Skip to main content

Sándor Zoltán

1973. december 19.
Kiadványok
Elolvasom
„A tao macskakövein” (Szögi Csaba: Mint ami lent van)
(zEtna webmagazin)

„A tao macskakövein”
(Szögi Csaba: Mint ami lent van)

A totális irodalmi mű létrehozásának kísérlete érhető tetten Szögi Csaba Mint ami lent van című, az álmodó ember keringője alcímű kötetében. A műfaji korlátok kiszélesedése révén jogosan regénynek nevezett alkotás annak az ősi írói vágynak próbál eleget tenni, vajon hogyan lehetséges az élet valamennyi fontos mozzanatát egy könyvbe ömleszteni. Ennek a szerzői elvárásnak eredményeképpen Álmodó Arimán, az önéletrajzi ihletésű főhős történeteinek laza fűzére csupán a regény gerincét képezi, amire Szögi Csaba felépíti a saját irodalmi gólemét. Álmodó Arimán térben és időben való bolyongásai az egyetemi évek, a katonaként a drót mögött töltött időszak és újságírói tevékenységének korszaka között, az egyik nőtől a másikig, az egyik kocsmától a következőig vezető ösvényen, lehetővé teszik Szögi Csabának, hogy különböző jellegű szövegeket szúrjon be az alapcselekmény történései közé: találkozhatunk esszéisztikus elvonatkoztatású párbeszédekkel különböző témák kapcsán, köztük klasszikus interjúval is, lírai és meditatív hangvételű jegyzetekkel, szabályos kisprózával, elmélkedéssel a mitológia tárgykörében, ételreceptekkel, naplóbejegyzéssel, akárcsak önreflexív utalással a „regényen” való munkálkodásra, aminek köszönhetően a kötet megírásának a folyamata is beleíródik a műbe.

Szögi Csaba egy végtelenül szubjektív szerző, aki bármennyire is igyekezzen (vagy nem) megfelelni a műfaji elvárásoknak, valamennyi szövegét sajátos ízűre varázsolja, legyen szó versről, tudósításról, riportról, interjúról vagy éppen prózáról, aminek köszönhetően az egymástól legkülönbözőbb alkotásai is párbeszédet folytatnak egymással. Erre magában a kötetben is találunk utalást, amikor a főhős a következőt mondja barátjának: „...minden, amit leírtam – az újságcikkektől kezdve, a naplóbejegyzéseken át a regényekig –, költészet.” A szerző teljes írói/újságírói munkásságának függvényében éppen ezért különös jelentőségű mű a Mint ami lent van című regény, hiszen egyetlen irodalmi alkotás lehetőségeihez mérten egybefogja az eddigi szerzői életművet. Ehhez azonban azonnal hozzá kell fűzni, hogy a regény ebbéli „pozitívuma” jelent(het)i egyben a kötet „negatívumát” is, ugyanis míg Szögi Csaba korábbi regénye, a Drót tartalmilag egy homogén mű, addig a Mint ami lent van mozaikdarabkák asszociációs játékából, szerteágazó gondolatmenetekből és gigászi monológokból összeálló, heterogén volta miatt elrettentő lehet a kellőképpen rá nem hangolódott olvasó számára.

A regény főhősének, avagy a szerző alteregójának a szemszögéből minden kizárólag a könyv vel való érintkezésből nyeri el jelentőségét, élettörténeteinek átélése csupán anyaggyűjtését képezi az íródó regény nek. Ennek szemléltetése kapcsán egy helyen meg is jegyzi: „Végig nem a lányra gondoltam, hanem arra, hogyan fogok majd róla írni a könyvemben.” A körülötte lévő világ minden szeletkéjének a beirodalmazása formailag és tartalmilag egyaránt széles skálán mozgó alkotást szül, amely az ember mindenkori tépelődéseinek örök érvényű témái mellett – férfi-nő kapcsolat, szerelem és szexualitás, mulandóság – többek között a tudattágító szerek és a mitológia világába is elkalauzol bennünket. Míg az elsővel kapcsolatban a türelmes olvasó akár egy kisenciklopédiát is összeállíthat, addig az utóbbit megidéző kisfejezetek és utalások oly mértékben szövik át – hol közvetetten, hol közvetlenül – a regény teljes egészét, hogy érdekes lenne bepillantást nyerni a mű mitológiai mozzanatainak filológiai feltárásába. A különböző hitregék szálainak beemeléséhez hasonlóan jellemzi a művet annak intertextualitása, legyen szó kortárs vajdasági magyar szerzők kimondottan a regénybe íródott alkotásának a beépítéséről a szövegtestbe, a posztmodern hagyományoknak megfelelően az idézőjelek elhagyásával történő idézésekről vagy az elolvasott könyvekre, azok szerzőire és hőseire való célzások egész soráról.

