
Radics Viktória
A fotó forrása: https://litera.hu/magazin/interju/radics-viktoria-korkerdes-2019.html
Az általános iskolát és a gimnáziumot (1978) Zomborban végzi. 1983-ban az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén szerez diplomát. Az Új Symposion állandó munkatársa. 1984 óta Magyarországon él. 1999-től 2004-ig és 2009-től a Nemzetközi Hungarológiai Központ vendégoktatója Belgrádban. 1993 és 1998 között az Átváltozások című világirodalmi folyóirat szerkesztője. Az EX Symposion szerkesztőségének tagja. Szerb, horvát, bosnyák és német nyelvből fordít. Esszéket, kritikákat, novellákat ír.
Élet, irodalom - Az eltűnt apa nyomában
Radics Viktória: Danilo Kiš - pályarajz és breviárium
E recenzió címének közhelyessége szándékos: ha Danilo Kišről beszélünk, mint azt Radics Viktória is hangsúlyozza, élet és irodalom elválaszthatatlan egymástól. Az íróról készülő, halála miatt azonban mégis befejezetlen film címe is Life & Literature lett volna, illetve Kiš egy hasonló című (ál)interjúkötet megírására is készült.
Élete, ahogy mondani szokás, kész regény – és Radics monográfiájának egyik, ha nem a legfőbb értéke az, hogy éppen ezen az úton, az élet, irodalom mentén halad: az életbe beleágyazódik az életmű, és fordítva. Olykor még az az érzésünk is támad, hogy szinte egy Danilo Kiš által írt szöveget olvasunk, hisz Kiš könyveinek hősei is folyton dokumentumok közé „keverednek". E pályarajzban pedig maga Danilo Kiš személye, életének leírása keveredik az eredeti Danilo Kiš-szövegek közé – a 450 oldalas kötet páros oldalai ugyanis breviáriumként szolgálnak: mind Kiš műveiből, interjúiból olvashatunk részleteket, mind a rá vonatkozó (szak)irodalomból, korabeli írott dokumentumokból.
Kiš 1935-ben született Szabadkán, majd Újvidékre költöztek, s a „hideg napok" után menekültek el Magyarországra, ahol aztán továbbra is félelemben élt, mivel saját bevallása szerint a többi gyerek üldözte. Apját magyar zsidóként innen hurcolják el Auschwitzba, ahol eltűnik – Kišt még Újvidéken pravoszlávnak keresztelik, ezért nem vált a holokauszt áldozatává. 1947-ben költöznek Montenegróba crnagorac édesanyjával, aki négy év múlva szintén magára hagyja (Kiš emiatt aztán soha nem is tudott Istenben hinni). Ám ahogyan a magyaroknak zsidó volt, a crnagoracoknak magyar, azaz mindenütt idegennek tekintették. Tanulmányait Belgrádban folytatta, aztán Franciaországban lektorkodott, majd visszatérve Jugoszláviába az irodalmi csatározások kellős közepén találta magát. A lehetetlen helyzetbe sodort író végül önkéntes száműzetésben élt, ám gyakran tért vissza a szerb/jugoszláv fővárosba. Azonban franciaországi önkéntes emigrációja után sem fogadta el a kelet-európai disszidens, az üldözött író, sem pedig az antikommunista értelmiségi szerepét.
„Párizs a választott otthona, de Belgrádban érzi jól magát" – így Radics Viktória, aki az életrajzra aprólékos pontossággal fűzi fel a műveket, kezdve a Manzárdtól, a Kert, hamutól a Borisz Davidovics síremlékén és az Anatómiai leckén át egészen A holtak enciklopédiájáig (magyarul műveinek java olvasható, Kišnek a magyarországi irodalomra gyakorolt hatásáról pedig aligha kell külön szólnunk, s itt most arra sincs hely, hogy a magyar kultúrát jól ismerő, a magyar verseket előszeretettel és szakavatottan fordító Kišről is beszéljünk). „Az élet és irodalom, a személy és művész zár és kulcs, kulcs és zár voltak Danilo Kišnél" – írja Radics, és ebben a szellemben dolgozza föl az író pályáját, munkásságát. Nem klasszikus irodalomtörténeti monográfiával, tudomá-nyos értekezéssel van tehát elsősorban dolgunk, annál ilyen értelemben kevesebb e kötet, és olykor túl pszichologizálónak is tűnik az értelmezési keret. Ugyanakkor Radics jó értelemben vett elfogultsága, szenvedélyessége, az író és életműve iránti feltétlen vonzalma az a többlet, aminek köszönhetően lebilincselő olvasmánnyal állunk szemben.
