Sáfrány

Két kis vitorlás

(Látogatás Sáfrány Imrénél)

Meglátogatom Sáfrányt, és írok, beszámolok látogatásomról – határoztam el még a Képes Ifjúság Sáfrány-számának fotóit nézegetve.

A mozgás: állapot – emeltem írásom fölé Sáfrány e mondatát a Várnak az apostolok című könyvét recenzeálva, pedig hát az igazi mozgó könyv a Menetelés volt. A Menetelés a csavargás tudatos, bár „a szegény vándor piktor” tán egyedül lehetséges programja volt.

Nagy utazónk ő, mondogattuk, de újraolvasva könyveit, ki kell bővíteni megállapításunkat: nagy utazónk, nagy útleírónk ő. Milyen hibátlanul vannak megírva, megszerkesztve ezek a riportok, amelyek alkalmiak voltak, s ma immár költeményekként csillognak!

Elég kissé közelebbről szemügyre venni például a rövid Zöld madár című dubrovniki vázlatot, hogy meggyőződjünk, milyen különös átalakulás játszódott, játszódik le ezekben az írásokban, és meggyőződjünk, hogy a „költemény” szóval nem fellengzősködni akartam. Rejtve mindegyikben ott a mag, amely idővel nőni kezd, kinyílik, s teljesen új dimenziót biztosít az írásoknak – alkalmiakból maradandóvá téve őket.

„Semmi különös nem történt ezen a januári reggelen. Csak a nap sütött ki, és az egyik kirakatban megpillantottam egy zöld kőmadarat…” Fenn ül a sziklaszirten, és sorba szedi ismereteit a felhőkről, a sirályokról, a helyi újságról, egy alkoholistáról, aki rongy alá rejtegeti a befőttesüveg vörösbort, egy tobozt gyűjtő apácáról, a matrózok szeretőjéről, aki „Meztelen matrózzsákmány testére felhúzta egyik ruháját, a másik ott lóg a szögön leánderpálcika akasztón”; egy hulláról: „Tegnapelőtt beúszott egy hulla a dubrovniki kikötőbe. Minden előzetes jeladás, izgalom és telesírt zsebkendő nélkül. Csupán azért úszott a dubrovniki kikötőbe, mert megfordult a szél…”; az olasz vadászokról, akik összevérezik a Grand Imperial kőlépcsőjét s a többi – de minderről csak azért elmélkedik, hogy, mint mondja, elfelejtse a zöld madarat.

Reggel a régiségkereskedésben járt, és a madár felől érdeklődött: „És míg a nő beszélt, kezemben tartottam a zöld madarat. Egyik szárnya csonka. Lábujjai is letörtek. Csőrében leveles ágat tart, és most ott fekszik a kirakat mélyén, oldalra billenve. Hassal az utca felé…”

Igen, sorba szedve ismereteit, máris a ismeretlenről szól, elmélkedik, egy utcalány leánderpálcika akasztójáról, egy hulláról, egy véres lépcsőről, igen, az ismeretlenről: a zöld madárról.

Lemondva ugyanis házépítési terveiről, arról álmodozott ott a sziklán, hogy berendezi az egyik bunkert. Így folytatja: „A zöld madár? Talán csak nem kell a zöld madárról is lemondanom? Vagy mindenről egyszer… eh, pedig mégiscsak az enyém, nemcsak a két bunker itt hajításnyira tőlem, nemcsak azok a várfalak ott, enyém a zöld madár is: hiszen észrevettem!”

Pontosan ez az ÉSZREVEVÉS az útleírás és minden írás titka: a leánderpálcika akasztó, a véres lépcső és a zöld kőmadár észrevétele.

Elmegyek Sáfrányhoz – gondoltam –, és a zöld madár felől fogok tudakolózni.

Utcára néző, hangulatos kis szobában fekszik: párna nélkül, fehér lepedőn, fehér lepedővel takarózva, a hasán egy nagy, piros sál, akár egy „tűzpiros, tiarás pápai zászló” – írná Sáfrány, ha most ő készítené helyettem ezt a riportot.

Már e sál látványától felvidulok, hiszen: égő csipkebokor-szakállával felesel…

Sáfrány nekem mindig a mozgást, az utazást, a vidám hidalgót, a sóillatú, matróztrikós emberkét jelentette: a festés, a festészet örömét.

Most is mesél: Topolov szerint van egy hongkongi nyilvánosház, amelyben vakok a lányok, mert a vakok tapintása sokkal mélyebb… Képzőművészetről írva már többször szóltam a vakok mély tapintásáról, mely akár a festőké, s idéztem Swinburne szavait: „Mi bolond és vak emberek, akik látunk…”

Egész életében Hongkongba készült, és most misztikus hőse, Topolov, végre meg is érkezett. Ha egyszer eljutok Hongkongba, felkeresem azt a nyilvánosházat – gondoltam magamban.

Most is mesél: út-leír!

Igen, az ő képei – egy-egy kísérleti korszakot kivéve – a festés állapotáról szólnak, a festészet nyitott, még nem száraz állapotát mutatják.

