Egyetlen tudatunk szaggatása
Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető, 2021.
A rendszeralkotó tudat burleszkje ez; a tények, tárgyak, dolgok rendszerezése, számlálása, adminisztrálása vezet el a babonákhoz és megrögzöttségekhez. A modern tudat paródiája születik meg akarva-akaratlanul a fickó zakkant tudatának bemutatásával. – Radics Viktória kritikáját olvashatják Danyi Zoltán A rózsákról című regényéről.
Megértjük-e valaha, amit gondolunk?
J. G. Jung
I.
Egyetlen tudatunk foglyai vagyunk életfogytiglan. Az élet nagy experimentuma, hogy ezt a tudatot fölnyissuk, föltépjük, hogy kinyíljon, hogy ne befelé pöndörödjön, ne csak saját magunkkal legyünk elfoglalva; hogy rálássunk valakire, valamire, vagy akár a végtelenre.
Danyi Zoltán regényének kockázata, hogy az egyes szám első személyű énelbeszélés bennreked ebben az egy tudatban, és így a mű fülledtté, netán érdektelenné válik. Az író vállalta ezt a kockázatot azzal, hogy regényének témájává éppenséggel az említett bennrekedést és az éntudatzárkából való szabadulást tette meg. Egy lassú fordulatot írt meg, ami felnyílást hozott a szubjektum számára – más szavakkal: a neurózis gyógyulását.
Az átváltozás regényét maga a főhős, az elbeszélő írja – saját magát írja a regény. Mintha akkor íródna, amikor olvassuk: az életalakítás prezenciává, történéssé válik, szem- és fültanúi lehetünk egy világraszóló eseménynek: annak, ahogy egy senki találkozik az univerzummal. És amint ez az átfordulás megtörténik, azáltal válik az egy szem tudat egyetemessé.
Ahogy a hallgatott zene jelenidejű, úgy lép be a jelenünkbe a regény. A szöveg ütemével, ritmusával, minimalista zenéjével éri el az író ezt a különleges hatást. Melankolikus, repetitív, az inkább csendes, semmint háborgó tenger hullámainak verdesését idéző monoton szövegzene ez, egyenletesen szól egyetlen hangon, az elbeszélőén, aki vajdasági magyarul beszél és beszél. A már semmit sem akaró emlékezés hullámverése, mosása, moraja hallatszik, és a szöveg úgy van kiképezve, hogy hallani ezt a mormolást, csapdosást, sistergést. Mintha mi is ott állnánk az Északi-tenger partján, ahol a regény befejeződik – pontosítok: ennek a regénynek érdekes módon több vége van, mintha mindegyik „vég” után egy gondolatjel következne, majd egy újabb nekirugaszkodás a befejezéshez –, de én ezt választottam. A guggolós képet, amikor arcunk egy pillanatra tükröződik a homokra felkúszó vízben, mely körbeöleli cipőnket, és máris eltűnik, amikor a hullám visszavonul.
A főhős, a visszatekintő elbeszélő Zentán él és tizenegy betűből áll a neve, de nem azonos a szerzővel, mivel ez az alak, aki saját magát írja, szavakból jól ki van gyúrva, tehát esztétikailag megképzett, plasztikus figura, akit a regény folyamán olyan alaposan megismerünk, ahogy soha senkit nem fogunk megismerni az életben – magunkat sem. Belelátunk abba, hogy miket, olykor milyen hülyeségeket gondol és miket érez, még azt is látjuk, hogy hogyan ápolgatja a farkát és hogy hugyozik.
A regény első felében ennek az egy szem főhősnek, saját maga elbeszélőjének az obszessziója a saját farka – ami majdhogynem mulatságos, azonban érthető, hiszen ez a farok orvosi kezelésre és műtétekre szorul, a fiatalembernek komoly problémái vannak vele; a kasztrációs szorongás ezúttal teljes mértékben argumentált. Ezeket a dolgokat, ahogy egy férfi a faszával bajlódik és bíbelődik, fájlalja és félti, fogdossa és kiveszi, beteszi, bizony még soha senki sem írta meg ilyen leplezetlenül. Az olvasás előrehaladtával az olvasó kézenfekvőnek érzi, hogy nekünk most ezzel kell foglalkoznunk. Ez van, és muszáj orvosolni – ezek a férfititkok így még sose tárultak föl előttem, bár azt mindig sejtettem, hogy nekik se megy szorongás nélkül. Hosszú idő után szerencsére meggyógyulunk, különben sose készült volna el ez a regény.