könyv prizmáján keresztül ábrázolt regényvilágban, időről időre magától értetődően merül fel az irodalmi alkotás velejáróiról szóló szemlélődés vagy eszmecsere, amelyeknek során szó esik a művészi alkotás létjogosultságáról, az utókorba vetett bizalmatlanságról, a könyv sorsáról a világháló elterjedésének tükrében, akárcsak a kritikáról, mint egy lejegyzett (olvasói) véleményről a sok lehetséges közül. Az irodalomkritikai tevékenységről kifejtett meglátásaival a szerző valójában egyetlen, vezető irodalmi kánon létezését, nem kevésbé a műalkotás esztétikai korlátozhatóságát veti el, amit a következő sorokban kissé sarkítva nyomatékosít is: „Ami az úgynevezett irodalmi elitet illeti: Itt pontosan kikre gondol? Azokra az elkámpicsorodott kódexmásolókra, akik nap mint nap a szerintük jól bevált forma elvesztése felett siránkoznak? Bizony, bepókhálósodtak az arisztokrácia palotái. Bizonyára nem éntőlem féltik ők a trónjaikat, hanem féltik inkább az enyészettől. Besűrűsödött a vér, bealgásodott az állóvíz, megposhadt a levegő...”

Szögi Csaba Mint ami lent van című regénye, szélsőségesen szubjektív értelemben egy összegző mű, amelyben a szerző a világról kialakult egyéni gondolatvilágát, valamint a mögötte lévő harminchárom év fontosabb állomásait igyekszik egybefogni. Az öndokumentálás során azonban a rostában maradt mozaikdarabkákat különböző filtereken keresztül érleli regényfejezetekké, aminek köszönhetően egy különleges hangulatú, a körülötte zajló események sajátos lenyomatában és szürreális elemekben egyaránt gazdag, a mitológiai motívumokkal gyakran párbeszédet folytató mozzanatok révén pedig időnként az időtlenségbe forduló művet hoz létre. Önkereső alkotás a Mint ami lent van , amelyet szerzőjéhez hasonlóan nem a megfellebbezhetetlen igazság meghatározásának kizárólagossága, hanem a kételyből fakadó lehetséges kérdés felvetésének bölcsessége jellemez. Szögi Csabának nem vallása, hanem hite van, amiből kifolyólag nem a cél elérése, hanem maga az úton levés motiválja cselekedeteit, így műve is olyan akár egy folyamatosan újrainduló keringő: az álmodó ember keringője a „tao macskakövein”.

Szerző
Elolvasom
Szabadulási kísérletek (Szögi Csaba: Korai orgazmus)
Dátum
2009.
(Új Forrás, 2009/2. sz.)

Szabadulási kísérletek

  Szögi Csaba: Korai orgazmus

 

 

