Sinkovits Péter
Beszédes István fotója
Az általános iskolát és a gimnáziumot Zentán végzi, majd az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékének hallgatója. 1970-től 1975-ig és 1981-től 1984-ig a Dolgozók, 1976-tól 1980-ig a Magyar Szó munkatársa.1985-től 1989-ig a Magyar Szó főszerkesztője, később a napilap művelődési rovatának szerkesztője, majd a Magyar Szó budapesti tudósítója. 2010-ben vonul nyugdíjba.
„…múltvándorlása ez az azonosítatlan időnek…”
Sinkovits Péter: Vergilius a csatornákban. Kisregény. zEtna, Zenta, 2009
Sinkovits Péter kisregénye, a Vergilius a csatornákban egyszerre mozgatvalóságreferenciákat, nosztalgikus emléktömböket, erudíciós kultúrtartalmakat és helytől meg időtől elvonatkoztatható eseményeket. Olvasása kezdetén még nagyon úgy tűnik, hogy a mű csak a Vajdaság közelmúltba nyúló történetének ismerője számára lesz dekódolható, csak az ilyen ismeretekkel rendelkező olvasó látja meg a történések mögött a tartományi székvárost és ismer rá 1988. október ötödikére-hatodikára, a joghurtforradalom kezdetére. Hamarosan vkiderül, hogy az elbeszélő azért nem élt a történetíráshoz közelebb álló közvetlen megnevezésekkel, mint ahogy például Balázs Attila tette ugyanezen esemény kapcsán a Kinek Észak, kinek Délcímű regényében, mert a csatornákba leó hősei a konkrét egzisztenciális fenyegetettségük, a tömeg erkölcsi nullpontra sodortatása nyomán, mentális önvédelemből cselekedve általánosabb, ennél fogva közérthetőbb kérdésekkel, életproblémákkal szembesülnek.
A kisregény néhány szereplője az elbeszélés középpontjába helyezett Tamással vélhetően a közvetlen fenyegetettség elől költözik a csatornákba, a föld, a való világ alá, de ennek a fenyegetettségnek nincsen konkrét nyoma új életvitelükben, ami ugyanannyira tekinthető befelé fordulásnak, mint rejtőzködő elvonulásnak, de mindenképpen mentálhigiénés elmagányosodásnak. A csatornákban szinte eseménytelenülmúlatják idejüket, miközben Tamás az emlékezet és a nosztalgia útvesztőiben bolyongva rég elfelejtett történésekre, kapcsolatokra, érzésekre, olvasmányélményekre l, és azok egy részét igyekszik megosztani a társaságában lévő nővel. Közben főznek is, esznek is, isznak is, szeretkeznek is, divatlapokat forgatnak, figyelik a külvilág általuk belátható szeletét. Mintha a való világban élnének, de a magukból kitermelt, maguk köré emeltszimulákrum mindig árnyalatnyira valószerűtlen. Minden egyszerre nagyon reális, ugyanakkor egészében mégisvalószínűtlen, inkább álomszerű, az elbeszélés képisége párhuzamosan burjánzik a szürrealizmus és a hyperrealizmus eszköztárából, a valós tapasztalatok egybemosvajelennek meg a látomásszerű élményekkel és irreális érzéki benyomásokkal. Ehhez a líraian lelassított tapasztalati világhoz egy amorf történési időt rendelt az elbeszélő. Előbb még jelzi a különböző idősíkok közti kapcsolódásokat, később már jelzés nélkül csúsznak egymásba az időszeletek és időmonolitok, az emlékezés terepét féregjáratok kuszálják össze, és ezek nyomán egy-egy tapasztalat, inger vagy érzés a temporalitás kötöttsége nélkül kerül tépelődő elme fókuszába: „…múltvándorlása ez az azonosítatlan időnek, amely most nem mérendő és mércéül sem szolgál.”
Sinkovits Péter írásművészete a valóssá vált álmokkal szemben egy olyan elbeszélés lehetősége felé törekszik, ahol a valóság válik álommá, ahol minden lelassul, minderészlet fotórealisztikusan élessé válik, az élmények az agyműködés számunkra értelmezhetetlenül kusza idejében úgy viszonyulnak egymáshoz, mint akváriumban a halak, miközbenvalaki véletlenszerű ritmusban fölkapcsolja és leojtja a világítást: előzmény nélkül bukkannak föl, és következmény nélkül buknak homályba.
A Vergilius a csatornákban kisregénykiválóan példázza, hogy az elbeszélő művészetnek nem kell kötelezően történetelvűnek lennie, a mű artisztikus világát az elbeszélő nyelv hozza létre, és a szöveg léte tekintetében ez a világ a fontosabb, meghatározóbb.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy Sinkovits Péter kisregényének ne volna összefogható történeti szála: még egy bankrablás is előfordul benne, azzal, hogy a mű szempontjából a bankrablás jelentéktelen, sokkal fontosabb ami megelőzi és követi, mert ennek a történeti szálnak viszont megvan a maga folytonossága, miként a csatornákba húzódottak életének is: szereplők lassan összepakolnak és visszatérnek a felszínre. Talán magukra találtak, talán belefáradtak az identitáskeresésbe, önmaguk számonkérésébe, elgyengült bennük a nosztalgia és az emlékezés felhajtó ereje, ám az is meglehet, hogy beléptek a sámánok idézte világharmónia csarnokába.
Miként Vergilius eposzában nem a valóságot írta meg, Sinkovits Péter is a történések valóságközeli változatát beszélte el kisregényében, mély átéléssel és átérzéssel, kristálytiszta elbeszélő nyelvezett. Művét bátran nevezhetjük intellektuális én-regénynek, amiben egymás mellett szerepel kételkedés és töprengés, ismeret és érzelem, tapasztalat és képzelet, kulturális megelőzöttség és egyedi műforma: irányadó pontjává lehet a Vajdaságban születő magyar irodalomnak.
Út nélküli út
Sinkovits Péter: Orfeum
Ha még nem, akkor hamarosan eltűnik a nyelvünkből a regény címét alkotó szó, orfeum. Mert egy ma már nem létező szórakoztató műfajt jelöl, aminek helyére a sztendapkomedi (mert a helyesírás is veszendőben), vagy valami más lépett. Az orfeum az én értelmezésemben egyszerre jelentett helyet és műfajt, olyan kulturális-szórakoztató intézményt, amely fölvállalta a korábban indult varieté műfaji tarkaságának egy részét, artistákat, bűvészeket, zenei előadókat, humoros jeleneteket eljátszókat stb. szerepeltetett, miközben a közönség nem színházi széksorokban feszengett, hanem dúsan terített, kényelmes asztalok mellett falatozgatott, pezsgőzött. Valamikor a múlt század elején, egészen a második világháborúval lezáruló derekáig. Maga az orfeum jelensége dekadensnek tűnik, illúzióhajhász menekülésnek a bontakozó, vagy csupán sejtett világomlás elől, amikor a tőzsdekrach, a politikai átrendeződés, a háború előrevetülő árnyékában a polgáriasodás bölcsődéjéből alig kicseperedett, előkelő, vagy parvenü, a társadalmi körülményeket megnyergelő fél- és teljesen alvilági figurák a végtére az ő igényük által kinevelt artisták, zenészek, színészek produkciói, valamint a Krúdy Gyula asztalára kívánkozó velős csontok és buborékos borok mellett élik rövidre szabott álomvilágukat.
Krúdy mindössze 54 évesen, anyagi gondok szorongatása mellett és súlyos betegségek következtében 1933-ban elhalálozott. Sinkovits Péter regényhőse, D. Lázár jóval később, Argentínából Európába utazva az óceánjáró kapitányának hóbortja következtében ennek az esztendőnek a dekorációi között találja magát a hajón, ami érdekes, ám nem szívderítő élmény, hiszen a díszlet, az olvasókeretre fűzött napilapok élethűen idézik meg azt az időt, amelynek sodrásából, aki tehette, és akinek sikerült, kontinensnyi távolságra menekült.
Azt nem tudjuk, hogy D. Lázár hogyan, milyen késztetésből került a dél-amerikai országba, ahol festőként élt, de azt igen, hogy szinte akaratlanul kapcsolatba került a magyar emigrációval, tíz év argentínai tartózkodás után az ’56-osokkal. Az emigránsok és a hős kapcsolata felszínes, de arra elegendő, hogy kipattintsa a festőből az újbóli továbbállás gondolatát. Nem izgatják különösebben a társasági kapcsolatok, festi a természetet és csodálja a nőket, mert „a nő az érinthető érintethetetlen” (123), és e kettő, a természet és a nők érzéki kisugárzása benne filozofikus elmélyülést vezérel, ezért utazásai voltaképpen az epikus narrációban megszokott külsőségek nélkül jelennek meg, mintha a bejárt út nem topográfiai desztinációk sorából, hanem gondolati emlékképekből, és a képzelet alkotásaiból építené menetirányát.
Az „el kell innen mennem” gondolata állandó kényszerítő erőként terebélyesedik az elbeszélés fölött. D. Lázár a szabadságot keresi külső és belső útjai során, a szabadságot, ami egy táncosnő ismerőse szerint: „Az egyensúly. És összhangban a személyes törvényeinkkel. A táncban: amikor a látszat láthatóvá válik. Az értelem pedig mentesül a logikától.” (81)
A hajóskapitány különös ötlete, hogy egy-egy járaton más-más kor külsőségeivel veszi körül utasait, a hajóparancsnok most éppen 1933-hoz lapozott vissza a naptárban, a tárgyi környezeten kívül megjeleníti a korszellemet is, ami kihat az utazók egymás közti viszonyára és magatartására, és a narráció ennek folyományaként filmszerűvé válik. A képzőművész főhős portréját is filmművészeti és filmtörténeti allúziók teljesítik ki, miközben a tárgyi és hangulati környezet is olyan, amilyet csak a régi filmek mozijában lehet látni. Csakhogy az utazás tapasztalata megerősíti a festőművész megérzését, hogy a történelem a jövőben is megismétlődik, hiszen Argentínában az emigránsok, a hazájukat elhagyók nem egy nemzedékének képviselőjével találkozott, és a visszaút Európába a történelem ismétlődése lehetőségének táplálásával egy újabb historikus pokolkapu megnyílását vetíti előre.
Jellegzetes, hogy Sinkovits Péter regényében a főhős a töprengő, szemlélődő, tapasztalatait összegző, tépelődő ember, aki „a senkihez sem tartozás, az elhatárolódás művészete” befolyása alá rendelte életvitelét és poétikáját, az élettapasztalatból fakadó bölcsességeket általában azok a nők mondják ki a regényben, akik közel kerülnek a szívéhez. Ezek a nők fölbukkanásuk során nem tűnnek jelentősebbeknek vagy fontosnak, akár dekorációk is lehetnének, de se Sinkovits Péter, se hőse nem dől be a férfisoviniszta olcsó szerepének, hódolattal és tisztelettel kezelik a hölgyeket, akik szépek, rátermettek, bölcsek, mindegyikük művész valami téren, érett személyiség, megfontolt intellektus. Miként az ténylegesen való is.
A nők közvetlen nyelven fogalmazzák meg a férfiak elvonatkoztatásait, miként Agnese teszi D. Lázár út nélküli utazására vonatkozóan: „Engedd el a vándorlásod éveit, az elszalasztott alkalmak lezáratlanságát […] Hisz létünk is ellibeg, mint lombokon át a nyár…” (126) Vagy például Zyna őszinte, feminista, dialogikus sémákat fölrúgó, a XX. század első háborúját követő fölszabadulást idéző beszéde: „... nekem nincs időm a szerelemre. Bár nő vagyok, iszapos bennem maga a megkívánás, de aki éppen velem van – nő, férfi, mindegy –, nem zsoltárokat lapozgat. És gyorsan felejtek, mint a függőlegesen olvadó gleccserfal”. (151)
Kedvcsinálónak ennyi talán elegendő: Sinkovits Péter képi és költői poétikából építkező regényének hőse eljut Palermóba, ahol visszaveszi egykor elhagyott katedráját, majd Budapesten találja magát. Egy orfeumban. Hogyan? Miként? Miért? Egy regénytörténetért.
El kell olvasni. Nem történelmet keresve benne, hanem egy kiváló író mondatait élvezvén.
Dallamok egy újságíró verklijéből
Sinkovits Péter Verkli című tárcakötetét olvasva jóleső nyugalom telepedett rám.
Valami megmagyarázhatatlan béke, melybe örömmel feküdtem bele. A Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában megjelent kötet öt ciklusában más és más tájakon, élethelyzetekben, emberi életekben találja magát az olvasó.
Vivaldi szól, miközben próbálom összefoglalni az olvasmányélményeimet. A szövegek egy részében az olasz tájjal találkozhatunk, valamint Budapesttel és Vajdasággal is, tehát Sinkovits lelkesen utaztatja a kirándulni vágyót, és letisztultan, egyszerű elbeszélői módban teszi ezt, mintegy háttérbe szorítva önmagát, a középpontba pedig például Kardos G. Györgyöt, Nerudát, a krimiket, egy kutyagyilkosságot, Krúdy Gyulát, Lénárd Sándort és a selejtezést állítja. A szerző így nyilatkozott a tárca mint műfaj kapcsán:
„Az alkotói folyamat mindenkinél más és más. Esetemben a vers- vagy a regényírás mégis részben alkalmazkodás egy-egy műfaj szabályaihoz, tehát bizonyos fokig »kitalált«, »konstruált«; a versnél a hangulatot leghívebben tükröző szavakat kell keresgélni, a regény esetében meg személyeket »fabrikálni«, történetet »kiagyalni«, stb.
A tárcaírásnál ezeket a kötelékeket nem érzem, az írás spontán, ösztönösen történik — magától jön, magától adódóan. Egyszerűen magamat adva vagyok én.
Mindez azonban egyáltalán nem valami énmutogatási szándékkal történik, nem vagyok kirakatban, vagy nem akarok ott lenni. Ezekben a történetekben »csak« éppen otthon vagyok. Áttételek nélkül.”
De még mennyire hogy otthon van ezekben a szövegekben, és olyan mellbevágó gondolatokkal taglózza le az olvasót, mint például Grendel Lajos, aki számára a középosztályt azok a művelt, több nyelven beszélő emberek alkotják, akik mindentől függetlenül a szellemi értékek befogadói, hordozói, esetleg teremtői is. Mint mondja, ha el szeretnénk pusztítani egy nemzetet, akkor a középosztálytól kell megfosztani azt.
A kötet legerősebb tárcája számomra a Betongyökér című, melyben az otthonunk iránti elvághatatlan kötelék körvonalazódik ki, mely még a betont is képes feltörni. Bárhová megyünk is, képtelenek vagyunk teljes mértékben elszakadni attól, ahonnan jöttünk, illetve attól, akit a múlt, a gyerekkor belőlünk formált. Nem tudja ezt felülírni Sinkovits Péter sem, aki kőfaragócsaládból származik, ezért kedvelt témája a kő és a köré gyűlt történetek (Márványangyalok, Vadhús gyömbérrel). A rendkívül gazdag újságírói tapasztalatot maga mögött tudó író a tudósítói élményeiből is a papírra vet jó néhányat.
A könyv borítóján Pesti Emma verklit húzó és a hangszerrel összeolvadó embere mintha azt az elszántságot tükrözné, amely Sinkovits Pétert jellemzi. Sinkovits Pétert, aki már-már összeforrt a hivatásával, az írással. Vivaldi zenéjére a halak békésen úszkálnak a vízben, ahogyan a könyv írójában is a tárcák, az életképek papírra vetései.
Sinkovits Péter egyenletes tempóban tekeri a verklit, melyből színes dallamok szállnak. Fel.
Emlékforgácsokból épített paloták
Vasagyi Mária: Cézár. Regény. zEtna Kiadó. Zenta, 2019, Sinkovits Péter: A hologram hintóján. Regény. zEtna Kiadó, 2019
Idén a zentai zEtna Kiadó két értékes könyvvel lepett meg bennünket, olvasókat. Minden kiadó igyekezete, hogy emlékezetes és értékes alkotásokat prezentáljon, de úgy érzem, 2019-ben ez Zentán igazán sikerült. Olyan köteteket rakott elénk, amelyekről méltán emlékeznek meg majd olvasók, kritikusok, nyelvészek pedig tanulmányokat írhatnak róluk.
Nagy szeretettel és megbecsüléssel vettem kézbe két kortársam, Vasagyi Mária és Sinkovits Péter könyvét. Mindkettőt ugyanaz a sors érte nálam: le se tettem, míg a végére nem értem. Aztán néhány nap után újra belemerültem a szövegekbe, és még nagyobb meglepetés ért. A felszín alatt tárult ki előttem mindkét esetben valami ismeretlen világ, valami különös állapotba kerültem magam is, hiszen a szerzők emlékforgácsokból építettek palotákat, s ezeket járhattam körül boldog izgalommal és a felfedezők szorongásaival. Mindkét regény fontos darabja nemcsak a vajdasági, de az egyetemes magyar irodalom idei termésének. Vasagyi Mária könyve lehet a könyvhét nagy meglepetése, de az idei magyar könyvprodukció legmerészebb, talán legmesszebbre futó írói vállalkozása is. Sinkovits Péter alkotása az emberi lét értelmét boncolgatja. Megállapításai szinte általánosíthatók, az olvasó könnyen önmagára talál a sorjázó történetekben. A könyvet különösen ajánlom dramaturgok kezébe, mert a mű színpadra is termett.
A memézis könyve
„Tartozom a történetemmel” – közli velünk Cézár, pontosabban Cezárusz Franciszkusz Küncsös Bombardusz, a hájszentlőrinci dominikánus klastrom orgonistája, laikus dominikánus testvér, aki magasról pottyint a történelmi kánonok szerint tudatosított korrajzokra, hiszen személyében is tanúsíthatja, hogy időről időre a kolostorokban lenyalták pergamenekről a múltat, és behelyettesítették a más, a megfelelőbb interpretációt.
Vasagyi Mária könyvében kétosztatú a világ, az ITT és az OTT. Az ITT a földi lét elmúlása után fogadja be alattvalóit, az OTT viszont az elmúlt, amelyre már csak emlékezni lehet. Az emlékezők beszédkészsége megszűnik, ők némák, egymás felé közvetítik gondolataikat, ezzel megszűnnek a nyelvi korlátok.
Cézár testvér bebarangolja Közép-Európát, több kolostor vendége, a vallás, a művészetek, a bölcseletek forrásainál telepedhet meg: Maga is művészi hajlamú, főleg a zene és az ének világában, de az irodalom és képzőművészet ismeretében is nagyfokú jártassággal bír. A Szerzőnek ez ad lehetőséget arra. hogy egy-egy történelmi esemény kapcsán a művészeti alkotások fölvillantásával, néha röpke analízisével magyarázhatja a mögöttes világot, hiszen az ITT birodalma lehetőséget ad nemcsak ez események megnevezésére és a történetmondásra, hanem könnyen követhetők a folyományok is, amelyek évtizedekig, évszázadokig is élhetnek és hathatnak.
