Skip to main content

Sinkovits Péter

író
költő
újságíró
szerkesztő
1946. május 26.

Az általános iskolát és a gimnáziumot Zentán végzi, majd az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékének hallgatója. 1970-től 1975-ig és 1981-től 1984-ig a Dolgozók, 1976-tól 1980-ig a Magyar Szó munkatársa.1985-től 1989-ig a Magyar Szó főszerkesztője, később a napilap művelődési rovatának szerkesztője, majd a Magyar Szó budapesti tudósítója. 2010-ben vonul nyugdíjba.

Díjak, ösztöndíjak
Dátum
2015.
Szakirodalom az alkotóról
Két fontos regényünk
Szerző

Két fontos regényünk

Vasagyi Mária: Cézár

Sinkovits Péter: A hologram hintóján

 

Idén a zentai zEtna Kiadó két értékes könyvvel lepett meg bennün-ket, olvasókat. Minden kiadó igyekezete, hogy emlékezetes és értékes alkotásokat prezentáljon, de úgy érzem, 2019-ben ez Zentán igazán sike-rült. Olyan köteteket rakott elénk, amelyekről méltán emlékeznek majd olvasók, kritikusok, a nyelvészek pedig tanulmányokat írhatnak róluk.

Nagy szeretettel és megbecsüléssel vettem kézbe két kortársam Vasagyi Mária és Sinkovits Péter könyvét. Mindkettőt ugyanaz a sors érte nálam: le se tettem, míg a végére nem értem. Aztán néhány nap után újra belemerültem a szövegekbe, és még nagyobb meglepetés ért! A felszín alatt tárult ki előttem mindkét esetben valami ismeretlen világ, valami különös állapotba kerültem magam is, hiszen a szerzők emlékek forgácsokból építettek palotákat, s ezeket járhattam ködül boldog izgalommal és a felfedezők szorongásaival. Mindkét regény fontos darabja nemcsak a vajdasági, de az egyetemes magyar irodalom idei termésének. Vasagyi Mária könyve lehet a Könyvhét nagy meglepetése, de az idei magyar könyvprodukció legmerészebb, talán legmesszebbre futó írói vállalkozása is. Sinkovits Péter alkotása az emberi lét értelmét boncolgatja. Megállapításai szinte általánosíthatók, az olvasó könnyen önmagára talál a sorjázó történetekben. A könyvet különösen ajánlom dramaturgok kezébe, mert a mű színpadra is termett.

 

A memézis könyve

„Tartozom a történetemmel” közli velünk Cézár, pontosabban Cezárusz Franciszkusz Küncsös Bombardusz, a hájszentlőrinci dominikánus klastrom orgonistája, laikus dominikánus testvér, aki magasról pottyint a történelmi kánonok szerint tudatosított korrajzokra, hiszen személyében is tanúsíthatja, hogy időről időre a kolostorokban lenyalták a pergamenekről a múltat, és behelyettesítették a más, a megfelelőbb interpretációt.

Vasagyi Mária könyvében kétosztatú a világ, az ITT és az OTT. Az ITT az földi lét elmúlása után fogadja be alattvalóit, az OTT viszont az

elmúlt, amelyre már csak emlékezni lehet. Az emlékezők beszédkészsége megszűnik, ők némálnak, egymás felé közvetítik gondolataikat, ezzel megszűnnek a nyelvi korlátok.

Cézár testvér bebarangolja Közép-Európát, több kolostor vendége, a vallás, a művészetek, a bölcseletek forrásainál telepedhet meg: Maga is művészi hajlamú, főleg a zene és az ének világában, de az irodalom és a képzőművészet ismeretében is nagyfokú jártassággal bír. A Szerzőnek ez ad lehetőséget arra, hogy egy-egy történelmi esemény kapcsán a művé-szeti alkotások fölvillantásával, néha röpke analízisével magyarázhatja a mögöttes világot, hiszen az ITT birodalma lehetőséget biztosít nem csak ez események megnevezésére és a történetmondásra, hanem könnyen követhetők a folyományok is, amelyek évtizedekig, évszázadokig is élhetnek és hathatnak.

Hősünk félálomban meséli történetét kedvesének, Dáriusznak, a Gyönyörűségesnek, s olyan szituáció generálódik, hogy akár egyetlen mondategészben szinte ködszerűen gomolyognak az olyan egymásba érő információk, amelyek mindegyike más idősíkhoz tartozik. Ezzel Szerzőnk pompás érzékkel ébreszti olvasójában mentális lexikonja aktivizálását, közös játék indulhat a két fél között. Az olvasó, megszakítva a könyvvel való kommunikációját, rákereshet a szóban forgó eseményekre, személyekre, alkotásokra, vitába is szállhat az információval. Ha túl komolyra venné kutatását, akkor, hogy megnyugodjon, időről időre ráakadhat a közlésre, hogy Cézár testvérünk fönntartásokkal szemléli a megírt vaskos történelem-könyveket.

Az ókortól kezdődően évezredünk első két évtizedével bezárólag gomolyog a félálmú világ: a hasznos és haszontalan, békék és háborúk, istenek, próféták, művészek, szélhámosok vonulnak előttünk tömött sorban. Valójában e kaleidoszkóp lépei eszközök arra, hogy Szerzőnk fölvillanthassa a magyar évszázadok néhány fontos, pozitív vagy negatív eseményét, amelyek nagy hatással voltak mai világunkra. Még erélye-sebben szól a történelmi országalakulat erőszakos szétszabdalásáról, s főképpen rólunk, vajdasági magyarokról. A három Jugoszláviát megélőkről, a háborúkról, amelyeket szűk pátriánk magyarjait általában téves csataterekre kényszerítették, s menekülésekről, kivándorlásokról, maradókról, kétes politikusainkról.

