Zöld mezőben zöld bicikli

A torony alatti békés, hűvös galériában ülünk, s a nem régi, bácskossuthfalvi alkotótáborban megkezdett beszélgetésünket próbáljuk befejezni - életről, művészetről esik szó éppen, amikor - mintegy varázsütésre - a nyitott ajtón át belibben hozzánk egy pillangó, s kéjesen kiterítve finom erezetű, színpompás szárnyát egyenesen az asztalunkra ereszkedik. A Szépség maga - mondom én. ,,A pompa ez, részvéttelen, derült, / magába-forduló tökéletesség” - mondaná Kosztolányi. S mit mond beszélgetőtársam, Szajkó István?
- A művészembernek, festő embernek az esztétikum nem ugyanazt jelenti, mint másnak. Azért festő a festő, hogy a saját festői látását - és a festés, az végtére is nem más, mint esztétizálás! - valahogy közelebb vigye másokhoz. És akkor nemcsak azt a mindennapi szépet látják az emberek, hanem azt is, amit ő lát.
- A te számodra nyilvánvalóan elsősorban a kép esztétikai hatása a fontos, nem pedig az ,,angazsáltsága''. De ugyanakkor egy vidékhez, ehhez a vidékhez is kötődsz, ennek a tájnak a motívumaiból, embereiből, ennek a tájnak a hangulatából képződnek le a képeid. Elég csak a közkedvelt biciklis és galambos festményeidre gondolnunk...
- És miért szeretik a biciklis képeimet az emberek? Nem azért, mert nekik is van kerékpárjuk, illetve mert a bicikli szép - én ugyanis nem szép bicikliket festek -, hanem azt gondolom, hogy a kerékpárnak nagy asszociációs ereje van, illetve hogy itt az ellipszis ereje a döntő. Van egy ellipszis, a biciklikerék, ami bevisz a térbe, vagyis ami meghatározza a teret, ez pedig nem más, mint egy modern perspektíva-jelzés. És a festményhez ez elég.
- A te festményeidet nézve olyan érzésem támad, hogy maga a végtelen idő hömpölyög végig rajtuk, az élet hatalmas folyama, aminek a lüktetését, befejezetlenségét érezzük, a szüntelen mozgást, hiszen mi magunk is az energiarészecskék szüntelen mozgása, egymásba kapaszkodása által jöttünk létre a bennünket körülvevő tárgyakkal együtt. Nálad a bicikli is - még a falhoz támasztott is! -, a postaláda is meg a városháza tornya is ,,mozgásban'', befejezetlen állapotban van, s erős a késztetés, hogy a szemlélő maga fejezze be a festményt...
- Teljesen helytálló, amit mondasz. Az élet - ez stimmel. Mert magából az életből merít az ember. És valakinek a festészet maga az élet - például nekem. De van egy kevésbé költői megközelítése is a dolognak, mégpedig az, hogy a motívum átalakul a festészet, illetve az idők folyamán. Az első biciklit kb. 30 éve festettem meg - egy zöld járgányt egy zöld imaginárius térben, és amit most láttál az új képemen Moravicán, az is ilyesmi. De mi történt az elmúlt 30 évben? Az, hogy ez a kerékpár átalakult jellé. Nekem az a fontos, hogy bele legyen hasítva a zöld felületbe a bicikli, és úgy működjön, mint egy jel, de ugyanakkor nagyon fontos az is, hogy ne egy absztrakt valami, hanem egy világosan fölismerhető tárgy legyen. Használom, hajtom magam is, Szabadkán nagyon sokan használják, meg is csinálták most a bicikli-kiállítást a múzeumban, lépten-nyomon beleütközünk a városban, de kellett hozzá egy történés, nekem konkrétan egy színes álmom, hogy festői szemmel nézzek rá. Egy bizonyos perspektívából nézve számomra esztétikus, és valószínűleg a lustaságomból (is) ered, hogy a sok más motívum közül épp ezt teszem be egy imaginárius térbe, hogy az reálissá váljon.
- Mint megjegyezted, erős hatással voltak rád zágrábi tanulmányaid idején az újfiguratív festők, a Biafra csoport tagjai, akik viszont veled ellentétben politikailag angazsáltak voltak...
- De nem ez volt az elsődleges céljuk, hanem mégiscsak maga a festészet. Én is ezen a nyomon indultam el. Na már most: a figuratív festő valószínűleg mindent festene, amit maga körül lát, de fizikailag nem teheti meg, mert ő nem egy gyár, hanem csak egy egyszemélyes intézmény. Ki kell választania hát a megfelelő motívumot, amivel a legjobban ki tudja fejezni azt, amit szeretne. És ez a szabadkai tér itt előttünk azért egy hálás hely - a galambokkal, emberekkel, kerékpárokkal és persze a szecessziós épületekkel, amelyek nagyon is inspirálóak. Persze az egész figuratív festészetnek az a titka, hogy azt gondolják a szemlélők, hogy az ember, mondjuk, tájképet vagy csendéletet... fest. Nem azt, csak a körkörös és egyéb motívumok be vannak ágyazva, mondjuk, almába, körtébe, szőlőbe, és ezúttal is ugyanolyan absztrakcióról van szó, mint a tisztán absztrakt képeken. Ugyanúgy figuratív elemekkel dolgozik a művész akkor is, ha figurációt csinál. Kedvenc témám volt sokáig a színház az oszlopaival, míg le nem bontották!, meg a városháza tornya is, és sok időbe tellett, hogy amit ábrázolok, az ne csak illusztráció legyen, mint a monográfia szerzőjének, a Sirbik Attilának adott interjúmban mondtam: hogy ne csak a látvány hű utánzata kerüljön a vászonra, hanem a motívum szemlélése közbeni érzelem is. Engem a megfoghatatlan, misztikus dolgok érdekelnek elsősorban. Én nagyon szeretem a régi magyar történelmi festményeket, de pl. Benczúrnak sem az volt a célja, hogy megfessen egy csatajelenetet, hanem hogy egy képet fessen.
- Mit gondolsz, köthet-e valamilyen kompromisszumot a művész annak érdekében, hogy eladhatóvá tegye a képeit?
- Köthet, de csak kettőt: a festészetben az egyikfajta kompromisszum a méret lehet, a másik pedig a motívum. De semmiképpen sem a minőség. Tehát nem az, hogy elkezdek festeni valami olyasmit, amit biztosan megvesznek. Egyszer beállított a műtermembe egy hölgy azzal, hogy ő tudja: én kerékpárokat festek. A férje nagy motoros, mondta, nem festenék-e neki motorkerékpárt is. Hát nem jött össze a bolt.
- A portréfestészet viszont mindig is jövedelmező dolog volt a festők számára. Úgy tudom, te is műveled...
- Igen, már évek óta engem kérnek föl, hogy megfessem a szabadkai közgazdasági kar leköszönő dékánjainak a portréját. A portré szükséges rossz, azt nem nagyon szereti csinálni az ember. Többnyire nem ,,élőben'' festjük manapság, hanem tíz-húsz fotóról. De ebben az esetben is nemcsak az a fontos, hogy hasonlítson, hanem hogy én is örömemet leljem a kép megfestésében, mert ha nem így van, akkor másnak sem fog tetszeni. Persze az a legnagyobb öröm, ha nem rendelésre dolgozik az ember.
- Huszonöt éve ingázol Lókút (illetve előbb Budapest) és Szabadka között, nincs állandó munkahelyed... Meg tudsz élni, fenn tudod tartani a bakonyi és a szabadkai házadat a festményeidből?
- Nagyon nehezen. Jó lenne már hazajönni végleg. De ha az ember tiszta szívvel és lélekből csinálja, akkor valahogy legyőzi a nehézségeket.
- Végezetül: fontos-e az, hogy az embert milyen tanárok indítják el a képzőművészeti pályán?
- Maximálisan. Én nagyon szerencsésnek érzem magam ilyen szempontból, mert 73-ban, amikor beiratkoztam a zágrábi akadémiára, akkor ott a tanári kar olyan erős volt, hogy jobbat elképzelni sem lehet. Ma meg olyan is tanít ott festészetet, aki nem tud rajzolni. Pedig a rajz mindennek az alapja. Az a kotta a képzőművészethez. Ha valaki nem tud kottát olvasni, akkor az nem végezheti el a zeneművészeti akadémiát. A képzőművészetben viszont nagyon nagy lehetőség van a szélhámosságra. Pl. amatőr festők, akik nagyon meg vannak elégedve magukkal, sokszor kérdezik, mért nem tudnak ők kiállítani bizonyos galériákban, mért nem veszik föl őket bizonyos egyesületekbe. Ilyenkor én ezt mondom nekik: én is nagyon szépen harmonikázom, s ha egy kicsit iszunk, szépen elszórakoztatom a társaságot, de biztos vagyok benne, hogy a milánói Scalában azért sosem fogok föllépni mint zenész...

