Különböző korok kerámiái

Ricz Péter főmuzeológussal kalandos utazást teszünk a régi korok leletei között

A szabadkai Városi Múzeumban A kerámia évszázadai – a kezdetektől a középkorig címmel nyílt kiállítás, amelynek rendezői Ricz Péter főmuzeológus és Szekeres Ágnes régész. A tárlatot többféle szemszögből közelíthetjük meg: egyik a régészeti, hiszen nyomon követhetjük az elmúlt korok térségünkön talált leleteit, használati tárgyait egészen a középkorig; a másik az esztétikai, hiszen gyönyörű formákat láthatunk. A kiállítás májusig látogatható Szabadkán, utána Topolyán és Magyarkanizsán nyitják meg, a továbbiakban pedig akár más magyarlakta településen is bemutatható, ahol igény mutatkozik rá, és ha megoldható a szállítása.

Nagysága miatt természetesen csak egy része utaztatható. E páratlan kiállítás kapcsán Ricz Péter főmuzeológussal, a tárlat egyik szerzőjével képzeletbeli időgépbe ültünk, és visszautaztunk egészen az újkőkorig, onnan pedig repültünk tovább a középkorig. Mielőtt azonban elmerülünk a csodálatos, megörökölt tárgyak történelmében, kezdjük azzal, hogy egyáltalán milyen út vezetett a kiállítás megszületéséig.

Mit érez, amikor e nagy tárlat szerzőjeként végignéz a kiállításon?

– Nagy örömmel tölt el, hogy egyáltalán sikerült tető alá hozni. Nagyon nehezen indult, több mint egy évvel ezelőtt kezdtük az előkészületeket. Először is pályázni kellett, elsősorban a Nemzeti Kulturális Alapra számítottunk. Szerencsénkre nyertünk, és ez lökést adott, hogy tovább folytassuk. Azután pályáztunk a köztársaságnál, a tartománynál, majd pedig ez a kiállítás bekerült az évi programunkba, ami azt jelenti, hogy az önkormányzat is segített. Köztudott, hogy a tartományi pályázatoknál Szabadka sajnos csak morzsákat kapott, de még így is összejött egy figyelemre méltó összeg, amivel már lehetett valamit kezdeni. Ezek után nekiláthattunk a tervezésnek. Ez az első régészeti kiállításunk.

Miért választották témájául az edényeket, illetve az edényfejlődés történetét?

– Nyilvánvalónak tűnt, mert általuk a legegyszerűbb megállapítani, hogy egy-egy tárgy mely korhoz köthető. A szakembereknek ehhez elég egy edénydarabka is. A múzeumunk komplex, a régészeti osztály mellett néprajzi, művészettörténeti, történelmi, természeti részlegünk, sőt szakmai könyvtárunk is van. Ezen belül a régészeti osztály rendelkezik a legnagyobb gyűjteménnyel: megközelítőleg tízezer leltározott tárgyunk van, és azon kívül még több mint ötezer, amit a műemlékvédelmi és múzeumi törvény nem kötelez a leltározásra. Ez az ún. stúdiumanyag, ami elsősorban rossz állapotban lévő edénytöredékekből vagy különböző fémtárgyakból áll, és ezért nem kötelező bevenni őket a szakmai leltárba. A tízezer tárgyból végül kiválasztottunk hatvannégyet, amelyek meghatároznak egy-egy kort. Ezeket állítottuk ki, fotóik pedig megtalálhatók a katalógusunkban, ami azért fontos, mert a katalógus a kiállítás tükre.

Mi a tárlat alapkoncepciója?

– Megpróbáljuk a kezdetektől a középkorig bemutatni a tárgyakat. Behatároltuk az időt, hiszen manapság is készülnek használható kerámiatárgyak. Ez azt jelenti, hogy a kerámia nem halt ki a középkorban, csak a mi kiállításunk szorítkozik az újkőkor, vagyis a neolitikum és a középkor közti mintegy nyolcezer vagy akár tízezer évnyi időszakra, ami nem kevés idő.

Repüljünk vissza az első állomásra, a kiállítás útvonalát követve. Hol vagyunk?