Egy közelmúltban keletkezett szó, a memézis uralja a könyvet. A szó jelentése a mémek, a fölbukkanó emlékforgácsok kiegészítése majd továbbítása. Viszont a mém kidolgozása jelentéssé már nem biztos, hogy az eredeti jelentést hordozza, hanem, a célnak megfelelően valami más,

szükséges információt. Ez az internet világában évek óta meglévő aktivitás. Egy-egy sikeres mém több milliós nézettséget eredményezhet.

A memézis teremt helyzetet arra, hogy a sok szépírói stíluseszköz mellett Vasagyi Mária éljen a túlzás, a humor, az élc, a szarkazmus és a gúny eszközeivel is.

Csodálattal tekintettem Vasagyi Mária nyelvhasználatára. Ahogy az idősíkokat, úgy a nyelvváltozatokat is bravúrosan alkalmazza, csokrozza, szép varkocsba összefonja. Régi korok fölidézésekor, a régi magyar nyelv szótárából szemezget, ám sokszor szinte melléplántálja a ma használatos szlenget, mert a mém felbukkanását ezzel hitelesíti. Rengeteg idegen szó akaszthatná meg az olvasót, de számomra ez sem volt zavaró. Igaz, némi nyelvismeret és még több műveltségi tájékozottság szükséges, hogy a szövegtől ne idegenkedjünk.

Helyesírásában is eltér az akadémiaitól. Nem véletlenül. Alapvetően azért, mert egy élőszóban előadott történetet rögzít, e kimondott és nem a leírt szót közvetíti olvasójához. Másrészt az idegen szavak, mondatok akkor is kimondhatók, ha az olvasó nem ismeri az idézett nyelvet.

Az élőszóban való prezentálás nagy hatással van Szerzőnk mondatszerkesztésére is. Leginkább hosszú, sok tagból álló mondat-egészekkel találkozhatunk, de nem nehéz sem olvasnunk, sem hallanunk, sem értelmeznünk őket, mert a tagmondatok rövidek, a mondatnak meg szinte alig érünk a végére, ahogy az élőbeszédben is van. Sokat időzik könyvében a zene érzkeltetésében, leírásában, de mégis a legjobban megkomponált igazi dal módján szövegrészletei zengenek, akár a költemények. Prózában írta ugyan, de prózaversnek nem nevezhetem, hiszen zengett ritmusa, Küncsös Bombardusz betiltott éneke tudatomat megkerülve még most is hallik a lelkemben.

 

Színe és fonákja

Az ember életének bizonyos szakaszaiban fölidézgeti a múlt megélt eseményeit. Különösen érdekes szituációk alakulhatnak ki, ha már megkezdte létezésének nyolcadik évtizedét. Ilyenkor válhatnak különössé a régmúlt eseményei, amelyek ködösen kavarognak az ébren-lét határán. Sinkovits Péter abszurdba hajló regényében a főhős megélt valósága és annak meg nem élt lehetőségei kavargó, ködökben gázoló megéledését apró ecsetekkel ábrázolja akvarellként, s mire a vízfestmény elkészülne, háromdimenziós tudományos–műszaki csodává lényegül.

Már a regény legelején elhangzik az a kérdés, amelyre választ keres az alkotó, de elhelyezi olvasója mentális lexikonjába is: – Te hogyan szembesülsz a végesség tudatával? Megválaszolható-e a kérdés? Találkozhat-e az emberi világ az istenivel? Megérthető-e számunkra a végtelen fogalma? Az eldőlt nyolcas misztériuma?

Az élet szituációi, élményeink mind elraktározódnak bennünk. Az emlékek félálomban megelevenednek, játékuk háromdimenziós mozgóképe visszahelyez bennünket a hologram jelenébe. Utasai leszünk a hintónak, amely Krúdy Gyula postakocsijának modernebb változata. Olykor utastársunk is van, megelevenedő dialógus erősíti a behunyt szemmel érzékelhető mozgóképet. Ám nagy kérdés, mennyi elevenedik meg a lélekben tárolt háromdimenziós hologramképekből? Az utastársak hívják-e elő az emlékeket, vagy valami más tényező is belejátszhat ebbe?

Szerzőnk természetesen megeleveníti az emlékképeket, így filmjelenetek módján érzékelhetők az olvasó előtt. E szituációkat több ízben éles vágásokkal szakítja meg, s a beugró átváltások fölvillanó helyzetei bonyolult ellentétet generálnak a félbeszakított történéssel szemben. Az olvasóra nagy hatással lehet ez a szövegépítési technika, mert a vágások általában a saját emlékmorzsáik kezdetleges hologram- képével kísérleteznek, amely leginkább arra készteti, hogy egy pillanatra maga is fölüljön a hologram hintajába, sokszor nem is Sinkovits társaként, hanem meglepetésre, egyedül utazik.

Sinkovits egyik szereplője, a Megbízó, furcsa kijelentést tesz: „… a háromdimenziós hologramkép minden egyes pontja kapcsolatban áll a kép más pontjaival, s ha a hologramból valami elvész, akkor azon a helyen nem tűnik el a kép, hanem csak elhalványul, életlenebb lesz. Az emlékezés során is gyakran csupán dereng valami, de nem merül fel teljesen az emlék. Aztán már rajtunk áll, mihez kezdünk ezekkel az emléknyomokkal: tároljuk, vagy végleg eldobjuk őket. Ennél fontosabb azonban az a felismerés, mely szerint a hologram olyan szerkezet, amelybe bármikor be lehet lépni, de onnan távozhatunk is.” Ez a megfogalmazás az olvasót továbbgondolásra késztetheti. Először is amiatt, honnan tudhatjuk, mely emlékeinket töröljük? Ami tetszik? Ami fontos? Hogyan dönthetjük el, mi a színe és mi a fonákja? És lehetséges-e törölni elménkből bármit is? Valamely mém hatására megelevenedhet bennünk az elfeledett pillanat is. Sinkovits vágótechnikája olvasójában is megéledhet mémként, és elindíthat egy emlékezéssorozatot, indulásra nógathatja a hologram hintója táltosait.

