Skip to main content

Sáfrány Attila

Huangho
Nyárfás Alitta
esszéíró
újságíró
valláskutató

Az általános iskolát Kishegyesen, a középiskolát Pélmonostoron végzi (1988). 1998-ban Szabadkán a Teológiai-Katekétikai Intézetben diplomázik, 2007-ben az SZTE Vallástudományi Karán. A már megszűnt Táltos alapító szerkesztője, az irodalmi-kulturális folyóirat főszerkesztője 1996–1998 között. A kilencvenes években írt versei, a kétezres év környékén született novelláinak témája a létértelemre rákérdező vallási-filozófiai problematika körül forog. A későbbiekben az esszét találta e tematika legalkalmasabb kifejezőeszközének. 2007-től a Magyar Szó szerkesztő-újságírója.

Többnyire eszékkel, de novellával, verssel és publicisztikával is számos jeligés pályázaton szerzett díjat Vajdaságban, Magyarországon, egy esetben Nagyváradon.

Elolvasom
Kétarcú költészet. Danyi Zoltán: Gyümölcsversek
(Új Forrás. 2007/4.)

SÁFRÁNY ATTILA 

Kétarcú költészet 

Danyi Zoltán: Gyümölcsversek 

 

Danyi Zoltán verseskötete a Gyümölcsversek címet viseli. Az olvasóban kérdésként merülhet föl, hogy a címadó kifejezést milyen jelentéssel illesse: gyűjtőfogalomnak tekintse vagy az érlelődés metaforájának. Mindkét választást érvek sora támogatja, de ennek az ellenkezője is igaz. A gyűjtőfogalom mellett szól, hogy a gyümölcsök megihletőként, hasonlatként, metaforaként valóban ott vannak a versekben. Számuk behatárolt, ezért a fölsorolásukat is megengedhetjük magunknak: az almával háromszor, a barackkal, a birssel, a szederrel, a cseresznyével, a szilvával, a málnával, a naspolyával egyszer-egyszer találkozhatunk a költeményekben. Ám az érlelődés fogalmához kapcsolódó egyéb gyűjtőfogalmak, a fa, a levél és szinonimáik, az ág, az erdő, a lomb legalább akkora hangsúllyal szerepelnek, talán még hangsúlyosabban is. Az átmeneti stádium, a virágzás és a rügyezés képei azonban csak elvétve jelennek meg, holott joggal gondolhatjuk, hogy a virágzás az érlelődés folyamatának legszebb, leglátványosabb része. A kötetet néha már a komorságba átmenő komolyság hangja hatja át, mégsem ez lehet az oka, hogy például a leggyakrabban előforduló gyümölcsnél az almáról és az almafáról, nem pedig az almafa pompázatos virágáról szólnak a versek. Úgy tűnik a költőt az érlelődés folyamatából a két meghatározó elem érdekli igazán: a fa és a gyümölcs. Az előbbi a kezdet, az eredet, a szilárdság megjelenítője, az utóbbi ezek ellentétének: a végnek, a származéknak, a puhaságnak. 

A mítoszi látásmódban a fa az embert és a világot egyaránt jelképezheti. A gyümölcs a (a világból, az emberből) kiérlelt termés, beteljesült létküldetés szimbóluma. Tudva Danyi Zoltán vonzódásáról Hamvas Béla tanai és a keleti vallási bölcselet iránt a kiérlelődés kapcsán joggal gondolhatunk szellemi természetű, önmegvalósító végkifejletre, s így a gyümölcsversekben is az önbeteljesülés útjának az allegóriáira ismerhetünk. Alátámasztja ezt a fölvetést, hogy a Gyümölcsversek címet viselő kötet verseinek csupán kisebb hányada szól konkrétan a gyümölcsökről, viszont mind a negyvenöt költemény az önfeltárás lírai alkotásának tekinthető. Mindössze a kifejtés módszereiben különböznek: hol a gyümölcs felvillanó képe, hol a természet látványa, hol a fogalmi önreflexió útján közvetítik az önismerés jelenvaló élményét, s hol hiánnyal, hol nyíltan kimondva, hol a kettőt egymás mellé állítva fejezik ki azt. Akárcsak a japán haikuk. A Gyümölcsversek költője nem hagy kétséget a haiku és a zen buddhizmus iránti elkötelezettségéről. Hat vers – minden egyes fejezetben kettő-kettő – Ryokan japán haikuköltő és zen szerzetes verseinek felhasználásával íródott. 