Új képeket találtak hurcolkodáskor a pincében, és így az új képek s egy másik új szerzemény, az 1954-es Portré a térről című között teljesen átrendeződik, mozgásba jön körülöttünk a tér, az idő: az állapot mozgássá lesz.

Most megfordíthatod a címet – mondja. AZ ÁLLAPOT: MOZGÁS.

Kitűnő ez a hordárportré! Konjović legjobb portréit és nem utolsósorban Sáfrány páratlan Konjović-portréját juttatja eszünkbe. Konjovići portré, de egy pszichológus, egy esztétalélek kezével, melankóliájának szürkéjével megfestve: bomlott, nem is bomlott: látó szemek a vékonyan hullámzó ajkak felett.

Ez nem epolett – mondja, a vállára mutatva –: a bőröndök kikoptatták a kabátját, és ő megfoltozta, és én megfestettem… Epoletté változott a folt a festészetben; a festészetben minden folt: epolett – mondom én magamban.

Sétálok, forgok a lakásban.

Egy különös kis képet fedezek fel ujjongva az előszobában. Tízszer húsz centiméter. Világoskék hullámok között két kis fehér vitorlás. Tenger. Tenger és vitorlás. Igen és mégsem. Mert ezek csak festékhullámok, festékfoltok: a kék, a meleg kék boldog hullámzása a csöpp vásznon, és két ecsetérintés… A festés tengere ez, a festészet végtelen, boldog tengere.

Ládáján megpillantom Kristijan Zervos L’art d’küklad című, nagy, fehér könyvét. Régebben is járt már a kezemben, de csak most tudok igazán lelkesedni érte, most, miután elolvastam Malraux Picasso-könyvét, amelyben éppen e szobrocskák képezik a beszélgetések központi témáját; Picasso említi is Zervos e könyvét.

Sáfrány szerint csak a küklád művészet létezik, s az a két modern művész, aki visszatalált a kükládokhoz: Picasso és Brâncuși. A többi, a görögök s a többi mind dekadencia.

Megemlítem a zöld madarat.

Több mint 300 éves lehetett – mondja. El kellett volna hozni neki azt a kőmadarat, hadd ölelje magához, hiszen az övé: észrevette! Hiszen elhozhattam volna neki: észrevettem írásában!

Fekszik. Fekszik, mint az a szép kőmadár a kirakatban.

Zöld kőmadár, tűzpiros pápai zászló, vitorlások…

Látom őt, látom a festés örök, nyitott állapotában. Ő az egyik, én a másik kis vitorlásban. Integetünk egymásnak a végtelen kék tengeren a sós levegőben!

Megérkezik a borbélya. Lóri a tolókocsiba ülteti. Megnyírják. Én is a székbe ülök. Engem is megnyírnak. Utoljára 1963-ban nyírt borbély – mondom neki. Boldogok vagyunk, egy pillanatra ismét játszunk.

Távozás előtt még egyszer odaállok a kis, néhány négyzetcentiméteres kép elé. Igen, idézek már klasszikus útleírásából: „Az anyag megmunkálásának őrült szeretetében rejtőzhetik a titok, az anyag megmunkálásának mániáján múlik, hogy kontár-e valaki, epigon-e, egy-e a sok közül, vagy egyedülálló.”

(1975)

Egy vad finomságai

Sáfrány Imre retrospektív kiállítása a szabadkai Városi Múzeum Képtárában

Társadalmunk átalakulása, forradalmai után, művészetünk az 50-es években vívja meg harcait. Krleža ljubljanai beszámolóját kell megemlítenünk, vagy nálunk pl. a fiatalok Hídját.

„Költészetünk fejlődésében a gátszakadás 1950–51 körül játszódott le” – írja Bori Imre. A Belgrádban élő Debreczeni József pedig így énekel e gátszakadásos években Kérés és cáfolat című versében:

„Ne mondj bennünket »lélek mérnökének«

Mondd csak így: költő…

Nevezd csak bátran éneknek, ha ének…”

A festészetben a kis bölcs montenegrói: Lubarda a vezér, pontosabban, a példakép. 51-es terazijei tárlata a balkáni akadémizmus és a sematizmus festészeti Bastille-ának ledöntésével volt egyenlő. (Noha lényegében egy zárt formájú nagy festészetről van szó ekkor már a cetinjei visszavonultságból érkező művésznél.)

Az ifjú (24 éves) ókéri rajztanár is mind gyakrabban utazik a fővárosba. 51-ben őt is ott látjuk az első sorokban: a Függetlenekkel állít ki. Az Ifjúság Szava újságírójának nyilatkozva akkor és éppen egy belgrádi kávéházban ő is Lubarda nevét helyezi az első helyre.

A lényeg tehát az, hogy újra kell vívni a festészeti harcokat, a vadak harcát, és újra kell élni Picasso kopernikuszi fordulatát is. És ez a fordulat akár szó szerint is érthető – ezért nem csodálkozom az 52-es újvidéki tárlatról tudósító Magyar Szó újságírójának szellemeskedő megjegyzésén, hogy művészünk tótágast akar átmászni a falon, mert valóban: ott egy világ fordult ki tengelyéből, s nem csoda, ha a nézők szédültek, sőt, mint a Slobodna Vojvodina újságírója írta, tiltakoztak is. Noha tárlatlátogatóink már rég elfelejtették azt a szédületet, immúnissá lettek mindenféle művészet által előidézhető szédületek iránt, most e tárlaton (melyet Branka Šadi tervezett kitűnően) ismét érezzük, ám már mint szép, kellemes valamit, akárha egy akrobata pilóta mutatványában gyönyörködnénk.