A srác becsavarodottnak tűnik, amolyan félnótásnak, de a dolgainak van logikája, van benne rendszer. Félti az egyetlen, a pótolhatatlan farkát, értjük, látjuk, hogy mi történik vele, tényleg nagyon beteg az a fasz, vírus támadta meg, vagy tumor vagy valami, gyulladt, sebes, sőt még ki is lukad etc., ezeket a tüneteket az elbeszélő nagyon részletesen és színesen és repetitíven ábrázolja. Egy női olvasónak különösen érdekes szembesülni azzal, hogy egy férfinek milyen komplikációkat okozhat a farka. Nekünk, nőknek rég levágták, nincs ilyen gondunk. A férfinál viszont, ahogy Nádas írta valahol, kívül fityeg a nemi szerv, „e saját kiterjedését és feszültségét élvező [esetünkben fájlaló], üreges húsdarab”, aminek igazából belül kellene lennie. A Danyi neurotikus hősének phallocentrizmusa a regény első felében a Nádasnál alaposan kidolgozott, problematizált és kritizált, minden oldalról, több nézőpontból számba vett phallocentrizmus és phallogocentrizmus burleszk, realisztikus, népies változata. Egy beteg fasz nyíltan és együgyűen elmesélt medicinális kálváriája, amit nem lehet mosolytalanul olvasni.
Eközben a tudat (és az erkölcs) csak-csak erőlködik, hogy valami rendszert teremtsen ebben a centrálisan megbetegedett, magjában fenyegetett, rémült életben. Egy kényszerneurózis kórlefolyását és tüneteit is részletesen ábrázolja a szerző, feltárja a tudatműködés megbetegedését, ábrázolja a tudat szerencsétlenségét, mikor megszorításokat, szabályokat, törvényeket, utasításokat talál ki magának (egymagának) azért, hogy aládúcolja a házat, megakadályozza az összeomlást, elejét vegye a fenyegető nagy bajnak. A „nagy baj”, a „bajok” fenyegető jelenlétét, ezt az állandó fenyegetettségérzetet nekem legalábbis nem kell magyarázni. Vajon mindannyian neurotikusok vagyunk, akik ennek árnyékában élünk?
Az elbeszélésnek a neurózis-szála is finom humorral van megszórva, a hintés beleolvad magába az ábrázolásba, nem poénok és élcek vannak itt, hanem léthumor. Maga a logikusságra törekvő, rendszeralkotó elme kerül ironikus megvilágításba. Ez ebben a regényben egy együgyű elme, aki a szabályokat kitalálja magának, értelmetlenül számol és hibbant rítusokat vezet be az életébe, csakhogy a nagy elmék komplikált eljárásai és szisztémái is erről a tőről fakadnak. A rendszeralkotó tudat burleszkje ez; a tények, tárgyak, dolgok rendszerezése, számlálása, adminisztrálása vezet el a babonákhoz és megrögzöttségekhez. A modern tudat paródiája születik meg akarva-akaratlanul a fickó zakkant tudatának bemutatásával.
A fickó, legalábbis visszatekintve, betegségtudatos: tudja, hogy a szabályok „a fejében” vannak, és azt is tudja utólag, hogy abszurd szabályokat és következtetéseket alkotott a fejében, ráadásul mazochista volt. Sose volt annyira bolond, hogy ne tudta volna. A neurotikus tud dolgokat, és szenved attól, hogy semmi sincs rendben. A neurózis ideg- és tudatállapotát Danyi szerintem halálpontosan leírja; egy olyan alapneurózisét, amitől ebben a mi beteg, háborúk-marta, szegény régiónkban senki sem mentes, és ajándék az olvasónak, ha most mosolyogni képes saját magán. Nem véletlen, hogy a pszichés gyógyulás majd Nyugat-Európában, éppen Brüsszelben indul el. Azonnal megváltozik a szöveglevegő, amint a barátunk kiteszi a lábát innét.