Sinkovits Péter különös szövege biztosan érdeklődést kelt majd az olvasók között. Folyományaként teremtődik majd sok háromdimenziós hologram, számos hintó indulhat világgá szárazon, vízen és levegőben.

„Káprázat és illúzió – vélte Li Taj-po”
Szerző

„Káprázat és illúzió – vélte Li Taj-po”

 

Sinkovits Péter: A hologram hintóján

Ha valaki, hát a zseniális kínai költő jól tudta, hogy mindenfajta létezés káprázat csupán. A „valóságos” fizikai létezés éppúgy, mint a képzelt létezés. Az ember egész sorsa, meg az is, ami előtte és utána van. Ezért képzelődött és hazudozott merészen égi származásáról és földi életének hajmeresztő eseményeiről fűnek-fának, ezért szédítette meséivel rendszeresen még a hatalmas kínai császárt is – ezerkétszáz évvel ezelőtt. „Minden dimenzió hazugság” – mondta volna, ha A hologram hintójának mai utasait akarta volna fölvilágosítani „a világ valóságos természetéről”. Csakhogy a költőnek esze agában se volt társalogni velük.

Sinkovits Péter mégis közéjük ültetette a halhatatlan kínait. Li Taj-po azonban ott is csak a borát itta és tréfálkozott, miközben a többiek véresen komolyan vették az utazást, de legfőképpen saját magukat. Miért is ne vették volna? Nekik, a hologram hőseinek akkor is igazuk van, amikor hisznek saját létezésükben, és akkor is, amikor nagyvona-lúan elengedik sorsukat, sőt egész létüket tagadják. De hát akkor nem mindegy, hogy mi történik az életükben? Nem mindegy, hogy ki mint dönt, ki mit tervez a boldogulásáért? Efféle kérdések támadnak és kelnek szárnyra előbb a szerző, majd az olvasó elábrándozó képzeletében, miközben fejezetről fejezetre halad előre a regényben, vagyis a hintó rejtélyes útját követi valahová...

„Sinkovits Péter (1946) Herceg János irodalmi-díjas zentai író, újságíró és publicista új regényének főszereplője eseménytelen életét éli egy hivatalban, mígnem egy nap különös felkérést kap. Feladata ezentúl elvegyülni a különféle társaságokban, s megfigyeléseiről jegyzeteket készíteni...” – olvassuk a könyvterjesztők ajánlását a kötetről az interneten. Azaz már innen is tudhatjuk, hogy e regény nem más, mint egy hamisítatlan „ontológiai pikareszk”. Lételméleti kalandregénynek is nevezhetnénk, de ezzel lehet, hogy elijesztjük az olvasót. Egy ilyen grandiózus szellemi utazás természetesen csakis a világ legsúlyosabb létkérdéseire adott velős válaszokba torkollhat, ám e könyv esetében nem kell félnünk a summás válaszoktól, az okoskodás elviselhetetlen terhétől. Nem akar a könyv új

„spirituális univerzumot” építeni, nem akarja a régit lerombolni, nem ad föl logikai rejtvényeket, és főleg nem akar meggyőzni senkit semmiről. Bátran és könnyedén olvasható („rögeszmétlen”) regényről van tehát szó, ráadásul novellisztikus történetei sok helyen őszintén felszabadul-tak, derűsek. Miközben persze ezek a történetek olykor eléggé szem-telenül mégiscsak a feje tetejére állítják bevált elgondolásainkat, látásmódunkat.

„Sinkovits Péter verseit, prózáját sajátos tér-idő poétika jellemzi. Mindaz, ami plasztikusan ábrázolt hőseivel történik különböző, legtöbbször (a hazai olvasó által is) ismert tereket, megélt időket sűrít magába, alakjai mintha egy-fajta álomidőben történő utazás részesei lennének […] Sinkovits költői, írói narratívájában a hangsúly mégis azon van, ami hősei lelkében zajlik minden-napjaik és sorsfordulóik során: az emberi tapasztalás idején és a létértelmezés kérdésein. Mert Sinkovits – legyen bár szó történelemről, világba kitettségről vagy emberi kapcsolatokról – a sors és a választás kérdéséről, tehát magáról az Útról ír. Munkássága kiteljesedésével tárcáit is mindinkább a bölcselet körülíró kérdései mélyítik.

Életművét áthatja a hercegi szemlélet: újságíróként szabadnak és függet-lennek lenni, íróként magas poétikai, etikai és morális mércéket állítani, föl-ismerni a történelmi kor problémás voltát, valamint a kor és a történelem által kódolt személyi szabadságot” – fogalmaz az író létszemléletéről és ábrázo-lási módszeréről a délvidéki Herceg János Irodalmi Díj két évvel ezelőtti kuratóriuma, azokat az írói erényeket sorolva, amelyek jutalmaként 2017-ben szerzőnknek ítélte a jeles díjat.

