béke, szöveg a szexualitás és szöveg a műalkotás –, magasra emelte az emberi tudatot, mely sárkányölő Szent Györgyként likvidálta a valóságot. Maradt a tudatunk dohos labirintusa, meg a híres diszkurzusok, meg a nárcizmus. Minden mirajtunk, a mi nagybecsű nyelvünkön és annak játékain múlik, mintha mi, emberek, az állatokkal és a növényekkel együtt, nem lennénk eleve benne a világban, hanem mi állítanánk elő azt. A gőgös Übermensch eltiporta a kézzelfogható, érezhető, mélységgel rendelkező, rétegelt valót, a megszállott antirealizmusával és dezobjektiválásával kikezdte a valóságot, amit pedig belélegzünk, eszünk, iszunk, csodálunk és átkozunk, egyetlen másodpercre sem vagyunk el nélküle, benne vagyunk a fejünk búbjáig. A posztmodern korszellem a technológiailag, civilizatorikusan fejlett és egyre kevésbé humánus humán lény jelölő tevékenységére vékonyította el a világot. Pedig ha a világ a gondolatainkban létezne, akkor mi nem létezhetnénk a világ közepette, fogyasztván, sokasítván, termelvén és elpusztítván azt. Mi vagyunk belebugyolálva a világba, és nem a világ fészkel a mi agyunkban. Ha senki semmit nem észlel és nem tud, a világ akkor is él-hal és virul, rohad, velünk vagy nélkülünk. „Az ember fáj a földnek”, meglehet, s ha kiveti magából a sárkányfog-veteményt, akkor csak a „világ” szó vész majd ki a bolygóról – nem olyan nagy tragédia. Emlékezni nem fog rá senki.

Konstruktivizmusnak nevezzük azt az álláspontot, mely szerint mi, emberek alkotjuk meg a világot, még az istent/isteneket és maga magunkat is, korrelacionizmusnak pedig azt a Kanttól eredeztethető nézetet, mely szerint a valóság csakis az alanyiságunk, az elménk függvényében létezik, a világ a szubjektum teremtménye; amiről nincs fogalmunk, az tulajdonképpen nincs is. A tudat az értelemhez igazítja a dolgokat, ami ezen túl van, az nem érdekes. A valóságnak csak a számunkra való fertálya érdekes, a többit ignoráljuk. A konstruktivizmushoz paradox módon a dekonstrukció is hozzátartozik, hisz az is textusként, valamely diszkurzus termékeként kezeli és rontja-bontja, ugyancsak nyelvi gettóba zárja a valót.

Márpedig vannak megismerhető, és vannak soha meg nem ismerhető tények is. A posztfaktikus korszak a tényeket is elsodorta (Markus Gabriel a tényektől való menekülésnek – Tatsachenflucht – nevezi ezt: a tények maradtak, ahol voltak, csak mi kötöttük be a szemünket), és beletorkollottunk a post-truth Zeitalterbe, amelyben folyik is a gátlástalan tényelőállítás, és nincs mivel védekezni ellene, ha nem találjuk meg újra a valót. Ami nemcsak tárgyakból áll, hanem dolgokból is; a gondolataink és az észleleteink, az érzelmeink is tények, objektumok, realitások. Az újrealizmus és tsai nem vulgármaterialisták, a spekulatív entitásoknak, a gondolkodásbeli létezőknek, az ideáknak is objektivitást tulajdonítanak. Ámde a fogalmakon kívül is van tőlünk teljesen független valóság, mi több, a valóság legnagyobb része kívül esik a jelentéstulajdonításainkon – fogalmunk sincs róla; például amit egy állat vagy egy növény észlel a világból, vagy ami egy kővel történik, az is való. Valóság az a létezés is, amikor még nem volt ember, sőt amikor még nem volt élet a Földön. És amikor már nem lesz. A lét, a világ, a valóság túlnyomórészt elzárkózik a mi emberi felfogásunk elől, csak egy piciny töredékét észleljük és ismerhetjük meg. Nem volt-e hübrisz, emberi gőg a humán által észlelhető és fogalmakba foglalható, logikus dolgokra redukálni a valóságot? A büntetést az ökológiai válság, a közeledő katasztrófa formájában a bőrünkön érezhetjük.