Ha a világnak a szaporodás, a sokasodás és a multiplikáció (a „fenntartható fejlődés”) a vezérelve, akkor a kényszeres számolás ezt kergeti, ezenkívül a kényszercselekvés, mint ismeretes, az elfojtás bevált eszköze. A regény pszichoanalitikus logikával is elemezhető lenne, ám mi ezúttal irodalmi élménnyel megajándékozva vehetjük szemügyre kórságainkat. Nem állítom, hogy hiszek az irodalom terápiás hatásában, de megengedem, hogy ez a mű segíthet egy lépést tenni az egész-ség felé. Ámbár az irodalmi élmény céltalan: csak úgy van, az érzéki ébredés kedvéért.
Fickónk a sok baja ellenére képes a szerelemre meg a dugásra, és a vágyai szintjén van „felesége” – érdekes, hogy ebbe a banális, számára azonban valahogy mégiscsak szent szóba mennyi vágyálmot sűrít bele –, de félreértések történnek közte meg a nője közt, és nem tud, nem akar dönteni a családalapítás mellett, nem tudja eldönteni, hogy mi is ez a kapcsolata: „ebben a viszonyban, ebben a nem tudom miben éppen akkora szerep jutott a vonzásnak, mint amekkora a taszításnak, és néha a vonzás is taszított, máskor meg a taszítás is vonzott, és nem tudtam, hogy mi lehet ez, nem tudtam, hogy mit kellene tennem, nem tudtam, hogy feleségül vegyem vagy ne vegyem feleségül a feleségemet.” (64) Danyi az ambivalenciák költője. A regényben nagyon szép, egyszerre vad és finom erotikus leírások, ízletes szerelmi részletek vannak, a „feleség” lénye azonban nem domborodik ki, a nő nem nyer arcot és nem tesz szert autonómiára ebben a tudatban – elmosódik, végül pedig eltűnik, illetve a sok arcából a férfi nem tudja összerakni a portrét – egy érdekes, kapatos eszmefuttatás szerint nem tudja felfogni a nevének a jelentését! (205) –, mindazonáltal nagyon megszereti őt, aki azonban íróilag nincs elmélyítve, inkább csak a külseje látszik, amiként az anyafigura is elmosódó.
A nősülésre felszólító társadalmi és apai parancs, akárcsak a nő óhaja, kontraproduktív. A fickó nem mondja el mindazt a „feleségének”, amit nekünk, az olvasóknak leír, nem meri elmondani neki, mert „hülyének nézné” – olyan vallomást kapunk tehát, ismét azt a szót kell használnom, hogy ajándékba, amit még egy szerető sem kap. Méghozzá az irodalom által kapjuk ezt, így kénytelen vagyok arra gondolni, hogy az emberi nyelven beszélő irodalomnak mégis van értelme.
Nagy érdeme Danyi könyvének ez az emberi nyelven, gyakran banális, ostobácska, vidékies nyelven való beszéd szöveggé írása. A közhelyek, szójárások, banalitások, butaságok, felületességek, faszságok mind szépen helyet kapnak a szövegben, és a röstellt tudat-, illetve beszédállapotunk jelenítődik meg ezáltal. Ez az a szint, ahol senki sem okos. Ezek a fejezetek nem cizellált ún. belső monológok, a belső beszéd olyan hülyének van meghagyva, amilyen hülyék vagyunk, poentírozás, élcelődés, tehát a hülyeség irodalmi kamatoztatása nélkül, natúr szeletek formájában. Azért van ilyen jó recepciója a műnek, mert sokan magunkra ismerünk ebben a repetitív beszédben, tévedékenységben és laposságokban. Balfaszok vagyunk és szerencsétlen flótások, a nők tekintetében inkább nem mondok semmit, a nők – az anya, a „feleség” – eltűnnek, emigrálnak ebben a regényben. A női nemi szerv viszont csipkés rózsaként nyílik meg a műben, és ennél nagyobb kompliment nem adható.