– A neolitikumban, amely valamikor időszámításunk, illetve Krisztus előtt 7-8000-ben kezdődik, és elég hosszú ideig tart. Szabadka és környéke abban az időben sűrűn lakott terület volt, ezért sok lelőhelyünk van, és számos régészeti tárgyunk. Nemcsak edények, hanem például csontból készült különféle szerszámok vagy kőbalták. A kiállítás kronológiai sorrendben tükrözi a régészeti korokat. Jön a bronzkor, ami kb. négy-ötezer évvel ezelőtti, és megint csak behatárolhatatlan időszak, igen hosszú, 1500–2000 évnyi időtartamot foglal magában. Utána a vaskor, amiből a mi területünkön valamilyen oknál fogva meglehetősen kevés lelőhely van. Nem igazán tudjuk megmagyarázni, hogy miért. A vaskor a kelta népességhez kötődik, akik végigvonultak ezen a területen, de valószínűleg nem telepedtek le, vagy csak nagyon rövid időre.

Következő állomásunkon kik hagytak itt figyelemre méltó lelőhelyeket?

– A következő régészeti vagy mondhatnám történelmi korszak a szarmatáké vagy a római kor, mivel azonban a rómaiak soha nem szállták meg a Duna–Tisza közét, ezért nem valószínű, hogy Szabadka területén valaha is jártak rómaiak. Ha mégis, akkor esetleg római katonák, akik a szarmaták ellen háborúztak. Tudjuk azt is, hogy ez a terület soha nem került be a római közigazgatásba. Ez érdekes, mert ha rápillantunk a Kárpát-medence térképére, szinte felfoghatatlan, hogy egy olyan birodalom, mint amilyen a római volt az I. és a IV. század között, miért nem szállta meg a Duna–Tisza közét. Megfejthetetlen, mivel ugyanakkor megszállták Dáciát, a mai Erdély egy részét, és logikus lett volna, hogy a két területet összekössék. Abban az időben itt a szarmaták éltek, és nagy régészeti anyagot hagytak maguk után. Úgy tartja a tudomány, hogy iráni nyelvet beszélő, keleti származású nép volt a szarmata. Az elsők, akiknek ismerjük törzsi neveit is, és legalább négyszáz évig éltek ezen a területen. Az biztos, hogy megérték az Attila vezette hunok betörését, akik a négyszázas évek első felében érkeztek a Kárpát-medencébe, és megközelítőleg ötven évig itt voltak.

Ezért nem maradt fenn tőlük nagyobb hagyaték?

– Sajnos igen, ez az idő nem volt elegendő ahhoz, hogy komolyabb régészeti hagyatékot hagyjanak maguk után, pedig jó lett volna egy kis hun kori sarkot kialakítani a kiállításon. A hunokat követően érkeztek az avarok, egy szintén keletről érkező nép, akikről nem tudjuk pontosan, milyen eredetűek voltak, hogyan beszéltek, de háromszáz évig itt tartózkodtak. Róluk azért fontos szólni, mert a tőlük megmaradt kerámiák kivétel nélkül sírokból kerültek elő. Az avarok táborlakó, vándorló életmódot folytató, pásztorkodással is foglalkozó nép volt. Mással is foglalkoztak, főleg háborúskodással, tehát állandó mozgásban éltek. Amikor kisgyerekeknek mesélek róluk, párhuzamot vonok az avarok és az észak-amerikai indiánok között, hiszen jurtákban laktak, nem építettek földbe vájt veremlakásokat. Sajnos ezek a települések mind megsemmisültek, főleg, miután megindultak a mezőgazdasági munkálatok, a mélyszántás. Ezért kerültek elő az edények kizárólag sírokból. Egyébként nagyon érdekesek az edényeik, különösen az ún. sárga edények, amelyek az égetési módszerük miatt színeződtek sárgára. Ez nagyon ritka, és a mai gölöncséreknek is kihívást jelent.

A kiállítás utolsó állomása mennyire gazdag leletekben?