Hősünk félálomban meséli történetét kedvesének, Dáriusznak, a Gyönyörűségesnek, s olyan szituáció generálódik, hogy akár egyetlen mondategészben szinte ködszerűen gomolyognak az olyan egymásba érő információk, amelyek mindegyike más idősíkhoz tartozik. Ezzel Szerzőnk pompás érzékkel ébreszti olvasójában mentális lexikonja aktivizálását, közös játék indulhat a két fél között. Az olvasó, megszakítva a könyvvel való kommunikációját, rákereshet a szóban forgó eseményekre, személyekre, alkotásokra, vitába is szállhat az információval. He túl komolyra venné kutatását, akkor, hogy megnyugodjon, időről időre ráakadhat a közlésre, hogy Cézár testvérünk fönntartásokkal szemléli a megírt vaskos történelemkönyveket.
Az ókortól kezdődően évezredünk első két évtizedével bezárólag gomolyog a félálmú világ: a hasznos és haszontalan, békék és háborúk, istenek, próféták, művészek, szélhámosok vonulnak előttünk tömött sorban. Valójában e kaleidoszkóp képei eszközök arra, hogy Szerzőnk fölvillanthassa a magyar évszázadok néhány fontos, pozitív vagy negatív eseményét, amelyek nagy hatással voltak mai világunkra. Még erélyesebben szól a történelmi országalakulat erőszakos szétszabdalásáról, s főképpen rólunk, vajdasági magyarokról. A három Jugoszláviát megélőkről, a háborúkról, amelyeket szűk pátriánk magyarjait általában téves csataterekre kényszerítették, s menekülésekről, kivándorlásokról, maradókról, kétes politikusainkról.
Egy közelmúltban keletkezett szó, a memézis uralja a könyvet. A szó jelentése a mémek, a fölbukkanó emlékforgácsok kiegészítése, majd továbbítása. De már nem biztos, hogy a mém kidolgozása jelentéssé az eredeti jelentést hordozza, hanem a célnak megfelelően valami más, szükséges információt. Ez az internet világában évek óta meglévő aktivitás. Egy-egy sikeres mém többmilliós nézettséget eredményezhet.
A memézis teremt helyzetet arra, hogy a sok szépírói stíluseszköz mellett Vasagyi Mária éljen a túlzás, a humor, az élc, a szarkazmus és a gúny eszközeivel is.
Csodálattal tekintettem Vasagyi Mária nyelvhasználatára. Ahogy az idősíkokat, úgy a nyelvváltozatokat is bravúrosan alkalmazza, csokrozza, szép varkocsba összefonja. Régi korok fölidézésekor a régi magyar nyelv szótárából szemezget, ám sokszor szinte melléplántálja a ma használatos szlenget, mert a mém felbukkanását ezzel hitelesíti. Rengeteg idegen szó akaszthatná meg az olvasót, de számomra ez sem volt zavaró. Igaz, némi nyelvismeret és még több művelődéstörténeti tájékozottság szükséges, hogy a szövegtől ne idegenkedjünk.
Helyesírásában is eltér az akadémiaitól. Nem véletlenül. Alapvetően azért, mert egy élőszóban előadott történetet rögzít, a kimondott, nem pedig a leírt szót közvetíti olvasójához. Másrészt az idegen szavak, mondatok akkor is kimondhatók, ha az olvasó nem ismeri az idézett nyelvet.
Az élőszóban való prezentálás nagy hatással van Szerzőnk mondatszerkesztésére is. Leginkább hosszú, sok tagból álló mondategészekkel találkozhatunk, de nem nehéz sem olvasnunk, sem hallanunk, sem értelmeznünk őket, mert a tagmondatok rövidek, a mondatnak meg szinte alig érünk a végére, ahogy az élőbeszédben is van. Sokat időzik könyvében a zene érzékeltetésével, leírásával, mégis a legjobban megkomponált igazi dal módján szövegrészletei zengenek, akár a költemények. Prózában írta ugyan, de prózaversnek nem nevezhetem, hiszen zengett ritmusa, Küncsös Bombardusz betiltott éneke tudatomat megkerülve még most is hallik a lelkemben.
Színe és fonákja
Az ember életének bizonyos szakaszaiban fölidézgeti a múlt megélt eseményeit. Különösen érdekes szituációk alakulhatnak ki, ha már megkezdte létezésének nyolcadik évtizedét. Ilyenkor válhatnak különössé a régmúlt eseményei, amelyek ködösen kavarognak az ébrenlét határán. Sinkovits Péter abszurdba hajló regényében a főhős megélt valósága és annak meg nem élt lehetőségei kavargó, ködökben gázoló megéledését apró ecsetekkel ábrázolja akvarellként, s mire a vízfestmény elkészülne, háromdimenziós tudományos-műszaki csodává lényegül.
Már a regény legelején elhangzik az a kérdés, amelyre választ keres az alkotó, de elhelyezi olvasója mentális lexikonjába is: – Te hogyan szembesülsz a végesség tudatával? Megválaszolható-e a kérdés? Találkozhat-e az emberi világ az istenivel? Megérthető-e számunkra a végtelen fogalma? Az eldőlt nyolcas misztériuma?
Az élet szituációi, élményeink mind elraktározódnak bennünk. Az emlékek félálomban megelevenednek, játékuk háromdimenziós mozgóképe visszahelyez bennünket a hologram jelenébe. Utasai leszünk a hintónak, amely Krúdy Gyula postakocsijának modernebb változata. Olykor utastársunk is van, megelevenedő dialógus erősíti a behunyt szemmel érzékelhető mozgóképet. Ám nagy kérdés, mennyi elevenedik meg a lélekben tárolt háromdimenziós hologramképekből? Az utastársak hívják-e elő az emlékeket, vagy valami más tényező is belejátszhat ebbe?
Szerzőnk természetesen megeleveníti az emlékképeket, így filmjelenetek módján érzékelhetők az olvasó előtt. E szituációkat több ízben éles vágásokkal szakítja meg, s a beugró átváltások fölvillanó helyzetei bonyolult ellentétet generálnak a félbeszakított történéssel szemben. Az olvasóra nagy hatással lehet ez a szövegépítési technika, mert a vágások általában a saját emlékmorzsáik kezdetleges hologramképével kísérleteznek, ami leginkább arra készteti, hogy egy pillanatra maga is fölüljön a hologram hintajába, sokszor nem is Sinkovits társaként, hanem meglepetésre egyedül utazik.
Sinkovits egyik szereplője, a Megbízó, furcsa kijelentést tesz: „…a háromdimenziós hologramkép minden egyes pontja kapcsolatban áll a kép más pontjaival, s ha a hologramból valami elvész, akkor azon a helyen nem tűnik el a kép, hanem csak elhalványul, életlenebb lesz. Az emlékezés során is gyakran csupán dereng valami, de nem merül fel teljesen az emlék. Aztán már rajtunk áll, mihez kezdünk ezekkel az emléknyomokkal: tároljuk vagy végleg eldobjuk őket. Ennél fontosabb azonban ez a felismerés, mely szerint a hologram olyan szerkezet, amelybe bármikor be lehet lépni, de onnan távozhatunk is.” Ez a megfogalmazás az olvasót továbbgondolásra késztetheti. Először is amiatt, honnan tudhatjuk, mely emlékeinket töröljük? Ami tetszik? Ami fontos? Hogyan dönthetjük el, mi a színe és mi a fonákja? És lehetséges-e törölni elménkből bármit is? Valamely mém hatására megelevenedhet bennünk az elfeledett pillanat is. Sinkovits vágótechnikája olvasójában is megéledhet mémként és elindíthat egy emlékezéssorozatot, indulásra nógathatja a hologram hintója táltosait.
Sinkovits Péter különös szövege biztosan érdeklődést kelt majd az olvasók között. Folyományaként teremtődik majd sok háromdimenziós hologram, számos hintó indulhat világgá szárazon, vízen és levegőben
Az önmagunkra ébredés krónikája
Sinkovits Péter: A hologram hintóján
„Rendezgetnénk az emlékeinket, miként évfordulókon szokás, bár utólag nem könnyű eldönteni, mi tekinthető hitelesnek, ráadásul közölhetőnek is; előfordulhat, látomások világítják be mindazt, ami volt, így megbicsaklunk az önismeret felé vezető rozoga lépcsőkön. Az igazság mindig megdöbbent. Olykor elszomorít. Leegyszerűsíti a megfejtést. Máskor pedig a taps csak a megéltség árnyékát illeti. A tapasztalat viszont olykor hamisan szónokol, akaratlanul is, képtelen különbséget tenni az érvényes és a lelkiismeret visszakozó szépítgetése között. Gyakran csupán azt ismételgeti, ami hiányzott, holott jelen időben ez távlattalan. A megtörtént különben sem értékelhető át, legfeljebb átértékelődik. Ami nem ugyanaz.
(...)
Szétvagdosva a rád csipeszelt zsinórok. Csupán arra ügyelj, hogy a túlzott önbecsülés vagy a csillámló illúzió mesterkedései ne kerüljenek túlsúlyba. Azok már torzítanak és lekötnek, semlegesítenek programokat, tovább vonszolva a dilemmákat homályban hagyják a tudattalant.”
Úton a valódi önmagunk megismerése felé.
Noha semmi kifogásom a pusztán szórakoztató célú művészet ellen, számomra az igazi értéket feltétlenül azok a művek jelentik, melyek a „ki vagyok én?”, „mi ez a világ körülöttem?”, „hol az én helyem ebben a világban?”, „van-e határ, és ha igen, hol húzódik a te és az én között?” kérdésekre keresik a választ. Sinkovits írásai ezek közé tartoznak; azé a Sinkovits Péteré, aki mindenekelőtt a publicisztikai műfajok és a líra mestere, ugyanakkor harmadik nagyprózája rá a bizonyíték, hogy regényíróként is jó úton halad e kitüntető cím felé. A hologram hintóján című munkájában lenyűgöző módon ötvözi a lírát az epikával, az álomszerű kinyilatkoztatásokat az esszéisztikus futamokkal. A metafizikai kérdésfeltevéseket sem mellőző kisregény pedig a való önmagára ébredés igényét támasztja fel olvasójában; tulajdonképpen eme folyamat krónikájának tekinthető.
A történetben, ahogyan azt a szerzőtől már megszokhattuk, elsődleges szerephez jut az úton levés. Hőse, Bertold, a titokzatos Megbízó óhajának eleget téve karaktereket gyűjt egy regény megírásához, miközben keresztül és kasul kalandozik téren és időn, hogy végül e „tér” és „idő” síkjai egymásba csússzanak, végül feloldódjanak az örök jelen pillanatban. A szövegfolyam látszólag lazán, valójában azonban nagyon is szorosan összefüggő „szindbádi egypercesekből” áll össze – mert hogy ezen összefüggések messze túlmutatnak a szimpla emberi logikán. Testi, lelki és szellemi utazásokról beszélünk ugyanis, melyek metafizikusak, kissé abszurdak és álomszerűek, filozofikusak, olykor igencsak enigmatikusak, mondhatni, hermetikusak – és sorolhatnánk az izmusokat; de minek? –, melyek lényegének megragadása és megfogalmazása hitem szerint csakis a művészet eszközeivel lehetséges. Ily módon nyerhetünk betekintést a fizikai szemmel is látható univerzum hologramjának kulisszái mögé, miközben az íróval – végül az ő kezét elengedve magunkban is – eltöprenghetünk a lét nagy kérdései felett. De hogy ezt megtehessük, még egyszer hangsúlyozom, az elme és a logika önmagában ugyancsak kevésnek bizonyul – arra van hát szükség, hogy az agyunkkal érezzünk és a szívünkkel gondolkodjunk. Amennyiben így teszünk, ezek az utazások – akár a tao macskakövei – visszavezethetnek bennünket önmagunkhoz; ahol mi és a világ Egy vagyunk. Szálljunk hajóra, üljünk vonatra vagy csak levitáljunk szelíden szobánk hűvös rejtekén. Potenciálisan az ablak – a harmadik szem – így is, úgy is kinyílik.
Bízom benne, hogy fenti eszmefuttatásommal nem riasztottam el a puszta szórakozásra, kikapcsolódásra vágyó olvasót sem. Sinkovits lelket gyönyörködtető lírai prózája a világirodalmat tekintve Borges kisprózáival, a (vajdasági) magyart pedig Sándor Zoltán J. K.-novelláival rokonítható – a befogadónak nem feltétlenül szükséges az agyát gyötörnie; elég ha csak elmerül a sorok között, aztán majd az érzés úgyis magával ragadja.
„Káprázat és illúzió – vélte Li Taj-po”
Sinkovits Péter: A hologram hintóján
Ha valaki, hát a zseniális kínai költő jól tudta, hogy mindenfajta létezés káprázat csupán. A „valóságos” fizikai létezés éppúgy, mint a képzelt létezés. Az ember egész sorsa, meg az is, ami előtte és utána van. Ezért képzelődött és hazudozott merészen égi származásáról és földi életének hajmeresztő eseményeiről fűnek-fának, ezért szédítette meséivel rendszeresen még a hatalmas kínai császárt is – ezerkétszáz évvel ezelőtt. „Minden dimenzió hazugság” – mondta volna, ha A hologram hintójának mai utasait akarta volna fölvilágosítani „a világ valóságos természetéről”. Csakhogy a költőnek esze agában se volt társalogni velük.
Sinkovits Péter mégis közéjük ültetette a halhatatlan kínait. Li Taj-po azonban ott is csak a borát itta és tréfálkozott, miközben a többiek véresen komolyan vették az utazást, de legfőképpen saját magukat. Miért is ne vették volna? Nekik, a hologram hőseinek akkor is igazuk van, amikor hisznek saját létezésükben, és akkor is, amikor nagyvona-lúan elengedik sorsukat, sőt egész létüket tagadják. De hát akkor nem mindegy, hogy mi történik az életükben? Nem mindegy, hogy ki mint dönt, ki mit tervez a boldogulásáért? Efféle kérdések támadnak és kelnek szárnyra előbb a szerző, majd az olvasó elábrándozó képzeletében, miközben fejezetről fejezetre halad előre a regényben, vagyis a hintó rejtélyes útját követi valahová...
„Sinkovits Péter (1946) Herceg János irodalmi-díjas zentai író, újságíró és publicista új regényének főszereplője eseménytelen életét éli egy hivatalban, mígnem egy nap különös felkérést kap. Feladata ezentúl elvegyülni a különféle társaságokban, s megfigyeléseiről jegyzeteket készíteni...” – olvassuk a könyvterjesztők ajánlását a kötetről az interneten. Azaz már innen is tudhatjuk, hogy e regény nem más, mint egy hamisítatlan „ontológiai pikareszk”. Lételméleti kalandregénynek is nevezhetnénk, de ezzel lehet, hogy elijesztjük az olvasót. Egy ilyen grandiózus szellemi utazás természetesen csakis a világ legsúlyosabb létkérdéseire adott velős válaszokba torkollhat, ám e könyv esetében nem kell félnünk a summás válaszoktól, az okoskodás elviselhetetlen terhétől. Nem akar a könyv új
„spirituális univerzumot” építeni, nem akarja a régit lerombolni, nem ad föl logikai rejtvényeket, és főleg nem akar meggyőzni senkit semmiről. Bátran és könnyedén olvasható („rögeszmétlen”) regényről van tehát szó, ráadásul novellisztikus történetei sok helyen őszintén felszabadul-tak, derűsek. Miközben persze ezek a történetek olykor eléggé szem-telenül mégiscsak a feje tetejére állítják bevált elgondolásainkat, látásmódunkat.
„Sinkovits Péter verseit, prózáját sajátos tér-idő poétika jellemzi. Mindaz, ami plasztikusan ábrázolt hőseivel történik különböző, legtöbbször (a hazai olvasó által is) ismert tereket, megélt időket sűrít magába, alakjai mintha egy-fajta álomidőben történő utazás részesei lennének […] Sinkovits költői, írói narratívájában a hangsúly mégis azon van, ami hősei lelkében zajlik minden-napjaik és sorsfordulóik során: az emberi tapasztalás idején és a létértelmezés kérdésein. Mert Sinkovits – legyen bár szó történelemről, világba kitettségről vagy emberi kapcsolatokról – a sors és a választás kérdéséről, tehát magáról az Útról ír. Munkássága kiteljesedésével tárcáit is mindinkább a bölcselet körülíró kérdései mélyítik.
Életművét áthatja a hercegi szemlélet: újságíróként szabadnak és függet-lennek lenni, íróként magas poétikai, etikai és morális mércéket állítani, föl-ismerni a történelmi kor problémás voltát, valamint a kor és a történelem által kódolt személyi szabadságot” – fogalmaz az író létszemléletéről és ábrázo-lási módszeréről a délvidéki Herceg János Irodalmi Díj két évvel ezelőtti kuratóriuma, azokat az írói erényeket sorolva, amelyek jutalmaként 2017-ben szerzőnknek ítélte a jeles díjat.
A zEtna Kiadónál idén tavasszal megjelent regény hologram-hintójának utasai huszonhat rövid fejezetben ábrázolt élethelyzeten (időn és téren) hajtanak át (mintha valóban „egyfajta álomidőben történő utazás részesei lennének”), mi pedig mindeközben alaposan megfigyel-hetjük emberi világukat, azokat az életeket, azokat a sorsokat, amelyeket nagyrészt mi magunk is élünk. A jelenetek felemelő és lesújtó élmények-kel szolgálnak, szépségesen lírai és komoran drámai élethelyzetekbe vezetnek minket. Mindegyikük ismerős: vagy a saját életünk valóságából vagy a képzeletünkből, ám ezekről mi már tudjuk, hogy teljesen mind-egy, melyik világból származnak. Képzeletbeli élményeink is lehetnek valóságosak, akár olvasmányainkból is származhatnak. Ilyen teljességgel kisajátított élménye lehet majd az olvasónak ebből a kötetből például a Jutka levele című fejezet története, vagy a saját élmény erős hatásával ragadhatják őt magukkal a Szomorú szemek fejezetének mondatai. Olyan messzire ragadhatják, hogy (a többi történettől is kissé bódultan) olykor már azt sem tudja, kinek az életét is éli éppen, mivel és kivel „azonos”.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy nincs ebben semmi különös, ez a dolga az írónak. Mutassa meg nekünk az emberi világ általánosnak vélhető szabályosságait (és anomáliáit), amelyekben a mi saját életünk jellemzőire is ráismerünk. Legtöbbször pontosan ez történik velünk az irodalmi élmény megszületésekor, ám ennél lényegesebb szerintem, hogy vajon milyen következtetést von le világfeltáró felismeréseiből az író. Mit sugall nekünk határozott meggyőződéssel, azután pedig mit gondolunk erről mi magunk?
Ideérve pedig azt vesszük észre, hogy útunk éppen Li Taj-póhoz vezet vissza. Ezen a csapáson haladva ugyanis előbb-utóbb nekünk is be kell látnunk a költő igazságát. „Minden mi létezik, káprázat csupán” – hirdették a régi Ázsia gondolkodói vele egybehangzóan, de ezt sugallja nekünk Sinkovits Péter is. És – még egyszer mondom – nem lemondóan, nem elkeseredetten, hanem józanul és derűsen. Az író nemcsak egyértelműen fogalmazza meg saját „Ázsia-tézisét” a regényben, miszerint az emberi világban több egyidejűleg érvényes identitásunk is létezhet, hanem vakmerően rábízza hőseit erre az életükön uralkodó ismeretlen, de fatális hatalomra.