II.
Rózsából sosem egy, mindig sok, sőt rengeteg van. A főszereplő fiatalember az apja szakmáját folytatja, a rózsatermesztést, mert ebbe nőtt bele, rózsák közt nevelkedett. Ez egy ipar itt, Nyugat-Bácskában. Számára a rózsa nem a mitológiák, vallások és művészetek szimbolikus virága, ez őt egyáltalán nem érdekli, ő nem egy művelt, nem okoskodó ember, hanem földművelő, a rózsákkal szakszerűen foglalkozó kertész, fuvaros és kereskedő, akinek a rózsatövek előállításával, szállításával, eladásával pénzt kell keresnie, a rózsák a megélhetése.
A regény részletesen leírja a rózsatermesztés, a nemesítés és a tövekkel való kereskedés egész komplikált processzusát; ez egyáltalán nem esztétikai érdekű folyamat, hanem kemény munka, mely ebben a regényben vált esztétikai folyamat részévé. Mintha csak búza vagy rozs vagy árpa lenne a rózsa, amit le kell aratni; ebben a műveletsorban semmi jelentősége nincs a rózsák szépségének, illatának, színpompájának. Megerőltető, izzasztó, sok napszámosnőt követelő munkát kell végezni a földeken, és a kinyílt rózsafejeket végül le kell kaszabolni – itt érzelgősségnek helye nincs –, a töveket összekötözni és pénzzé tenni, a hulladékot pedig elégetni. A rózsaholokauszt nem elkerülhető.
Danyi rózsái karcolnak, karmolnak, tépnek, összeszaggatják a munkaruhát és fölsértik a bőrt, ostoroztatnak, kitépetnek és égnek, hamuvá válnak, vagy elkerülnek külföldre. Mindez teljesen „természetes”, kipróbált gazdasági folyamat, ez a rózsák sorsa itt. A szimbolikus rózsák dimenziójában gondolkodó irodalmárok számára ez a naturalizmus igen meglepő lehet. Amiként nem tudatosítjuk, a bécsi szelet hogyan került a tányérunkba, akként most tessék megismerni a vázánkba kerülő vagy a parkban virágzó rózsa élet- és halálútjait. Sokunk számára egy ismeretlen vagy elfojtott dimenzió ez, mert „elfelejtjük”, hogy a föld az életünk. Danyi részletesen és pontosan elmondja, mi hogy történik a földeken, s a csodált rózsa mögött miféle történet, hány ember milyen munkája és robotja rejlik. A főszereplő apjának az élete ezekről a földi rózsákról, rózsaföldekről szól. Hogy a sok munka és veckölődés, kapálás és szöszmötölés „történetté” vált, azt az írónak köszönhetjük. Drága az esztétikai élvezet, ha számolunk a rózsákba beleölt munkaórákkal és életenergiával, kalóriával, iparkodással, odafigyeléssel.
Mindezt tárgyilagosan elmondja az elbeszélő. A tárgyilagosság, a hiteles beszámoló az ő fő törekvése: mindent úgy akar elmondani pontosan, hamisítatlanul, ahogy történt, ahogy volt. Az olvasó érzése a megmondhatója, hogy ez sikerül-e neki; van egy érzékünk, amivel kitapintjuk a valódit. Na de minden bele van mártva az elbeszélő tudatába, ezáltal az egész törékeny, sebezhető lényébe. Tárgyilagossága a saját tudati, tehát gondolati és érzelmi történéseire is vonatkozik, azokról is objektívan akar beszámolni, olykor kritikusan, máskor elnézőn. Egyszóval semmi olyat nem tudunk meg mi, olvasók, ami naturálisan létezne, mert ilyen elbeszéléstechnikai megoldás nincs. A kereskedelmi célú rózsatermesztés egész technológiája mégis részletesen átjön. A láb, a kéz és a szem meg a tudat érintkezik a földdel, a tővel, a szárral, a levegővel, van tehát olyan sáv, ahol megmutatkozik a nyers valóság, sőt ahol az – a rózsák tüskéivel – belekarmolódik a testbe.