– Tárlatunk a honfoglalással, pontosabban a honfoglalást követő középkori magyar állam történetével fejeződik be, ami nagyon hosszú időszak: fél évezred, a IX. századtól a XVI.-ig. Egészen addig, amíg a törökök meg nem jelentek meg ezen a vidéken. Ez az ötszáz évnyi középkori időszak szintén nagyon gazdag az edények illetően, mert már a IX–X. században, valószínűleg a jó termőföldnek köszönhetően, sűrűn betelepített területnek számít, és települések alakultak ki. Viszont hangsúlyoznunk kell, hogy a középkorban nem az jelentette a település fogalmát, mint manapság. Akkoriban nagycsaládi központok léteztek, talán az egykori tanyavilággal lehetne ezeket összehasonlítani, és egy-egy tanyatömörülés képezett egy települést. A híres Szent István-i törvényben (tíz falu – egy templom) tehát a falu nem a mai értelemben vett falut jelentette, hanem tíz nagycsaládi központot. Ezeket kötelezték arra, hogy építsenek kis pusztatemplomokat, amelyek akkorák voltak, mint például manapság egy nagyobb temetői kápolna. Innen sok lelőhelyünk van, de az edények nem a temetőkből kerültek elő, mert akkor már a kereszténység lépett érvénybe, és az egyház tiltotta a pogány szokásokat, hogy a holttest mellé tárgyakat helyezzenek el. Ennek ellenére a gyűjteményünk nagy százalékát képezik a középkorból származó edénymaradványok, úgyhogy szakmailag tekintve értékes és termékeny időszaknak mondhatjuk.

„A régész számára a szerencse kulcsfontosságú”

Ricz Péter negyven év alatt Észak-Bácskában, a Tisza mentén 50–55 ásatás részese, vezetője volt

A Szabadkai Városi Múzeumban eltöltött negyven munkaév után Ricz Péter régész, főmuzeológus december elsejétől nyugdíjba vonul. Nemrégiben a 65. életévét is betöltötte, úgyhogy mindkét alapja megvan ehhez. Észak-Bácskában és a Tisza mentén több tucat régészeti feltárás vezetője volt, számos szakcikk szerzője, a Bácsország honismereti szemle megalakulásától a szerkesztőség oszlopos tagja.

Ricz Péter már kisdiákként, szabadkai gimnazistaként nagyon szerette a történelmet, ám édesapja hivatását követve fogorvos szeretett volna lenni. Túljelentkezés miatt 1968-ban nem vették fel Belgrádban a fogorvosi szakra, viszont a Bölcsészettudományi Karon a régészeti tanszéken még volt szabad hely. Első éves egyetemi hallgató volt, amikor felkereste a Szabadkai Városi Múzeumot, ahol megismerkedett Szekeres László régésszel.

Ricz Péter szerint Szekeres érdeme az, hogy egy év után mégsem iratkozott át a fogorvosi szakra, hanem a régészet lett az élethivatása.1969 kora nyarán ugyanis felajánlotta az akkor elsőéves Ricz Péternek, hogy utazzon el helyette Stuttgartba, és vegyen részt a Baden-Württemberg tartománybeli régészeti ásatásokon. Ez az egyetemista fiatalembernek óriási lehetőség volt a régészeti szaktechnikák megismerése szempontjából, megtanulta, hogyan kell megszervezni, levezetni egy ásatást, az anyag feldolgozásában is kapott némi szerepet. Beszélgetőtársunk egészen addig, amíg 1973. december elsején nem kapott állandó munkahelyet a szabadkai múzeumban, folyamatosan járt ki Németországba a régészeti ásatásokra, diplomázás után már ásatások vezetését is rábízták.

Amikor 1973 végén munkaviszonyba lépett a múzeum régészeti osztályán, Szekeres Lászlóval felosztották a munkát: Szekeres elsősorban őskorral és középkorral foglalkozott, Ricz Péter pedig az első évezreddel. Ez az időszámítástól kezdődő ezeréves periódus: a szarmatakor, germán törzsek és a hunok időszaka, valamint a VI. század közepén kezdődő és a IX. századig tartó avar kor is ide tartozik. Ez az az időszak, amelyre specializálódott.

Ricz Péter abban az időben kezdett el dolgozni, amikor több pénz volt a régészeti feltárásokra. Egyetemistaként részt vett az1971-ben külföldi eszközökből végzett ásatásokon a Magyarkanizsa melletti Velebit határában, ahol egy bronzkori temetőt tártak fel, illetve 1973-ban Szekeres kötött a topolyai községgel egy szerződést, amelynek köszönhetően a képviselő-testület minden évben elkülönített egy összeget régészeti feltárásokra. Ez tíz éven keresztül jól működött. Abban az időben a szabadkai múzeumhoz hat község tartozott, egészen a nyolcvanas évek közepéig: Szabadka, Topolya, Kishegyes, Magyarkanizsa, Zenta, Ada. Ebben a hat községben 50–55 ásatást végeztünk, Szekeres Lászlóval felváltva vezették őket.