Ebben a létforgatagban valóban lehetetlen saját életet élni, azt sem könnyű tudni, vajon élik vagy képzelik csupán. Ráadásul (ha adnak magukra) arra is figyelniük kell, nehogy a végére érve úgy váljanak lenge hamuvá, hogy „modális életük” szörnyű forgatagában föl se tették maguknak az idevágó kérdéseket. Az ember világában ugyanis a nemkérdezés a legnagyobb bárgyúság.
Sinkovits Péter: A hologram hintóján
zETNA Kiadó, 2019.
Két fontos regényünk
Vasagyi Mária: Cézár
Sinkovits Péter: A hologram hintóján
Idén a zentai zEtna Kiadó két értékes könyvvel lepett meg bennün-ket, olvasókat. Minden kiadó igyekezete, hogy emlékezetes és értékes alkotásokat prezentáljon, de úgy érzem, 2019-ben ez Zentán igazán sike-rült. Olyan köteteket rakott elénk, amelyekről méltán emlékeznek majd olvasók, kritikusok, a nyelvészek pedig tanulmányokat írhatnak róluk.
Nagy szeretettel és megbecsüléssel vettem kézbe két kortársam Vasagyi Mária és Sinkovits Péter könyvét. Mindkettőt ugyanaz a sors érte nálam: le se tettem, míg a végére nem értem. Aztán néhány nap után újra belemerültem a szövegekbe, és még nagyobb meglepetés ért! A felszín alatt tárult ki előttem mindkét esetben valami ismeretlen világ, valami különös állapotba kerültem magam is, hiszen a szerzők emlékek forgácsokból építettek palotákat, s ezeket járhattam ködül boldog izgalommal és a felfedezők szorongásaival. Mindkét regény fontos darabja nemcsak a vajdasági, de az egyetemes magyar irodalom idei termésének. Vasagyi Mária könyve lehet a Könyvhét nagy meglepetése, de az idei magyar könyvprodukció legmerészebb, talán legmesszebbre futó írói vállalkozása is. Sinkovits Péter alkotása az emberi lét értelmét boncolgatja. Megállapításai szinte általánosíthatók, az olvasó könnyen önmagára talál a sorjázó történetekben. A könyvet különösen ajánlom dramaturgok kezébe, mert a mű színpadra is termett.
A memézis könyve
„Tartozom a történetemmel” közli velünk Cézár, pontosabban Cezárusz Franciszkusz Küncsös Bombardusz, a hájszentlőrinci dominikánus klastrom orgonistája, laikus dominikánus testvér, aki magasról pottyint a történelmi kánonok szerint tudatosított korrajzokra, hiszen személyében is tanúsíthatja, hogy időről időre a kolostorokban lenyalták a pergamenekről a múltat, és behelyettesítették a más, a megfelelőbb interpretációt.
Vasagyi Mária könyvében kétosztatú a világ, az ITT és az OTT. Az ITT az földi lét elmúlása után fogadja be alattvalóit, az OTT viszont az
elmúlt, amelyre már csak emlékezni lehet. Az emlékezők beszédkészsége megszűnik, ők némálnak, egymás felé közvetítik gondolataikat, ezzel megszűnnek a nyelvi korlátok.
Cézár testvér bebarangolja Közép-Európát, több kolostor vendége, a vallás, a művészetek, a bölcseletek forrásainál telepedhet meg: Maga is művészi hajlamú, főleg a zene és az ének világában, de az irodalom és a képzőművészet ismeretében is nagyfokú jártassággal bír. A Szerzőnek ez ad lehetőséget arra, hogy egy-egy történelmi esemény kapcsán a művé-szeti alkotások fölvillantásával, néha röpke analízisével magyarázhatja a mögöttes világot, hiszen az ITT birodalma lehetőséget biztosít nem csak ez események megnevezésére és a történetmondásra, hanem könnyen követhetők a folyományok is, amelyek évtizedekig, évszázadokig is élhetnek és hathatnak.
Hősünk félálomban meséli történetét kedvesének, Dáriusznak, a Gyönyörűségesnek, s olyan szituáció generálódik, hogy akár egyetlen mondategészben szinte ködszerűen gomolyognak az olyan egymásba érő információk, amelyek mindegyike más idősíkhoz tartozik. Ezzel Szerzőnk pompás érzékkel ébreszti olvasójában mentális lexikonja aktivizálását, közös játék indulhat a két fél között. Az olvasó, megszakítva a könyvvel való kommunikációját, rákereshet a szóban forgó eseményekre, személyekre, alkotásokra, vitába is szállhat az információval. Ha túl komolyra venné kutatását, akkor, hogy megnyugodjon, időről időre ráakadhat a közlésre, hogy Cézár testvérünk fönntartásokkal szemléli a megírt vaskos történelem-könyveket.
Az ókortól kezdődően évezredünk első két évtizedével bezárólag gomolyog a félálmú világ: a hasznos és haszontalan, békék és háborúk, istenek, próféták, művészek, szélhámosok vonulnak előttünk tömött sorban. Valójában e kaleidoszkóp lépei eszközök arra, hogy Szerzőnk fölvillanthassa a magyar évszázadok néhány fontos, pozitív vagy negatív eseményét, amelyek nagy hatással voltak mai világunkra. Még erélye-sebben szól a történelmi országalakulat erőszakos szétszabdalásáról, s főképpen rólunk, vajdasági magyarokról. A három Jugoszláviát megélőkről, a háborúkról, amelyeket szűk pátriánk magyarjait általában téves csataterekre kényszerítették, s menekülésekről, kivándorlásokról, maradókról, kétes politikusainkról.
Egy közelmúltban keletkezett szó, a memézis uralja a könyvet. A szó jelentése a mémek, a fölbukkanó emlékforgácsok kiegészítése majd továbbítása. Viszont a mém kidolgozása jelentéssé már nem biztos, hogy az eredeti jelentést hordozza, hanem, a célnak megfelelően valami más,
szükséges információt. Ez az internet világában évek óta meglévő aktivitás. Egy-egy sikeres mém több milliós nézettséget eredményezhet.
A memézis teremt helyzetet arra, hogy a sok szépírói stíluseszköz mellett Vasagyi Mária éljen a túlzás, a humor, az élc, a szarkazmus és a gúny eszközeivel is.
Csodálattal tekintettem Vasagyi Mária nyelvhasználatára. Ahogy az idősíkokat, úgy a nyelvváltozatokat is bravúrosan alkalmazza, csokrozza, szép varkocsba összefonja. Régi korok fölidézésekor, a régi magyar nyelv szótárából szemezget, ám sokszor szinte melléplántálja a ma használatos szlenget, mert a mém felbukkanását ezzel hitelesíti. Rengeteg idegen szó akaszthatná meg az olvasót, de számomra ez sem volt zavaró. Igaz, némi nyelvismeret és még több műveltségi tájékozottság szükséges, hogy a szövegtől ne idegenkedjünk.
Helyesírásában is eltér az akadémiaitól. Nem véletlenül. Alapvetően azért, mert egy élőszóban előadott történetet rögzít, e kimondott és nem a leírt szót közvetíti olvasójához. Másrészt az idegen szavak, mondatok akkor is kimondhatók, ha az olvasó nem ismeri az idézett nyelvet.
Az élőszóban való prezentálás nagy hatással van Szerzőnk mondatszerkesztésére is. Leginkább hosszú, sok tagból álló mondat-egészekkel találkozhatunk, de nem nehéz sem olvasnunk, sem hallanunk, sem értelmeznünk őket, mert a tagmondatok rövidek, a mondatnak meg szinte alig érünk a végére, ahogy az élőbeszédben is van. Sokat időzik könyvében a zene érzkeltetésében, leírásában, de mégis a legjobban megkomponált igazi dal módján szövegrészletei zengenek, akár a költemények. Prózában írta ugyan, de prózaversnek nem nevezhetem, hiszen zengett ritmusa, Küncsös Bombardusz betiltott éneke tudatomat megkerülve még most is hallik a lelkemben.
Színe és fonákja
Az ember életének bizonyos szakaszaiban fölidézgeti a múlt megélt eseményeit. Különösen érdekes szituációk alakulhatnak ki, ha már megkezdte létezésének nyolcadik évtizedét. Ilyenkor válhatnak különössé a régmúlt eseményei, amelyek ködösen kavarognak az ébren-lét határán. Sinkovits Péter abszurdba hajló regényében a főhős megélt valósága és annak meg nem élt lehetőségei kavargó, ködökben gázoló megéledését apró ecsetekkel ábrázolja akvarellként, s mire a vízfestmény elkészülne, háromdimenziós tudományos–műszaki csodává lényegül.
Már a regény legelején elhangzik az a kérdés, amelyre választ keres az alkotó, de elhelyezi olvasója mentális lexikonjába is: – Te hogyan szembesülsz a végesség tudatával? Megválaszolható-e a kérdés? Találkozhat-e az emberi világ az istenivel? Megérthető-e számunkra a végtelen fogalma? Az eldőlt nyolcas misztériuma?
Az élet szituációi, élményeink mind elraktározódnak bennünk. Az emlékek félálomban megelevenednek, játékuk háromdimenziós mozgóképe visszahelyez bennünket a hologram jelenébe. Utasai leszünk a hintónak, amely Krúdy Gyula postakocsijának modernebb változata. Olykor utastársunk is van, megelevenedő dialógus erősíti a behunyt szemmel érzékelhető mozgóképet. Ám nagy kérdés, mennyi elevenedik meg a lélekben tárolt háromdimenziós hologramképekből? Az utastársak hívják-e elő az emlékeket, vagy valami más tényező is belejátszhat ebbe?
Szerzőnk természetesen megeleveníti az emlékképeket, így filmjelenetek módján érzékelhetők az olvasó előtt. E szituációkat több ízben éles vágásokkal szakítja meg, s a beugró átváltások fölvillanó helyzetei bonyolult ellentétet generálnak a félbeszakított történéssel szemben. Az olvasóra nagy hatással lehet ez a szövegépítési technika, mert a vágások általában a saját emlékmorzsáik kezdetleges hologram- képével kísérleteznek, amely leginkább arra készteti, hogy egy pillanatra maga is fölüljön a hologram hintajába, sokszor nem is Sinkovits társaként, hanem meglepetésre, egyedül utazik.
Sinkovits egyik szereplője, a Megbízó, furcsa kijelentést tesz: „… a háromdimenziós hologramkép minden egyes pontja kapcsolatban áll a kép más pontjaival, s ha a hologramból valami elvész, akkor azon a helyen nem tűnik el a kép, hanem csak elhalványul, életlenebb lesz. Az emlékezés során is gyakran csupán dereng valami, de nem merül fel teljesen az emlék. Aztán már rajtunk áll, mihez kezdünk ezekkel az emléknyomokkal: tároljuk, vagy végleg eldobjuk őket. Ennél fontosabb azonban az a felismerés, mely szerint a hologram olyan szerkezet, amelybe bármikor be lehet lépni, de onnan távozhatunk is.” Ez a megfogalmazás az olvasót továbbgondolásra késztetheti. Először is amiatt, honnan tudhatjuk, mely emlékeinket töröljük? Ami tetszik? Ami fontos? Hogyan dönthetjük el, mi a színe és mi a fonákja? És lehetséges-e törölni elménkből bármit is? Valamely mém hatására megelevenedhet bennünk az elfeledett pillanat is. Sinkovits vágótechnikája olvasójában is megéledhet mémként, és elindíthat egy emlékezéssorozatot, indulásra nógathatja a hologram hintója táltosait.
Sinkovits Péter különös szövege biztosan érdeklődést kelt majd az olvasók között. Folyományaként teremtődik majd sok háromdimenziós hologram, számos hintó indulhat világgá szárazon, vízen és levegőben.
Íróegyéniség
Sinkovits Péter neve fogalom az újságolvasók, a szépirodalmi igényű szövegek iránt érdeklődők számára. Jelenleg második regényén dolgozik. Erről és az újságírásról mesélt, továbbá olvasnivalót is ajánlott.
* Minden írói pályának egyéni íve van. A sajátodat hogyan határoznád meg?
— A zentai gimnázium befejezése után egészen más pályára készülődtem, nem tartoztam tehát a korán verselő társaim közé, az önképzőköri „múltam”-ra nem is emlékszem, így szinte a váratlan irányított engem az újságírás felé. Mindig olvastam viszont. Úgy húszévesen került a kezembe Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye, s egyfajta belső villámcsapásként sejtette velem, hogy talán ez az út lesz számomra kijelölve. Újvidéken a hatvanas évek legvégén egy tehetséges és korán érlelődő nemzedék csoportosult az akkori Képes Ifjúság, pontosabban annak irányítója, Hornyik Miklós köré, hozzájuk csapódtam én is. Ekkor kezdtem el verseket írni, majd megjelent az első kötetem is (Drótsövény, 1976), s ettől kezdődően félig-meddig már íróként is számon tartottak. Én azonban — bő negyven éven át — mindenekelőtt újságíró voltam, méghozzá majdnem mindvégig a napilapunknál, s nem adatott meg (vagy nem voltam elég ügyes), hogy az irodalom több legyen számomra a legfontosabb mellékesnél. Vagy tíz esztendővel ezelőtt aztán egy „jótékony” láboperáció visszatelepített szülővárosomba — meg az irodalomba is. Ez ismét egy új helyzet, amelyben kiemelkedő szerepe van az úgynevezett csütörtök esti társaságunknak, amelyből aztán kiforrt a Beszédes István által létrehozott zEtna internetes folyóirat, majd könyvkiadó, s ez a kis közösség, annak műhelymunka-jellege sokakat, engem is, most már körültekintőbb átgondoltságra és tudatosabban megtervezett írásra serkentett. Ennek jegyében született meg a Vergilius a csatornákban című regényem, és most dolgozom nagy kedvvel a következőn.
* Az újságírás és a szépirodalom több műfaját is önmagadhoz közelinek mondhatod. Egymással párhuzamba vonhatók-e?
— Kiegészíthetik egymást, másfelől az újságírás változatos és eleven tényanyagot kínál(hat) az író számára. Ami pedig a műfajokat illeti, létezik mégis egy átjárás a kettő között, amelynek magyar nyelvterületen nagy hagyománya van: a tárca. Nagy kár, hogy a mai újságolvasó — mert mindenáron szinkronban akar lenni a világgal — szinte kizárólag friss információk után keresgél, s nem pihenteti meg a szemét és a szellemét ezen a szépirodalmi igénnyel megkomponált írásformán.
* A mutatvány díjtalan című köteted szonettkoszorú két nyelven. Szerbre Kovács Kenyeres Márta fordította le. Már a versek írásakor kétnyelvű kötetet terveztél, vagy ez a megoldás a kiadó, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet elképzelését tükrözi?
— Kenyeres Kovács Mártának hálával tartozom, ő voltaképpen önszorgalomból fordította le a szonettkoszorút, amelyek egyébként — külön ciklusként — már megjelentek egy korábbi verseskötetemben. A VMMI, pontosabban Hajnal Jenő később állt elő a kötettervvel, ekkor kerestem elő a fordításokat, de ez idő tájt már készülőben voltak Mezei Erzsébetnek a versekhez illeszthető grafikái is. Valóban szép és mutatós könyv lett belőle.
* Hogyan választ(hat) egy író ma kiadót Vajdaságban, avagy a kiadó választ?
— Több kiadónk van, s ez jó. Igazi munkamegosztás és szervezettebb együttműködés még nincs közöttük, s ez nem jó. A könyvkiadás szakma, az ember elvárná a céhszerű építkezést, adott esetekben pedig a közös fellépést. De lehet, hogy ennek éppen most érkezett el az ideje. Korábban létezett a Forum-ház köré tömörülő Alkotók Gyűlése, ott szerzőink legalább hébe-hóba találkozhattak egymással. Ma íróink nagyjából ismerik ugyan egymás munkáit, de az utcán, ismeretlenekként nyilván elmennek egymás mellett. Ami engem illet, korábban az újvidéki Forum jelentette meg a munkáimat, mostanság pedig a zEtna. Ma is lassan és keveset írok, nem ostromlom a kiadókat.
* Mondanál valamit a készülő regényedről?
— A regény (munkacíme: Orfeum) több idősíkban játszódik. Főhőse egy emigráns magyar festőművész, aki tízévi argentínai tartózkodás után, 1990 táján eldönti, hogy visszatér Európába. Az óceánjáró utasai azonban hirtelen 1933-ban találják magukat. Ez a „kísértethajó” hoz össze egy asztaltársaságot, s ekkor kezdődnek el a végeláthatatlan beszélgetések filozófiáról, irodalomról, táncművészetről, szabadságeszményről. Megjelenik a színen egy állandóan verselő olasz borkereskedő, egy könnyen barátkozó lengyel nevelőnő, egy tudálékos kassai levéltáros, valamint a titokzatos R. F., aki a militáns szellemiség képviselője. A társaság tagjává válik az esténként fellépő indiai táncosnő is a maga egzotikus világával. Szicíliába érkezvén pedig már valahol a félmúltban vagyunk, a beat-nemzedék időszakában, hogy aztán (időben ismét visszalépve) megelevenedjen a pesti kéjes-habos, krúdys orfeum színes és rafinált világa. A múlt század első évtizedei ezek, ám a figurák és a szituációk igencsak maiak. Valahol persze tekinthetem ezt önéletrajzi regénynek is, egy-két szereplőben magam is benne vagyok, az alakok többsége azonban — ahogy haladok előre az írásban — mindinkább önálló életet kezd élni, nem én irányítom őket, részletmegoldásokban immár övék a döntő szó. Én pedig meghagyom a szabadságukat, mert ez így számomra is egy lüktetően izgalmas játék.
* Mely szerzőket ajánlanád az olvasók figyelmébe?
— Az olvasó megtalálja a könyvet, vagy a könyv megtalálja az olvasóját. Ám ha már éppen javasolni kell, elég csak elővenni az idei esztendőre szóló naptárt, s abból azonnal kiderül, hogy kerek évfordulója van például Füst Milánnak, Gárdonyi Gézának, Karinthynak, Krúdynak, Szenteleky Kornélnak, Tersánszky Józsi Jenőnek, aki egyik titkos kedvencem, Weöres Sándornak. Az imént felsorolt szerzők műveiből mindenképpen érdemes, s talán illik is válogatni. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy az utóbbi egy-két év során igen nagy számban, bár még talán nem egységes nemzedékként jelentkeztek új, fiatal és igen tehetséges vajdasági magyar írók, pezsgést hozva honi irodalmunkba. Az ő friss munkáik fokozottan megérdemlik az odafigyelést.
A „leghiggadtabb”
Sinkovits Péter, a Magyar Szó kilencedik főszerkesztőjének életútja: a Buksitól az Orfeumig
Az újságírás egyik íratlan szabálya szerint egy hírt akkor tekintünk igaznak, ha azt két, egymástól független forrás megerősíti. Amikor mondtam a kollégáknak, hogy egyik főszerkesztő-elődömmel fogok interjút készíteni a jubileumi rovatba, akkor egymástól függetlenül, mindegyikük ugyanazt mondta, ráadásul pontosan ugyanazt a jelzőt használva: ő olyan „higgadt” főszerkesztő volt. A hírt – és a jelzőt – tehát a szabály értelmében igaznak kell tekintenünk. Ő volt a Magyar Szó eddigi leghiggadtabb főszerkesztője.