Életút egy láthatatlan szál mentén

Beszélgetés Szajkó István festőművésszel — Munkásságáról kérdeztem, de mintha nem is erről, a festészetéről, a technikájáról, a motívumairól, hanem az egész életén át vezető örök szerelméről beszélt volna. Szajkó István festőművész neve elválaszthatatlanul egybeforrt a biciklivel és a pasztellel. Hogy honnan ered ez az egybefonódás, erről beszélgettünk a közelmúltban megnyílt önálló kiállítása apropójából.

• Nemrégiben Szabadkán, a Magyar Házban nyílt önálló kiállítása, melyből az elmúlt csaknem negyven év alatt több mint százat jegyzett. Miből ered ez az alkotói lelkesedés, mely a kezdetektől végigkíséri?

— Ehhez vissza kell kanyarodnom az akadémiához, ott történtek ugyanis a nagyon fontos dolgok. Az első két évben csak rajzoltunk. Volt egy csodálatos rajztanárunk. Nagyon keveset beszélt, csak odajött, nézte a modellt, és belerajzolt a munkánkba, de úgy, mintha először rajzolna életében. Olyan koncentrációval figyelte a portrét és kereste a megoldást, mintha ő volna a tanuló. Nem szólt egy szót sem, csak keresett, gondolkodott, figyelt. Ez a viselkedés annyira átjárta az embert, megmozgatta az agyát, a lelkét, a szívét, hogy attól a pillanattól kezdve százszor jobban figyelt. A pedagógia tehát így működött, itt-ott elejtettek egy mondatot, mely nagyon fontos volt, melyből sok mindent meg lehetett tanulni, de különben egymástól tanultunk a legtöbbet. Amikor egy műteremben ott volt tizenkét ember, tizenkét festőállvány meg egy modell, akkor olyan pozitív energia járt körbe, amelyből mindenkinek jutott. Szívvel-lélekkel festettünk, néztük egymás munkáját, ez valami csodálatos volt. Mindmáig abból a lendületből élek.

• Már az akadémián érdeklődni kezdett a pasztell iránt. Miért?

— Viccesen azt szoktam mondani, hogy azért, mert nem kell ecseteket mosni. Abban az évben, amikor mestert kellett választani, nekem lehetőségem volt elmenni Münchenbe egy hétre. Meg tudtam nézni az ottani múzeumokat, galériákat. Igen ám, de amikor visszajöttem, és az évfolyamtársaim már mind festettek, az volt az érzésem, hogy lemaradtam. Ott volt a modell, aktot kellett festeni, én meg csak álltam, nem volt nálam semmi, vettem hát egy tekercs barna csomagolópapírt meg egy csomag színes krétát. Elmúlt egy nap, aztán még egy, és én egy éven át ezt folytattam. Persze időközben beszereztem igazi pasztellt, utána pedig kipróbáltam a többi „komoly” technikát is, de számomra ebben a pillanatban is a pasztell a legkomolyabb. Éppen azért, mert a legegyszerűbb, a legelementárisabb festői technika.

• Hogyan találta meg a motívumait?

— Nem törekedtem rá. Aki figuratív festészettel foglalkozik, az a legszívesebben mindent festene. De mindent azért nem lehet, szelektálni kellett. Ezek a választások abszolút ösztönösek voltak. Az akadémián volt egy Biafra nevű csoport, amely politikai, szociális motívumokkal dolgozott. Akkor már benne volt a levegőben a konceptuális művészet és mindenféle más irányzat is. Nagyon fontosak voltak nekünk, figuratív festőknek az ilyen csoportok. Felnéztünk rájuk. Engem azonban ez nem érdekelt különösebben, megmaradtam a bicikliknél. De megmaradt az akt is. Ez egy mindenen végighúzódó motívum. Csodálom, mert egy olyan vizuális jelenség, amely mindenkit megérint. Ezenkívül szeretem a csendéletet. Azt is, amely spontán alakul ki az asztalomon, és azt is, amelyet beállítok — de ez már nemcsak a festői nézésből ered, hanem a festői gondolkodásból, mely mindenben szeretne meglátni valamit. Nem lehet megmagyarázni, de szerintem ez is nagyon esztétikus. Akárcsak a bicikli. Két egymást követő ellipszis meg egy konstrukció olyan, mint egy jel. Nekem csak az a dolgom, hogy egy macskaszemmel vagy valamivel egy kicsit visszahozzam a valóságba. Élvezetes feladat.

• Miért különleges ez a művészi látásmód, amelyet az imént említett?

— Azt hiszem, minden művész úgy nézi a dolgokat, ahogy magam is, de hogy mit von le belőlük, az teljesen szubjektív. Nem én vagyok az első festő, aki ráérzett a biciklire, de esetemben ennek biztosan van valami történelmi oka is, mert gyerekkorom óta biciklis vagyok. Mintha a kerékpár a sorsommá vált volna. Ugyanúgy, mint a pasztell. Ezekkel a színes krétákkal elkezdődött egy folyamat, mely még mindig tart. A faluban, ahol születtem, a nagyapám már néhány éves koromban szerzett egy biciklit, melyet el tudtam hajtani. Ezenkívül volt egy nagyon művelt nagybátyám, aki vásárolta a Hét Napot, és minden keresztrejtvényt megfejtett benne. Egész könyvtára volt azokból a könyvekből, amelyeket ezáltal nyert. 1967-ben, amikor tizenkét éves voltam, az én nevem alatt küldte be a gyermekkeresztrejtvény megfejtését. Majd visszaérkezett a válasz: nyertem egy biciklit a szabadkai Partizán bicikligyárból. Apámmal felutaztunk Szabadkára. Burkus Vali néni várt bennünket a Hét Napban, és elmentünk a bicikligyárba. Az igazgató fogadott bennünket, végigvezetett minket az egész gyáron. Megnéztük, hogyan lesz egy vastömbből kerékpár, és a végén ott voltak a kis biciklik, amelyekből választhattam. Emlékszem, egy háromnegyedest kértem, egyenes kormánnyal, az már akkor sportosnak számított. Ennél nagyobb boldogság a világon nem volt. Úgy érzem, hogy amikor az ember megfest egy biciklit, akkor mindig valami jó történik.

• Változott-e valami a között a két szellemiség között, amelyet a hetvenes években az akadémián tapasztalt és amely napjainkban érzékelhető?

