Skip to main content

Sándor Zoltán

író
újságíró

Az általános iskolát Muzslyán, a villamossági szakközépiskolát (1992) Nagybecskereken végzi. Az Újvidéki Egyetem Jogi Karán abszolvál. 2003-tól 2004-ig a Képes Ifjúság, 2004-től a Magyar Szó újságírója. 2008-tól belpolitikai szerkesztő. 2004-ben főszerkesztőként N. Czirok Ferenccel és Tóth Bélával elindította a Sikoly irodalmi és művészeti folyóiratot. A Sikoly-művek című sorozat szerkesztője. Szerepel a Simogasd meg az árnyékot!, a Tetszőleges irány, a Bábel 2000, a Bábel 2001, a Térfoglaló, Az év novellái 2008 antológiákban.

Kiadványok
További publikációk
A tor (rend. Mezei Kinga). Felolvasószínház, Szabadka, 2011.
Elolvasom
„A tao macskakövein” (Szögi Csaba: Mint ami lent van)
(zEtna webmagazin)

„A tao macskakövein”
(Szögi Csaba: Mint ami lent van)

A totális irodalmi mű létrehozásának kísérlete érhető tetten Szögi Csaba Mint ami lent van című, az álmodó ember keringője alcímű kötetében. A műfaji korlátok kiszélesedése révén jogosan regénynek nevezett alkotás annak az ősi írói vágynak próbál eleget tenni, vajon hogyan lehetséges az élet valamennyi fontos mozzanatát egy könyvbe ömleszteni. Ennek a szerzői elvárásnak eredményeképpen Álmodó Arimán, az önéletrajzi ihletésű főhős történeteinek laza fűzére csupán a regény gerincét képezi, amire Szögi Csaba felépíti a saját irodalmi gólemét. Álmodó Arimán térben és időben való bolyongásai az egyetemi évek, a katonaként a drót mögött töltött időszak és újságírói tevékenységének korszaka között, az egyik nőtől a másikig, az egyik kocsmától a következőig vezető ösvényen, lehetővé teszik Szögi Csabának, hogy különböző jellegű szövegeket szúrjon be az alapcselekmény történései közé: találkozhatunk esszéisztikus elvonatkoztatású párbeszédekkel különböző témák kapcsán, köztük klasszikus interjúval is, lírai és meditatív hangvételű jegyzetekkel, szabályos kisprózával, elmélkedéssel a mitológia tárgykörében, ételreceptekkel, naplóbejegyzéssel, akárcsak önreflexív utalással a „regényen” való munkálkodásra, aminek köszönhetően a kötet megírásának a folyamata is beleíródik a műbe.

Szögi Csaba egy végtelenül szubjektív szerző, aki bármennyire is igyekezzen (vagy nem) megfelelni a műfaji elvárásoknak, valamennyi szövegét sajátos ízűre varázsolja, legyen szó versről, tudósításról, riportról, interjúról vagy éppen prózáról, aminek köszönhetően az egymástól legkülönbözőbb alkotásai is párbeszédet folytatnak egymással. Erre magában a kötetben is találunk utalást, amikor a főhős a következőt mondja barátjának: „...minden, amit leírtam – az újságcikkektől kezdve, a naplóbejegyzéseken át a regényekig –, költészet.” A szerző teljes írói/újságírói munkásságának függvényében éppen ezért különös jelentőségű mű a Mint ami lent van című regény, hiszen egyetlen irodalmi alkotás lehetőségeihez mérten egybefogja az eddigi szerzői életművet. Ehhez azonban azonnal hozzá kell fűzni, hogy a regény ebbéli „pozitívuma” jelent(het)i egyben a kötet „negatívumát” is, ugyanis míg Szögi Csaba korábbi regénye, a Drót tartalmilag egy homogén mű, addig a Mint ami lent van mozaikdarabkák asszociációs játékából, szerteágazó gondolatmenetekből és gigászi monológokból összeálló, heterogén volta miatt elrettentő lehet a kellőképpen rá nem hangolódott olvasó számára.

A regény főhősének, avagy a szerző alteregójának a szemszögéből minden kizárólag a könyv vel való érintkezésből nyeri el jelentőségét, élettörténeteinek átélése csupán anyaggyűjtését képezi az íródó regény nek. Ennek szemléltetése kapcsán egy helyen meg is jegyzi: „Végig nem a lányra gondoltam, hanem arra, hogyan fogok majd róla írni a könyvemben.” A körülötte lévő világ minden szeletkéjének a beirodalmazása formailag és tartalmilag egyaránt széles skálán mozgó alkotást szül, amely az ember mindenkori tépelődéseinek örök érvényű témái mellett – férfi-nő kapcsolat, szerelem és szexualitás, mulandóság – többek között a tudattágító szerek és a mitológia világába is elkalauzol bennünket. Míg az elsővel kapcsolatban a türelmes olvasó akár egy kisenciklopédiát is összeállíthat, addig az utóbbit megidéző kisfejezetek és utalások oly mértékben szövik át – hol közvetetten, hol közvetlenül – a regény teljes egészét, hogy érdekes lenne bepillantást nyerni a mű mitológiai mozzanatainak filológiai feltárásába. A különböző hitregék szálainak beemeléséhez hasonlóan jellemzi a művet annak intertextualitása, legyen szó kortárs vajdasági magyar szerzők kimondottan a regénybe íródott alkotásának a beépítéséről a szövegtestbe, a posztmodern hagyományoknak megfelelően az idézőjelek elhagyásával történő idézésekről vagy az elolvasott könyvekre, azok szerzőire és hőseire való célzások egész soráról.

könyv prizmáján keresztül ábrázolt regényvilágban, időről időre magától értetődően merül fel az irodalmi alkotás velejáróiról szóló szemlélődés vagy eszmecsere, amelyeknek során szó esik a művészi alkotás létjogosultságáról, az utókorba vetett bizalmatlanságról, a könyv sorsáról a világháló elterjedésének tükrében, akárcsak a kritikáról, mint egy lejegyzett (olvasói) véleményről a sok lehetséges közül. Az irodalomkritikai tevékenységről kifejtett meglátásaival a szerző valójában egyetlen, vezető irodalmi kánon létezését, nem kevésbé a műalkotás esztétikai korlátozhatóságát veti el, amit a következő sorokban kissé sarkítva nyomatékosít is: „Ami az úgynevezett irodalmi elitet illeti: Itt pontosan kikre gondol? Azokra az elkámpicsorodott kódexmásolókra, akik nap mint nap a szerintük jól bevált forma elvesztése felett siránkoznak? Bizony, bepókhálósodtak az arisztokrácia palotái. Bizonyára nem éntőlem féltik ők a trónjaikat, hanem féltik inkább az enyészettől. Besűrűsödött a vér, bealgásodott az állóvíz, megposhadt a levegő...”

Szögi Csaba Mint ami lent van című regénye, szélsőségesen szubjektív értelemben egy összegző mű, amelyben a szerző a világról kialakult egyéni gondolatvilágát, valamint a mögötte lévő harminchárom év fontosabb állomásait igyekszik egybefogni. Az öndokumentálás során azonban a rostában maradt mozaikdarabkákat különböző filtereken keresztül érleli regényfejezetekké, aminek köszönhetően egy különleges hangulatú, a körülötte zajló események sajátos lenyomatában és szürreális elemekben egyaránt gazdag, a mitológiai motívumokkal gyakran párbeszédet folytató mozzanatok révén pedig időnként az időtlenségbe forduló művet hoz létre. Önkereső alkotás a Mint ami lent van , amelyet szerzőjéhez hasonlóan nem a megfellebbezhetetlen igazság meghatározásának kizárólagossága, hanem a kételyből fakadó lehetséges kérdés felvetésének bölcsessége jellemez. Szögi Csabának nem vallása, hanem hite van, amiből kifolyólag nem a cél elérése, hanem maga az úton levés motiválja cselekedeteit, így műve is olyan akár egy folyamatosan újrainduló keringő: az álmodó ember keringője a „tao macskakövein”.

Szerző
Elolvasom
Szabadulási kísérletek (Szögi Csaba: Korai orgazmus)
Dátum
2009.
(Új Forrás, 2009/2. sz.)

Szabadulási kísérletek

  Szögi Csaba: Korai orgazmus

 

 

A művészi alkotás, mint menekülési aktus sejlik fel Szögi Csaba Korai orgazmus című, Szabadulási kísérletek a vörös óriás hajnalától a fehér törpe alkonyatáig alcímű verseskötetében. Többnyire öncélú, a fizikai valóságot sikeresen maga mögött tudó, de annak hangulatát már kevésbé feledtető, kizárólag a művészi alkotásba való temetkezést megelevenítő menekülésről van szó, hiszen a kozmosz szobacsendjének ajánlott, hét ciklusra (és egy záróversre) bontott kötet alapmotívumaiként a világbavetettség, az elidegenedés, a glóbuszmagány, a félelem és rettegés fogalmazódnak meg. Ezek az örökérvényű, önmarcangoló lelki vívódást kiváltó emberi érzések már a kötet Az utolsó felvonás címet viselő első ciklusában teljes mértékben tetten érhetők: „Haláálomban fáááj hááálnom / veleteek, kínzóó-gyötrőő lidérceeek” – olvasható az Életem című nyitóversben, illetve: „Magány. / És iszony és bűn és gyarlóság. Szélsőség. A magány, / ami örök” – áll az Ünnep című költeményben. Már az első ciklus néhány versében kibontakozik Szögi Csaba bizarr költői világa, ami leginkább álom és valóság határmezsgyéjén felelevenedő szürreális köztes létre emlékeztet. A szerző eme verseiben tulajdonképpen a társadalmi történések indukálta generációs világnézet jut kifejezéshez. Szögi Csaba tagja annak a nemzedéknek, amely a kilencvenes évek elején, a balkáni háborúk legnagyobb forgatagában vált nagykorúvá, s ez az életrajzi mozzanat ritkábban közvetlen, de annál inkább közvetett módon rányomta bélyegét verseire. A kor, a mindennapi történések közvetlen tapasztalata, legtöbb nemzedéktársához hasonlóan, védekezésre késztetik a szerzőt, aki reflexszerűen az önvédelem legfájdalommentesebb válfaját választja – menekül: álomba, amit a sorsának nevez, vagy egyféle térben és időben tőlünk távol álló gótikus világba; de bármennyire is igyekezzen, szabadulási kísérletei nem tudják vele feledtetni a jelent, álmai rendszerint lidércekké fajulnak, a gótikus világ pedig leginkább horrorisztikus örök éjszakává sikeredik, amiről szókészlete, a több versben is előforduló gyilkos, csont, gyász, bánat, fagy, pokol, mocsok, börtön, halottak, hernyók, csend, semmi és ezekhez hasonló szavak, valamint a következő sorok is hűen tanúskodnak: „Búcsúzom, búcsúzom mindenektől, valami / elvonszol innen, ebben a darabban – melyben / oly nagy szerephez jutott a sötétség – lassan / véget ér az utolsó felvonás.” (Vége)
     A kötet A köd címet viselő második versciklusában, valamint Próféciák című harmadik versciklusának első két darabjában még kifejezettebben felszínre tör a kötet elején felvetett hangulat, a szeretetre éhes örök vándor archetipusaként is értelmezendő vershős kálváriája, akit a költő testvérének szólít, mondván neki: „úgysem láthatod már / a Napot, túl későn születtél” (Próféciák 3.). A pozitív értékeket is szimbolizáló éltető elem, a világosság hiányáról tanúskodik a Memoár című vers két sora: Én nem láttam a fényt..., a fény csupán a sötétség / árnyéka.” Spontán depresszió című versének vulkanikus drámaiságát mindössze néhány szó állandó ismétlésével és permutálásával sikerül elérnie a szerzőnek: „Járt itt egy költő, emberek. Nem / vettétek észre?” A dinamikus mikro-monodrámának is beillő költemény a maga tömörségében az emberiség közömbösségének tarthatatlanságára igyekszik felhívni a figyelmet, ugyanakkor ismételten utal az emberi lét, s önreflexív módon a költői lét hiábavalóságára is. A költői (és emberi) én mulandóságára, és ezzel együtt kozmikus értelmetlenségére vonatkoznak a következő sorok is: „Magányba mártózva / maradok mégis mostoha meséknek mélyén. / Hírnevem fényén a fene tudja, hová is megyek, / holnap úgyis mindnyájan elfelejtetek” (Memoár). A Próféciák további darabjaiban olykor groteszk elemekkel dúsítva megjelenik a vajdasági toposz és a költőt körülölelő valós világ lírai lenyomata, de ez mitsem változtat a költemények alaphangulatán – akkor sem, amikor a szerző versében barátját szólítja meg: „Tegnap olvastam a verseidet, / barátom, / miket főképpen Ildihez írtál. / Kérdezted, hogy tetszik... / Mint mikor a sírásó a / sírba / fekszik, amit egy másik sírásó / ásott. / Vidítjuk egymást...” (...); és akkor sem, amikor a létről folytatott töprengései során megállapítja: ) „az éjjel azt álmodtam, hogy / élek” (Nincs semmi). Az Ezt már csak úgy című negyedik versciklusba szedett versek zömét a fanyar humor jellemzi, s noha mondanivalójuk aligha tér el az előző alkotásoktól, a hígítóanyagként ható iróniának köszönhetően ezek a versek könnyebben emészthetőek, ami ugyanakkor – a képletes beszédnél maradva – nem jelenti azt, hogy laktatóbbak is. A csend címet viselő ötödik ciklusban a kötet legelején érzékelt reményvesztettség és kiábrándulás köszön vissza, amit tovább fokoz a szeretett nő iránti áhítozás, míg a ...meg ami azt követi és az És a hetediken megpihent című ciklusokban a játékosság és a pergősebb verselés jut kifejezéshez, s noha továbbra is a kiábrándultság érződik a versekből, a költő többé nem menekül – már megmenekült önmagába: „benne vagyok önmagamban / oberon gyöke vagyok / ahprodité bolhája / kiszívják az agyam / döglött pókok énekelnek / karácsonyra megvirrad” (Döngicse); aminek következtében létét már csak az alkotás prizmáján tudja követni: „már régóta csak a csend, a csend, a csend, / a csend, a csend, ezerszer üvöltöm, magamra / nyelvem öltöm, megreped a tudat, mindent, / ami szép, kiírtam magamból, mindent, ami / borzaszt, kiírtam magamból, ez borzaszt / már egyedül” (Halotti beszédem elhal).
    Szögi Csaba öntörvényű költő: versei kivétel nélkül szabad versek, ha a mű megköveteli, akkor még önkényű is, így az Életem című vers esetében a magánhangzók sajátos ortográfiai használatával igyekszik elnyújtani a szavak kiejtését, amelyek ily módon egyféle transzcendentális meditációs gyakorlatként is alkalmazhatóvá válnak; ha pedig valamiféle kötöttségre van szüksége, azokat egyedül határozza meg, mint például a Nosztalgiabizser című alkotásban, amelyben sajátos módon gyúrja egybe a verset és a prózát. Egyes versek keletkezési dátumának megjelöléséből megtudhatjuk, hogy a kötet legalább másfél évtized terméséből állt össze, s rendszerint, amikor egy ilyen hosszú költői korszak kerül egy kötetbe, fennáll a veszélye annak, hogy a válogatás során óhatatlanul kevésbé sikeredett alkotások is átjussanak a rostán, olyan művek, amelyeknek nyilván szentimentális értékük van a szerző számára, de amelyek messze alulmaradnak a kötet többi darabja mellett. A szerző dicséretére váljék, hogy a Korai orgazmusba alig néhány ilyen csempészte be magát, és a kötet jó megkomponáltságának köszönhetően azok sem zavaróak túlságosan. Kötetének hét ciklusán keresztül tartó menekülései során – mintha csak a Naprendszer hét bolygóján haladna végig – Szögi Csaba egy kört rajzolva le jut el a vörös óriás hajnalától a fehér törpe alkonyatáig, avagy önmagától önmagáig, hogy a kultikus Vágtázó Halottkémek együttes egyik albumának a címét felhasználva, záróversében leszögezze: „mára már elég volt a semmi kapuin / dörömbölve (kiemelés tőlem – S.Z.) várni a / messiást” (Elég), mintegy utalva arra, hogy szabadulási kísérletei csupán költői világában jelentenek szabadulást. (zEtna, Zenta, 2008

 

Szerző
Elolvasom
Halott vajdaságiakat olvasva
(Kortárs. 2010/7–8.)

Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva

Sándor Zoltán

2010. július

Huszonkét vajdasági magyar alkotó sorsának versbe foglalásával Fenyvesi Ottó mindenekelőtt a vajdasági magyar lét sajátos lenyomatát tárja elénk új kötetében. A költő aktuálpolitikai felhangoktól mentesen, következetes egyszerűséggel igyekszik szólni a mindenkori vajdasági magyar emberről. Különböző személyek élettörténeteinek taglalása, műveik megidézése és a társadalmi légkör érzékeltetése által eleveníti meg olvasója előtt a délvidéki ember küzdelmét és kálváriáját, nem tévesztve eközben szem elől azt sem, hogy a közösségi élmény és a közösséghez való tartozásból eredő viszontagságok mellett minden egyén külön világ, s egyben a nagy emberiség része is.

Fenyvesi Ottó ügyesen hangolódik rá a feldolgozott sors meghatározó jellegzetességeire, amelyeket saját magán átszűrve, egyéni költői hangján szólaltat meg. Ezzel a kettősséggel egyrészt hitelesen festi meg az adott életrajzot, másrészt pedig megteremti a versciklus egységességét, amelynek darabjai szüntelen párbeszédet folytatva egymással immár egy teljesség részecskéit képezik. Akárcsak minden emberi sors és valamennyi közösség története, szövevényes és többrétű teljesség ez, amely egyaránt táplálkozik a történelmi megpróbáltatásokból, a kisebbségi lét kihívásaiból, a vajdasági táj ábrázolásából és a helyi ízek felelevenítéséből, akárcsak egy mindent átlengő, irracionális nosztalgiaérzetből, a mindenkori költészet állapotfelméréséből és nem utolsósorban az önmagunkkal való számvetésből. „Hinni kellene valamiben. Nagyon” – írja a kötetet bevezető versben, s a következő szavakkal szólaltatja meg halott pályatársait: „Bevezettetek az irodalomba, / én meg kivezetlek benneteket. / A válságból, a lírából. / A szponzorokat úgysem érdekli / az új érzékenység és a rock and roll. / A világraszóló nagy maszatolósdi közepette / szarnak a versre.” (Halott vajdaságiakat olvasva)

Az egyéni tragédiák felelevenítésével Fenyvesi átfogó képet nyújt egy, a közösségen végigvonult századról. A feleségét megölő Csáth Gézát a kisebbségi „trip” előhírnökének nevezi, ezerkilencszázhúszat egyszerűen a majom éveként határozza meg, hogy még ugyanabban a versben leszögezze: „A magyar író Trianonba hal bele / – írta vala Kosztolányi.” (Milkó Izidor) A trianoni trauma több szerzőről írt versben is visszaköszön, így közvetett módon egy másik, nem kevésbé tragikus eseménysor balladaszerű felidézésekor is: „KE 1941-ben belgrád bombázásakor / elindult megkeresni a családját / 1941. április 9-én korom tibor / a bánáti debellácson találkozott vele / egy kis bőrönd volt nála tele / reménytelenséggel / hogy mi lett vele / senki sem tudja / eltűnt a háború viharában / emlékét csak a vajdasági magyar irodalom őrzi / (…) a vajdasági magyar irodalom / amit végig tagadott” (Kázmér Ernő). Nem véletlenül említi meg az adott problémát, hiszen a vajdasági magyar irodalom önálló létének, valamint a centrummal való viszonyának kérdése Trianon óta eldöntetlen vita tárgya. A kommunista ideológia bezártságát lehámozva magunkról ma már sokkal elfogadottabb magyar irodalomról beszélni a Vajdaságban, mintsem vajdasági magyar irodalmat emlegetni, ugyanakkor elvitathatatlan tény, hogy az itt született irodalom számos olyan attitűdöt mutathat fel, ami sajátossá teszi őt a magyar irodalmon belül.

A költő nem foglal állást, inkább versel, verssorokba szedi a közösséget meghatározó eseményeket: „Késő van már mindenre. / Nézem a kietlen virágzást. / Nézem a nagy lélekvándorlást. / Ácsingózik a hónunk alatt / hurcolt sok lidérc. / Már azt sem tudom, minek / nevezzelek benneteket. / Halott délvidékiek. / Mártír negyvennégyesek. / Még hideg a Duna Szerémség messzi partjainál.” (Halott vajdaságiakat olvasva) Az önnön létezésünk hiábavalóságára való ráébredés és a második világháború szörnyűségei egymásba fonódva elevenednek fel a koncentrációs táborban eltűnt Radó Imréről szóló versben, a fasizmus áldozataként végző György Mátyás sorsát feldolgozó költeményben, valamint a topolyai gyűjtőtáborban önmagát megmérgező Dettre János tragédiáját megörökítő elégiában. „Vagonba gyűjtött a történelem” – írja a költő a háborút túlélő Debreczeni Józsefről, míg a Komáromi József Sándorról szóló versében már a háború végén a közösséget ért borzalmakat sejteti: „Kérlek szépen, egy / nő sikolya, az orosz katona sáros csizmája”, mintha csak számvetést készítene a nagy világégés szörnyűségeiről, aminek elmúltával sem köszöntött rá a boldog idő a vajdasági magyar emberre, ami leginkább a Thurzó Lajos rövid életének meghatározó mozzanatait felcsillantó versben érződik: „Szeptember volt, kora ősz, a leveleket / épphogy megcsípte a dér. / Valahol kutya ugatott. / Feje tetejére állt a világ – gondolta –, / méltánytalan az új hatalom.”

A háború és a nagy történelmi események kegyetlenségeihez hasonló drámaisággal elevenedik fel a kötetben a hétköznapok egyhangúsága, s ennek többrétű érzékeltetésével Fenyvesi a vajdasági magyar ember lassú elmorzsolódását előlegzi: „Falióra ketyeg a falon. / Időzítve vagyon. Ketyeg, / de nem hallom. Szüntelenül / alkonyul a déli végeken.” (Sáfrány Imre) A néhai polgári lét eltűnését idézi a monarchiabeli Zombor után sóvárgó verssor: „Rímekbe veszett egy mesebeli vármegye” (Herceg János), míg a bocskoros parasztköltőnek nevezett Csépe Imrét megidéző költeményben Fenyvesi a vajdasági falusi miliőt ragadja meg annak sokszínűségében: „Egy bögre tej. Mellette bicska. Éles, szalonnavágó. / Retek. Néhány szem morzsa. Ide-oda röpködő legyek. / Némán figyelnek a falak. Némák a nagy hagymafejek. / Bevezetés a nyomorba. / A bokáig érő porban egy roskatag talyigakerék. / Birkák mélabús kolompszóval. / Sűrűvérű, belső-bácskai emberek. / Ballagó gatyás parasztok, béresek, napszámosok. / Szívünkben csend hurkolja a vérrögöket” – hogy a vers folytatásában immár egy remekbe szabott költői hasonlattal érzékeltesse az adott közösség lepusztulását és lassú elmúlását: „A harang szava odafagyott / a templom körüli fákra.”

A kisebbségi lét sajátos voltából fakadó érzések széles spektruma a teljes kötetet áthatja, a taglalt szerző habitusától függően néhol az elhagyatottság melankóliájával szólalva meg: „Nincs még egy ilyen elhagyatott, / emberlakta szegény táj errefelé. / Félbetört, kisemmizett vidéki élet. / Magára hagyott kisebbség” (Laták István), máskor a sorscsapások szülte keserű közömbösségről adva tanúvallomást: „semmi sem rebben, a táj / kifosztva, megerőszakolva” (Löbl Árpád), olykor pedig az adott helyzet ellen indulatos dübörgés közepette lázadva: „feketicsen nincs relativitás / itt minden fekete / fekete a föld, fekete a kávé / fekete a lábunk nyoma / és feketék a magyarok” (Podolszki József). A Délvidékre szorult vagy erre a helyre és ebbe az állapotba beleszületett szerzőhősök állandó latens elvágyódása mellett – mint amilyen az Afrikában riportozó Bencz Boldizsáré is – külön figyelmet érdemel az innen elszármazottak Fenyvesi által megidézett honvágya, ami a tapasztalt nehézségek ellenére rózsaszín ködfelhőben eleveníti fel a közösségből kikerült lelki szemei előtt az itteni életet, közvetett módon utalva annak szépségeire. „Nincs keservesebb öröm, / mint viszontlátni a régi templomot, / a kedves, barna öreg házakat” – írja Ambrus Balázsról szóló versében, de a jelenséget kellő érzékenységgel tükrözik az Amerikába vándorolt s az ottani filmszakmában dolgozó Tamás István vélt szavai is: „szalonnán pirítani a hagymát, / és pirospaprikával berántani, / hogy érdemes legyen beleharapni. / nem érdekel a lóerő és az elfújta a szél.”

Podolszki Józsefről szóló költeményében Fenyvesi többek között azt mondja: „írni szeretett volna egy hosszú verset / karóba húzni a költészetet / tarkón lőni a valóságot”, amit vershőse helyett bizonyos módon ő maga tett meg kötete Első könyvének megírásakor. Az önreflexiótól sem mentes költő tisztában van azzal, hogy az utóbbi két évtizedben gyökeresen megváltozott a világ, s ez a folyamat a költészetet sem kerülte el. „Szarnak a versre, válságban a líra” – állapítja meg bevezető versében. Ugyanakkor éppen ez a vélt érdektelenség bátorítja fel arra, hogy mindenféle előítélettől eltekintve közelítse meg jeles vajdaságiak életrajzát, és emelje be őket hosszúversébe. A gondolatok és hasonlatok intenzitása mellett a (neo)beat szellemében fogant versciklus legnagyobb erőssége éppen közvetlen egyszerűsége, a versekre egyaránt jellemző a költő korábbi műveit is meghatározó rockeres lendület, a fanyar humor és a patikamérlegen adagolt „beszólás”, ami feloldja a legtöbb esetben a sorok közt megbúvó kor- és helymeghatározó melankóliát, bár ez utóbbihoz azonnal hozzá kell tenni, hogy néhol éppen a szplínes búskomorság az, ami a legmagávalragadóbb a versben: „A kemence szájában rím reszket. / Bolygó szobornémaság.” (Utasi Mária)

posztmodernül őszülő Fenyvesi Ottó verseiben, átköltéseiben és másolataiban a posztmodern gyümölcsöző technikáitól sem ódzkodik, lévén, mert tudja, hogy alapjában véve minden csak kompiláció, ahogyan a Kosztolányi Dezsőről szóló versében írja is: „Montázs minden – mondaná majd / az Édes Anna második felvonásának / végén Szentkuthy Miklós.” Ugyanabban a műben azonnal ellent is mond a lehetetlennek, amikor a Kosztolányiról szóló versben egymás mellé helyezi Csáthot és Munk Artúrt a Beatlesszel: „Egy nehéz nap éjszakáján / Brenner doktor alászállt / a sárga tengeralattjárón, / majd Munkkal elrepült Vucsidolba / ihletet cserélni” – de a verbálisan elblúzosított Seress Rezső-örökzöld is a szabadon szárnyaló költői fantázia határtalanságáról tesz tanúvallomást: „Kámán, máj dog, Bodri!” (Mikes Flóris), akárcsak a főhősök életrajzi adatai és művei mellett számos más megemlített és felidézett irodalmi, zenei és filmművészeti adalék.

Az elmúlás poétikája lengi át a halott vajdaságiakról szóló költeményeket, amelyeket olvasva az emberben felsejlik valamiféle fájó nosztalgia egy letűnt kor után, amely időbelileg talán sohasem létezett, csupán kiváló egyéniségek időn átívelő szellemi közössége éltette gondolatban és képzeletben, hogy elviselhetőek legyenek a világbavetettség szülte sikolyok a lelkekben, ahogyan a költő is mondja: „És mégis kell lenni valahol egy tájnak, / ahová egyetlen út se vezet, / ahová csak lélekben lehet megérkezni.” (Sáfrány Imre)

Számvetés Fenyvesi Ottó jelen kötete: a költő számvetése a sors- és kortársakkal, egykori barátaival és a nagy elődökkel, a mindenkori költészettel és az élettel, önmagával és a vajdasági magyar emberrel, s mintha csak összegezni szeretné e szellemi és kisebbségi létbe szorult közösség sorsát, a Juhász Erzsébetet megszólító kötetzáró prózaversében leszögezi: „elkallódunk majd, mint a bitang jószág”. Igen, elkallódunk mind, és „magára marad küszöbünkön a délután”.

Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva, zEtna–Basiliscus, 2009

Szerző
Elolvasom
A kozmikus magány örökösei – Jódal Kálmán: Agressiva.
(Kortárs, 2011/10. sz. )

A kozmikus magány örökösei

Jódal Kálmán: Agressiva

Neonfényben villódzó világunkat politikusok, tudósok, vallási guruk és divattervezők által kreált hús-vér bábok mozgásterének és teremtőik kívánságainak öntudatlanul is eleget tevő szellemi klónok közösségének összessége képezi. A Jódal Kálmán-i lencsén keresztül történő valóságábrázolás lidércszerű szürrealitásában ragadja meg korunk fő jellemvonásait, tudatmódosító szerek hallucinogén ködében vergődő szövetrobotok, gépemberek és képzelt lények ábrándjaiban és látomásaiban rajzolva meg a világot. Azt a világot, amelyet a totális elidegenedés és az erőszak mindennemű elburjánzása határoz meg, s amelyben már azt is lehetetlen megállapítani, hogy ki a sanyargató, és ki az áldozat, mert mindenki mindkettő egyszerre („Hárman rugdosnak. Egyikük én vagyok.”). Az identitásvesztés tökéletes káoszában létezésünk bizonyítására csupán a mások és önmagunk irányában kifejtett agresszivitásunkat tudjuk még felmutatni. Ennek az ön- és társadalomromboló agresszivitásnak megnyilvánulási formái képezik Jódal Kálmán Agressiva című, kisprózákat és néhány rövidhangjátékot tartalmazó kötetének tárgyát.

A mű az elidegenedés és létbizonytalanság, a szerző nemzedéke kilátástalanságérzetének és korunk fiataljai céltalanságának brutális lenyomata: „Nem várok senkire, nem tartozom sehová, nem vagyok jó semmire, és önmagam fölöslegessége borzongató zsibbadtsággal tölt el.” A kívülálló szerepének vállalása egyéni döntés függvénye, azonban a belső késztetés mellett általában külső indíték is fellelhető az elhatározás hátterében, ami rendszerint a valóságtól való meneküléssel hozható összefüggésbe. A mindenféle eszmei hátteret nélkülöző, gyakran unalomból fakadó, öncélú erőszak valóságától, akárcsak a háborúkkal és általános lezülléssel fémjelzett kilencvenes évek valóságától, nem nehéz menekülni. Jódal Kálmán sokszor sci-fi-filmek technokrata-totalitarista hangulatában rajzolja meg az adott kort, amelyet frontra induló, bedrogozott önkéntesek, felakasztott ember az utcán, kuruzsló nyanya, maffiózók, lerongyolódott munkások, kenyérért sorban álló fiatalok, kijárási tilalom, illegális börtönök, vallatókamrák, titkos és félig titkos táborok, háborús történetek és az idősebb nemzedékek álmorálja („felépítettük nektek ezt az országot”) határoz meg.

A város és az urbánus tér leírása is követi a felvázolt apokaliptikus víziót, ami szintén a kilencvenes évek ex-jugoszláv eseményeiből táplálkozik: „A bunkerek, totalitárius emlékművek egyhangúan váltakoznak a kaszárnyák, ón- és lignitbányák, szégyenoszlopok, gyűjtőtáborok közt.” Vagy: „Kint a nyílt utcán, a lakóépületek előtti parkolókban automobilok robbannak fel dörgő sorozatban, egzotikus petárdaként, a felszabadító-megszálló, ellenséges-baráti csapatok pedig civilekre vadásznak aknavetőkkel, rugós késekkel, égnek álló fasszal, miegyébbel.” A rémálomként megjelenített közelmúlt kormeghatározó mozzanatainak felnagyításával Jódal Kálmán a lényegét ragadja meg és tárja fel egy, mindenekelőtt értékválságtól és – ebből kifolyólag – társadalmi, szociális, politikai és egyéb válságtól terhes évtizednek. Olyan évtizednek, amelyben a menni vagy maradni? kérdés mellett mindvégig ott lapult mindannyiunkban a részt venni vagy elzárkózni? kérdés is. Jódal Kálmán és hősei nyilvánvalóan a maradni és elzárkózni válaszokat választották, ezzel egy időben a kisebbségi létet is felvállalva: „…kisebbségi magyarok vagyunk, ami körülbelül olyan érzés, mintha szaros söprűvel simogatnának mindkét oldalról”.

Az elidegenedés több helyütt az egyén és a város viszonyának ecsetelésében is érzékelhető. A gyógyíthatatlan elzárkózottságban élő, magát célok és vágyak tekintetében tökéletesen üresnek aposztrofáló mindenkori hős az emberek iránti bizalmatlanságból már évek óta csak taxival közlekedik a visongó kölykök szadista játékainak teret adó sokismeretlenes dzsungelsivatagban, ahol „gombamód nőttek ki ultramodern, neonfényben úszó városnegyedek a semmiből, éjszaka gyalog közlekedni már rég csak a legnaivabbak és persze a rasszista, fasiszta, klerofasiszta, piti bűnöző vagy egyszerűen adrenalinnal telt fiatalok közlekedtek, persze csoportokba verődve”. Az Agressiva nyugodtan tekinthető újvidéki kötetnek is, hiszen a mű legsikerültebb darabjainak hátterében valóságos szereplőként jelenítődik meg a város, amely kimondatlanul is mindig Újvidék. Ha figyelembe vesszük az utóbbi két évtizedben végbement változásokat a város és a szűkebb környezet tekintetében, nem meglepő a kisprózákban visszatérő motívumként felbukkanó „boldog békeidők” megfogalmazás, a nyolcvanas évek iránti enyhe nosztalgia.

A kötetbe szedett alkotások zömét fantasztikus és horrorisztikus képek és víziók szabad képzettársítása hatja át (például bogarakat okádó, lezselézett hajú műszőkeség), a kisprózák többsége lidércek film- és képregényszerű ábrázolására épül, ami Jódal poétikájának egyik jellegzetessége. E szerzői erényből fakadólag azonban olykor öncélúvá válik a novellafolyam, mintha nem is az adott novella cselekménye és mondanivalója lenne a cél, hanem a szerző művészetfogyasztói élményeinek és rémképeinek a felvonultatása. A cselekményközpontú és lírai hangvételű kisprózák a kötet szerencsésebb darabjai, amelyek amellett, hogy önmagukban véve is remeklések, egybefogják a hallucinációcentrikus műveket, önreflexivitásukban mélyebb tartalmat kölcsönözve a kötetnek. Az Amor sanctus című novella elbeszélő hőse a lét értelmének szempontjából önmarcangoló kérdések felvetésétől a káprázatos látomások leírásán keresztül az önmagával való megbékélésig ívelő költői futamában tulajdonképpen egybefűzi a szerző valóságát alkotói világával: „…átvirrasztott éjszakák, seppegések és bűntudat… fölöslegesség… átlépve az értelmetlenséget a céltalanságtól elválasztó határsávot… (…) Sehonnan sehová… (…) s nem tudom, miért, sem azt, hogy hogyan, nincs… talán nem is volt… hazám, otthonom, identitásom… (…) nincs hová hazamenni, ha már van miért elmenni… (…) milyen egyszerű… lenni… lélegezni, érezni pulzáló vérkeringésemet, a bőr nyirkos-hideg állagát, a szemek sötétjét, a formák örök táncát, az agy és a tudat végtelen óceánját… (…) ez a teljesség…”

Lehetetlen ezen a helyen felsorolni az összes művészt és művet, akiktől és amelyekből a szerző merít, összegyűjteni a kötetben megemlítődő közéleti, történelmi és mitológiai személyek és lények névsorát, rámutatni mindazokra az apró mozzanatokra, amelyekkel a szerző utalni szeretne. Jódal Kálmán egy komplex posztmodern rendszert épít fel, amelyben többek között Trier, Greenaway, az Alice Csodaországból, a popikonná avanzsált Marilyn Monroe és Josip Broz Tito, Minótaurosz, Bergman, Alan Ford, Ian Curtis, Csáth, Darth Wader, Sztalker, Barbie, Godzilla, Aki Kaurismäki, Szindbád, Lynch (Fire Walk with Me, Lost Highway), Cronenberg (Crash), továbbá a neoavantgárd művészet, az alternatív és a korai – a dance-szel még nem lebutított – elektronikus zene, a mitológia, a képregény, a művészfilm megannyi hőse és képviselője, valamint a közélet kultikus szereplői kéz a kézben járnak egymás mellett. Ilyen értelemben Jódal novellái performance-szériaként is olvashatóak („Saját életemet is úgy élem át, mint egy rokonszenves vagy kínos performance-szériát”).

Az Agressiva című kötet és szerzője arra invitálnak bennünket, hogy lépjünk ki önmagunkból, és egy kívülálló szemével tekintsünk a világra és benne önmagunkra, miközben mindvégig tisztában kell lennünk azzal, hogy a YouTube és a Facebook, a nyugtatók, lazítók és antidepresszánsok, az unalom és az agresszivitás korában sohasem menekülhetünk el egyetlen rejtőzködő énünktől sem. Felépíthetjük újra meg újra kisvilágunkat és ingatag identitásunkat, de tudnunk kell, hogy világbavetettségünk érzetének elkerülhetetlen erősödésével torz kreálmányként éljük majd meg a körülöttünk lévő valóságot, hasonlóan, mint a Tündér, mese című elbeszélés kisfiú hőse, aki a hazugságokra épült jelen elfogadása helyett ragaszkodott hitéhez a tündérek létezésében. Szüksége is volt rájuk, mert „…tőle felnőttkorára már minden lehető hazát elvettek, csak az internet, a könyvek, a zene- és filmkonzervek, valamint a fantáziája és az anyanyelve maradt, amihez még ragaszkodott, de az abszolút idegenségérzete, amit ő azzal enyhített magában, hogy »mindenhol-turista«, akkor is a bőre alá égett.” A kozmikus magány maradt az egyetlen érzés, amit elődeitől örökölt. (Forum, 2010)

Szerző
Elolvasom

Kisgyermekek panaszai

Kovács Jolánka: Jajistenem. Sziveri János Művészeti Színpad, Muzsla, 2013

 

Kovács Jolánka szociálisan érzékeny szerző. Jajistenem című novelláskötetében mély empátiával közelíti meg társadalmilag hátrányos helyzetben élő gyermekhőseit, akiknek világát az állandó nélkülözés, a felnőttek nézeteltérései, az egyik szülő hiánya, a közösségen belüli kirekesztettség, betegségek, nem ritkán halálesetek jellemeznek. A szerző ügyesen elkerüli az általa feldolgozott témákban rejlő buktatókat: a pátoszt és moralizálást, a novellákat átható gyengéd humor segítségével a legkomorabb helyzetekben is szellemes tud maradni. Sohasem ítélkezik, csak ábrázol. Hősei szociális körülményeinek ábrázolásában merül ki ítéletmondása. Prózaírónak ez éppen elegendő.

A muzslai iskola könyvtárosaként Kovács Jolánka sok időt tölt a legkisebbek között, így első kézből merít(het)i témaötleteit, testközelből ismeri hőseit, azok gondjait, családi hátterét, szociális helyzetét. A könyvtáros néni nyitottságának köszönhetően a könyvtárba betérő gyerkőcöknek könyvkölcsönzés mellett alkalmuk adódik más hangnemben elbeszélgetni egy felnőttel, mint ahogyan azt otthon a szülőkkel vagy órán a tanítóval és tanárokkal megszokhatták, ami lélektani szempontból mindenképpen a javukat szolgálja. Még többet nyer ezekből az őszinte beszélgetésekből azonban az író, aki a gyermekek kitárulkozásából, észjárásuk, gyermekinek sokszor aligha nevezhető gyermekviláguk megismeréséből sokat megtudhat a gyermeklélekről, legyen szó az áhított szeretet folyamatos hiányáról, a csonka családon belüli élet nehézségeiről, vagy a mélyszegénység kínjairól.

A kötetbe foglalt novellák gyermekhősei mindegyikének megvan a maga egyéni gondja és küzdelme. A nagycsaládban élő kislány nagyobb lakásról ábrándozik, ahol nem kell majd a szüleivel és testvéreivel egy helyiségben nyomorognia alváskor; a differenciált oktatásban részesülő gyereket zavarja, hogy társai hülyének nézik; a válni készülő szülők gyermeke édesapja és édesanyja állandó veszekedéseitől szenved; a szomszédok csomagtartójába bújt kisfiú arról álmodozik, hogy az ő gyermekük lehetne, hiszen édesanyja, aki „összeszedte”, nem foglalkozik vele a kellő mértékben; a guberálásra kényszerített kölöknek pedig a szégyenérzettel kell szembesülnie. A kötet a korosztályos problémák tárgykörét is feszegeti, említést tesz az első szerelemről és a szexualitásról, az iskolai erőszakról és verekedésekről, akárcsak a szociális helyzetből eredő hátrányos megkülönböztetésekről. A kötet több helyen foglalkozik a halál, a halállal kapcsolatos szokások, az elmúlás tudatosodásának kérdésével is. Legyen szó az alig néhány hónapos kistestvér, a rokonfiú vagy a nagyszülő temetéséről, esetleg az édesanya öngyilkossági kísérletéről, a gyermekhősök mindig értetlenül állnak a felnőttektől hallott szavak, és a halálról megtapasztalt tények közti különbségek előtt.

A legtöbb novella szabályos gyermekmonológ, amelyben a főhős kislány vagy kisfiú a szerzőnő által kreált, alulstilizált nyelven mondja el történetét, gyermeki naivitással csodálkozva vagy szörnyülködve a felnőttek világának furcsaságain, de azokban a darabokban is, amelyeket felnőttek vagy a mindentudó narrátor mesél el, a lényeg a gyermekeken van. A prózák nem ritkán szinte tárcára jellemző módon közvetítik a hősök mindennapi, életszerű gondjait, mint amilyen a tartozás a tejért vagy az elhasznált villanyáramért, de szó esik az egyre inkább elszaporodó betörésekről is, ami miatt a magukat veszélyeztetve érző emberek ellenszenvet éreznek a doslákok és a cigányok iránt.

Kovács Jolánka valóságprózájában a helyi nyelv- és észjárás is jelentős mértékben tetten érhető, így a kötet szociográfiai olvasata is számottevő. Az írónő sok helyi különlegességet és szokást visz bele novelláiba, sohasem öncélúan vagy hivalkodóan, hanem abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy szóhasználatában is visszaadja hősei gondolkodásmódját és világnézetét, például a gyereket bumbussal riogatják, halálesetkor „elmennek a házhoz”, az anya pedig azt javasolja fiának, hogy vegye el a lányt, akit teherbe ejtett, hogy őt ne átkozza senki. A helyi jellegzetességek közé sorolandó a multikulturalizmus evidenciája is, ami úgyszintén fontos mozzanata a novelláknak. Az elbeszélő gyerekek számára magától értetődő, hogy szerbek közt élnek, vannak szerb ismerőseik, és ővelük másképpen kommunikálnak. Két történetben éppen a többnyelvűség generálja a konfliktushelyzetet, a gyerek elkeseredését, amikor a szerbül beszélő felnőttektől olyat hall, amit nem neki szántak, viszont nyelvismeretéből kifolyólag megérti az adott szituációt, ami tájékozottsági téren hasznára van, de érzelmileg semmiképpen sem tesz neki jót.

A szerző Takard ki a kakadut című, ígéretes első prózakötetéhez viszonyítva a Jajistenem sokkal egységesebb és kiforrottabb mű. Egyes novellák egymásra épülnek, és párbeszédet folytatnak egymással, néhány esetben az írónő ugyanazt az élethelyzetet több megközelítésből is elmondja, aminek köszönhetően az önmagukban is helytálló darabok, kiegészítve egymást, sokkal komplexebb képet tárnak elénk. A kötetnek komolyabb észrevételként egyedül az róható föl, hogy megtévesztő a Gyereknovellák műfajmegjelölés, hiszen az összegyűjtött novellák még véletlenül sem a gyerekeknek szólnak, ahogyan azt a megjelölés sugallja, hanem a gyerekekről. Ettől eltekintve, nyugodtan leszögezhető, hogy a hátrányos helyzetben élő gyermekek panaszainak lejegyzőjeként Kovács Jolánkának sikerült szociográfiai, gyermeklélektani és esztétikai értelemben egyaránt hiteles és figyelemre méltó alkotást létrehoznia.

 (Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)

Szerző
A magán-gerillaharcosról, avagy a lepkéről, kinek szárnya a végtelent hasítja
(Képes Ifjúság. 2001. május 9.)
Szerző
Elolvasom
„Hiányos hiánytalanság”
(Új Forrás. 2009/6.)

„Hiányos hiánytalanság” 

Csík Mónika: Metszetek 

A kívülről tapasztalt világ „mindennap-ízű” eseményeinek egyéni továbbgondolása és a lélek szavakba kódolt benső rezdülései fogalmazódnak meg és ágyazódnak egy-egy nyelvi impresszióba, aforisztikus meglátásba vagy költői képbe Csík Mónika Metszetek című verseskötetében. A költőnő a mindannyiunk számára jól ismert hétköznapok toposzából indít, a „tejüvegszerű ablaktáblák / széksorok, fémfogózók / (térhatárok, térsorompók) / pillanatnyi szűkös / (ébren)lét-közeg” (Szabadka felé hat húszkor) kellős közepéből, hogy ebből a közönséges miliőből szinte észrevétlen nekirugaszkodással csússzon át a mindenkori gondolkodó lény önmarcangoló tépelődésektől terhes szellemi szférájába, ahol – zömében sajátos humorral és pajkos játékossággal átitatott költeményeiben – a létünket keresztül-kasul átjáróés magába habzsoló számtalan megválaszolatlan miértről, világbavetettségről, párkapcsolatról, spirituális mélységekről, az őt körülölelő táj szelleméről, társadalmi léthelyzetről és elmúlásról szól. 

A négy, külön címmel nem rendelkező, egymástól csupán néhány idézettel elválasztott ciklusra tagolódó kötet darabjai kivétel nélkül szabadversek. Csík Mónika minimalista jellegű hozzáállása a költészethez sem a túlzott formai kötöttséget, sem az öncélú szószaporítást nem tűri, amiből kifolyólag a szerzőnő költeményeinek szerkezetét mindenekelőtt a mondanivalóés az egymás után felsorakozó szavak belső ritmusa vagy éppen ritmustalansága határozza meg. Ennek a merőben redukált szerkezetű költői univerzumnak a jellegzetességei azokban a művekben csúcsosodnak ki, amelyek csupán egyetlenegy, verssorokba tördelt, mondatból jönnek létre. Nyelvi letisztultságuk és egyszerűségük révén ezek a költemények kellőképpen tükrözik a Metszetekbe gyűjtött versek formai sokszínűségét. Így például a Harmatcseppek című vers („az éjszaka / szanaszét gurult / gyönyör-könnyei”) egy szürreálisnak is nevezhető impressziót tár az olvasó elé, a Nyolc másodperces fohász („segíts / hogy / mindig / legyen / erőm s / okom egy / mosolyra”) egy közlést fejez ki a lehető legközérthetőbb módon, míg a Jó lenne című költemény egyetlen felesleges szó használata nélkül fogalmazza meg a többrétegű költői képbe öntött vágyat: „hagyni / hogy / delejes / önmagát / emésztő / érintés / perzselje / testem / mezítelen / magányát / míg / tikkadt / pórusaimon / nesztelenül / átcsurog / az / éjszaka”. 

Szerzői megnevezés híján a kötet első ciklusának az Önkeresésben címet lehetne adni, amelynek egyik legkézenfekvőbb sajátsága a szerzői én külső és belső világának egymásba való fordulása az egyén meghatározhatóságának érdekében mindkét szférában. Csík Mónika költői hitvallása szerint, ha az egyént mikrokozmoszként vizsgáljuk, az őt körülvevő világra pedig makrokozmoszként tekintünk, egyértelművé válik, hogy a kettő nem különíthető el egymástól, az egyik állandó előfeltétele és lételeme a másiknak. Ahhoz tehát, hogy hitelesen tudjon írni magáról, saját belső világáról, egészen szubjektív érzéseiről és gondolatairól, elengedhetetlenül szükség van önmaga feltérképezésére és megismerésére, az ehhez vezető út viszont csakis a külső világ megismerésének mintája alapján járható végig. Annak a külső világnak a megismerése révén, amelyben nap mint nap élni kényszerül: az elméjében felsorakozott miértekkel kezdődő kérdésekkel, álmaival és vágyaival, az idegentől való berzenkedésével vagy akár irracionális bűntudatával egyetemben, s amellyel kapcsolatban önmaga keresésének költői lenyomata során csüggedt elégedetlenségét fejezi ki, mondván: „Szűk / kongó / végetnemérő / kitudjamibevájt / járatokban / születünk, / küzdünk, / lökdösődünk, / s gyűlöljük egymást / vérremenően, / bár egy a célunk: / túlélni, / míg kijutunk / innen” (Útkeresőben). Annak ellenére, hogy Csík Mónika költészetére nem fogható egyértelműen rá, hogy a hetvenes évek során Vajdaságban születettek generációs kiábrándultsága generálja, egyes költemények mélabús felhangja mindenképpen a szerzőnő korának és mozgásterének tudható be, akárcsak a versekből kiérződő elvágyódás az adott közegből, amit öndefiniálása során röghözkötöttségének tudatával ellenpontoz, hangsúlyozva önmaga determináltságát az őt körülölelő táj és társadalmi közeg irányából: „ezek az / illatok és ízek / láthatatlan szálak / sóhajok és vétkek // nélkül / én magam / se lennék / az, aki” (Önazonosság).

A kötet második ciklusába szedett, a párkapcsolat testi, lelki és szellemi síkját egyaránt boncolgató versek egyéni hangvételük révén aligha sorolhatóak be az érzelmesség és érzelgősség közé kifeszített kötélen egyensúlyozó mindenkori szerelmi költészet klasszikus darabjai közé. Nem arról van szó, hogy Csík Mónika szikár, sallangmentes szerelmi verseinek létrehozása közben, az emocionális túlfűtöttség elkerülése érdekében, ejti az érzelmes szálakat, szó sincs erről, hiszen ezen ciklusba szedett verseinek zöme erősen érzelmi töltetű, csakhogy a költőnő a legtöbb esetben az adott vers emotív vagy erősen érzéki fonalát költeménygyilkos rímtelenségbe, távirati irodák hírközlési stílusában megfogalmazódott tényközlés mögé rejti, mint a következő idézetek esetében is: „ágyam / vérremenő / harcok / s édes / kapitulációk / nedves / gyűrt / dagerrotípiája” (Blitzkrieg), vagy: „Egy / tömbből / vájt / bűvös / hangszer / a testem / ördöngös / vén művész / míves / munkájának / páratlan / produktuma” (Szitár). A költőnő szerelmi költeményeinek műfajidegen eleme valójában a kifejezett intellektuális szál. Legyen szó egy adott versben akár testi, akár lelki egyesülésről, mindenhol a szellemi szál dominál, nem véletlenül eszményíti Metamorphosis című alkotásában a szerzőnő az átlényegülés fontosságát „valami egészen mássá”, ami nem csak „vízből és sárból gyúrt elegy”. Csík Mónika szerelmi verseinek zöme ízig-vérig intellektuális költemény a lehető legpozitívabb értelemben, amelyekben az erotika és a romantika mindig egy kicsit az intellektus szolgálatában állnak: „Ha a / génjeimbe égett / freudi / péniszirigységet / leküzdve / kurta furcsa / női elmém / Tartaroszába / vetve a / miérteket / kérdések és / féltések / sallangjaitól / lecsupaszítva / pőrén / vacognék / előtted – // egy / kicsit még / kellenék?” (Szakítópróba I.) 

A Metszetek talán legizgalmasabb, harmadik ciklusát önkényesen Az ezotéria poétikájának lehetne nevezni, amelyben visszaköszön a költőnő részéről a kötet elején felvetett igény önmaga meghatározására, azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem csupán a kézzelfogható külső világban, a társadalomban és a tájban, valamint önmagában, hanem sokkal szélesebb kiterjedésű és jóval elvontabb térben és időben – a világegyetemben és az örökkévalóságban – keresi önnön létezésének értelmét, aminek következtében értelemszerűen transzcentendális, vallási, filozófiai és mitológiai jellegű mozzanatokat is segítségül hív költészete kidomborításához. A múlt század nyolcvanas éveitől hódító káoszelmélettel ellentétben, miszerint a világűrt és életünket a káosz irányítja, ami önmagát nem ismétlő, állandósult mozgást jelent, Csík Mónika őszinte hívőként hisz a világűri rendben, abban, hogy az emberi létezés és cselekedet nem öncélú epizódok sorozata a galaxisban: „Ebben az őrjítő / körforgásban / mégis mindent / átitat a REND, / mely / öröktől való, / biztos / és fellebbezhetetlen, / mint a TÉNY, / hogy egyszer / az én véremből is / csöppje lesz a méznek / sava a borsnak / szava a kürtnek, / és új energiákat csak / egy ép atom szülhet...” (Két-ség-ben). Az áhított isteni rend a műalkotásban is megtalálható, az Istenhez hasonlóan a költőnő is teremtő, aki, miközben a körülötte levő világot és benne önmagát vizsgálja, újabb művek létrehozásával bővíti ugyanazt a világot, hangsúlyozva közben az egyén szerepét a világmindenségben: „a talány és / a kulcs is / vagyok / egyben, / önmagam / megfejtéséhez / kell a MOST / mágiája” (Rovátkák). A mindenkori lét értelmének igazolására aligha találunk jobb példát az A lovak utóélete című verstől, amely játékos modora és gyermekversekhez hasonlatos pergő ritmusa ellenére ezoterikus mélységekbe dönti olvasóját: „Vonó alatt a guzla / guzlicán a húrja / húrban a lószőr / lószőrben a lósejt / lósejtben az emlék, / mint egy időkapszulában: / a fényről, a vízről, / a sarjadó vetésről, / a hámról, a kantárról, / az ostorcsapásról... / Az emlék az ÉLET / csak más dimenzióban, / valójában minden / guzlicában / egy egész ló van!”. 

A kötet tartalmilag legheterogénebb negyedik ciklusa jószerivel ötvözetét képezi az előző három ciklusnak. Ami egymáshoz láncolja, egymás mellé illeszti ezeket a verseket, az egy különös melankóliaérzet, ami a legtöbb költeményből kiérződik, legyen szó az egykori „olajbogyó, só / és fokhagymaízű / szerelemben” (Nyáridéző) való elmerülés felelevenítéséről az emlékek ingovány útvesztőjében, egy karácsonyi este felidézéséről, amikor „tombol a / méz és / fahéj illatú / nosztalgia” (Karácsony), a golyónak, gömbnek, pacának, illetve Energiagurunak becézett Nappal folytatott mitológiai, asztronómiai és filozofikus ihletettségű perlekedésről vagy akár morális válságunkat szemléltető igék sorjázásáról: „tör / mar / ver / árul / átver” (Igéink). A ciklusban továbbá újfent hangot kap az embernek az Istennel/léttel/önmagával folytatott örökös szóváltása, aminek jellegét és mindenkori kimenetelét Csík Mónika egy remekbeszabott költői képbe sűríti: „Megkérgesedett / bánatcsonkok / rendíthetetlen / torzóként / dacolnak / a mállasztó / idővel” (Idelenn). A kötetbe szedett költemények zömében többnyire árnyaltan, legfeljebb létélmény formájában jelen levő környezet ezen versek néhányában immár konkrét megnevezést nyer, a szavak lágy felsorakoztatásával kiemelve azokat az előttünk heverő értékeinket, amelyeket a napi rohanásban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni: „a szőlőindás / gipszcifraságok / és százesztendős / kémények rejtekéből / kisurran a / híres kanizsai / csönd” (D. T. interpretáció), vagy elébünk varázsolja folyónkat, a Tiszát, amely amellett, hogy „Sás, és sár fogságába zárt / sejtelmes rejtelem...”, már szinte egyetlen biztos fogódzópontnak nevezhető a (Dél)vidékünkön, mint: „a Föld / cserzett / bőrébe metszett / girbegurba / szűk csatornák / szomorú / nyirokfolyadéka” (Tisza)

Csík Mónika Metszetek című kötetében lefektetett költészete még véletlenül sem a folytonos, hiábavaló kérdéseinkre adott válaszok tömkelege (a költőnő tudatában van azok megválaszolatlanságával), de még kérdések felsorakoztatása sem, hanem sokkal inkább az efemer létünkből fakadó hiányérzet megfogalmazása a költészet nyújtotta eszközökkel: annak a hiánynak a felvázolása, amely, mint a mindenkori költészet ősforrása, egy sohasem létezett boldogság utáni folytonos sóvárgásra ösztökél bennünket. Tudja, hogy valami hiányzik – kívül, belül egyaránt –, és emiatt verssoraiban elvágyódik a fent említett közegből, de mindvégig tisztában marad azzal, hogy mindenféle menekülés lehetetlen, hisz „még ha / lenne is / hová / mennem // hogyan // hisz a / honnan- / ban sem / vagyok / biztos” (Tétova hova) írja keserű iróniával, hogy egy másik versében azonnal leszögezze: „ha maradok // lassan / része leszek / ennek a / furcsa / hiányos / hiánytalanságnak” (Ad absurdum). És a költészet, mint az emberi élet sallangoktól lecsupaszított esszenciális kivonata, mindenképpen az: hiányos hiánytalanság, amelyben a versek – s köztük Csík Mónika Metszetek című kötetébe gyűjtött versei is – a felettünk egyensúlyozó Naphoz hasonlóan megmaradnak, mint „Milliónyi atom / végtelen rezgése” (Leghosszabb versem a Napról). (Sziveri János Művészeti Színpad, Muzsla, 2006

Szerző
Elolvasom

Alföldi spleen

Csík Mónika: Instant. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2011

„Ez egy sajátos utazás. Csak úgy. Nem a valahová való eljutás a cél. A látszólag semmibe révedő tekintet is valamire rögzül. Nézek. Látok. Az út, a tudat pillanatképei maguktól exponálódnak agyamban. Izgalmas és misztikus az idő végtelen folyamatából kiragadni egyetlen intervallumot. Elkapni a lényegest. Az egyszerit. A nem reprodukálhatót. Átmenteni a tárgyiasult világot a formai világba. Formába önteni az érzetet, amit kelt a nézés. Befogadni a fényérzékeny örök valóságba. Időtlenné, méltóságteljessé, fennköltté tenni a pillanatot. Az időt kimerevítő kézmozdulat nyomán a látvány múlttá válik, matériává, tapinthatóan porózussá. Lassan telítődik fénnyel a papír. Megannyi itt és most. Fénymágia. A pillanatnyi valóság kivonatolt vetülete. Lét-kvintesszencia. Instant” – írja Csík Mónika Instant című kötetének címadó alkotásában, önmaga határozva meg hetvenkét rövid- és mikroprózát tartalmazó művének lényegét. Kötetbe gyűjtött írásaiban a szerzőnő legtöbbször az idő roskatag várfalából kiragadott pillanatot örökíti meg, annak mozdulatlanságát foglalja szavakba, illetve egy tényleges képet hív életre szavak által. Ez sok esetben szó szerint értendő, hiszen – bár a kötetben nem említődik – Csík Mónika prózáinak zömét fényképek alapján írta meg. Nem is akármilyen fotóművészek alkotásai nyomán, amiről a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat és a Magyar SzóÜveggolyó című kulturális mellékletének olvasói korábban már meggyőződhettek: Bartis Attila, Gergely József, Kószó Attila, Lennert Géza, Molnár Edvárd és Vicai Olivér egyes képei segítették elő e prózák egy részének a létrejöttét.