Danilo Kiš sok mindennel megküzdött: a provincializmussal, a nacionalizmussal, a totalitarizmussal (legyen az bármilyen is), az irodalomba beleszóló (kultúr)politikusokkal, az antiszemitizmussal, a folklorizmussal (a népivel), az immorálisnak tartott banálissal, az úgynevezett elkötelezett irodalommal. Szépirodalmi műveibe viszont már nem engedte be a közéletiséget: mint vallotta, akinek „mondanivalója" van, írjon publicisztikát, és ne a regényét terhelje vele; azaz mondja meg nyíltan, mit gondol. Kételkedett minden igazságban, de nem amolyan posztmodern módra, mert az irodalom számára az igazság, pontosabban az irodalmi igazság kutatása, ami pedig a formán múlik. Nem bízott a fantáziában sem: kezdetben a gyerekkori emlékekből merített, aztán pedig dokumentumokból. Regényeiben mindig arról írt, „amit személyesen, ahogy mondani szokták, megéltem, azaz láttam, hallottam, megkínlódtam". „A kitalációk ideje örökre kimúlt", vallotta, s „a tanúságtétel a legjobb dokumentum" – és ahogyan Radics megállapítja, Kiš maga „az elpusztult tanúról való tanúskodásban lelte fel a maga emberileg és íróilag egyedül lehetséges útját", továbbá „a halállal szembeszegülő forma megképzésének feladata maradt elfogadható" végül a számára, miután 1986-ban megtudta, hogy tüdőrákos.
Elutasította a zsidó író megnevezést, ahogyan ellenzett mindennemű kisebbségi irodalmat, miképpen a nemzeti irodalom hangsúlyosan definiált fogalmát is. A holokausztot és az antiszemitizmust sohasem közvetlenül tematizálta műveiben – noha épp az írás révén végezte el a gyászmunkát. Hazájának az irodalmat tekintette, s ilyen értelemben kell arra gondolni, amikor az utolsó jugoszláv írónak vallotta magát (s nem jugoszlávnak!). Az írás számára az identitás keresése volt. Néprajzi ritkaság, vérkeverék, s hogy nem is szerbhorvát író, hanem montenegrói, illetve jugoszláv, ami már nincs is – mondta magáról halálának évében, 1989-ben.
S nem árt röviden kitérni arra sem, hogy Kertész Imre Nobel-díja kapcsán sok név és téma fölmerült, csak épp Danilo Kiš nevét nemigen hallottuk. Márpedig úgy tűnik, hogy Kertész mellett éppen Danilo Kiš volt az, aki szintén meg tudta konstruálni azt a po-étikai szituációt, melyben hitelesen fel tudta dolgozni „az aljasság világtörténetét". Lágerológus volt, a megsemmisítő- és munkatáborokat korunk szimbólumának tekintette. Az eltűnt apa nyomában címen emlegette, írta meg három első regényét (illetve szerinte a 20. század regényének e címet kellene viselnie), de voltaképpen egész életműve lágerológia, akárcsak Kertészé. Már 24-25 évesen a feledés bűne és a feledés joga hadakozik benne, de az emlékezés mellett dönt, és kíméletlenül viszi végig ezt egész életművében. Módszerének lényeges eleme pedig – főleg az első művek után – szintúgy az (ön)irónia volt, akárcsak Kertészé. Második generációsként küzdött meg azzal a problematikával, amivel Kertész túlélőként, de ez a különbség a két opus összevetésében nem sokat nyom a latban, mert mindkettő kivételes a maga nemében. Ezért volna jó, ha Kertész mellett, nyomán újra felfigyelnénk Kišre, mert Danilo Kiš életműve is ugyanúgy kiemelkedő, még ha ma nem is hivatkoznak rá annyit, mint egy-két évtizeddel korábban. Arról nem is beszélve, hogy sorsuk, gondolkodásmódjuk közt mennyi a hasonlóság.