Igen, nálunk Vajdaságban ez a Hangya-tanítvány (aki persze jól ismeri Farkas hamvas áttűnéseit, Balázs G. erős stilizációit és Oláh nehéz csendéleteit is) végzi el a fordulatot: ő a legradikálisabb művészünk az ötvenes években.

Vad ő. A vad vadak (Vlaminck: „Kobaltjaimmal és cinóbereimmel fel akartam gyújtani az Ecole de Beaux-Arts-t”) direkt leszármazottjának, a Lubardánál nem kisebb szerepet játszó Konjovićnak társa, ám lélekben ő inkább a finom vadakkal, Matisse-szal és Dufyvel, ezekkel a keleties rezgésű, mediterrán művészekkel rokonítható.

És ezért mondom e kis tárlati impresszióm címében is, hogy egy fauvista finomságai, mert hát nézzük csak meg pl. az érettségiző Sáfrány Városháza című olajfestményét: szabad, merész lecsúsztatása az egész festéképítményeknek, de mégis finomságokkal s az ifjúság édességeivel teljes. Már ezen a képen minden elvégeztetett tulajdonképpen. Ki hitte volna, hogy 47-ben, tehát 48 előtt, így festett felénk valaki! A tárlat egyik gyöngyszeme: mindmáig legjobb Városháza-képünk.

52-ben és 53-ban festi a Fehér kancsót és a Fogatot. Mind a kettő legjobb alkotásai közé sorolható.

A Fogat konjovićos fehér jellé nyújtja a lovak vágtáját.

Talán senki sem mert és tudott (egészen az informelig) annyi festéket felrakni a vászonra, mint e kancsós csendéletre Sáfrány: mintha nem is olajjal, hanem hússzeletekkel tapasztotta volna be a vásznat, hogy porcelánt kapjon.

Akkortájt minden bizonnyal csak a szabad ecsetkezelést, a merész anyagfelrakást láthatták, viszont ma mi azt kutatjuk, ami végleges és forma e gyorsírásos képeken, e gyorsírásban.

Természetesen az ő forradalmas színes dinamikájának kiteljesedéséhez is Párizsra volt szükség.

Nagy piktúra kellene. Színes. Optimista.

54-es, 55-ös és 56-os képei az életmű maximumai, bár a korabeli kritika, még B. Szabó is, lényegében elmarasztalja.

A Kobalthajú, az Ember a térről és a Páva pl.

A Kobalthajú a sáfrányi opus központi momentuma, Madame D.-t „ábrázolja”, szép Párizs-könyvének múzsáját. Idézzünk néhány bejegyzést a könyvből: „Madame D. járt nálam. Künn esik az eső. A lila eső… Madame D. után mindig megengedhetek magamnak egy kis fényűzést. Most is: teát főztem… Belefacsartam fél narancsot, és megédesítettem valódi alpesi mézzel… A jövő héten hoz egy garnitúra olajfestéket. Először persze az ő portréját készítem el vele… Áldott este. Madame D. újra meglátogatott. Itt tündököl az asztalomon egy komplett olajfestékkészlet, lenolaj, terpentin és hat pompás menyétfarok ecset. No meg a vászon.”

E vad nem a fauvista program miatt használja a tiszta, meleg színeket, s zárja le őket a hideg kobalttal, hanem az isteni anyaggal szeretkezik, nem gyújtogat tehát, vagy ha igen, akkor derűjével. Különös színválasztás (drapp húson sárga fülbevalók és kék haj) és mégis minden a mosolygó érzékiség megjelenítésének szolgálatában – nyersen és artisztikusan, mondaná Matisse.

A Páván kitűnően megfigyelhető, hogy a sáfrányi abszolút spontaneitás milyen tiszta, hideg jeleket, formákat eredményez. A szabad, gesztusos ecsetkezelés szabályosan ismétlődő nyomokat hagy (öt tollat dolgoz, nagyít ki, öt tollból képezi a faroksátort). A maszatolás, íme: szabályos szerkezettel fényeskedik.

Az ötvenes évek tobzódása után a bogáncsokkal, sakkfigurákkal, varsákkal, sámánokkal teljes átváltozások sorozatai következnek (olyan nagy és elkülönülő eredményekkel, mint a 65–66-os Virágok, a 67-es Birsalmák és a 68-as A művész és a múzsa pl.) egészen a posztkonceptualista vásznat előrejelző számozott képekig.

Sáfrány azok közé a kevesek közé tartozik, akiknek a metamorfózis az életelemük. Ez a vad sosem szelídült meg, finomnak neveztük, ám nem szelídnek, nem szelídült meg még ma sem, amikor régi, fakó, számozott képeire lilákat és sárgákat dob fel.