Díszvendég 2018: Szerbia – Körkérdés 4.

Az idei budapesti Könyvfesztivál díszvendége: Szerbia. Magyar irodalmárokat (költőket, írókat, irodalomtörténészeket, fordítókat) kérdeztünk a kortárs szerb irodalom tendenciáiról, jelentős képviselőiről, a szerb-magyar, magyar-szerb (irodalmi) figyelemről és figyelmetlenségről. – A negyedik részben Rajsli Emese válaszait közöljük.

Milyen hasonló tendenciákat, tematikákat, kérdésfeltevéseket érzékel a kortárs szerb és magyar irodalom között, illetve mik a legmarkánsabb eltérések?

RAJSLI EMESE: A legmarkánsabb hasonlóságot a befogadásban/recepcióban látom: csak azokat a szerzőket ismerik a másik oldalon, akiket valaki-valamiért fölfedezett, vette magának a fáradságot és megvette-pályázott-lefordította-kiadta-bemutatta. Sava Babić fordította Hamvast, Marko Čudić Krasznahorkait, Vickó Árpád Esterházyt, Radics Riának Mirko Kovač a(z egyik) szíve csücske, Bognár Antal Velikićet próbálja eladni, vagy ott van a Gondolat Nikolaidis-sorozata, a fordításomban, amiről, legnagyobb bánatomra, még senki nem írt (egyik-másik kötetről persze igen, de hogy már a negyedik jelenik meg zsinórban, arról alig  tudni).

Pedig tulajdonképpen van hasonló tematika, csak éppen nem tudnak egymásról az írói. A háborúban felnövő nemzedék sorra írja a regényeit, de ezek csak elvétve jutnak át a határon. Sőt, Szerbiában azokról se igazán tudnak, amelyekért a határon se kéne átmenni, hanem csak lefordítani őket, hisz Danyi Zoltán vagy Sirbik Attila regénye/szerzője ott él köztük. Elsorvadt a kapcsolati háló, eltűntek/világgá mentek a műfordítók.

De ezt az érdektelenséget tapasztalom a vajdasági magyar közösségben is: nemrég első alkalommal Újvidéken járt Kristian Novak, aki a fiatal horvát próza utánozhatatlan és igazán nagyszerű képviselője, de rajtam kívül senki nem érezte úgy, hogy meg kéne őt hallgatni, vagy, urambocsá, interjút kéne vele készíteni... Sajnos abban is biztos vagyok, hogy ennek nem az első regényének elég gyatrára sikerült fordítása az oka.  A vajdasági magyar olvasó Budapest, a budapesti és a belgrádi pedig Párizs, Frankfurt, London és Lipcse felé tekinget.

Milyen helyet vívott ki magának a kortárs szerb irodalom a magyar szakma és olvasók körében, illetve fordítva?

Előbbi mondataimat tovább fűzve válaszolnék erre a kérdésre is: semmilyen helyet nem vívott ki magának a szerb irodalom a magyar szakma és olvasók körében. És viszont, a magyar se a szerbekében. Vannak jó hangulatú műhelyek, általában valamelyik folyóirat  körül, van egy-két megszállott, aki nélkül ezek a műhelyek se lennének, de rég elmúltak már azok az idők, amikor minden magyar olvasó tudta, ki Krleža vagy Andrić, esetleg Danilo Kiš. Belgrádban még néhányan emlegetik a Sympó nemzedékét, Vickó Árpád még minden kortárs íróval jóban van, és biztos kézzel válogatja a lefordítanivalót, de egyre kevesebben tudnak magyarul, és egyre kevesebben gondolják azt, hogy pont a magyar irodalom tudna nekik valamit nyújtani.

Azért persze Szerbiában is vannak csodák, pl. az Arhipelag kiadó, Gojko Božovićtyal az élén, ahol mostanában jelent meg a Hasnyálmirigynapló, de Esterházy és Konrád mellett adtak már ki Schein- és Darvasi-kötetet is.

Kik azok a szerzők a mai szerb kínálatból, akikre mindenképpen felhívná a magyar olvasók és a szakma (fordítók, kiadók) figyelmét?