— Minden megváltozott, de a lényeg megmaradt. Az akadémiák konzervatívak, ott azoknak is végig kell rajzolniuk az első éveket, akiket az új média érdekel. Utána azzal foglalkozhatnak, amivel akarnak. Engem az érdekel, hogy mivel akarnak. Nagyon kíváncsi vagyok a fiatalok munkásságára. Ha videóval vagy installációval foglalkoznak, én akkor is az alkotói szenzibilitást keresem ezekben a művekben. Az pedig ugyanaz az öregek és a legfiatalabbak esetében is, csak rá kell érezni az alkotói világ rezgésére, mely ugyanonnan ered a modern művészetben és a klasszikusban is. Köztünk mindig lesz valamilyen közös szál, hiszen ugyanazért választottuk ezt a szakmát. Nagyon szeretném látni ezeket a fiatalokat. Szabadkán erre sajnos nincs megfelelő fórum, pedig már olyan sokszor beszéltünk róla, hogy illene létrehozni egy biennálét, szalont vagy nevezzük bárminek, tehát egy olyan közös szemlét, amelyen mi, akik össze vagyunk kötve ezzel a láthatatlan szállal, megnézhetjük egymás munkáját. Mi mind olyan emberek vagyunk, akik érzékenyek a vizualitásra. Az a dolgunk, hogy ezt az érzékenységet valahogy kifejezzük és kamatoztassuk, átadjuk a városunknak, és esetleg egy kis örömet szerezzünk neki. 

Átzökkenni egy másik dimenzióba

Szajkó Istvánnal Virág Zoltán beszélget

Virág Zoltán: Faluhelyen születtél, ahol a kibontakozási lehetőségek intézményes segítése gyakrabban és könnyebben ütközik akadályokba. Milyen beállítottság jellemzett gyermekkorodban? Mikor fordult érdeklődésed a képzőművészet felé?

Szajkó István: Csonoplyáról van szó. Az elemi iskolában összeverődött egy társaság. Fiatal, tehetséges zenészcsapat volt ez. Zomborból kijárt egy tanár tanítani bennünket. Tízen voltunk: magyarok, szerbek vegyesen. Voltak hangszerek, például harmonika. Ezt csak azért mondom, mert a zene iránt mutatkozott meg először az érdeklődésem. A harmonika után következett a hegedű. Mert a harmonikának nincs perspektívája. Úgyhogy hegedültünk az egyik barátommal, akiből a végén jó nevű nőgyógyász lett Magyarországon. Belőlem pedig festő, mert a képzőművészet-órákon több sikerélményt szereztem, mint zeneórákon. A hegedűn való gyakorlás nehezebb volt az ecsetkezelésnél. Így indult el.
De hát egy fiatalembernél az a legfontosabb, hogy a sikerélményt milyen téren szerzi meg magának. Beindult spontán, nem volt dilemma. Az elemi iskola hetedik, nyolcadik osztályába jártam, amikor odakerült a faluba egy fiatal rajztanárnő, aki elvégezte Újvidéken a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakát. Ő bátorított, mutatott dolgokat. Anyagokat adott a kezembe, például szenet, amiről faluhelyen nem is gondoltuk, hogy lehetne vele rajzolni. Ecseteket, festékeket hozott. Ő mondta, hogy Újvidéken van egy iparművészeti középiskola, neked ott a helyed. Felvételiztem, sikerült. Grafikai szakon végeztem. Grafikai dizájn, alkalmazott grafika. Éppen most, a napokban a kezembe került egy mappa abból a korszakból, egy újvidéki mappa, és megdöbbentem, hogy mi ott rendesen rajzoltunk meg festettünk annak idején. Temperával persze. Ma nem jutna eszembe, hogy a temperát vegyem elő. Ezeken a képeken látom, hogy temperával lehet festeni rendesen, normálisan. Nagyon jóknak tűntek nekem azok a régi dolgok a mappában. Félre is tettem magamnak.
A középiskola harmadik-negyedik osztályába jártam, amikor történt az az esemény, hogy beindult az Újvidéki Televízió. Aztán Boros István, akire mindannyian énekesként emlékszünk a rádióból, eljött az iskolába, és szólt az igazgatónak, hogy kellene neki egy tehetséges fiatalember, aki bírja mindkét nyelvet. Rám esett a választás. Boros Pista mondta, hogyha végzek, akkor menjek a televízióba grafikusnak. Ám engem ez akkor nem igazán érdekelt, mert nagyon szerettem volna akadémiára menni középiskola után. Ezt el is mondtam neki. Sajnálta, de mást kellett választania.

V. Z.: Nem kerültek tehát el a sikerélmények az újvidéki iparművészeti középiskolában sem. A felsőfokú képesítésedet a zágrábi Képzőművészeti Akadémia festészeti szakán szerezted meg. A bejutáshoz hány kiválasztási fordulón, miféle procedúrán kellett átesned?

Sz. I.: '73-ban történt a felvételi vizsga. Nem csak egy helyre felvételiztem, hanem mindjárt háromra. Felvételiztem Budapesten, de itt valami hiba csúszott a dologba. Nem akarom részletezni, nemzetközi ösztöndíjakról lett volna szó, nemzetközi diákcseréről Budapest és Újvidék között. Ha jól emlékszem, öt diákot érintett. Én lettem volna a hatodik. Budapestről olyan értesítés érkezett Újvidékre, hogy rendben, ők megadják a hatodik helyet ennek a képzőművésznek, festőnövendéknek, amennyiben Újvidéken is adnak még egy helyet valakinek a budapestiek közül. De Újvidék nem akart adni. Bár azért meghívtak felvételizni. Felvételiztem. Két hétig tartott a felvételi vizsga, vagy ötszázan jelentkeztünk. Az első héten, azt hiszem, portrét rajzoltunk. Kaptam kollégiumot, mindent, a minisztériumban nagyon gálánsak voltak. A hét végén szelekció következett, százra lecsökkent a jelöltek száma. A kétszázba bekerültem. Második héten aktrajzolás volt soron, úgy éreztem, abban jobb vagyok, mint az első heti portréban. Ennyi volt. Azt mondták, majd értesítenek. Aztán értesítettek, hogy sajnos, nulla pontot értem el. Valami nekem ezzel nem stimmelt, de tudomásul vettem. Mindegy.
Aztán elmentem Belgrádba. Ott szerencsére nem vettek fel. Ugyanis az akadémiákkal az a probléma, hogy nagyon-nagyon kevés hely marad azoknak, akik nem valami protekción keresztül kerülnek be. Ez így van mindenhol. Aztán maradt még annyi idő, hogy elmentem Zágrábba ugyanazon a nyáron. És ott fölvettek. Nem tudok róla, hogy lett volna protekcióm. Úgy látszik, a szerencse mellém pártolt.

V. Z.: Ott mit kellett csinálni?

Sz. I.: Nagyjából ugyanaz volt a program, mint Budapesten. Akt például. Meg figurális rajzolás. Fölvettek, ami nagyon nagy lehetőségnek számított, mert borzasztóan jó tanári kar működött ott akkoriban, tehát '73-tól a '78-as diplomázásomig.

V. Z.: Mestered Nikola Reiser volt, de hozzá hasonlóan híres, nemzetközileg magasan jegyzett tanárok, mint például Ferdinand Kulmer (akiről el kell mondani, hogy Kulmér Ferdinánd néven a pesti akadémiára is járt; arisztokrata családból származó zseniális festő) és mások szintén tanítottak. Az inspiratív közeg hajtóereje, a társaid gondolkodásmódja vagy az olyan művészcsoportok értékteremtése, mint amilyen a Biafráé, mennyiben befolyásolták szemléletmódod alakulását, teljesebbé formálódását?