A zEtna Kiadónál idén tavasszal megjelent regény hologram-hintójának utasai huszonhat rövid fejezetben ábrázolt élethelyzeten (időn és téren) hajtanak át (mintha valóban „egyfajta álomidőben történő utazás részesei lennének”), mi pedig mindeközben alaposan megfigyel-hetjük emberi világukat, azokat az életeket, azokat a sorsokat, amelyeket nagyrészt mi magunk is élünk. A jelenetek felemelő és lesújtó élmények-kel szolgálnak, szépségesen lírai és komoran drámai élethelyzetekbe vezetnek minket. Mindegyikük ismerős: vagy a saját életünk valóságából vagy a képzeletünkből, ám ezekről mi már tudjuk, hogy teljesen mind-egy, melyik világból származnak. Képzeletbeli élményeink is lehetnek valóságosak, akár olvasmányainkból is származhatnak. Ilyen teljességgel kisajátított élménye lehet majd az olvasónak ebből a kötetből például a Jutka levele című fejezet története, vagy a saját élmény erős hatásával ragadhatják őt magukkal a Szomorú szemek fejezetének mondatai. Olyan messzire ragadhatják, hogy (a többi történettől is kissé bódultan) olykor már azt sem tudja, kinek az életét is éli éppen, mivel és kivel „azonos”.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy nincs ebben semmi különös, ez a dolga az írónak. Mutassa meg nekünk az emberi világ általánosnak vélhető szabályosságait (és anomáliáit), amelyekben a mi saját életünk jellemzőire is ráismerünk. Legtöbbször pontosan ez történik velünk az irodalmi élmény megszületésekor, ám ennél lényegesebb szerintem, hogy vajon milyen következtetést von le világfeltáró felismeréseiből az író. Mit sugall nekünk határozott meggyőződéssel, azután pedig mit gondolunk erről mi magunk?

Ideérve pedig azt vesszük észre, hogy útunk éppen Li Taj-póhoz vezet vissza. Ezen a csapáson haladva ugyanis előbb-utóbb nekünk is be kell látnunk a költő igazságát. „Minden mi létezik, káprázat csupán” – hirdették a régi Ázsia gondolkodói vele egybehangzóan, de ezt sugallja nekünk Sinkovits Péter is. És – még egyszer mondom – nem lemondóan, nem elkeseredetten, hanem józanul és derűsen. Az író nemcsak egyértelműen fogalmazza meg saját „Ázsia-tézisét” a regényben, miszerint az emberi világban több egyidejűleg érvényes identitásunk is létezhet, hanem vakmerően rábízza hőseit erre az életükön uralkodó ismeretlen, de fatális hatalomra.

Ebben a létforgatagban valóban lehetetlen saját életet élni, azt sem könnyű tudni, vajon élik vagy képzelik csupán. Ráadásul (ha adnak magukra) arra is figyelniük kell, nehogy a végére érve úgy váljanak lenge hamuvá, hogy „modális életük” szörnyű forgatagában föl se tették maguknak az idevágó kérdéseket. Az ember világában ugyanis a nemkérdezés a legnagyobb bárgyúság.

 

Sinkovits Péter: A hologram hintóján

zETNA Kiadó, 2019.

Emlékforgácsokból épített paloták
Szerző

Emlékforgácsokból épített paloták

Vasagyi Mária: Cézár. Regény. zEtna Kiadó. Zenta, 2019, Sinkovits Péter: A hologram hintóján. Regény. zEtna Kiadó, 2019

Idén a zentai zEtna Kiadó két értékes könyvvel lepett meg bennünket, olvasókat. Minden kiadó igyekezete, hogy emlékezetes és értékes alkotásokat prezentáljon, de úgy érzem, 2019-ben ez Zentán igazán sikerült. Olyan köteteket rakott elénk, amelyekről méltán emlékeznek meg majd olvasók, kritikusok, nyelvészek pedig tanulmányokat írhatnak róluk.

Nagy szeretettel és megbecsüléssel vettem kézbe két kortársam, Vasagyi Mária és Sinkovits Péter könyvét. Mindkettőt ugyanaz a sors érte nálam: le se tettem, míg a végére nem értem. Aztán néhány nap után újra belemerültem a szövegekbe, és még nagyobb meglepetés ért. A felszín alatt tárult ki előttem mindkét esetben valami ismeretlen világ, valami különös állapotba kerültem magam is, hiszen a szerzők emlékforgácsokból építettek palotákat, s ezeket járhattam körül boldog izgalommal és a felfedezők szorongásaival. Mindkét regény fontos darabja nemcsak a vajdasági, de az egyetemes magyar irodalom idei termésének. Vasagyi Mária könyve lehet a könyvhét nagy meglepetése, de az idei magyar könyvprodukció legmerészebb, talán legmesszebbre futó írói vállalkozása is. Sinkovits Péter alkotása az emberi lét értelmét boncolgatja. Megállapításai szinte általánosíthatók, az olvasó könnyen önmagára talál a sorjázó történetekben. A könyvet különösen ajánlom dramaturgok kezébe, mert a mű színpadra is termett.

 

A memézis könyve

 

„Tartozom a történetemmel” – közli velünk Cézár, pontosabban Cezárusz Franciszkusz Küncsös Bombardusz, a hájszentlőrinci dominikánus klastrom orgonistája, laikus dominikánus testvér, aki magasról pottyint a történelmi kánonok szerint tudatosított korrajzokra, hiszen személyében is tanúsíthatja, hogy időről időre a kolostorokban lenyalták pergamenekről a múltat, és behelyettesítették a más, a megfelelőbb interpretációt.

Vasagyi Mária könyvében kétosztatú a világ, az ITT és az OTT. Az ITT a földi lét elmúlása után fogadja be alattvalóit, az OTT viszont az elmúlt, amelyre már csak emlékezni lehet. Az emlékezők beszédkészsége megszűnik, ők némák, egymás felé közvetítik gondolataikat, ezzel megszűnnek a nyelvi korlátok.

Cézár testvér bebarangolja Közép-Európát, több kolostor vendége, a vallás, a művészetek, a bölcseletek forrásainál telepedhet meg: Maga is művészi hajlamú, főleg a zene és az ének világában, de az irodalom és képzőművészet ismeretében is nagyfokú jártassággal bír. A Szerzőnek ez ad lehetőséget arra. hogy egy-egy történelmi esemény kapcsán a művészeti alkotások fölvillantásával, néha röpke analízisével magyarázhatja a mögöttes világot, hiszen az ITT birodalma lehetőséget ad nemcsak ez események megnevezésére és a történetmondásra, hanem könnyen követhetők a folyományok is, amelyek évtizedekig, évszázadokig is élhetnek és hathatnak.

