Dózsa György és a parasztlázadás emlékezete

Dózsa György – Ђepъ Дoжa 1514–2014. (Szerkesztette Csömöre Zoltán és Rokay Péter)

Ifjúságom legszebb emlékei között azt a nyarat számon tartom, amikor az alsóvárosi könyvtár régen nem bolygatott polcainak egyikén Eötvös József könyveire bukkantam. S ha a Karthausi című munkája nem is, a Magyarország 1514-ben című regénye egészen lenyűgözött. S vittem is volna magammal Dózsa György szomorú történetét az elkövetkező évtizedekben, ha nem ütköztem volna folyton a kommunizmus kirakatába afféle proletárivadékká silányított alakjával. Parasztlázadásának történetét félre is tettem, 2014-ben – megégetésének fél évezredes jubileumán – azonban reméltem némi eligazítást Dózsa perének ügyében. Hasztalan – a közélet és a történetírás csöndesen átsiklott az évforduló felett. Azaz, mégsem! A minap jutott el hozzám a Bánsági Kultúrközpont kiadványa, a Csömöre Zoltán és Rokay Péter tanárok közös szerkesztésében megjelent Dózsa György – Ђepъ Дoжa 1514–2014. című (2017) kötet, amelyben a 2014. november 21-én és 28-án Nagykikindán és Makón megtartott nemzetközi tudományos értekezleten elhangzott tanulmányokat olvashattam – igazi nagy élvezettel.

A kötet Dózsa György felkelésének dél-magyarországi vonatkozásai című fejezetének egyik legizgalmasabb tanulmányában, C. Tóth Norbert A keresztesek útja Budától Nagylakig című írásában kronológiáját adja az eseményeknek: Bakócz Tamás 1514. április 9-én a budai Szent György téren a Magyar Királyság nevében meghirdette a keresztes hadjáratot. Két hét múlva, április 24-én az érsek Dózsa Györgyöt nevezte ki a toborzott had vezérévé, akinek a kereszteseket Bátori István temesi ispánhoz kellett levezényelnie, ahol őket az „Alsó részek” területén fekvő végvárak megerősítésére kívánták felhasználni. A sereg május 9-én vagy 10-én indult el a Pest alatti táborból, s Cegléd érintésével Tiszavárkony és Tiszavarsány között átkelt a Tiszán, majd Nagytúr mezőváros közelében tábort vertek. Időközben azonban az érsek és az ország vezetői fölismerték a fölfegyverzett köznép jelentette veszélyt, s azonmód megparancsolta a toborzás leállítását. Nagytúr környékén azonban a felfegyverzett parasztok összecsaptak a nemesekkel, melynek során Székely György egy királyi adóbehajtót is megölt. Ez volt a keresztesek lázadása. A május 23-án bekövetkezett véres csatában, hatalmas veszteségek árán a Bátori István vezette csapatok kiverték állásaikból a kereszteseket és szétszórták őket a Maros vidékén. C. Tóth Norbert túlzónak véli a Dózsa vezette sereg „mintegy 30 ezer főre becsült” létszámát, források alapján úgy véli, a keresztes fősereg létszáma 4000 lovasból és 3300 gyalogosból, összesen 7300 emberből állt.