Sz. I.: Ne felejtsünk el majd visszatérni Kulmerra. Nagyon fontos. Az újvidéki középiskolában végig rajzoltam, s úgy éreztem, többet tudok, mint azok, akik sima gimnáziumból jöttek. De hát az olyanokat, mint én, nem is nagyon szeretik a tanárok, mert ezek beképzelt fiatal hapsik, akik azt gondolják, hogy tudnak valamit. Valamit tudnak persze, de nem azt tudják, amit kellene. Ők szívesebben foglalkoznak azokkal, akik nulláról indulnak. Őket jobban lehet formálni. Voltak olyan kritikus pillanatok, mikor azt gondoltam, abszolút nem tudok semmit. Még össze is zavart az a kis tudásom, amit Újvidékről hoztam.
Aztán az első év valahogyan elmúlt. És a második év Kulmer éve volt. Nagyméretű aktokat rajzoltunk, életnagyságban. Két méteres nátronpapírokat feszítettünk ki, megragasztottuk, levizeztük este, reggelre olyan kemények lettek, mint ez az asztal előttünk. Emlékszem, hogy rajzoltam egy… Aranyos modelleket kaptunk. Általában nyugdíjas korú hölgyek jöttek, kevéske pénzecskéjük kiegészítése gyanánt. Jóban voltunk velük, remek viszonyban. Egy kedves, idős hölgyet rajzoltam kontrafényben, mintha itt, az ablak előtt állna. Teljesen árnyékban. Nagyon érdekes, mert az egész figura tulajdonképpen sötét volt, és abban a sötétben azt a plasztikát… Nekem tetszett különben az a rajz. Odajött Kulmer, és azt mondta, hogy tudja mit, kolléga, ez nagyon jó, amit maga csinál, tökéletesen csinálja. Agyba-főbe dicsért. A végén odatett egy mondatot. Hogy ne felejtsen el egy dolgot: ez még nem művészet, ez tudás, ez egy akadémiai rajz. Amire az oroszok azt mondják, hogy академический рисунок, amiben ők kiválóak. Ez egy klasszikus dolog, amit nem árt, ha tud az ember. Ennyit mondott a Kulmer, és kész.
Eszembe jutott Picasso, hogy ő miért foglalkozott az afrikai művészettel. Azért, hogy tulajdonképpen lerombolja magában az akadémizmust. Természetesen Picasso is tudott rajzolni klasszikus módon. Ne gondoljuk, hogy nem.
Én is elővettem ilyesmiket, megtaláltam ebben a mappában ezeket a rajzokat. Az én aktjaimból meg az afrikai szobrokból csináltam valami harmadikat. Tehát elkezdődött a rombolás időszaka. De hát az akadémiai rajzolás megmarad az emberben, ez az én munkáimban is látszik. Aki figuratív festészetre adja a fejét, annak azért nem árt, ha tud rajzolni. Ugyanakkor annak is kellene tudni, aki absztrakcióra adja a fejét, mert egy absztrakt festményben ott kell, hogy legyen a váz, valamilyen konstrukció. Az igaziaknál, érdekes módon rögtön érzi az ember, mikor rápillant, hogy ez az ember tud rajzolni, vagy nem tud, vagy csak valamit maszatol. Óriási különbség van a maszatolás, és mondjuk, egy Kandinszkij-kép között.

V. Z.: A társakat se feledjük, a Biafra csoportot ki ne hagyjuk.

Sz. I.: A Biafra érdekes. Az akadémia egy csoportosulását hívták így. Figurációval foglalkoztak. Többek között a rajztanáromnak az asszisztense, aki tulajdonképpen irányítgatott bennünket, a tagja volt ennek a csoportnak, úgy hívták, hogy Zlatko Kauzlarić Atač. Egy vékony, sovány fickót képzeljünk el. Aki csupa ideg. Mindent hevesen magyarázott. És idegesen is rajzolt. Amikor korrigálta a rajzainkat, rányomott, szinte vibrált a hátramaradó vonal. A festményei szintén ilyennek tűntek, mégis aktuálisnak. Szóval ők aktuális témákkal foglalkoztak: szociális, politikai motívumokkal.
Nagyon korán, már harmadikban szétvált az akadémiai társaság: az egyik fele absztrakciót választott, vagy valami új médiákat, ahogyan ma mondanák, mi pedig néhányan figuratívak maradtunk. Nekem a fejemben az forgott állandóan, hogy én olyan képeket szeretnék festeni, amin az én – most már megboldogult – szüleim is látnának valamit. Tehát valami figuratívat. Ez megmaradt végig.
Visszatérve Kulmerra. Történt egy nagyon érdekes dolog a nyáron. Lementem az Adriára az egyik kollégámhoz pár napra. Komoly könyvtára van, többek között monográfiák meg albumok. Kiemeltem két-három tanárom monográfiát a gyűjteményéből. Ezek többkilós könyvek.

V. Z.: Reiserről nekem is van egy személyes kedvencem. Zvonko Maković munkája.

Sz. I.: Az megvan otthon nálam is. Hanem a Kulmerről szóló nem volt meg. Ahogy én végeztem, és eljöttem Zágrábból '78-ban, Kulmerral nem maradtam kapcsolatban. A rajzaival találkoztam később. Bennem maradt az a mondata, amit az előbb említettem, hogy ne felejtse el, hogy ez még nem művészet, kolléga. Meg egyáltalán, annak az embernek a tartása. Zágrábban különben úgy hívták, hogy a vörös gróf. Egyrészt azért, mert tényleg vörös volt a szakálla, pipázott állandóan, így a bajusza meg a szakálla még vörösebb volt a pipafüstnél. Meg hát a döntése, hogy ő marad. Ő marad ott, Zágrábban, Horvátországban akkor is, amikor bárhol Európában is lehetett volna, például Ausztriában. De ő nem ment el, neki jó volt ott. Nekem nagyon tetszett, mert nekem is az a véleményem, hogy egy festő ott van otthon, ahol a műterme van.
Nem kell mindenáron Párizsba szaladni, mint az egyik szobatársam tette, s próbált engem is rábeszélni diploma után. Menjünk együtt Párizsba, mondta, mert csak ott lehet dolgozni. Mondtam neki, hogy nem, én visszamegyek Szabadkára, mert úgy érzem, ott tudom továbbvinni ezt a folyamatot. Nem megszakítani a kontinuitást. Az akadémista hangulatot és lendületet Szabadkán tudtam folytatni. Gyorsan kaptam műtermet, megboldogult Sáfrány műtermét örököltem meg, és tudtam dolgozni. Ő pedig addig szenvedett Párizsban összevissza, hogy egy szenvedés az élete a mai napig, sőt azt gondolom, hogy tulajdonképpen nem bontakozott ki úgy, miként kellett volna. Pedig tehetséges ember volt.
A monográfiát lapozgattam a kollégám teraszán, budapesti évek, és sok minden más is volt abban, amit én nem tudtam Kulmerről. Azt tudtam, hogy beszél magyarul, mert emlegette az órákon, hogy ő a budapesti főiskolán állandóan egyetlen vászonra festett, mert nem jutott pénze semmire. Azt az egy vásznat folyton átfestette, és a végén már nyolc centiméteres festékréteg halmozódott rajta, meg vagy húsz kép.
A monográfiában találtam még ezt-azt. Nagyméretű képeket szép számmal. Hatalmas érdeklődéssel néztem végig. Volt olyan korszaka, amit élőben kísérhettem figyelemmel Zágrábban. A főiskolán a tanároknak voltak műtermeik. Bent álltam a műtermében, és láttam az úgynevezett kalligráfiai absztrakcióját közvetlen közelről. Néztem, hogyan csinálja. Selymet feszít ki vászon helyett, és akrillal locsolja valamilyen rendszer szerint. Tehát nem úgy, mint Jackson Pollock, hanem egy bizonyos rendszer szerint. És tényleg úgy néz ki, mint valami kalligrafikus írás. Ezt tudtam, láttam. A róla született kötetben egy retrospektív anyagot találtam. Ahogy lapoztam ezt ott két-három napon át… Különben nagyon izgalmas volt, mert részletesek benne a képadatok, leírások. Ebben hibázunk a mai napig a katalógusokban. Például ott van egy reprodukció, és ennyi. De nincs odaírva a méret, a technika, a dátum, a tulajdonos. Ezek Kulmernál mind megvoltak. Tehát többet foglalkoztam az olvasgatással, mint a reprodukciók nézésével. És állandóan arra gondoltam, hogy ilyen is létezik, a halála után is folytathatja egy tanár a tanítást. Nekem ez óriási élmény volt. Ennyit tudok erről mondani.