A valóság létezésének állítása az újrealista filozófiákban nem monolitikus. A valóságos világot rendkívül komplexnek, rétegeltnek, sokfajtának tekinti. Nincs szuperperspektíva, ahonnét belátható volna az Egész. Az univerzális fogalmak nem rendelkeznek ontológiai érvénnyel, minden dolog egyedi és szubsztanciális, van valóságtartalma, sőt esszenciája is. Milliónyi esszencia van! A világok/valóságok létezésének állítása nem metafizikus állítás, mert nem egy egységet tételez, és azt sem állítja, hogy ezzel mindent megalapozna. „Túlságosan sok lényeg létezik minden helyzetben, amit mi összetévesztünk azzal, hogy nincs lényeg”, így Gabriel Markus. A valóság mérhetetlenül, csodálatosan és elborzasztóan gazdag, és sokkal bonyolultabb és kiterjedtebb annál, amilyennek mi, humánok elgondoljuk. Az újrealista filozófia rányitja a szemünket a világokra és arra, hogy a valóság mindig más, valahogy mindig furcsa: „önmagában önellentmondó, logikáltan, zavaros, feszültségeket, hiányokat, mélységeket, rejtett zónákat tartalmaz”. Az újrealisták és tsaik ontológiája anarchisztikus, és elmegy egészen az embertelen és élettelen valóságig, a Föld kihalásáig, a káoszig.

Különösen vonzó az irodalmár eszemnek, hogy Gabriel Markus a gondolkodást érzéknek, érzékszervnek, az észleléshez tartozónak tekinti. Már régóta hiszem, hogy az irodalom és a festészet is gondolkodás, megismerés, a valóság letapogatása. És vannak olyan opusok, amelyek (majdnem) mentesek a föntebb említett hübrisztől. A költészet, a festészet, a zene és a misztika a legfényesebb pillanataiban kibújt az antropocentrizmus bőréből, és feltárta a dolgoknak azt a visszahúzódását, rejtettségét és a kitöréseiket, amiről Graham Harman spekulál. A hiperkáosz és a vad természet, a párhuzamos világok bemutatása szintúgy a művészetek régi témája; a nagy költészet mindig is létszinteken járkált föl-alá, és a dolgok misztériumszerű másságát firtatta. A „harmonia caelestis” természetesen föltételezi a hiperkáoszt.

*

Még egyszer nekiveselkedek: az újrealizmus (der Neue Realismus) azoknak a filozófiai nézeteknek, pontosabban annak a radikális szemléleti fordulatnak a gyűjtőneve, mely néhány évre visszatekintő előzmények után a kétezertízes évektől formálódott ki a posztmodern antirealizmus és az antropocentrizmus közepette, ezek ellenében. Ez az áramlat, akárcsak néhány évvel idősebb testvére, a spekulatív realizmus (speculative realism), a posztmodern konstruktivizmussal szemben határozza meg magát: nem fogadja el, hogy mindent az elme, a nyelv állítana elő, hanem a szubjektumtól független valóság létét állítja. Ugyancsak szembefeszül a posztfaktikus (postruth), a tények létezésében kételkedő, mindent relativizáló szemléletekkel. Gabriel Markus a természettudományos naturalizmust is vitatja, vagyis a természettudományos igazságot nem tünteti ki, hanem csak az egyik „értelemmezőnek” (Sinnfeld, field of sense) tartja a többi közt. Az újrealizmus és a spekulatív realizmus az embert központi szerepbe helyező szubjektivizmussal és az episztemológiai relativizmussal konfrontálódik filozófiailag. Legfőbb tézise az, hogy az ontológia nem egyenlő az episztemológiával. Létezik az interpretációkon inneni és túli valóság: „több a valóság, mint puszta interpretáció”. Van valami, ami az (alaptalan) alapját képezi annak, hogy a szavaknak jelentésük legyen; vannak több aspektusból és perspektívából megismerhető, több értelemmezőbe helyezhető tények, amelyek függetlenek a mi meggyőződésünktől. Az értelemmezők keresztezik egymást, egymásra rakódnak és egymásra épülnek, különféle struktúrákat alkotnak. De mindig valamiről szólnak. Az újrealizmus szerint „különbséget tudunk tenni tények és fikció között, de ez a megkülönböztetés nem a valósághoz tartozó dolgok és a kitalált dolgok között van”. A különböző valóságok multiplicitása az új- és a spekulatív realizmus közös nevezője. Ismerkedvén ezzel a filozófiával, egyszeriben szót kér a rozsdás vaskapu, a hód, a Hold, a por, a szennyezett folyó és a takarítónő.