Végül és utolsósorban mondjuk el azt, hogy a kötetből nagyon hiányzik egy tartalomjegyzék és az idézett szövegek javának esetében a pontos bibliográfiai adatok. Mindezt azonban nem a szerző, hanem a szerkesztő rovására kellene írnunk – már ha a kötetnek lett volna szerkesztője. E hibák tehát inkább a magyarországi könyvkiadásról szolgáltatnak beszédes adalékot, tudniillik, hogy még és már szerkesztőre sem telik.
Radics Viktória – Interjú
Radics Viktória (51) zombori születésű költő, esszéíró, műfordító, kritikus és újságíró. Újvidéken részt vett az Új Symposion irodalmi-művészeti lap szerkesztésében. Fiatal bölcsészként, 1984-ben települt át Vajdaságból Magyarországra. Olvasóink közül sokan, és magam is, kevesebb, mint egy évtizeddel később, a kilencvenes évek elején szöktünk jöttünk át az anyaországba, a közismert katonai-politikai okokból. Bízom benne, hogy nem én vagyok az egyedüli, akit érdekel, hogyan élte meg egy – hozzánk képest – „korai fecske” az áttelepülést, illetve fiatal felnőttként egy kicsit(?) más közegbe csöppenve egy új élet kezdetét.
Serbia Insajd: Vajon az évszázadok óta szerb Athénként is emlegetett Újvidék a hetvenes években, az Új Symposion folyóirat fénykorában egyben az egyetemes magyar művészeti élet fellegvárának is számított, vagy csak a megszépítő messzeség varázsolja értékesebbé a korabeli fiatal, progresszív vajdasági magyar nemzetiségű művészek polgárpukkasztó blöffjét? Ön szerint volt-e valaha Újvidék egyben magyar Athén is?
Radics Viktória: Én falra mászok az ilyen nacionális meghatározásoktól. Újvidék azonban akkortájt – én a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején éltem ott – valóban otthont adott a magyar kultúrának is, az avantgárdnak is, az olyan bitangoknak is, mint amilyenek mi, a sympósok voltunk. „Athénről” azonban szó sincs, a miénk ellenkultúra volt, jórészt anarchista szellemű, nonkonformista és intézményellenes. Hogy mégis életben maradhatott egy darabig, ahhoz azonban financiális lehetőségekre és infrastruktúrára is szükség volt. Amikor ezeket megvonták tőlünk, természetszerűleg nem tudtunk fönnmaradni, mert kenyér nélkül, nyomda nélkül nem létezhettünk. Amíg ott éltünk, addig főként magyarul beszéltünk, de nem csak magyarul olvastunk, és a jugoszláv, ezen keresztül a nyugati szellemi hatások jelentősebbek voltak, mint a magyarországiak. Nem beszélhetek a kollégáim nevében, de én sohasem gondolkodtam „népben és nemzetben”. Az idősebb nemzedékből akikkel jóban voltunk, Tolnai, Végel, Thomka is ezt az internacionális szemléletet közvetítették. Hogy magyarul történt mindez, magyarok közt, az természetes volt, nem kellett ezt semmiféle eszmékkel aládúcolni. Miként az is magától értetődő volt, hogy szerbül is beszéltünk és olvastunk, akárcsak más nyelveken. Annak, amit csináltunk, a határon túli – azaz a magyarországi – magyarok számára is volt jelentősége, az itteni ellenzékiek akkor informálisan figyeltek ránk. És mi is az akkori ellenzékre figyeltünk, nem pedig a „hivatalos” irodalomra. Ebből a szempontból a magyar-magyar szellemi és irodalmi kapcsolatok fontosak voltak, és a pestiek örömmel jöttek le Újvidékre.
Serbia Insajd: 1984 orwelli évében még cseppet sem látszott a kelet-európai szocialista rendszerek közeli összeomlása. Ön egy, már akkor is recsegő-ropogó, a szuperinflációból a hiperinfláció felé züllő gazdaságú, a koszovói albánság szecessziós törekvései révén a szövetségi állam atomjaira hullásának előszelétől megcsapott, ám a Vasfüggöny mögött sínylődő Magyar Népköztársaságnál mégiscsak szabadabb, egyben szabadosabb országból, Jugoszláviából költözött „föl” az anyaországba. Nem érezte úgy, hogy fölcserélte a szart a fosra?