Természetesen a kortárs szerb irodalomban is akad olyan, aki megérdemelné a magyar olvasóközönség figyelmét. Már ha a magyar kiadók nem csak eu-s támogatásra ácsingóznának a fordításkötetek kiadásakor, hanem ténylegesen utánajárnának annak, mi az, amit érdemes kiadni. (Itt említeném meg, mekkora aránytalanságot szül a Kreatív Európa műfordítások kiadását támogató pályázati kiírásának az a kitétele, hogy plusz pont jár, ha Európa Díjas-kötettel pályázik a kiadó.  Szerb-magyar viszonylatban lassan elfogynak a le nem szerződött Európa Díjas-kötetek - és a kutya se tud továbbra se semmit a kortárs szerb prózáról.)

Nagyon javasolnám pl. Srđan V. Tešin Gori gori gori c. regényét, Ana Ristović verseit, Filip David és Mirko Kovač levelezését. És immár, Mirko Kovačcsal, át is tévedtünk Horvátországba, és egyben arra az ingoványos talajra, hogy különálló nyelv-e a szerb és a horvát, hogy a bosnyákról és a montenegróiról itt most szó se essék (már csak azért sem, mert a szöveg elején említett Nikolaidis se szerb, hanem montenegrói…)

Csak hogy még tovább bonyolítsam, hadd meséljek el egy jó sztorit: az isztriai Pazin városka könyvtárát a Szabadkán fölnövő, magyarul kiválóan beszélő író, műfordító, szerkesztő Neven Ušumović vezeti. Ehhez a könyvtárhoz tartozik egy alkotóház, ahova olyan szerzőket várnak, akiknek a műveit fordítás nélkül is érteni horvátul. Magyarán szerbeket, bosnyákokat, montenegróiakat, kis jóindulattal macedónokat és szlovénokat is. Na, ennek fényében érdemes elgondolkodni a dróton túl föltáruló horizontokról.

Litera

Rajsli Emese: A magyar olvasó a hagyományos női szerepkör felől tudja megközelíteni Buzsarovszka novelláit

Elsőre talán azt mondhatnánk a kötetre, hogy Macedónia vagy a balkáni régió asszonysorsait mutatja be, de az olvasó gyorsan el fog jutni oda, hogy ezek épp annyira szólnak rólunk is, érvényesek a 2020-as évek Magyarországán. – Rajsli Emesével, Rumena Buzsarovszka A férjem című novelláskötetének fordítójával Tomcsányi Sára beszélgetett.

Rumena Buzsarovszka novelláit leginkább Alice Munro elbeszéléseihez szokás hasonlítani, melyeknek szintén mindig nő az elbeszélője. A macedón író az amerikai irodalmak egyetemi docense, bizonyára olvasott az amerikai szerzőtől. Témájában tényleg hasonlóak, de sokkal hagyományosabb női szerepkörben tűnnek fel A férjem női szereplői Munro karaktereihez képest. Ön hogy látja ezt az összehasonlítást az írónők között? 

Az biztos, hogy a szerzőre, lévén maga is angol műfordító, hatott a short story reneszánsza – de nem tudok mit mondani erre az összevetésre, nem ismerem annyira Alice Munrót. A fordítás során a fordító ízeire szedi a szöveget, jó esetben minden rejtőző történetszálat fölfed, megkeresi a narrátor vagy egy adott figura célnyelvi hangját... Sokkal mélyebb kapcsolatba kerül a fordított szöveggel, mint egy olyannal, amit „csak” elolvasott.

Buzsarovszka A férjem című novelláskötetét 2019-ben adták ki magyar nyelven. Történetei hétköznapi nőkről és sorsokról szólnak, ilyen értelemben közel állnak hozzánk, magyar olvasókhoz is. Mikor találkozott először Rumena Buzsarovszka munkásságával? Volt esetleg olyan jellegzetesen macedón részlete a novelláknak, amely megnehezítette a fordítást, vagy könnyen ráérzett a szerző stílusára és nyelvére?