V. Z.: A diploma megszerzése utáni későbbi években sem kívánkoztál külföldre, a jelentős művészeti centrumok feltérképezése, meghódítása érdekében?

Sz. I.: Nagyon sokat jártam művésztáborokba. Mindenfelé: Magyarországon, itt, Szerbiában, errefelé persze többet. Meg nyilván a régi Jugoszláviában. Találkoztam kifejezetten érdekes emberekkel. Többek között egy belgrádi kollégával szerettem együtt lenni, mert még újvidéki középiskolásként láttam a munkáit. Úgy hívják, hogy Aleksandar Cvetković. Újvidéken többször láttam a munkáikat. Azért mondom így, hogy „munkáikat”, mert egy kollégájával, Božidar Damjanovskival együtt, ketten festettek egy képet. Ezt csinálták jó darabig. Úgy voltak aláírva, hogy Cvetković – Damjanovski. Egyikük festette az eget, mondjuk, a másikuk meg a füvet. Mindenki azt csinálta, amit jobban tud. Nekem ez roppantul tetszett. Érdekesnek találtam. Mert mindketten kiváló festők külön-külön is. Duóban ugyanúgy nagyon jók voltak. Cvetkovićtyal sikerült többször együtt dolgoznom művésztáborokban. Barátságba keveredtünk. És azt mondja nekem egyszer, hogy te, ezzel a poétikáddal miért nem vagy máshol. Miért nem vagy Európában? Miért nem vagy Amerikában? Miért maradtál itt? Ő nem tudta, aztán említettem neki, hogy én az európai köreimet már megcsináltam. Ami igaz is volt. Dolgoztam egy müncheni galériának nyolc éven keresztül. Egymást érték a kiállítások. Franciaországba jártam rendszeresen, éveken át.
Középiskolás koromban a kezembe került egy képeslap Amszterdamról. Néztem, és nagyon figyelemfelkeltők voltak azok a csatornák, biciklik. Ez az Amszterdam egy jó hely lehet, milyen jó lenne ott élni! Úgy hozta a sors, hogy Észak-Németországban járva átmentem Hollandiába, s eljutottam Amszterdamba. Bementem egy galériába, a szűkebb értelemben vett városközpontban. A galériát Petit Galériának hívták. Viszont nem kicsi, hanem nagy galéria volt, de tényleg ez volt a neve. Megmutattam egy mappát, azt mondta a tulajdonos, hogy jól van, neki nagyon tetszik, csináljunk kiállítást. Csináltunk, eladtunk pár képet. Felemelő érzés volt azt a gyönyörű holland guldent… Most is nagyon sajnálom, hogy nem raktam belőle félre egy-egy példányt, mert azok a papírpénzek kész műalkotások voltak. Festmények. Madarak, napraforgók gyönyörű színekben. A legszebb pénz a világon. De nem tettem belőle félre. Eltűnt. Azt akarom ebből az egészből kihozni, hogy maradhattam volna. Abban a pillanatban, amikor volt annyim, hogy kibéreljek valamit. De én visszajöttem Szabadkára. Éltek a szüleim, nem akartam őket magukra hagyni. A kapcsolatok megmaradtak.

V. Z.: Mielőtt Szabadkán, ahogyan említetted, megörökölted Sáfrány Imre műtermét, már a katonaságnál megtapasztalhattad, hogyan lehet belakni, hogyan lehet otthonossá tenni a nyugodt alkotáshoz nélkülözhetetlen munkaterületet.

Sz. I.: No meg a művésztáborokban. Elég sok művésztábor szállodákban zajlik. Megkapjuk a szobát, bemegyünk. De volt mindig egy közös tér, ahol dolgozott a társaság, viszont én szerettem elkülönülve befejezni a képet, a finomabb dolgokat, a finist. A goromba munkákat, az alapozást megcsináltam ott, ahol kellett. A szállodai szoba körülbelül egy óra múlva mindig átalakult műteremmé. Ez történt a katonaságnál is.

V. Z.: A körletben? Vagy a kaszárnya melyik részén?

Sz. I.: A katonaságnál titkoltam, hogy festő vagyok. Nem akartam beszélni róla. Én akkor frissen végeztem, 1978-ban diplomáztam. Még ez év novemberében bevonultam, hogy lerendezzem minél előbb. Kérdezték, mi akarok lenni, pék vagy tengerész. Mondtam, hogy természetesen tengerész. Hogy az Adrián töltsek négy évszakot. Ez sikerült. Nem csak nyaralni megyünk, hanem telelni is. Megtapasztaljuk a bórát meg a tavaszt.

Tényleg nem nagyon beszéltem a festészetről. Gondoltam, most kipihenem magam, kicsit elfelejtjük a művészetet. De hát ez körülbelül három hónapig sikerült, aztán egyszer csak jön egy tiszt, és kérdezi tőlem, igaz-e, hogy festő vagyok, miért nem mondod. Miért mondjam, feleltem, nem kérdezte senki, nem azért vagyunk itt. Nem, nem, mondta, majd megyünk festeni. Mindez Pulán történt. Gárdistaként szolgáltam. Tito utolsó tengerészgyalogos gárdájának a tagjaként. Utána a gárdista festett.

V. Z.: Miket kellett ott festeni? Miket lehetett egyáltalán?

Sz. I.: Nem kértek ők semmit. Ugyanis nem annyira festészetről volt szó, a grafikai dizájnolás jutott inkább kifejeződésre. A május 1-jei ünnep alkalmából kellett például feldíszíteni valamit egy kis csapattal, meg ilyenek. Önszorgalomból kezdtem el mozaikokat csinálni. A környéken működött egy mozaikgyár, ahol sikerült anyagot vásárolni. Csináltam néhányat. Kaptam rá mindenféle díjakat is Belgrádban. Átcipelték őket. Rá voltak öntve egy betontömbre. A kétszáz kilós alkotásokat fölcűgölték Belgrádba, ahol rendeztek egy olyan kiállítást minden évben, hogy „Képzőművész katonák”. Eljutottam a megnyitóra, és ott szerepelt az én mozaikom. Csak néztem, hogy hozták ezt ide. Arra kaptam egy első díjat.

V. Z.: Ezek a munkáid láthatók most is valahol? Őrzik őket?

Sz. I.: Szerintem nem tudták szétverni semelyiket. Meg voltak alapozva rendesen.

V. Z.: Elképzelhető, hogy magángyűjteménybe kerültek?

Sz. I.: Lehetséges.

V. Z.: A nagyon gazdag művészettörténeti ismeretekről, mély tájszeretetről és a hagyományok iránti odaadásról tanúskodó alkotásaidból sugárzik a sokirányú kultúrtörténeti érdeklődés meg a szépirodalmi fogékonyság. Az alapkészségek, a technikai felkészültség mellett miért elengedhetetlen szerinted a tudásgyarapító tájékozódás folyamatos igényének fenntartása?