-
Minden (újságírói) pályafutásnak van egy kezdete. A tiéd hogyan kezdődött?
– A családunkban elsősorban az olvasásnak minősült jelentős szerepe: apám (kőfaragó mester volt) naponta járatta a Magyar Szót, a Politikát, aztán az itteni magyar hetilapok mindegyikét, a NIN-t, s egy időben előfizetője volt a Híd c. folyóiratnak is. És ne feledkezzünk meg a Buksiról sem – generációnk szívesen és szeretettel emlékezik vissza erre a színes, jól szerkesztett lapra (megannyi példányát ma is féltve őrizzük).Viszonylag szolid könyvtárunk alakult ki, akkoriban még vándor könyvkereskedők is gyakran bekopogtattak, így jutottunk hozzá a Mikszáth-összeshez, a Jókai-összeshez. Meg a Világjárók sorozathoz például, amely gyermekként igen nagy hatással volt rám. Utólag tekintve: mindez képezhette a kifutópályát.
Történt aztán egyszer – hetedikes elemista diák lehettem –, hogy dolgozatíráskor a szokványos témát kaptuk. „Mi leszel, ha nagy leszel?” Némi tanácstalanság után elkezdtem sorolni a hírügynökségeket, amelyeknek a megjelölésével napilapunk külpolitikai oldalain találkoztam (AFP, Reuters, MTI...), mert számomra egzotikusan hangzottak. Minderről teljesen megfeledkeztem, csak akkor jutott eszembe (s akkor is jóval később), amikor valóban újságíró lettem. Némi kitérő után, mert más pálya volt számomra kiszemelve, de még idejekorán megtörtént a „visszakanyar”. Újvidékre, a magyar tanszékre kerülve az első írásaim aztán a Képes Ifjúság hasábjain jelentek meg, akkoriban jó társaság verődött ott össze, főszerkesztőként Hornyik Miklós pedig sikeresen igyekezett bevonni minél több fiatalt.
-
Mikor kerültél a Magyar Szóhoz, és ott milyen szamárlétrát jártál be a főszerkesztői kinevezés előtt?
– Az egész azzal kezdődött, hogy nem vettek fel fordítónak a zentai bútorgyárba. A tudáspróbán egy profi fordító győzött. Ez engem nagyon lehangolt. Rövidre rá pályázatot írt ki a Dolgozók szerkesztősége gyakornok felvételére.
Akkor már megjelentek az írásaim a Képes Ifjúságban meg az Új Symposionban is – simán felvettek. Kitűnő újságíróként a kezdetekben Győri Péter segített sokat, a pazar ötleteivel sziporkázó Bogdánfi Sándor főszerkesztő pedig kiváló érzékkel készített olvasható újságot (merthogy a Dolgozók eredetileg szakszervezeti hetilap volt). Tőle (is) lehetett tanulni, a szakma valóban a kisujjában volt. Engem pedig hagyott nyugodtan dolgozni. Egy ideig még Zentán élve csatlakoztam Fodor Istvánhoz meg Cs. Simon Pistához – ezek a heti rendszerességű terepjárások segítettek hozzá, hogy valóban megismerjem a térséget, annak embereit, gondolkodásmódjukat. És persze: a szakmát. Mert az újságírás (is) mesterség, amely az idővel bőven bánó terepjárás nélkül féloldalas. Ma is úgy gondolom, csak az válhat igazán jó szerkesztővé, aki a szakmának ezt a részét is ismeri.
A Magyar Szóhoz 1975-ben kerültem át, s egyből a művelődési rovat irányítását bízták rám. Nem akármilyen csapat volt ott: Fehér Ferenc követte az irodalmat, Ács Jóska a képzőművészetet, Ládi Pityuka a filmet, V. Daróczi Júlia a közművelődést, Fehér István az oktatást..., külsősként Gerold László a színházat, a zenei életet pedig az Újvidéki Rádió munkatársai. És a hosszú asztalunknál ott ült a Kilátó szerkesztőjeként Végel László. Izgalmas időszak volt ez, a zsongó deszkben amúgy is mindig történt valami, azonfelül odafigyeltünk egymás munkájára. Az újságírás rangját mindenki meg akarta őrizni. Mindenféle vonatkozásban (tudásszerzésben, viselkedésben, fellépésben stb.). És – talán éppen ezért – az újságírókra is másként tekintettek.
Utóbb a belpolitikai rovat szerkesztője lettem. Ez sem volt izgalommentes periódus (pl. Tito halála), viszont engem hozzásegített ahhoz, hogy teljességgel megismerjem és átlássam a szerkesztőségi munkát. Következett egy zentai kitérő (visszamentem a Dolgozók szerkesztőségébe). 1985-ben lettem a Magyar Szó főszerkesztője.
-
Legkellemesebb, vagy esetleg a legkellemetlenebb emlék a főszerkesztői időszakból – van ilyen?
– Bárhogyan forgatom ezt a kérdést, csupán azt tudom válaszolni, hogy számomra az újságírásban eltöltött bő négy évtized egységet képez, összemosódik. Együtt érzékelem, egészében látom a terepjárást, az utazásokat, a különféle szerkesztői munkákat, a pesti tudósítói korszakot, majd záróképként a néhány zentai évet; közös tablón mindazok, akikkel együtt dolgoztam, azok is, akikkel interjút készítettem, s azok az emberek is (az olvasóink), akiket menet közben megismertem. A napi újságírásban egyébként sincs igazán idő kellemetlenségekkel törődni, mert a következő órában már más feladat foglalkoztat. Hogy azért mégis mondjak valamit: mindig örömet okozott az igényesség, és bosszankodást az igénytelenség.
– Összességében a főszerkesztői időszak pozitív vagy negatív élményként maradt meg benned?
– Teljességgel világos volt számomra, hogy a szerkesztőség egésze egy feszültségmentesebb légkört és szabadabb lélegzetű lapot igényel. A válaszfalak lebontását. (Ez utóbbi a maga fizikai valóságában is megtörtént: az újvidéki szerkesztőségben eltávolítottuk a rovatokat elválasztó montázsfalakat, így ismét egységes nagyteremmé vált a deszk.)
A fő célt természetesen egy változatosabb, színesebb újság készítése jelentette – az elszürkítő, felesleges és semmitmondó politikai információk kiiktatása az életes, a saját és sajátos problémáink iránt fogékonyabb, közérdekű és vonzó olvasnivalók javára. Tehát egy másfajta egyensúlyt találni, amely már szinkronban áll a lapvásárlók elvárásaival. E hangsúlyeltolódás jegyében növeltük például a terepi riportok számát, több tárcát közöltünk (bevonva íróinkat), visszaállítottuk a Jó reggelt! rovatot, megreformáltuk a folytatásos regényt, új mellékleteket indítottunk be stb. Megváltozott a lap külleme is, a számos újítás mellett ekkor tértünk át például a hathasábos tördelésről az öthasábosra. Mindennél fontosabb talán, hogy a lapnak lett tartása és – az adott körülmények közepette – önálló véleménye. Legalábbis ez volt a szándék, a megvalósulás mértékét nem az én tisztem eldönteni. Mindehhez kellett egy szűk „vezérkar” (a legközelebbi segítőim): Habram Károly és Piszár József volt a két főszerkesztő-helyettes, Gyarmati József a deszkfőnök. Vass Eszter a titkárnő. GlišićErzsébet a jogi tanácsadó. És kellett egy nagyjából egységesen gondolkodó szerkesztőség; a lapkészítés ugyanis közösségi műfaj. Csakis így, együtt volt lehetséges megreformálni az újságot, és csakis így válhatott például a Magyar Szó már a Milošević-korszak kezdetén ellenzéki hangvételű lappá.
Tegyem hozzá, a nyolcvanas évek közepe táján több újságírónk már korossá vált, néhányan pedig másutt folytatták pályafutásukat (rádió, televízió), így meglehetősen elvékonyodott az ereje teljében lévő középhad. A lapvezetés fiatalok felvételével próbálta megoldani a problémát, részükre több alkalommal néhány hetes újságíró-iskolát szerveztünk. Ha valamire utólag is büszke vagyok: kezdeményezésünkre ekkor született meg – Kalapis Zoltán és Vukovics Géza tollából – az Újságírók kézikönyve. Amely (tájékunkon szinte alapműként) a sajtóműfajok és a sajtótörténet vonatkozásban ma is nyugodtan használható.
Egyébként a letöltött négyéves főszerkesztői ténykedésem idején két dologra ügyeltem igazán: hogy javuljon a lap minősége, s hogy egyetlen munkatársat se sértsek meg emberi méltóságában.
-
A főszerkesztőség után hogyan alakult a pályafutásod a Magyar Szóban?
– Egy ideig olvasószerkesztő voltam, majd Csorba Zoltán szerencsés felkérésére tárcarovatot indítottunk be; csaknem harminc írónk és újságírónk, valamint tíz-egynéhány képzőművészünk közreműködésével. Naponta közöltünk illusztrációval ellátott tárcát. Szép időszakként tartom számon. Aztán tíz éven át a lap budapesti tudósítója voltam. Zentára visszajőve – és itt egy jó közösségre találva – a Kitekintő rovatot és a Tiszavidék-oldalakat szerkesztettem. Ez volt a záróra.
– Egy (nekem) izgalmas téma: az újságírás és a szépirodalom keveredése, hogyan hat(hat) ki az egyik a másikra, van-e esetleg számodra rangsor és fontossági sorrend e között a kettő között?
– Az újságírásnak és a szépirodalomnak nem ugyanazok az eszközei. Ugyanakkor mindkettő a tényanyagból táplálkozik, avagy – mondhatnánk némi fanyar élccel – az élet megkerülhetetlen. Így egymást kiegészíthetik, kisegíthetik. Egy riportút során fellelt érdekes személy (vagy szituáció) például idővel akár egy novellába is beékelődhet. Viszont: újságírás és irodalom között a híd a tárca, amelynek komoly hagyománya van a honi újságírásban is, s amelyet a szerzők komolyan vettek: a tárca nem másodlagos vagy mellékes irodalom, hanem a sajtóműfajok egyik csúcsa.
Sorrend egyébként nincs, mindig a minőség dönt. Egy alapos, a témát szakszerűen körüljáró, valóban jól megírt gazdasági kommentár mindenkor többet ér egy rossz versnél.
-
Amióta nyugdíjba vonultál, milyen a viszonyod az újságíráshoz és a szépirodalomhoz?
– A viszonyom az, hogy a reflexeim még mindig napilapos módon működnek, s ez már-már kezd zavarni. A közelmúltban jelent meg az Orfeum című regényem, amelyen – kisebb-nagyobb megszakításokkal – három évig dolgoztam. De ez egy más műfaj, más idősík, másfajta tempó. Talán hozzászokom ehhez is.
„Az igazi újságírás — életmód. Másfelé csak kiruccanást engedélyez”
Újságírói életműve elismeréseképpen Sinkovits Pétert, a Magyar Szó nyugalmazott újságíróját a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöksége Aranytoll kitüntetésben részesítette. Kollégánk volt a Magyar Szó főszerkesztője, budapesti tudósítója, szerkesztette a belpolitikai és a művelődési rovatot, továbbá a Kitekintőt és a Tiszavidéket.
*A gazdag újságírói és irodalmi pálya ismeretében egy kicsit furcsa azt olvasni rólad, hogy a középiskola befejezése után az orvosi egyetemre iratkoztál. Miért érezted szükségét a pályamódosításnak?
— Az újságírást én inkább pályarátalálásnak nevezném. Az orvosi egyetem szülői felkérés volt, a maga nemében logikus, hiszen kitűnő tanuló voltam, egy orvosnak pedig mindig biztos a megélhetése. De ez a pálya nem igazán vonzott, másfelől — zentai lévén — a szerb nyelvvel is igencsak hadilábon álltam, a gimnáziumot pedig a társadalmi szakon fejeztem be, tehát kevés ismerettel például vegytanból, biológiából. Két év után be kellett látnunk, hogy a medicina nem nekem való. Az elvesztett idő egy fiatalember életében persze súlyos töréssel jár, a „hozadéka” inkább az irodalomban mutatkozott meg. Viszont rádöbbentett: szükséges az alázat — iskolától függetlenül — a munka iránt, abban pedig lehetőleg mindig a maximumra kell törekedni.
Mindez persze régen volt. Azért hadd mondjam el, hogy apám révén a középiskolás időszakban — nyaranta — nagyjából kitanultam a kőfaragó szakmát, mely telis-tele volt demokratikus képletekkel: ha egy betonkeretet kell elvinni valakivel, a súly megoszlik. Fele-fele. Nem kell magyarázkodni, feleslegesen különféle elméleteket gyártani... És megismertem a munkások világát, gondolkodásmódját. Ez is egy jó iskola volt.
Pedánsan felsoroltad az újságírói tevékenységem szakaszait, ezt azzal egészíteném ki, hogy a kilencvenes évektől tíz éven át a pozsonyi Új Szó itteni tudósítójának feladatkörét is elláttam, igen korán vált tehát lehetségessé számomra a rálátás a Kárpát-medence egészére, s ez sok mindennel felvértezett. Egyébként 1970-ben a Dolgozók című hetilap fogadott be a szerkesztősége tagjai közé, ott akkor egy egészen színvonalas hetilap készült. Öt évre rá kerültem át a Magyar Szóhoz, s egy kisebb megszakítást leszámítva végig a laphoz tartoztam.
* Harmincéves korodban jelent meg az első versesköteted. Ez azt jelenti, hogy inkább az irodalmi pálya vonzott, mint az újságírás?
— Az igazi újságírás — életmód. Másfelé csak kiruccanást engedélyez. Esetemben legalábbis így volt. És nem is sajnálom, a felemás módszert kiiktattam, magam miatt is, a munkatársak miatt is. A deszk volt az otthonunk Újvidéken, a napihírek lázában égtünk, számítottunk egymásra, nem lehetett másként. Verseket viszont mindig írtam, ez egyfajta köldökzsinór volt — megtartani az irodalom ösvényét is. Ez a járat most szélesedik ki.
* 1985 és 1989 között álltál a Magyar Szó élén. Felsőbb sugallatra lettél főszerkesztő, vagy te érezted úgy, hogy változtatni tudnál a lapon? Mivel ugyanis, ahogyan a Magyar Szó 70. évfordulójára megjelent könyvben írják rólad: hozzáláttál az „elszürkült újság színesítéséhez”.
— Soha nem kutattam, hogyan lettem főszerkesztő, de mindenképpen magam mögött éreztem a szerkesztőségi támogatást. A lap pedig megújulásra, felfrissülésre várt, és arra, hogy közelebb kerüljön az olvasótáborához. Ezt a kihívást nem lehetett visszautasítani. A célom valóban az volt, hogy leépítsem a „szürkeséget”, életet vigyek az újságba, valamint széles fórumot nyissak a különféleképpen gondolkodók számára, hogy aztán az olvasó maga igazodjék el. Legvégül: forduljunk szembe az egyre erősödő nacionalizmussal. Közben igyekeztünk felnevelni egy új újságíró-nemzedéket, kiadtunk egy sajtókönyvet, számos újságírónkat lakáshoz juttattuk... Szép időszak volt, mely aztán már nem volt folytatható általam. A történelem kereke másfelé fordult, a soron következőknek már másfajta gondokkal kellett szembesülniük.
* Egy korábbi interjúban nyilatkoztad, hogy kisebbségi létben egészen mást jelent újságírónak lenni. Pedig több kollégánk vallja, hogy a kisebbségi és a többségi újságírás között nincs különbség, hiszen mindkét esetben „csak” az írástudás, a műveltség, a tájékozottság a legfontosabb.
— Mindenhol sajátos a kisebbség helyzete, ezért a vele kapcsolatos írásmód is sajátos. A szakma általános szabályain és követelményein túlmenően egy bizonyos többletről van szó: fokozott empátiáról és odafigyelésről, markánsabb érdekképviseletről, célzott témaválasztásról, a sajátos értékek felmutatásáról... De talán mifelénk ezt nem is kellene különösebben magyarázni.
* Mostanában inkább irodalmárként vagy jelen a köztudatban. Nyugdíjasként miért fordítottál hátat az újságírásnak?
— Irodalommal csak az utóbbi időszakban foglalkozhatok kedvemre. És valamelyest pótolhatom a rengeteg olvasnivalót. Ezt valójában adománynak tekintem, nem szeretném elszalasztani a lehetőséget, és az egészségi állapotom sem igazán jó. E körülmények folytán aztán az elmúlt néhány év során két regénnyel is elkészültem, s ez egészen más, mint a vers műfaja. És még inkább különbözik a sajtó világától, legalábbis attól a fajtájától, amely a részem volt nagyjából négy évtizeden át: a napi újságírástól. Természetesen nem mondtam le a sajtóban való megjelenésről, de azt már más módon szeretném, az viszont külön felkészülést feltételez.
Egészében véve azonban megjegyezném: a szerkesztőségek nem pusztán az írásaik révén számíthatnának a már nem aktív kollégákra. A nyugdíjas újságírók támaszok lehetnének például a lapelemzésben, a tanács- és az ötletadásban, a fiatalokkal való különfoglalkozásban és még több más dologban. A tapasztalatok átadásával a pályakezdők esztendőket spórolhatnának meg, másfelől pedig a lapvezetés is gazdagodhatna olyan észrevételekkel, megfigyelésekkel, amelyekre a napi munka végzése mellett alig akad idő.
* Mennyire követed a fiatal kollégák tevékenységét, és milyen tanácsot tudnál adni nekik?
— Irodalmunkban és újságírásunkban is meglepően sok a fiatal tehetség. Többükkel foglalkoztam/foglalkozom is, de most már csak a személyes kapcsolat vonalán. Ami a sajtót illeti, mindössze két dolgot hangsúlyoznék, ezek pedig a kíváncsiság és az igényesség. Szerencsés csillagzat alatt a kettőt egyben kell tartani.
Az újságírói létforma nem napi nyolc órából áll
Az Aranytoll díjas Sinkovits Péter válaszol
Komoly, alapos, megfontolt, körültekintő újságírónak, szerkesztőnek, főszerkesztőnek tartották, ezt meg is írták már többször Sinkovits Péterről. Számos, vele készült interjúban pedig „minden komoly dolgot” elmondott önmagáról. Aki gyakran beszélget vele kötetlenül, csakhamar megállapítja, hogy a humorérzéke is jó. Így újságírói pályafutásának „alapos” áttekintése helyett inkább másról kérdeztem.
Valóban, azt is megkérdezhetném, hogy van-e helye a humornak az újságírásban. Vagy ez a szakma örökös feszültség, komolyság, esetleg komolykodás, és a lazítás akkor következhet, ha elkészült az újság?