A magyar olvasó is inkább a felénk is oly jól ismert hagyományos női szerepkör felől tudja megközelíteni Buzsarovszka figuráit-történeteit. Elsőre talán azt mondhatnánk a kötetre, hogy Macedónia vagy a balkáni régió asszonysorsait mutatja be, hisz egészen hétköznapi, intim történetekről van szó, de az olvasó gyorsan el fog jutni oda, hogy ezek épp annyira szólnak rólunk is, érvényesek a 2020-as évek Magyarországán.

Régi gond a magyar kiadóknál (de szerintem máshol se sokkal jobb a helyzet), hogy az úgynevezett „kisnyelvekről” fordított szépirodalom csak akkor jelenik meg, ha sikerül rá valahonnan – többnyire a Kreatív Európa fordítástámogató pályázatán – támogatást szerezni. Több olyan szerb, horvát, bosnyák kötetet fordítottam az elmúlt években, amelyek teljesen véletlenszerű módon, vagy épp ellenkezőleg, azért kerültek a kiadó látókörébe, mert nyertek valami európai díjat, és onnantól már sodródtak tovább, a sok kis európai nyelvre fordító kolléga keze ügyébe. Kevés magyar kiadó engedheti meg magának azt a luxust, hogy több nyelven olvasó, több kultúrában otthonosan mozgó szerkesztőt alkalmazzon. Én – kisnyelvekről dolgozó műfordítóként – azt is furcsállom, hogy eltűnt a magyar kiadói gyakorlatból a kontrollszerkesztő intézménye. Az elmúlt években egyetlen műfordításomnak se volt olyan szerkesztője, aki beszélte volna a forrásnyelvet. Ilyenkor a fordítóra további feladatok hárulnak, nagyobb a felelőssége abban, hogy az olvasóhoz eljutó fordítás egyszerre legyen hű is és szép is.

Buzsarovszka népszerű szerzőnek számít a délszláv kultúrkörben, úgy tudom, hogy az Európa kiadónak Szerbhorváth György ajánlotta be a kötetet, aki személyesen is ismeri a szerzőt, és nekem nagy örömet és nagy kihívást jelentett a novellák lefordítása, hiszen a macedón nyelvvel való kapcsolatom amolyan szakadozó fázisban van, régen tanultam, nem volt alkalmam használni. Szinte mindent megértek, de beszélni már nem igazán merek, fordítás közben sokat kellett szótáraznom – miközben nyilván a többi, napi szinten használt délszláv nyelv hatására a narratíva teljesen ismerős volt, a figurák ott éltek-élnek velem ma is.

A férjem 2017-ben elnyerte a fiatal prózaíróknak járó, rangos Edo Budiša-díjat, valamint szerepel a Calver Journal „100 legjobb kelet-európai regény” című listáján. Azonban ha magyarként kelet-európai irodalomra gondolunk, valószínűleg nem a macedón irodalom jut először eszünkbe. Mit gondol, mely macedón szerzők műveit lenne érdemes magyarra fordítani, a magyarul megjelentek közül kire érdemes figyelnie az olvasóknak?

Az a kevés, ami eljutott a magyar olvasókhoz, szerencsére jó választás volt, és a fordítás is jó kezekbe került. 2012-ben jelent meg Goce Szmilevszki Freud húga című nagyszerű regénye, majd 2015-ben Lidija Dimkovszka Tartalék élet című regénye, mindkettő Czinege-Panzova Annamária fordításában.

A kortárs magyar irodalomban is egyre több női szerző női szerző jelentkezik női témákkal foglalkozó írásokkal, novellákkal, ilyenek például Mécs Anna, Harag Anita, Babarczy Eszter, vagy Mán-Várhegyi Réka nőiségről, anyaságról szóló írásai. A kortárs macedón irodalomban is észrevehető ilyen tendencia?

Nem csak a macedón irodalomban, hanem a többi délszláv irodalomban is, amelyeket én, egyfajta szakmai ártalomként, valahogy mindig egyben szemlélek. Vegyük csak a horvát Ivana Sajkót, Monika Erceget, a szlovén Eva Mahkovicot, Anja Mugerlit, a bosnyák Lana Bastašićot, Senka Marićot, a montenegrói Emina Smailbegovićot, a macedónoknál a már említett Lidija Dimkovszka mellett Froszina Parmakovszkát, vagy a szerb Milica Markovićot, Radmila Petrovićot, sőt, Szerbiát említve ne feledkezzünk meg két vajdasági magyar költőről se, Terék Annáról és Bíró Tímeáról - mindannyian megérdemlik a magyar olvasók figyelmét.