A művészi alkotás, mint menekülési aktus sejlik fel Szögi Csaba Korai orgazmus című, Szabadulási kísérletek a vörös óriás hajnalától a fehér törpe alkonyatáig alcímű verseskötetében. Többnyire öncélú, a fizikai valóságot sikeresen maga mögött tudó, de annak hangulatát már kevésbé feledtető, kizárólag a művészi alkotásba való temetkezést megelevenítő menekülésről van szó, hiszen a kozmosz szobacsendjének ajánlott, hét ciklusra (és egy záróversre) bontott kötet alapmotívumaiként a világbavetettség, az elidegenedés, a glóbuszmagány, a félelem és rettegés fogalmazódnak meg. Ezek az örökérvényű, önmarcangoló lelki vívódást kiváltó emberi érzések már a kötet Az utolsó felvonás címet viselő első ciklusában teljes mértékben tetten érhetők: „Haláálomban fáááj hááálnom / veleteek, kínzóó-gyötrőő lidérceeek” – olvasható az Életem című nyitóversben, illetve: „Magány. / És iszony és bűn és gyarlóság. Szélsőség. A magány, / ami örök” – áll az Ünnep című költeményben. Már az első ciklus néhány versében kibontakozik Szögi Csaba bizarr költői világa, ami leginkább álom és valóság határmezsgyéjén felelevenedő szürreális köztes létre emlékeztet. A szerző eme verseiben tulajdonképpen a társadalmi történések indukálta generációs világnézet jut kifejezéshez. Szögi Csaba tagja annak a nemzedéknek, amely a kilencvenes évek elején, a balkáni háborúk legnagyobb forgatagában vált nagykorúvá, s ez az életrajzi mozzanat ritkábban közvetlen, de annál inkább közvetett módon rányomta bélyegét verseire. A kor, a mindennapi történések közvetlen tapasztalata, legtöbb nemzedéktársához hasonlóan, védekezésre késztetik a szerzőt, aki reflexszerűen az önvédelem legfájdalommentesebb válfaját választja – menekül: álomba, amit a sorsának nevez, vagy egyféle térben és időben tőlünk távol álló gótikus világba; de bármennyire is igyekezzen, szabadulási kísérletei nem tudják vele feledtetni a jelent, álmai rendszerint lidércekké fajulnak, a gótikus világ pedig leginkább horrorisztikus örök éjszakává sikeredik, amiről szókészlete, a több versben is előforduló gyilkos, csont, gyász, bánat, fagy, pokol, mocsok, börtön, halottak, hernyók, csend, semmi és ezekhez hasonló szavak, valamint a következő sorok is hűen tanúskodnak: „Búcsúzom, búcsúzom mindenektől, valami / elvonszol innen, ebben a darabban – melyben / oly nagy szerephez jutott a sötétség – lassan / véget ér az utolsó felvonás.” (Vége)
     A kötet A köd címet viselő második versciklusában, valamint Próféciák című harmadik versciklusának első két darabjában még kifejezettebben felszínre tör a kötet elején felvetett hangulat, a szeretetre éhes örök vándor archetipusaként is értelmezendő vershős kálváriája, akit a költő testvérének szólít, mondván neki: „úgysem láthatod már / a Napot, túl későn születtél” (Próféciák 3.). A pozitív értékeket is szimbolizáló éltető elem, a világosság hiányáról tanúskodik a Memoár című vers két sora: Én nem láttam a fényt..., a fény csupán a sötétség / árnyéka.” Spontán depresszió című versének vulkanikus drámaiságát mindössze néhány szó állandó ismétlésével és permutálásával sikerül elérnie a szerzőnek: „Járt itt egy költő, emberek. Nem / vettétek észre?” A dinamikus mikro-monodrámának is beillő költemény a maga tömörségében az emberiség közömbösségének tarthatatlanságára igyekszik felhívni a figyelmet, ugyanakkor ismételten utal az emberi lét, s önreflexív módon a költői lét hiábavalóságára is. A költői (és emberi) én mulandóságára, és ezzel együtt kozmikus értelmetlenségére vonatkoznak a következő sorok is: „Magányba mártózva / maradok mégis mostoha meséknek mélyén. / Hírnevem