Skip to main content

Siflis Gordán Klára

gyártásvezető
riporter
szerkesztő
tanár

A fotó forrása: https://hetnap.rs/cikk/Kozmedia-javallat-februar-9-etol-15-eig-18469.html

Az általános iskolát Adán, az egészségügyi középiskolát (1984) Újvidéken végzi. 2007-ben a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció–magyar szakán diplomázik. 1985-től 1990-ig az adai egészségház laboránsa. 2007-től a Budapesti Médiaintézet munkatársa. 2010-től az MTVA Hírcentrum szerkesztője.  1994 és 2000 között a szabadkai Délvidéki Videokrónika Filmgyártó Társaság gyártásvezetője. Újságíró-szerkesztőként tudósítja a Magyar Televízió határon túli műsorait, illetve a Duna Televíziót (Régiók, Tálentum). 1999-ben a TV2 jugoszláviai tudósítója. 1998-tól 2002-ig a Tóthfalusi Videotábor szervezője, előadója. 2010-től a SZTE Kommunikáció Szak, a Scola Európa Szakközépiskola és az Alternatív Film Tanszak óraadó tanára.

Kiadványok
Szakirodalom az alkotóról
Ex libris. Kosztolányi kultusza Vajdaságban
Szerző
Elolvasom
Ketten egy könyvről. „Ott még nem tart...”

Ketten egy könyvről

„Ott még nem tart…”

Elolvastam Siflis Gordán Klára könyvét Kosztolányi Dezső vajdasági kultuszáról. A dolgozat nem győzött meg arról, hogy a tárgya létezik. Vagyis, hogy van kultusza a szabadkai születésű, sokak által a költészet és a nyelv etalonjaként tisztelt írónak. Ehhez hozzá kell tennem, hogy Gordán Klára nem azzal a szándékkal írta könyvét, hogy minden áron bizonyítsa Kosztolányi kultuszának létezését, a műve iránti rajongásból fakadó hagyománykövetés kimagasló jelenvalóságát.

Csak egyszerűen az irodalmi kultuszkutatás nyomdokán indult a Kosztolányi-tisztelet feltérképezésére, felhasználta a főként Lakner Lajos által írott és közvetített szakirodalmat és felkutatta a helyben található vonatkozó irodalmat. Eredményeit összegezve csupán arról írhatott, amit talált. Az pedig számomra nem tölti ki a kultusz fogalmát. Gordán Klára könyve inkább afelé terelgeti gondolataim, hogy – bármennyire szeretném kiiktatni gondolkodásomból ezt a meghatározást –, elegendő lenne itt kánonról, nem pedig kultuszról beszélni. A kánon ugyanis nem kultusz, és a kultusz se kánonképző jelenség. Viszont mindaz, amit a szerző leírt Kosztolányi kultuszáról a Vajdaságban, az írói életmű kanonizálásáról, dekanonizálásáról és újrakanonizálásáról is szól. Látensen, nem explicite, szinte csak jelezvén egy olyan kutatás lehetőségét, amely a vajdasági Kosztolányi-recepció mentén haladva mutatná fel Kosztolányi hatását az olvasókra, az írókra. Ez viszont már az irodalomtörténet-írás terepe, az irodalmi kultuszkutatás tágabbra fókuszál, látóköre az irodalmon kívülre is kivetül.