Amikor Alice Munro 2013-ban elnyerte a Nobel-díjat, akkor azt mondta, hogy ezzel a novella műfaja is megkapta régóta várt elismerését, azaz „nem pusztán valami, amivel eljátszadozik az ember addig, amíg regényt ír.”. Novelláskötetet fordítani egyben kiállás a műfaj mellett is, vagy Ön szerint inkább a magyar irodalmi diskurzusban kevésbé jelenlévő szerzők magyarra fordítása a fontosabb szempont?

A délszláv térségben is ugyanaz a hozzáállás: a regény az igazán komoly műfaj, a rövid próza csak amolyan ujjgyakorlat. Ennek mondanak ellent, nagyon is, Rumena novellái, nem csak az eredetileg 2014-ben megjelent A férjem című kötet darabjai, hanem a szerző azóta kiadott többi novelláskötete is.

December 8-án A férjem címmel magyar-macedón összművészeti projekt és Storytelling est néven lesz a novelláskötet alapján készült darab ősbemutatója a Képező Galériában, melyet Pass Andrea rendez. Mit gondol, színpadi formában hangsúlyosabbak tudnak lenni a könyvben megfogalmazottak?

Majd csak a bemutató napján fogom először látni az előadást, így erre egyelőre még nem tudom a választ. A projekt Levkó Esztella és Száger Zsuzsanna ötlete, a storytellinget megelőzte egy hangjáték is, amelyet a Klubrádió sugárzott, és amely szintén a fordításom alapján készült – én csak örülni tudok a szöveg ily módon való továbbélésének. 
 

„A férjem” magyar – macedón összművészeti projekt megálmodója Levko Esztella és Száger Zsuzsanna színésznők. A két alkotó első közös nemzetközi projektjét a színház és a képzőművészet fúziójával hozza létre. Az eseménynek a II. kerületi KÉPEZŐ Galéria ad otthont. A projekt keretein belül többek között egy egyedülálló színházi ősbemutatót valósítanak meg: A férjem címmel. A színházi előadás alapja a többszörösen díjnyertes Észak-Macedón írónő Rumena Buzsarovszka azonos című novelláskötete. Buzsarovszka egy friss, karcos, balkáni női hang. Történetei tűpontosan reflektálnak a régió változóban lévő posztkommunista, patriarchális valóságára, amelynek jellemzője a nőket gyakran megbélyegző nemi sztereotípiák jelenléte. Írásai Európa-szerte ismertek. Magyarországon először készül a novelláskötetéből színpadi adaptáció Pass Andrea rendezésében. A kétszereplős előadás látványvilágát a Godot Katalizátor Díjas Fajgerné Dudás Andrea képzőművész tervezi.

Az ősbemutatóban feleségek, szeretők, anyák, özvegyek tárják elénk saját sorsukat, hol tragikusan, hol pedig fanyar humorral. Történeteiken keresztül ezek a nők képesek lényegi valójában megmutatni önmagukat, a környezetüket, félelmeiket, titkaikat, vágyaikat, valamint azokat a társadalmi normákat, amelyek meghatározzák az életüket. Az anyag izgalmas és egyedi aspektusa, hogy a bemutatott nők nem szentek és hibátlan lények. Éppen ellenkezőleg! Bizonytalanok, szemtelenek, kegyetlenek, házasságtörők, kicsinyesek; gyakran saját történeteik gazemberei. Ezek a nők (akárcsak férjeik) a megkövesedett társadalmi mechanizmusok áldozatai.

„A patriarchátus mindenütt ugyanaz, csak annyi a különbség, hogy mindenhol megvan a maga sajátos idiómája és sajátossága.” Rumena Buzsarovszka

„Egyenjogúság. Sokat beszélünk, sokat hallunk erről a fogalomról, kampányok épülnek rá, cégek tűzik logójukra szlogenként a felvilágosult, modern párkapcsolat feltételeként, de vajon tisztában vagyunk azzal, mit is jelent egyenrangú partnerként létezni egy párkapcsolatban? És vajon tényleg erre vágyunk? Hiszen még mindig nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy igazi partneri viszonyban élik az életüket a társukkal.” Pass Andrea

A FÉRJEM

Előadás és storytelling

A férjem színházi bemutató a KÉPEZŐ Galériában: 2022 december 8. és 9.