A nőkkel ellentétben az apafigura jól kirajzolódik. Gyakorlatias, pragmatikus, a földdel nagy türelemmel, tűrve küzdő vidéki ember, aki tudja, mit miért csinál – a létfenntartásért –, és nem érti a fia tépelődéseit, elvesződéseit, az egész alkata idegen tőle, sőt gyanús neki, és a fiúnak ezt is meg kell értenie. A grafikai szépségű apaportrét idézem:
„...nézni kezdtem őt, néztem a ráncokkal szabdalt arcát, olyan volt, mint a keményre száradt föld, néztem a gyűrött homlokát, néztem a mély árkot, mely a homloka közepén felfelé futott, a szemöldöke belső sarkától indult, és a vízszintesen húzódó, egyenetlen vonalú barázdákat átszelve majdnem a hajáig, majdnem addig a csigásan csavarodó hajpamacsig ért, mely a homloka tetején nőtt, és még mindig fekete volt, a szemöldöke már megőszült, a borostája is ősz volt, de a haja nem, a haja még mindig olyan fekete volt, mint a korom, csak megritkult, kétoldalt felkopaszodott, egyedül ez a szigetszerű hajpamacs maradt meg középen...” (264)
Ez az elbeszélő nem éleselméjű, de rendkívül figyelmes. Éberen és józanul néz, élesen lát, figyel, regisztrálja a környező világban történő dolgokat, az embereket, nem a médiából és nem az internetről informálódik, hanem tapasztalatból, a saját érzékeivel, szemével, fülével, orrával, kezével, lábával kapcsolódik a környező világhoz. A rózsákkal való munka közben járta ki a figyelem magasiskoláját: „figyelni kell, munka közben folyamatosan figyelni kell, és a folyamatos figyelem, a motor egyhangú zúgása, a lassú lépegetés a frissen feldarabolt, puha földön, mindez valahogy tényleg segít abban, hogy a gondolataid elrendeződjenek, hogy kisimuljanak, hogy kiegyenesedjenek”. (94) A földmunka egyúttal mentális munka, a tudat rendezése, gyomlálása, termékennyé tétele, mégpedig szó nélkül, némán. Az író az, aki ezt a sajátos, kivételes figyelmet és ezt a sajátos, néma, szó- és tudatelőttes elmemunkát képes volt lekövetni és szóba ölteni.
III.
Az átváltozási folyamat azzal veszi kezdetét, hogy a srác, aki azelőtt fuvarozással foglalkozott, átadja magát a rózsáknak, kimegy a földre, küzd vele, nem kíméli többé a testét, megbarátkozik a rózsák gonoszságával, mígnem végül már csak köztük érzi magát biztonságban. Tépetteti magát velük, miközben tépelődik, töri a fejét, hogy mi mit jelent, mi hogyan függ össze és hogyan viszonyul a „feleségéhez”. Amikor virágba borulnak a rózsák, gyönyörködik bennük, miközben tudja, hogy ezt a sok szépséget mind le kell kaszabolni és a sok tövet hamuvá kell majd égetni. A rózsákkal való foglalkozás számára egy hosszadalmas testi és pszichés megerősödési processzus. Nem a türelem termi a rózsát, hanem a rózsák termik őbenne a türelmet. A rózsaföld a csatatér, ahol megférfiasodik, s a tudatmező, ahol meditál.
A fordulat akkor következik be, amikor egy halk szavú, de súlyos konfliktus történik az apjával (282), aki kiadja az útját; a lehető legsúlyosabb bírálattal illeti a fiát (semmi se lett belőle, nincs felesége, nincs gyereke, nincs rendes munkája és még a rózsákhoz sem ért) és „elzavarja” a rózsaföldről. (A „tékozló fiú”-történet fordítottja ez.) Pedig a fiúnak a rózsák addigra már a „a saját életet” jelentik. És most el kell kezdenie nélkülük élni.