Danyi Zoltán költészete határozottan ellenáll az egyirányú értelmezéseknek. Nem lehet elvont, fogalmi rendszerbe kényszeríteni, mert természetközelisége és konkrétsága ezt nem engedi. Ugyanazzal az erénnyel él, mint a haikuk. Nem mondja ki végkövetkeztetéseit. Az értelmezőnek kell azt megfogalmaznia. Ennek egyik oka az lehet, hogy a kimondhatatlant csakis a hiány fejezheti ki. A másik ok ennek a keleti költészeti formának a sajátosságából következik. Az igazi haiku értelmezését, egész lényével birtokba véve, az olvasónak kell kiérlelnie önmagában. Ez a költemény megírásával egyenértékű alkotói munka, s mindig egy személyes, elszigetelt szellemi birtokbavétel. Nem alkalmazhatók rá a nyugati műértelmezési hagyomány jól bevált univerzális módszerei. A haiku esztétikájához hasonulva áll ellent Danyi Zoltán költészete is az egyirányú interpretációknak, ennek ellenére a nyugati esztétikai hagyománytól sem távolodik el a szerző. Kötete ennek köszönhetően közelíthető meg két eltérő értelmezési síkból. 

A nyugati esztétika talaján állva a gyümölcsversekben tájleíró és önreflexív költeményeket láthatunk, melyek költői jellemzői az elmélyültség, a szűkszavúság és a hiánybeszéd. A keleti, japán esztétika megközelítésében e rövid költemények haikukként olvashatók. Ez az olvasat már egészen más interpretációs stratégiát követel. Ebben az esetben a kötetben szereplő költeményeket meditációs lehetőségnek és arra való fölszólításnak tekinthetjük, hogy mi magunk is elmerüljünk az önkeresésben. Ebben az esetben az írás elején megfogalmazott dilemma az érvényét veszti. A haikuköltészet meditatív szemléletében a szemlélő és a szemlélt között azonossági viszony alakul ki. A tudat lenyugodottságának ezt az élményét fogalmi nyelven így írhatnánk le: amit lát a szemlélő, mint természeti jelenséget vagy egy kívülállónak – embernek, másnak – a tettét, az önmagában van, s benne-vele történik. Ennek az ellentéte is érvényes: ami benne van és történik, azt ott látja kint. 

Ez a Gyümölcsversek költeményeiről is elmondható: a meglátott gyümölcs ugyanaz a gyümölcs, mint amelyik a bensőben fölismerésként érlelődik az emberben. (zEtna, Zenta 2006

Az én bűvkörében. In. Magyar Szó. 2006. szeptember 23.
Elolvasom

Perzsaszőnyeg

Vigh Rudolf: Öröknaptár

Kiélesített képek Vigh Rudolf történetei. Megragadnak a képzeletben, folyton-folyvást visszatérnek, a történet szála újból és újból fölidéződik egy-egy bevillanó jelenet, felejthetetlen leírás, írói rajz hatására. A Forum Könyvkiadó kiadásában az idén megjelent memoárokat, portrékat, tárcákat is tartalmazó Öröknaptár című kötet Sorsok fejezetcím alá besorolt elbeszélései, novellái csak ízelítőt adnak e kivételes írói képességről, ami leginkább a költői vénával megáldott, lírai alkatú írókat jellemzi. Teljesebb képet akkor nyerünk Vigh Rudolf prózaírói munkásságáról, ha legújabb kötetét egybeolvassuk a szerző 2001-ben Visszaverődés címmel megjelent novelláskötetével, és nem utolsósorban a költeményeivel, amelyek egybefűzött kiadása egyelőre még várat magára.

Költői hasonlattal élve úgy tárulnak föl a visszaemlékezésben Vigh Rudolf történetei, mint a drága kincsként őrzött, felgöngyölített perzsaszőnyeg, melyet csak ünnepi alkalmakkor terítenek szét a földön, hogy megcsodálják gyönyörű mintáit és a mintázat mesteri összhangzatú egészét. Egy-egy bevillanó kép hatására így „göngyölődnek le” elraktározott emlékeink tárából Vigh Rudolf történetei. Ez a szavakból és mondatokból szőtt szőnyeg pedig nem csupán szemet gyönyörködtető, mértani pontossággal megszerkesztett mestermű. Ez a szőnyeg varázsszőnyeg, mely a képzelet szárnyán repíti vissza önmagunktól való elrugaszkodottságunkat a valósághoz. Ezen a ponton válik az irodalom irodalommá és attól is többé.