A tartalmilag és műfajilag egyaránt eklektikusnak nevezhető kötet hat meglehetősen egységesnek nevezhető ciklusra tagolódik. A Memento Mori! című első ciklusba gyűjtött félperceseket a bennük megtéveszthetetlenül felsejlő bácskai táj és bácskai ember, másrészt pedig a halál tényszerűsége, az elkerülhetetlen elmúlással való szembesülés szövi egybe, legyen szó tájképről, amelybe az ősök lépteik nyomán vájták bele magukat (Sajkáslak);anyáról és lányáról, akik szárízékkel rejtik el az erőszakolni szándékozó katona holttestét (Hóban); falusi asszonyról, aki a mélyhűtőben őrzi férje levágott lábát, hogy majd együtt temessék el vele (Memento Mori!); az épület lakóinak élettörténetéről árulkodó lépcsőházról (Lépcsőház); vagy a borostyánnal benőtt kisautó nyoma veszett gazdájáról szőtt lírai monológjáról: „Kár, hogy nem nőttek szárnyaid, mint a táltosoknak, hogy együtt röpüljünk, túl a hegyeken, a rettentő óceánon, amelyről dalmát tengerészek meséltek még gyerekkoromban – suttogta egyszer a levélcsipkék közt átcsorgó holdfényt kémlelve, s a hangjában elhalkult a citeraszó” (Borostyánautó).

Az Arannyal vegyül a bögreazúr címet viselő második ciklusba hommage-ok kerültek, amelyekben a szerző poétikai világához közel álló múlt század első évtizedeire jellemző polgári miliő elevenedik meg: a korabeli Szabadka, Pest, Bécs, Prága, illetve Kosztolányi, Csáth, Márai, Kafka munkássága, de közvetetten Liszt, Tolnai és Márquez is megidéződnek. Az előző ciklushoz hasonlóan itt is számos próza közvetlenül bácskai, Kosztolányi és Csáth vonatkoztatásában mindenekelőtt szabadkai kötődésű. Kis Emma Brenner doktorhoz intézett szavaiban a helyi hiedelemvilág sajátos babonáiba nyerünk betekintést (A kis Emma); A varázsló kertje címűrövidpróza címében és tartalmában egyaránt Csáth egyik legismertebb novelláját idézi; a függönyt félrehúzva, az apró réseken leskelődő lányban Pacsirtára ismerhetünk (Védő ablakszárnyak); az ismeretlen elbeszélőtől pedig többek között a következőket tudjuk meg a Kornélkának szólított, ballonkabátos férfiról: „körbelengi valami alföldi spleen, olyan jellegzetes világfájdalom, ami rendületlenül rágja a lelket, és nincs is talán tőle szabadulás, mintha láthatatlan gyökerekkel szívná magába a földből, az alföldi porból mindenki, aki innen származik, ez az életidegenség felismerhetőbb, mint a szégyenbélyeg, beleégett a génjeinkbe, cipeljük magunkkal, amíg orra nem bukunk” (Esti). Nem kevésbé érdekes a ciklus többi darabja is, elsősorban a Vakablak című, amely tulajdonképpen Kafka Az átváltozás című elbeszélésének diszkrét továbbgondolása, és ezáltal a posztmodernitás apró gyöngyszeme. Az Arannyal vegyül a bögreazúrban a monológ egyik sajátos formája is megjelenik: a levél. Üdítően hat a találkozás a különféle elektronikai szerkentyűk következtében mára a kihalás szélére sodródott műfajjal, még ha annak, az ifjú Verteréhez hasonlóan, költött változatáról legyen is szó. E-mailt, esemest vagy facebookos üzenetet aligha szokás a következő szavakkal zárni: „Kedvesem, a csönd az utolsó lépéssel kezdődik, az elrugaszkodással, ahogy a záruló szemhéjak lassan kettévágják a külvilágot” (Liszt).

A vidéki lét jelenének és közelmúltjának néhány pillanatát ragadja meg az Ismerős neszek című harmadik ciklus. Ezúttal is fontos szerepet kapnak a helyi jellegzetességek: a hagyományos jellegű nádvágás leírása (A nádban); a lakodalmas dőzsölés szinte szociográfiai megragadása (A lakodalmasok); a változó világ folyományaként munka nélkül maradt lókupec története (Lókupec) vagy a világdivati bolondériák betérése a falu mindennapjaiba (Garbo). A Balkán expressz című tárcanovella tartalmilag, de főképp formailag kilóg a ciklusból, de kár lett volna, ha kimarad ez a mű, amely egy vonat hálókupéjában közösen utazó hat idegen, és hetedikként a kalauz, alkalmi egymásrautaltságán keresztül szellemesen világít rá a Balkánon uralkodó gazdasági, erkölcsi, mentalitásbeli és kulturális állapotokra.

A Kimerevített pillanat címet viselő negyedik ciklus darabjai, ahogyan azt már a cikluscím is sugallja, egy-egy (fény)képbe meredt pillanatot transzponálnak szavakba. A jobbára cselekményt nélkülöző mikroprózák, esetenként lírai jegyzetek és prózaversek változatos képeket jelenítenek meg. A nagyvárosi lét mindennapjai: vonatállomás, plakátok, buszozó pár; a személyes kis dolgok, mint a pipa vagy a hőn őrzött régi fotók, továbbá a kávéfelszolgálás pillanatának, egy próbababa kezének, egy nádas övezte tónak, a redőnyön beáramló hajnali fénnyel megvilágított szobának, egy tányér kocsonyalébe meredt disznófarok történetének vagy egy megfagyott levélnek, a nyár „arannyal átszőtt, bronzselymű, elorzott” kincsének a lírai leírásai váltják egymást a ciklusban.

A Végtelen folyammá duzzad az idő című ötödik ciklusban jut leginkább kifejezésre Csík Mónika mesélésre való hajlama, legyen szó enyhe erotikába hajló naplóbejegyzésről, egy auralátó táncosnő élettörténetének taglalásáról, vagy a magyar őstörténet és sámánizmus jegyében született meséről, míg a Pulóver nélkül című hatodik ciklusban egészében véve a szerzőnő gondolatvilága érhető tetten. A kötetzáró ciklusba jószerivel értekező prózák kerültek, amelyek a fotó és a színházi képek felelevenítése révén a mű és a lét értelmezhetőségének sokféleségét boncolgatják a lírai kisesszé eszköztárának felhasználásával. A kötetben a színház kimondatlanul is az élet szimbólumaként értelmezendő, amely „minden egyes néző számára – a saját tapasztalatainak függvényében – más-más, személyre szabott, bűbájos mesét rejteget” (Át a sárga úton).

Ahogyan azt az idézetek is tanúsítják, Csík Mónika prózavilágának líraisága és meseszerűsége a legnagyobb erőssége. Nyelvezete költőiségének és ősi legendákat idéző történetszövésének köszönhetően a szerzőnő olykor a cselekmény puszta sejtetésével, máskor pedig egy adott kép aprólékos leírásával képes mindössze néhány sorban egyaránt meggyőzően elmondani történetét. Olyan prózák ezek, amelyeket csakis egy költő írhat. Nyilvánvalóan ennek a lírai töltetnek köszönhető, hogy műfaji és tartalmi sokszínűsége ellenére az Instant hőseinek lételemeként kitapintható az elvágyakozás: álmaikba menekülnek, messzi, mesebeli, sosemvolt világokba áhítoznak, de minduntalan magához láncolja őket a hely: az ismerős táj, a járás és a szikes, akárcsak a szerzőnőt, akinek kötetét újra meg újra ugyanaz a magával ragadó alföldi spleen járja át, amelyet Térhatárok című versében is megfogalmazott: „Otthon-illatú gömb lett / a tér, a horizont csorba / peremén rőt totemként / akad fönn a Nap, // mehetnék el, / tehetnék mást, / alkothatnék valami újat, // de fogva tart s apránként / old fel magában e / vérszín-szép / bácskai alkonyat”.

Szerző
A megtestesült csend (Danyi Zoltán: Hullámok után a tó sima tükre)
(Új Forrás. 2011/4.)
Szerző
Elolvasom
Az univerzális aktualitása
( Magyar Szó. 2014. augusztus 21.)

Az univerzális aktualitása

Géber László: Akinek az ég

Korának sajátos krónikásaként Géber László környezete emberének hétköznapi, társadalompolitikai, gazdasági és filozofikus jellegű kérdéseit taglalja az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában hétről hétre felolvasott esszéiben. A gazdasági világválság, elidegenedettség, ránk tukmált kulturális és viselkedési modellek, valamint a közélet minden szegletébe befürkésző politikum jellemezte társadalmi helyzetből igyekszik megragadni az univerzális értékeket, válaszokat keresve, vagy legalább kérdéseket fogalmazva meg az ember biológiai, egzisztenciális és közösségi voltára egyaránt. Akinek az ég című kötetében a 2011. március 8-a és 2013. február 26. közötti időszakban született 84 kisesszét gyűjtötte egybe.

Töprengéseiben a szerző nagyon széles palettán mozog. Érdeklődési körébe egymástól lényegében eltérő jelenségek tartoznak – hatalom, pénz, politika, filozófia, nyelv, szegénység, hit, háború, szabadság, szülőföld, gyermekkor, színház, szerelem, demokrácia, karácsony, internet, természet, önazonosság, költészet, Isten, a kimondott szavak hitele stb. –, amelyeket a folyamatos kérdezésre, a dolgokra való rácsodálkozásra, s nem ritkán a következmény csattanószerű levonására épülő szerzői stílus, azonos síkba helyezve, sikeresen ötvöz. Sokrétűségük ellenére Géber László esszéi többnyire két nagy kérdéskört boncolgatnak. Az egyik a mindenkori hatalomhoz és a politikához való viszonyulás, a másik pedig az ember lelkivilága és transzcendentális volta.

A politika szükségszerűségéről és feleslegességéről a szerző folyamatosan töpreng írásaiban. Egyetért Nietzschével abban, hogy „kár a politikai és a gazdasági viszonyokkal bajlódni, mert így a legértékesebb dolgot, a szellemet tékozoljuk el”, ugyanakkor elismeri, hogy „egyre többen vagyunk kénytelenek politikával foglalkozni”, annál az egyszerű oknál fogva, hogy, amennyire lehetséges, kivédjük a mindenkori hatalom elnyomási törekvéseit. Mert, ahogyan mondja, „[a] Nagy Testvér mindig ébren van és mindent lát. Tudja, hogy kik vagyunk és tudja, hogy mit csinálunk. És mi ebbe már bele is nyugodtunk. Sőt, udvarolunk a Nagy Testvérnek. Már nem vesszük észre, hogy az akaratunkat is ő alakítja.” Akárcsak a véleményünket, mert ha van is saját különvéleményünk, nyilvánosan nem adunk hangot neki.

Időszerű közéleti témákról való elmélkedései közben Géber László sokszor a valóság és a „hivatalos igazság” közti eltérésekre vonatkozó kérdéseket vet föl. Demokráciának nevezhető-e még az, amiben élünk, vajon „a demokráciával van baj, vagy mi értettük félre a lényegét”, tűnődik, s vajon a választópolgárnak megadatott-e a szükséges ismeret és tájékozottság ahhoz, hogy a saját hasznára döntsön, teszi fel a költői kérdést korunk legemlegetettebb fogalmának a lényegére tapintva. Máshol sajnálattal állapítja meg, hogy már az úgynevezett magyar szellemiség is elválaszt bennünket egymástól, ügyesen mutatva rá, hogy egy politikai önkényeskedésre alkalmas, lényegében meghatározhatatlan kitalációról van szó.

Származásunk, nemzeti és vallási hovatartozásunk csak néhány azonosságtudatunk milliónyi lehetséges összetevője közül. A kötetből kiolvasható, hogy a szerző az identitást komplex fogalomként kezeli. Talán éppen ezért kifogásolja az önazonosság megőrzésére fektetett túlzott hangsúlyt. Azt mondja: „Nincs valami rendben azzal a közösséggel, amely az önazonosság megőrzését és a megmaradást tartja legfontosabb céljának.” Ennek alátámasztására egy régi kínai mondást idéz: korlátolt fiak elődeikkel dicsekednek. A polgári felelősségvállalást és aktivitást hiányolva, nem ritkán kedvenc filozófusa modorában marasztalja el az álmorált és a nyájszellemet, amely önként feladja szabadságát. Mint írja, „a hatalom sohasem szerette az önálló gondolkodókat. Annyira elhallgattatni, asszimilálni azonban, mint most, még akkor sem tudta, amikor máglyán égette meg őket.”

Az ember lelki életének vizsgálódása közben Géber László abból az alaptézisből indul ki, hogy korunkat, és ezzel együtt életünket is, a tervezett elavuláson alapuló termelés határozza meg. Ez okozza a szükségletet újabb meg újabb tárgyakra, amelyek megszerzése érdekében egyre többet kell dolgoznunk, nincs idő a pihenésre, a lazításra, a kikapcsolódásra, a szemlélődésre, a folyamatos hajszában testünknek sem hagyunk időt a regenerálódásra, amint gyengének érezzük magunkat a munkára, orvoshoz sietünk. A szerző számos felvetéséből ennek az életmódnak az elutasítása érződik ki. Mint mondja: „Ezen a világon csak úgy lehet változtatni, ha nem gondolunk állandóan a pénzre, a politikára, sőt az egészségünkre sem.”

A szerző előnyben részesíti a keleti tanokra jellemző, a természethez és belső lüktetésünkhöz való alkalmazkodást, a nyugati életvitelt meghatározó probléma-központúsággal és állandó rohanással szemben. Panaszkodik, hogy az emberek körülötte „mindent a hasznosság szempontjából néznek”, és „mindent csak a szórakozás végett csinálnak”. Nincs idő és igény az önfeledt merengésre, feltöltődést serkentő semmittevésre. Arra ösztönöz, hogy merjünk néha tétlenül töprengeni, haszonelvűség és szórakozási szándék nélkül. Nemes kezdeményezés, teszem hozzá, feltéve, ha világunkban ez még egyáltalán lehetséges, amennyiben szabad egy paradoxonnal élnem: az efféle magatartás akár hasznunkra válhat, és az sem kizárt, hogy közben jót szórakozunk.

A hit kérdésében Géber László sohasem foglal egyértelmű állást, csupán feltárja a lelkét marcangoló kérdésekre a benne, mint világba vetett emberben megfogalmazódó aggályokat és lehetséges válaszokat. Azt mondja: „gyanúsak, akik egy kicsit sem kételkednek saját igazukban”. Tisztában van az emberi tudat korlátaival, éppen ezért nem zár le egyetlen utat sem maga előtt, teli van kétellyel, de hite hajtja tovább az úton a megismerés felé. Tudja: az út fontosabb, mint a megérkezés, a hit lényegesebb, mint a bizonyosság. A maga módján megveti azokat, akik – akár öntudatlanul – feladva hitüket, bizonyossággal beszélnek hitbéli dolgokról: „Miért ér hát oly keveset a mai ember hite? Mert istenkeresés nélkül hisz Istenben. Azt gondolja, hogy szeretni is azért kell, mert azt valaki megparancsolta.”

Géber László költőként és esszéistaként tisztában van azzal, hogy nem érdemes túl sok időt fecsérelni a mulandó dolgok elemzésére. Újságíróként ki tudja választani a mindenkori hírözönből a napi jellegen túlmutató jelenségeket, és mindig szem előtt tartja, kinek ír. A legösszetettebb társadalmi kérdéseket is képes tömören, közérthetően megfogalmazni, nevén nevezi a dolgokat, kimondja a véleményét, ha pedig a helyzet úgy kívánja meg, nem ódzkodik a szellemi elődök gondolataival alátámasztani meglátásait. Intellektuális felkészültsége és jó társadalmi megfigyelőkészsége mellett ez a hozzáállása teszi meggyőzővé esszéit. Az Akinek az ég című kötet nyugodtan nevezhető egy rádiófilozófus modern füves könyvének, amely az univerzális tudás hasznosításával, hétköznapi példákkal és szerzőjének hangos töprengésével igyekszik feltenni és lehetőségeihez mérten választ nyújtani korunk és létünk kérdéseire.

Szerző
Elolvasom
„Harmatcseppben a csend” (Szegedi-Szabó Béla: Azúrpajzs)
(Új Forrás. 2009/5.)

SÁNDOR ZOLTÁN

 

„Harmatcseppben a csend”

  Szegedi-Szabó Béla: Azúrpajzs

 

 Ha egy olyan varázstükröt helyeznénk szövevényes lelkivilágunk elé, amely a valóságot nem puszta háromdimenziós síkban ábrázolja, hanem lelki-szellemi mélységünket is kivetíti, a külvilág felé többnyire két lábbal a földön álló, határozott egyéniség képe mellett tükröződni látnánk fokhagymagerezdek módjára egymáshoz láncolódó rétegekből felépülő személyiségünk összes többi megnyilvánulási formáját is: az egyre idősebb testbe zárt, játszani vágyó pajkos kisgyerekét; a megvalósításra váró tervek és megannyi ábrándok felett merengő vén kamaszét; a zsúfolt városok és végtelen erdők-legelők ösvényét taposó örök vándorét; a könyvek közé, szűkös szobába zárkózott bölcsét; a füstös kávézók hőn imádott törzsvendégéjét és még megannyi másik, érdekesebbnél érdekesebb figuráét. A Teremtő fintora, hogy az emberbe önmegvalósítási lehetőségek végtelen sorát plántálta bele, s közben arra kárhoztatta, hogy a számtalan lehetséges földi pálya közül, a neki elrendelt idő alatt, alig néhányat teljesíthet be. Szerencsére, az ember sem volt rest, és sajátos varázstükröket talált ki önnön alkalomadtáni kimenekítésére a számára túl szűkös, három dimenzió közé zárt fizikai valóságból. Eme különös tükrök egyik megnyilvánulási formája lehet maga a költészet is, különösképpen abban az esetben, ha szerzője egy másik szerző bőrébe bújik és a sajátjától merőben idegen korban és környezetben merül el.
    Pontosan így cselekszik Szegedi-Szabó Béla Azúrpajzs című verseskötetében, amelyben tulajdonképpen alteregója, a 400 évvel ezelőtt élt Lord H. E. költeményeit teszi közzé. A legmegragadóbb Szegedi-Szabó költői hozzáállásában az, hogy esetében semmi sem öncélú: a választott rang, hely és kor teljesen megfelelnek a kötetbe szedett versek alaphangulatának, aminek révén a mai magyar költészet mezején a szerzőre tényleg úgy kell tekinteni, mint egy 17. századi angol lordra, aki egy különleges nosztalgiával mereng el rég múlt idők, sosem látott világok, az emberi lét mibenléte vagy az őt körülölelő táj felett. A szerző verseinek szépsége azok egyidejű magasztosságában és közönségességében rejlik. Egyszerre képes megragadni a kézzelfoghatót, és azon túlmutatva, felidézni az eszmeit.
    Az Azúrpajzs lágy hangvételű verseinek legnagyobb erősségét a remekbeszabott költői képek jelentik, amelyek a főként statikus költemények olvasása közben egy képzeletbeli kiállításra kalauzolnak el bennünket, amelyen többek között megtekinthetjük a lúdbőrös pocsolyákat, megcsodálhatjuk a rózsával befuttatott pajzsot, gyönyörködhetünk a holt szépség hínáros arcában, akárcsak az erdő gyöngéden széthajtott pókhálós tüdejében. Lord H. E. megénekelt világát, ahol a múzsák ráncos arcát bársony szél simogatja, és émelyítő az otthonnak langy melege, a belső kiegyensúlyozottság és a külső csend jellemzik. A vak koldushoz írt költeményében a költő a következőképpen fogalmaz: „Ha majd a benti / Űr végre megtelik: / Látni fogsz – // Miként a régvolt / Fatemplomok fényes / Ablakáig fölkúszó // Érett, kerti lombok. (Ha majd a benti...) A kötetbe szedett versekben gyakori az embernek a természettel összhangban levő mindennemű megpihenését szimbolizáló helyszínek előfordulása. A hallgatásba burkolózó kertek, lugasok, sírok és templomok övezte tájak melankolikus felhangot tulajdonítanak a költeményeknek, amelyekben a szavak úgy lengenek, mint harmatcseppben a csend.
    Ebből az álomszerű angol miliőből, valódi prae-posztmodernistaként Lord H. E., avagy Szegedi-Szabó Béla, tucatnyi versében még távolabbi tájakra és korokba vándorol, költeményeiben történelmi és mitológiai személyek bőrébe bújik, róluk szól, illetve őket szólítja meg, de bárkihez is meneküljön, bárki küllemét is öltse magára, elmerengő hangját továbbra is megőrzi, így például Marcus Aureliusról szólva a következőket írja: „Szemiramisz függőágyai / Lengtek lágyan / A tenger azúrpajzsa előtt. // A Császár a koldusokat nézte. / Ujjával arrébb pöckölt egy bogarat.” (Bora volt neki...) Ariadné emlékezetéről pedig a következőképpen versel: „Tenyeremben szétmorzsolódik / A vásári zsineg: már nem emlékeztet // Ama nagyszerű, földalatti fonálra. / Életet nyerünk, // Aztán mégis hiába?” (Tenyeremben szétmorzsolódik...)
    A költői hozzáállás az ember univerzális voltát helyezi előtérbe. Különböző korokban, különböző tájegységeken élő különböző nemzetiségű emberek alapjában véve ugyanazokkal a kérdésekkel emésztik magukat. A pillanatképekbe ágyazott hangulatversek zömének a mélyén az elmúlással való szembesülés sejlik fel, némelyikükben, így például a Ki valaha jártál e réten... címűben pedig a halál romantikus magasztalása is tetten érhető: „A csendélet minden üdvözült kelléke / A te koporsóddal száll alá a Föld üres gyomrába.” Mintegy kozmikus ellenpólusként, az ember halandóságával állítja szembe a költő Kövek című ciklusában a kövek maradandóságát, és kísérti meg egyúttal az örökkévalóságot. A költői interpretációban a kő magán viseli mindazokat a jellegzetességeket, aminek az ember híján van: „Soha nem hódol be / Nem szelídíthető / [...] / A kövek igazánál / Semmi sem fontosabb / Írhatsz a hátukra // Beszélhetsz hozzájuk / Szeretheted őket / Hallgatásuknál / Mi sem természetesebb” (Kövek II.)
    Szegedi-Szabó Béla Azúrpajzs című verseskötete egy különleges gótikus ablakon keresztül nyújt bepillantást a szerző által elképzelt múltba, elégikus hangulatával a nosztalgia legtisztább válfajával árasztva el lelkünket. Azzal a nosztalgiaérzettel, amelyben a lehetséges, de soha meg nem valósított, az egy életen át hőn álmodott világ jön velünk szembe a magunk kreálta emlékeinkben. Sajátos módja ez a menekülésnek egy megtörténhetett, de képzeletünk határmezsgyéin túl soha meg nem történt világba, amelyet az időtől sújtott háromdimenziós valósággal való közvetlen kapcsolatteremtése híján mindenkori jelennek is nevezhetünk. Vagy ahogyan a költő mondja: „Jelen, amelyre emlékezni lehet.” Majd így folytatja: „Meginni egy csésze teát. / Nézni, ahogy az avarból / Szobrokat formál a szél. / A Város színes falai, felhők futása / Üszkös romok fölött: minden // Én vagyok, ha a szemembe nézel, / És csak rám figyelsz. / Ősz van. Tollpihe szálldos. / Kanalam ezüstjéhez dermed a méz. / Minden az enyém, örökre.” (Véget ért ez a nap...)
   
 Ebben a világban tényleg minden az övé. Örökre. (zEtna, Zenta, 2008

Szerző
„Gondolom, amit gondolok”. Szűgyi Zoltán: Vagyok, aki vagyok. In. Magyar Műhely. 2006/140.
Szerző
Az illanó szépség öröksége (Szűgyi Zoltán: Pillangóversek)
(Sikoly. 2010/22.)
Szerző
Tarajos gőték árnyékában. In. 7 Nap. 2003. november 19.
Szerző
In memoriam Tóth Béla. In. Magyar Szó. 2006. október 14–15.
Szerző
Elolvasom
A Szabadság tér szellemisége
(Bárka. 2014/1.)

A Szabadság tér szellemisége

 

Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje

 

KISEBBSÉGI HELYTÁLLÁS

 

Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című városregényében Végel László egy város életében lejátszódó történések ecsetelésével igyekszik a kisember szemszögéből érzékeltetni azokat a sorsfordító politikai és társadalmi pillanatokat, amelyek a néhai Jugoszláviát jellemezték – a trianoni békediktátumtól a kilencvenes évek elején kitört balkáni háborúkig. A cselekmény középpontjában a második világháború forrongásaiban zajló események és a szocialista Jugoszlávia visszásságaival való utólagos szembesülés állnak, aminek révén a mű szorosan kapcsolódik a szerző korábbi kötetéhez, a Bűnhődés című naplóregényéhez.

Az író meglehetősen egyszerű kerettörténetet alkalmaz: a regény cselekménye Lazo Pavletić, nyugalmazott szerb fiákeros és az ötvenes években, gimnazistaként a városba érkező, magyar elbeszélő hős párbeszéde révén domborodik ki. A mesélők kedvükre bolyonganak a korban, élettörténeteket vázolnak föl, és ezen epizódok mozaikszerű összeillesztése által a szerző hiteles képet tár elénk, egyrészt a városról, másrészt pedig a volt délszláv állam működéséről.

A regényben kifejezetten vagy érintőlegesen szó esik a szerb felszabadítók beilleszkedési nehézségeiről 1918-ban, gyorsan kiderül, hogy még az őslakos szerbek is, akik ünnepelték őket, valójában jöttmenteknek tartják őket, az 1942-es razziáról, a bevonuló orosz katonák duhajkodásáról, a Goli otok börtönszigetről, a gastarbeiterekről, a német turistákról, a Boszniából és Montenegróból érkezett kolonisták félelméről, nehogy a svábok egyszer visszaköveteljék elkobzott javaikat, akárcsak a szocialista Jugoszlávia jellegzetességeiről: trieszti farmer, staféta, testvériség-egység stb.