Sz. I.: Az akadémia után Szabadkán meglátogatott egy kútfúró. Kiderült, hogy kútfúró. Egyébként amatőr festő volt az öreg. Gumicsizmában télen-nyáron. Eljött hozzám, a szüleim házába. Nagyon kíváncsivá tették a fiatal festők. Ez az őszinte érdeklődés elég ritka az embereknél. Belőle nem hiányzott. Megkeresett és elkezdtünk beszélgetni. Mindenki tudta, hogy kútfúró a becsületes foglalkozása. De festett is. És amatőr létére bizony nagyon jó dolgokat csinált. Megkérdezte tőlem, hogy amikor festek, közben gondolkodom-e. Érdekes kérdés volt. Átgondoltam. Aztán mondtam, hogy ez úgy szokott lenni, hogy előtte meg utána gondolkodom, de amikor a kezembe veszem az ecsetet, a pasztellt, akkor már nem. Az ember akkor már átzökken egy másik dimenzióba, és akkor nincs se idő, se tér. Valami történik, amihez nekünk nincs sok közünk. Ez a válaszom erre a kérdésre.
Nincsen tudatosság, de mondjuk, a motívumokban… Azt azért említsük meg, hogy a biciklik, azok itt-ott előfordulnak nálam elég gyakran. Ha valaki nem tudná, az idén kétszáz éves a kerékpár, amit akkor nem így hívtak, hanem „futógépnek”. Nem pedál hajtotta, hanem az ember a lábával. Valahogy gyerekkorom óta összenőttem a kerékpárral. Nemcsak megfestem, hanem használom is. Ugyanúgy, ahogy a pasztellel, mint festőtechnikával.

V. Z.: Régóta meggyőződésem, hogy a kerékpározás létformája a mozgásbiztosításon vagy a haladáskönnyítésen kívül a fantáziaműködtetés elengedhetetlen részét képezi nálad.

Sz. I.: Duranci Bélával beszélgettünk egyszer, és ő azt mondta, hogy nem tudja, mi az érdekes a biciklijeimben. Megfestesz egy biciklit, mondta, mi ebben az érdekes. Én sem tudtam. Aztán elkezdtünk gondolkodni. Tapasztalatból tudom, hogy amikor festem, mindig valamilyen perspektívában van a bicikli. Tehát nagyon ritkán csinálom azt, hogy két tökéletes kör. Két kör statikus, az nem érdekes. De két ellipszis, az már más. Az megadja valahogy a térnek a tériességét, s valamiféle perspektívája szintén van önmagában. Mondtam Bélának, hogy talán ezek az ellipszisek, ezek érdekesek. Béla erre azt mondta, hogy tényleg. Számomra nagyon esztétikus a kerékpár. Pontosan ebben a perspektívában rejlik valami.

V. Z.: Tehát itt voltaképpen nemcsak egy sebesség-összefüggésről vagy egy térkiterjesztődésről van szó, hanem a bringatekerés fantasztikus egyensúlyáról is.

Sz. I.: Igen. Az ellipszisek már önmagukban is valahogy szuggerálják a mozgást.

V. Z.: Mivel magad is aktívan gyakorlod ezt a tevékenységi formát, segítsünk a jelenlévőknek. Hogyan és miért kell biciklizni, drótszamárra pattanni?

Sz. I.: A szabadságérzetet nem lehet máson annyira érezni, mint a biciklin. A bicikli tökéletes szabadságot biztosít. Nem függ az ember az üzemanyagtól, sem mástól. A lovakat ugyancsak szeretem. Tehát nem véletlen, hogy a bicikli éppen drótszamár is. Valami összefüggés van, mert a ló és a szamár közül a szamár a megbízhatóbb, a szívósabb állat. De a ló sokkal megbízhatóbb, mint mondjuk egy autó. Az autók nevetségesek, ennek ellenére mindannyian használjuk a gépjárműveket. Az személygépkocsi tulajdonképpen nevetséges szerkezet: egy doboz négy kerékkel, és gurul alattad. De kényelmes, meg lehet vele képeket szállítani. De kisebb méretű képeket biciklivel egyaránt lehet hurcolászni. A nagyobbakat pedig lehetne szamáron is.

V. Z.: A lovak embereket jobbá tevő nemességének közelivé transzformálásai a szárnyalás, a repülés erős képzeteit keltik. E mellé társulnak nálad a márkajellé nemesült azonosító pecséteddel közvetített madárszeretet képi bizonyítékai és a hozzád barátként kötődő terelőkutyák, vadászebek (Arko, Negro, Frici, Cézár) portrészerű megjelenítései.

Sz. I.: Csonoplyán voltak lovaink. 15-16 éves koromban dolgoztam velük. Kukoricát ekéztem. Szerettem őket. Most négy kutyám van. Egy kutyacsalád, papa, mama, gyerekek. Harminc éve ingázom Magyarország és Szabadka között kutyákkal és festményekkel. Megtalálom vagy megcsinálom a motívumaimat. Például szomorúfüzet ültetek (most 23 éves), megfestettem többször, ő pedig vonzza a madarakat, többek között az óvatos szajkót is a lókúti udvaromban.

V. Z.: Akár a tusrajzok, a vegyes technikák, a papír, a farost, a vászon felületei dominálnak, akár a pasztellkréta, az olaj vagy az akrilfesték használata kerül előtérbe műveiden, a figuratív és a nonfiguratív sosincs konfliktusban egymással. Mi a titka az emocionális tartalmakat mesterien kezelő intenzív lendületednek?

Sz. I.: Éppen Ómoravicán, annak idején jó pár évig jártam oda rendszeresen, volt egy csapatunk Novák Mihály alkotóházában, táborában. Ott, azon a nagy, füves udvaron alapoztam a vásznakat, amikor a kollégák odajöttek, és mondták, hogy ez úgyszólván kész. De hát az alapozást idézőjelben kell érteni, mert ez nem olyan, mint a meszelésnél az alapozás, amikor előkezeljük a falat, hanem ez tulajdonképpen festés. Sőt olykor hetven százaléka a képnek. Kérdezték, miért nem hagyom úgy a képet. Erre azt feleltem, hogyha New Yorkban élnénk, akkor valószínűleg már alá is írtam volna ezt a képet, de mivel itt élünk, Vajdaságban, ezért én ezt úgy nevezem, hogy vajdasági absztrakció, maradjunk ennyiben. De ezt az absztrakciót azért továbbvisszük majd egy kis figuratív beavatkozással. Nem törekszem erre, noha nekem ez fontos, amit jeleztél is, hogy az absztrakt része meg a figuratív része összhangban legyen. Ez a lényeg, ez a festészet lényege, hogy valami egyensúlyban, balanszban legyen, és hogy támogassák egymást, segítsék egymást ezek a műveletek. Nem lehet a kettőt elválasztani. Sőt nem csak absztrakcióról van szó, hanem ott van az a két vászon, amit ott látunk, a rigós meg az a kerékpáros. Az meg kimondottan informel, bácskai informel, amit megörököltem a Petrik Pali bácsitól. El kell, hogy hangozzon a neve. Mert neki volt az a homokos sorozata, ami tiszta informel. Tehát a mi anyagunkat használtuk itt, a homokot, amibe aztán ő is belekapart valamit. Neki szintén hiányzott valami azért. Próbált valami figurát még rákaparni. Én meg ráfestek erre a szabadkai homokra. Vannak nagyméretű dolgaim, vásznaim ezzel a technikával.
Tehát az absztrakció, az egy létező dolog. Azt nem kell, és nem is lehet megkerülni. De mondom, itt vannak ezek az informeles dolgaim is, és csak annyit kell odatenni a figuratív motívumaimból, amennyit nagyon muszáj.

V. Z.: Arcképeid, vajdasági íróportréid (Herceg Jánosról, Bori Imréről, Koncz Istvánról, Bányai Jánosról, Bosnyák Istvánról, Tolnai Ottóról, Domonkos Istvánról, Maurits Ferencről, Ladik Katalinról, Gion Nándorról, Brasnyó Istvánról és másokról), sőt a csak monogrammal ellátott egész alakos festményeid különlegessége, minőségi elsőrangúsága nem feltétlenül a hasonlósági leképződésekben mutatkozik meg, hanem a karaktervonásokon túli megragadhatóságban. A modell és a megörökítője kölcsönös egymásra hangolódásában, tisztelői, kortársi, baráti, partneri nexusában. Vannak, akiket többször lerajzoltál, megfestettél. Mivel érdemelték ki?