Színészek: Levko Esztella, Száger Zsuzsanna
Látvány: Fajgerné Dudás Andrea
Asszisztensek: Aradi Fanni, Tajti Boglárka
Fordító: Rajsli Emese
Kulturális konzulens: Zlatko Panzov
Rendező: Pass Andrea

„Van igény az újrafordításokra”

Néha elgondolkodom rajta, milyen jó lenne minden könyvet eredeti nyelven olvasni. Dosztojevszkijt oroszul, Jo Nesbøt norvégul, Márquezt spanyolul. Ehhez azonban a világ összes nyelvét ismerni kellene. Szerencsére itt vannak a jobbnál jobb műfordítók, akik saját nyelvünkön elérhetővé teszik számunkra a világirodalmat. Például Rajsli Emese, aki szerbről, horvátról, szlovénról és macedónról is fordít.

* Hogyan lett belőled műfordító?

— Az újvidéki Magyar Tanszékre jártam egyetemre, ahol harmadévtől lehetett választani a fordítói szakot. Akkoriban mind arra vártunk, hogy megnyíljon az újságíró szak, de ez nem történt meg, a könyvtárosit nem szerettem volna választani, maradt a fordítás. Még egyetemista koromban megjelent egy műfordításom a Képes Ifjúság irodalmi rovatában, egy David Albahari-szöveg. Itt kezdődött el, és mindig büszkén mesélem, hogy az első fordításaim egyike megjelent egy szegedi lapban, Ilia Mihály elolvasta, s megdicsért a szerkesztőknek, hozzátéve, milyen jó, hogy olyan fordító készítette, aki maga nem író, költő, csak fordítással foglalkozik. Valahol itt ragadtam le a fordításnál. Akkoriban még nem szerb nyelvet, hanem szerbhorvátot tanultunk, szóval ez a két nyelv eleve adott volt, később, a ’90-es években, amikor már Budapesten éltem, elkezdtem szlovénul és macedónul tanulni. Négy évig Ljubljanában magyar lektorként is dolgoztam, azóta magabiztosabban fordítok szlovénból is. A legtöbbet a macedón fordításoknál kell szótáraznom. És persze az is fontos, hogy a fordító ismerje a szükséges kulturális kódokat, hogy teljes mértékben értse a szöveget.  

* A fordító, ha szükségesnek érzi, elláthatja a szöveget lábjegyzetekkel, hogy azok számára, akik az említett kulturális kódokat nem ismerik, érthetőbb legyen? 

— Szépirodalmi műveknél csak végszükség esetén szokás lábjegyzetelni. Goran Vojnović Jugoszlávia, édes hazám című regénye fordításakor sokat alkudoztam a szerkesztővel, mert ő mást érzett fontosnak lábjegyzetben feltüntetni, mint én, de ő a magyar olvasók szemszögéből nézte a könyvet. Nem érzem szerencsésnek a sok lábjegyzetet, mert megakasztja az olvasást. Lehetőségként ott vannak még a szövegvégi jegyzetek, vagy valahogy bele lehet foglalni magába a szövegbe is a magyarázatot.  

* Vajdaságban sok magyar fiatal egyáltalán nem beszél szerbül. Ezért nyilván nem is olvasnak szerb nyelvű irodalmat, csak ha valaki lefordítja nekik.