Vigh Rudolf több is, kevesebb a lírai alkatú írónál abban az értelemben, hogy benne a lírai alkat nem egy – sokak által nem kívánatosnak hitt – prózaírói elhajlás, hanem a költői látás termékeny jelenléte a prózában. Az Öröknaptár szerzői énje a költő éleslátásával szemléli a világot, az embereket, de novelláiban nem költőként, a vers nyelvén szólal meg, hanem a legigazibb prózaíróként. Legtalálóbban a rejtőzködő jelenlét kifejezésével jellemezhetnék e sajátos írói attitűdöt.

Azt gondolhatnánk, még mindig a költői hasonlatok talaján maradva, hogy ezek alapján e novellák és az Esetek fejezetcím alatt olvasható tárcák, tárcanovellák, tollrajzok – e kifejezett írói vénát igénylő újságírói műfajok – Vigh Rudolf tollából tarka színvilágban lépnek az olvasó elé. Az Öröknaptár jellemző színe ehelyett – ahogy a könyv fedőlapja is találó utalás erre – a fekete-fehér. Egyenes történetek és egyenes leírások ezek, mert a szerzőt elsősorban és mindenekelőtt az ember érdekli, az emberi felmutatása és az embertelen megmutatása, ezeket pedig a legkifejezőbben fekete-fehéren lehet ábrázolni.

Rejtőzködő jelenlét jellemzi a szerzői én mögött álló íróembert is, közszereplései, a szülőfaluról írt munkái nem önfényező megszólalások, hanem az álszerénység írói allűrjeitől mentes megnyilatkozások, amelyek a szülőfalu múltjának egy-egy érdekes fejezetét villantják föl, vagy a Kishegyesen született és élt írók „családfáját” rajzolják föl festőien éles képekkel, amely közismerten egy mély gyökerű és terebélyes, elszáradni nem akaró fa. Rajta kívül senki sem írt olyan – személyes tapasztalatokból táplálkozó – élő írói portrékat az „írók falvának” Németh Istvánon kívül legnagyobb íróiról, Csépe Imréről és Dudás Kálmánról, mint ő. Igaz, ezek az írók a Symposion-nemzedék színre lépésével bekövetkező irodalmi szemléletváltással lassan „kimentek a divatból”. E hatvanas évektől számítható szemléletváltás bizonyos értelemben Kishegyest is letörölte a vajdasági magyar irodalom térképéről, hogy a későbbiekben Papp p Tiborral, Aaron Blummal, Szerbhorváth Györggyel, Mirnics Gyulával egy új formában visszahelyezze arra a némiképp átrajzolt térképre. Ezután a kánont átalakító korszakváltás után ugyanis mások lettek az értékek és értékeltek ott, ahol vajdasági magyar irodalmat olvasnak – itt-hon és ott-hon egyaránt. Aki azonban nem az irodalmi divatirányzatok mentén, hanem más, időtálló, örökbe nyúló megfontolások alapján kíván tájékozódni, az az Öröknaptár Emlékek című harmadik fejezetében olyan közelségből ismerheti meg a hányattatott sorsú falusi béresből költővé érő Csépe Imrét vagy az emigrálni kényszerült, Magyarországon fordítóként ismertté vált Dudás Kálmánt, az egykori falusi patikust, mintha csak élőben találkozna vele.

Már ezért, a találkozás öröméért is érdemes elolvasni az Öröknaptárt.

Elolvasom
Fekete J. József: POST – Szentkuthy Miklós és művei
(Kortárs. 2006/1.)

SÁFRÁNY ATTILA

Fekete J. József: POST – Szentkuthy Miklós és művei

FORUM KÖNYVKIADÓ, 2005

 

Fekete J. József legújabb tanulmánykötete eddigi munkássága megkoronázása. Összegző célzatú a könyv. Ezt a szándékot igazolja, hogy a szerző által "karcsúnak" nevezett, korábbi három Szentkuthy-kötetéből egyes írások szinte változatlanul kerültek át a POST-ba, az ilyenkor elkerülhetetlen finomításokkal, kisebb szerkezeti átalakításokkal, törlésekkel és hozzáírásokkal.