fényén a fene tudja, hová is megyek, / holnap úgyis mindnyájan elfelejtetek” (Memoár). A Próféciák további darabjaiban olykor groteszk elemekkel dúsítva megjelenik a vajdasági toposz és a költőt körülölelő valós világ lírai lenyomata, de ez mitsem változtat a költemények alaphangulatán – akkor sem, amikor a szerző versében barátját szólítja meg: „Tegnap olvastam a verseidet, / barátom, / miket főképpen Ildihez írtál. / Kérdezted, hogy tetszik... / Mint mikor a sírásó a / sírba / fekszik, amit egy másik sírásó / ásott. / Vidítjuk egymást...” (...); és akkor sem, amikor a létről folytatott töprengései során megállapítja: ) „az éjjel azt álmodtam, hogy / élek” (Nincs semmi). Az Ezt már csak úgy című negyedik versciklusba szedett versek zömét a fanyar humor jellemzi, s noha mondanivalójuk aligha tér el az előző alkotásoktól, a hígítóanyagként ható iróniának köszönhetően ezek a versek könnyebben emészthetőek, ami ugyanakkor – a képletes beszédnél maradva – nem jelenti azt, hogy laktatóbbak is. A csend címet viselő ötödik ciklusban a kötet legelején érzékelt reményvesztettség és kiábrándulás köszön vissza, amit tovább fokoz a szeretett nő iránti áhítozás, míg a ...meg ami azt követi és az És a hetediken megpihent című ciklusokban a játékosság és a pergősebb verselés jut kifejezéshez, s noha továbbra is a kiábrándultság érződik a versekből, a költő többé nem menekül – már megmenekült önmagába: „benne vagyok önmagamban / oberon gyöke vagyok / ahprodité bolhája / kiszívják az agyam / döglött pókok énekelnek / karácsonyra megvirrad” (Döngicse); aminek következtében létét már csak az alkotás prizmáján tudja követni: „már régóta csak a csend, a csend, a csend, / a csend, a csend, ezerszer üvöltöm, magamra / nyelvem öltöm, megreped a tudat, mindent, / ami szép, kiírtam magamból, mindent, ami / borzaszt, kiírtam magamból, ez borzaszt / már egyedül” (Halotti beszédem elhal).
    Szögi Csaba öntörvényű költő: versei kivétel nélkül szabad versek, ha a mű megköveteli, akkor még önkényű is, így az Életem című vers esetében a magánhangzók sajátos ortográfiai használatával igyekszik elnyújtani a szavak kiejtését, amelyek ily módon egyféle transzcendentális meditációs gyakorlatként is alkalmazhatóvá válnak; ha pedig valamiféle kötöttségre van szüksége, azokat egyedül határozza meg, mint például a Nosztalgiabizser című alkotásban, amelyben sajátos módon gyúrja egybe a verset és a prózát. Egyes versek keletkezési dátumának megjelöléséből megtudhatjuk, hogy a kötet legalább másfél évtized terméséből állt össze, s rendszerint, amikor egy ilyen hosszú költői korszak kerül egy kötetbe, fennáll a veszélye annak, hogy a válogatás során óhatatlanul kevésbé sikeredett alkotások is átjussanak a rostán, olyan művek, amelyeknek nyilván szentimentális értékük van a szerző számára, de amelyek messze alulmaradnak a kötet többi darabja mellett. A szerző dicséretére váljék, hogy a Korai orgazmusba alig néhány ilyen csempészte be magát, és a kötet jó megkomponáltságának köszönhetően azok sem zavaróak túlságosan. Kötetének hét ciklusán keresztül tartó menekülései során – mintha csak a Naprendszer hét bolygóján haladna végig – Szögi Csaba egy kört rajzolva le jut el a vörös óriás hajnalától a fehér törpe alkonyatáig, avagy önmagától önmagáig, hogy a kultikus Vágtázó Halottkémek együttes egyik albumának a címét felhasználva, záróversében leszögezze: „mára már elég volt a semmi kapuin / dörömbölve (kiemelés tőlem – S.Z.) várni a / messiást” (Elég), mintegy utalva arra, hogy szabadulási kísérletei csupán költői világában jelentenek szabadulást. (zEtna, Zenta, 2008