Elszánja magát egy hosszabb külföldi útra, autóval Brüsszelbe megy. Ettől kezdve egy másmilyen elbeszélővel/főhőssel van dolgunk: egy intelligens, több nyelven beszélő, művelt, barátkozó férfival (ami bizonyára azelőtt is benne rejlett, csak most bontakozik ki), akinek végül sikerül a világi rózsákat transzcendens rózsákká átalakítani. A vadrózsák nemesítése egy magasabb, szellemi és spirituális szinten folytatódik.
Az utazása egészen konkrét – mint az előző regényében, Danyi itt is előszeretettel ábrázolja szinte térképszerűen a hosszú és kanyargós autóutakat, akárha a labirintus posztmodern formáját járná –, ugyanakkor egészen meditatív jellegű. Most is ugyanúgy megfigyel dolgokat, mint otthon, a Vajdaságban, de itt most tisztán megfogalmazódnak benne a magának szegezett nagy kérdések: „Honnan jövök, miért indultam el, mit keresek, hova szeretnék eljutni innen” (306). Meg akarja érteni az emberi dolgokat, már nem a farkával foglalkozik, kinéz a fejéből és mint a Malte, látni tanul. Már nincs rajta az apja szeme, nincs „feleség” sem, lassan elmúlik a kényszerneurózisa és egy szép mondattal elbúcsúztatja a mazochizmusát: „Nem akarom bántani, többé nem bántom, soha többé nem fogom bántani magam.” (289)
A rózsa mint struktúra, mint forma és felépítés a sajátélet mintázatává válik számára. A szaggatottsága, a rétegzettsége, a megmetszettsége, a hajtogatott sziromkoszorúi, amelyek egységes alakzatot adnak ki, „a kapcsolások, összecsatolások, egymásba fonódások bonyolult és összetett rendszere” tudatformációvá változik át. A tudati mezőkön is rengeteg rózsa nyílik: „az éhség rózsái, a félelem rózsái, a vágy rózsái, a fájdalom rózsái...” (321), és tovább tart a felsorolás, mely szinte a végtelenségig folytatható. A rózsa szimbolikus, imaginatív formációkban bokrosodik, kiteljesedik, egészen addig az egész regény során érlelődött bölcsességig, hogy „a tulajdonképpen a szívünket kell felhasogatni, vékony szeletekre vagdosni ahhoz, hogy a rózsa kivirágozzon.” (323)
A regényszöveg is elnyeri rózsa-struktúráját, Rilkét is megidézve, aki szerint a rózsa „tiszta ellentmondás”. A Danyi-szöveg tanúsága szerint pont az ellentmondásosságnak, az ambivalenciáknak az elviselése, mi több, kibontása alkothatja a „a felismerések rózsáját”, ami a tudatban van, de a világgal bensőséges kapcsolatban. Alighanem a világgal való bensőséges kapcsolat kimunkálása vezetett el a gyógyuláshoz, a szabadság színtelen rózsájának felleléséhez.
Ezt azonban a félnótásból szerzetesi típusú bölccsé érő férfinak betűről betűre meg kellett írnia, mert különben a belső rózsakert nem jött volna létre, lehullottak volna a szirmok. Nem tudja megmondani, hogy minek és kinek és miért történik a pontos beszámolás, jelentés, számadás, összefoglalás vagy végső összegzés. Összefüggéseket keres az életében, és azt tapogatja ki, hogy mi az, amire akar, vagy amire nem akar gondolni, amiről akar, vagy amiről nem akar beszélni: „megint van valami, amiről nem akarok vagy nem tudok beszélni”, „még mindig van valami, amit nem tudok vagy csak nehezen tudok elmondani ebben a beszámolóban, ebben a jelentésben, ebben az összefoglalóban, vagy nem tudom, hogy pontosan minek is nevezzem”. (139) Egy alkalommal gyónásnak nevezi, ami, mondja, ezek szerint önbüntetés is egyben, máskor úgy érzi, hogy még egyszer át kell élnie mindent, vagy hogy a „feleségének” tartozik a vallomással, máskor azért beszél, hogy megértse saját magát: „bizonyos dolgokat újra és újra el kell mondanom, mert van, amit csak akkor értek meg, ha újra és újra elmondom” (185). A sok repetíció a minimalista zenét idézi, és egyúttal olyan, mint a munka a rózsákkal, ahol szintén minden újra meg újra ismétlődik.