— Harminc-negyven évvel ezelőtt is nagy volt a különbség, mondjuk, egy újvidéki és egy szabadkai fiatal nyelvtudása között — ehhez nyilván hozzájárult az is, ahogyan akkoriban a környezet nyelvét tanították. De Észak-Bácskában akkor még boldogulni lehetett csak magyarnyelv-tudással is. Újvidéken más volt a helyzet, jobban beszéltük a szerbet, hiszen többnemzetiségű környezetben éltünk. Most azt látom, hogy az északi tömb továbbra sem vagy nagyon rosszul beszéli az ország nyelvét, és az egyetemen bajban is vannak emiatt. Ami viszont jó dolog, hogy megváltozott a szerb nyelv tanítása az iskolákban, differenciáltan oktatják, korszerű módszerekkel. A nyelvtudás hiánya miatt viszont nagyobb az igény a műfordítások iránt, nagyobb az olvasóközönség. Amikor még én voltam egyetemista, ez más volt, mi eredetiben olvastuk a könyveket, folyóiratokat, és másféle, élő kapcsolat létezett a két irodalmi élet között. Ezt próbálja valamilyen szinten visszahozni a műfordítás-sorozat, melyet a Forumnál szerkesztek. Ténylegesen közvetíteni a többnyelvű délszláv térség és a magyar olvasók között. Úgy érzem, hogy lassan, de elindult a régióban egy visszarendeződés, legalábbis kulturális téren, egyre többen értik és beszélik egymás nyelvét. Ebből a magyarok a csökkenő létszámuk miatt kimaradnak. Ki ismer egy vajdasági magyar írót a szerb értelmiségi körökben? Nagyon kevesen. Ők is a mai napig inkább az Új Symposion szerzőit emlegetik.  

* Akkor több vajdasági magyar irodalmat kellene szerbre fordítani, nem?

— Vannak fordítók, ha kevesen is. A nemrég elhunyt Sava Babićnak köszönhetően például óriási reneszánsza van Hamvas Bélának. Aztán ott van Draginja Ramadanski, Vickó Árpád vagy Marko Čudić, de kevés a fiatal műfordító, aki magyarról szerbre fordít. Csak a legfontosabb művek jelennek meg, főleg magyarországi szerzők. 

* Sok nagy klasszikus van, melynek csak ősrégi fordítása létezik. Megesik, hogy egyiket-másikat újrafordítják, ami szükséges is, hiszen a nyelv változik. Ilyenkor pedig elkerülhetetlen, hogy a két fordítást összehasonlítsuk. Szerinted jó vagy rossz dolog az újrafordítás?

— Ó, ez egy jó téma, rengeteg pró és kontra érvet lehet felhozni. Ott van például J. D. Salinger nemrég újrafordított Zabhegyezője. Elég nagy vihart kavart vele Barna Imre, hiszen még a címet is megváltoztatta, az ő verziója Rozsban a fogó címen fut. A regény első fordítása a ’60-as években jelent meg, a fordítónak, Gyepes Juditnak ki kellett találnia egy nyelvet, egy szlenget, melyen az angol íródott. Szlenget fordítani sokszor lehetetlen vállalkozás, de neki jól sikerült. Az a nyelv azonban elévült, mesterkéltnek hatnak az akkori kifejezések. Érdekes Nádasdy Ádám műfordító munkássága is: Dante Isteni színjátékát és több Shakespeare-drámát is újrafordított, egy nagyon mai nyelvre — azért maira, mert a saját korában Dante is, Shakespeare is korának olasz, illetve angol nyelvén írt, modern szerzőnek számított. Vannak persze olyan vélemények, hogy a szent és sérthetetlen Babits- vagy Arany János-fordítást nem lenne szabad megváltoztatni, de azt kell látnunk, hogy van igény az újrafordításokra, hiszen közben elmúlt száz év, és új olvasók vannak. Nemrég megjelent a Háború és béke, valamint az Anna Karenina legújabb fordítása is, Gy. Horváth László munkája. Szóval szerintem van igény újra lefordítani a nagy klasszikusokat.  

* Felismerhető-e egy fordító stílusa? Egyáltalán jó-e az, ha felismerhető?

— Nyilván minden fordítónak van egy saját stílusa. A fordító a könyv társszerzője, hiszen a magyar szöveget ő írja, ő teremti meg az eredeti alapján. De hogy a krumplit pityókának vagy burgonyának nevezem-e, azt is én döntöm el. A Forum műfordítás-sorozatában jelent meg Igor Marojević Beograđanke című novelláskötete, Glavinić Vékás Éva fordította, aki a belgrádi szlenget újvidéki, vajdasági nyelvvel oldotta meg. Ez egy tudatos fordítói döntés volt: megteremtette Marojević magyar nyelvét.