Radics Viktória: Folytatván az előző eszmefuttatást: nekünk is, nekem is Budapest felé húzott a szívem; Budapest, pont az „anyakultúra” vonzása miatt, egy kicsit legendás színben tűnt föl előttem, meg aztán, Zombor és Újvidék után mégiscsak egy nagyváros volt. Kizárólag ellenzéki értelmiségiekkel barátkoztam akkor is, amikor átjöttem, akik közt nem kellett azt a bizonyos „szabadosságot” föladni. Ha nem lettem volna irodalmár, aki nagyon szorosan kötődik az anyanyelvéhez, bizonyára továbbálltam volna. Ez az irodalmi szerelem azonban erősebb volt, mint a társadalmi valóság taszítása. És hát ez volt a szakmám, hiszen a magyar tanszéken diplomáztam, mit kezdhettem volna ezzel a tudással Nyugaton? Azokban az években olyan emberekkel voltam kapcsolatban, mint Balassa Péter, Pályi András, és olyanokkal beszélgethettem, mint Esterházy, Nádas, Mészöly… Ez a szellemi aura itt tartott. Hah, a könyvek… (Akkor még nem volt internet!) Bevallom azonban, hogy megbántam. Tovább kellett volna menni!
Serbia Insajd: Áttelepülését követően okozott-e nehézséget a beilleszkedésében a vajdasági és a magyarországi mentalitásbéli különbség?
Radics Viktória: Nem, averziót nem, inkább érdeklődést váltott ki, hogy vajdasági vagyok. A konkrétumok tekintetében azonban igen, hiszen természetesen sokkal kevesebb kapcsolattal rendelkeztem, és például állandó munkahelyet nem is kínált fel soha senki, és nekem sem volt kihez fordulnom. Rokonok, gyerekkori barátok, ugye, itt nem voltak. Egyszóval nem egykönnyen boldogultam. A mentalitás különbségét nem szeretném elmosni — ez volt és van, hál’ istennek, hiszen az a szép, ha a magyar nem gleichschaltolt.
Serbia Insajd: Életének több mint felét immár magyarországi lakosként éli. Mennyire erősek a gyökerek? Ha százalékban kellene identitását meghatározni, akkor az alábbiak közül, most 2011-ben hány százalékban vallaná magát vajdasági magyarnak? Alkotó értelmiségi: (x%), nő: (x%), magyar: (x%), egyéb: (x%); és most jön, ami igazán érdekel: Radics Viktória egyéniségét, önbevallásos alapon hány százalékban teszi ki vajdasági magyarsága?
Radics Viktória: Ha-ha, vicces ez az identitás-beosztás, de nem egészen értem, hogy a 100-at kellene ezekre felosztani, vagy inkább így: az értelmiségi mivolt alighanem eléggé betölt, ha nem is mindig vagyok kreatív, hanem passzív, mondhatni 99%. Női mivoltom, az (he-he) nem valami kiteljesedett, mondjuk 70%. Magyarságom? 70%, mert sokat olvasok délszláv és idegen nyelveken, és ha lehet, beszélek is. Egyéb? Nagyon sok minden érdekel a politikától a költészetig és a vallásig, ez, mint a saját farkát harapó kígyó, visszatekeredik oda az értelmiségi mivoltba, magyarul és más nyelveken. Mennyiben vagyok vajmagy? Mondjuk: 50%. A további „részeim” balkániak, kozmopoliták, misztikusak, némák. Ez utóbbi is elég vaskos. De a vajdasági és a balkáni meg a kozmopolita közt nincs ellentét, átmenet van. A „némában” pedig ott az elemi, ami visszaránt a gyerekkoromba, haza. Még a lányomat is, Fogarassy Fannyt, aki Budapesten született, de vajdasági magyarnak tartja magát.
Serbia Insajd: Mint vajdasági (származású) magyar, mire a legbüszkébb a vajdasági magyarsága apropóján és mit tart a legkínosabbnak? Másképp fogalmazva: mitől cool vajmagyarnak lenni és miért gáz?
Radics Viktória: Egyfajta szabadságra/közvetlenségre, plebejus szellemiségre szavaznék mint „büszkeségi faktorra”, noha nem szeretem ezt a valamire büszke lenni kifejezést. A vajmagy nyelvünk is szaftos, hangzatos, nem vesztegettem el. Az is +, hogy kétnyelvű vagyok, ismerem a Balkánt, nyitott vagyok feléje, csípem a balkáni mentalitást, odi et amo. A provincializmus az, amiből elegem lett a Vajdaságban, és ez bizony gáz. Ma is bőven terem. Ebbe tartozik bele az újsütetű magyarkodás is. Vásári jelenség. És meg is vásárolható.