Sz. I.: Nem is tudom. Kikre gondolsz?

V. Z.: Tolnai Ottóval kezdeném a sort az egészalakosok közül, illetve Nemes Istvánt vagy Léphaft Pált szintén szívesen kiemelném.

Sz. I.: Igen, volt egy ilyen egészalakos sorozatom. Újvidéken volt egy kiállítás belőle, az volt a címe, hogy Látogatók . Odafigyeltem a kiállításomon, amikor egyes figurák úgy megálltak a festmények előtt. Ők figyelték a festményt, én pedig figyeltem őket. Különben érdekes figurák voltak. Közben fotózgattam. Ebből jött ez a sorozat, hogy látogatók.
Mindig szerettem volna valahogy a régi képeket újakkal együtt kiállítani. De hogy ez ne legyen banális, hanem legyen benne valami kis játékosság. Azért egészfigurásak ezek, azért ilyen nagyméretűek ezek az alakok elsősorban, mert portrénál… Ugyanis elég sok portrét festettem meg festek is… Akkor jó a portré, ha az ember nem törekszik mindjárt rögtön arra, hogy hasonlítson a modellre. De arra nem árt törekedni, hogy például a feje formájával hasonlítson arra az illetőre. Akkor aztán legyen külön portréja a szemének, külön portréja az orrának, külön portréja a szájának, fülének, hajának. Amikor minden a helyén van, minden stimmel, akkor az egy jó portré lesz. Egy figura is lehet egészalakos portré. De akkor meg kell, hogy legyen a lábának a portréja, a kezének. Az is az övé kell, hogy legyen. Az egész figurás képeknél ez engem érdekelt, és ez sikerült is. Emlékszem például a Duranci Béla portréjára. Ezeket a figurákat úgy állítottam be, hogy fölfelé nézzenek. Miért? Azért, mert a vásznakat csak úgy odatámasztottam a galéria falához. Fönt meg ott volt egy régi festmény például 1976-ból, az akadémiáról egy munka. És akkor kvázi ők lentről nézik ezeket a képeket. Ez egy kis játékosság, hogy odakerültek a régi munkák is meg az újak is. Érdekes volt őket összehasonlítani, hogy '76-ban mi volt, meg mi következett később.

V. Z.: Szóba hoztad az ómoravicai művésztelepet. Engedj meg egy személyes emlékidézést. Bő tíz évvel ezelőtt ugyanezen a művésztelepen módom nyílt néhányszor meglesni téged munka közben. Anélkül, hogy észrevetted volna, a terem ajtajából stikában figyeltem, mi történik, mi és hogyan kerül a vászonra. Voltaképpen energianyalábok cikázását, mozdulatsorozatok ismétlődését láttam, majd a semmiből hihetetlen gyorsan előtűnő forma- és színrétegződéseket, miközben úgy éreztem, lelassult az idő folyása, s hiába kapaszkodom az ajtófélfába, kezd feloldódni körülöttem a tér. A festőállvánnyal szemközti gondolati mechanizmusok, amelyekről már beszéltél, és a koncentráció során mi zajlik le benned? Németh Lajos úgy fogalmaz, hogy átszellemítés történik. Nos, hogyan jön létre a Szajkó-kép?

Sz. I.: Szeretem azt a pillanatot, amikor a festék a palettáról átkerül a vászonra. Szoktam mondani a fiatalabb kollégáknak a művésztáborban, mikor kérdezik, mit csinálok, hogy semmi különöset, csak átpakolom a festéket a palettáról a vászonra, mert a vásznon jobb helyen van. Ez a pillanat nagyon fontos: paletta – vászon. Hogyha ez alatt az idő alatt, míg onnan a festék átkerül a vászonra, nem történik semmi, akkor megette a fene, akkor abból nem lesz festmény. Ez az út, ez a pár centiméter nagyon fontos. Picasso azt mondta, hogy a legnagyobb problémája az, mikor elkezd festeni, hogy melyik ecsetet válassza ki. Ez egy nagyon nagy probléma. Mert ott voltak azok az ecsetek, amelyekkel már festett, ezeknek a fele már be is volt száradva biztosan. És tényleg gondja volt azzal, hogy egy használható ecsetet találjon. De, ha kellett, kivett ő egy száraz ecsetet, azzal is megcsinálta, nem volt ezzel gond. Meg a festékek kinyomása a palettára! Hű, ezt nem szereti senki. Ezért jó a pasztell, mert nem kell ezt csinálni, ecsetet sem kell mosni. Amikor ez megtörténik, ott vannak a festékek, az ember elkezdi kenegetni, és mikor szállítja át a vászonra, akkor megáll az idő, akkor már nincs semmi probléma.

V. Z.: Ösztönöztek-e téged valaha a tudásod átadására? Kineveltél-e tanítványokat, akadtak-e követőid?

Sz. I.: Igen, volt ilyen. Egyszer egy fél évet tanítottam is Szabadkán az úgynevezett kulturológusoknak. Közülük való meghívónk, Beszédes István is.

V. Z.: Nem szokta titkolni.

Sz. I.: Én meg büszkélkedek vele. Mindenkinek elmondom. Ez számít az én egyetlen hivatalos megmozdulásomnak a pedagógia terén. Olyan előfordult, hogy megkértek barátok, kollégák, készítsem fel az akadémiára a gyerekeiket. Volt egy érdekes eset. Hollandiában egy fiatalember autós formatervezésre készült. Amikor láttam a rajzait, megrökönyödtem, olyan modelleket rajzolt csak úgy kapásból. Többek között átdizájnolta a Trabantot is, hogy a Trabantból milyen autót kellene faragni. Azóta már szaladgálnak affélék az utakon, ám ez jó huszonöt évvel ezelőtt történt. Ezt a fiút Hágában nem vették föl az iskolába, azért, mert volt úgynevezett szabadkezű rajzolás is. A szülei megkértek, akik jó barátaim, hogy eljöhetne-e hozzám Pestre, a műterembe, ott éltem akkor. Mondtam nekik, hogy igen.
Bentlakásos tanítás volt, nálam lakott. Együtt ettünk, együtt dolgoztunk. Ő a műtermem egyik felében, én a másikban. Én korrigáltam őt. Tehát ugyanazzal a módszertannal, metodikával dolgoztam, ahogyan az akadémián dolgozott a tanárunk velünk az első évben, amikor igencsak sarokba szorított bennünket, és olyan érzésünk volt, hogy nem tudunk semmit. A tanár akkor nem sokat beszélt, sőt semmit. Ugyanúgy ott volt a modell, mint nekünk. Figyelte. És rajzolta magának, kereste az orrnak a konstrukcióját. Ezt csinálta mindegyikünknél tizenöt-húsz percig. Visszaadta a szerszámot, ment tovább. Mi pedig néztük mindezt.
Ezzel a fiúval én is így dolgoztam. Már csak azért is, mert nem nagyon tudott magyarul, én meg nem tudtam sem angolul, sem hollandul. De így azért elvoltunk. Felállítottam egy csendéletet, kivettem a szenet, és úgy álltam a dolgokhoz, mintha ez az én feladatom lenne, nem az övé. Hogy lássa, hogyan csinálom. Nézte, nézte, majd egyszer csak magának mondta, hogy: „It's magic”. Aztán, egy hónap elmúltával, egy óriási tekercs rajzzal szállt fel a Keletiben a vonatra. Mondtam neki, vidd el így ezt a tekercset a tanáraidnak, vagy vidd azt, ami benned maradt ezekből a munkákból. Aztán fölvették őt. Ilyesmik voltak. Fölkészítés az akadémiára.