 

Szerző
Elolvasom
A kozmikus magány örökösei – Jódal Kálmán: Agressiva.
(Kortárs, 2011/10. sz. )

A kozmikus magány örökösei

Jódal Kálmán: Agressiva

Neonfényben villódzó világunkat politikusok, tudósok, vallási guruk és divattervezők által kreált hús-vér bábok mozgásterének és teremtőik kívánságainak öntudatlanul is eleget tevő szellemi klónok közösségének összessége képezi. A Jódal Kálmán-i lencsén keresztül történő valóságábrázolás lidércszerű szürrealitásában ragadja meg korunk fő jellemvonásait, tudatmódosító szerek hallucinogén ködében vergődő szövetrobotok, gépemberek és képzelt lények ábrándjaiban és látomásaiban rajzolva meg a világot. Azt a világot, amelyet a totális elidegenedés és az erőszak mindennemű elburjánzása határoz meg, s amelyben már azt is lehetetlen megállapítani, hogy ki a sanyargató, és ki az áldozat, mert mindenki mindkettő egyszerre („Hárman rugdosnak. Egyikük én vagyok.”). Az identitásvesztés tökéletes káoszában létezésünk bizonyítására csupán a mások és önmagunk irányában kifejtett agresszivitásunkat tudjuk még felmutatni. Ennek az ön- és társadalomromboló agresszivitásnak megnyilvánulási formái képezik Jódal Kálmán Agressiva című, kisprózákat és néhány rövidhangjátékot tartalmazó kötetének tárgyát.

A mű az elidegenedés és létbizonytalanság, a szerző nemzedéke kilátástalanságérzetének és korunk fiataljai céltalanságának brutális lenyomata: „Nem várok senkire, nem tartozom sehová, nem vagyok jó semmire, és önmagam fölöslegessége borzongató zsibbadtsággal tölt el.” A kívülálló szerepének vállalása egyéni döntés függvénye, azonban a belső késztetés mellett általában külső indíték is fellelhető az elhatározás hátterében, ami rendszerint a valóságtól való meneküléssel hozható összefüggésbe. A mindenféle eszmei hátteret nélkülöző, gyakran unalomból fakadó, öncélú erőszak valóságától, akárcsak a háborúkkal és általános lezülléssel fémjelzett kilencvenes évek valóságától, nem nehéz menekülni. Jódal Kálmán sokszor sci-fi-filmek technokrata-totalitarista hangulatában rajzolja meg az adott kort, amelyet frontra induló, bedrogozott önkéntesek, felakasztott ember az utcán, kuruzsló nyanya, maffiózók, lerongyolódott munkások, kenyérért sorban álló fiatalok, kijárási tilalom, illegális börtönök, vallatókamrák, titkos és félig titkos táborok, háborús történetek és az idősebb nemzedékek álmorálja („felépítettük nektek ezt az országot”) határoz meg.

A város és az urbánus tér leírása is követi a felvázolt apokaliptikus víziót, ami szintén a kilencvenes évek ex-jugoszláv eseményeiből táplálkozik: „A bunkerek, totalitárius emlékművek egyhangúan váltakoznak a kaszárnyák, ón- és lignitbányák, szégyenoszlopok, gyűjtőtáborok közt.” Vagy: „Kint a nyílt utcán, a lakóépületek előtti parkolókban automobilok robbannak fel dörgő sorozatban, egzotikus petárdaként, a felszabadító-megszálló, ellenséges-baráti csapatok pedig civilekre vadásznak aknavetőkkel, rugós késekkel, égnek álló fasszal, miegyébbel.” A rémálomként megjelenített közelmúlt kormeghatározó mozzanatainak felnagyításával Jódal Kálmán a lényegét ragadja meg és tárja fel egy, mindenekelőtt értékválságtól és – ebből kifolyólag – társadalmi, szociális, politikai és egyéb válságtól terhes évtizednek. Olyan évtizednek, amelyben a menni vagy maradni? kérdés mellett mindvégig ott lapult mindannyiunkban a részt venni vagy elzárkózni? kérdés is. Jódal Kálmán és hősei nyilvánvalóan a maradni és elzárkózni válaszokat választották, ezzel egy időben a kisebbségi létet is felvállalva: „…kisebbségi magyarok vagyunk, ami körülbelül olyan érzés, mintha szaros söprűvel simogatnának mindkét oldalról”.