Olyan vidék ez, ahol minden népnek és nemzetnek megvan a saját megaláztatás-története – és bűne. Arról, hogy a történelem és a politika hogyan képes beleszólni az emberek mindennapjaiba, milyen módszerekkel kényszeríti őket választás elé, tukmál rájuk olyan dolgok elkövetését vagy támogatását, amit meggyőződésből sohasem tennének, vagy támogatnának, a regény két tragikus mozzanata szól.

Az első Török nagyapa sorsához kapcsolódik, aki erkélyről üdvözölte Horthy hadseregének bevonulását. Időközben, kommunista volta miatt, a magyar titkosrendőrség letartóztatta szerb nemzetiségű kereskedőtársát, ő pedig bújtatta annak feleségét, aki alkalmas pillanatban csatlakozott Tito partizánjaihoz, és magas pozícióra tett szert. A már befolyásos asszony visszatértekor vörös csillagos partizánsapkát nyomott a nagyapa kezébe, és helyet biztosított neki az emelvényen, ahonnan a bevonuló partizánokat köszöntötték. Ennek ellenére Horthy-kollaboránsként kivégezték, a szerb asszony annyit ért el, hogy posztumusz antifasiszta érdemrenddel tüntessék ki.

A kisebbségben élő kisember helyzetéből eredő tragikuma csúcsosodik ki ebben az epizódban. Arra a kérdésre, hogy melyik arca volt az igazi, szerb partizánnő adja meg a választ: „Azt hiszem, mindkettő. Mert mit tehetett volna azokban a zűrzavaros időkben egy magyar ember? Ha nem köszönti Horthyt – gyanús, ha nem üdvözli Titót – szintén gyanús. Hősiesen vállalta mindkettőt, amiért nagy árat fizetett.” Az adott körülmények közötti helytállás és a túlélési ösztön diktálta magatartás a kisebbségi lét felvállalását jelenti. Aki szégyenletes viselkedést vagy gyávaságot vél fölfedezni Török nagyapa cselekedetében, az semmit sem tud a kisebbségi létről, és nem érti annak mibenlétét.

A gyávaság kapcsán sokkal inkább érdemes megemlíteni azt a honvédtisztet, aki a közeledő veszély elöli menekülése előtt arra buzdítja Török nagyapát, hogy tartson ki magyarsága mellett. Végel ezzel olyan kérdést vet föl, amelyről nem sok szó esik a közbeszédben: a magyar politikum, az anyaországi magyarok viszonyulását délvidéki nemzettársaikhoz a második világháború folyamán.

Az akkori magyar politika vezetett el a hideg napokig, a regényben annak esik áldozatául egy magyar és egy német fiatalember. Tragédiájuk Horthy hadseregébe történő besorolásukkal veszi kezdetét. A front összeomlása után hozzájuk hasonlóan kényszerből berukkolt szerb barátjukkal együtt zarándokolnak az Ígéret Földjére. Hazatérésük a valódi multikulturalizmus meseszerű példázata, összetartásuknak köszönhetik hazaérkezésüket, ahol azonban az első kettőt halálra ítélik, az ítéletet pedig nem kevésbé tragikus sorsú bajtársuknak kell végrehajtania, ezzel bizonyítván lojalitását az új hatalom iránt, hiszen tudtára adják, hogy a sírban van még egy hely.

 

NEMZEDÉKI SZEMBESÜLÉS

 

Az állandó hatalomváltások szimbóluma a műben az 1913-ban Jakab Dornstädter által nyitott Dornstädter városi cukrászda-kávéház. A vendéglő 1945-ben a Moskva (Moszkva) nevet kapta. 1949-ben a Tito–Sztálin konfliktus idején nevét Zagrebre (Zágráb) változtatták, majd 1991-ben a horvátokkal folytatott háború idején Atinára (Athén) keresztelték. A cukrászdához hasonlóan minden történelmi változáskor utcákat, tereket neveznek át, szobrokat cserélnek le, és mint Geroge Orwell 1984-jében, a történelmet is folyamatosan újraírják, mindig abban a szellemiségben, hogy megfeleljen az éppen használatban lévő, aktuális politikai és társadalmi ideológiának. Az elhasználódott eszmét mindig egy újabb váltja fel, és azzal összhangban zajlik a történelem oktatása és a körülöttünk lévő társadalmi történések megítélése. Erre a jelenségre mondja Svetislav Basara egyik regényhőse a következőket: „Egyszer erről nem szabad beszélni, máskor arról, majd pedig, nem csak, hogy szabad beszélni arról, amiről egyszer már nem volt szabad beszélni, hanem még kívánatos is, sőt mi több, kötelező beszélni róla, miközben teljes mértékben tilos beszélni arról a valamiről, amiről máskor társadalmilag kívánatos és előnyös volt beszélni.” Ennek a jelenségnek kapcsán Végel a Bűnhődésben ezt írja: „A történelem szinte minden nemzedékkel újrakezdődött, és telis-tele volt kiszámíthatatlan metamorfózissal, irracionális fordulattal, miközben sohasem lehetett tudni, melyik arca az igazi. Azért akad látszatra túl sok történelem Közép-Kelet-Európában, főleg a Balkánon, mert nincs hiteles történelem.”

Illúzió lenne azt hinni, hogy kívül vagyunk a történelmen, és kívülállóként tudunk vallani a múltról. Mi folyamatosan a történelemben élünk, és a történelem – a múlt – folyamatosan változik velünk. Ilyen tekintetben nem csak az a fontos, hogy a regény cselekménye mikor játszódik, hanem megírásának és megjelenésének ideje legalább ugyanannyira számít. Mára politikailag mindenki szakított az egykori szocialista eszmével, a közéletben megmaradt volt kommunisták megtagadták múltukat, megtudtuk, hogy soha senki nem dőlt be a titoizmusnak, csak ezt nem lehetett nyíltan kimondani, a temetőkben sokan a régi csillag helyére keresztet vésettek a márványba, a második világháború végi magyarirtásról is lehet beszélni, a két nemzet történészei közösen kutatják az áldozatokat, és a két ország államfői közösen hajtottak fejet az ártatlan áldozatok előtt. Az Egy makró emlékiratai című regényével ellentétben, amely az adott pillanatot ragadta meg, a Neoplanta a „bölcs öreg” szemszögéből vizsgálja a (politikai) múltat, egyrészt azt, amely születése előtt játszódott le, s amelyről fiatalként nem tudhatott semmit, másrészt pedig azt, amelyet átélt, de érett korában át kellett értékelnie.

Itt jutunk el a regény egyik alapkérdéséhez: képes-e az ember egész életében önmaga lenni? Ha évtizedeken keresztül hitt egy eszmében, amelyről később kiderül, hogy hazug volt, akkor vajon az ember is hazugságokban élt önmagával szemben? És ha később felülbírálja korábbi hitét, azzal együtt önmagát is megtagadja? Hol húzódik a határ, amin belül tévedése ellenére önmaga marad az ember?

Ilyen értelemben nevezhető nemzedékinek Végel regénye. Az elbeszélő hősnek meg is jegyzik egy helyütt a műben, hogy a negyvenes években születettek szerencsés flótások, Tito példás pionírjai. A második világháború utáni nemzedék teljesen új szellemben nevelkedett, mint szülei – és elhitte mindazt, amit mondtak nekik, amit taníttattak velük. „Nem kényszerített bennünket senki” – mondja egy helyen az elbeszélő hős, amivel őszintén vall arról, hogy Jugoszlávia lakosságának zöme – magyarok is – hittek a szocializmusban, elhitték azt, amivel traktálták őket, partizán propagandafilmeken szocializálódtak, a moziban tapsoltak győzelmeiknek, mert a valódi múlt tabu volt. „Az apák titkolóztak a gyerekeik előtt, a gyerekek meg az apák előtt. Apáink elnémultak, mert meg voltak győződve arról, hogy jobb, ha saját utunkat járjuk. Elnémultak, mert a jövő, amelyik gyerekeikre várt, ígéretesnek mutatkozott. Így vesztettük el apáinkat, apáink meg minket. Nemzedékemet ellenállhatatlan erővel sodorta a viharos szél a jobbik, új világ felé: az Ígéret Földjére! A szocializmus csábítása megnyugtatta az apák lelkiismeretét, hagyták, hogy elcsavarja gyermekeik fejét. Mi mást tehettek volna? Féltve őrizték titkukat, bizonyos idő eltelte után pedig igyekeztek megfeledkezni róla.” Ennek eredményeként az új nemzedéknek nem volt mire panaszkodnia: „Tele voltam tervekkel. Az önbizalmam csordultig. Később rádöbbentem, hogy az egész nemzedékem ilyen volt. Ártatlan, naiv és optimista. Ostoba!”

A szembesülés nem kis megpróbálkoztatásokkal jár. A regényben Török Miklós képtelen feldolgozni édesapja magatartását. Olyasvalamiért bűnhődik, amiről nem tehet, amiről nem tudott, amiért nem vonható felelősségre. Irracionális forrású lelkiismeret-furdalása mégis befészkel a tudatába, és nem hagyja nyugton sohasem. Nem véletlenül hangzik el a regényben, hogy „ebben a városban kétféle ember létezik, az egyik beleszületik a bűnbe, a másik meggyőződésből vállalja.”

A MULTIKULTURALIZMUS VÉGE

 

A regény egyik szereplője éppen maga a város: Újvidék, utcáival, tereivel, lakosaival együtt. „Dornstädter úr előszeretettel fejtegette a város történelmét. Ezen a lápos területen, itt a Duna bal partján, 1748-ban csak néhány többnemzetiségű kis település létezett, mire összefogtak a németek, a szerbek, a magyarok, a zsidók, az örmények meg a többi itt élő nemzetség, összekaparták megspórolt pénzüket, ami közel sem volt elég, így bankkölcsönért voltak kénytelenek folyamodni, mesélte. A tömérdek bankóval Bécsbe utaztak, hogy Mária Terézia császárnőtől megvásárolják a szabad királyi város címet. Ami előnyökkel járt, mármint adókat szedhettek, saját törvényeik szerint ítélkezhettek a tolvajok, betörők felett. A császárnő megkérdezte, mi a neve a városuknak, mire az alapító atyák töredelmesen bevallották, hogy nincs neve. Felkérték Mária Terézia őfelségét, legyen városuk keresztanyja. A császárnő elővette aranypennáját, és gyöngybetűkkel írta a latin nyelvű alapító okiratra: Legyen a neve Neoplanta, és minden nép nevezze saját nyelvén. Így lett belőle a németek számára Neusatz, a szerbeknek Novi Sad, a magyaroknak Újvidék.”

gyárilag multikulti (Vágvölgyi B. András) város azonban az utóbbi évtizedekben elveszítette eme jellegzetességét, ami kimondatlanul is kiérződik a regényből. Végel a város eredeti multikulturalizmusát igyekszik megragadni különböző nemzetiségű hősei egymásra utaltságának ábrázolása révén, miközben folyamatosan a város története során zajló, hol nacionalista, hol univerzalista egyneműsítési kísérletekről beszél. Újvidékről mára eltűnt a multikulturalizmus, akárcsak Nagybecskerekről és Zomborból, ahogyan – a jelenlegi tendenciák tükrében – néhány évtizeden belül Szabadkáról is eltűnik majd. Természetesen működnek Újvidéken és a volt megyeszékhelyeken nem szerb előjelű intézmények, nem csak szerbek lakják a városokat, de a város mindennapi életében, lüktetésében már nem érhető tetten a multikulturalitás, a hétköznapokban nem érvényesül a jelenség (Végel bérkocsisa egyaránt beszélt szerbül, magyarul és németül, mert ez így természetes, ma viszont az értelmiségiek sem beszélik a kisebbség nyelvét). A mai multikulturalizmus a nemzeti kisebbségek állami és alapítványi támogatásokkal fenntartott intézményrendszerében és politikusi szólamokban él tovább – a kisebbségiek pedig egyre inkább számítanak európai indiánoknak, mint az adott város kulturális szellemiségét meghatározó tényezőnek.

Az Ígéret Földjét folyton felszabadították. Mindig megünnepelték őket, és az új felszabadító mindig az előző alól szabadított fel. A város történetének alakulása jól kivehető a Szabadság tér leírásából, ami bizonyos értelemben az emberi gyarlóság szimbólumának is nevezhető: itt ünnepelték a szerb felszabadítókat 1918-ban, itt gördültek be 1941-ben Horthy harckocsijai, itt üdvözölték Tito stafétáját, és itt bömbölték, hogy sohasem akarták a titói utat járni. A kilencvenes évek hajnalán az elbeszélő hős nem véletlenül veti föl a nemzedékinek is nevezhető kérdést: „Hazugság volt minden? Valótlanságban éltem? Csakúgy, mint apám, előtte meg nagyapám. Az egész város, az egész táj hamis volt.”

 

SZÉPIRODALMIRA STILIZÁLT KORDOKUMENTUM

 

A feldolgozott kor hamisságát leleplező történetek, a történelmi forrongások elszenvedőinek meggyőző ábrázolása és a társadalompolitikai helyzetről alkotott markáns megállapítások mellett a regényben olykor sztereotípiák is elhangoznak (magyar, szerb, német, zsidó alkalmazottak beszélgetése a Dornstädterben): egyszerű emberek mondják el – igencsak tudálékosan – a (nemzet)politikai véleményeket, és közhelyszámba menő megjegyzések is becsúsznak, például, hogy a lövöldözés a balkáni folklór tartozéka. A mű pillanatokra már nem szókimondó, hanem inkább szájbarágó, feszesebbre vett fogalmazás kétségtelenül a regény javára vált volna. Bárki is meséljen a műben: az elbeszélő hős, Lazo, vagy valaki rajtuk keresztül, a gyakorló publicista, naplóíró és esszéista szépirodalmira stilizált nyelvén mindig Végel szólal meg. A szerző műveire egyébként is jellemző a műfajköziség: az élménybeszámoló, az esszé és a fikcionált próza szabadon keverőznek nála. A Neoplanta regény, de stílusából és nyelvezetéből, nem kevésbé reflexivitásából kifolyólag sokszor nagyon közel áll az esszéhez, ezért bizonyos értelemben esszéregényről is beszélhetünk. Ennek az lehet az oka, amit Bányai János már a korábbi Végel-mű kapcsán megállapított a szerzőről: „Végel szerint – az író tanú, és alapvető feladata a maga életének és a kor életének dokumentálása a rendelkezésére álló irodalmi formákban, s Végel nagyon magabiztosan él ezekkel a formákkal, anélkül azonban, hogy megújításukra törekedne, mert számára az etika mindig előbbre való, mint a poétika, s ezt nem kell neki felróni, hisz dokumentálni akar, s nem gyönyörködtetni, inkább akar időszerű lenni, mintsem a szellem magasságában, elvontan és a misztériumok világában létezni.”

A saját korának megragadása és értelmezésének kísérlete hajtja Végelt publicisztikái és szépirodalmi alkotásai megírása közben. A társadalompolitikai események determinizmusát firtatja, a kort és a kor közbeszédét meghatározó (közel)múltbéli eseményeket igyekszik megfelelő kontextusba helyezni. Az egykori Jugoszlávia mibenléte, a kisebbségi lét buktatói, a kentaur-identitás összetettsége, az embereket saját játékszereinek tekintő politikum Janus-arcának felfedése foglalkoztatja. Ebben a szerzői habitusban mindig a jelen számít, a múltra annyira van szükség, amennyiben segít megérteni a mostani pillanatot. A Neoplanta, avagy az Ígéret Földje Újvidék történetének elbeszélése által tulajdonképpen az egykori Jugoszlávia társadalompolitikai történetét mondja el, magyarázatot kínálva arra, ami később történt – és még ma is tart: „Tito egykori elvtársai áhítattal estek térdre az oltár előtt, ellenben sehogyan sem boldogultak az imádsággal. A fruskák vastag aranyláncon csüngő feszülettel kószálnak a városban, amíg nem találják meg áldozatukat valamelyik jól szituált férfi személyében, akivel gyorsan ágyba bújnak. Mindenki a hazát élteti, miközben annyit lop, amennyit csak elbír. Befellegzett a szocializmusnak, ordítozzák a volt komcsik, és kibontják a nemzeti lobogókat. Amit a szocializmusban szégyelltünk, azzal ma hivalkodunk.”

A tünetek megváltoztak, de a betegség ugyanaz maradt.

 Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Noran Libro, Budapest, 296 oldal

Szerző
Elolvasom
Csík Mónika: Hattyúnyakú
(Kortárs. 2014/4.)

Csík Mónika: Hattyúnyakú

Éleslátó fotóművészhez hasonlóan Hattyúnyakú című kötetébe gyűjtött verseiben Csík Mónika pillanatokat ragad meg. Leginkább nők életéből kiragadott pillanatokat, amelyek köré teljes sorsot kerekít. Olykor vázlatosan, néhány jól megválasztott szóval, máskor pedig barokkosan burjánzó sorokban. Legyen a taglalt hős „arcéle tűnő kontúr” csupán, netán derüljön ki róla az is, hogy „ujjai finomak, / zongorabillentyűkre illők”, (élet)történetének ecsetelése közben a költőnő mindig úgy szólal meg jelenünkről és közelmúltunkról, hogy közben egy mesebeli világba ringat bennünket.

Csík Mónika meseszerű költői világa egy jól felépített lírai konstrukció, amelyet mindenekelőtt a nyelvi leleményesség és az erős képalkotói készség jellemeznek. Szuggesztivitása független az adott vers témájától. Megragadható a szamócaszemekkel hímzett asztalterítő, piros lornyonkeret, bársony koktélruha vagy szecessziós enteriőr jellemezte mondén környezetben, akárcsak ott, ahol a nők „jól kibélelik magukat / szomorúság ellen”, „lámpaburák fénye / világít meg dundi matrjoskababákat”, és „finom nyakszirtekbe / ivódik a dohányszag”.

A nő, nőiség és női sors folyamatos temati­zá­lásával a költőnő a szebbik nemmel kapcsolatba hozható ősi princípiumokat (szerelem, szexualitás, szépség, anyaság) és a nő mai társadalmi szerepének megítélésére vonatkozó kérdéseket egyaránt boncolgatja – különös tekintettel szűkebb környezetére. A helyi színek iránti vonzódás, a vajdasági ember hétköznapjainak megragadása, a jellegzetes szokások és sajátos hiedelemvilág ábrázolása Csík Mónika korábbi műveiben is jelen volt. A saját kisvilágából történő tudatos építkezés a Hattyúnyakúra is vonatkozik, nem ritkán szociográfiai mozzanatok sejlenek föl a versekben.

A falu, a vidék, a szülőföld legtöbbször megtartó erő, olykor azonban lázadásra késztető sanyarú valóságélmény, mint a kötet legnaturalisztikusabban meg­írt költeményének hőse esetében: „Rebeka gyűlölte a falut, / a vert falú, nádtetős házakat, / az ökörbőgést, malacvisítást, / a súrolófán sikált férfigatyákat, / a bableves szagú nyári konyhát, / a tejesköcsögbe fulladt legyeket, / a virágmintásra hímzett ágyterítőt, / a paprikás szalonnát retekkel, / a gyereksírást, részes aratást / lekaszált tarlótüskéken tipegve, / felmenői, Máriák, Erzsik, / Ibolyák, Eszterek lestrapált / méhét, horgasztott főtartását, / amelyet már az esküvői képeken / magukra öltöttek, és hordozták / bolyhos nagykendő alatt a sírig”.

A nőiség vizsgálata és a kitapintható társadalomrajz mellett visszatérő motívumként tűnik fel a kötetben az utazásélmény, legyen szó belső utazásról vagy távoli, egzotikus helyek meglátogatásáról, valamint a gasztronómiai fonál, amely az egész kötetet áthatja: étkek egész sora vonul föl a versekben, a lekváros császármorzsától, a habrolón és az ünnepi madártejen keresztül a rágós kékkagylókig. Fontos eleme még ennek a költészetnek a finom humor, amely átlengi a verseket, sokszor oldva a témából eredő feszültséget.

Korábbi műveihez viszonyítva újdonságnak számít Csík Mónika verseiben a színek hangsúlyozott jelenléte és szerepe. Kék, piros, sárga, bög­rekék, lila, piros-fekete, négerbarna leírva szerepelnek a versekben. Olvasás közben olykor halvány tónusú impresszionista képek sejlenek föl az olvasó előtt, máskor pedig expresszionista színorgia vetítődik lelki szemei elé. Némely versek képteremtő ere­je esetében akár versfestészetről is beszélhetünk: „a Napnak néha szára nő / és öntözni kell, mint egy / drága, trópusi virágot, / a Hold meg skót kockás / alsót visel”. A színeknek a versekbeni intenzív jelenléte miatt nagyon jó, hogy a kötetbe színes illusztrációk kerültek. A női arcokat és álarcokat ábrázoló képek Torok Melinda kép­zőművészt dicsérik.

Csík Mónika saját poétikai útját járja. Kidolgozott költői világa mellett ez azt is jelenti, hogy egyedi módon gondolja tovább magába szippantott irodalmi, zenei, képzőművészeti és filmélményeit, amelyeket egy-egy adott versbe alkalmazva, roppant utalási rendszert alakít ki, plusz tartalmakkal látva el a kellőképpen felkészült olvasót. A szerzői poétika kapcsán fontos elmondani, hogy a Hattyúnyakú darabjai kivétel nélkül szabadversek. Bárminemű kötöttség nélkül hömpölyögnek a könyvlapokon, ahogyan hőseik, a kialvatlan költői én, az Európát bejárt férfi, vagy J. K., a világűr gyöngyszemű utasa bolyonganak a világban. Közös bennük, hogy a biztonságos létállapot helyett mindig inkább az állandó úton levést választják. Szellemi téren Csík Mónika ugyanezt teszi: folyamatos alkotói úton van, eszébe sem jut tartósan leragadni egy témánál vagy stílusnál, de bármelyikhez is hozzányúl, mindig a saját képére formázza azt. Ebben a költői világban „sárga alapon lila fánk / jelképezi a végtelent”. (zEtna–FISZ, 2013)

Szerző
Elolvasom
Szembenézés a múlttal
(Magyar Szó. 2019. szeptember 19.)

Szembenézés a múlttal

Körkép 2019 (Válogatta: Turi Tímea)

A Magvető Kiadó évente megjelentetett Körkép című antológiájával – a Magyar Napló Az év novellái című kiadványához hasonlóan – igyekszik egyféle válogatást nyújtani az előző év folyamán folyóiratokban megjelent magyar novellákból. Bár a kiadó a honlapján úgy reklámozza a könyvet, hogy „ebben az évben is a folyóiratok terméséből válogatta egybe a legjobb novellákat”, sokkal pontosabb a kötetben szereplő meghatározás: „harminchat mai magyar író kisprózája”. Egyrészt, mert a kötetből nem derül ki, hogy a novellákat válogató Turi Tímea csupán az antológiába bekerült művek első megjelenésének forrásaként feltüntetett tizenöt folyóiratot szemlézte (és ha igen, miért éppen azokat), vagy annál azért többet (a Magyar Napló „mintegy negyven” magyar folyóiratot említ a saját válogatása kapcsán), másrészt pedig, mert tudjuk, hogy ízlésekről nem érdemes vitát indítani, különösen olyan ingoványos terepen, amilyen a művészet, azon belül is a kánonokra szabdalt magyar irodalom, ahol bármit is „legjobbnak” minősíteni csak adott körön belül lehetséges (ezt a meglátást támasztja alá az a tény, hogy a Körkép és Az év novellái között évről évre szinte alig van átjárás, idén például mindössze négy szerző szerepel mindkét kiadványban).

Idézőjelben értelmezett reprezentatív jellege mellett, elődjeihez hasonlóan a Körkép 2019 is elsősorban a mai magyar novella tartalmi sokszínűségét hangsúlyozza. Az idei antológiában kifejezetten erősek a történelmi vonatkozású művek, ami a társadalomnak a (közel)múlttal való szembenézésére irányuló igényéről árulkodhat, az izgalmasabbak közé tartoznak továbbá a szociális jellegű novellák, noha nem annyira hangsúlyos a jelenlétük, mint a korábbi években, emellett a párkapcsolatot és a családon belüli viszonyokat, a vallási kérdést és a társadalmi állapotokat boncolgató novellák is megtalálhatók a gyűjteményben. A tematikai sokszínűségen túl a novellák változatosságára utal továbbá, hogy az antológiában egyaránt található tárgyilagosan elmesélt történet, lírai és humoros hangvételű alkotás, akárcsak a formai lehetőségekkel kísérletező mű is. Továbbra is szembetűnő, hogy a kötetbe gyűjtött novellákban minimális mértékben található abszurdba hajló, vagy szürreális és fantasztikus elemeket tartalmazó kispróza, míg a tudományos-fantasztikum, a horror, a fantasy és a krimi, remélhetőleg koncepcióbéli okokból kifolyólag, továbbra sem képviselteti magát az antológiában.

A kötetben szereplő novellák jelentős hányada, a (közel)múlt és a jelen társadalmi kérdéseinek felvetésével, politikai és morális témák boncolgatásával, korunk kihívásaira reflektál. Egyik kedvencem Vári Attila Fekete ember című alkotása, amely egy kényszertábort megjárt, gyerekét elveszített, majd szabadulása után egy kis telepet létesítő és ott boldoguló házaspár életét és küzdelmét meséli el távolságtartóan, mégis kellő érzékletességgel. Zsidó Ferenc Hazatérés című novellájának hőse falubelijei közül elsőként tér haza 1946 márciusában a Donyec-medencei Novij Donbasz fogolytáborból. Reményeivel ellentétben azonban hazatérése nem sok jóval kecsegteti a csontsovány férfit. A kötet egyik legizgalmasabb darabja Csabai László Az üzenet című novellája, amely szintén a második világháború után játszódik, és árnyaltan megrajzolt hősei által azt ábrázolja, hogyan befolyásolják a társadalmi-politikai történések a kisember életét: milyen kihívásokkal kell szembenéznie, és hogyan lehetséges a boldogulás az újonnan létrejövő kommunista világ szülte kihívások közepette. Grecsó Krisztián Negyvennégyes címmel megrázó történetet írt a csak számokkal emlegetett betegekről, az ő mindennapi küzdelmükről, önmagukhoz, egymáshoz és a külvilághoz való viszonyulásukról, akárcsak a kórházban uralkodó állapotokról. Hidas Judit Muzsikus a lakásomban című története egy lakás kiadása kapcsán szellemesen mutat rá az elvbéli meggyőződés és a közösségi berögződések közti különbségre, észrevétlenül rántva le a leplet a látszólagos elfogadást mímelő előítéletes magatartásról. Egressy Zoltán Ezüstlakodalom című történetében férj és feleség párhuzamosan meséli el nyaralási élményét, a férfi és a női szemszög paralel érvényesítésével a szerző ügyesen aknázza ki a szituációban rejlő humort. Döme Szabolcs Max című művében visszafogottan és intelligensen egy alternatív jövőt, egyféle nők uralta világot vázol föl, ahol a szabad nők a férfiakat a telepről „szerzik”, akárcsak egy autót, és szabadon rendelkeznek felettük, a történetben éppen a címhőst az egyik hölgy kölcsönadja barátnőjének.

A felhozott példákból könnyen levonható a következtetés, hogy a korábbiakhoz hasonlóan a Körkép 2019 is tematikailag sokszínű és változatos összeállítás, a mai magyar novella tartalmi és formai sokszínűségét hangsúlyozva közvetett módon árulkodik a magyar társadalomról. Sajnos azonban néhány olyan mű is becsúszott a válogatásba, amely megítélésem szerint nélkülözi mindazt, ami miatt a szeretjük a novellát: a szóban forgó alkotások cselekményben, feszültségteremtésben, karakterábrázolásban egyaránt hagynak kivetnivalót maguk után. Szerencsére ezen darabok kisebbségben vannak, jelenlétükkel azonban minőségi ingadozást teremtenek az antológián belül, ami a tematikai változatossággal ellentétben nem válik a kiadvány javára.

Szerző
Elolvasom
Posztgondolatok (Fekete J. József: POST)
(Új Forrás. 2005/9.)