Fekete J. József nemcsak a múlt század nagy írójelenségének avatott kritikusa, hanem az olvasás-írás rejtelmeit taglaló esszéíró; a vajdasági magyar irodalmi termés értékelője; a kortárs magyar irodalom javára kitekintő irodalomtudós; és nem utolsósorban naplóíró. Lemúriában nem múlik az idő című kötetével újabban szépíróként is bemutatkozott az olvasóknak. E mögött a sokoldalúság mögött azonban óriás-árnyékként emelkedik ki szellemi elhivatottságának központi alakja, olvasói "szerelmének" tárgya: maga Szentkuthy.

Elköteleződése olyan mély, hogy sokoldalú munkássága akár az írógéniusz alkotó művészetének tükrözéseként is szemlélhető. Kritikusaként értelmezve és értékelve tükrözi őt vissza, naplóíróként s újabban prózaíróként az alkotói személyiséghez hasonulva teszi ugyanezt. A Lemúriában nem múlik az idő esszéként is olvasható kisprózái például nem csupán önreflexiós hajlandóságukkal, hanem a bennük feszülő erotizmussal és intellektualizmussal is a jól ismert szentkuthys vonásokra emlékeztetnek. Más szempontból is a "hasonulás" jegyeire ismerhetünk. Az íróóriás katalogizálószenvedélyét, teljességre törekvő attitűdjét juttathatja eszünkbe Fekete J. József kritikusi lelkiismeretessége, aki jó szokásához híven – s jelenleg egyedüliként – a kortárs vajdasági magyar irodalom minden figyelemre érdemes irodalmi termékével kapcsolatban megnyilatkozik.

A fölsoroltak szemléletes példái annak, hogy az iránta érzett olvasói "szerelemnek" köszönhetően miként költözhet egy szerző egy másik szerző munkásságába úgy, hogy az epigonságnak halvány gyanúja se merülhessen föl. Szentkuthyval foglalkozni műveinek énre irányultsága, ezen életre szóló elköteleződés hiányában nem is volna érdemes. Mindennél beszédesebben vallanak erről a döntésről a szerző szavai az előszóban: "Halálom lesz ez az egyetlen téma, ez az egyetlen stílus."

A könyv legfőbb erénye, hogy ezt az olvasói "szerelmet" nemcsak magában hordozza, hanem kisugározni is képes. A még járatlan olvasóban észrevétlenül elülteti a kíváncsiságot és a szeretetet, a Szentkuthyval már "megfertőződött" olvasó számára pedig a szellemi utazás kalandját nyújtja.

Joggal vetődhet föl a kérdés, hogy az elkápráztatottság nem veszélyezteti-e a tárgyilagos értékelés követelményét. Valószínűleg ez jelenthette a legnagyobb kihívást. A kötetnek a szerző munkanaplójából kiemelt előszava jól érzékelteti az ellentétek szorításában való vergődést. Fekete J. József itt a következő megállapításra jut: "...ezekről a művekről nem az irodalomértés pesszimizmusába fúló inprecíz álfogalmakat, szótotemeket görgető elvontsággal, hanem az egyedüli lehetséges módon lehet beszélni, amit ezek a művek meg is kívánnak, el is várnak: mítosszal, pátosszal, hisztériával. S részletekkel." A kötetet olvasva kiderül, hogy Fekete J. Józsefnek sikerült rátalálnia a középútra az átlelkesült közelség és a mértéktartó távolság két szélsősége között, miként arról is megbizonyosodhatunk, hogy meglelte azt a sajátos, egyedi hangot, amellyel Szentkuthyról hitelesen lehet szólni. Mindezeket egyébként már előbbi köteteiben kimunkálta.

A könyv alcíme is jelzi, hogy a POST szerzője számára a művekkel egyenrangúan fontos téma az író személyisége. Fekete J. József nem törekszik tetszetős végkövetkeztetések, "tudástotemek" megfogalmazására, hanem megelégszik az író munkásságának katalógusszerű, de beható ábrázolásával, és ami az iménti követelményből elkerülhetetlenül adódik, tetemes helyet szán az alkotófenomén bemutatásának. A könyv ezen egymással párhuzamosan futó kettős törekvésében, érthetően a Prae-re és a Szent Orpheusz Breviáriumára helyezett hangsúllyal, egyrészt tájékozódhatunk az író munkásságáról, első művétől, a Barokk Róberttől kezdve utolsó, befejezetlen művéig, az Eurydike nyomában-ig; másrészt élethű portrét kapunk személyiségéről, gyermekkorától kezdve öregkoráig, a tanárembertől a művészi géniuszig, az imádottól a szeretőig. Itt megjegyzendő, hogy sokoldalú, beskatulyázhatatlan szelleméből következőleg Szentkuthy nem volt egyirányúan áttekinthető alkotói egyéniség. Egyszerre mindig több művön dolgozott, s jellemében a tanárt és az írót, a bohóckodó színészt és a csöndben imádkozó embert, a szeretőt és a férjet, az erkölcsöst és az ördögit nem lehetett különválasztani. Mindezek szétszakíthatatlanul, egymásba rétegeződve léteztek benne.