– A humor stresszoldó és felszabadít. Helyzeteket oldhat meg, s kulcs lehet akár a legkomolyabb téma feldolgozásának megoldásában is. Rávilágíthat valamire, amire amúgy magadtól nem jössz rá.
Történt valahol a nyolcvanas években, hármasban utaztunk jó hangulatban Zágrábba, a horvátok pártkongresszusára. Mindenütt zászlók, jelszavak. A jelentésem elejére szórakozásból összeeszkábáltam egy mottót: „Innen most már el ne fuss, kezdődik a kongresszus.” Újvidéken a deszkfőnök nem értette a viccet (vagy éppen nem tőlem várta) – egy véletlen telefonbeszélgetés révén az utolsó pillanatban sikerült ezt a „versikét” kiiktatni a címoldalról. (Utólag nézve: akár meg is jelenhetett volna.)
Amikor bejössz a Magyar Szó zentai szerkesztőségébe, nem maradhat el, hogy megvitassátok a sporteseményeket, elsősorban a focit. Gyanítom, hogy sportrajongó vagy. Hogy nem sportújságíró lettél?
– A sport az élet szebbik oldala – és hálás beszédtéma is egyben. Az újságírásban azonban szakterület, elméletben és gyakorlatban is illik valóban felkészültnek lenni. Így maradtam inkább figyelő és szurkoló, a partvonalon kívül. Ám szívesen emlékszem vissza: valahol a hetvenes évek második felében mutatták be Pesten Kósa Ferencnek a háromszoros olimpiai bajnok öttusázóról, Balczó Andrásról szóló egyaránt remek és döbbenetes portréfilmjét. Az ünnepi könyvhét alkalmából tartózkodtunk a magyar fővárosban, s éppen vetítették a filmet az egyik moziban. Újvidékre visszatérve megírtam, felajánlottam a sportrovatnak. Közölték. A hó végén pedig prémiumra ajánlottak. Pedig saját „keretéből” egy rovat ritkán javasol „külsőst”. (Abban az időben éppen a Magyar Szó művelődési rovatát vezettem.) Erre ma is büszke vagyok. Miként arra is, hogy még egészen kezdő újságíróként – fiatalon merész igazán az ember – interjút készítettem Belgrádban Puskás Ferenccel, akkortájt a görög Panathinaikósz edzőjével.
S ha már itt tartunk, s ha jobban meggondolom, az első írásos „művem” a Ferencvárosról vezetett napló volt, még talán elsős középiskolás koromban. (Akkoriban a csatársor: Friedmanszky, Orosz, Albert, Rákosi, Fenyvesi.) Tehát meccseredmények, megfigyelések – és a hozzánk akkoriban ritkán eljutó magyar sportlapokból a kivágott és beragasztott fotók. Valahol elhányódott, sajnos...
És hogyan lettél újságíró? Miután mi szerettél volna lenni?
– Ha ma feltennék a kérdést, hogy mi szeretnék lenni, magam sem tudom, mit válaszolnék. Mindig irigyeltem azokat, akik már egészen korán – akár tízévesen – egy megadott szakmára vagy hivatásra készültek. Aztán, a gimnáziumi évek legelején például az egyik osztálytársnőnk magabiztosan kijelentette, hogy ő etnológus lesz. Akkor még azt sem tudtuk, hogy az mi fán terem. De tényleg az lett, és szép pályát futott be.
Az újságírás és én azért jól egymásra találtunk. Ezért ma is hálás vagyok a sorsnak. Hozzáteszem, a családunk igen sok lapot és folyóiratot járatott, a kezdetektől fogva újságolvasó voltam – nem történhetett azért egészen véletlenül.
Néha nagyon szerethető szakma vagy hivatás ez. Szakma vagy hivatás? A te pályafutásod során mikor volt igazán kedves hivatás és mikor leküzdésre váró nehéz munka?
– Szerintem az újságírás szakma, amely sokak számára egyben hivatás is. Nyilván alig akad közöttünk olyan, aki pusztán a megélhetésből végzi. Attól azonban tartok, hogy mindinkább egyszerű ipari tevékenységgé válhat.
Korábban a kezdők a szerkesztőségekben váltak újságírókká, az idősebb kollégáktól lesték el a szakma fortélyait, továbbá bizonyos viselkedési szabályokat, fellépést, kérdezési módszereket, egyéni dokumentáció vezetését és sok minden mást. Közben egyfajta odafigyelő „családban” nevelkedtek. Ma az újságíró mindinkább egyszerűen információt szállít, amelynek valamiféle ára van a „piacon”. S ha valahol nem tetszik neki, akkor továbbáll. Most már megannyi jó szakkönyv áll rendelkezésre, gyakoriak az újságíró-iskolák is, tehát aki valóban ezt a pályát választja, könnyebben felvértezheti magát.
Ami engem illet, az írás vagy a szerkesztés soha nem jelentett „leküzdésre váró” munkát, valójában a társadalmi mozgások egyes korszakai jelentettek egyszerre megpróbáltatást és kihívást. Inkább a műszaki újítások idéztek elő változásokat, okoztak olykor fejtörést. Kezdő koromban például egy félórás interjút (némi jegyzetelés segédletével) két napon át még memorizálni tudtam. A kismagnó jövetelével ez a képességem feleslegessé válva jócskán el is halványult. A lapnál a számítógépes rendszerre való áttérés a hőskorban ezernyi veszedelemmel meg idegeskedéssel járt, az ember soha nem érezte magát biztonságban. (Éjjelente olykor felriadtam, hogy az általam beszerkesztett oldal félig üresen jelenik meg.) A technika tehát időközben sokat változott, a lehetőségek persze mérhetetlenül nagyobbak. Magam egyébként úgy vélem: mindegy, hogy valaki tollal ír, írógépen vagy komputeren. A lényeges az, hogy mi kerül ki a keze alól.
Melyik időszak volt a legélvezetesebb számodra. Falujárás? Dolgozók időszaka? Budapesti tudósítói korszak? Vagy egészen más?
– A Dolgozók című hetilapban kezdtem, terepi újságíróként, majd ez jóval később egy alkalommal még megismétlődött. A Magyar Szóban többnyire szerkesztői feladatokat láttam el, valamint tíz éven át voltam lapunk pesti tudósítója. Mindegyik érdekes volt a maga nemében, a periodikus változatosság pedig esetemben szerencsés – ma is úgy gondolom, hasznos, ha egy újságíró életében a terepi és a szerkesztői munkák időnként váltják egymást. A legjobban egyébként Újvidéken éreztem magam, a Forum-házban, a deszkben.
Előfordult, hogy szívesen kiléptél volna a mókuskerékből?
– A sors kegye nem tolt el eddig a határig. Másként tekintenék erre a kérdésre. Nevezetesen: az igazi újságírói létforma nem napi nyolc órából áll; az odafigyelés és a feszültség jelenléte állandó. Ez pedig feltételezné az időnkénti feltöltődés szükségességét. Bizonyára sokan még nem felejtették el, hogy annak idején az újságírók szervezete kiharcolta például a téli pihenő lehetőségét, emlékezetem szerint ez tíz munkanapot jelentett. Ez volt az úgynevezett csúsztatott szabadság. Valami ehhez hasonló vagy valamilyen más megoldás napjainkban is támogatásra érdemesülne.
Gyakran szóba kerül a szakma lezüllése. Bulvár, szenzációhajhászás, a „gyorsasági verseny” miatt hiteltelen adatközlés, gyenge bérezés miatti képzetlenség…
– Lapozzunk bele a bulvársajtóba: házastársak, szomszédok hasogatják-szabdalják egymást baltával, fűrésszel, késsel, túlfestett, alig-ruhás harmadrangú énekesnők cibálják egymás haját ocsmány szóváltás közepette a közös szeretőjük miatt, kábítószeres fiatalok rohannak a halálba lopott gépkocsival... Az emberek pedig úgy általában (a közéletiek is) lopnak, csalnak, hazudnak. A gond az, hogy akik napról napra ezt olvassák, azok számára mindez megszokottá, később természetessé, utóbb pedig követendővé válik – hatalmas erózió zajlik tehát a szemünk láttára. Lassacskán nevetség tárgyává válik az, aki műveltségét gyarapítaná, megpróbál választékosan beszélni és ápoltan öltözködni. Egyszóval: a pénz és a külsőségek kiszorítják a valódi értékeket. Rendkívül súlyos dilemma ez, az ellenszerén nem gondolkodtam, mert nem szeretném antidemokratikus személy látszatát kelteni.
Internet, blogok, közösségi oldalak: mindenki megoszt, ír, véleményt mond. Gondolod, hogy a világháló felváltja/kiváltja az újságírást? Kell még az olvasónak biztos, ellenőrzött hír, vagy jó a féligazság is?
– Úgy gondolom, ez egy kellemes társasjáték, amit nem kell túl komolyan venni. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Én egyébként kevés időt fordítok erre.
Fontosnak érzed az olvasók, kollégák vagy a „társadalom” visszajelzését? A dicséreteket vagy épp a bírálatokat. Merthogy a díj is valójában egy elismerő visszajelzés.
– A kollégáktól érkező bírálat javíthat, a dicséret ösztönözhet – adott esetben és helyzetben mindkettő szükséges. Ez fokozottan érvényes az olvasóktól érkező észrevételekre.
A díj külön kategória, egyfajta közösségi elismerés is. És nemcsak annak szól, aki átveszi, hanem mindazoknak, akik mögötte álltak. Nem sorrendben, hanem társként. Nagyjából így tekintek én a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytoll díjára. A „mögöttesek” felsorolása igen hosszú lenne, de ez alkalommal hadd említsek meg mégis kettőt: szerkesztőségemet, a Magyar Szót, valamint a zentai gimnázium egykori tanári karát.
Jó nyugdíjasnak lenni?
– Hát persze hogy jó! Végre egy kicsit kívülről is látod azt a világot, amelyben eddig nyakig benne voltál. Illúzióból kevesebb, derűből több.
Lehet egy szobából is látni Palermót
Sinkovits Péterrel Orfeum című regénye felett két ülésben Beszédes István, Hugyik Richárd, Nagy Abonyi Árpád és Szögi Csaba beszélget
Hugyik Richárd: Előzetesként Sinkovits Péterről röviden: 1946-ban született Zentán, ott végezte el az elemit és a gimnáziumot, majd Belgrádba került, ahol az orvostudományi karra iratkozott, utóbb mégis Újvidéken, a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken végezte tanulmányait. A Dolgozók című hetilap munkatársa lett, rövidesen pedig már a Magyar Szó hoz került, a napilaphoz, ahol újságíróként dolgozott, sőt 1985 és 1989 között a főszerkesztői posztot is betöltötte. Később több rovat szerkesztője, majd tíz éven át a lap budapesti tudósítója. Zentára visszatérve vonult nyugdíjba.
Az én értelmezésemben a regény négy nagy részből áll. Tulajdonképpen ez egyaránt utazásregény meg filozófiai regény. Utazásregény abban az értelemben, hogy a regény elején a főhős, D. Lázár festőművészként Argentínában él, valószínűleg Buenos Airesben, és a tengerparton, a fövenyen természeti képeket, illetve tájképeket fest. Az első két fejezet foglalkozik ezzel, és rögtön fölvetődnek a regény fő motívumai, ezek pedig az útkeresés, az identitáskeresés, az élet értelmének a keresése, ugyanakkor a történelem mibenlétének a magyarázata. De az egész regényben nagyon fontos motívum a férfiak és a nők kapcsolata, pontosabban D. Lázárnak az egyes női szereplőkhöz való viszonya. Itt különböző kérdések merülnek fel, de a mélységben, vagy a történet mélyén valójában ez, tehát az identitáskeresés, illetve a valóság mögötti igazságoknak a kutatása áll, hiszen ez foglalkoztatja D. Lázárt, az idősödő egyetemi tanárt, aki – mintegy visszatekintve az életére – ily módon próbálja megfogalmazni a lét értelmét.
A regény második nagy része az utazás, egy hajóútnak a leírása: Argentínából a főhős egy asztaltársaságba bekerülve visszaindul Európába, egészen pontosan Szicília szigetére, Palermóba. Ez az utazás – azt hiszem, hét fejezetnyi terjedelemben – a leghosszabb része a történetnek. Utána következik még két nagyobb rész, az egyik Palermóban játszódik, ott a főhős ismét elfoglalja az egyetemi katedráját, majd végül, az utolsó részben visszatér Budapestre. És Budapesten fejeződik be a történet, koncentrikus körként a regény is zárul. Ám a főhős ismét utazásra szánja el magát, és valószínűsíthetően visszatér Argentínába.
E rövid összefoglaló után, reflektálva ezekre a részekre is, bár szerintem inkább haladjunk sorjában, tehát azt szeretném megkérdezni, Péter, hogy címként miért az orfeum ragadott meg? Milyen motívumot, milyen szimbólumot láttál benne? Hogyan tudja értelmezni a cím magát a cselekményt?
Sinkovits Péter: Köszönöm szépen, hogy így összefoglaltad a regényt. Akkor ezzel most már nem kell foglalkoznunk. Orfeum. Bizonyára tudják, hogy az orfeum, valahol az 1910-es, '20-as, '30-as években, valamivel előtte és utána is, egy szórakozóhely volt. Vidéki városokban is, de főleg Pesten. Oda a főurak társasága, a nagypolgárság, meg a művészvilág járt. Ugyanakkor a regény időpontja gyakran változik. Néha a jelenben járunk, máskor meg visszakalandozunk az 1920-as esztendők krúdys világába. Az első világháború utáni pezsgő, de nyugtalan időszakban az emberi élet nem jelentett különösebb értéket, így tehát sok minden megtörténhetett. Az emberek nem takarékoskodtak magukkal. Az orfeum pedig azért és úgy került látóterembe, hogy engem soha nem pusztán maga az orfeum világa érdekelt, inkább az a látszatvalóság, amelyet tükrözött. Látszatvalóság volt olyan tekintetben is, hogy a középpolgárság, a kereskedők, tisztviselők végül is egy mintát láttak az orfeumi világban, amit másolni akartak. Így ezek az orfeumi dalok is könnyen átszivárogtak a középréteg miliőjébe.
Alapjában véve az orfeum csak a tizennegyedik fejezetben, tehát mindössze egy fejezetben fordul elő. Azért sem könnyű a hallgatóságnak felolvasásra részletet kiválasztani, mert szinte minden fejezet más és más. Egyszóval nekem megtetszett, hogy „Orfeum”: újságíróként mindig először címet kellett adnom az írásnak. Én legalábbis csak akkor tudtam valamely cikkhez hozzákezdeni, ha már megvolt a címe. Ez pedig rögtön bejött. Hogy „Orfeum”. És maradt is.
H. R.: Igen, valóban, az orfeum a tizennegyedik fejezetben található, már a regény végén, ez az utolsó előtti fejezet. Budapestre érkezik a főhős, valamint üzleti céllal Giuseppe Rossi, a szicíliai borkereskedő. A hajóúton megismert szereplők ismét találkoznak, úgyhogy maga az orfeum, ami tehát a címe is a regénynek, hangsúlyos helyre kerülve értelmezi az egész regényt. Az orfeum, ahogy Péter is mondta, a '20-as, '30-as években, tehát a második világháborúig terjedő időszakban a varietének a megfelelője, a műsorban különböző bűvészek, kötéltáncosok, erőművészek, késdobálók, komédiások léptek fel. A regényben is így jelenik meg az orfeum. Pontosan ez a színes kavalkád. Nekem valahogy mindig Hamvas Béla jutott eszembe, Hamvas regénye. Ez is egy ilyen listaszerű leírás, s ez az orfeum szimbólumává válik a regénynek azáltal, hogy a valóság mögötti lényegre próbálnak a beszélgetések során a szereplők rákérdezni.
Hogy így rögtön a közepébe vágtunk a dolognak, a legfontosabbal, a cím értelmezésével kezdtük. Előre elnézést kérek Pétertől, hogyha szőrszálhasogatónak tűnő kérdéseket is felteszek. Nos, alaposan átolvasva a regényt, felfigyeltem például arra, hogy folyamatosan esik az eső. Könyvedre túlnyomóan inkább ezek a sötét tónusú, borús színek, hangulatok jellemzőek, viszont a szicíliai rész meg éppen a napfényes, délszaki környezetet mutatja be. Ezek után kérdezném, létezik-e ennek valamilyen hátsó értelmezése? Volt-e valami célod azzal, hogy az eső folyamatosan esik? Ez egyfajta motívum lenne? Merthogy a különböző fejezetekben ismételten megjelenik. Maga a regény is úgy kezdődik, hogy D. Lázár az argentin tengerparton fest, és borulás fogadja. Azután más helyeken, a hajóúton is esik az eső; a tenger látóhatára összeolvad a felhőkkel. Egyébként nagyon jók a tájképleírások: rendkívül finomak, egyszerűek, nem túlírtak, nagyon megmaradnak az olvasóban. És igen képszerűek. Meg persze maga a főhős is egy festőművész, a művészetek közötti átmeneteknek nagyon jelentős a szerepe. Visszatérve az esőhöz, ez a motívum folyamatosan végigvonul a regényben.
S. P.: Ez rendkívül érdekes. Őszintén szólva utólag kellene jobban átgondolnom, mit is válaszoljak erre. Hirtelenében az jut eszembe, hogy Bányai János a rádióban, a Szempontban, amikor a kötetet ismertette, kulturális regénynek minősítette az Orfeumot, és ő a szabadságmotívumot emelte ki. Balogh Pista barátom a Kilátó ban megjelent írásában szinte csak a színekre koncentrált. Beszélgettünk is erről, s ő azzal kezdte, hogy „Na, komám, akkor a színtant bizonyára komolyan áttanulmányoztad. Mondd meg nekem, hogy melyik festőhöz vonzódsz!” Erre azt találtam válaszolni, hogy „Pista, én nem vagyok egy gyakorlott regényíró, én írok, ahogy legjobbnak gondolom.”
Persze volt egy vázlat, tudtam, hogy a regény majd merre halad. Ezt a könyvet azért írtam, mert az első regényem, a Vergilius inkább ösztönösen, a nyelvbirtoklás bizonyosságában született (Vergilius a csatornákban: S. P. 2009-ban megjelent kisregénye – a szerk. megj.). Ezúttal próbáltam egy olyan – talán már szabályosabb – regényt írni, amelynek van eleje, közepe, vége, vannak szereplői. A vázlat rajzolata tehát létezett, de a többi nagyjából ösztönösen ment. Ha pedig most az esőt kérdezed: Szicília, igen, az a szikrázó, gyönyörű, napsütéses táj, ahová az ember vágyik. Más esetekben az eső nyilván a szomorú és komor hangulatot próbálta érzékeltetni. De – őszintén szólva – erre nem figyeltem fel. Hogy az eső ilyen gyakran visszatér. Így viszont már talán érthető. Belső, rejtett rugók lehetnek ezek.