SÁNDOR ZOLTÁN
 

Posztgondolatok
Fekete J. József POST – Szentkuthy Miklós és művei című kötete kapcsán

 

"...az egyén egyéni világa az egyetlen valóság..."
(Szentkuthy Miklós)

 

"Magyarázatokat magyarázni nagyobb szó, mint dolgokat magyarázni, és több könyvet írtak könyvekről, mint bármi másról: egyebet se teszünk, csak értelmezzük egymást. A világ hemzseg a kommentároktól; írókban nagy a hiány" – írja Montaigne egyik esszéjében. Néhány évszázaddal az első esszéíró után ez a kijelentés talán még igazabbnak és helyénvalóbbnak tűnhet, hogy ha szem elől tévesztjük azt a tényt, hogy az életnek és a könyveknek a szálai gyakran annyira egymásra épülnek, összekuszálódnak és kibogozhatatlan egyveleggé válnak, hogy már aligha lehet a kellőképpen különválasztani őket, és bizonyosan meghatározni, hol fejeződik be az egyik és hol kezdődik a másik. Mellesleg ezt nem is szabad. Ha elfogadjuk Svetislav Basara ama állítását, miszerint az írók manapság azok a csatornák, amelyek egykor az udvari bolondok voltak, akkor ennek a létállapotnak az egyetlen lehetséges következménye, az egyedüli lehetséges válaszút csakis az, amit Füzi László szavaival élve Fekete J. József is leszögez POST című kötetében: a borgesi modellben tisztelt virtuális valóságba való belépés.
     Már oly sokan elmondták, hogy nem az számít, amit a szerző leír, hanem csakis az, amit lejegyzett szövegével a közvetlen olvasónak mond. Az olvasmány az olvasatban domborodik ki és válik teljes művé. Ahogyan Octavio Paz, mexikói költő írja, ahány versolvasó, annyi költemény. Őt parafrazeálva Fekete J. József Magánynapló című munkanaplójában (amelyből részlet olvasható a POST Előszó helyett című fejezetében) megállapítja, hogy minden monográfus egy másik élet(mű) (de)konstruktőre. Az élet és a valóság csakis szubjektív úton fedezhető fel, önmagunkon keresztül érezhető át, így az elolvasott mű is csakis az író-olvasó személyiségével, egyéni világnézetével párosulva él tovább. Ezért téves lenne Fekete J. József POST című Szenkuthy Miklós-monográfiáját – akárcsak a Szentkuthy életművel foglalkozó korábbi írásait, valamint más jellegű szövegeit is – pusztán (élet)műértelmezésnek és értékelésnek tekinteni. De tételezzük fel, hogy mégis csupán erről van szó: ezesetben felmerül a kérdés, hogy valaki számára nem pont ez az olvasás jelenti az életet, és ha az elolvasott művekről ír, akkor vajon csak azokat értelmezi, azok által kiváltott benyomásait taglalja vagy egyúttal saját életnaplóját jegyzi le. Már Danilo Kiš kitűnő parabolájában, A holtak enciklopédiájában rámutatott arra, hogy minden emberi élet van annyira fontos, hogy megérdemli azt, hogy "enciklopédiába szedjük". Ez a végtelen humanizmus Szentkuthy életművében is fellelhető, amire Fekete J. József is rámutat: "...meggyőződése, hogy egy lehullt tátikasziromban több értelem lehet, mint Platónban, hogy a nagy művészet és a konyhai tortacifrázás között alig van különbség...". A Nagy enciklopédiában egy fejezet mindenképpen az író-olvasó monográfus részére is megadatott, aminek a lehetőségével ő a maga módján él. Mindenesetre bátran leszögezhetjük, hogy Szentkuthy életének és munkásságának a tanulmányozásával és feldolgozásával egyidőben Fekete J. József a saját életét (is) boncolgatja, és annak megértésének a keresésére indul. Ezt a POST legelején jelzi is: "Halálom lesz ez az egyetlen téma, ez az egyetlen stílus."
     Két évtizede tartó Szentkuthy-tanulmányozás és ennek kapcsán három karcsú kötet (Olvasat – Esszék Szentkuthyról; Olvasat II. – Újabb esszék Szentkuthyról; Széljegyzetek Szentkuthyhoz) megjelenése után írta meg Fekete J. József a POST-ot, amelyben megpróbálta egyesíteni, összegezni a magyar irodalom páratlan zsenijével kapcsolatos tapasztalatait, benyomásait, véleményét. A monográfia 18 fejezetében (külön, önálló esszéjében?, közülük néhány szinte teljesen változatlanul került be korábbi kötetekből) kimerítő módon szól Szentkuthy Miklós életművének az első és utolsó darabja között ívelő tudatosságról, hiszen Szentkuthy végső művészi célja saját életmítoszának a megírása volt, egy egyetemes művészi alkotás létrehozására törekedett; művészi eljárásának a mibenlétéről, amelyekben ötvözi a nagy mítoszokat és az apró, mindennapi realitásokat; rámutat arra, hogy Szentkuthy számára nem annyira a gondolat fontos, inkább maga a gondolkodás, hogy Szentkuthy írás közben soha nem gondolkodott műfajleméleti vagy esztétikai kategóriákban, továbbá, bárkiről is szól, ír Szentkuthy, tulajdonképpen mindig magáról beszél, ami meglátásom szerint szoros kapcsolatban áll azzal, hogy számára az egyén addig érdekes, amíg egyedi, sajátos, különös, és ez a szélsőséges szubjektivitás, ahogyan Fekete J. József is kiemeli, Szentkuthy elvitathatatlan írói erénye... Továbbá, a műben szó van még Szentkuthy gyermekéveiről; Szentkuthyról, mint apáról, férjről és szeretőről, a nőkkel való kapcsolatairól, az általa megfogalmazott szerelem-állapotokról; Szentkuthyról, mint tanárról (ahogyan Fekete J. József írja, tanári hitvallását Szentkuthy két fogalom említésével foglalta össze: Jézus és Freud – vagyis a tanár szereti a gyerekeket és egyben ismeri a gyermeklelket); szóalkotó tehetségéről, amire már Hamvas Béla is felfigyelt; szellemiségéről, szellemi elődeiről, az utolsó másfél század polgári filozófiája által kiváltott kétely szerepéről Szentkuthy művészetében; a színház, a grand guignol és a haláltánc hármasságáról, mint Szenkuthy ábrázolási módjának, alakjai megjelenítésének és szövege stílusának jelentős mértékű meghatározójáról; az irónia, a deszakráció és az idő, pontosabban az időtlenség (Fekete J. József is megjegyzi: "A Szentkuthy-regények egyik nem rejtett célja az időnek a meghaladása, sőt megszüntetése.") helyéről és szerepéről a Szentkuthy-életműben; írónk fordítói tevékenységéről, külön fejezetet szentelve az Ulyssesnek stb.
     Szentkuthyt gyakran a magyar "újregény" szörnyetegeként is nevezték, és ezt a – ahogyan Fekete J. József megállapítja – nem mindig pejoratív értelemben vett meghatározást és szerepet mindenekelőtt a huszadik századi magyar irodalom próbaköveként emlegetett, a "szörnyszülött" Prae című regényével érdemelte ki. A múlt századelő prózairodalmának a megújítói kezdték hangoztatni, hogy lehetetlen úgy felépíteni egy mű fabuláját, hogy az minden pillanatban, minden szegmentumában élethű legyen, ha abba nem visszük bele magának a mű megszületésének a folyamatát is. Az élet túlontúl összetett kategória, hogy bármiféle beskatulyázásnak is megfelelne. S noha Fekete J. József esetében egészen másról van szó, az a benyomásom, hogy Szenkuthy életének és műveinek, valamint saját olvasatának a boncolgatásakor ő is gyakran él ezzel az "egyetlen élethű" leírásmóddal: megpróbálja Szentkuthy műveit minél több szemszögből megvilágítani, rámutatni azoknak esetleges utalásaira, megszületésük előzményeire, s ilyenkor másokat is idéz, gyakran egyes meghatározásának megalapozása céljából magát a szerzőt, sokszor "menet közben" életrajzi adatokat szúr be a szövegbe, de ez a sokrétű, pillanatokra talán fragmentális jellegű levezetés, szerkesztésmód, egyes adatok és érdekességek többszörös ismétlése egyáltalán nem borítja fel a monográfia teljességét, gördülékenységét, sőt, éppen ellenkezőleg: ez az eljárás teszi ezt a kötetet egyidőben olvasmányossá és hitelessé, mert, Szentkuthy szavaival élve "a művészet nem katekizmust csócsáló jó óvónéni", de, teszem hozzá, nem is a "beavatatlanok" számára érthetetlen és száraz entellektüel-locsogás. Sokkal igazabb és megnyerőbb az, amit Szentkuthy állít, s amivel Fekete J. József is él: "...távoli dolgok között azonosságot látni, egyetlen egyöntetűnek látszó dologban pedig ezer különféleséget felfedezni, így szokta látni, összeilleszteni és felbontani a világot a tudós és a művész (a kettő egy!) szeme."
     De döntse el az olvasó... írja Fekete J. József egy helyen a kötetben, de ezt a javaslatot akár az egész monográfiára is alkalmazhatjuk, emlékezzünk csak vissza, hogy a kötet Octavio Paz gondolatának a parafrazeálásával kezdődik. A szerző egyetlen pillanatra sem próbál bennünket meggyőzni afelől, hogy talán neki van igaza – s talán paradox módon épp emiatt sikerül ezt neki ekkora mértékben! –, ritkán foglal konkrét álláspontot, nem rohan bele abba a kelepcébe, hogy Szentkuthy műveit "megmagyarázza", és összegezve: nem várja el az olvasótól, hogy őt "nagyon komolyan vegye", mert, ha eléggé a végére járunk a dolgoknak, akkor rádöbbenünk, hogy a legkomolyabb gondolat, amelyre életünk folyamán rádöbbenhetünk csakis úgy hangzik, hogy az életben minden komolytalan. Hiszem azt, hogy ez a POST szerzője előtt is világos volt, amikor a következő Szentkuthy-idézetet beiktatta művébe: "Apámnak a szerelem műve közben csuklania kell, vagy prüsszentenie, mert egy felébredt légy véletlenül az orrának ütközött, abbahagyja idegesen a művet, s én örökkön-örökké semmi vagyok. Hogyan higgyek komolyan az életemben, mikor mindig tudom, hogy esetleg egy légynek köszönhetem az egész világot?"
     Visszakanyarodva a szöveg legelejére, még egyszer ki kell hangsúlyozni, hogy a világ csakis szubjektív módon fogható fel, amiből kifolyólag az író-olvasó is önmagából kiindulva, ömagához viszonyítva kezeli az olvasmányt, ezért olvasata merőben összefügg személyes élettapasztalatával és világnézetével, s az olvasmány csakis akkor válik valódi élménnyé, hogy ha bizonyos párhuzamokat vél felfedezni önnön szubjektivitása és az elolvasott mű között; akkor is, hogy ha rációja netán arra inti, hogy csak öntudatlan beszuggerálásról van szó, hiszen pont ugyanaz a tudata által azzal is tisztában kell lennie, hogy szkepszisével nem kezdhet semmit, legfeljebb anyaggá gyúrhatja, majd kiakaszthatja szobája falára, és a borgesi modellben tisztelt virtuális valóságban elmerengve gyönyörködhet benne.
     "Élet és mű Szentkuthy esetében egy és ugyanaz" – írja Fekete J. József. De döntse el az olvasó, mert az ő feladata, hogy másokról (Mozart, Händel, Haydn, Goethe, Dürer, Luther stb.) írt műveibe Szentkuthy mennyire vitte bele önmagát, valójában milyen mértékben saját magáról (is) írt, akárcsak ezt Fekete J. József a róla írt monográfiájában tette, vagy akár, ahogyan azt én teszem az erről a monográfiáról írt kisesszémben. Végül is, ki az, aki kétely nélkül meghatározhatná, hogy melyik a való(bb): az aki ír, vagy akiről írnak... (Forum, Újvidék 2005)

Szerző
Elolvasom
Világteremtés villanyfénynél (Fekete J. József: Teremtett világok)
(Kortárs. 2007/6.)

SÁNDOR ZOLTÁN

Világteremtés villanyfénynél1 

Fekete J. József: Teremtett világok

 

 Az olvasat folytatódik

 

Az olvasó író kétszeres teremtő: világot teremt akkor is, amikor elolvas egy művet, és egyéni olvasatában jogosan félreértelmezi azt, de akkor is, amikor véleményét monitorra vagy papírra vetve egy új világ tervrajzát kínálja fel saját olvasójának, arra ösztönözve őt, hogy életet leheljen a konstrukcióba. A „…kritikaírásban a kezdettől fogva kialakította egyéni hangját, az értékelés helyett a megértésre törekedett, elbeszélőként tudta, hogy az irodalomról szóló beszédnek is olvasmányosnak kell lennie, és folyamatosan szem előtt tartotta, hogy kritikusi pozíciója nem hatalmazza föl a kizárólagosságra, véleménye csak egy a lehetséges olvasatok közül, ennélfogva személyes, és ezért nem értékítéleteit kívánta írásaiban megvédeni, hanem az értékszempontjait magyarázta el olvasójának” – írja Fekete J. József Mózes Attila kritikusi munkásságáról,2 de mintha csak önmagáról nyilatkozna az (irodalmi) világgal folytonosan vitatkozó szerző, aki noha – hol burkoltabban, hol nyíltabban – sokszor és megannyiszor megkérdőjelezi a szépirodalmi aktivitás értelmét – s minden mást, ami azzal jár: létjogosultságát, szükségszerűségét, értékét stb. –, szüntelenül róla beszél, amivel paradox módon értelmet is kölcsönöz neki.

Fekete J. József szövegeinek – így a Teremtett világok darabjainak is – legnagyobb erényük abban rejlik, hogy a felvetett témák továbbgondolására késztetik az olvasót. Ezt a szövegteremtő azzal a rafináltsággal éri el, hogy gyakran saját elhatározásából a háttérbe vonul, és mások szájába adja a szót, írók, irodalomkritikusok és más gondolkodók végtelen sorát vonultatván így fel, akik – csakis! – az ő varázspálcájának vezényletére egyféle virtuális eszmecserét folytatnak egymás között, az általa felvetett témáról beszélgetnek, a saját meggyőződéseikkel összhangban érvelnek bizonyos (irodalmi) jelenség mellett vagy ellen, ha pedig a háttérben bölcsen mosolygó dirigens szükségét érzi annak, még össze is vitatkoznak – és amit itt még elengedhetetlenül fontos kiemelni: az olvasót is bevonják a társalgásba.

Az elmondottak alapján még véletlenül sem szabad azt gondolnunk, hogy Fekete J. József csupán összegző munkát végez. Más szerzők művei és szövegfoszlányai neki csupán alapanyagul szolgálnak egy teljesen új világ megteremtéséhez, akár a gölöncsérnek az agyag. Azok felhasználásával, általuk és rajtuk keresztül szövi tovább és fejti ki az immár nem is annyira háttérben lévő szerző a véleményét és értékítéletét az irodalomról, az irodalmi alkotásról és egyben a körülötte levő világról is, amiből arra következtethetünk, hogy Fekete J. József mindenekelőtt rendkívüli olvasó, és csak ráadásként kiváló esszéíró, ami tulajdonképpen logikus is kell(ene) hogy legyen: ki látott még olyan cipészt, aki egész életében mezítláb jár?!

 

Írás, olvasás, szörfölés

 

Az olvasás Fekete J. József munkásságának – életének? – a mezsgyeköve. Ezért nem meglepő, hogy a Teremtett világokban található, a feldolgozott témák sokszínűsége ellenére sok esetben egymással párbeszédet folytató esszék és tanulmányok egyik többszörösen felbukkanó témája maga az olvasás. Így a szerző már kötetének Az olvasás mint a feledés gesztusa? című nyitó darabjában felveti a problémát, és az olvasás évszázadok során megváltozott funkciójának feltérképezésével a teremtő jellegű olvasói szerep létrejöttének szemszögéből boncolgatja a (szép)irodalom fogalmát. Az első kérdés, ami ennek kapcsán felmerül, az, hogy mit szokás manapság olvasáson érteni, és vajon az olvasásnak és az irodalomnak szükségük van-e feltétlenül egymásra. Ugyanis lehetséges olvasni olyan szöveget, ami nem nevezhető irodalomnak, és fogyasztható az irodalom anélkül is, hogy olvasnánk (hangos könyv, audioregény stb.),3 amivel az irodalom a kezdetleges formáját, az oralitását nyeri vissza. A hivatalos kimutatások alapján napról napra elrettentőbb adatokhoz jutunk a könyvolvasást illetően, hiszen bár egyre több kötet hagyja el a nyomdákat, mind kisebb számban vannak azok, főképp fiatalok, akik a magukévá is teszik ezeket az olvasmányokat. (Mintha csak erre a jelenségre utalt volna Sziveri János, amikor azt írta: „magyar szó-lapokat lenget a szél / itt senki sem olvas / [mindenki ír és beszél]”.4) Tudván azt, hogy a masszmédia passzivitásával ellentétben az olvasás világteremtő, aktív cselekedet, talán épp a jelenlegi áldatlan helyzet miatt áhítozik Fekete J. József oly hevesen arra, hogy a gyerekek olvassanak minél többet: „Olvasson csak mindent, képregényt, szextankönyvet vagy akár Stephen King regényeit, csak olvasson. Különben az olvasás ugyanolyan ritka kiváltságok egyikévé korcsosul, mint amilyen volt a kora középkor elején.”

Namármost, minden jel arra utal, hogy a Gutenberg-galaxis csillaga leáldozófélben van. De bárhogyan vélekedjenek is a vészharangok kongatói, ezzel még nincs veszve semmi! Szinte óráról órára egyre többen használják az internetet, különösen annak 1994 óta létező World Wide Web felületét, amely nemcsak egy új médium, hanem ahogyan azt Rétfalvi Györgyi is írja Cyberpunk médiakontextus című tanulmányában, minden korábbi médium ötvözete, és valamivel több is annál: „Az internet adta lehetőségek ötvözik a beszéd, az írás és a vizuális rögzítőeszközök lehetőségeit.”6 A számos lehetőség mellett azonban tény, hogy az internet a legnagyobb mértékben mégiscsak betűkre épül, s aki felkapaszkodik erre az információs szörnyetegre, mindenképpen olvasni, sőt nem kizárt, hogy még írni is fog. A kérdés csak az, hogy mit.

A könyv és a könyv nélküli irodalom címet viseli Fekete J. József új kötetének egyik legérdekesebb tanulmánya, amelyben a szerző a szubkulturális deviancia kulturális jelenséggé minősülésére mutat rá. A szövegalkotás azon új megjelenítési formáiról – blog, fake, e-zin, villanykönyv, online regény, virtuális könyv stb. – számol be, amelyek megjelenésével sok mindenben megváltozott (és állandó változási folyamaton esik át) az irodalmi alkotás felfogása is. Sokan megkérdőjelezik ezeknek a szövegeknek az irodalmi jellegét. Tény, hogy sok közülük nem is irodalmi szándékkal készül, viszont ha regények, esszék és más irodalmi műfajú alkotások is születnek ilyen eljárással, mivel indokolható e művek irodalmi voltának tagadása? Vitathatatlan, hogy nem a kinyomtatottsága tesz egy szöveget irodalmi művé, sőt még vissza is kérdezhetünk: vajon irodalminak nevezhető-e minden, ami ilyen címkével ellátva nyomtatásban megjelenik? Úgy érzem, hogy az internetes formák iránt kimutatott undor némelyek részéről olyan lehet, amilyen annak idején a ma már kánon(ok)ba rendeződött avantgárd, performansz, konceptuális művészet vagy akár a verbo-voko-vizuális költészet iránti viszolygás lehetett. Ugyanakkor azt sem hiszem, hogy az internetes irodalom majd megszünteti a hagyományos Gutenberg-félét, mint ahogyan, sokak előrejelzéseivel ellentétben, a fénykép sem törölte el végérvényesen a képzőművészetet. Amit azonban kétségkívül megtesz: feloldja, rákényszeríti az irodalomra a gyorsabb változást – ami nem feltétlenül rossz, sőt! „Kétségtelen, a digitális technológia és az informatikai kultúra módosította a tömegkultúra esztétikai kódjait, és ettől a jelenségtől se félni, se megijedni nem kell. Persze ez a folyamat is sajátos forradalom, néhány talapzatról ledőlnek a szobrok: az (elit7) íróé és az (elit) olvasóé mindenképpen.”8 Minden változik; ha én ma azt hallom, hogy „lovagolni”, biztos nem ugyanarra a dologra gondolok, mint amire egy korban hozzám hasonló férfi gondolt százötven évvel ezelőtt a Vadnyugaton. Miért lenne kivétel az irodalom, bármennyire ne legyen ez kedvére az elitnek? Az irodalom, mint egy társadalmi lény szellemi terméke, önnön lényéből fakadólag nem lehet statikus, hanem csakis dinamikusnak kell lennie, és szüntelenül követnie kell a társadalomban zajló változásokat, aminek eredményeképp folyamatosan átminősül. És itt most nemcsak a megjelenési formáira, hanem a funkciójára is gondolok.

Az elhangzottak mellett az internet még egy fenoménnek a létrejöttét is előidézte: megalapult a virtuális cybertér, ami Paul Virilio, a sebesség, a (hadi)technika és a médiumok teoretikusa szerint abban a korban, amelyben a területi gyarmatosítás lehetősége már megszűnt, a világűrt pedig még nem sikerült a magunkévá tenni („hiába hódítottuk meg a Holdat, csak az űrt találtuk”9 – írja), az egyetlen meglévő terület a terjeszkedésre. Véleménye szerint az internet kitalálására csupán a virtuális gyarmatok megteremtése miatt volt szükség. A gyarmatosítás eme formája ellen, „a virtuális lokalitással rendelkező közösségek önállóságának megőrzéséért és az érdekérvényesítés lehetőségéért”10 száll síkra a cyberpunk számos elméleti kutatója, ami nemcsak új formát, de még új témát is nyújt a szövegalkotásra. William Gibson már az 1984-ben megjelent Neuromancer című regényében felvázolta a Hálózat eredetmítoszát és a cyberpunk kultúra mitológiáját. Hakim Bey anarchista médiafilozófus a megoldást az általa T.A.Z.11-nak nevezett Időszakos Autonóm Zónák létrehozásában látja, ami Rétfalvi Györgyi szavai szerint „olyan helye lenne a virtuális közösségeknek, ahol rövidebb időintervallumokra megvalósulhatnának az alulról szerveződően létrejövő totális demokrácia szigetei”. Egyik manifesztumában világosan megfogalmazta, hogy nem a kultúra koncepciójával, beleértve a technológiát is, van gond, hanem magával a civilizációval, ami az adott körülmények között a televízió banalizálódásában, a számítógépek yuppie-zálódásában és a világűr militarizálódásában nyilvánul meg: „Az Ontológiai Anarchia megtartja a luddizmusra mint taktikára való hajlamát: ha meg van adva a technológia arra, hogy elnyomjon engem itt és most, függetlenül attól, hogy mennyire csodálatra méltó in potentia (a jövőben), akkor nekem szükségszerűen rendelkeznem kell vagy szabotázsra alkalmas fegyverrel, vagy magamhoz kell ragadnom a termelési eszközöket (vagy ami talán még fontosabb, a kommunikációs eszközöket). Nincs emberiség techné nélkül – de nincs az a techné sem, amely értékesebb lenne az én emberiességemnél.”12 

 

A vajdasági magyar irodalom és a centrum

 

„Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” – tartja az újliberális szállóige, és ha ez a cselekvésre ösztönző felszólítás az irodalomra is vonatkoztatható, akkor ezt Fekete J. József esszéírói és kritikusi tevékenysége jelentős hányadának mottójaként is alkalmazhatjuk. A szerző ugyanis számottevő mennyiségű kritikát, tanulmányt, esszét és recenziót írt vajdasági származású alkotók könyveiről, továbbá új kötetében is több helyen felveti a külön vajdasági magyar irodalom létezésének kérdését, ami már évtizedek óta – pontosabban Trianon óta – heves vita tárgya. Alapjában véve: meddő vita tárgya. Azért meddő, mert más-más kiindulópontból mindig más-más célba érünk, és ha a két (vagy több) vitapartner más-más szemszögből tekint a kérdésre, aligha jut(hat)nak közös nevezőre, aminek következményeként a vitából szinte szabályszerűen minden fél ugyanazzal az állásfoglalással lép ki, mint amelyikkel belépett. A kérdéssel kapcsolatban Fekete J. József Ember és táj – A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában című kimerítő tanulmányában nagyon világosan és egyszerűen fejti ki véleményét: „Vitatható, megkérdőjelezhető, igenelhető és tagadható, de mindenképpen tanulmányozható a vajdasági magyar irodalom létezésének ténye, autonóm mivolta, kapcsolata a magyarországi és a magyar nyelvű irodalom egészével, kapcsolódása a volt Jugoszlávia népeinek irodalmával, a környező országok irodalmával és magával az általában értelmezett irodalommal.”13 Munkájában a szerző, Herceg János értekező prózáiból kiindulva, igyekszik rámutatni mindazokra a – sokszor egymásnak ellentmondó – szemléletekre és meglátásokra, amelyek a kényes téma kapcsán leginkább felmerülnek. A kötettől kissé elrugaszkodva nem árt ismételten felvetni azokat a dolgokat, amelyekkel érvelni szokás a vajdasági magyar irodalom autonóm volta mellett vagy ellen, s egyszersmind vizsgálat tárgyává tenni a centrum és a periféria viszonyát.

Amennyiben az irodalom alapjául a nyelvet vesszük – vehetünk valami mást? –, akkor aligha hiszem, hogy külön-külön irodalomba sorolhatóak be Grendel Lajos, Király László, Esterházy Péter vagy Fekete J. József művei, hanem csakis mind az egyetemes magyar irodalom részét képezi, sőt, még ha valaki Kuala Lumpurban ír is egy sci-fi regényt magyar nyelven, az is idetartozik, a nemzeti irodalom szerves része. Ha a földrajzi fekvés mellett érvelünk a külön vajdasági magyar irodalom létezése érdekében, akkor nehezen magyarázható meg, miért létezik erdélyi vagy délvidéki, és miért nincs pécsi, nyíregyházi vagy akár bánáti magyar irodalom. Viszont az is vitathatatlan, hogy a történelmi Magyarország Trianon után más-más országokba került régiói hordoznak magukban olyan sajátosságokat, amelyek az anyaországra és a többi régióra nem jellemzőek, így az írók is, ami nem mindig negatív előjelű. A két nagy jugoszláv író, Ivo Andri´ és Danilo Kiš mellett, akiknek művei magyar fordításban is nagy számban megjelentek, sok más szerb író, Vojislav Despotov, Jovica A´in, David Albahari, Svetislav Basara, hogy csak néhányat említsek, alkotásait is érdemes elolvasni, akiket a szerb nyelvet nem ismerő magyar olvasó még ritkán olvashat, és akiket pedig az itteni magyar írók olvas(hat)nak. Ha elfogadjuk Fekete J. József szellemes aforizmáját, miszerint az vagy, amit elolvasol, tény, hogy a délvidéki magyar írók szövegeiben a szerb íróktól olvasott művek is reflektálódnak, lecsapódnak, még ha a két nemzeti irodalom közt nincs is közvetlen kapcsolat, és ez már igenis olyan momentum, ami kissé sajátos ízűvé varázsolhatja a szűkebb pátriánkban élő írók műveit – ami még mindig nem azt jelenti, hogy külön irodalomról lenne szó. Szerintem ebben mindenki egyetért, csak más-más néven neveznek egyazon jelenséget.