Csömöre Zoltán Temesközi helyzetkép a Dózsa-féle parasztfelkelés előestéjén című tanulmányában a Dózsa-lázadás okait kutatva, az Alsó részek társadalmi-politikai valóságába nyújtott betekintést. Voltaképpen arra igyekezett rámutatni, miért vált 1514 nyarán a Temesköz a parasztháború fő hadszínterévé. A Duna és a Száva vonalán állomásozó török csapatok portyáik során évszázadnál hosszabb idők során át- meg átcsaptak a Magyar Királyság déli területeire. 1390-től rendszeresen feldúlták a Szerémséget, Keve, Krassó és Temes megyéket, betöréseik során elsődleges céljuk a zsákmányszerzés, a szarvasmarha csordák és a gabonakészletek elrablása volt, hosszadalmas várostromokra soha nem vállalkoztak. Előfordult azonban a falvak lakosságának erőszakos elhurcolása is, idővel azután az élő ember jelentette a legértékesebb zsákmányt. Nándorfehérvár 1521. évi eleste után Keve és Krassó vármegyéken túl immár Torontál, Csanád, Arad és Temes megyékben is fosztogattak, előfordult, hogy átlépve a Duna vonalát, attól 150 kilométerre is elpusztították a templomokat, felégették a kúriákat, elhurcolták a lakosságot. A nemesség pedig lassan elhagyta a vidéket, Magyarország békésebb tájaira, a Dunántúlra, Erdélybe vándorolt. Csömöre Zoltán kiemelte, a XV. század az alföldi mezővárosok (oppidiumok) gazdasági fölvirágzásának kora volt. Temesvár, Csanád és Lippa vármegyék területén a török betörések során a települések 70–80%-a elpusztult, vele pusztultak a jobbágytelepek is. Általános volt az elszegényedés, a mezővárosok sorvadása magával vonta a templomok és kolostorok, rendházak pusztulását is. A nyomor, a kétségbeesés vezetett azután a parasztlázadáshoz.

Neumann Tibor Szapolyai János és a Dózsa-féle parasztháború című írásában hangsúlyozta: az évszázados megállapítás, amely szerint „a Magyar Királyság mohácsi csatavesztésében a Dózsa-féle parasztháború következményei – a megtorlás és a jobbágyság vagyoni s jogi meggyengítése – komoly súlyt nyomott a latban, egyáltalán nem tartható”, mivel ezek jelentőségét a történeti irodalom messzemenően túlbecsülte. Tóth István Dózsa György és Szeged kapcsolata, Rokay Péter pedig Az 1514-es parasztháború és Dózsa György vajdasági vonatkozásai című írásával szerepel a kötetben. A könyv Az elnyomottak küzdelme az i. e. I. századtól az i. sz. XVIII. századáig című, második fejezetében a szerb társszerzők közül Boškov Svetozar Spartacus felkelése, Rokai Melina Watt Tyler felkelése és Dózsa György lázadása, Ramač Janko Muha felkelése (1490–1492) a XVI. és XVII. ukrán parasztfelkelések tükrében és Demjan Dominik Matija Gubec 1573. évi felkelése című írása olvasható. A kétnyelvű Dózsa-kötet megjelentetésével Csömöre Zoltán és társai fényesen bizonyították, hogy a központoktól távoli műhelyekben is születnek kiváló munkák, melyek kimagasló tudományos értékekkel bírnak.

Hol halt meg Salamon király?

A Városi Múzeumban bemutatták Rokay Péter új kötetét

Tegnap mutatták be Rokay Péter Salamon magyar király barokk-kori kultusza című könyvét a Szabadkai Városi Múzeumban. Az eseményen Korhecz Papp Zsuzsanna, a múzeum festő-restaurátor művésze és múzeumi tanácsosa mutatta be a könyv szerzőjét, akiről megtudtuk, hogy Rokay Péter az Újvidéki Egyetem Történelem Tanszékének nyugalmazott tanára. Ezt követően Kubicskovity Ákos történész röviden ismertette Salamon magyar király életét. Kiemelte, hogy Salamon a XI. század második felében a Szent István halála és Szent László trónra kerülése közötti trónviszályokkal teli időszakban ült a magyar trónon. Ellenfele két unokatestvére I. Géza és Szent László volt. A hatalomért vívott harcot Salamon végül elvesztette és száműzetésben fejezte be életét. Halálának helye és ideje ismeretlen. Egyes feltételezések szerint Isztriában élt remeteként és Pulában hunyt el. Rokay Péter elmondta, hogy ötven éve kutatja Salamon és Pula kapcsolatát, és korábban már több könyve is megjelent a témában. E kutatás legújabb eredményeit foglalta össze most megjelent kötetében. Kiemelte, hogy Pulán Salamont szentként tisztelték, és a XVII. századtól valóságos kultusza volt a horvátországi városban. 1851-ben azonban egy, az ottani egyházmegyét érintő naptárreform következtében Salamon ünnepét eltörölték, így a magyar király kultusza is megszűnt. Emellett a szerző beszélt Salamon király életéről és a témában folytatott kutatásainak nehézségeiről is.