Hősünk félálomban meséli történetét kedvesének, Dáriusznak, a Gyönyörűségesnek, s olyan szituáció generálódik, hogy akár egyetlen mondategészben szinte ködszerűen gomolyognak az olyan egymásba érő információk, amelyek mindegyike más idősíkhoz tartozik. Ezzel Szerzőnk pompás érzékkel ébreszti olvasójában mentális lexikonja aktivizálását, közös játék indulhat a két fél között. Az olvasó, megszakítva a könyvvel való kommunikációját, rákereshet a szóban forgó eseményekre, személyekre, alkotásokra, vitába is szállhat az információval. He túl komolyra venné kutatását, akkor, hogy megnyugodjon, időről időre ráakadhat a közlésre, hogy Cézár testvérünk fönntartásokkal szemléli a megírt vaskos történelemkönyveket.

Az ókortól kezdődően évezredünk első két évtizedével bezárólag gomolyog a félálmú világ: a hasznos és haszontalan, békék és háborúk, istenek, próféták, művészek, szélhámosok vonulnak előttünk tömött sorban. Valójában e kaleidoszkóp képei eszközök arra, hogy Szerzőnk fölvillanthassa a magyar évszázadok néhány fontos, pozitív vagy negatív eseményét, amelyek nagy hatással voltak mai világunkra. Még erélyesebben szól a történelmi országalakulat erőszakos szétszabdalásáról, s főképpen rólunk, vajdasági magyarokról. A három Jugoszláviát megélőkről, a háborúkról, amelyeket szűk pátriánk magyarjait általában téves csataterekre kényszerítették, s menekülésekről, kivándorlásokról, maradókról, kétes politikusainkról.

Egy közelmúltban keletkezett szó, a memézis uralja a könyvet. A szó jelentése a mémek, a fölbukkanó emlékforgácsok kiegészítése, majd továbbítása. De már nem biztos, hogy a mém kidolgozása jelentéssé az eredeti jelentést hordozza, hanem a célnak megfelelően valami más, szükséges információt. Ez az internet világában évek óta meglévő aktivitás. Egy-egy sikeres mém többmilliós nézettséget eredményezhet.

A memézis teremt helyzetet arra, hogy a sok szépírói stíluseszköz mellett Vasagyi Mária éljen a túlzás, a humor, az élc, a szarkazmus és a gúny eszközeivel is.

Csodálattal tekintettem Vasagyi Mária nyelvhasználatára. Ahogy az idősíkokat, úgy a nyelvváltozatokat is bravúrosan alkalmazza, csokrozza, szép varkocsba összefonja. Régi korok fölidézésekor a régi magyar nyelv szótárából szemezget, ám sokszor szinte melléplántálja a ma használatos szlenget, mert a mém felbukkanását ezzel hitelesíti. Rengeteg idegen szó akaszthatná meg az olvasót, de számomra ez sem volt zavaró. Igaz, némi nyelvismeret és még több művelődéstörténeti tájékozottság szükséges, hogy a szövegtől ne idegenkedjünk.

Helyesírásában is eltér az akadémiaitól. Nem véletlenül. Alapvetően azért, mert egy élőszóban előadott történetet rögzít, a kimondott, nem pedig a leírt szót közvetíti olvasójához. Másrészt az idegen szavak, mondatok akkor is kimondhatók, ha az olvasó nem ismeri az idézett nyelvet.

Az élőszóban való prezentálás nagy hatással van Szerzőnk mondatszerkesztésére is. Leginkább hosszú, sok tagból álló mondategészekkel találkozhatunk, de nem nehéz sem olvasnunk, sem hallanunk, sem értelmeznünk őket, mert a tagmondatok rövidek, a mondatnak meg szinte alig érünk a végére, ahogy az élőbeszédben is van. Sokat időzik könyvében a zene érzékeltetésével, leírásával, mégis a legjobban megkomponált igazi dal módján szövegrészletei zengenek, akár a költemények. Prózában írta ugyan, de prózaversnek nem nevezhetem, hiszen zengett ritmusa, Küncsös Bombardusz betiltott éneke tudatomat megkerülve még most is hallik a lelkemben.

 

 Színe és fonákja

 

Az ember életének bizonyos szakaszaiban fölidézgeti a múlt megélt eseményeit. Különösen érdekes szituációk alakulhatnak ki, ha már megkezdte létezésének nyolcadik évtizedét. Ilyenkor válhatnak különössé a régmúlt eseményei, amelyek ködösen kavarognak az ébrenlét határán. Sinkovits Péter abszurdba hajló regényében a főhős megélt valósága és annak meg nem élt lehetőségei kavargó, ködökben gázoló megéledését apró ecsetekkel ábrázolja akvarellként, s mire a vízfestmény elkészülne, háromdimenziós tudományos-műszaki csodává lényegül.

Már a regény legelején elhangzik az a kérdés, amelyre választ keres az alkotó, de elhelyezi olvasója mentális lexikonjába is: – Te hogyan szembesülsz a végesség tudatával? Megválaszolható-e a kérdés? Találkozhat-e az emberi világ az istenivel? Megérthető-e számunkra a végtelen fogalma? Az eldőlt nyolcas misztériuma?

Az élet szituációi, élményeink mind elraktározódnak bennünk. Az emlékek félálomban megelevenednek, játékuk háromdimenziós mozgóképe visszahelyez bennünket a hologram jelenébe. Utasai leszünk a hintónak, amely Krúdy Gyula postakocsijának modernebb változata. Olykor utastársunk is van, megelevenedő dialógus erősíti a behunyt szemmel érzékelhető mozgóképet. Ám nagy kérdés, mennyi elevenedik meg a lélekben tárolt háromdimenziós hologramképekből? Az utastársak hívják-e elő az emlékeket, vagy valami más tényező is belejátszhat ebbe?