Az újrealizmus fenntartja az objektivitás jogát, elkötelezett a valóság iránt és respektálja azt. A relativizmus felelőtlenséget idéz elő, ezek a realizmusok azonban figyelni akarnak a dolgok etikai parancsaira. Szuperperspektíva és privilegizált tudásformaazonban, ahonnét minden befogható, és ami mindent átfog, az újrealisták szerint nincsen; teljesség helyett mindössze világló részletek adottak számunkra. A valóság nem uniformizálható, nincs nagy világegész, melynek részei lennénk, hanem csak non-All, nem-teljesség, kihűlő végtelenség létezik. Az ontológiai pluralizmus azt mondja, Graham Harmant parafrazálva, hogy „a valóság tűzfalak által körülvett, egymást kölcsönösen kizáró párhuzamos világok végtelen sokaságából, »elzárt szomszédságaiból« alkotódik”, egy másik filozófus szerint viszont szüntelen kommunikációban állnak egymással és velünk a világ létezői, csak mi ignoráljuk ezt.

Az újrealista szemléletben a megszűnés, a halál sem abszolút, jelentheti a dolog vagy személy átkerülését egy másmilyen értelemmezőbe („lenni nem feltétlenül annyi, mint a világegyetemhez s annak téridejéhez tartozni”). Ray Brassier a kihalást, az élet kihalását a Földön és az univerzum vesztét bizonyosságként veszi számba, és egész addig tágítja a filozófia horizontját, mikor már egyáltalán nincs horizont, s ezzel átvezet a gondolkodáson kívüli gondolkodásba. (Mondjam azt, hogy a művészetbe?)

Nincs alapja annak, hogy bármi olyan legyen és olyan maradjon, amilyen, bármi lehet, minden ok nélkül, másmilyen, és/vagy nemlétező – másodkézből fordítottam Quentin Meillassoux egy gondolatát, mely a gondolkodás határait feszegeti. Ezek a filozófiák mind ezt teszik – az olvasó néha úgy érzi, mintha a megvetemedett agyában csikorognának a nyílászárók. Egy biztos: muszáj másként gondolkodni, elgondolni az elgondolhatatlant és szakítani az antropocentrizmussal, mely az ember monopóliumának tekinti a világot, kitörni a nyelvi gettóból, a valóságra figyelni, visszaadni neki az autonómiáját és meghallgatni a dolgok üzeneteit, számba venni az ember és az emberi dolgok kihalását. Az ember ígérő állat, és nem tartotta meg az ígéretét, elprédálta a bolygót. A humanizmuskritika elsőrendű kötelességünk, ezzel még tartozik a faj magának. Szégyellhetjük magunkat. De ha nem vesszük észre a valóságot, akkor nincs probléma.

Horváth Márk – Lovász Ádám – Losoncz Márk: A valóság visszatérése. Spekulatív realizmusok és újrealizmusok a kortárs filozófiában. Forum, Újvidék, 2019.