Ez a Szentkuthynál alapvető fontosságú egymásba rétegeződés magától értetődő választásként tárja elénk Fekete J. kötetének hangzatos címét, a POST-ot. Az írógéniusz egész alkotó művészete a prae-állapot jegyében zajlott: minden műve egy-egy nyitány volt, az ősállapot egységérzékelésének közvetítési kísérlete, a valóság folytonos újrastrukturálása. Erre a prae-állapotra az elkötelezett kritikus autentikus válaszaként a post-állapot kínálja magát, hiszen abban az időn túli világban, amelyben a nagy író élt és alkotott kora Orpheuszaként, ott a kezdet és a vég, a Prae és a Post is szükségképpen egymásba csúszva létezik. Szentkuthy művészetének örökös, véglegesült nyitányára ezért a kritikus lezárhatatlan, mindig megújuló öszszegzése a harmonizáló válasz, a folytonos újrastrukturálásra az egyéni megértés és a személyes megélés belsőleg megszilárdult elrendeződése, az állandósult egységérzetre pedig a sokaságba, a részletekbe való örömteli belefeledkezés.

Elolvasom
Egy sötét korszak krónikája
(Magyar Szó. 2009. július 14.)

Egy sötét korszak krónikája

Fischer Jenő: Ólomévek íródeákja: Publicisztikai írások. Forum, Újvidék, 2009.

„Miként történhetett meg, hogy Európa szívében rablással, fosztogatással, szexuális gonosztettekkel, testvérgyilkossággal párosult brutális háborúk sorozata robbant ki?” Ez a kérdésfölvetés vezeti föl Fischer Jenőnek a Forum gondozásában megjelent publicisztikai írásait összegyűjtő kötetét. A harmincöt éves újságírói pálya utóbbi tizenöt évének publicisztikai terméséből állt össze a válogatás, de a szerző visszatekintésében nem képez határt a kilencvenes évek közepének háborús emlékekkel terhelt zavaros időszaka. Az elemző írások kérdéseket tesznek föl, az okok után kutatnak, s azokat lehetetlenség volna megérteni a megelőző szocialista korszak szövevényes politikai világában való elmerülés nélkül. Az irracionális, véres erőszakba fulladó nemzeti ellentéteket vizsgálva ettől is előbbre kell visszatekintetni.

Fischer Jenőnek a Magyar Szóban megjelent publicisztikáit olvasva eddig is tudtuk, hogy bátran rábízhatjuk magunkat a szerző emlékezetére és élettapasztalatára, aki járatos útvezetőként kalauzol el bennünket a balkáni politika és az azzal szorosan összefüggő esendő emberi természet útvesztőjében. Azzal is tisztában voltunk, hogy a visszafogottan megfogalmazott, mégis határozott véleményt alkotó újságírói hangja, ami mentes a harsogó, sérelmeket soroló hangnemtől, különleges érték a vajdasági magyar újságírásban. Az Ólomévek íródeákja című kötetét olvasva most azt is tapasztalhatjuk, hogy a különféle témákat taglaló, kilencvenes évektől megjelenő írásai, mint a mozaikrészletek, miként állnak össze egy összefüggő képpé: egy sötét korszak krónikájává. A csokorba fűzött publicisztikák megértéshez segítő betekintést nyújtanak a Jugoszlávia szétesését övező válságos időszakba. A könyv vélhetően megkerülhetetlen olvasmánya lesz a korszak után érdeklődő érintetteknek és kutatóknak.

Sáfrány Attila

Interjúk
Gyermeki viszonyban a tudással. In. terasz.hu. 2003. január 31.
Díjak, ösztöndíjak
Dátum
2006.