Szerzőnk természetesen megeleveníti az emlékképeket, így filmjelenetek módján érzékelhetők az olvasó előtt. E szituációkat több ízben éles vágásokkal szakítja meg, s a beugró átváltások fölvillanó helyzetei bonyolult ellentétet generálnak a félbeszakított történéssel szemben. Az olvasóra nagy hatással lehet ez a szövegépítési technika, mert a vágások általában a saját emlékmorzsáik kezdetleges hologramképével kísérleteznek, ami leginkább arra készteti, hogy egy pillanatra maga is fölüljön a hologram hintajába, sokszor nem is Sinkovits társaként, hanem meglepetésre egyedül utazik.

Sinkovits egyik szereplője, a Megbízó, furcsa kijelentést tesz: „…a háromdimenziós hologramkép minden egyes pontja kapcsolatban áll a kép más pontjaival, s ha a hologramból valami elvész, akkor azon a helyen nem tűnik el a kép, hanem csak elhalványul, életlenebb lesz. Az emlékezés során is gyakran csupán dereng valami, de nem merül fel teljesen az emlék. Aztán már rajtunk áll, mihez kezdünk ezekkel az emléknyomokkal: tároljuk vagy végleg eldobjuk őket. Ennél fontosabb azonban ez a felismerés, mely szerint a hologram olyan szerkezet, amelybe bármikor be lehet lépni, de onnan távozhatunk is.” Ez a megfogalmazás az olvasót továbbgondolásra késztetheti. Először is amiatt, honnan tudhatjuk, mely emlékeinket töröljük? Ami tetszik? Ami fontos? Hogyan dönthetjük el, mi a színe és mi a fonákja? És lehetséges-e törölni elménkből bármit is? Valamely mém hatására megelevenedhet bennünk az elfeledett pillanat is. Sinkovits vágótechnikája olvasójában is megéledhet mémként és elindíthat egy emlékezéssorozatot, indulásra nógathatja a hologram hintója táltosait.

Sinkovits Péter különös szövege biztosan érdeklődést kelt majd az olvasók között. Folyományaként teremtődik majd sok háromdimenziós hologram, számos hintó indulhat világgá szárazon, vízen és levegőben.

Út nélküli út

Út nélküli út

Sinkovits Péter: Orfeum

Ha még nem, akkor hamarosan eltűnik a nyelvünkből a regény címét alkotó szó, orfeum. Mert egy ma már nem létező szórakoztató műfajt jelöl, aminek helyére a sztendapkomedi (mert a helyesírás is veszendőben), vagy valami más lépett. Az orfeum az én értelmezésemben egyszerre jelentett helyet és műfajt, olyan kulturális-szórakoztató intézményt, amely fölvállalta a korábban indult varieté műfaji tarkaságának egy részét, artistákat, bűvészeket, zenei előadókat, humoros jeleneteket eljátszókat stb. szerepeltetett, miközben a közönség nem színházi széksorokban feszengett, hanem dúsan terített, kényelmes asztalok mellett falatozgatott, pezsgőzött. Valamikor a múlt század elején, egészen a második világháborúval lezáruló derekáig. Maga az orfeum jelensége dekadensnek tűnik, illúzióhajhász menekülésnek a bontakozó, vagy csupán sejtett világomlás elől, amikor a tőzsdekrach, a politikai átrendeződés, a háború előrevetülő árnyékában a polgáriasodás bölcsődéjéből alig kicseperedett, előkelő, vagy parvenü, a társadalmi körülményeket megnyergelő fél- és teljesen alvilági figurák a végtére az ő igényük által kinevelt artisták, zenészek, színészek produkciói, valamint a Krúdy Gyula asztalára kívánkozó velős csontok és buborékos borok mellett élik rövidre szabott álomvilágukat.

 

Krúdy mindössze 54 évesen, anyagi gondok szorongatása mellett és súlyos betegségek következtében 1933-ban elhalálozott. Sinkovits Péter regényhőse, D. Lázár jóval később, Argentínából Európába utazva az óceánjáró kapitányának hóbortja következtében ennek az esztendőnek a dekorációi között találja magát a hajón, ami érdekes, ám nem szívderítő élmény, hiszen a díszlet, az olvasókeretre fűzött napilapok élethűen idézik meg azt az időt, amelynek sodrásából, aki tehette, és akinek sikerült, kontinensnyi távolságra menekült.

Azt nem tudjuk, hogy D. Lázár hogyan, milyen késztetésből került a dél-amerikai országba, ahol festőként élt, de azt igen, hogy szinte akaratlanul kapcsolatba került a magyar emigrációval, tíz év argentínai tartózkodás után az ’56-osokkal. Az emigránsok és a hős kapcsolata felszínes, de arra elegendő, hogy kipattintsa a festőből az újbóli továbbállás gondolatát. Nem izgatják különösebben a társasági kapcsolatok, festi a természetet és csodálja a nőket, mert „a nő az érinthető érintethetetlen” (123), és e kettő, a természet és a nők érzéki kisugárzása benne filozofikus elmélyülést vezérel, ezért utazásai voltaképpen az epikus narrációban megszokott külsőségek nélkül jelennek meg, mintha a bejárt út nem topográfiai desztinációk sorából, hanem gondolati emlékképekből, és a képzelet alkotásaiból építené menetirányát.