Az elbeszélő nem az életét akarja elbeszélni, hiszen, mint írja, „minden életet el lehet mondani néhány mondatban” (216), hanem maga a fejtegetés, a szálazás és szőrözés, az eszmélkedés rózsabonyolultságú és rózsaformájú természete érdekli, más szóval: a nem-lineáris gondolkodás, a meditáció, ami felszámolja vagy semlegesíti a gondolatokat, s amihez a rónaság és a tenger a legmegfelelőbb, szinte festői háttér. A regényben nagyon szép tájleírások vannak, akár földről legyen szó, akár vízről vagy a fényekről, hármat idézek a sok közül: „egy rózsaszín árnyalat jelent meg a tengeren, éppen úgy esett rá a fény, hogy a hullámok egy rózsaszín árnyalatot kaptak, és úgy éreztem, hogy maradni kellene, sokáig kellene maradni, és a vízben guggolva a rózsákat nézni” (418); „[a tenger] a következő percben megint olyan volt, minta felszántott föld a felszántott rózsaföldünk, miután a rózsákat kiszedtük, és nem maradt más, csak a leszaggatott levelek, a lekaszált ágak, a tüskék törmelékek...” (410) – Anselm Kiefer vásznait idézi ez a kép. A harmadikat, a hullámverés leírását egészében idézem, remeknek találom, Hokusai nevezetes képéhez hasonlítom:
„Mentem a hullámok felé, és néztem, ahogy a part közelébe érve a hegyük elvékonyodik, kicsúcsosodik, tarajosodni kezd, majd megtörik, meggörnyed, és mint akit hasba lőnek, hirtelen összecsuklik, begörbed, mentem feléjük, és néztem, ahogy a begörbülő hegyük fodrokra, habokra, cseppekre szakad, és végül minden igyekezetük szétfoszlik, szétporlad, széthull darabokra, a víz rongyosra tépve, foszlányokra szakadva önmagába zuhan.” (438)
Caspar David Friedrich vízparton meditáló szerzetese jut eszünkbe Danyi némely képeiről, szófestményeiről, meg az Emlékiratok könyvének író-elbeszélője Heiligendammban, a Balti-tenger partján. Nádas két nagyregénye ott van A rózsákról mögött, és inspirációs forrás Rilke is, akinél egy rózsatövis szúrása hívta életre a halállal végződő megbetegedését, meg Kertész ugyancsak meditatív, öntépdeső Gályanaplója is. Ezúttal azonban a félelmektől való megszabadulás történetét kapjuk kézhez. Hosszú történet ez, és majd csak az évekig tartó írásmunka során derül ki az elbeszélő – akárcsak az író – számára, hogy „a rózsákkal függ össze és a rózsákhoz tér vissza minden” (172), és a szubjektum eljuthat egy olyan transzparencia állapotába, amikor az „én” már nem akadálya önmagának, hanem az elemekkel elvegyül, a létező világgal összeölelkezik.
A békesség, amibe, ahova, ameddig eljut az elbeszélő, nem csak a földdel és a vízzel való „társulásának” köszönhető, hanem annak is, hogy végül – nem itt, hanem messze földön – akadnak olyan barátok, akinek a figyelme jótékonyan hat rá. „Ilyen figyelemmel, mondhatnám úgy is, hogy ilyen elfogadással azelőtt nem találkoztam”, mondja egyikükről a regény (egyik) legvégén (461). A figyelem, mely egyszerre irányul kifelé és befelé, dolgokra, emberekre és arra, „ami valóban történik velünk” (336), amit valóban gondolunk, ennek a regénynek a legszebb kvalitása. Meg a türelem.
Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető, 2021, 472 oldal, 3990 Ft.
Radics Viktória