Serbia Insajd: Akár emberileg, akár mint művészt, akár egyéb teljesítményük alapján kiket tart a legértékesebb vajdasági magyaroknak?
Radics Viktória: Tolnai Ottó mint abszolút művész megírta/megalkotta az egész Vajdaságot magyarostul. Végel László az örök pionír-frissességével nem lankad kritikusan gondolkodni. Losoncz Alpárt mint filozófust nagyra becsülöm. Annak is örülök, amit Lajkó Félix a zenében, Nagy József a táncszínházban, Urbán a szabadkai színházban csinál. Balázs Attilában örökmécses a vajmagy szellemiség. Bozsikban szikrát hány. A fiatalabbak közül Szerbhorváth Gyurihoz ragaszkodom. És hát Sziveri János, az áldozat; nem feledem. Tavaly halt meg a legjobb barátnőm, Sarnyai Ági, aki ízig-vérig vajdasági magyar volt, kanizsai; a beszéde, a taglejtései, az egész kis lelke. Nap mint nap visszajárok hozzá.
Serbia Insajd: Olvasóink nevében is köszönöm szépen az interjút.
Körkérdés 2021 – Radics Viktória válaszol
A 2021 végén, a hagyományoknak megfelelően, a Litera jeles kritikusokat kérdezett a legfontosabb könyvekről; fordításokról, induló szerzőkről, érett művekről. Az irodalom emlékezetes eseményeiről. – Radics Viktória válaszait olvashatják.
Műfajtól függetlenül mi jelentette az Ön számára a 2021-es év legkatartikusabb olvasmányélményét, és miért?
Keresztury Tibor könyve, a Hűlt helyem az irgalmatlansága okán megrázott, pedig én a kyrie eleisonnal kelek és fekszem. A katarzis rendszerint máshonnét jön, mint amiben az ember otthonos, az idegenszerűvel érkezik. Amit a cím ígér, azt a hihetetlenséget és képtelenséget Kereszturynak végül sikerül megjelenítenie. Az egyes szám első személy mindig az olvasó.
E pillanatban is fogva tart egy régi könyv, Georges Dubytól a Katedrálisok kora – az ilyenfajta történetírás, ami képes a megérzékítésre (de nem történelmi regény és nem „ismeretterjesztés”), amiben van művészeti indíttatás, nekem a „leg”. Talán esszéműfajnak nevezhető ez. Kísérőm volt ebben az évben Jordi Savall és társai régizenéje és a költészet, amit énekelnek (Lachrimae Caravaggio), valamint Marco Beasley nápolyi tenor, aki ugyancsak a régizenét kutatja és régi olasz költészetet énekel; az általa énekelt Allelujához foghatót még sose hallottam; az Alleluja 38.32-kor kezdődik). Mi tagadás, visszás lettem: vissza a természetbe, vissza a középkorba, és sok mindent visszacsinálnék.
Mely prózai mű (novellagyűjtemény, regény), verseskötet, dráma-, illetve esszé- és/vagy tanulmánykötet volt Ön szerint a legkiemelkedőbb?
Danyi Zoltán: A rózsákról – mert a mindenféle stílusban tündöklő „rózsáról” leszedte az irodalmi, művészeti celofánokat és megírta az idézőjel nélküli, valódi rózsákat meg a világi misztikus rózsát is, és mert a félnótás elbeszélő, aki lassan úgyszólván beavatott szerzetessé érik, rendkívüli módon megtestesül – például bennem mint olvasóban, amint beavatódom az ő titkaiba és megértetem magam vele – ha sikerül. Nem tudom, a mű nálam munkában van épp, de már ott tartok, hogy az első pontban is említhetném. Sajátos melankolikus tónusát és ritmusát a minimalista zenéhez hasonlítom, de most például Schola Gregoriana Pragensis Rosa mystica című zenéjét hallgatom mellé.