Az „el kell innen mennem” gondolata állandó kényszerítő erőként terebélyesedik az elbeszélés fölött. D. Lázár a szabadságot keresi külső és belső útjai során, a szabadságot, ami egy táncosnő ismerőse szerint: „Az egyensúly. És összhangban a személyes törvényeinkkel. A táncban: amikor a látszat láthatóvá válik. Az értelem pedig mentesül a logikától.” (81)

A hajóskapitány különös ötlete, hogy egy-egy járaton más-más kor külsőségeivel veszi körül utasait, a hajóparancsnok most éppen 1933-hoz lapozott vissza a naptárban, a tárgyi környezeten kívül megjeleníti a korszellemet is, ami kihat az utazók egymás közti viszonyára és magatartására, és a narráció ennek folyományaként filmszerűvé válik. A képzőművész főhős portréját is filmművészeti és filmtörténeti allúziók teljesítik ki, miközben a tárgyi és hangulati környezet is olyan, amilyet csak a régi filmek mozijában lehet látni. Csakhogy az utazás tapasztalata megerősíti a festőművész megérzését, hogy a történelem a jövőben is megismétlődik, hiszen Argentínában az emigránsok, a hazájukat elhagyók nem egy nemzedékének képviselőjével találkozott, és a visszaút Európába a történelem ismétlődése lehetőségének táplálásával egy újabb historikus pokolkapu megnyílását vetíti előre.

Jellegzetes, hogy Sinkovits Péter regényében a főhős a töprengő, szemlélődő, tapasztalatait összegző, tépelődő ember, aki „a senkihez sem tartozás, az elhatárolódás művészete” befolyása alá rendelte életvitelét és poétikáját, az élettapasztalatból fakadó bölcsességeket általában azok a nők mondják ki a regényben, akik közel kerülnek a szívéhez. Ezek a nők fölbukkanásuk során nem tűnnek jelentősebbeknek vagy fontosnak, akár dekorációk is lehetnének, de se Sinkovits Péter, se hőse nem dől be a férfisoviniszta olcsó szerepének, hódolattal és tisztelettel kezelik a hölgyeket, akik szépek, rátermettek, bölcsek, mindegyikük művész valami téren, érett személyiség, megfontolt intellektus. Miként az ténylegesen való is.

A nők közvetlen nyelven fogalmazzák meg a férfiak elvonatkoztatásait, miként Agnese teszi D. Lázár út nélküli utazására vonatkozóan: „Engedd el a vándorlásod éveit, az elszalasztott alkalmak lezáratlanságát […] Hisz létünk is ellibeg, mint lombokon át a nyár…” (126) Vagy például Zyna őszinte, feminista, dialogikus sémákat fölrúgó, a XX. század első háborúját követő fölszabadulást idéző beszéde: „... nekem nincs időm a szerelemre. Bár nő vagyok, iszapos bennem maga a megkívánás, de aki éppen velem van – nő, férfi, mindegy –, nem zsoltárokat lapozgat. És gyorsan felejtek, mint a függőlegesen olvadó gleccserfal”. (151)

Kedvcsinálónak ennyi talán elegendő: Sinkovits Péter képi és költői poétikából építkező regényének hőse eljut Palermóba, ahol visszaveszi egykor elhagyott katedráját, majd Budapesten találja magát. Egy orfeumban. Hogyan? Miként? Miért? Egy regénytörténetért.

El kell olvasni. Nem történelmet keresve benne, hanem egy kiváló író mondatait élvezvén.

Dallamok egy újságíró verklijéből
Szerző

Dallamok egy újságíró verklijéből

 

Sinkovits Péter Verkli című tárcakötetét olvasva jóleső nyugalom telepedett rám.

 

Valami megmagyarázhatatlan béke, melybe örömmel feküdtem bele. A Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában megjelent kötet öt ciklusában más és más tájakon, élethelyzetekben, emberi életekben találja magát az olvasó.

Vivaldi szól, miközben próbálom összefoglalni az olvasmányélményeimet. A szövegek egy részében az olasz tájjal találkozhatunk, valamint Budapesttel és Vajdasággal is, tehát Sinkovits lelkesen utaztatja a kirándulni vágyót, és letisztultan, egyszerű elbeszélői módban teszi ezt, mintegy háttérbe szorítva önmagát, a középpontba pedig például Kardos G. Györgyöt, Nerudát, a krimiket, egy kutyagyilkosságot, Krúdy Gyulát, Lénárd Sándort és a selejtezést állítja. A szerző így nyilatkozott a tárca mint műfaj kapcsán:

Az alkotói folyamat mindenkinél más és más. Esetemben a vers- vagy a regényírás mégis részben alkalmazkodás egy-egy műfaj szabályaihoz, tehát bizonyos fokig »kitalált«, »konstruált«; a versnél a hangulatot leghívebben tükröző szavakat kell keresgélni, a regény esetében meg személyeket »fabrikálni«, történetet »kiagyalni«, stb.

A tárcaírásnál ezeket a kötelékeket nem érzem, az írás spontán, ösztönösen történik — magától jön, magától adódóan. Egyszerűen magamat adva vagyok én.

Mindez azonban egyáltalán nem valami énmutogatási szándékkal történik, nem vagyok kirakatban, vagy nem akarok ott lenni. Ezekben a történetekben »csak« éppen otthon vagyok. Áttételek nélkül.”

De még mennyire hogy otthon van ezekben a szövegekben, és olyan mellbevágó gondolatokkal taglózza le az olvasót, mint például Grendel Lajos, aki számára a középosztályt azok a művelt, több nyelven beszélő emberek alkotják, akik mindentől függetlenül a szellemi értékek befogadói, hordozói, esetleg teremtői is. Mint mondja, ha el szeretnénk pusztítani egy nemzetet, akkor a középosztálytól kell megfosztani azt.