Ezek közül óriási jelentősége van a zentai Mákosban feltárt óriási területen fekvő lelőhelynek, amelyben újkőkori, szarmata, középkori és – ami ritkaságnak számít – XVIII. századi régészeti anyagot tártak fel. Mindenképp említést érdemel a topolyai szarmata és avarkori temető több mint 200 sírral, a bácskossuthfalvi avar temető, a horgosi budzsákban levő avar temető, Magyarkanizsán az avar temető, amely ott található ahol az új kultúrpalota felépült (ahol később Szekeres László lánya, Ágnes is folytatta a lelőhely feltárását).

A nyolcvanas évek elején megkezdődött az egykori titói Jugoszlávia felbomlása, megkezdődött a gazdasági hanyatlás, és a régészeti feltárásokra is mind kevesebb pénz jutott. Mint Ricz Péter fogalmaz, a

nyolcvanas években már ők sem kívánkoztak nagyon terepre menni, mert addig rengeteg anyagot begyűjtöttek, ezeket fel kellett dolgozni. Szekeres Lászlóval úgy egyeztek meg, néhány évet ezek feldolgozásának szentelnek. Pillanatnyilag 10 ezer régészeti tárggyal rendelkezik a múzeum, ezekről természetesen megfelelő dokumentáció készült, de a feldolgozásuk még mindig tart. Ricz Péter már egyetemista korától számos hazai és magyarországi tudományos szakmai összejövetelen is részt vett, itthon mintegy három tucatnyi, magyarországi kiadványokban, szakfolyóiratokban mintegy kéttucatnyi szakcikke jelent meg. Emellett a nyolcvanas évek közepétől 1991-ig tartott a múzeum állandó kiállításának felépítése, amelyben a régészeti osztályra is komoly feladat hárult. 1991 nyarán „ideért” az autóút építése, ekkor kezdték el Ricz Péterék a hajdújárási Kővágónál annak a lelőhelynek a feltárását, amely feltételezések szerint a középkori Ludas helye lehetett. Óriási politikai vihart kavart ez a feltárás, mert a horvátországi háború már megkezdődött, és ennek hevületében egyes szakemberek is azt állították, hogy Cirill és Metód idejéből egy szláv egyházi központot találtak itt. Ricz Péterék ezt energikusan cáfolták. Persze, a szerb kollégák is rájöttek, hogy ez nem lehet a IX. századi szláv templom, ám a belgrádi kollégákkal a kilencvenes évek első felében megszakadt kapcsolat mindmáig nem rendeződött, és Ricz Péter szempontjából messzemenő következménye lett e nézeteltérésnek. Amikor 2001-ben a múzeumi tanácsosi címre pályázott, elutasította az a bizottság, amelynek egyik tagja olyan régész volt, akivel az említett ügyben komoly vitába keveredett.

A kilencvenes években indult útjára a Bácsország, Szekeres László vezetésével, ennek alapítói között volt Ricz Péter is, aki kollégája halála után egy ideig főszerkesztője volt a lapnak, most pedig a szerkesztőbizottság elnöke.

Kérdésünkre, hogy milyen kitüntetést kapott gazdag pályája során, Ricz Péter azt válaszolta, ebben is követte Szekeres László ,,példáját”, mert soha semmiféle díjban nem részesült. Kapott különböző köszönő okleveleket, illetve vannak megtisztelő tisztségei, például elnöke a VMSZ Aracsi harangok elnevezésű alapítványának, de a kitüntetések ez alatt a 40 év alatt elkerülték.

Beszélgetőtársunk szerint a régészi munka legszebb része például egy temető feltárásakor a várakozás izgalma, hogy egy adott sírban azt találja-e, amire szaktudása, előzetes tapasztalata alapján számít, és az a lelet milyen állapotban van. Tehát, a régész számára a szerencse nagyon fontos tényező. Például: ha egy építkezésnél zöld fémdarabokra – hisz az ezüst az idők folyamán oxidálódik – bukkannak, akkor nagy a valószínűsége, hogy értesítik a múzeumot, tehát a régésznek szüksége van szerencsére ahhoz, hogy ott legyen egy kis zöld fémdarab.... mert Ricz Péter pályája során is gyakran így fedeztek fel egy-egy régészeti lelőhelyet.