Lanczkor Gábor: Sarjerdő. Ebben a lírai temetőjáró könyvben, a témában és a műfajban (mondjuk: prózaversek, de ez nem pontos megjelölés, bajban vagyok a műfajokkal) otthon érzem magam, meditatív mű (mint az előbb említett regény második fele is), amelyhez visszajárok (ahogy a Danyiéban is visszalapozok). Kitűnő hasonlatok, én Edvard Grieg Lírai darabok című tízkötetes kompozíciójához hasonlítom, de sokféleképpen olvasható, akár országjárásként is. Számomra ez is nagyon gondolatébresztő könyv – nos, ez a műfaja: nyomtatott könyv sírkövekkel, bolyongani lehet a sorok közt.
Lángh Júlia: Afrikai olvasókönyv (kézirat). Az ő könyveit újraolvasom, a legelevenebben író nő, hihetetlenül közvetlen tud lenni írásban, él a szövege.
Kiss Noémi Balatonja is ilyen eleven.
Tamás Gáspár Miklós esszéi, tanulmányai és publicisztikái, főleg a magyar nyelven írtak engem pont a nyelvük miatt érdekelnek, élvezem azt, ahogy fogalmaz. Világos beszéd sötét dolgokról, clarité – ez számomra a „szellemesség”. A közelmúlttal való szembenézési képessége is bámulatos, nekem ő írja a Gegenwartsgeschichtét.
Mit tart az év legjobb fordításban megjelent könyvének (a fordító megnevezésével)?
Hazabeszélek. Az, amit én fordítottam szerbből, Đorđe Lebović: Semper idem, Forum, Újvidék. Annyira kirajzolódik belőle az út, ami Auschwitzhoz vezetett. Az Auschwitzba vezető utat már nem írta meg, mert munka közben, 2004-ben meghalt a szerb-magyar-zsidó szerző, és a memoárja befejezetlen maradt. Ezt a művet is megemlíthettem volna az első pontban, hozzáfűzvén, hogy az utószó megírásához és egyéb okokból is sokat kutakodtam a Yad Vashem online archívumában. Szinte örökké ismétlődő, szaggatott megrázkódtatás, amikor az ember ezredszerre is szembesül az emberek eltűnésének evvel a formájával.
Ön számára ki az év felfedezettje?
Papp Katalin és Kormányos Ákos fiatal vajdasági költők, meg a nem annyira fiatal Szögi Csaba, amikor originális pszichedelikus prózát ír. (Vajon próza-e az? Zenei New Age-fantasia.) Magyarországról (onnan-e?) Vonnák Diána novellista.
Mit tart az év legizgalmasabb folyóirat-, heti- és napilap-, illetve online publikációjának?
Marno János versei különböző helyeken, pl. ez: – hogyhogy nincsenek még kötetbe gyűjtve?
Dirk Moses: Der Katechismus der Deutschen
A Geschichte der Gegenwart egy kitűnő svájci portál.
Horváth Márk—Lovász Ádám: Az emberi végesség tudatosítása: sötét pedagógia az antropocénben, a poszthumanitás jegyében
Uők: A sötét ökológia esztétikája, ezt már nem tudom, honnét szedtem le. A szerzőpáros lankadatlan munkáját igyekszem követni.
Losoncz Márk: Jugoszlávia gyötrelmes agóniája
Az Autonómia a legjobb vajdasági magyar politikai portál (és még a Szabad Magyar Szó).
Pejin Attila: Akik nem engedtek a 48’-ból: bevezetés vajdasági magyar zsidóság történetébe
A Qubit „tudományos hírszolgáltatót” érdeklődve követem, szerény véleményem szerint igen jó.
A Partizán, ahol irodalomról is van szó (meg mindenről) remek média (vagy minek nevezzem? ellenállási forma?), gratulálok Gulyás Mártonnak.
Az 1749 világirodalmi portál erős, hiánypótló (bár a hiány óriási), világirodalmat úgy átlagban többet olvasunk végül is, mint magyart, nemde?
A Mérce a társadalomtudományi, filozófiai esszékkel, tanulmányokkal, fordításokkal, legjobb publicisztikákkal.
Ön melyik írást tartja a Literán 2021 legjobb megjelenésének?
A Literán sok jó anyag van, nem győzöm olvasni, többek között ezt mentettem el:
Borbély András kritikája TGM könyvéről.
(Borbély Andrást is szeretem olvasni, ha megtalálom valahol a neten.)