Ennél sokkal érdekesebb és problematikusabb a centrum és a periféria viszonyának boncolgatása. Ezzel összefüggésben Fekete J. József egy helyütt a következőt írja: „A centrum és a periféria kérdésében ma is a sztereotípiák érvényesülnek. Végel László írta egy tíz évvel ezelőtti esszéjében, hogy ha Újvidékről Budapestre utazik, akkor mindenki a vajdasági magyarság sorsáról faggatja, de senkit sem érdekel, hogy például mi a véleménye a posztmodernről. Ennek kapcsán állapította meg Kibédi Varga Áron: A Magyarországon kívül, de a Kárpát-medencén belül élő magyar értelmiségivel és íróval szemben az az elvárás, hogy szomorkodjék, hogy panaszkodjék, másról, mint a kisebbségi élet nyomoráról, ne beszéljen, és főleg pozitívumot ne mondjon, az már kimondottan botrány lenne.14 Ha szabad komparatisztikai módszerrel hasonlóságok után kutatni, párhuzamokat húzni és általuk következtetéseket levonni, akkor nagyon idevágóak Julio Cortázar szavai egy tőlünk – földrajzilag – igen távol eső irodalomról: „Borges és még néhányan, úgy látszik, felfogtuk azt, hogy az autochton írók harsány kiáltásaival ellentétben a legjobb módja annak, hogy valaki argentin legyen, az, hogy ezt ne kürtöljük szerteszét. Emlékszem, amikor készülődtem vissza Párizsba, egy fiatal költő, aki most igen ismert kritikus és esszéíró Argentínában, megvető keserűséggel nyugtázta távozásomat, és olyasvalamivel vádolt meg, ami nagyon hasonlít az áruláshoz. Úgy gondolom, hogy minden könyv, amelyet Franciaországban írtam, kétségtelenül megcáfolja ennek a személynek a véleményét, hiszen olvasóim argentin, sőt nagyon is argentin írónak tartanak engem. (…) Azt hiszem, létezik egy mélyebb argentinség, amelyet nagyon jól lehetne ábrázolni egy olyan könyvben, amelyben szó sem esne Argentínáról. Nem értem, miért kellene az argentin írónak Argentínát vennie témául. Úgy vélem, argentinnak lenni annyit jelent, hogy az ember a legkülönfélébb téren és síkban részt vesz számos értékben és értéktelenségben, elfogadja vagy elveti őket, bemegy a játékba, vagy kidobja a labdát; ugyanaz, mint norvégnak vagy japánnak lenni. Miért van az, hogy még kicsit sem buta emberek között is annyira erős a patriotizmus egyféle iskolai fogalma? Argentínában még mindig komolyan összekeverik a nemzeti irodalmat az irodalmi nemzetieskedéssel (nacionalizmussal), amik nem éppen egyazon dolgok.”15 

Nem ártatlan az a megjegyzés, hogy létezik olyan követelmény a délvidéki – és általában a határon túli – magyar íróval szemben, hogy egyes-egyedül csak a saját kis közösségével foglalkozzon. Jómagam is nemegyszer tapasztaltam már ezt a „követelményt” határon innen és túl, amit elfogadhatatlannak tartok. Először is azért, mert mielőtt még kisebbségi magyar lennék, vagyok sok minden más: ember, férfi, művészetkedvelő stb., és mindezen „jellemvonásaimból” kifolyólag vannak bizonyos szükségeim és érdeklődési köröm, amelyeket fontosabbnak tartok kisebbségi magyar voltomnál; másodszor pedig azért, mert nem hiszem, hogy a budapesti vagy a debreceni író kiváltságos joga lenne, hogy szerelmi, krimi- vagy horrorprózát alkosson, nekem pedig csak sopánkodni és meddőn trianonozni szabad. Ilyen értelemben teljes egészében egyezem Cortázar fent idézett véleményével, ámde hangsúlyozni kell, hogy az ominózus követelmény – legalábbis magyarországi irányból – még véletlenül sem tekinthető általános jelenségnek, csupán egy bizonyos körben hangoztatott kívánalomról van szó. Több Vajdaságban élő magyar író a Délvidékkel aligha vagy csak közvetetten foglalkozó kötetének magyarországi sikere is alátámasztja ezt a megállapítást (például Kontra Ferenc Wien a sínen túl című regénye). Ugyanakkor nem árt az érem másik oldalára is egy pillantást vetni. Sokszor a délvidéki szerzők egyféle földrajzi elhelyezésükből eredő kisebbségérzeti komplexusuk orvoslására alkotásaikban vidéki szülővárosaikból hatalmas metropoliszokba, a világpolgáriasságba, nemritkán az avantgárdba menekülve átesnek a ló másik oldalára, amivel paradox módon a provinciálistól viszolyogva újfent csak provinciálissá válnak. A világirodalom nagyjai egyáltalán nem ódzkodnak a „kisközösségek” hétköznapjainak feltárásától, gondoljunk csak Hemingway indiánjaira, Faulkner négerjeire vagy akár Márquez Macondójának lakosaira.

Az irodalmi mű sokkal komplexebb jelenség annál, hogy bármelyik aspektusát is kiragadva, és csupán rá helyezve a hangsúlyt, ítéletet mondhassunk róla. Nem az alkotásban feldolgozott kor és táj, és nem a mű bizonyos formája határozza meg annak minőségét, hanem valamennyi szempont egyaránt számít, ehhez azonban kritikára van szükség. Ahogyan a Teremtett világok hátlapján olvashatjuk: „Kritika nélkül nem létezhet egyetlen irodalom sem, a kritika ugyanis mértéket, önvizsgálatot és önbecslést jelent. Fokozottan érvényes ez a kisebbségi irodalmak, kisebbségi irodalmi közösségek és műhelyek esetében.” Fekete J. József kritikái, esszéi és irodalomtörténet-írásai épp ezért megkerülhetetlen fontosságúak mind az egyetemes magyar irodalomban, mind a délvidéki magyarság irodalmára nézve.

*

Az olvasás folytatódik: villanyfénynél, a számítógép monitorán, nyomtatásban, a szobában, társalgások során, az elmagányosodás lakatlan szigetein, a naplóban – aminek egy különleges változatát Fekete J. József a jövő műfajának tartja16 –, az interneten, Időszakos Autonóm Zónákban, és olvasmánnyá szerveződve felkínálja magát az újabb világok megteremtésére. (zEtna, 2006)

 

JEGYZETEK

 

Marguerite Duras: „Strandon vagy parkban ritkán olvasok. Nem lehet kettős világosságnál olvasni, a napvilágnál és a könyvből áradó fényben. Villanyfénynél kell olvasni, úgy, hogy a szoba homályban marad, és csak a könyvoldal derül fel.” – Idézi Fekete J. József: Az olvasás mint a feledés gesztusa. In Fekete J. József: Teremtett világok. zEtna, 2006. 14.

Feszes vigyázzban – félgőzzel avagy leszámolás a nagyképű olvasóval. In Fekete J. József: i. m. 193–194.

Lásd: Fekete J. József: Irodalomról és olvasásról. Kilátó, 2006. augusztus 26–27.

A péterváradi hídnál alkonyodik című versében. Sziveri János minden verse. Kortárs Kiadó, 1994, 103.

Előlegezett bizalom a gyermekirodalomnak. In Fekete J. József: Teremtett világok. 223.

Rétfalvi Györgyi: Cyberpunk médiakontextus. Szabadpart, 16. szám.

A kizárólag a magas művészetet eszményítő, sznob értelemben (Fekete J. József megjegyzése).

A könyv és a könyv nélküli irodalom. In Fekete J. József: Teremtett világok. 137.

Lásd Rétfalvi Györgyi: i. m.

10 Uo.

11 Hakim Bey: T. A. Z. – The Temporary Autonomous Zone. Autonomedia, New York, 1991.

12 Hakim Bey: Temporarna Autonomna Zona – Ontološka Anarhija – Poetski Terorizam. Centar za savremenu umetnost, Beograd, 2003, 51.

13 Ember és táj. In Fekete J. József: Teremtett világok. 25.

14 Uo. 35–36.

15 A múlt század hatvanas éveinek elején Luis Harss a nagyvilágban utazva felkeresett tíz latin-amerikai írót, akikkel kimerítő beszélgetést folytatott. Mindegyik találkozásról írt egyenként negyven-ötven oldalnyi esszéinterjút, amelyet Los nuestros címmel 1966-ban adott közre. Silvia Monros Stojakovi´ fordításában a belgrádi BIGZ 1980-ban Pukovnik igra školice címmel válogatás jelentetett meg a kötetből, amelyben a Miguel Angel Asturiasra, Jorge Luis Borgesre, Julio Cortázarra, Juan Rulfóra és Gabriel García Márquezre vonatkozó fejezetek vannak. A fenti idézet ebből a kiadványból ered (177–178.). Luis Harss műve egyébként sok más szempontból is érdekes, például Márquez említi benne néhány ötletét, amiből rá lehet ismerni a később született Száz év magány és A pátriárka alkonya című regényekre, amelyek véleményem szerint a – szintén csak később íródott – Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája és a Szerelem a kolera idején című regények mellett a Nobel-díjas kolumbiai író legjelentősebb művei.

16 „…meggyőződésem, hogy a jövő műfaja a naplónak egy különleges változata lesz, nem valami irodalmi napló, hanem egy olyan szöveg, amely szerves kapcsolatot teremt az író személyes tapasztalata, olvasmányélményei és fikciója között.” Fekete J. József: Utazás a lakatlan szigetre. In Teremtett világok. 143.

Szerző
Elolvasom
Az olvasott műre hangolva (Fekete J. József: Mit ér az irodalom, ha magyar?)
(Új Forrás. 2008/1.)

SÁNDOR ZOLTÁN

Az olvasott műre hangolva

Fekete J. József: Mit ér az irodalom, ha magyar?

 

Amikor valakinek egy bizonyos kötetről szóló kritikáját olvassuk egy folyóirat hasábjain, akkor elsődlegesen a taglalt mű iránt érdeklődünk, arról szeretnénk némi benyomást szerezni, és mindenekelőtt arról is tudunk meg valamit; amikor viszont valakinek ötvenegynéhány kötetről szóló kritikáját egymás után olvassuk, a különféle műfajú, különböző szerzők tollából született, egymástól eltérő poétikájú alkotásokról szóló bírálatsorozatból a kritikus szerzői énje is kitűnik, ami az adott esetben még véletlenül sem jelenti azt, hogy a műítész egy előre elkészített sablonba illesztené be az elemzésre szánt könyveket. A Mit ér az irodalom, ha magyar? című kötet olvasása közben azonnal feltűnik, hogy Fekete J. József kritikaírás közben igyekszik „alkalmazkodni” a műhöz, s úgymond „belülről” vizsgálni azt. A ráhangolódás a vizsgált kötetre óvja a merev szemlélettől, attól, hogy csupán egyetlen, szigorú szemszögből közelítse meg az egymástól sok mindenben különböző könyveket.
    Az elhangzottak alapján valaki talán azt is gondolhatná, hogy kritikusunkból hiányzik a szilárd esztétikai értékrendszerérzet, ezért engedi magát „befolyásolni” az éppen tanulmányozott kötet irányából, holott ennek pont az ellenkezője az igaz. Bárki, aki elolvassa Fekete J. József kritikagyűjteményét, maga is rájön, melyek azok az esztétikai mércék, amelyeket a szerző elengedhetetlenül fontosnak tart. Itt valami egészen másról van szó. Ténylegesen arról, hogy Fekete tudja, hogy még véletlenül sem szabad minden könyvhöz egyformán nyúlni, lehetetlen minden elolvasott kötetet azonos módon kezelni, és végzetes lenne minden műtől ugyanazt megkövetelni. Csupán példának említem meg, hogy jaj annak a szerzőnek, akinek sci-fi jellegű alkotásában kritikusa a helyi elemeket keresi.
    Az ember egy összetett és bonyolult konstrukció. Képletesen szólva azt mondhatjuk, hogy valahányan annyi ember vagyunk, ahány embert ismerünk, illetve ahány ember ismer bennünket, hiszen egyenként mindegyikükhöz egy kissé másképp viszonyulunk, és mindegyik közülük a maga módján viszonyul hozzánk, mindenki valami mást lát bennünk. Magától értetődik tehát, hogy szellemi érdeklődésünk szférája is több rétegből tevődik össze. Az igazi alkotó igyekszik lénye valamennyi rétegét beleplántálni műveibe. Fekete J. József ezt részben úgy oldotta meg, hogy külön szerzői entitásokat talált ki saját bonyolult szellemi világa feltárására. Ha figyelmen kívül hagyjuk a vezeték- és keresztneve közé ékelt J. betűt, akkor polgári nevén közli kritikai, valamint esszé- és tanulmányírói munkásságának termékeit, míg más jellegű irodalmi alkotásait (esszéisztikus prózáit, novelláit, verseit stb.) mind-mind más szerzői énnel ruházza fel (Nettitia K. Froese, Ephemeria Silver, Mihállyi Czobor stb.). A világ „teljes” megismerése érdekében azonban ez még mindig nem elegendő, ezért a kíváncsi én egy-egy szerzői entitásán belül is tanúvallomást tesz széles körű érdeklődéséről. Így a polgári nevével jegyzett feljegyzéseivel is, hiszen csak ennek köszönhetően lehetséges az, hogy valaki azonos lelkesedéssel tud rajongani egy istentől és civilizációtól távoleső falu lakóiról szóló realisztikus regényért, egy neoavantgárd költészeti ideált szorgalmazó, szürreális képzettársítástól hemzsegő, öntörvényű szabadverseket tartalmazó verseskönyvért, mindenféle szakmai követelménynek megfelelő tanulmánykötetért, különféle olvasmányok és mindennapi jelenségek feletti töprengésekből fakadó, egyéni hangvételű esszéket összefogó gyűjteményért, de akár egy naplóért, egy szociográfiai műért vagy egy ponyvaként kezelt horror-történetért is.
    Rejlik ebben a hozzáállásban esetleg némi színészkedés? Természetesen! De ehhez azonnal hozzá kell fűzni, hogy az efféle színészkedés nem valaki másnak a mímelése, még kevésbé önmaga nem létező alakváltozatának a megjátszása, hanem önnön természete minden apró sajátosságának az őszinte felvállalása és feltárása. A szerzőt eddigi munkássága során a leginkább foglalkoztatott alkotó, Szentkuthy Miklós1, minderről a következőket írta: „Van-e emberibb ösztön a színészkedésnél? Miért? Mert mi a színészkedés? Törekvés valami másra, mint ami éppen véletlenül vagyunk, valami másra, valami többre, érezzük, hogy örökké hiányzik valami, egyek vagyunk, pedig ezer lehetőség csírái csiklandozzák belsőnket: a nagy akármi, egy állat is, egy virág is, egy isten is, és egy félisten is – nevetséges hiba, hogy mégis csak egy darab emberként kell élnünk, egy arccal: mikor sokkal több vagyunk, ezer változat, és az csak a természet hervatagságára jellemző, hogy egy anyának csak egy alakot sikerült már csak szülnie magából: évmilliók előtt bizonyára ezret és ezret szórt ki a méhe, s a millió mag a maga millió, különféle színes életét élte. Ma azonban? Ez a millió változat csak csökevény ösztönök, ingerlő lehetőségek alakjában van meg bennünk és a színészkedés nem más, mint nyomorúságos pótlása annak az elveszett, ezerféle életnek. A színész tehát így visszamerül az őstermészet legősibb termékenységi állapotába – aki pedig az őstermészetbe merül vissza, az az istenekhez tér vissza.”2
    Mielőtt még rátérnénk arra, hogy mitől nevezhetőek egyéni hangvételűeknek Fekete J. József könyvkritikái, szükségszerűen szót kell ejtenünk magáról a jelenkori kritikaírásról. Mindenki előtt világos, hogy kritika nélkül nincs jó irodalom, de mint arra Fekete J. József is rámutat, ez „nem zárja ki, hogy kritikus nélkül ne lenne eladható könyv”3. Ugyanis „a kritikus valóban nem engedheti meg magának, hogy csak irkáljon bele a vakvilágba, mert valószínű, hogy a szakmán, az érintett szerzőn és néhány, irodalmi pályára készülő fiatalon kívül a kutyát se érdekli az írása, hiszen a kritika egyik funkcióját, a műnek az olvasó felé való közvetítését immár a marketing vette át, amely hatékonyan, nem egyszer gátlástalanul él eszközeivel, amelyek nem a mű által nyújtott esztétikai élményre hívják fel a figyelmet, hanem a könyv eladhatósága érdekében teremtenek működő, profitorientált értékrendszert. Ez az értékrendszer pedig fölülírja a kritikus értékrendszerét, és fölöslegessé teszi azt a kritikussal egyetemben.”4 Ahhoz tehát, hogy a kritikaírás egy irodalmon belül megtarthassa rendteremtő revizori szerepét, létfontosságúvá válik a számára az önátértékelés. Ennek az önátértékelésnek egyik lehetséges módozatát nyújtja be könyvkritikáival – így a Mit ér az irodalom, ha magyar? című kötetébe gyűjtött szövegeivel is –  Fekete J. József.
    Kritikaírás közben a szerző folyamatosan az őt körülvevő világról, a legkülönfélébb fogalmakról alkotott benyomásáról és véleményéről is beszámol, külön megemlíti mindazokat a dolgokat, amelyek társadalmi, politikai, történelmi mozzanataikban valamilyen formában kapcsolatban állnak az éppen taglalt művel, de ugyanakkor a kritikusi én intellektuális érdeklődésének a szférájába is beletartoznak. Ez nem azt jelenti, hogy műbírálataiban Feketének a mű csupán apropóként szolgál, hogy egy-egy jelenségről kifejtse a véleményét, de sok irodalomkritikustól eltérően ő igenis mindent megtesz annak érdekében, hogy szövegei önmagukban is kitűnő olvasmányt nyújtsanak potenciális olvasóinak, aminek köszönhetően kritikái sokszor a tanulmány, de még inkább az esszé felé tendálnak (legpontosabb lenne őket könyvekről íródott irodalmi szövegeknek nevezni, de az egyszerűség kedvéért ettől a meghatározástól most eltekintünk), hiszen magukon hordozzák a vizsgált kötet anyagának lényegig hatoló alapos elemzését, ami a tanulmány sajátja, de ugyanakkor az esszére jellemző kétarcúságot is, a műfaj ama tulajdonságát, amely lehetővé teszi művelőjének, hogy egyik arcával befelé – esetünkben a szóban forgó kötetre – figyeljen, másik arcát pedig kifelé fordítsa, és a közlékenység frisseségével menet közben rögtönözze a világ teremtését5. Fekete tisztában van azzal, hogy egy kritika, akárcsak az értekező próza bármely más darabja általában, nem attól maradandó, hogy megszületése pillanatában az adott hatalmi nyomás, aktuális intellektuális doktrína és irodalmi divat befolyásától függetlenül állításai helyesek, hanem attól, hogy akkor is értelmes szöveg marad, ha olvasója nem ismeri a primér szöveget, amelynek kapcsán létrejött6. Ez fokozottan fontos abban az esetben, ha tudjuk, hogy az általunk elemzett kötet kevés olvasóhoz jut el, vagy ha mégis, az információzuhatagban rohangáló huszonegyedik századbeli embernek akkor sem jut ideje minden kínálkozó könyvet elolvasni.
    E legutóbbi megállapítás fényében kiviláglik a Mit ér az irodalom, ha magyar? még egy jellemvonása, mégpedig az, hogy a benne található szövegeket, szinte kivétel nélkül, nyugodt lelkiismerettel nevezhetjük használati kritikának, mivel egyik legfontosabb funkciójuknak az egy- egy könyv elolvasásához szükséges kedvteremtés jelölhető meg. Ebből kifolyólag a kötet akár útmutatóként is szolgálhat a magyar irodalom utóbbi néhány év kínálatából való válogatáshoz.7 Ehhez azonban azonnal azt is hozzá kell fűzni, hogy a Fekete J. József által méltatott/bírált kötetek egyike sem tartozik az úgynevezett nagykánonba – ha van ilyen –, hanem mindegyikük valamilyen „kiskánon” részét képezi – bár a kritikus véleménye és hozzáállása szerint komolyan vitatható, hogy létezik-e egyáltalán kánon, léteznek-e egyáltalán bármiféle iskolák. Következő sorai is erre a meglátásra utalnak: „Mintha az iskolateremtés bármiféle mérce lenne! A művészeti alkotás egyelőre egyéni produkció, még abban az esetben is, ha a szerző leválasztja nevét a textusról, vászonról, képernyőn megjelenő látványról, még ha ki is vonul a személyesség bezártságából, akkor is csak individuális alkotásról beszélhetünk, még a kollektív műalkotások is egyéni gesztusok sorozatából tevődnek össze.”8 Irodalom mindenképpen létezik, és a kötet olvasása közben egyértelművé válik, hogy Fekete csupán azokra a művekre „vesztegeti a szavakat”, amelyek személyes meggyőződése szerint megérdemlik ezt. Az irodalom efféle megközelítése nem azt jelenti, hogy a kritikus elfogult lenne, és dicshimnuszokat zengene a maga által érdemesnek talált kötetekről. Csupán arról van szó, hogy a „nagy termésben” kénytelen válogatni, és ha már ezt teszi, a számára – valami oknál fogva – kedveseket választja. „A mű vagy hat, vagy nem hat. Ha nem hat, eleve érdektelen. Ha meg hat, akkor maga a hatása az érdekes, nem pedig a hatás mechanizmusa”9 – vallja. És ha a mű hat, akkor igyekszik rámutatni erényeire, de egyben hiányosságaira is, aminek kiküszöbölésével talán még igényesebb kötet hagyhatta volna el a nyomdát. De az építőjellegű kritikaírásban sem kizárólagos, nem tartja saját véleményét szentírásnak, amelyet senki sem kérdőjelezhet meg, amellyel nem lehetne más érvelési logikával szembeszállni vagy egyszerűen csak megcáfolni. Annyi azonban bizonyos, hogy mindig vállalja önmagát és véleményét, akárcsak „az olvasó, aki ír” archetípusához közel álló Tóth Erzsébet10, akiről – Camus napsütése című esszékötete kapcsán – többek között a következőket írja: „Undorral ír például a nagy amerikai galériák látogatóiról, akik öltözetükben, arcuk kikészítésében és modorukban inkább tűnnek (modoros) műalkotásnak, mint a falakra függesztett festmények. Ez az a közönség, amely hasra esik, ha a kritika és a művészettörténet ezt diktálja, és fitymál, ha a közízlést alakítók a fejüket csóválják. Ezzel szemben neki van véleménye, és eszébe se jut beállni más véleményének az árnyékába.”11 Kétségtelenül Fekete J. József sem.
    A kötet olvasása közben érdemes megfigyelni, hogy kételkedő tépelődései során az író több helyen is teret biztosít arra, hogy rávilágíthasson a különféle irodalmi műfajok jelenlegi állapotára, azok átminősítésére tett vállalkozások különböző kísérleteire, valamint azoknak a befogadására a mai olvasó részéről. Nem árt egy helyen összegyűjteni ezeket a meglátásokat. Így a regényről egy helyen a következőket írja: „Legalább egy évszázada bizonyos, hogy a regény nem az a regény többé, ami volt, műfaja átalakult, a totalitás ábrázolási kísérletének föladásával a részletekre hagyatkozik, az egész helyett a töredéket, a torzót hangsúlyozza és mutatja fel.”12 A regénynél maradva, másutt a következőképpen vélekedik: „A prózával, különösen a nagyepikával szembeni olvasói elvárás az ezredfordulón igenis a történetelvű műveket részesíti előnyben, a történet, a mese ugyanis az első, és nem ritkán az utolsó, ami egy műből megmarad, ami élteti és magára irányítja a figyelmet. Másfelől az sem teljesen igaz, hogy az ezredforduló nem kedvez a nagy, összegező, visszatekintő műveknek, és hogy ilyenek nem is születnek. Születnek, természetüknél fogva ritkábban, mint egyéb jellegű alkotások, de ha alaposabban belegondolunk, az ezredforduló táján született magyar nagy regények kivétel nélkül nagyregények.”13 A regényhez hasonlóan a költészet lehetséges átalakulásáról kifejtett meglátásait sem hallgatja el: „A költészet útjai a legutóbbi évtizedekben, a legáltalánosabban szemlélve, több széttartó irányba vezetnek. A kortárs, vagyis a szinkron költészet egyik markáns vonulata a szemhatárát a világmindenség, a »makrokozmosz« megfogalmazhatóságáig veti előre, hogy a vers »mikrokozmoszában« e teljességnek képi látványát idézze a nyelvi megformálás útján, ugyanolyan gáttalanul és határtalanul, mint amilyen megkötöttség nélkülinek tűnhet az egyetemességnek az ember által belátható szelvénye. Ezt a költői törekvést az egyszerűség kedvéért nevezhetnénk a kifejezést, a közlendőt kibontó irányzatnak, amely a gondolati mag köré a nyelv anyagából újabbnál újabb rétegeket von, egyre gazdagítva, egyre bővítve, végső soron a látvány irányába hajszolva a közlést.”14 A novelláról egészen tömören, de annál célratörőbben kanyarítja le megítélését: „... ki a megmondhatója, hogy mi a szabályos novella, hiszen általános és egyetemes érvényű novellamodell nem létezik...”15 A drámával szemben sokkal szigorúbb nézetet vall: „A dráma – Poszter Györggyel szólva – a műnemhármas csúcspontja, az epika tiszta objektivitásának és a líra tiszta szubjektivitásának a szintézise. Az egyetlen műnem, gondolom én, amelyen még napjainkban is számon kérhető az irodalom morális, példázatszerű jellege. [...] A dráma [...] sarkított élethelyzetbe tereli hősét, és nem torpanhat meg a kérdezésnél, mint a próza, vagy az érzelmi piruetteknél, mint a líra, hanem választ kell adnia. Szóban, cselekedetben, egyremegy.”16 Végezetül, a maga által – egyáltalán nem túlozva a részemről – eszményített műfajról, a naplóról, több kritikájában is kifejti meglátásait. Ezek közül talán a legkomplexebb a következő: „Más naplóit olvasni indiszkréció. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy a jövő műfaja a naplónak egy különleges változata lesz, nem valami irodalmi napló, hanem egy olyan szöveg, amely szerves kapcsolatot teremt az író személyes tapasztalata, olvasmányélményei és fikciója között. Olyan mű, amely szinte születése állapotában képes megragadni a szerző gondolatait, feltárván ezáltal gondolkodásának módját, érdeklődésének körét, világlátásának milyenségét, nem választván külön a nagy művészetet a múlandó élettől, a szerző levelezését, naplóját a regényeitől vagy éppen verseitől. Legutóbb Füzi László bizonyította Lakatlan sziget című naplójával egy ilyen határműfaj kialakulásának a lehetőségét, amelyben a szépirodalom eszközeivel jegyzi le a maga körötti történéseket, és személyes közvetlenséggel éli tovább olvasmányélményeit, elegyíti az általánost az egyénivel.”17
    Az említettek mellett nem kevésbé átfogóan veszi górcső alá a levélírást, kritikáiban rendszeresen jelentősnek tartja megemlíteni az adott mű nyelvezetét, többször is szót ejtve ilyenkor a nyelvről, mint az irodalom egyetlen meghatározó eleméről – minden más jöhet, de nem elengedhetetlenül fontos, eloszlatja azt a sokszor önkimagyarázásra is nagy előszeretettel alkalmazott közhelyet, miszerint már minden meg lett írva, és az eredetiségnek már évszázadokkal ezelőtt befellegzett, mondván, hogy „mindenről lehet másképpen is beszélni, mint ahogy előttünk beszéltek”18, és nem utolsósorban következetesen elmereng az irodalom és valóság viszonyáról, amit nyugodtan nevezhetünk Fekete „töprengései” egyik legjelentősebb tárgyának, minek során olyan kérdésekre keresi a választ, hogy miként válik az egyik a másikká, milyen kapcsolatban áll a kettő egymással, és végeredményben, kettejük közül, melyik az igazi.
    Mint már fentebb említettem, a huszonegyedik századi átlagember időszűkéből kifolyólag aligha engedheti meg magának, hogy minden arra érdemes könyvet elolvasson – mint ahogyan sok minden másra sem telik neki a többnyire rohanással eltöltött idejéből, nyilván azért is kísérik annyian oly nagy előszeretettel a különféle valóságshow-kat, hogy valamilyen formában pótolják mindazt, ami a saját valóságukból kimarad –, de valamiféle önelégtétel gyanánt, elolvashatja Fekete J. József Mit ér az irodalom, ha magyar? című kötetét. Akárcsak a személyes valóság és a valóságshow esetében, néha az utóbbi izgalmasabb élményt nyújt. (zEtna, Zenta 2007)

Jegyzetek

1 Fekete J. József eddig, számos folyóiratban közölt szövegei mellett, négy kötetet jelentetett meg Szentkuthy Miklós irodalmi tevékenységéről: Olvasat, Olvasat II., Széljegyzetek Szentkuthyhoz és POST címmel.

2 Szentkuthy Miklós: Meghatározások és szerepek.

A távollét jelenvalósága. In: Fekete J. József: Mit ér az irodalom, ha magyar?.zEtna. Zenta, 2007. 403. o.

4 Uo.

5 Lásd a Bábel 5. Esszépályázat című antológia fülszövegét. Sziveri János Művészeti Színpad, Muzsla, 1999.

6 Lásd a Vida Gábortól idézett szövegrészt az A távollét jelenvalósága című kritikában. In: Fekete J. József: Mit ér az irodalom, ha magyar?. zEtna, Zenta. 2007. 405. o.

7 Lábjegyzetben mindenképpen meg kell jegyezni, hogy éppen amiatt, mert a kötet bizonyos értelemben a magyar irodalom legutóbbi évei termésének összegzéseként is kezelhető, kár, hogy kimaradtak belőle a vajdasági magyar kiadók által megjelentetett könyvek. Néhány vajdasági magyar íróról ugyanis szó esik a kötetben, de csak azoknak Vajdaságon kívül megjelent könyveik kapcsán. Ennek nyilvánvalóan szerkesztéspolitikai és könyvkiadás-politikai oka van, származásánál fogva a szerző kissé többet foglalkozott/foglalkozik a vajdasági magyar szerzők műveivel, és a róluk íródott kritikáit külön kötetben szándékozik megjelentetni, ami mindenképpen méltányolandó, de ettől függetlenül a Mit ér az irodalom, ha magyar? olvasójában egy kis hiányérzet merülhet fel emiatt - már csak a kötet címéből kifolyólag is.

8 "Tisztára súrolt kisvilág". In: Fekete J. József: Mit ér az irodalom, ha magyar? zEtna. Zenta. 2007. 330. o.

Az olvasás katartikus élménye. In: Uo. 374. o.