Az elidegenedés több helyütt az egyén és a város viszonyának ecsetelésében is érzékelhető. A gyógyíthatatlan elzárkózottságban élő, magát célok és vágyak tekintetében tökéletesen üresnek aposztrofáló mindenkori hős az emberek iránti bizalmatlanságból már évek óta csak taxival közlekedik a visongó kölykök szadista játékainak teret adó sokismeretlenes dzsungelsivatagban, ahol „gombamód nőttek ki ultramodern, neonfényben úszó városnegyedek a semmiből, éjszaka gyalog közlekedni már rég csak a legnaivabbak és persze a rasszista, fasiszta, klerofasiszta, piti bűnöző vagy egyszerűen adrenalinnal telt fiatalok közlekedtek, persze csoportokba verődve”. Az Agressiva nyugodtan tekinthető újvidéki kötetnek is, hiszen a mű legsikerültebb darabjainak hátterében valóságos szereplőként jelenítődik meg a város, amely kimondatlanul is mindig Újvidék. Ha figyelembe vesszük az utóbbi két évtizedben végbement változásokat a város és a szűkebb környezet tekintetében, nem meglepő a kisprózákban visszatérő motívumként felbukkanó „boldog békeidők” megfogalmazás, a nyolcvanas évek iránti enyhe nosztalgia.

A kötetbe szedett alkotások zömét fantasztikus és horrorisztikus képek és víziók szabad képzettársítása hatja át (például bogarakat okádó, lezselézett hajú műszőkeség), a kisprózák többsége lidércek film- és képregényszerű ábrázolására épül, ami Jódal poétikájának egyik jellegzetessége. E szerzői erényből fakadólag azonban olykor öncélúvá válik a novellafolyam, mintha nem is az adott novella cselekménye és mondanivalója lenne a cél, hanem a szerző művészetfogyasztói élményeinek és rémképeinek a felvonultatása. A cselekményközpontú és lírai hangvételű kisprózák a kötet szerencsésebb darabjai, amelyek amellett, hogy önmagukban véve is remeklések, egybefogják a hallucinációcentrikus műveket, önreflexivitásukban mélyebb tartalmat kölcsönözve a kötetnek. Az Amor sanctus című novella elbeszélő hőse a lét értelmének szempontjából önmarcangoló kérdések felvetésétől a káprázatos látomások leírásán keresztül az önmagával való megbékélésig ívelő költői futamában tulajdonképpen egybefűzi a szerző valóságát alkotói világával: „…átvirrasztott éjszakák, seppegések és bűntudat… fölöslegesség… átlépve az értelmetlenséget a céltalanságtól elválasztó határsávot… (…) Sehonnan sehová… (…) s nem tudom, miért, sem azt, hogy hogyan, nincs… talán nem is volt… hazám, otthonom, identitásom… (…) nincs hová hazamenni, ha már van miért elmenni… (…) milyen egyszerű… lenni… lélegezni, érezni pulzáló vérkeringésemet, a bőr nyirkos-hideg állagát, a szemek sötétjét, a formák örök táncát, az agy és a tudat végtelen óceánját… (…) ez a teljesség…”

Lehetetlen ezen a helyen felsorolni az összes művészt és művet, akiktől és amelyekből a szerző merít, összegyűjteni a kötetben megemlítődő közéleti, történelmi és mitológiai személyek és lények névsorát, rámutatni mindazokra az apró mozzanatokra, amelyekkel a szerző utalni szeretne. Jódal Kálmán egy komplex posztmodern rendszert épít fel, amelyben többek között Trier, Greenaway, az Alice Csodaországból, a popikonná avanzsált Marilyn Monroe és Josip Broz Tito, Minótaurosz, Bergman, Alan Ford, Ian Curtis, Csáth, Darth Wader, Sztalker, Barbie, Godzilla, Aki Kaurismäki, Szindbád, Lynch (Fire Walk with Me, Lost Highway), Cronenberg (Crash), továbbá a neoavantgárd művészet, az alternatív és a korai – a dance-szel még nem lebutított – elektronikus zene, a mitológia, a képregény, a művészfilm megannyi hőse és képviselője, valamint a közélet kultikus szereplői kéz a kézben járnak egymás mellett. Ilyen értelemben Jódal novellái performance-szériaként is olvashatóak („Saját életemet is úgy élem át, mint egy rokonszenves vagy kínos performance-szériát”).