Mi volt Ön szerint 2021 legjobb irodalmi rendezvénye?
Az online konferenciák és előadások igen hasznosak. Kiemelném Selyem Zsuzsa előadását.
A MÜPA online koncertjei élő adásban számomra itt Zentán gyógyerejűek. Egyáltalán a pandémia hozadéka a sok-sok online irodalmi beszélgetés meg az élő közvetítések.
A zentai zEtna (Beszédes István a gazdája) irodalmi rendezvénye jó hangulatú volt, örömzene. A műfordító tábor, amit Orovec Krisztináék szerveznek a kishegyesi Kátai-tanyán, úgyszintén.
A járvány második évében milyen mozgások, átrendeződések határozták meg az irodalmi közéletet? Mit sorol a kedvező és mit – a megítélése szerint – kedvezőtlen változások közé?
Egyáltalán nincs kedvem most, december 23-án politikailag konfrontálódni bárkivel, bármivel. Márpedig az „irodalmi közélet” itt, a mi régiónkban politikailag erősen inzultált. Megfertőződött, hogy a járványra vonatkozó kérdést se kerüljem meg. Ezért az irodalmi magánéletbe vonultam vissza, az isten háta mögé. Nem könnyű, hogy a kedvenc versem refrénjével és szerzőjére, Tolnai Ottóra gondolva fejezzem be ezt az elmélkedést, visszaemlékezést.
Körkérdés 2022 – Radics Viktória válaszol
Ide, Zentára, ahol lakom, kevés könyv jut el (jótét lelkeknek köszönhetőn), rendelni sem lehet a magas vám miatt, ezért nincs rálátásom a termelésre; mostani válogatásom esetleges. – Idei körkérdésünkre negyedikként Radics Viktória válaszait olvashatják.
Megtisztelő a felkérés, de én már nem vagyok irodalomkritikus. (A magyarázat nem ide tartozik.) Olvasni olvasok természetesen, mint mindig; többet olvastam életemben, mint éltem, és tenni is fogom még elmélyültebben, ragaszkodóbban. A kortárs magyar irodalom különösen érdekel, hiszen mi valamennyien élettársak vagyunk ebben a sajnálatos módon tönkretett országban–régióban, és izgat, hogy a többiek, a mieink hogyan sínylik-élik meg és fogalmazzák meg nehezen minősíthető itt-és-most létünket. Ide, Zentára, ahol lakom, kevés könyv jut el (jótét lelkeknek köszönhetőn), rendelni sem lehet a magas vám miatt, ezért nincs rálátásom a termelésre; mostani válogatásom esetleges.
Műfajtól függetlenül mi jelentette az Ön számára a 2022-es év legkatartikusabb olvasmányélményét, és miért?
Kiszagoltam és megszereztem Visky András Kitelepítés című regényét, ami számomra az év legfontosabb olvasmánya, és még sokat fogok gondolkodni róla. A tények miatt is, amelyeket megír, meg a forma, a feldolgozásmód, a stílus, az emberi attitűd miatt. Mindjárt utánajártam Visky András verseinek is, és a „nevezd csak szeretetnek” című kötetében van egy vers (Végre), amely döntő hatással volt-van a lelkületemre. Szóval Visky András lírája pont most születik meg számomra, karácsonyra.
Mely prózai mű (novellagyűjtemény, regény), verseskötet, dráma-, illetve esszé- és/vagy tanulmánykötet volt Ön szerint a legkiemelkedőbb?
Szeretettel olvasom Garaczi László új regényét, a Weszteget, ebben aztán tényleg megvan ez a bizonyos „kortársiasság”, „élettársiasság” a halálközeliségben; jó könyv. Ugyancsak szeretettel olvasom Fenyvesi Ottó útirajzát: Mély vizek, magas hegyek. Az ő új verseskötete, a Paloznak overdrive is „neked írom a dalt” számomra. Tamás Dénes versei, esszéi és prózája, ha elibém kerül valami, kísérőm itt a senkiföldjén, az ún. természethez való viszonya segít megérteni a saját ilyetén kapcsolatomat. Kiss Noémi Karácsony a Dunán című novelláskötetét karácsonykor, de a Tisza közelében fogom elolvasni. Ő lesz most az én írónőm.
Mit tart az év legjobb fordításban megjelent könyvének (a fordító megnevezésével)?