10 Lásd uo. 307. o.

11 Uo. 371-372. o.

12 "Nem sok ez egy kicsit egy érző kebelnek?". In: Uo. 100. o.

13 Intenzitás és tempó. In: Uo. 69. o.

14 "Titkos életrajzok és belső bizonytalanságok". In: Uo. 178. o.

15 Szomorú emberek. In: Uo. 188. o.

16 Vigasztalan világ, avagy valóság nélkül mégsem lehet élni. In: Uo. 193. o.

17 Szerb Antal naplóiról. In: Uo. 319. o.

18 "Nem sok ez egy kicsit egy érző kebelnek?". In: Uo. 104. o.

Szerző
Elolvasom

A szerző és a műve

Fekete J. József: Elmélet helyett: koreográfia. Újabb Szentkuthy-olvasatok. Napkút Kiadó, Budapest, 2010

A magyar irodalom előkelő idegenjeként aposztrofált Szentkuthy Miklós magánélete és életműve közötti kapcsolat felderítése, a lehetséges párhuzamok és kölcsönhatások feltérképezése képezi Fekete J. József Elmélet helyett: koreográfia című kötetének tárgyát. „Kétségtelen, hogy a művész az utókor előtt először és utoljára csak műveivel nyerheti el az elismerést, de éppily kétségtelen, hogy ha az irodalomtörténet igazán történelmi módon gondolkodik, úgy az író élete is alkotásnak kell hogy számítson…” – állította a téma kapcsán maga Szentkuthy. A vizsgált szerző munkásságával foglalkozó korábbi köteteivel ellentétben, amelyek többnyire az íróra koncentráltak, Fekete J. József ebben a művében mindenekelőtt az emberre fókuszál. Arra a komplex hús-vér teremtésre, aki a huszadik századi magyar irodalom egyik legjelentősebb, minőségében és mennyiségében egyaránt páratlan életművét hozta létre, a botránykőnek számító Prae től, a Szent Orpheus Breviáriumá n keresztül az álarcokban írt művészportrékig.

Bár azt vallotta, hogy „élni nem kell, írni kell”, Szentkuthy Miklós totális életet élt. Írói munkamániája mellett huszonhat év alatt három iskolában adott elő, tanári hitvallását a következő két fogalom említésével foglalva össze: Jézus és Freud – „vagyis a tanár szereti a gyerekeket, és egyben ismeri a gyermeklelket”. A diákjai által Fityó tanár úrnak becézett „vad moralista” a vezeklést jobbára az elmélkedés és az irodalom térfelére szorítva, a nagyvilági életből sem maradt ki: habzsolta a művészeteket, élvezte a jó cigarettát és a jó italt (innen származik a Szeszkuthy becenév), és romantikus kalandok reményében női társaságban nagy előszeretettel udvarolt (ebből a tulajdonságából ered a Szexkuthy meghatározás). Fekete J. József Szentkuthy diákjainak a tanárukra való visszaemlékezéseire, alkalmi jellegű esszékre, vitairatokra, korabeli levelekre és naplóbejegyzésekre alapozva élvezetes stílusban rajzolja meg Szentkuthy említett emberi vonásait, akárcsak apakomplexusát, szüleihez való viszonyulását, Szerb Antallal fenntartott kapcsolatát, Hamvas Béla és Kemény Katalin elleni kirohanását, a kezdő Vathy Zsuzsa felkarolását és az őt mesterének választott Bálint Péterrel folytatott levelezését.

A mindenkori alkotó egy adott korban, adott gazdasági, kulturális, politikai, társadalmi és szociális körülmények között él. Az adott helyzet valamilyen formában mindig visszaköszön a műből, még akkor is, ha az alkotó távoli vagy nem létező világokba kalauzolja el olvasóját. A valóságtól való elrugaszkodás mozgatórugója lehet szerzői szándékkal megfogalmazott áttételes beszély a jelenről, vagy pusztán menekülés ugyanattól a jelentől, aminek során maga a menekülés válik hangadóvá az adott korról. Fekete J. József Szentkuthy Egyiptomi Mária című, kéziratban maradt regényét boncolgatva szól az írónak a múlt és a jelen erkölcsi attitűdből történő megfeleltetéséről, egymásra kopírozásának igényéről, hangsúlyozva, hogy nála ez „következetesen megvalósított művészi program, ami révén kiemelhetővé válnak a hasonlóságok és a kontrasztok, az egybevágóságok és az árnyalatok, persze nem csupán a jelenségek képszerű megnyilvánulása révén, hanem a sokszor emlegetett, de ennek ellenére soha nem elcsépelt erkölcsi tanulság érdekében”.

Szentkuthy minden lélegzetvételével a világ egyetemes megismerésére törekedett, mondván, „ami érdekel: a világ keletkezése, a világ vége, Jézus Krisztus, Zeusz, az asszír mitológia, a sejtek működése, hogy ha már itt vagyok ezen a világon egypár percig, ugye, a valóságot ismerjem meg”. Ez a határtalan univerzalitás iránti igény megvalósítása Szentkuthy esetében csakis a jelen egyéni megragadásával érhető el, nem meglepő tehát, hogy a szerző a saját életének apró mozzanatait és személyes meglátásait építette bele műveibe. Fekete J. József arra is kitér, hogy a kritika fel is rótta neki, hogy történelmi hőseit is túlontúl Szentkuthyvá formálja. Az igazság az, hogy Szentkuthy a nagy művészelődök (Mozart, Haydn, Händel, Goethe, Dürer) szerepeiben való elmerülést álarcként használta, hogy véleményt mondjon az adott korról, de ami ennél sokkal fontosabb, az őt körülölelő világról és az abban uralkodó állapotokról is. Ilyen értelemben, ahogyan Fekete J. József is megállapítja, „az álarc nem rejtőzködés, hanem éppen ellenkezőleg, kiemelés, hangsúlyozás, értelmezés”, aminek következtében a „…történelmi alakok, művészportrék egyaránt csak ürügyként szolgálnak az író saját gondolatainak csoportosítására, összpontosítására, fókuszként működnek azok kivetítése során”.

Szentkuthy esetében az élet és a könyvek szálai gyakran annyira egymásra épülnek, összekuszálódnak és kibogozhatatlan egyveleggé válnak, hogy már aligha lehet kellőképpen különválasztani őket, és bizonyosan meghatározni, hol fejeződik be az egyik, és hol kezdődik a másik. Nem véletlenül állapítja meg Fekete J. József, hogy „élet és mű Szentkuthy esetében egy és ugyanaz”, egy másik helyen azt is hozzáfűzve, hogy „talán neki sikerült egyedül megvalósítani a modernitás nagy álmát, és életté stilizálni a művét, ugyanakkor műalkotássá élni (stilizálni) életét”. Ezt az összefüggést sajátos, túlzó modorában sokszor Szentkuthy is hangsúlyozta: „Minden egyes napot, sőt sokszor órát, drámai, színpadi jelenetként komponálok meg, sőt megsúghatom, konkrét életemet néha naplóm szemszögéből nézem, és megvalósítás előtt már megkomponálom, aszerint, hogyan akarom majd leírni naplómba.” Az idézet függvényében hangsúlyozottabbá válik a fent említett szerzői hitvallás második fele („írni kell”), azt a lehetséges értelmezést sugallva, hogy Szentkuthy számára igazából csak az számított megtörtént eseménynek, amit írásban is „megörökített”.

A lejegyzett szöveg iránti efféle hozzáállásnak köszönhetően Szentkuthy impozáns életművében az elbeszélő és értekező próza mellett a marginális (irodalmi) műfajoknak is nagy figyelmet szentelt. Hatvan év alatt háromszázezer oldal terjedelmű naplót hozott létre, figyelmes műgonddal írta leveleit, dedikációi rendszerint külön mikrotörténetekké lombosodtak, de az utóbbi tíz esztendőben róla megjelent kötetek tükrében úgy tűnik, hogy „az író a szóbeli előadás műfaját is kisajátította művészete számára”. Fekete J. József valamennyire külön kitér, ugyanúgy, mint az író-olvasó széljegyzeteire, olvasás közben tett feljegyzéseire, valamint a fényképhagyatékából származó, nőket ábrázoló képekből készült fotóalbumra is, az emberi és a szerzői én egyszerre szerteágazó és egybetartó sokrétűségének a felmutatásával Szentkuthynak azt a sokszor idézett meglátását nyomatékosítva, miszerint „…távoli dolgok között azonosságot látni, egyetlen egyöntetűnek látszó dologban pedig ezer különféleséget felfedezni, így szokta látni, összeilleszteni és felbontani a világot a tudós és a művész (a kettő egy!) szeme”.

Legújabb Szentkuthy-olvasataiban Fekete J. József felvillantja azokat a sarkalatos pontokat az alkotó életművében és életrajzában, amelyekkel a leendő filológusoknak és Szentkuthy-kutatóknak érdemes lenne foglalkozniuk, ugyanakkor egy részét ennek az eszményi anyagnak már maga is feldolgozza, jelentős alapanyagként használva fel korábbi műveit, amelyekből átemelt részeket, idézeteket és megállapításokat épít be új kötetébe. A negyed évszázada tartó Szentkuthy-tanulmányozás alatt Fekete J. Józsefnek az Elmélet helyett: koreográfia az ötödik kötete Szentkuthy Miklós műveiről és életéről, az Olvasat – Esszék Szentkuthyról, az Olvasat II. – Újabb esszék Szentkuthyról, a Széljegyzetek Szentkuthyhoz és a POST című Szentkuthy-monográfia után. Nem véletlenül jegyezte fel Magánynapló című munkanaplójában a következőt: „Halálom lesz ez az egyetlen téma, ez az egyetlen stílus.” Ehhez azonban fontos hozzátenni, hogy Szentkuthy életének és munkásságának a tanulmányozásával és feldolgozásával egy időben Fekete J. József a saját életét is boncolgatja, és annak megértése keresésére indul. Szentkuthyhoz hasonlóan, aki mások bőrébe bújva tulajdonképpen mindig magáról írt, Fekete J. József is sokszor, Szentkuthyról értekezve, saját szerzői kételyeit és meglátásait teszi szóvá, nemcsak a mester interpretálása kapcsán, hanem attól eltekintve és azon túlmutatva is.

Szerző
Elolvasom
Géber László: A Szigetlakó
(Kortárs. 2019/2.)

GÉBER LÁSZLÓ: A SZIGETLAKÓ

SÁNDOR ZOLTÁN

2019 // 02

„Amit itt elmesélek, nem egyéb, mint a következő két évszázad története. Azt írom le, ami jön, ami már nem jöhet másként: a nihilizmus térhódítását. Ez a történet már most elmesélhető: mert itt maga a szükségszerűség munkál. Ez a jövő szól hozzánk már ezernyi jelben, ez a sors jelzi jövetelét mindenfelé, és már mindenki a jövő e zenéjére hegyezi fülét. Egész európai kultúránk már régen évtizedről évtizedre fokozódó, gyötrelmes feszültséggel tart e katasztrófa felé: nyugtalanul, erőszakosan és rohamosan: akár az áradat, amely a véget akarja, a vég felé tör, amely már nem akar észre térni, mert retteg attól, hogy emlékezzék.”

A fenti gondolat Friedrich Nietzsche A hatalom akarása című kötetében található, amely mű a német filozófus 1883 és 1888 között született fel­jegyzéseit tartalmazza. Okkal kezdem Géber László A Szigetlakó című kötetéről szóló írásomat egy Nietzsche-idézettel, hiszen egyrészt a szerző (egyik) kedvenc filozófusáról van szó, akinek életműve jelentős mértékben kihatott az utókor gondolkodóira, másrészt pedig a taglalt kötet a maga módján alátámasztja azt a bő százharminc évvel ezelőtt megfogalmazódott nietzschei meglátást, amely a nihilizmus térhódítását vetítette előre.

A Szigetlakó 68 úgynevezett palackpostát tartalmaz, amelyeket a szerző 2013. augusztus 20. és 2015. január 20. között közölt az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában. Rövid eszmefuttatásokat tartalmazó szövegekről van szó, amelyekben a szerző önmagáról és a környezetéről vall egy fiktív idegennek, aki egy meg nem határozott szigeten él. Küldeményeit a levélíró stílusosan palackban küldi, nem tudva, hogy azok célba érnek-e. Tartalmuknál fogva a szóban forgó írások leginkább esszének nevezhetők, viszont a szerző mindvégig eleget tesz a levélírás formai követelményeinek. Természetesen, metaforikus beszédről van szó. Géber László levélesszéi a rádió hullámain sok lehetséges címzetthez eljutottak, kérdés azonban, hogy közülük hányan érezték megszólítottnak magukat. A megszólítottság-érzetnek előfeltétele a szigetlakói létforma, a közelfogadott értékrenddel szembeni idegenkedés, ami egyben a levélíró sajátja, nem véletlenül veti fel a szerző, hogy „olyan ez, mintha csak magamnak írnék”, azonnal hozzátéve: „de az embernek saját magával is meg kell barátkoznia”, különösen akkor, ha úgy érzi, hogy már önmagának is idegen – a levélíró pedig néha úgy érzi.

A formai sajátosságokon túl azonban sokkal érdekesebb az, amiről és ahogyan ír a szerző eszményi olvasójához. Géber László ugyanis a megszokottól eltérő szemszögből tekint környezetére, megpróbálva a városlakó által tapasztalt hétköznapokat és a hírszerkesztő által feldolgozott híreket egy tágabb kontextusba helyezni, a történések rejtett előzményeire, következményeire és céljaira is rámutatni. Bevallottan nem akarja megváltani a világot, elégedettséggel tölti el, ha többnyire az antikváriumokban és az ócskapiacon beszerzett könyvei között lehet. Úgy látja, hogy fölösleges szükségleteket erőltetnek az emberekre, „s aztán rákényszerítik őket, hogy éjt nappá téve gürcöljenek” azok kielégítése érdekében, számára a gazdagságot az jelenti, ha minden pillanatban jól érzi magát. Téves elvárásnak tartja, hogy minden fontosnak vélt kérdésben színt kell vallani, ugyanakkor hiányolja a kritikai hangot a közéletből. Úgy találja, hogy a modern államban és közösségben az egyén egyre kevésbé érezheti magát biztonságban, mintha az állam létrejöttének eredeti funkciója, hogy a közösségben az ember könnyebben megvédhesse magát a külső viszontagságoktól, mára a visszájára fordult volna, és már maga az állam jelenti a legfőbb veszélyt az egyén szabadságára nézve. Ehhez kapcsolódóan állapítja meg egy helyen, hogy „törvényekkel és parancsolatokkal nem sokat halad előbbre a világ”.

Itt jut eszembe Kurt Vonnegut A hazátlan ember című esszéjéből a következő részlet: „Nem tudom, miért, de a legharsányabb keresztények sohasem beszélnek a boldogságokról. Viszont gyakran könnyes szemmel követelik, hogy a középületekben függesszék ki a Tízparancsolatot. Ami persze Mózesé, nem Jézusé. Még egyiket sem hallottam, hogy azt követelte volna, hogy a Hegyi beszédet és a boldogságokat függesszék ki bárhová.

A »boldogok az irgalmasok«-at a tárgyalótermekben?

A »boldogok a békességben élők«-et a Pentagonban?

Ugyan már!”

Az amerikai íróra jellemző csipkelődő humor Géber Lászlótól sem idegen, levélesszéit sajátos szellemesség lengi át, bár nála sokkal ritkábban és visszafogottabban jelentkezik. A humor nála elsősorban nem a szórakoztatás eszköze, bár ez a funkciója is kétségtelenül megvan, hanem a véleménynyilvánítás kelléke. Humora kellően adagolt, nem telepszik rá a szövegre, sohasem csap át viccelődésbe, és mindig véresen komoly. A vallási kérdéskörnél maradva, egy helyen a következőt írja: „Isten állítólag saját képmására teremtette az embert. Ez is nagyon régen lehetett. A mostani kisistenek nem akarják, hogy alattvalóik hasonlítsanak rájuk.” Szellemes, de nem nevetünk rajta, korunk és környezetünk diagnózisát fogalmazta meg három mondatban. Van azonban Géber Lászlónak egy másmilyen típusú, önironikus jellegű, Woody Allen-féle akasztófahumora is, amivel leginkább önmagáról vall: „Érdekes álmom volt valamelyik éjjel. Egyébként nagyon sokat és izgalmasakat álmodok, valószínűleg azért, mert ébren nem történik velem semmi.”

A „nem történik velem semmi” kijelentést idézőjelben kell értelmezni. A külvilágban talán a bejáródott ütemben, különleges események hiányában telnek napjai, azonban szellemi téren meglehetősen mozgalmas életet él, ami folyamatos lázadásában nyilvánul meg. A szerző bevallottan lázadó egyéniség, azonban, ahogyan Hász-Fehér Katalin a kötet utószavában írja: „e lázadás […] mindenütt csendes és filozofikus: a megfigyelés és odafigyelés lázadása egy olyan világban, ahol éppen a perspektíva és elmélyült gondolkodás bizonyul hiánynak”. Géber László lázadása nem hatalommegváltoztatási indíttatású, semmi köze azokhoz az – ő szemszögéből nézve – állázadókhoz, akiknek lázadása azt a célt szolgálja, hogy a jelenlegi hatalomgyakorlók helyébe kerüljenek, az ő lázadása sokkal mélyebb jellegű: a teljes fennálló rend ellen irányul, s abban érhető tetten, hogy a lázadó a minimálisra csökkenti a kapcsolatot a fennálló renddel, miközben igyekszik rámutatni e rend visszásságaira.

Átfogó, a társadalom valamennyi szegmensére kiterjedő lázadás az övé: azon töpreng, hogyan lehetne pénz nélkül élni, kétségbe vonja a nemritkán kontraszelekció útján tisztséghez jutott harmadrangú hatalomgyakorlók szakmai felkészültségét, megkérdőjelezi az állami mecenatúra támogatása révén létrejött művészi alkotások esztétikai értékét. Átlátja, hogy a nemzetre, felekezetre, hagyományokra és történelemre vonatkozó lózungok mögött legtöbbször csupán pillanatnyi érdek áll, mind a politikum, mind a hithű polgárok részéről. Nem riad vissza attól, hogy nevén nevezze a dolgokat, még ha egyik-másik közülük az adott pillanatban közösségi szinten eretnekségnek számít is, mint amikor kimondja, hogy amióta bevezették a kettős állampolgárságot, egyre többen hagyják el a vajdasági magyar falvakat, de nem Magyarországra, hanem Németországba mennek.

Lázadása a maga halk, intellektuális módján, a társadalmi szinten eluralkodott kétszínűség, nemegyszer pimaszság ellen irányul. Közben mindvégig tisztában van azzal, hogy a megadott keretek között aligha lehetséges a megkövetelt normától eltérő magatartásforma. Azoknak, akik szembe mennek az uniformizálódott viselkedésmintával – mind szóban, mind cselekedetben –, a kirekesztettséggel kell számolniuk. Ahogyan Max Horkheimer írja: „Nevetség tárgya […] a különc, aki még mindig autonóm módon merészel gondolkodni.” S itt nem a nevetség tárgyán, hanem az autonóm gondolkodáson van a hangsúly, ami előfeltétele annak, hogy valaki tudatosan ítélő és önállóan döntést hozó egyén lehessen! A fennálló rend pedig éppen lényegétől – autonóm voltától – igyekszik megfosztani az embert, a politikai és gazdasági hatalom kezében összpontosuló tömegmédia és kulturális ipar révén – Theodor N. Adorno szavaival élve – „a technikai uralom tömeges becsapássá válik, a tudat megbéklyózásának eszközévé”, aminek következtében az egyedit elnyomó, minden ízében uniformizált közeg jön létre.

Ilyen környezetben maga az önálló gondolkodás is a lázadás egyik formája. Akkor is – sőt még inkább! –, ha ez a gondolkodás kételyekkel teli, mint Géber László esetében, aki számára a legfontosabb kérdés, hogy életével jó választ adott-e. „Valóban átéltem-e azt a kort, amelyben éltem? A reakcióim autentikusak-e, vagy én sem tudok a betanult, rám erőszakolt ideológiáktól megszabadulni?” – töpreng, aggályaiban saját szellemi önállóságát is kétségbe vonva. Kívülállóságát azonban a kötet keletkezéstörténete is erősíti. A Szigetlakó ugyanis magánkiadásban jelent meg, és létrejöttét a szerző külföldre kivándorolt rokonai támogatták. Elgondolkodtató, hogy a szerző miért magánkiadásban adta ki kötetét – nem talált hozzá megfelelő kiadót (ez nagyon rossz fényt vetne a kiadókra), vagy a magánkiadással még inkább erősíteni szerette volna kívülállóságát? Bárhogyan is legyen, a könyvnek külön színezetet ad az a tény, hogy semmilyen intézményhez sem köthető, szabad, mint a tengeren ringatózó palackposta, nem tolul a képedbe a könyvesboltban, hanem neked kell őt megkeresned, vagy csak egyszerűen belebotlanod. Ugyanúgy, ahogyan a szerzője fedezi fel a neki „rendelt” könyveket, amelyekről később sorra kiderül, hogy az író, a téma és a vásárló vonzották egymást, vagy ahogyan az értő olvasó A Szigetlakó forgatása közben rádöbben, hogy egy gondolat kifejezetten hozzá szól: „Valami lényegesről akartam beszélni neked, s ismét arra kellett rájönnöm, hogy semmi sem az.”

Valóban sokan érzik/érezzük azt, hogy semmi sem az. A szerző egy lépéssel még tovább megy, magányosságában úgy érzi, hogy öngyilkos merénylőnek született, ám kénytelen rezignáltan megállapítani, hogy „még eszme sincs, amiért érdemes volna föláldoznom magam”. A nyugati ember kétségtelenül a lelki kiüresedés korát éli. Minden csak szórakozás, reklám, propaganda, másképpen fogalmazva: „hatalom, dollár, pornó”. Ha kellően őszinték vagyunk önmagunkhoz, elismerjük, hogy a múlt század utolsó évtizedében megkezdődött desze­kula­rizációs folyamat ellenére a nyugati ember a lelke mélyén képtelen teljes mértékben azonosulni a vallási tanokkal. A vallási hovatartozás a nagy többség számára csupán hívó szó a saját felekezete iránti lojalitásra, az etnikai összefogásra, törzsi összetartozásra, nemritkán a politikai kötelességtudatra. Egy sajátos paradoxon folytán – ahogyan Don Cupitt cambridge-i filozófiaprofesszor már az ezredforduló előtt megírta – „hagyományos hitükért folytatott küzdelmük nemhogy megállítaná, inkább felgyorsítja a hagyományos vallási értékek szétporladását; a hagyományos identitásokat szétmorzsoló erők sokkal alaposabb munkát végeznek, mint a megőrzésükre irányuló kísérletek”.

„Isten halott. […] És mi öltük meg.” A legnagyobb szerencse, ami érhette a mai vallásféltőket, Isten Nietzsche által meghirdetett halála, ami tulajdonképpen a nyugati ember talajvesztésének mementója. Csak egy Isten nélküli világban lehet visszaélni Istennel, hiszen tudjuk, ha nincs Isten, bármi azzá lehet, de a bármi közül semmi sem lényeges, a nihilizmus teret hódít, s minden érték átértékelődik. Géber László A Szigetlakó című „füveskönyve” ennek a folyamatnak a lenyomata – sajátos kordokumentum. (Magánkiadás, 2018)

Szerző
Elolvasom

A csendes lázadó

Géber László: A Szigetlakó

„Amit itt elmesélek, nem egyéb, mint a következő két évszázad története. Azt írom le, ami jön, ami már nem jöhet másként: a nihilizmus térhódítását. Ez a történet már most elmesélhető: mert itt maga a szükségszerűség munkál. Ez a jövő szól hozzánk már ezernyi jelben, ez a sors jelzi jövetelét mindenfelé, és már mindenki a jövő e zenéjére hegyezi fülét. Egész európai kultúránk már régen évtizedről évtizedre fokozódó, gyötrelmes feszültséggel tart e katasztrófa felé: nyugtalanul, erőszakosan és rohamosan: akár az áradat, amely a véget akarja, a vég felé tör, amely már nem akar észre térni, mert retteg attól, hogy emlékezzék.”

A fenti gondolat Friedrich Nietzsche A hatalom akarása című kötetében található, amely mű a német filozófus 1883 és 1888 között született feljegyzéseit tartalmazza. Okkal kezdem Géber László A Szigetlakó című kötetéről szóló írásomat egy Nietzsche-idézettel, hiszen egyrészt a szerző (egyik) kedvenc filozófusáról van szó, akinek életműve jelentős mértékben kihatott az utókor gondolkodóira, másrészt pedig a taglalt kötet a maga módján alátámasztja azt a bő százharminc évvel ezelőtt megfogalmazódott nietzschei meglátást, amely a nihilizmus térhódítását vetítette előre.

A Szigetlakó 68 úgynevezett palackpostát tartalmaz, amelyeket a szerző 2013. augusztus 20-a és 2015. január 20-a között közölt az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában. Rövid eszmefuttatásokat tartalmazó szövegekről van szó, amelyekben a szerző önmagáról és a környezetéről vall egy fiktív idegennek, aki egy meg nem határozott szigeten él. Küldeményeit a levélíró stílusosan palackban küldi, nem tudva, hogy azok célba érnek-e. Tartalmuknál fogva a szóban forgó írások leginkább esszének nevezhetők, viszont a szerző mindvégig eleget tesz a levélírás formai követelményeinek. Természetesen, metaforikus beszédről van szó. Géber László levélesszéi a rádió hullámain sok lehetséges címzetthez eljutottak, kérdés azonban, hogy közülük hányan érezték megszólítottnak magukat. A megszólítottság-érzetnek előfeltétele a szigetlakói létforma, a közelfogadott értékrenddel szembeni idegenkedés, ami egyben a levélíró sajátja. Nem véletlenül veti fel a szerző, hogy „olyan ez, mintha csak magamnak írnék”, azonnal hozzátéve, „de az embernek saját magával is meg kell barátkoznia”, különösen akkor, ha úgy érzi, hogy már önmagának is idegen, a levélíró pedig néha úgy érzi.

A formai sajátosságokon túl azonban sokkal érdekesebb az, amiről és ahogyan ír a szerző eszményi olvasójához. Géber László ugyanis a megszokottól eltérő szemszögből tekint környezetére, megpróbálva a városlakó által tapasztalt hétköznapokat és a hírszerkesztő által feldolgozott híreket egy tágabb kontextusba helyezni, a történéseknek a rejtett előzményeire, következményeire és céljaira is rámutatni. Bevallottan nem akarja megváltani a világot, elégedettséggel tölti el, ha többnyire az antikváriumokban és az ócskapiacon beszerzett könyvei között lehet. Úgy látja, hogy fölösleges szükségleteket erőltetnek az emberekre, „s aztán rákényszerítik őket, hogy éjt nappá téve gürcöljenek” azok kielégítése érdekében, számára a gazdagságot az jelenti, ha minden pillanatban jól érzi magát. Téves elvárásnak tartja, hogy minden fontosnak vélt kérdésben színt kell vallani, ugyanakkor hiányolja a kritikai hangot a közéletből. Úgy találja, hogy a modern államban és közösségben az egyén egyre kevésbé érezheti magát biztonságban, mintha az állam létrejöttének eredeti funkciója, hogy a közösségben az ember könnyebben megvédhesse magát a külső viszontagságoktól, mára a visszájára fordult volna, és már maga az állam jelenti a legfőbb veszélyt az egyén szabadságára nézve. Ehhez kapcsolódóan állapítja meg egy helyen, hogy „törvényekkel és parancsolatokkal nem sokat halad előbbre a világ”.

A szerző bevallottan lázadó egyéniség, azonban ahogyan Hász-Fehér Katalin a kötet utószójában írja: „e lázadás (…) mindenütt csendes és filozofikus: a megfigyelés és odafigyelés lázadása egy olyan világban, ahol éppen a perspektíva és elmélyült gondolkodás bizonyul hiánynak”. Géber László lázadása nem hatalommegváltoztatási indíttatású, semmi köze azokhoz az – ő szemszögéből nézve – állázadókhoz, akiknek a lázadása azt a célt szolgálja, hogy a jelenlegi hatalomgyakorlók helyébe kerüljenek, az ő lázadása sokkal mélyebb jellegű: a teljes fennálló rend ellen irányul, s abban érhető tetten, hogy a lázadó a minimálisra csökkenti a kapcsolatot a fennálló renddel, miközben igyekszik rámutatni e rend visszásságaira.