Az Agressiva című kötet és szerzője arra invitálnak bennünket, hogy lépjünk ki önmagunkból, és egy kívülálló szemével tekintsünk a világra és benne önmagunkra, miközben mindvégig tisztában kell lennünk azzal, hogy a YouTube és a Facebook, a nyugtatók, lazítók és antidepresszánsok, az unalom és az agresszivitás korában sohasem menekülhetünk el egyetlen rejtőzködő énünktől sem. Felépíthetjük újra meg újra kisvilágunkat és ingatag identitásunkat, de tudnunk kell, hogy világbavetettségünk érzetének elkerülhetetlen erősödésével torz kreálmányként éljük majd meg a körülöttünk lévő valóságot, hasonlóan, mint a Tündér, mese című elbeszélés kisfiú hőse, aki a hazugságokra épült jelen elfogadása helyett ragaszkodott hitéhez a tündérek létezésében. Szüksége is volt rájuk, mert „…tőle felnőttkorára már minden lehető hazát elvettek, csak az internet, a könyvek, a zene- és filmkonzervek, valamint a fantáziája és az anyanyelve maradt, amihez még ragaszkodott, de az abszolút idegenségérzete, amit ő azzal enyhített magában, hogy »mindenhol-turista«, akkor is a bőre alá égett.” A kozmikus magány maradt az egyetlen érzés, amit elődeitől örökölt. (Forum, 2010)

Szerző
Elolvasom

Kisgyermekek panaszai

Kovács Jolánka: Jajistenem. Sziveri János Művészeti Színpad, Muzsla, 2013

 

Kovács Jolánka szociálisan érzékeny szerző. Jajistenem című novelláskötetében mély empátiával közelíti meg társadalmilag hátrányos helyzetben élő gyermekhőseit, akiknek világát az állandó nélkülözés, a felnőttek nézeteltérései, az egyik szülő hiánya, a közösségen belüli kirekesztettség, betegségek, nem ritkán halálesetek jellemeznek. A szerző ügyesen elkerüli az általa feldolgozott témákban rejlő buktatókat: a pátoszt és moralizálást, a novellákat átható gyengéd humor segítségével a legkomorabb helyzetekben is szellemes tud maradni. Sohasem ítélkezik, csak ábrázol. Hősei szociális körülményeinek ábrázolásában merül ki ítéletmondása. Prózaírónak ez éppen elegendő.

A muzslai iskola könyvtárosaként Kovács Jolánka sok időt tölt a legkisebbek között, így első kézből merít(het)i témaötleteit, testközelből ismeri hőseit, azok gondjait, családi hátterét, szociális helyzetét. A könyvtáros néni nyitottságának köszönhetően a könyvtárba betérő gyerkőcöknek könyvkölcsönzés mellett alkalmuk adódik más hangnemben elbeszélgetni egy felnőttel, mint ahogyan azt otthon a szülőkkel vagy órán a tanítóval és tanárokkal megszokhatták, ami lélektani szempontból mindenképpen a javukat szolgálja. Még többet nyer ezekből az őszinte beszélgetésekből azonban az író, aki a gyermekek kitárulkozásából, észjárásuk, gyermekinek sokszor aligha nevezhető gyermekviláguk megismeréséből sokat megtudhat a gyermeklélekről, legyen szó az áhított szeretet folyamatos hiányáról, a csonka családon belüli élet nehézségeiről, vagy a mélyszegénység kínjairól.