* Szimultán fordítás, tolmácsolás. Nem egyszerű műfaj, magam is próbáltam, nagy koncentrációt igényel. Én ezt úgy csinálom, hogy a fülemen beengedem az egyik nyelvet, a számon ki a másikat, mint egy gép. Van erre jobb technika?

— (Nevet.) Van a szimultán és a konszekutív fordítás. Szimultán esetén egy fülkében ülsz, hallgatod a szöveget egy fülhallgatón, s egy mikrofonba fordítasz. Jó esetben félóránként váltjátok egymást a másik fordítóval. Ilyennel nem foglalkozom, csak konszekutív fordítással, amikor két fél beszélget, én pedig tolmácsként segítem őket. Az egyetemen tanultuk, de nem tanultuk meg. Ebben csak a sok gyakorlás segít. Kell hozzá egy magabiztos nyelvtudás mindkét nyelven, de főleg azon, amelyre tolmácsolsz. Én ha valamit nem értek, visszakérdezek, és közben jegyzetelek is, dátumokat, adatokat, fogalmakat. Régóta csinálom, a tapasztalat már magabiztossá tesz. 

* A sok könyv között, melyeket lefordítottál, van olyan, amelyre valamiért különösen büszke vagy?

— Kettőt emelnék ki, az egyik nem is egy könyv, hanem egy szerző. A Gondolat Kiadónál az ötödik kötete jelenik meg a montenegrói Andrej Nikolaidisnek a fordításomban. Valahol ráakadtam a Mimesis című kötetére, lefordítottam csak úgy kedvtelésből, s elkezdtem házalni vele. Elég sokáig nem találtam kiadót, de később egy másik regényével nyert egy európai irodalmi díjat, a művet pedig a Gondolat Kiadó szerette volna kiadni, rábeszéltem a szerkesztőt, hogy mivel a díjazott könyv vékonyka, jelenjen meg együtt a kettő. A szerkesztő is beleszeretett Nikolaidis regényeibe, s már az ötödik jelenik meg hamarosan. Kevés kiadó vállalkozik arra, hogy úgyszólván felépítsen egy szerzőt, ha nem lát benne pénzt. A másik, amit említenék, egy friss fordításom, Rumena Buzsarovszka A férjem című novelláskötete, mely hirtelen nagyon olvasott és felkapott lett Magyarországon, két kiadásban jelent meg az Európa Kiadónál, illetve egy színházi előadás is készült belőle. A kötet tíz novellából áll, mindegyikben egy nő meséli el férjével való kapcsolatát.

* Ilyenkor a fordító engedélyét is kérni kell, hogy a szöveget színpadra lehessen vinni, nem?

— Így kellene, illene a fordító szerzői jogait is tiszteletben tartani, de még mindig nem bevett szokás. Az említett színházi előadáshoz kapcsolódóan úgynevezett storytelling esteket is szerveznek, ahol női témákat dolgoznak fel és beszélnek ki. Az előadások címlapjára még a díszlettervező neve is előbb felkerül, mint a fordítóé. Ez egy örökös harc. Rumena Buzsarovszkára például ráragadt egy állandó jelző: ha csak szóba kerül, „karcos balkáni hang”-ként emlegetik, és hát akárhonnan is nézzük, az a karcos balkáni hang végül is az enyém. Létezik egy mozgalom, a #namethetranslator, melyhez egyre több kiadó is csatlakozik világszerte. A Forum Könyvkiadónál most már a negyedik kötet jelenik meg úgy a műfordítás-sorozatban, hogy a fordító neve is szerepel a borítón. Műfordítóként és szerkesztőként is úgy érzem, ez egy fontos ügy, mely mellett szeretek kiállni.

* Min dolgozol most?

— Mivel mostanában kevés időm van fordítani, a fiatal, szerb Radmila Petrović versei közül fordítok le időnként egyet-egyet. Most ezzel házalok, hiszen versfordítást kiadni még nehezebb, mint prózát. A másik: négy éve jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál Lana Bastašić Kapd el a nyulat! című regénye, év végéig le kell adnom legújabb novelláskötetének, a Tejfogaknak a fordítását.