Átfogó, a társadalom valamennyi szegmensére kiterjedő lázadás az övé: azon töpreng, hogyan lehetne pénz nélkül élni, kétségbe vonja a nem ritkán kontraszelekció útján tisztséghez jutott hatalomgyakorlók szakmai felkészültségét, megkérdőjelezi az állami mecenatúra támogatása révén létrejött művészi alkotások esztétikai értékét. Átlátja, hogy a nemzetre, felekezetre, hagyományokra és történelemre vonatkozó lózungok mögött legtöbbször csupán pillanatnyi érdek áll, mind a politikum, mind a hithű polgárok részéről. Nem riad vissza attól, hogy nevén nevezze a dolgokat, még ha egyik-másik közülük adott pillanatban közösségi szinten eretnekségnek is számít.

Lázadása a maga halk, intellektuális módján, a társadalmi szinten eluralkodott kétszínűség, nem ritkán pimaszság ellen irányul. Közben mindvégig tisztában van azzal, hogy a megadott keretek között aligha lehetséges a megkövetelt normától eltérő magatartásforma. Azoknak, akik szembe mennek az uniformizálódott viselkedésmintával – mind szóban, mind cselekedetben – a kirekesztettséggel kell számolniuk. Ahogyan Max Horkheimer írja: „Nevetség tárgya (…) a különc, aki még mindig autonóm módon merészel gondolkodni.” S itt nem a nevetség tárgyán, hanem az autonóm gondolkodáson van a hangsúly, ami előfeltétele annak, hogy valaki tudatosan ítélő és önállóan döntést hozó egyén lehessen! A fennálló rend pedig éppen lényegétől – autonóm voltától – igyekszik megfosztani az embert, a politikai és gazdasági hatalom kezében összpontosuló tömegmédia és kulturális ipar révén – Theodor N. Adorno szavaival élve – „a technikai uralom tömeges becsapássá válik, a tudat megbéklyózásának eszközévé”, aminek következtében az egyedit elnyomó, minden ízében uniformizált közeg jön létre.

Ilyen környezetben maga az önálló gondolkodás is a lázadás egyik formája. Akkor is – sőt még inkább! –, ha ez a gondolkodás kételyekkel teli, mint Géber László esetében, aki számára a legfontosabb kérdés, hogy életével jó választ adott-e. „Valóban átéltem-e azt a kort, amelyben éltem? A reakcióim autentikusak-e, vagy én sem tudok a betanult, rám erőszakolt ideológiáktól megszabadulni?” – töpreng, aggályaiban saját szellemi önállóságát is kétségbe vonva. Kívülállósságát azonban a kötet keletkezéstörténete is erősíti. A Szigetlakó ugyanis magánkiadásban jelent meg, és létrejöttét a szerző külföldre kivándorolt rokonai támogatták. Elgondolkodtató, hogy a szerző miért magánkiadásban adta ki kötetét – nem talált hozzá megfelelő kiadót, vagy a magánkiadással még inkább erősíteni szerette volna kívülállósságát. Bárhogyan is legyen, a könyvnek külön színezetet ad az a tény, hogy semmilyen intézményhez sem köthető, szabad, mint a tengeren ringatózó palackposta, nem tolul a képedbe a könyvesboltban, hanem neked kell őt megkeresned, vagy csak egyszerűen belebotlanod. Ugyanúgy, ahogyan a szerzője fedezi fel a neki „rendelt” könyveket, amelyekről később sorra kiderül, hogy az író, a téma és a vásárló vonzották egymást, vagy ahogyan az értő olvasó A Szigetlakó forgatása közben rádöbben, hogy egy gondolat kifejezetten hozzá szól: „Valami lényegesről akartam beszélni neked, s ismét arra kellett rájönnöm, hogy semmi sem az.”

Valóban sokan érzik/érezzük azt, hogy semmi sem az. A szerző egy lépéssel még tovább megy, magányosságában úgy érzi, hogy öngyilkos merénylőnek született, ám kénytelen rezignáltan megállapítani, hogy „még eszme sincs, amiért érdemes volna föláldoznom magam”. A nyugati ember kétségtelenül a lelki kiüresedés korát éli. Minden csak szórakozás, reklám, propaganda. Ha kellően őszinték vagyunk önmagunkhoz, akkor elismerjük, hogy a múlt század utolsó évtizedében megkezdődött deszekularizációs folyamat ellenére a nyugati ember a lelke mélyén képtelen teljes mértékben azonosulni a vallási tanokkal. A vallási hovatartozás a nagy többség számára csupán hívó szó a saját felekezete iránti lojalitásra, az etnikai összefogásra, törzsi összetartozásra, nem ritkán a politikai kötelességtudatra. Egy sajátos paradoxon folytán – ahogyan Don Cupitt Cambridge-i filozófiaprofesszor már az ezredforduló előtt megírta – „hagyományos hitükért folytatott küzdelmük nemhogy megállítaná, inkább felgyorsítja a hagyományos vallási értékek szétporladását; a hagyományos identitásokat szétmorzsoló erők sokkal alaposabb munkát végeznek, mint a megőrzésükre irányuló kísérletek”.

„Isten halott. (…) És mi öltük meg.” Isten Nietzsche által meghirdetett halála tulajdonképpen a nyugati ember talajvesztésének a mementója. Csak egy Isten nélküli világban lehet visszaélni Istennel, hiszen tudjuk, ha nincs Isten, bármi azzá lehet, a bármi közül azonban semmi sem lényeges, a nihilizmus teret hódít, s minden érték átértékelődik. Géber László A Szigetlakó című „füveskönyve” ennek a folyamatnak a lenyomata – sajátos kordokumentum.

Köszöntjük a 60 éves Géber Lászlót!

Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Az örömszövegtől a paraboláig. In. Magyar Szó. 2003. december 20.
Az önteremtés poétikája. In. Magyar Szó. 2005. december 17.
Szerző
Az egyén útjai. In. Képes Ifjúság. 2006. január 18.
Szerző
„Kihajolt egy férfi, és mondani kezdte, hogy Emese”. In. Képes Ifjúság. 2006. július 19.
Szerző
Az én bűvkörében. In. Magyar Szó. 2006. szeptember 23.
Szellemi emigráció. In. 7 Nap. 2006. május 17.
Szerző
Képzeletbeli valóság, avagy a cybermese. In. Magyar Szó. 2007. október 6.
Szerző
A teljesség pótlása. In. 7 Nap. 2008. március 26.
Szerző
Elolvasom
Sándor Zoltán: Emese
Szerző

CSÍK MÓNIKA

Sándor Zoltán: Emese

MAGYAR SZÓ, KILÁTÓ KÖNYVEK 2., 2006

 

Az Emese szexregény? Olvasható akár annak is. Posztmodern mese? Miért ne. Fordulatokban és akadályokban bővelkedő kalandregény? Teológiai, vallási vagy filozófiai posztulátumokat taglaló spirituális mű? A főhős külső és belső útkeresésének aktusába ágyazódó, precízen kidolgozott lélekábrázolás? Társadalomkritika? Romantikus szerelmi történet? Is-is. Ha akarom, bármelyik.

E regény hagyományos műfajelméleti besorolása gyakorlatilag lehetetlen, hisz a szerző a jellem- és cselekményregény jellegzetességeit ötvözve az elmélyült lélekábrázolás mellett az izgalmas meseszövésre is hangsúlyt helyez, és miközben lírai betéteket, naplórészleteket, elektronikus üzeneteket, blogokat sző a szövegtestbe, esszéisztikus törekvéseinek megvalósításához is teret teremt. „Az a szándékom, hogy regényt írjak. Tökéletes regényt, lélegzetelállító narrációval, a legkülönfélébb tézisek és elméleti betétek nüanszos elemzésével, érdekes szereplőkkel, akik az élet forgatagában, a véletlenek furcsa egymásutánjában különleges szituációkba keverednek. (…) Ez egy love story, csakhogy erre az alapszituációra, kihasználva az irodalmi eszköztár és e fajtalan műfaj számos lehetőségét, rárakosgatok minden mást, ami görbe tükörként híven ábrázolja egy csüggeteg kor téves eszméit és egy lepratelep tévhiteit” – nyújtja be a receptet a szerző, így a lehetséges olvasatok sokféleségének köszönhetően az írói boszorkánykonyhában formálódó, képlékeny regény már önmaga gerjeszti az értelmezéseket.

Bár a fiatal szerző legújabb prózakötetének megírásakor olyan alkotók csapásán indult el, mint Kafka, Beckett, Borges, Hamvas vagy Kirkegaard, önmagán átszűrve, ízlelgetve azok szellemi esszenciáját, és gyakorlott kézzel zsonglőrködik olyan ősi toposzokkal, motívumokkal, mint az utazás, bolyongás, maga az álom vagy a tér és idő relativitása, mindvégig ügyel arra, hogy ezekkel ne csak megjelöljön, hanem sajátos módon közöljön, közvetítsen, csiszolva, finomítva egyéni hangját. Világlátását a bonyolult szerkezet és időtechnika, a különleges atmoszféra, valamint a mesés jellegű képsorok és a közvetlen valóság tudatos vegyítése hivatott tükrözni. „Az életet álommá kell átalakítani, s az álomból valóságot formálni” – e kettős transzformációból eredő bonyolultság nemcsak a szerkezeti megkomponáltságban köszön vissza, feltételezi a térbeli és időbeli síkok struktúrájának megteremtését is. Az író valóság és fikció mezsgyéjén alakítja ki regényének terét, amely az álombéli és teremtett valóságok határainak egybemosásával jöhetett létre. Ez a képlékeny metatér világunk labirintus voltát tükrözi ugyan, mégis ellenpólusa a „cellaszerű élet”-nek: esetlegességével, átjárhatóságával a szabadság lehetőségét kínálja.

„Különös érzésem van, hogy álmokban élek, de a hétköznapi álmodozóval ellentétben én tudom, az álmoknak nem az a szerepük, hogy megvalósuljanak, hanem csupán az, hogy menedéket nyújtsanak” – mondja, miközben kirkegaard-i kiábrándultsággal elemzi az őt körülvető világot, melyben a téridegenség létélménnyé csontosul, s az élhetetlennek érzett valóságból a múltba, az álmokba vagy egy fiktív közegbe (a regénybe) való menekvésre késztet. Ebben a miliőben rakódik össze a történet, fittyet hányva a hagyományos cselekmény logikai és időrendi összefüggéseire.

Központi figurája az Őrült, aki női bugyikra írja a regényét. Mítoszokból, eposzokból, legendákból, lovagregényekből, népmesékből, bibliai, keleti, görög parabolákból és filozófiai eszmefuttatásokból állítja elő az alapanyagot a szerző, s ebből a matériából gyúrja össze sóvárgó, zaklatott, félelmekkel teli, önmagával is meghasonlott hősét, aki folyton keres, bolyong. A mai kor emberének archetípusát.

Az állandó nyugtalanság és keresés mélyáramlata ugyan már jóval az ipari civilizáció megjelenése előtt megszületett, de a nyugati kultúrában eddig még soha nem látott, akut formában csak most jelenik meg, kollektív diszfunkciót eredményezve. Tehát a modern ember alapvető problémájának, a keresés kényszerűségének miértjeit kutatja az író, s a főhős bőrébe bújva járja végig azokat a létsíkokat, ahol ezen okok gyökereit sejti. Fizikai síkon az egyén szabadságkeresése zajlik, amire a transzcendentális régiókban való kiteljesedés és a teremtés vágya indítja. A szabadság az őrültség fogalmával egyenlítődik ki, az őrültség pedig az írással, hisz „írónak lenni valójában az őrültség társadalmilag elfogadott formája”. A szerző különleges, öntükröző-sokszorosító technikával készíti főhősének alteregóit, s helyezi őket a szöveg különböző bugyraiba, hogy az olvasó a regénybéli jelenben, álomban, fikcióban, naplóba merevített múltban vagy a készülő mesterséges közegben, a regénybéli regényben bukkanjon rájuk, teljesen összezavarodva, hogy melyikükkel is van dolga éppen. Ez a talányos bújócska a szabadságkeresés egyik alternatívája, miként az időben való bolyongás is hasonló célt szolgál. A főhősnek is szembesülnie kell korunk emberének alapproblémájával, meg kell értenie, hogy amíg a múlttal való azonosulás vagy a jövőbe irányuló, folyamatos, kényszerű projekció formájában manifesztálódik számára az idő, addig lehetetlen önmagára, tágabb értelemben a szabadságra találnia.

A másik központi szereplő Emese, a főhős ideálja, „a” nő. Emese többarcú figura, értelmezhetőségének sokszerűsége különféle olvasói igénynek kedvez, attól függően, hogy a prózaszinteken futó történeti szálak melyikét ragadjuk meg éppen. Emese alakváltásait követhetjük nyomon fejezetről fejezetre haladva, a hús-vér nő futurisztikus/álombéli mese hősnőjévé, az eredendő női princípium megtestesítőjévé, megfoghatatlan ideává válását. A vele való kiteljesedés, a vele való egyesülés vágya a duálteóriában, a kiegészülés utáni sóvárgásban gyökerezik. Az őstörténet rejtélyes hagyományaiban és az ősvallások titkos rítusaiban felmerülő androgün lény teljességének, egységének, tökéletességének elérése a végső cél, melynek nosztalgiája lázként éget. Ez az egyesülés valósul meg anyagi szinten a szexuális együttlétek során, ugyanakkor az éteri síkon való kiteljesedés a személyiséggé válással azonos, a szó vallásos értelmében is.

Nemcsak egymást hajszoló szerelmesek történetéről van szó tehát, hanem sokkal összetettebb és mélyebb szimbolikáról, amely a férfiúi és a női lélek leheletfinom ábrázolását, a nőiségért való trubadúros rajongást, a teremtés misztériumát, a lét folytonosságát és folytathatóságát, végső soron isten és ember kapcsolatának módozatait vizsgálja, tükrözi, hisz az Emese valójában tükör, melyben önmagával fog szembesülni az olvasó.

 

Interjúk
Elolvasom
A pszichonovellától a faluregényig. A Herceg-díjas Sándor Zoltán készülő regényében arra a kérdésre keresi a választ, hogy mennyire vagyunk saját sorsunk kovácsai, illetve mennyire vagyunk kiszolgáltatva a társadalmi és politikai tényezőknek

A pszichonovellától a faluregényig

A Herceg-díjas Sándor Zoltán készülő regényében arra a kérdésre keresi a választ, hogy mennyire vagyunk saját sorsunk kovácsai, illetve mennyire vagyunk kiszolgáltatva a társadalmi és politikai tényezőknek

 

Kedden vette át Zomborban Sándor Zoltán író-szerkesztő, a Magyar Szó belpolitikai szerkesztője a Berta Ferenc Zsebszínház által adományozott Herceg János Irodalmi Díjat. A tíz év kihagyás után tavaly új koncepcióval újraindított elismerés odaítélése kapcsán kérdeztük az új regényén dolgozó szerzőt.

A zsűri eddigi munkásságát értékelve kihangsúlyozta, hogy Sándor Zoltán irodalmi munkássága a pszichonovelláktól, meditatív prózától, tudatregénytől indult, ezeket az írásait az álomszerűség, a fantasztikum, a metafizika, a misztikum határozta meg. Novelláiban, regényében önmagát, a szétszóródó világba vetett egyént kívánta folytonos kételkedésének csillapítására felfedezni. A bírálóbizottság ezen meglátása nyomán kérdezem, írói érdeklődésednek ezt a szakaszát lezártnak tekinted?

– Tény, hogy kezdeti prózámat a fantasztikum és a misztikum hatotta át, de írói érdeklődésem mindig többrétű volt. Három csoportba szoktam sorolni prózáimat. Az elsőbe tartoznak a fent meghatározott művek, amelyek a világba vetett, a kozmikus magánnyal szembesülő egyén kérdéseit vetik fel. A második csoportba sorolom a társadalmi miliőből táplálkozó realisztikus novellákat, amelyek a kilencvenes évekkel, mindennapjainkkal foglalkoznak. A harmadik csoportba tartozik a zsűri által is említett, bánáti tájihletésű prózám, amely az irodalmi mítoszteremtés mellett a regionalitás hangsúlyozását és múltunk feltárását is sajátjának érzi, amivel rokon a hercegi hagyományokkal. Természetesen, sok az átjárás a különböző csoportok között, különösen a legutóbbi tudja magába szippantani az első kettőre jellemző vonásokat is: a metafizikát, a fantasztikumot, akárcsak a politikai és társadalmi vonatkozásokat, egy mágikus realista köntösbe transzponálva a feldolgozott történeteket.

Úgy érzem magamat teljesnek, ha írásaimban kifejezésre tudom juttatni egyéniségem számtalan apró összetevőjének egy-egy részecskéjét, és ide nagyon sok minden beletartozik: bánáti magyar származásomtól és újságírói tevékenységemtől kezdve a szépirodalom, a (művész)filmek, a rock és a jazz iránti kifejezett érdeklődésemen és focirajongásomon keresztül addig a puszta tényig, hogy 1992–93 folyamán szolgáltam a hadseregben.

A boszorkány botja című, eddig sorozatokban közölt opusod, a születő regény egy sor hozzá kapcsolódó elbeszéléssel az előzőkhöz képest jelentősen eltérő hangütésben mutatja fel az epikust. Egyfajta tájirodalomként olvasható, fordulatos elbeszélés, ami ugyan vissza-vissza evez az ezoterikus jelenségekhez és fantasztikus eseményekhez, ám alapvetően realisztikus. Ez által a kettősség által teremted meg Muzsla regénymítoszát. A település nevét ugyan a regényben egyszer se írod le, de aligha hiszem, hogy majdani olvasóid a faluban nem ismernek majd rá elődeikre, a falu jelentős alakjaira, netán saját magukra. Az ilyesminek nem szokott jó vége lenni…

– A boszorkány botja, akárcsak a készülő regényhez szervesen kapcsolódó önálló novellák sorozata valóban muzslai ihletésűek, azonban prózák lévén lényegében fikciók. Kitalált egyéni és családi történetek, amelyeket a megfelelő társadalmi keretbe helyezvén, azt boncolgatom, hogyan csapódtak le a történelmi és politikai változások egy adott közösségre és az egyéni sorsokra. Arra a kérdésre keresem a választ, hogy mennyire vagyunk saját sorsunk kovácsai, illetve mennyire vagyunk kiszolgáltatva a társadalmi és politikai tényezőknek. Ehhez természetesen több mérvadó művet olvastam szülőfalum múltjáról, de egyaránt fontosak azok a történetek és anekdoták a régiekről, amelyeket a családban, baráti körben vagy nyári idénymunkák során idős falubeliektől a réten hallottam. További jelentős elemei ezeknek a prózáknak a sajátos hitvilág és a babona, ami lehetőséget teremt az ezoterikus, mágikus realista mozzanatoknak, nem kevésbé a sajátos, olykor fanyar, máskor fekete humor, és egy pozitív értelemben vett dac, amely sokszor képes túlsegíteni az egyént a nehézségeken.

Az elmondottakon kívül még egy fontos mozzanat lelhető fel ezekben a művekben, amely szülőfalumhoz köthető: a helyi szóhasználat. Szülőfalummal intenzívebben akkor kezdtem el foglalkozni, amikor Szabadkára kerültem. Nyilván a megszokott közegtől való eltávolodás miatt belső késztetést éreztem erre, ugyanakkor sokkal könnyebben tudtam fizikailag távolról, az otthoni impulzusok elmaradása nélkül belevetni magam ebbe a tevékenységbe. És itt, Szabadkán figyeltem fel arra, hogy a körülöttem lévő helybeliek és a Vajdaság más településeiről származó személyek nem használnak, sőt nem ismernek bizonyos szavakat és szófordulatokat, amelyeket mi Muzslán naponta használunk. Azóta tudatosan jegyzem fel és építem be prózasorozatba ezeket a kifejezéseket.

A boszorkány botja nem történelmi olvasókönyv és nem is szociográfia, hanem regény, s ilyenként kell kezelni. Ez azt jelenti, hogy írás közben elsősorban a cselekménybonyolítás érdekel, nem ragaszkodom mindenáron a tényekhez, sokkal lényegesebbnek tartom az emberi tulajdonságok és kapcsolatok, a közösségi viszonyok érzékeltetését a rideg történelmi adatok taglalásánál. Amit azonban fontosnak tartok megemlíteni, fiktív volta ellenére a regényben sokkal plasztikusabban, emberközeli módon lehet ábrázolni egy adott kort, mint ahogyan azt a részletes történelmi adatok sokaságában lehetséges lenne.

A regény állandó kapcsolatban áll a jelennel. Írhatok én a száz évvel ezelőtti eseményekről, de a műn érződni fognak a jelen jellegzetességei, visszaköszönnek a mostani közösségi, politikai és társadalmi problémák és kérdések. Ilyen téren már nemigen nevezném kimondottan muzslai vagy bánáti ihletésűnek a készülő regényt, bizonyos momentumaiban inkább a teljes vajdasági magyar létet igyekszik tükrözni.

A regény további fontos sajátossága, hogy összetett személyiségeket, komplex szereplőket igyekszik felsorakoztatni, akiknek nem lehet minden cselekedetüket egyértelműen pozitívként vagy negatívként meghatározni. Minden alkotónak nyilván van személyes álláspontja a társadalmi kérdésekről, a múlt megítéléséről, de amikor közösségi kérdésekkel foglalkozó művet akar létrehozni, akkor annak hitelessége érdekében köteles valamilyen formában a többi nézetet és elképzelést is érzékeltetni és felvázolni. Legkönnyebb elítélni vagy támogatni valamit, de az aligha irodalom, legfeljebb pamflet.

Akkor mégsem áll fönn annak esélye, hogy magadra haragítod a szülőfalud?

– A regény és a vele egységet képező novellák a legnemesebb szándékkal, végtelen empátiából születnek, és én hiszem azt, hogy a csendes többség ezt mindig méltányolni tudja, nem egy adott hősnek a szöveg kontextusából kiragadott kijelentését, hanem a teljes műt értékeli. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy mindig mindent félre lehet értelmezni, összeesküvés-elméletekben sosincs hiány, és egy kis erőfeszítéssel bármibe bele lehet magyarázni azt is, ami a szerzői szándék szerint nem tartozik bele. Úgy vélem, hogy a szépírónak – az újságíróval ellentétben – a mű érdekében nem szabad foglalkoznia leendő olvasójával. Az újságírónak igenis figyelembe kell vennie célközönségét, és másképpen kell például kommentárt írnia vagy tudósítania ugyanarról a vajdasági magyar eseményről egy itteni lapnak vagy egy magyarországinak, de a szépírónak nem kell ilyesmivel bíbelődnie.

 

A bírálóbizottság a díj odaítélésekor tekintetbe vette újságírói, folyóirat-szerkesztői és művelődésszervező munkádat is. Az elsőről most nem ejtenék szót, hiszen a múlt év végén elnyert újságírói díjad kapcsán már beszéltél erről. Viszont itt az apropó, hogy szóljunk a Sikoly folyóiratról.

– Az anyagi és terjesztési gondokat félretéve, úgy gondolom, hogy a hétéves Sikoly folyóirat az elmúlt időszakban bizonyította létjogosultságát úgy Vajdaságban, úgy a Kárpát-medencében. Természetesen, tisztában vagyok/vagyunk helyünkkel a magyar folyóirat-irodalom panteonjában, és jelenlegi kapacitásunk határaival, amit minden újabb szám elkészítésekor törekszünk feszegetni. A folyóirat koncepciójával kapcsolatban úgy gondolom, hogy egyszerre kell lennünk regionálisnak, nemzetinek és globálisnak. Nem szabad megengedni, hogy a velünk történtek, elsősorban minket érintő dolgok mellett szó nélkül elmenjünk. Ez a regionalitás egyrészt mikroközösségünkre, Muzslára és környékére, másrészt pedig a Délvidékre vonatkozik. Továbbá nem téveszthetjük szem elől, hogy egy több országba szakadt nemzet része vagyunk, és nem lebecsülendő, hogy az egymás közötti kapcsolatunk milyen módon járul hozzá a nemzet fennmaradásához. Hiába beszélünk egyetemes magyar irodalomról, ha nem ismerjük, nem olvassuk, nem értjük egymást. A Sikoly szerény lehetőségei mellett igyekszik valamennyi számában teret biztosítani más régiókból származó magyar alkotóknak. Ugyanakkor azt sem mellőzhetjük, hogy nem az anyaországban élünk, hanem Szerbiában, és az irodalomnak többek között egyféle kapocs szerepét is be kell töltenie a két nemzet között, ezt a célt szolgálják a folyóirat hasábjain megjelenő fordítások szerb nyelvről. Végezetül a XXI. század globalizált világában nem élhetünk elszigetelten egymástól, úgy, hogy nem veszünk tudomást a nagyvilág működését meghatározó eseményekről, ezért lehetőségeinkhez mérten igyekszünk szólni más nyelven született, de magyar fordításban megjelent könyvekről, és természetesen fordítani is más nyelveken alkotó szerzők munkáiból.

Nyitottságunk továbbá a fiatal alkotók felkarolását és az ezzel járó felelősség felvállalását is jelenti, és a periferiális irodalmi műfajok (horror, sci-fi) ápolására is vonatkozik. Szépirodalmi alkotások közlése mellett igyekszünk minél több magyar nyelven megjelenő kötetről is szólni, irodalom mellett pedig a film- és zenekultúrának is teret szoktunk adni, akárcsak a színháznak, olykor képregényeket is közlünk, és legtöbb számunkat egy képzőművész vagy egy fotográfus alkotásaival illusztráljuk.

Nagy figyelmet szentelünk a műhelymunkának is, amelynek nem szükségszerű fizikailag egy helyen tartózkodó emberek műhelyének lenni. A műhelyt nem az együttlét, hanem az együttalkotás teremti meg. Amikor több szerző egymástól függetlenül alkotja meg teljes szerzői művét, amely a többi szerzői művel egyesülve már egy nagyobb műalkotás mozaikdarabját képezi, és ez az összetett mű, az alkotórészecskéken túlmutatva, képes új távlatokat felmutatni. Így készült többek között a legutóbbi számunkban megjelent Harmath Antal titokzatos eltűnése című összeállítás. A kisregény terjedelmű mű huszonegy szerző fejezetéből tevődik össze, akik különböző személyek szerepébe bújva, egymástól függetlenül írták meg emlékeiket és ismereteiket Harmath Antalról. Mindehhez egy vázlatos főszerkesztői utasítással rendelkeztek az eltűnt hős előéletéről. Annak ellenére, hogy a folyóirat-szám nem rég jelent meg, számos pozitív visszajelzés érkezett Harmath Antira vonatkozólag.

Végül honi literatúránk magyarországi recepciójáról kérdezlek. Az utóbbi időben gyakran megfordultál különböző alkotóműhelyekben, irodalmi berkekben, alkotótáborokban, bemutatókon, ahol személyes kapcsolatot is teremtettél nem csak magyarországi, hanem más országokban élő magyar szerzőkkel. Mik a tapasztalataid irodalmunk külső megítélését illetően?

– Néhány évvel ezelőtt Budapesten egy Londonban élő és dolgozó magyarországi huszonéves fiú megkérdezte tőlem, honnan tudok magyarul. Hallottam már előtte hasonló esetekről, mégis meglepetésként ért a kérdés, és nem tudtam rá kellőképpen válaszolni. Mert mit mondhatna az ember egy olyan világlátott magyarországi fiatalembernek, aki úgy fejezte be tanulmányait, hogy közben nem szerzett tudomást arról, hogy országának határain túl is élnek nemzettársai. Ez nem csak az ő hibája, hanem az oktatási rendszeré, a társadalomé, a mindenkori politikumé, s amit fontos kiemelni: esetében még az átkosra sem lehet hivatkozni. Ő az érem egyik oldala. Vele ellentétben, azokon a magyarországi és erdélyi tanácskozásokon és bemutatókon, amelyeken részt vettem, a jelenlévők zöme ismerte az itteni írókat, folyóiratokat, történéseket. Ehhez azonban azonnal hozzá kell fűzni, hogy ebben az esetben szakmabeliekről van szó. Ez az érem másik oldala.

Nagyon nehéz egyértelműen meghatározni tehát, hogy az anyaországban mennyire ismernek bennünket, és mennyire foglalkoznak velünk. Ezzel kapcsolatban azonban bennem egy másik kérdés vetődik fel: mennyire ismerjük mi önmagunkat, és mennyire ismerünk másokat? Egy átlagos vajdasági magyar huszonéves olvassa Herceget, Sziverit vagy Giont? Egy érettségiző diák mit tud a Kossuth-díjas Tolnairól vagy Végelről? Azt a kérdést már fel sem merem tenni, hogy mennyit hallott Sütő Andrásról, Kányádi Sándorról, Grendel Lajosról vagy Balla D. Károlyról. Megítélésem szerint a magyar irodalom egyetemes, de intézményei továbbra is különböző régiókhoz és országokhoz kötöttek, ezért az országhatárok viszonylatában mindenképpen szükség van a hidakra, hiszen nemzeti önazonosságunkat segíti, ha ismerjük egymást. Hidakra azonban nem csak az országhatárok között van szükség, hanem kis közösségünkön belül is, hogy elvezessenek bennünket önmagunkhoz.