H. R.: Több kritikus és tanulmányíró felhívta a figyelmet, hogy központi témaként lép elő a szabadságeszmény, illetve a szabadságfogalomnak a kérdése. Ez szerintem is fontos, de talán ugyanennyire az idő fogalma. Ezek átvonulnak az egész regényen. A regény elejénél maradva, a második fejezetnek a címe Violeta. Erre is lenne egy kérdésem. Mert, ugye, Violeta D. Lázárnak barátja, barátnője, szerelme, nem tudjuk pontosan eldönteni. Roppant érdekes, hogy ő mindvégig a regény visszatérő alakja, akárha levelek formájában is. Violetta az első nő, akivel megismerkedünk a regényben, s aki szerintem – meglehet, kis túlzással – Artemiszhez hasonlítható. Ugye, Artemisz volt a görög mitológiában az az istennő, aki nem ment sohasem férjhez, a vadonban járt, a vadászat istennője és Hold-istennő. Egy nagyon légies, álomszerű alak. D. Lázár pedig Violetát egy színésznőhöz, Stefania Sandrellihez hasonlítja – itt kapcsolódik a regénybe a filmművészet.
Ebben a fejezetben jelenik meg az „út nélküli út” fogalma vagy a leírása is. Mire gondoltál? Mit akartál evvel az „út nélküli út” motívumával érzékeltetni?
S. P.: Valószínűleg mindenki életében előfordult, hogy megindult, eljutott egy pontig, és ott elgondolkodik, hogy akkor most melyik irányba haladjon tovább. A regényben D. Lázár végül is mégegyszer, akarva-akaratlanul ugyanazt az utat járja be. Visszatér Palermóba, majd Budapestre, ahol szintén élt egykoron. Megtörténhet, hogy utólagos korrekcióról van szó, tehát az ember lohol és siet megvalósítatlan álmai meg elvégezetlen feladatai után, de az is lehet, hogy ez az egész csak egy kísérlet. Avagy: az élet egy kísérlet, amely végül adós marad a válasszal, mely irány lett volna a követendő. Rengeteg ismerősömmel beszélgettem mostanában. Sokukat mindjobban feszíti ez a gondolat, hogy mivégre vagyunk a földön, mi a maradék feladatunk, mit akarunk mi itt egyáltalán. Voltaképpen ez az egész regénybeli utazás is erről szól... Mindegyik szereplő keres valamit, átütemezné az életét, ehhez keres kulcsot vagy valamilyen rejtjelet. Hát „úttalan út”. Azt hiszem, van is egy ilyen daluk az Omegáéknak (Mozgó világ a címe – a szerk. megjegyzése. ). Az úton levés. Lehet, hogy a válasz ez. Nem tudom.
Beszédes István: A regény ideje – nevezhetjük így is – álomidő. Azon túl, hogy ez tudatos alkotói megoldás, szokott-e Sinkovits Péter álmodni? A saját álmaid megjelennek-e az Orfeumban?
S. P.: Egyszer álmodtam egy zongoráról, amelyről a billentyűk lassan, egyik a másik után, kezdtek eltűnni. Még érzékeltem őket, de a zene már egyre disszonánsabb lett. Aztán a billentyűknek mind nyoma veszett, csak egy sima asztallap maradt, és az is töredezett, hullott szét. Ezt az álmot beépítettem a regénybe. De inkább a regény egy mondatát idézem: „Az én honvágyaim az álmaim.” Ezt D. Lázár mondja, valahol egészen a regény végén. Azt hiszem, az álmokkal való hadakozás, vagy inkább úgy, hogy a megvalósítatlan álmokkal való szembesülés az, amivel az én szereplőimnek is meg kell küzdeniük. Szakítás és újrakezdés ez szinte minden egyes szereplő esetében. Mindegyikük úton van, valahol újrakezdene valamit, és ennek szándéka viszi el őket időnként az álmok világába is, de onnan persze valahová máshová szeretnének megérkezni. Egy részt felolvasnék a regényből. Ezt készítettem ki, nem tudván, hogy ez a téma fölmerül, de most éppen ide is illik. A hajóúton történik, a társaságból ketten maradnak az asztal mellett, és ők beszélgetnek.
„– Egyébként úgy gondolom – és erre a hajóút is alkalmat kínál –, meg kell ismernünk jelenlegi megtestesülésünk mélyebb célkitűzéseit. Hogy mely szellemi áramlatokhoz kötődünk. – A szellem a valóságban elrejtve él, anyagba zárva, és a világosságra vágyik. Arra, hogy az emberi megismerés megváltsa. És ez a sóvárgás most engem is áthat. Hogy melyik út a miénk, uram, ezt kellene megtudnunk, elterelve valahogyan az ellenerők leselkedő figyelmét. Megismerés? Tevékenység? Lélekvédés? Fontos lenne tisztában lennünk, melyik áramlatokhoz tartozunk. Az átláthatatlan összefüggések homályában nem jutunk messzire.”
Tehát az álom valahol homály, és abból kellene továbblépni.
B. I.: Az álomszerűség az orfeumok világát is nagyon jól ismeri, vagy az orfeumok világa ismeri az álomszerűséget, hiszen gyakorlatilag egy fordított világot jelenített meg. Az éjszakai mulatók világát, amely meglehetősen bonyolult színpadi technikával is rendelkezett, sőt vendéglátóipari technikával. Tehát különféle műsorszámok sorjáztak a régi orfeumokban: artisták, színészek, muzsikusok. Miközben, ugye, fogyasztani illett. Megvolt a sorrend például, hogy a szupé után mi következik. Ez egy nagyon bonyolult rendszer, amire aztán az operettek világa épített, sőt intézményként az operett Budapesten kiszorította az orfeumokat, hiszen kultiváltabb művelődési lehetőséget kínált. De érdekes módon a hagyományát is folytatták: az operettek egyik fő színtere lett az elbitorolt színtér, amelyet elvettek az orfeumoktól, hiszen gyakran ugyanazokban az épületekben telepedett meg az operett.
Sokat gondolkoztam ezen... Tehát a multimediális keretünk ez a gramofon itt, a háttérben épp Offenbach Orfeusz az alvilágban nyitányát játszotta most, a végére meg Styx Jankó dalát tervezem. De ez is egy rettenetesen érdekes fordított világ, a Styx Jankó dalában és az egész Offenbach korai opusban a társadalomkritika például sokkal inkább jelen van, mint amennyire aztán a magyar operettben és a huszadik század szórakoztató igénnyel is írott komolyzenéjében megjelenhetett. Nem tudom, hogy ez véletlen-e: így az orfeumot célba venni.
A másik, hogy valóban úgy éreztem, ez egy nagy utazás, egy életutazás, amelyet D. Lázár, az Orfeum főhőse folytat, és amelynek célja az orfeum. Aztán tegnap este még egyszer belenéztem a könyvbe, és az Orfeumnál nyitottam ki, ami gyakorlatilag a csúcspontja a regénynek, és utána már csak egy kifutó fejezet van. Tehát úgy kezdtem, mintha onnan indulna a rálátásom a regényre, s az Orfeumot ezúttal még figyelmesebben átvizsgálva és fő témaként olvasva olyan érzésem támadt, hogy az orfeum szerkezetként is rányomja a bélyegét a regény egészére. Például a versbetétek szerepét is kezdtem átértékelni. A másik kérdés az Orfeum, valamint az Orfeusz az alvilágban kapcsán: a korábbi kisregényedben, amely, ugye, első prózaköteted, Vergilius a csatornákba száll. Eszembe is jutott egy főhősöd, Tamás az Alvilágban például. Ezek a motívumok ismétlődnek.
S. P.: Engem mindig vonzott ez a téma, kíváncsi voltam arra, hogy az orfeumi lét, vagy az operett világa mögött? Amikor a függöny legördül, a sminket leszedik, és ott maradnak a színészek, az erőművészek meg a kötéltáncosok... Akkor milyen világ tárul az ember szeme elé? Hadd mondjam rögtön, hogy nekem egy meghatározó és fontos film volt, valószínűleg többen emlékeznek rá, a Kabaré Liza Minnellivel. Ez a kivételes alkotás meglehetősen sokat elárult erről a világról, és nagyon jó zeneszámai voltak, amelyek máig élnek. Nem beszélve arról, hogy az orfeumi dalok is kitartanak: nemrég szerepelt Zentán a Budapest Bár, az egyik kedvenc együttesünk, ők voltaképpen ezeket a darabokat hozták vissza.
Engem az Orfeumban a háttérrésze érdekelt. Mint már említettük, az orfeumokba a főurak jártak, a nagypolgárság és a művészvilág. Volt azonban egy középosztály, amely életvitelben ugyan nem hasonulhatott, de stílusban megpróbálta utánozni ezt a réteget. Ha emlékezünk a két világháború közötti magyar filmek népszerűségére: azok is voltaképpen ezen alapultak. A csillogó (látszat)világ áttelepül a középpolgárság minta- és látszatvilágába – ennek izgalmas folyamata, mikéntje számomra vonzó anyagot kínált.
A zene oldaláról közelítve szintén igencsak közel állt hozzám ez az egész. Barátaimmal együtt zeneiskolába jártunk, aztán zenekart alapítottunk. A hatvanas években Zentán például három helyen volt élőzene, táncra. Akkor a Beatles, a The Animals és a többiek már rendkívül népszerűek voltak. Aztán jöttek a San Remó-i dalfesztivál, meg az opatijai fesztivál dalai, Magyarországról érkeztek a slágerek, és Jugoszláviába berobbant a dzsessz. Tehát egy rendkívül széles skálán próbáltunk játszani, de nemcsak táncokon muzsikáltunk, hanem különféle rendezvényeken, még akár vállalati ünnepségen is, ahol bizony magyar nótától kezdve az operetten át minden ilyesmit kellett játszani, úgyhogy ezekkel a számokkal én még annak idején megismerkedtem. A szomszéd néni ellátott egy hatalmas, valami hagyatékból előkerült kottatömeggel, tele régi, a '20-as, '30-as évekből való táncdalokkal, méghozzá zenekari átirattal, ami szintén érdekes volt. Tehát többféle módon kapcsolódok én ehhez a világhoz.
Mindez végül is kulissza. Az orfeum is kulissza. Annyit kell belőle csippenteni, hogy az olvasó valahol ott érezze magát. Én ugyan nem járhattam a '20-as, '30-as években orfeumba, de kapcsolódik hozzá aztán a Krúdy világa, amely megint csak oly közeli. Már majdnem olyan, mintha az ember akkor és ott élt volna...
B. I.: A beatkorszakban is, mint ahogy az opera buffában, persze a magyar operettben kevésbé, jelen volt az – és ezt a művészek sokszor elhitték, és óriási erőt adott nekik –, hogy képesek változtatni a világon: akár egy zenei mozgalommal, egy új érzékenységgel, akár egy képzőművészeti manifesztációval. Ezt manapság egyre kevésbé hisszük ebben a mindenféle információdömpinggel, -viharokkal küszködő világban. De ezek az utóbbiak mindig fontosak, és ez akkor is érdekes, ha a regényedet valaki megpróbálja visszafejteni napjaink kérdéseire, azaz a realitásra, tehát ha valaki referenciát keres, ennek az utópisztikus világnak, amely a jelentésekben és rendszerekben ugyanolyan erős, mint a realisztikus regényvilág. Ennek sokkal nehezebb így helytállnia, de éppen ez a becsülendő, hogy egy művészregény nyelvezetét használva is meg tudsz felelni, és azt Fekete J. József már a kisregényednél is megemlítette, hogy aki akarja, az tényleg megtalál benne minden pontot. Viszont ez azért egy művészi hitvallással, erős hitvallással is alátámogatott széppróza.
Nagy Abonyi Árpád: Amikor erre az irodalmi estre készültem, meg általában, amikor irodalmi estekre jövök, mindig van egy dilemmám: a közönség. A könyvbemutatókon mindig azt latolgatom, hogy a közönség vajon tudja-e, érti-e, miről beszélünk. Tehát hogy olvasta-e a kötetet, ismeri-e a szöveget. Ha igen, akkor a mi beszélgetésünk valószínűleg mást jelent a számára, mintha nem olvasta volna. Most egy kicsit udvariatlan leszek a közönség iránt, s abból indulok ki, mintha a jelenlévők mind elolvasták volna a könyvet. Az első kérdésem pedig egy nagyon pragmatikus, nagyon egyszerű kérdés, ami engem mégis izgatott, foglalkoztatott. Én magamban esszéregénynek neveztem ezt a könyvet, persze egészen más helyszíneken játszódik, mint, mondjuk, a Varázshegy. Nem Davosban, hanem Argentínában, egy hosszú hajóúton, és Szicíliában, Palermóban, valamint Budapesten. Az érdekelne, hogy mik voltak a főbb motivációs vonalak, amelyek alapján a könyvet megírtad. Mi volt az inspiráció? Talán ha mondanál néhány szót a mű keletkezéstörténetéről...
S. P.: Azzal kezdeném, hogy én nem vagyok egy gyakorlott regényíró, gyakran támaszkodom tehát a megsejtésekre, az intuícióra. Mindenesetre, ennek a regénynek az indulása egészen különös. Lehet, hogy kissé furcsa lesz, amit mondok, annál is inkább, mert amit egykoron a rádióban hallottam, az valahol huszonöt-harminc évvel ezelőtt hangzott el. Tehát: egy magyar színész emigrált Argentínába, ahol festőként élt nyolc-kilenc-tíz évet. Ez a színész, mindannyian ismerjük, Páger Antal. Ezt csak azért mondom, hogy egy létező személy, aki egyébként aztán a regényben eltűnik, tehát nem róla van szó. Ez maradt meg bennem, hogy létezik egy ember, egy személy, egy színész, aki a két világháború közt amúgy az egyik legnagyobb filmsztár Magyarországon. '44-ben távoznia kellett, állítólag túl jobboldali szerepvállalása miatt. De hagyjuk a politikát... Ausztriába, Franciaországba került, majd Argentínába. Gyermekként festegetett, külön foglalkoztak is vele, kint, Argentínában pedig festőként élt. Kiállított Brazíliában is, Costa Ricában, nem jártam utána. Ezen kívül magyar színházi előadásokat szervezett. Aztán az ötvenes évek második felében hazatért, gyorsan visszafogadták. Mi, tévénézők már e korszakától kezdve ismerjük, s bizonyára nem is tudtuk, hogy ő egy időben nem élt Magyarországon. Ez a motívum maga valahol ott lappangott bennem, mint egy víz alatti ér, amely aztán feltört. És maga a figura volt számomra érdekes.
És szólnom kell valahogyan, párhuzamosan, a mi zEtna-társaságunkról is. Kezdetben csütörtök esténként jöttünk össze, a zentai Kisvendéglőben, lazán, éppen az adott témákról beszélgetve, és így állt, sodródott össze egy írói társaság is, amely talán segítette Beszédes Istvánt is, hogy a zEtna internetes folyóiratot megindítsa, aztán pedig a könyvkiadást is. Mit ad Isten, Pesten tartottak egy tanácskozást a határon túli magyar irodalomról, az asztalra kitették a különböző sajtókiadványokat, ott fedeztem föl a Buenos Airesben kiadott Magyar Hírlapot – azt hiszem, ez volt a címe. Magammal hoztam, olvasgattam, és egy hírben felfedeztem fel, hogy ott, Buenos Airesben is létezik egy csütörtök esti társaság. Annyira megragadott ez a különösség, hogy írtam az ottani főszerkesztőnek, levelet váltottunk. Nagyon megörült, egyben indítványozta, hogy alkalomadtán látogassuk meg. Hát, a kilencvenes évek közepén mi még annak is örültünk, ha Kanizsára, Csókára eljutottunk, Buenos Aires elég távoli volt. Abba is maradt ez az egész, inkább a folyamat miatt említem. Viszont: a dél-amerikai irodalom is mindig vonzott, főleg Marqueznek a könyvei... Megindult tehát a dolog ezzel az Argentínával, és utána már nagyjából láttam, hogy a regény hogyan alakulhat, egy óceánjárón jönnek vissza Európába, ekkor kellett a szereplőket megalkotni, valós és nem létező személyekből összetákolni őket. Így valahogy állt össze. Nagyjából tudtam tehát, hogyan indul ez a regény, mi lesz benne, és miként zárul.
Szögi Csaba: Egy kiadó vagy egy folyóirat esetében rendkívül fontosnak tartom a tájolást. Azon túl, hogy izgalmas dolog eljutni különböző helyekre, és ott elbeszélgetni más írókkal, olvasókkal, úgy gondolom, hogy az adott kiadó szerzői szintén az ilyen utazások alkalmával kerülhetnek egymáshoz még közelebb. Péterrel több helyre is együtt mentünk, tudom róla, hogy nagyszerű útitárs. Gondolok itt arra, hogy egyfolytában van témája, nem unatkozik mellette az utazó. Folyamatosan át lehet beszélgetni ezeket az utazásokat a legkülönbözőbb dolgokról. Nyilván nemcsak kizárólag az irodalomról, hanem a gasztronómiától kezdve bármiről. Kézenfekvő Péter esetében – nyilván nem véletlen, hogy eszünkbe jutott ez a kérdés – maga az utazás, annak jelentősége. Vegyük szemügyre a három kötetét a zEtnánál, mindegyik asszociál valahol az utazásra. Ugye, az Aragóniai galambok, mint egy távoli helyszín, azután a Vergilius, a vergiliusi út, illetve itt, az Orfeum nál az orfeuszi út. Tehát nyilván jelentős Péternek ebből a szempontból az út, az úton levés. Az a kérésem, hogy meséljen az utazás jelentőségéről. Úgy a valós, evilági utazásról, mint a spirituális utazásról.
S. P.: Utazni nagyon szeretek. És mindig kedveltem, ha az ember elvegyülhetett egy-egy város lakosai között, cukrászdákban, kávézókban, a piacon. Piaca alapján tud meg legtöbbet az ember egy adott városról. Ám úgy vélem, hogy minden út alkalmával az ember végül is önmagával szembesül. Mert kilép a megszokott hétköznapjaiból, és másutt találja magát. A „ha Rómában élsz, élj úgy, mint a rómaiak” elv alapján megpróbál egy kicsit azonosulni azzal a környezettel, ahová került. Egy utazás mindenképpen szembesülés, átértékelés, akárha önátértékelés is.