Tanulságos olvasmány S. Gordán Klára dolgozata. Azt olvashatjuk például benne, hogy „a vajdasági magyarság számára fontos megtartó erőként működtek/működnek a kultuszok”, és a később tárgyalandó Kosztolányi-jelenségek mellett a szerző említi a Szenteleky Napokat (1971), a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokat (1971), a Csépe Imre Emléknapokat (1972), a Herceg Ferenc Napokat (1998), a Sziveri János Művészeti Színpadot (1993), majd leszögezi, hogy „van Vajdaságban irodalmi hagyomány, van megtartó erő”. Megállapítása szinte optimista lenne, ha nem tenné fel nyomban a kérdést, hogy vajon a fiatal nemzedékek mennyire elkötelezettek a hagyomány iránt. A kultuszkutatás szempontjából ugyanilyen fontos a következőképpen megfogalmazott tényállás: „Kutatásaim során arra a megállapításra jutottam, hogy az irodalmi kultusz továbbélése, akár a fent említettek is, egy-egy elszánt, akár azt is mondhatnám megszállott irodalmi kutató, történész vagy lelkes amatőr személyétől függ.” Mitológiai kép elevenedik meg bennem e sorok olvastán: Dionüszosz szentélyében kihull az utolsó fáklya az utolsó pap kezéből, és ezzel vége a kultusznak, vége egy korszaknak, új isten követeli már, hogy őt imádják. Ott, ahol a hagyomány őrzése és népszerűsítése néhány entuziaszta teherbírásán múlik, aligha beszélhetünk kultuszról.

Ennek ellenére léteznek a Varga Lakatos Gizella által indított Kosztolányi Dezső Napok, a Dévavári Zoltán vezette Életjel és Üzenet emlékszámokat szentelt az írónak, volt Kosztolányi Társaság, Kosztolányi Dezső Irodalmi Színpad és Kosztolányi Dezső Irodalmi Tábor, van Kosztolányi Dezső Színház, Kosztolányi Dezső Nyelvi Gimnázium, Kosztolányi Dezső Diáksegélyző Egyesület, Kosztolányi-szobor, Kosztolányi-emlékszoba és van Kosztolányi Dezső utca. A szerző ezekre alapozva vonja le a végkövetkeztetést, hogy egyértelmű igennel lehet válaszolni arra a kérdésre, hogy van-e kultusza Kosztolányinak Szabadkán, „kultusza ma már szerves részét képezi a vajdasági, szabadkai irodalomnak” – állítja. Ez a konklúzió túl általánosító, hiszen mindaz, amit vizsgál, és amit én itt vizsgálódásaiból találomra kiemeltem, nem szigorúan irodalomhoz sorolható intézmények, hanem inkább az irodalom holdudvarába tartoznak, az utcanév úgyszintén mint például egy irodalmi relikviákkal foglalkozó könyv. Az „emlékezés elevenségét” a névválasztás-névadás által kifejezett tisztelgő gesztus mellett inkább az irodalmi átöröklődést vizsgáló helyzetjelentések mutathatják fel, éppen azok az értekezések, amelyek a Kosztolányi Dezső Napokon hangoztak el, és amelyeket a rendezvény 15 éves jubileumára vaskos kötetben jelentetett meg a szabadkai Városi Könyvtár 2007-ben.

A kettőt egyben látva kétségtelenek tűnik, hogy Kosztolányi Dezső ikonikus figura úgy Szabadka, mint a magyar irodalom történetében. Azt azonban az irodalmi kultuszt kutató is elismeri, hogy „ott még nem tart a szabadkai Kosztolányi-kultusz, hogy ásványvizet nevezzenek el róla”. Mármint Kosztolányiról.

Elolvasom
Szabadka saját, különbejáratú mítosza

Szabadka saját, különbejáratú mítosza

Büszke vagyok arra, hogy Szabadkán születtem. Abban a városban, ahol Kosztolányi Dezső és Csáth Géza is. Abban a városban, ahol senkinek sem kell elmagyaráznom, ki az a Tolnai Ottó vagy Sziveri János. Abban a városban, mely ma is őrzi irodalma nagyjainak emlékét. Viszont soha nem jutott még eszembe, hogy utánanézzek, hogyan is alakult ki ez az emlékőrzés. Őszintén?

Azt hittem, hogy ez a normális és természetes. Mint kiderült, nem.