A kötet legerősebb tárcája számomra a Betongyökér című, melyben az otthonunk iránti elvághatatlan kötelék körvonalazódik ki, mely még a betont is képes feltörni. Bárhová megyünk is, képtelenek vagyunk teljes mértékben elszakadni attól, ahonnan jöttünk, illetve attól, akit a múlt, a gyerekkor belőlünk formált. Nem tudja ezt felülírni Sinkovits Péter sem, aki kőfaragócsaládból származik, ezért kedvelt témája a kő és a köré gyűlt történetek (MárványangyalokVadhús gyömbérrel). A rendkívül gazdag újságírói tapasztalatot maga mögött tudó író a tudósítói élményeiből is a papírra vet jó néhányat.

A könyv borítóján Pesti Emma verklit húzó és a hangszerrel összeolvadó embere mintha azt az elszántságot tükrözné, amely Sinkovits Pétert jellemzi. Sinkovits Pétert, aki már-már összeforrt a hivatásával, az írással. Vivaldi zenéjére a halak békésen úszkálnak a vízben, ahogyan a könyv írójában is a tárcák, az életképek papírra vetései.

Sinkovits Péter egyenletes tempóban tekeri a verklit, melyből színes dallamok szállnak. Fel.

Lehetséges és valószerű
Szerző
Az önmagunkra ébredés krónikája
Szerző

Az önmagunkra ébredés krónikája

Sinkovits Péter: A hologram hintóján

„Rendezgetnénk az emlékeinket, miként évfordulókon szokás, bár utólag nem könnyű eldönteni, mi tekinthető hitelesnek, ráadásul közölhetőnek is; előfordulhat, látomások világítják be mindazt, ami volt, így megbicsaklunk az önismeret felé vezető rozoga lépcsőkön. Az igazság mindig megdöbbent. Olykor elszomorít. Leegyszerűsíti a megfejtést. Máskor pedig a taps csak a megéltség árnyékát illeti. A tapasztalat viszont olykor hamisan szónokol, akaratlanul is, képtelen különbséget tenni az érvényes és a lelkiismeret visszakozó szépítgetése között. Gyakran csupán azt ismételgeti, ami hiányzott, holott jelen időben ez távlattalan. A megtörtént különben sem értékelhető át, legfeljebb átértékelődik. Ami nem ugyanaz.

(...)

Szétvagdosva a rád csipeszelt zsinórok. Csupán arra ügyelj, hogy a túlzott önbecsülés vagy a csillámló illúzió mesterkedései ne kerüljenek túlsúlyba. Azok már torzítanak és lekötnek, semlegesítenek programokat, tovább vonszolva a dilemmákat homályban hagyják a tudattalant.”

Úton a valódi önmagunk megismerése felé.

Noha semmi kifogásom a pusztán szórakoztató célú művészet ellen, számomra az igazi értéket feltétlenül azok a művek jelentik, melyek a „ki vagyok én?”, „mi ez a világ körülöttem?”, „hol az én helyem ebben a világban?”, „van-e határ, és ha igen, hol húzódik a te és az én között?” kérdésekre keresik a választ. Sinkovits írásai ezek közé tartoznak; azé a Sinkovits Péteré, aki mindenekelőtt a publicisztikai műfajok és a líra mestere, ugyanakkor harmadik nagyprózája rá a bizonyíték, hogy regényíróként is jó úton halad e kitüntető cím felé. A hologram hintóján című munkájában lenyűgöző módon ötvözi a lírát az epikával, az álomszerű kinyilatkoztatásokat az esszéisztikus futamokkal. A metafizikai kérdésfeltevéseket sem mellőző kisregény pedig a való önmagára ébredés igényét támasztja fel olvasójában; tulajdonképpen eme folyamat krónikájának tekinthető.

A történetben, ahogyan azt a szerzőtől már megszokhattuk, elsődleges szerephez jut az úton levés. Hőse, Bertold, a titokzatos Megbízó óhajának eleget téve karaktereket gyűjt egy regény megírásához, miközben keresztül és kasul kalandozik téren és időn, hogy végül e „tér” és „idő” síkjai egymásba csússzanak, végül feloldódjanak az örök jelen pillanatban. A szövegfolyam látszólag lazán, valójában azonban nagyon is szorosan összefüggő „szindbádi egypercesekből” áll össze – mert hogy ezen összefüggések messze túlmutatnak a szimpla emberi logikán. Testi, lelki és szellemi utazásokról beszélünk ugyanis, melyek metafizikusak, kissé abszurdak és álomszerűek, filozofikusak, olykor igencsak enigmatikusak, mondhatni, hermetikusak – és sorolhatnánk az izmusokat; de minek? –, melyek lényegének megragadása és megfogalmazása hitem szerint csakis a művészet eszközeivel lehetséges. Ily módon nyerhetünk betekintést a fizikai szemmel is látható univerzum hologramjának kulisszái mögé, miközben az íróval – végül az ő kezét elengedve magunkban is – eltöprenghetünk a lét nagy kérdései felett. De hogy ezt megtehessük, még egyszer hangsúlyozom, az elme és a logika önmagában ugyancsak kevésnek bizonyul – arra van hát szükség, hogy az agyunkkal érezzünk és a szívünkkel gondolkodjunk. Amennyiben így teszünk, ezek az utazások – akár a tao macskakövei – visszavezethetnek bennünket önmagunkhoz; ahol mi és a világ Egy vagyunk. Szálljunk hajóra, üljünk vonatra vagy csak levitáljunk szelíden szobánk hűvös rejtekén. Potenciálisan az ablak – a harmadik szem – így is, úgy is kinyílik.

Bízom benne, hogy fenti eszmefuttatásommal nem riasztottam el a puszta szórakozásra, kikapcsolódásra vágyó olvasót sem. Sinkovits lelket gyönyörködtető lírai prózája a világirodalmat tekintve Borges kisprózáival, a (vajdasági) magyart pedig Sándor Zoltán J. K.-novelláival rokonítható – a befogadónak nem feltétlenül szükséges az agyát gyötörnie; elég ha csak elmerül a sorok között, aztán majd az érzés úgyis magával ragadja.