A külföldiek közül Karl Ove Knausgård-t emelem ki, műveiben az ún. banalitások nem-banalitását és a keresetlenséget kedvelem, legújabb regényét is elolvastam németül (Der Morgenstern), és az is nagyon tetszik. Knausgård-t falni lehet, különösen Patat Bence fordításában. Apropó, Nádas Rémtörténeteit is fölfaltam, jó lesz majd lassabban olvasni, ha visszakapom, mert kölcsönadtam. A magyar falusi nyelv értékeit és gazdagságát rajzolta körül számomra, és imádom a kapálási részeket, a végén a kutakodó könyvlapozgatás pedig örök képpé változott át a képzeletemben, fönt van a falon.
Az év végén pedig visszatérek Rilke leveleihez, és ismételten meg szeretném köszönni Báthori Csaba hatalmas fordítói munkáját. Andrei Pleşu Jézus példázatai című esszékönyve is évvégi olvasmány, Visky S. Béla fordításában. A régiek meg az újak, a klasszikusok és a frissek, az eredetiek és a fordítások nálam szerencsésen találkoznak. Ezzel a szerencsecsillaggal teszek most pontot szubjektív számadásom végére; az se baj, ha vágyálom. Knausgård-tól tanultam egyet s mást a hajnalcsillagról.
Ön számára ki az év felfedezettje?
A falusi, vajdasági nyelv minőségei bontakoztak ki a Rokon Ilonka evangéliuma című képeskönyvben (szerzője, grafikusa Vass Szabolcs, a Forum Kiadót dicséri a kivitelezés), s ez volt a legvidámabb (nézegetni és ízlelgetni való) olvasmányom az idén. És nincs is vége, mert újabb meg újabb lapok jönnek hozzá. Felfedezés!
Megemlítenék még egy frissen megjelent szakkönyvet David Abramtól Az érzékek igézetét (alcím: Észlelés és nyelv a több mint emberi világban), amit Kepes János fordított kiválóan. Szerbül olvasom Manfred Mittermayer Thomas Bernhard-biográfiáját, s vele együtt németül ismét sok Bernhardot. Alighanem tényleg ő a legnagyobb kortárs író a huszadikból. Felfedeztem Kätlin Kaldmaa észt írónőt is, gyönyörű óceánleírást olvastam tőle (Izlandon nincsenek lepkék, Segesdi Móni fordítása).
Hazai felfedezettem pedig Szögi Csaba zentai író, költő, akinek a Kismadár a csontketrecben című regénye, mely a zentai zEtna kiadónál jelent meg, ami egy lirico-eroticus bohém pikareszk, az év legmeglepőbb olvasmánya számomra; a férfi libidó vagy élan vital hullámzásairól, nap- és holdfogyatkozásairól, drámai dinamikájáról még senki sem írt ilyen leplezetlenül, egyúttal stilisztikai polimorfizmussal, finoman – mert erről a témáról nem lehet közvetlenül és nyersen beszélni, roppant stilisztikai képességek szükségesek hozzá. Szögi Csabának máris figyelemre méltón koherens életműve van, majd lassan meg fogom ismerni remélhetőleg. (A zentai zEtna kiadóra fel szeretném hívni a figyelmet, Beszédes István nagy munkája van benne.)
Mit tart az év legizgalmasabb folyóirat-, heti- és napilap-, illetve online publikációjának?
Az interneten sajnos vagy nem sajnos sok mindent elolvastam, emlékezetes szöveg Losoncz Márk írása. Neki a napokban jelenik meg az újvidéki Forumnál egy új könyve Összefüggő viszonyok, teremtő kapcsolatok címmel, amit izgatottan várok, mert Losoncz Márk filozófiája módfelett érdekel. Nádastól a Szépírás mint hivatás a szigorúan őrzött digitális szövegem és kötelező olvasmányom.
Ön melyik írást tartja a Literán 2022 legjobb megjelenésének?
A litera portált az internetes olvasástól való berzenkedésem ellenére nézegetem, szemmel tartom és jónak tartom. Ma, amikor olyan nehéz tájékozódni, a litera megbízható. Az ÉS sajnos nyomtatott formában nem jut el a határon túlra. A Vigiliát, a Jelenkort próbálom beszerezni, de csak néha sikerül.