A kötetbe foglalt novellák gyermekhősei mindegyikének megvan a maga egyéni gondja és küzdelme. A nagycsaládban élő kislány nagyobb lakásról ábrándozik, ahol nem kell majd a szüleivel és testvéreivel egy helyiségben nyomorognia alváskor; a differenciált oktatásban részesülő gyereket zavarja, hogy társai hülyének nézik; a válni készülő szülők gyermeke édesapja és édesanyja állandó veszekedéseitől szenved; a szomszédok csomagtartójába bújt kisfiú arról álmodozik, hogy az ő gyermekük lehetne, hiszen édesanyja, aki „összeszedte”, nem foglalkozik vele a kellő mértékben; a guberálásra kényszerített kölöknek pedig a szégyenérzettel kell szembesülnie. A kötet a korosztályos problémák tárgykörét is feszegeti, említést tesz az első szerelemről és a szexualitásról, az iskolai erőszakról és verekedésekről, akárcsak a szociális helyzetből eredő hátrányos megkülönböztetésekről. A kötet több helyen foglalkozik a halál, a halállal kapcsolatos szokások, az elmúlás tudatosodásának kérdésével is. Legyen szó az alig néhány hónapos kistestvér, a rokonfiú vagy a nagyszülő temetéséről, esetleg az édesanya öngyilkossági kísérletéről, a gyermekhősök mindig értetlenül állnak a felnőttektől hallott szavak, és a halálról megtapasztalt tények közti különbségek előtt.

A legtöbb novella szabályos gyermekmonológ, amelyben a főhős kislány vagy kisfiú a szerzőnő által kreált, alulstilizált nyelven mondja el történetét, gyermeki naivitással csodálkozva vagy szörnyülködve a felnőttek világának furcsaságain, de azokban a darabokban is, amelyeket felnőttek vagy a mindentudó narrátor mesél el, a lényeg a gyermekeken van. A prózák nem ritkán szinte tárcára jellemző módon közvetítik a hősök mindennapi, életszerű gondjait, mint amilyen a tartozás a tejért vagy az elhasznált villanyáramért, de szó esik az egyre inkább elszaporodó betörésekről is, ami miatt a magukat veszélyeztetve érző emberek ellenszenvet éreznek a doslákok és a cigányok iránt.

Kovács Jolánka valóságprózájában a helyi nyelv- és észjárás is jelentős mértékben tetten érhető, így a kötet szociográfiai olvasata is számottevő. Az írónő sok helyi különlegességet és szokást visz bele novelláiba, sohasem öncélúan vagy hivalkodóan, hanem abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy szóhasználatában is visszaadja hősei gondolkodásmódját és világnézetét, például a gyereket bumbussal riogatják, halálesetkor „elmennek a házhoz”, az anya pedig azt javasolja fiának, hogy vegye el a lányt, akit teherbe ejtett, hogy őt ne átkozza senki. A helyi jellegzetességek közé sorolandó a multikulturalizmus evidenciája is, ami úgyszintén fontos mozzanata a novelláknak. Az elbeszélő gyerekek számára magától értetődő, hogy szerbek közt élnek, vannak szerb ismerőseik, és ővelük másképpen kommunikálnak. Két történetben éppen a többnyelvűség generálja a konfliktushelyzetet, a gyerek elkeseredését, amikor a szerbül beszélő felnőttektől olyat hall, amit nem neki szántak, viszont nyelvismeretéből kifolyólag megérti az adott szituációt, ami tájékozottsági téren hasznára van, de érzelmileg semmiképpen sem tesz neki jót.

A szerző Takard ki a kakadut című, ígéretes első prózakötetéhez viszonyítva a Jajistenem sokkal egységesebb és kiforrottabb mű. Egyes novellák egymásra épülnek, és párbeszédet folytatnak egymással, néhány esetben az írónő ugyanazt az élethelyzetet több megközelítésből is elmondja, aminek köszönhetően az önmagukban is helytálló darabok, kiegészítve egymást, sokkal komplexebb képet tárnak elénk. A kötetnek komolyabb észrevételként egyedül az róható föl, hogy megtévesztő a Gyereknovellák műfajmegjelölés, hiszen az összegyűjtött novellák még véletlenül sem a gyerekeknek szólnak, ahogyan azt a megjelölés sugallja, hanem a gyerekekről. Ettől eltekintve, nyugodtan leszögezhető, hogy a hátrányos helyzetben élő gyermekek panaszainak lejegyzőjeként Kovács Jolánkának sikerült szociográfiai, gyermeklélektani és esztétikai értelemben egyaránt hiteles és figyelemre méltó alkotást létrehoznia.

 (Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)

Szerző