Viszont ha már így kérdezed, akkor lenne egy másfajta megközelítésem is. Azt hiszem, hogy itt, a teremben nincs olyan személy, akinek ne lenne külföldön rokona vagy ismerőse. Valahogy megszoktuk a tágabb határokat. Ugyanakkor ez a mi kis környezetünk is átesett jó néhány, mondhatjuk úgy, megrázkódtatáson. A kilencvenes évek háborúi folytán nagyon sokan mentek el. Aztán, erre már kevesebben emlékeznek, az 1960-as évek közepén megengedték a külföldi munkavállalást, és akkor nagyjából egymillió jugoszláv állampolgár vette a vándorbotot. Mentek, visszajöttek, családot látogattak, tehát volt egy ilyen mozgás. A két világháború között, a nagy világválság idején szintén nagyméretű a migráció. Emlékszem, édesanyám, aki akkor kislány volt, ő mesélte, hogy az udvaron kint álltak, zokogva ölelgették egymást, mert a rokonság egy része akkor távozott el Brazíliába. Legelőször persze talán azt kellett volna említeni, hogy a mohácsi vész után ez egy gyéren lakott terület volt, és százötven éven át szinte teljesen elnéptelenedve. Tehát ez picit olyan, mint egy kis Amerika: itt mindenki jött valahonnan. Ez egészen más, mint, mondjuk, egy hagyományos erdélyi közösség. A miénk a mozgáshoz, a rugalmassághoz adaptálódott közösség. A nagymamámat például Strumperger Franciskának hívták, ez meg nyilván valamilyen német vonal, és hát a Sinkovits név sem igazán magyaros. Pesten megismerkedtem Sinkovits Imrével, a színésszel, az ő családjuk Nógrád megyéből származik, ugyanakkor tudom, hogy Sinkovicsok élnek Horvátországban is. Ismeretes továbbá, vagyis nálunk eléggé megszokott, hogy az emberek két helyen élnek. Itt is, meg ott is. A múlt héten egy zEtna-matinén a téma szintén szóba került, és a Ladik Kati mondta, hogy ő három helyen él: Pesten, Újvidéken meg Hvar szigetén. Azt hiszem tehát, hogy mindez valahol az irodalmunkban is megnyilvánul. A '60-as, '70-es években a vajdasági magyar irodalom például sokkal inkább európai szellemiségű volt, mint az akkori magyarországi magyar irodalom, a Felvidékről ne is beszéljünk. Tehát ez egy fogékonyabb, mozgékonyabb, rugalmasabb közeg, avagy úgy is mondhatnám, hogy genetikailag kódolva vagyunk az utazásokra.
N. A. Á.: A könyvet olvasva úgy éreztem, hogy elsősorban a főhős, de a mellékszereplők is egyfajta befejezetlenségben élnek, és mintha állandóan menekülnének valahová. Némi céltalanság fedezhető fel az életvitelükben, inkább sodródnak valami felé. Homályos célok léteznek ugyan, de amibe belekezdenek, sohasem fejeződik be. Tervek, vágyak sorjáznak, ám az elképzelések aztán vagy nem realizálódnak, vagy csak félig, vagy valahol félbeszakadnak, mint például a palermói egyetemi tanárság. Egy másik részben a következőket olvashatjuk: „– A tervek engem elborítanak – szólt D. Lázár, miután rájött, előbb neki kell mondania valamit, amivel megnyithatja a másik lelkét. – Ám az elképzeléseim szinte naponta változnak, hiába foglalom őket keretbe időpontokat kitűzve, napi és heti órarendet készítve; a jól kidolgozott tételeim rakoncátlankodnak, az új ötletek kiszorítják a régieket, így ismét módosított terv készül, amely immár véglegesnek tűnik, ilyenkor megnyugszom, aztán este, tévénézés közben előfurakodik egy újabb megoldási lehetőség...”
Mintha valami nyugtalanság űzné a szereplőket. Erről ha mondanál néhány szót.
S. P.: Az észrevételeid pontosak és fontosak, valóban így van. Szerintem az emberek többsége szeretné a saját dolgait, a múltját, az érzelmeit bedobozolni, rekeszek közé rakni – és úgy otthagyni. Megnyugvásos konstatálással: azok ott stabil, jó helyen vannak. Viszont kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy nincs lezárt dolog a világban. Minden mozgásban van, az emberi kapcsolataink is például; azt gondoljuk, hogy tökéletesek és jók, de ha nem ápoljuk őket, akkor holnap már nem azok. És nem szeretem azokat az embereket, akiknek túl határozott álláspontjuk van és rendkívül erős meggyőződésük. Megtörténhet ugyanis, hogy bizonyos dolgokat idővel másként látunk, más formában fogalmazunk meg. Eleve ellene vagyok a rekeszes világlátásnak. De így persze egyes szereplőknél jelentkezhet egyfajta céltalanság, lezáratlanság vagy befejezetlenség, ami nyilván nyomasztja is őket. Azt pedig nem tudnám, hogy menekülnek-e. Valószínű. De az ember, úgy általában, szeretne megszabadulni az elfecsérelt éveitől, megvalósulatlan álmaitól. Persze megint kérdés, hogy melyik szereplőben mennyi akkumulálódott mindez. Meglehet, D. Lázár nem is menekül, egyszerűen rájött arra, hogy valamit másképpen kellene csinálnia...
B. I.: A regényben a százötven-harmadik oldalon találtam egy érdekes részt, ami számomra ezt a kérdést is megvilágítja. Az pedig így szól: „Csupán az időtényezőt kell még kiiktatnunk, s máris megkerüljük a nemlét előtti készülődéshez kapcsolható kérdéseket.” Az ebben az időrendben érzett feszültség a nemlét előtti készülődésből eredhet?
S. P.: Kissé másfelől közelítve azt mondanám, hogy az ember egyszer született, és végül is az egyetlen és legfontosabb adomány, amit kaptunk fölülről, ha ott van Teremtő, aki állítólag a saját orcájára alkotta meg az embert, akkor az – legalábbis szerintem – a teremtés képessége. A teremtésképesség az egyetlen olyan adomány, amellyel mindenkinek élnie kell a saját képességei és készsége, tehetsége, rátermettsége és egyéb tulajdonságai alapján. A kérdés az, hogy ezzel a teremtéslehetőséggel milyen módon él. Befejezi-e vagy sem azt, amit, sajátosan, ő maga szeretne.
A szabadság tekintetében pedig végül is az idő a leglényegesebb. Ha jóban vagyunk az idővel, akkor párhuzamosan haladunk vele. Ellenkező esetben lótunk-futunk utána, és mindig az előrevetített, de teljesületlen célok után szaladgálunk. Az idő, mint agárversenyen a nyúl, amit előttük tartanak, mindig azonos távolságra lesz. Egyébként az időt sem tudjuk igazán definiálni. Úgy vélem tehát, hogy D. Lázár is körbejárta a saját életét, és megpróbálta egy időkívüliségből megválaszolni, tetteit értelmezni. Ő is az idővel küzd.
Sz. Cs.: A zEtnán belül, írók, költők mellett vannak festők is és zenészek, akik kapcsolódnak hozzánk, mondjuk a zEtna-fesztivál révén vagy más író-olvasó találkozók alkalmával. Nos, a regényedben különösen megfogott a Színtan című fejezet. Ennek kapcsán érdekelne, hogy kik ihletnek meg? Festők, szobrászok... És szintén ebben a fejezetben található egy izgalmas rész a meditációs technikák meg a színek kölcsönhatásáról.
S. P.: Én meglehetősen vizuális típus vagyok. Érdekes módon, akik eddig olvasták a könyvemet, azok mind a regény képiségét emelik ki. A festészettel én regényíráskor csupán annyiban foglalkoztam, amennyire az adott esetben szükséges volt. Egyébként hosszú időn át a szürrealista festészet vonzott, ahol a dolgoknak a méretváltozásával vagy furcsa áthelyezésével egészen másféle, abszurd szituációk hozhatók ki. De ennek nem mutatható ki a hatása, konkrétan egyedül egy Csontváry-kép jelenik meg a leírásban, a Sétalovaglás a tengerparton.
Ami a meditációs technikákat illeti, alapfokon értek hozzájuk valamit. Viszont akadnak szép számmal ismerőseim, akik bennfentesek, s rájuk, elbeszéléseikre mindig odafigyeltem. Vizuálisan tehát sok minden megjeleníthető, s számomra ez a rendkívül izgalmas. És kapcsolódik ez az utazások kérdésköréhez szintén, avagy szükséges-e a valódi élmény megidézni egy tájat, amelyre igazán kíváncsi vagyok. Szerintem ehhez nem kell okvetlenül utazni. A regényt illetően csak annyit, hogy Palermóban például soha nem jártam. De van egy kiváló regény, Lampedusának A párduc című könyve, amely nagyszerűen eligazított. Részletekbe menően áttanulmányoztam persze Palermo várostérképét, s megnéztem mondjuk, Szicíliában melyek a jellegzetes ételek, hiszen egy jelenetben D. Lázár elsétál egy vendéglő kirakata előtt, és akkor nem mindegy, hogy az ember mit sorol fel. Egyszóval: lehet egy szobából is látni Palermót.
N. A. Á.: Prózakötetről beszélgetünk, a megjelölése: regény. Ugyanakkor sok dal- és versbetétet is tartalmaz, azokat többnyire a szereplők szájából halljuk. Ezt igen érdekesnek találom, bár nekem szokatlan, hogy egy prózai szövegben, egy regényben ilyen mértékben vannak jelen a lírai elemek. Mikor leraktam a könyvet, akkor láttam, hogy – legalábbis számomra – mindez mintha egységet képezne. És létezik ennek a prózai szövegnek a nagyon erős képzőművészeti vonulata mellett egy zenei is...
S. P.: A regénynek Giuseppe Rossi az egyik szereplője, ő egy szicíliai főúr, mellesleg borkereskedő. Egy – már nem élő – vajdasági magyar költő barátunkról mintáztam, aki társaságban, beszélgetés közben gyakran váltott át költészetre: verseket idézett, vagy dalolt. Ennyi volt az indító lökés, a továbbiakban a személyek már nem azonosak, esetleg néhány karakter-mozzanatban. Jelen esetben olasz személyről van szó, így aztán átpásztáztam az olasz költészeten is, számos gyönyörű versre bukkanva. Persze mindig figyeltem, melyik „köthető” az illető személyhez vagy az adott szituációhoz. Azonkívül úgy érzékeltem, hogy ezek a versbetétek voltaképpen lazítanak a prózafolyamon. Egész más a helyzet az orfeumi meg az operett-dalokkal, azok végül átcsúsztak az Orfeumba, meghatározott funkcióval: ahogyan a beszélgetés és a történés halad ebben a tizennegyedik fejezetben, úgy váltakoznak az orfeumi számok is. Azzal, hogy voltaképpen csak két klasszikusan ismert számot építettem be. Sokszor úgy szeretnék sírni az egyik, a másik pedig így kezdődik: Csak egy nap a világ, csak egyetlenegy csók az életünk. Ez tehát a két közismert dal. Becsempésztem viszont Reviczky Gyulát, meg Juhász Gyulát, verseik abszolút odaillettek. Meg az erdélyi Demény Péter íróbarátunk egy szövege így került az orfeumi pódiumra.
B. I.: Mindinkább megvilágosodik, miféle apparátus működött itt, a regényben. Mert általában úgy képzeljük el a nagy műveket, hogy egy magányos szerző hozza őket létre. Most itt felsoroltál már forrásként legalább egy tucatnyi nevet, tudjuk továbbá, hogy titkos tanácsadóid is voltak. Szeretnék rávilágítani arra, miért is fogalmaztam úgy az újságcikkben, hogy egy titkot fel kellene törni. De mindig visszavered a támadásokat. Tehát van egy belső rétege a műnek, amit meg szeretnék mutatni, de már én is sejtem, ez nem helyes a részemről. Hogyan nézne ki, ha egy bronz szobor összetört gipsz formáját próbálnánk a nyilvánosság elé hozni. Ez így nem működik, viszont mindenképp érdekes, hogy a mai beszélgetésből például kiderült, vannak prototípusok, vannak modelljeid, és vannak helyszínek, amelyeket valahol láttál. Ha még sokat utazgatunk, és beszélgetünk, akkor a regényed legkülönbözőbb részeiről bizonyára kiderülne, hogy például kinek a szobája volt az, amit leírtál öltözőnek. Az imént említetted, ki volt Rossi prototípusa. Tehát annyi finom kis minta létezik. Ha össze tudnánk gyűjteni mindazon személyeket, akik valamilyen szinten életükkel és munkásságukkal hozzájárultak a regényhez, és akik neked tanácsokat adtak menet közben, akkor valószínűleg egy színházterembe kellene költöznünk, hogy mindannyian láthatóvá váljanak. Ezt csak ilyen érdekességként említem a vége felé...
Végigkísértem a folyamatot, amíg született ez a regény, tanúja voltam sok mindennek, beleláttam a kulisszatitkokba, amelyekről viszont tényleg szükségtelen beszélni, hiszen ezt a regényt úgy kell elolvasni, mintha nem írták volna, hanem eleve a teremtés része lenne. És még egy, ami visszavezet esetleg az Orfeumhoz. Itt megint titokszegésbe kelleme átmennem, bulvárba, ha nem haragszol. Elképzelem tehát, hogy az operett hol indult, és hogyan vitted tovább az orfeumos emlékeket, aztán elképzelem, hogy ott, valamikor, a huszadik század második felében vendégszerepel egy társulat Zentán, és édesapádat, nagy művészetbarát lévén, aki igényes kőfaragó volt, így a szobrászat is belépett az udvarba. Ő, mondjuk, meghívta a társulatot, és elképzelhető, hogy éppen a Csárdáskirálynőt adták elő, belefér. És ugyanaz a társulat aztán orfeumi hangulatot teremtett az udvarotokban, aminek az lett a következménye – ezt a húgod, Éva árulta el nekem egyszer, szintén egy közös utazás kapcsán –, hogy másnap igen sokat kellett takarítania édesanyátoknak, mert a kiadós mennyiségű italt és ételt nem tudták mind a művészek és művésznők magukban tartani hajnalig.
H. R.: Én közben a további terveid felől érdeklődnék. Visszatérsz a költészethez? Vagy továbbra is a próza ösvényén haladva novellákat, vagy regénytervezeteket forgatsz a fejedben?
S. P.: Egyelőre lustálkodók az elképzeléseim. Ezen a regényen, kisebb kihagyásokkal, három éven át dolgoztam. Tegyem hozzá, nem vagyok egy túlzottan rendszerető és módszeres típus. Mindig irigyeltem azokat, akik a nap meghatározott időszakában – ha törik, ha szakad – odaülnek a komputerhez, írógéphez. Füst Milán is ezt javasolta: az írói lét legyen életmód. Nos, negyven évnyi aktív újságírói munka után esetemben mostanság valósulhat meg valami hasonló. Egy kiadói felkérés sarkallna kötetbe összegyűjteni a tárcáimat. Hosszú időn át a Magyar Szó ban Verkli címen jelentek meg az ilyen típusú írásaim, de a tárca műfaját korábban is szerettem és műveltem. Lassan tehát ehhez is hozzá kellene fogni. Egyelőre azonban inkább olvasni szeretnék.
H. R.: Bennem még sok kérdés lenne, de nem akarom a hallgatóság türelmét próbára tenni. Inkább ajánlani szeretném ezt a könyvet, amely rendkívül izgalmas, olvasmányos. Aki például vonzódik a keleti misztériumok iránt, az is talál megfelelő részletet. Vagy például az angyalok megjelenése; az egyik szereplő szinte angyallá válik...
B. I.: És az az áradó belső derű, ami szerintem rettenetesen fontos ebben a könyvben. A bölcsesség derűje. De még a barlang-jelenet is egy olyan rendkívüli kép. Az a gyönyörű, hatalmas hal – azt hiszem, a legnagyobb talány ebben az egészben. Péter, legutóbb Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezvényén, a Károlyi-palota Lotz-termében beszéltél a könyvedről, ahol a mennyezeten, fölötted, ott lebegett az összes múzsa. És valóban: valamennyi múzsa nő. Nem számoltam meg, hogy a regényedben hány intenzív, erős nőalak van.
N. A. Á.: Kissé ezzel is összefüggésben a névválasztásról szeretnélek kérdezni. Volt valamilyen koncepciód? A főhős, ugye, D. Lázár – hiányzik a vezetéknév. A könyvedben mindenképpen érdekes nevekkel találkozhatunk. Hogyan, milyen szempont szerint választottad ki őket? Vagy maga az alakuló szöveg kínálta a megoldást? Végül: számos verseskötet áll mögötted, csak az utóbbi időben jelentkeztél prózakötetekkel. Milyen új tapasztalatokat hozott neked ennek a regénynek a megírása?
S. P.: Ami a névválasztást illeti, engem egyenesen elszórakoztattak az olasz, lengyel és argentin nevek. Kikerestem persze, az illető országban melyek a leginkább használatosak. A Weronica névnek meg – viselője egy lengyel nevelőnő – külön története van; Sebestyén (Majchrowska) Ewától, az érdi könyvtár igazgatónőjétől kértem eligazítást. Lengyel származású, belehabarodott egy magyar kajakosba, a felesége lett, áttelepült Magyarországra. Megkértem tehát Ewát, középrétegnél, nevelőnő esetében milyen nevet ajánlana. Levélváltásban rákérdezett, hogy körülbelül mely időszakról lenne szó. Visszaírtam, hogy a '20-as, '30-as évekre vonatkozna. Ekkor elküldött nyolc nevet, és abból nekem a Weronica tetszett meg legjobban. A főhős elnevezése, a Lázár viszont azonnal bejött, nem kellett rajta tovább gondolkodnom. Viszont semmiféleképpen nem tudtam neki vezetéknevet adni, és akkor lett D. Lázár. Így egybe is lehet olvasni.
Fontosnak tartanám elmondani, hogy a regényírásban számomra alkatilag az áttételes módon való megjelenítés felel meg. Ezt azért hangsúlyoznám, mert sokan esetleg úgy vélhetnék, hogy ez a könyv nem rólunk, vagy nem az itteni dolgokról szól. S ha már titkokat is felfedünk, csak egy példa. A '80-as évek második felében Újvidéken éltem, s a Magyar Szó szerkesztőségéből elsétáltunk a közeli Fehér Ház mellé, oda érkezett meg a koszovói szerbek tüntető csoportja. Ez volt az első szervezett tiltakozó nagygyűlés ezen a tájékon. Végignéztük a közeli utcákat is, egyes ablakokban virító virágok, másutt lehúzott redőnyök. Voltak, akik tapsoltak, voltak, akik elmentek onnan. Aztán megérkezett ez a fáradt, izzadt csoport, szemmel láthatóan nem tudták, hogy hol vannak, transzparenseket rázogattak, meg különféle rigmusokat énekeltek. Ennek voltam a szemtanúja. Na most, a regényemben van egy hajólázadás, amelyet én idősíkváltással 1933-ba, tehát a nácizmus idejébe viszek vissza. Az olvasónak ezt nem kell tudnia, esetleg ráérezhet bizonyos párhuzamokra, nekem kell tudnom, hogy íróilag ezt a jelenetet sikerült-e jól visszaadnom. Mert mindig a szöveg lényeges – tapasztalatként ez a meggyőződés szilárdult meg bennem.
B. I.: Multimediális keretünk révén a legelején volt egy kis gramofonmuzsika, záróakkordként is ezt terveztem. Eredetileg úgy gondoltam, maradunk Offenbachnál és a Styx Jankó dala lenne az ideillő, hiszen a nemlét utáni készülődésről szól: egy halott király megkéri egy élő hölgy kezét. Tehát mindenképpen érdekes szituáció – de minden szóra nagyon oda kellene figyelni. Ezért inkább javaslom a Günter Norist és trióját, aki átdolgozott egy brandenburgi Bach-hangversenyt. Egyetértésükben bízva jöjjön tehát a Günter Noris és Bach.
Mindannyiunk nevében köszönöm a figyelmet!
A felvételek 2014. szeptember 24-én a Zentai Alkotóházban és december 12-én a csókai Városi Könyvtárban készültek. A szöveget Döme Szabolcs szerkesztette.