Siflis Gordán Klára tanulmánya rámutat azokra az eseményekre, amelyek elvezethettek odáig, hogy ma, ha végigmegyünk Szabadkán, lépten-nyomon Kosztolányiba botoljunk. Pontosabban az emlékébe. Koromból fakadóan, számomra teljesen természetes volt már a gimnázium falán díszelgő emlékplakett vagy a mellszobor a parkban, és a Patria Hotel sem jelentett soha többet egy csúnya épületnél (most már egy fokkal szebb). Ha néhány évtizeddel előbb születek, ott lehettem volna a szoboravatásnál, ismerném a körülötte kialakult vitát, hogy miért nem az eredetileg erre az alkalomra készített szobrot avatták fel, hogy miért akarta a városvezetés egy nyilvános wc helyére tenni a szobrot (nyilván azért, mert Kosztolányi olyan létszükséglet, mint a …), és hogy kinek bántotta annyira a lelkét az emléktábla, hogy kézigránátot dobott rá (és halt bele majdnem ő maga). De nem születtem előbb, ezért sokáig azt sem tudtam, hogy bizony a csúnya hotel helyén egykoron Kosztolányi szülőháza állt.

A Desiré című kötet, mely igazából egy tanulmány, ezekkel a részletekkel is foglalkozik. De nem kizárólagosan ezekkel. Kosztolányi kultuszának próbál nyomába eredni, hogy milyen olvasói ismertsége, olvasottsága, hatása, és hogy mennyire épült be mindennapos tudásunkba, reflexeinkbe, kulturális öntudatunkba, mennyire része nemzeti/nemzetiségi mítoszunknak. Szó van viszont a másik oldalról is, Kosztolányi oldaláról. Hogy az ő életébe mennyire épült be Szabadka. Láthatóan nagyon, mert műveinek jól követhető életrajzi vonulata van a gyermekkor Szabadkájától az ifjú, majd idősebb kori emlék-Szabadkáig. Ambivalens érzései gyakran versein, regényein is meglátszanak. A fiktív Sárszeg születése tökéletesen mutatja, milyennek is látta szülővárosát már a fővárosból, Budapestről, ugyanakkor, ha csak tehette, meglátogatta édesanyját Szabadkán, és olyankor szívesen sétált az ismerős utcákon. Nem tudnám, hogy így történt, ha nem lennének olyan kutatók, mint S. Gordán Klára, akik nem csak a kultuszt őrzik, hanem a feltárt adatokat megosztják a nagyközönséggel is.

Betekintést nyerhetünk a még élő író körül kialakuló mitizálódásba, a halála utáni sorozatos megemlékezésekbe, a bálványozásba, majd bálványrombolásba, a politikai helyzettől függő ünneplésekbe (vagy betiltásokba) és a Kosztolányi-kutatók feltárásaiba. A kötet mellékletben foglalkozik két körkérdéssel. A Szabadkai Rádió készített egyet 1981-ben, amikor megkérdezte a Kosztolányi Dezső utca lakóit, mit tudnak a névadóról. Az eredmény elég siralmas lett. Kiderült, hogy az emberek alig olvasnak, akkor sem Kosztolányit, még a kötelező olvasmányokat is csak tessék-lássék módon, mert unalmasnak tartják, és egyáltalán nem is érdekli őket az író. A másik, 1993-ban, középiskolások körében végzett felmérés egy fokkal biztatóbb válaszokat eredményezett. A diákok tudták, ki ő, ismerték műveit, de nem kedvencként tartották számon. Igazán kíváncsi lennék, hogy egy ma elvégzett felmérés milyen eredményeket adna. Változott-e annyit a világ vagy a közhangulat, hogy a fiatalok (de akár az idősebbek is) a megfelelő tisztelettel gondoljanak Kosztolányira, és elismerjék munkásságát?

Ma Szabadka aktívan őrzi szülöttének emlékét. Minden év márciusának végén (a Kosztolányi születésnapjához, március 29-éhez legközelebb eső hétvégén) megrendezik a Kosztolányi Dezső Napokat. Utca, terem, iskola, irodalmi kör, színház, diáksegélyező egyesület viseli nevét. A szabadkaiak tehát már felismerték (sok-sok évnyi vita, ellenkezés, tiltakozás után), hogy érdemes megadni a kellő tiszteletet világirodalmilag is jelentős írójuknak. Kis Vajdaságunk még csak-csak elismeri, de mi van az ország többi részével? A különböző nyelvekre lefordított művek között van-e szerb nyelvű? Nyilván van, de azért ne legyenek illúzióink.