Másként érkező szavak
Egy teadélelőtt Sinkovits Péter Életmű Pro Urbe-díjas íróval, újságíróval, napilapunk egykori főszerkesztőjével
Sinkovits Péter a szeptemberi városnap alkalmából kapta meg Zenta kitüntetését, amellyel eddigi, több mint négy évtizedes újságírói, szerkesztői, írói munkásságát ismerte el szülővárosa. Pályafutása során legjobb tudása szerint járult hozzá Zenta szellemi hagyományaihoz, és teszi ezt továbbra is, íróként, barátként, közszereplőként vagy egyszerű zentai polgárként.
A bevezetőben az ajánlás meleg hangú szövegéből egyetlen mondatot hadd idézzek: Sinkovits – legyen bár szó történelemről, világba kitettségről vagy emberi kapcsolatokról – a sors és választás kérdéséről, tehát magáról az Útról ír.
A saját útjaid mindig hazavezettek. Mi vonzott ide, mi hívott vissza folyton? Annyi jót kaptál ettől a helytől, vagy még elintéznivalód van a szellemével?
– Úgy gondolom, hogy a személyem és a város esetében a vonzás és az összefonódás egyszerűen genetikai síkon zajlik. Az utcák-terek rajzolata, a folyó kanyarulata és színe valahol a sejtjeimbe ágyazódva. És magától értetődően – minthogy soha nem éreztem, hogy a létezésem súlypontja valahol máshol lenne. Életemnek nagyjából a felét éltem le eddig Zentán, nem egyszerre, hanem szakaszokban, de a távolból is rendszeres visszajáróként. És mindig – persze nem programszerűen – a város jó hírét tolmácsolva. Az út tehát mindig visszavezetett, e sugaras kirajzásoknak megvolt az állandó biztonsági csomópontja. S hogy mi hívott folyton vissza? Nem tudnám pontosan, s a most következő felsorolás is nyilván meglehetősen hézagos. Ám minden bizonnyal a szülői ház az udvarunkkal, majd a rangos és erős gimnáziumunk szellemisége remek tanáraink emlékével, aztán a kialakuló baráti körök, a zeneiskolás diákok közös muzsikálása, a „vérre menő” focimeccseink, a tánciskola, a lányok, a Népkert a teniszpályával, a hosszú nyarak… Az itteni emberek mentalitása. Meg a városszerkezet átláthatósága, kialakult logikája – az ember gépkocsival sűrű ködben is valahogy hazatalál. És persze még ezernyi más dolog. Így aztán nincs elintéznivalóm a város szellemével, hiszen – meggyőződésem – születésem óta része vagyok ennek a szellemiségnek.
Egyébként most rendezgetem kötetbe a tárcáimat, hosszas keresgélés után előkerültek a régi írásaim is (újságkivágások meg az írógéppel készült cikkek), azok talán, áttételesen – mint például a Betongyökér című – pontosabb választ adnak erre a kérdésre. És hadd említsem végül a földrajzi behatárolódás furcsaságát is. Nos: Újvidék felől érkezve például Péterrévétől, Szabadka irányából közelítve pedig Tornyostól érzem, egészen kitapinthatóan, hogy itthon vagyok. Hogy hazaérkeztem. Azért mondom, hogy mindez inkább már a genetika szférájába tartozik.
Sok arcodat mutattad meg eddig, voltál riporter, szerkesztő és főszerkesztő, mostanság inkább tárcaíróként és íróként ismerlek. Igazából minek vallod magad? Mi való leginkább a kedvedre?
– Az ember – legalábbis a magamfajta – annyi minden szeretne lenni. Aztán a foglalkozás maga alá gyömöszöli az eredeti személyiség szinte teljes egészét – valaki kereskedő lesz, esetleg rádióműszerész. Vagy újságíró. Ez tartott eddig. Most kezdek megint inkább valóságosan önmagam lenni. E folyamatot nem panaszként említem, valóban változatos életút adatott meg, mindenféle vonatkozásban. Ami nehezebb volt, de szebb. S hogy most mihez lenne kedvem? Olasz halászokkal beszélgetni például egy szicíliai kiskocsmában. Vagy a barátaimmal vitatkozni egy zentai vendéglő kerthelyiségében. Esetleg elvonulni valahová egy jó könyvvel, néhány órára. Megnézni egy jó focimeccset a tévén. Találkozni a társaságunkkal az uszodában. Megsimogatni a zongora billentyűit. Átlapozni reggel a napilapunkat, mintha még részt vennék a szerkesztésében. Megérezni a vasárnapi ebéd illatát az utcai szobából. Időnként meg nem csinálni semmit. Szóval ilyesmik.
És a versek?
– Az egy izgalmas időszak volt. Telítve a nap huszonnégy órája, éppen csak egy-egy rövid versre marad néhány perc, az is rohanásban. Ennek a korszaknak vége, én pedig „prózaisultam”. Másként érkeznek hozzám a szavak, a gondolatok, megformálásuk más módszert igényel. Feltételezem, a szobrász is időnként vésőket cserél.
Nagyon szerény embernek, kollégának ismer a környezeted. Kimért és békés, csöndes ember vagy. Az írásaidból is a harmónia világlik ki. Mit nem tudsz vagy nem akarsz elfogadni a mai világból?
– Ez a dolog azért kissé bonyolultabb. Azt igen korán felismertem, hogy amennyiben az ember csapatot vezet (történetesen: rovatvezető), akkor nem szabad idegesnek lennie. Vagy annak látszania. Csakhogy e gyakori szerep révén az idő haladtával elkészült egy „ruhadarab”, a „nyugodt és kimért” személyiségtípus öltönye. Amely rajtam felejtődött. Ennek bizonyára én is oka vagyok. De talán jobb is így. A lázadó attitűd mára divatjamúlt, időközben amúgy is ki kellett volna nőnöm: a helyezkedők időszaka ez. S hogy mit nem akarok elfogadni a mai világból? Az agresszivitást meg a primitivizmust. Amúgy: mindkettő feljövőben.
Most, hogy föladta a leckét az élet – betegágyból keltél föl nemrég –, ugyanígy elfogadó maradtál, vagy néha kicsit pörlekedsz?
– Kemény lecke volt, két héten át betegágyhoz kötve, az üzenete pedig egyszerűen az, hogy ne pakoljam magam tele különféle feladatokkal. Ez mások számára is megfontolandó lehet. A túlhajszolt vállalás legyöngíti az immunrendszert, az emberi szervezet védtelenebbé válik a különféle betegségekkel szemben. A felismerés persze nem új, jobban odafigyelhettem volna. Így csak ismételten konstatálom, hogy a napilapnál eltöltött négy évtized után meglehetősen esetlegesen és körülményesen próbálgatom elsajátítani a lassítás technikáját.
Mit adnál át másoknak abból az élettapasztalatból, amit – maradjunk az út metaforánál – ezeken az ösvényeken szereztél, amit bejártál?
– Járás közben nem tudjuk megítélni, a főúton haladunk-e vagy mellékösvényen. De miután véletlenek voltaképpen nincsenek, így a kitérőknek, elágazásoknak is megvan a maguk szerepe. Kérdés, hogy utólag felismerjük-e a fontosságukat, jelentőségüket, illetve gyűjtünk-e magunkban elegendő erőt átgondolni, mi hogyan és miért is történt. Mikor és hol csillant meg bennünk/mellettünk a csoda, valamint hol és mi okból került sor a mélyrepülésre.
Tanácsként pedig – s mert azt nem igazán rokonszenves osztogatni – mindössze egy: legyünk barátságban az idővel, fogadjuk el barátként. S akkor ő is a barátunkká válik. Időzavar és -hiány helyett megnyílik előttünk egy szabad időszámítású világ derűje. Ki lehet próbálni…
Ennél a mondatnál azonban még nem ért véget a beszélgetésünk. Az Út kapcsán fölmerült emlékekben kotorásztunk, régmúlt időkből mozdulatok, pillantások, bólintások, nevetések villantak föl. És az utca. Az utca, ahol az ember a járdának minden kiszögellését ismeri, tudja, hol botlik meg sötétedéskor, pontosan tudja, merre jár, hiszen a járdaerezet még mindig a legismerősebb térkép, ami hazavezet.
Péter végül elém tette egy rövidke írását, amelyről már szó esett, a Betongyökér címűt...
Betongyökér
Lépkedsz az utcán. Az utcában, ahol születtél. Minden tenyérnyi hely ismert, a járdaerezet még mindig a legismerősebb térkép a számodra: múlt-őrző, múlt-figyelmeztető vonalrengeteg. Tenyérlevonat. Esőmosta vájat-halmaz. Közeli rokon, akit titokban tartasz. Mással megoszthatatlan lét-közösség. Évek rovátkái: benned és rajta. Mert az utca lakói változnak, szinte húszévente cserélődnek. Ha nem vagy ott állandóan, már alig ismersz valakit. Annak idején pontosan tudtad, melyik házban ki lakik. Ott, szemben a Kozár bácsiék. A szálfaegyenes öreg hatalmas narancsokat hozott neked. „Palesztinából érkezett”, mondta nyomatékkal. Erős dohányos volt, aztán egyik napról a másikra abbahagyta. Felemelték a cigaretta árát – akkor még ritkaságszámba ment az ilyesmi –, s a kikészített pénz nem volt elegendő a megszokott dobozra. „Engem az állam erről nem kérdezett”, jegyezte meg kesernyésen. És Vámosék. Gyermektelen házaspár, mindig jókedvűen. És elegánsan öltözve, bár ez a „rendszer tönkretette, megalázta őket”. Így mondták. Később kimentek Amerikába, onnan érkezett halálhírük. És a tanító néni, akinek az iskolába menet mondtad el a leckét, így sokszor nem is kellett az osztályban felelned. Akit megsimogattak, amint a padsorok között sétálva mesélt. Akinek az osztály legrosszabb, legfegyelmezetlenebb (habár igen jó eszű) tanulója Kanadából virágcsokrot küldött. És ezen a járdán csoszogott a kopasz Bóka bácsi, aki mindennap beadta hozzánk az újságot. A sarkon cukrász (később vegytisztító), ahova nyaranként tejeskandlival küldtek fagylaltért, ha nagyobb társaság jött össze, mellette az Urbán-féle hentesüzlet – mennyit álltál itt sorban, tolakodtál, mert a gyerekeknek ezt elnézték. A szalonna, a zsír olcsó, a szalámi ünnep volt. Az utca túlsó végén, a Lieber-sarkon vegyeskereskedés. Az üvegtartókban cukorkák, az apró fiókokban megannyi fűszer. És a hatalmas vasmonstrum mákdaráló. Karácsonykor sort kellett várni. Félhomály, szombatonként felolajozták a deszkapadlót. S a téli esték. A házak előtt hókerítés. Tejért mentél. Hatalmas tartályban érkezett, alumínium edényekbe öntötték: vártad a sort, s aztán haza, a meghitt, gyér fényű ablakok párkányösvényén, a tányéros lámpás fa villanykarók égő körtéje körül kavargó hólepedők suhogáságában. És megint tavasz lett: a bádogereszről nagy robajjal lezuhantak a hatalmas, olvadó jégcsapok, s szőke, copfos kislányok indultak az iskola felé.
A múló idő metszi árkait. Mint véső után a kőben, úgy húzódnak az egyre mélyülő vonalak a házfalak felől a járda szélének irányába. A megannyiszor lezúduló eső vékony patak-vonalai. Egy helyen azonban a vonal-halmaz-folyam visszafelé törekszik, a járda külső pereme ugyanis megemeledik, az egész befelé lejt: egy fa hatalmas gyökere tör utat magának felfelé, mint a vízmélyből lassan felbukkanó tengeralattjáró – korábban csak néhány összefüggő rücskös dudor jelezte a tektonikus mozgásokat, majd zászlórúd vastagságú és hosszú alakzatban gyűrte ki magát, most pedig már úgy kell rajta átlépni, mint valamiféle lépcsőn. S csak tör, törekszik felfelé, betonrepesztő erővel. Szinte mozogni látszik a formájához idomuló kemény burkolat alatt. Egy nyári éjjel, tudom, kettéhasad majd felette a beton, a kavics-koporsó-törmeléket lerázva magáról megfürdik a meleg, bamba-sáros holdfényben és szétnéz, először, titokfejtő kíváncsisággal.
„A szöveg meg akar születni, világra kell tehát segíteni”
Sinkovits Péter nemcsak az újságírás terén ért el kiemelkedő sikereket, hanem az irodalomban is. A szerzővel az alkotásról beszélgettünk, akinek készülőben van a tárcakötete és a harmadik regénye is.
* Írói munkásságodat Herceg János Irodalmi Díjjal jutalmazták. Örülsz-e neki, és számítanak-e neked a szakmai elismerések?
— Igen, jóleső érzéssel vettem át a díjat, egyébként is úgy vélem, szabad és lehet örülni egy elismerésnek. Hozzáfűzném: Herceg Jánost megadatott személyesen is ismernem, író, publicista és közéleti személy volt — többen jártuk/járjuk ezt az utat. Magam is. Talán csak a hangsúlyok tolódnak el olykor. E díjat tehát már mindezek miatt is közelinek érzem, egyúttal kötelezően figyelmeztetőnek: jobban, igényesebben és még nagyobb alázattal. Nem is annyira a szakma odafigyelése és még csak nem is az olvasók miatt. Elnagyolt, összecsapott munka továbbra sem kerülhet ki az ember keze alól, és nem üthet meg hamisan önáltató hangot. Avagy nem hagyhatja cserben önmagát.
* Az újságíráson kívül mennyi fantáziád és időd maradt az írásra, és mennyi van most, hogy nyugdíjas vagy?
— Nekem az újságírás volt az életem, különösen az Újvidéken eltöltött csaknem három évtizednek az első felében. Szigetként a hatalmas deszk: kiváló újságírók, remek hangulat. Bíztunk abban, hogy a világ előre halad, egyszersmind úgy éreztük, ami megjelenik az általunk készített újságban, az fontos. (És valóban volt is lemérhető hatása.) Ám ha az ember nem akarta a munkáját fél kézzel csinálni, akkor az irodalomra nagyon kevés ideje maradt. Némelyek ebben ügyesebbek voltak, én utólag sem változtatnék a dolgokon. És bár mindig körülvettek a könyvek, ebben a közegben az olvasottságom is — mint minden egyéb — pótlásra szorul. De most másról szólnék, az idő témáját érintve, pontosabban csupán egy példát említenék, merthogy utólag visszatekintve furcsa, mai szemmel nézve akárha groteszk szituációk is létrejöttek. Nos, Tito súlyos betegsége idején néhány héten át, úgyszólván biztonsági feladatot végezve, egymást váltva ücsörögtünk a Forum-ház igazgatói irodájában, a telefon mellett este tíztől reggel hatig. Valahogy el kellett ütni az időt: ekkor tanulmányoztam át egy verstanról szóló kiadványt, valamint ezeken az egyszemélyes, ügyeletes éjszakákon írtam meg A mutatvány díjtalan címmel szonettkoszorúm darabjait. Önmagában véve a nyugdíjaskornak esetemben nincs különösebb jelentősége, a csontkopás miatti megnehezült járásomnak annál inkább — számos hátrányát leszámítva ennek az lett az egyetlen hozadéka, hogy többet ülhettem (kényszerűen) a számítógép előtt, jelentősen megnövelve ilyképp az alkotói tevékenységre szánható időt. Prózát nem is nagyon lehet másképp írni. Talán mondanom sem kell, így került mostanság háttérbe a korábbi évtizedekben istápolt vers, mely mégis inkább a pillanatnyiság műfaja.
* Azt már egy korábbi számban megtudhatták az olvasók, hogy hogyan lettél író. Azt viszont még sehol sem olvastam rólad, hogy mi szükséges ahhoz, hogy írni tudj, mi van rád hatással?
— Ezt valóban jó volna tudni. Talán elsősorban arról van szó, hogy a szöveg meg akar születni, világra kell tehát segíteni. A legizgalmasabb egyébként, amikor a regényalakok már önálló életet folytatnak, olykor a szerzővel is ellenkeznek, de mindenképpen igénylik a napi törődést. Próza esetében eredendően lényeges tehát a folyamatosság. Kedvező továbbá, ha részese lehetsz egy olyan közegnek, amelynek tagjai odafigyelnek egymás munkáira. Ez számomra megadatott, méghozzá a zEtna Kiadóhoz kapcsolódó szerzők révén. Az időnkénti társasági összejövetelek serkentő hatása is nyilvánvaló: utólag rádöbbenhetünk, milyen fontos szerepük volt egykoron az irodalmi szalonoknak. Déry Tibor a negyven-valahányadik életévében egyszer azt nyilatkozta, hogy most már nagyjából azt képes leírni, amit gondol. Merthogy — tegyük hozzá — szándék és megvalósulás között nagy szakadék is tátonghat. Esetemben úgy érzem, egy ideje én is meglehetős pontossággal vetítem papírra a megírandót, levetkőzve a pályám kezdetén alkalmazott szürrealista technikákat. És ha mindezen lépcsőfokokon túl vagyunk, persze még mindig marad a kérdés: de miről is írjunk? Ez viszont már valóban a személyes önismereti búvárkodás terepe.
* Hőseid sokat utaznak térben és időben egyaránt. Te mint író mennyit utaztál, hogy megtaláld önmagad? Vagy nálad erre nem is volt szükség?
— Érdekes, hogy fogalomként az utazás a díj odaítélésének indoklásában is szerepel. Nem tudom megítélni, másokhoz képest mennyit jártam a világban, valójában nem is olyan sokat. Mindenesetre jóval kevesebbet, mint amennyit szerettem volna. De nem is a megtett kilométerek a fontosak. Az utazások egyébként bizonyára valaminek a hiányát is jelzik. Közben persze önmagadat szintén méred, de lehetőleg nem tudatosan: az a jó megoldás, ha az út nem túlszervezett, és teret nyit a véletlennek. Tehát csak utólag nyilvánul meg, voltaképpen mi volt a lényeges, illetve mi az, ami írásra érdemes. Ez lehet csak egy tekintet vagy egy kávéház utcai teraszának vasárnap délelőtti hangulata. De semmiképpen sem az a nevezetes alkotás, amelyet a híres képtárban illett megtekintened. Az utazás egyébként rendet tesz a korábbi élményeid között is, viszonyítással mérlegeli azok intenzitását, megjeleníthető képiségét. Utazni otthon is lehet: más az utcád kedden és szerdán. És másként viselkedik egy szemben érkező személy is, ha nem úgy szólsz hozzá, hogy hogy vagy, mi újság nálad? Ehelyett esetleg azt kérdezhetnéd, mi lenne az a két szó, amelyet adott esetben a válladra tetováltatnál?, esetleg láttál-e már ma délelőtt huncut, incselkedő angyalokat röpködni a Tisza felett? Persze, lényegében csak arról van szó, hogy jobban kellene figyelnünk beszélgetőtársunkra. Meg arra, hogy mi is mindennap mások vagyunk. Ha pedig — visszatérve a kérdésre — egy napon nem utazhatok már, mert elfogyott a pénzem, esetleg az egészségem már nem engedi, vagy elvették az útlevelemet, akkor gondolatban utazom majd, eltöprengve, hogy a fikció talán nem más, mint a megsejtett és igényelt valóság igézete.