V. Z.: Jóval több, mint száz kiállításon, csoportos és egyéni megmérettetésen vagy túl. Művészeteddel a világ számos szegletében megismerkedhetett a közönség. A már szóba került müncheni meg amszterdami képtárakon kívül, stockholmi és grenoble-i galériákkal működtél együtt, ápolsz szoros kapcsolatokat. Mi a legemlékezetesebb történeted, nehezen feledhető élményed?

Sz. I.: Mégiscsak a müncheni nyolc év volt a legprofesszionálisabb, az együttműködés üzleti szempontjából. Megtapasztaltam, hogyan lehet festészettel sok pénzt keresni, és hogy ezt sürgősen abba kell hagyni. Az lett a vége, hogy nem szépen váltunk el egymástól. Kiváló kereskedő volt. Komoly klientúrával rendelkezett. Eladta a kiállítás hetven százalékát minimum. Amikor megérkeztem, mindig mondta, ki volt itt. Egyszer mesélte, hogy betoppant egy japán úriember, aki kiválasztotta a képet, megírta a csekket, és kérte, hogy tessék a képnek egy ládát keresni, csomagolást, mert ő indul a repülőtérre, siet, megy a gépe. Majd elbúcsúzott. Azt mondja a galerista, hogy amikor elment ez a japán, látja, ott hagyta a tollat, amivel aláírta a csekket. A toll valami sárga fém, súlyos. Gyanús volt, hogy drága lehet. Fölhívta a repülőteret, telefonhoz kérette, hogy itt felejtette a tollát. Nem, mondta a japán, nem felejtettem ott, arra a tollra nagyon vigyázzon, mert színarany, nemcsak bevonata, hanem az egész tömör arany. Ez ráadás a képért, mondta, mert neki ez a festmény olyan hatalmas örömet okozott. Én pedig néztem ezt az egészet, és kérdeztem, hogy hol van az én részem ebből a tollból, meg ilyesmi.
Annyit azért mindig elárult nekem, hová került el a kép, Japántól kezdve Kanadáig. Ezek nagyméretű pasztellek voltak. Nagyjából másfél méteresek, de kétméteresek is akadtak. Az ő dolga az volt, hogy ezeket szállítsa, intézze. Münchenben haza is vitte a képeket, felakasztgatta őket a falra. Akkoriban ritkaságszámba ment ez az antireflex üveg, amit itt használok ezeken a munkákon – másfél, legfeljebb kettőmilliméteres vastagságban –, szóval mivel ő keretezte a munkáimat, már akkoriban ragaszkodott az antireflex üveghez. Igen ám, de még nem árulták, mint most, a kiskereskedelemben. Ezért elment a Porsche szalonjába, mert a Porsche ilyen kirakatüveget használt. Érdeklődött, hol vették, megmondták neki, ő pedig beszerezte és rárakta a képre. Így egy kétméteres pasztell a nyolcmilliméteres üveggel száznyolcvan kilót nyomott. De ő azért elcipelte, és fölszerelte a falra. Átfúrta a falat, mint amikor bojlert szerelnek. Megoldotta. Tehát érdekes volt ez a hapsi, de hát nem tudtunk tovább együttműködni. Természetesen nem azért váltak el útjaink, mert nem törte félbe a tollat, előjöttek más problémák is.

V. Z.: Hogyan kerültél Lókútra? Mi vonzott a Bakonyba?

Sz. I.: Lókútra nem vonzott semmi. Azt sem tudtam, hogy létezik a világon. De azt tudtam, hogy Budapestről el szeretnék menni valahova vidékre. A műteremben Budapesten kitettem Magyarország térképét. Akkor még dolgoztam Münchenben is, úgyhogy inkább Nyugat-Magyarországra gondoltam, hogy közel legyen Németország, meg Szabadka se essen túl messze. Kijelöltem három pontot: az egyik Baja környéke volt, a másik a Bakony, a harmadik pedig a Szigetköz lett volna. De örülök, hogy ott ragadtam a Bakonyban.
Hétvégéken az egyik barátommal autózva bejártuk a környéket. Először nem fogott meg semmi. Magyarpolányon is jártam, az attraktív művészfaluban. Nagyon szép homlokzatok, fehérre meszelve, minden, de mégsem hatott rám. Mondtam, menjünk vissza Budapestre. Kifáradtunk, elfáradtunk. Nézi a térképet, és azt mondja, hogy van itt valami Lókút nevű hely. Hárskúton jártunk, ami a Papod-hegy egyik fele, Lókút a másik. De akkor még nem volt út. Ma már aszfaltút köti össze a két falut. Meg kellett az egészet kerülni. Vissza kellett menni Veszprémbe, Veszprémből Zircre, Zircről Lókútra. Azt javasolta a barátom, hogy menjünk. Rábeszélt. Beértünk a faluba. Egy utca az egész település, a Bem József utca, úgyhogy a főutcán lakom. Megálltunk a templomnál. Ott találtunk egy nénit. Megkérdeztük, van-e itt eladó ház. A falu fekvése mindjárt megfogott. Éreztem, hogy ez kell nekem. Mondta a néni, hogy vannak eladó házak. Az is, meg ez is, itt, szemben. Meg aztán ott fönt, a fehér mellett. Nahát, ezt a fehéret én kisháznak nevezem, a főépület pedig egy kicsit romos parasztház volt. Odamegyek, benézek: méretes udvar, magas fű. Öregek lakták, meghaltak. A gyerekeik árulják. Aztán az Erzsi néni hozta a kulcsot, bementem, megálltam az udvar közepén, körülnéztem. Mondtam Erzsi néninek, egy hét múlva visszajövök, és biztosat mondok. Ez történt szombaton, de már kedden odaállítottam és megvettem a házat. Kérdezte, nem megyek-e be, nem nézek-e szét. Mondtam, hogy engem nem érdekel bent semmi. Láttam az udvart, láttam, hogy rögtön lesz mit festeni. Így kerültem Lókútra. Persze aztán átépítettem.

V. Z.: Gondoltál-e valaha arra, hogy írnod kellene, miként más alkotók, például a számodra is meghatározó David Hockney tette?

Sz. I.: A barátaim próbálnak rábeszélni. Azt mondják, rólad sokat írnak, de hát írjál már te is, mert az lenne a leghitelesebb. Nem hiszem, hogy lesz belőle valami.

V. Z.: Ezt végképp eldöntötted, úgy tűnik. Szomorúan hallom. De nem adjuk fel. Min dolgozol jelenleg? Készülsz-e valamilyen újabb kiállításra?

Sz. I.: Én sosem készülök kiállításra. Nekem azért vannak kiállításaim, mert vannak munkáim. Nem azért dolgozok, mert lesznek kiállításaim. Engem a kiállítások nem érdekelnek. Azok jönnek maguktól. Például nekem itt, ez az egyik legkedvesebb kiállításom. Ez a tér, a publikum, meg Zenta, meg ti, meg ez az alkalom, ami ezt a kiállítást létrehozta.
De mindig van valami kilátásban. Általában úgy jön ki a lépés, hogy évente kettő-három. Az idén úgy tűnt, nem lesz egy sem. Ez ritka. De ez engem nem nagyon keserített el. De hát itt van, november van és egy lett, ez, a másik pedig december 16-án lesz Szabadkán, a Búza Misinél, ő az én keretezőmesterem. Az ő üzletében van egy fal, egy nem túl nagy fal, amit ő letakarít. Ő rendez ilyen egyfalas kiállításokat. Én pedig nyáron, Lókúton, a műteremben pár hétig rajzoltam egy kígyóuborkát, ami ott volt az asztalon, és fonnyadt. Egy hónapig festettem az átalakulási fázisokat. Nagyon érdekesek voltak a színek, nagyon érdekes volt a forma. Ha ez a kettő megvan, akkor már miért ne. Minden héten csináltam két változatot. Így lett nyolc változat. Tehát Egy uborka naplója lesz a címe a kiállításnak Misinél.

V. Z.: A szöveget csak meg kellene írni hozzá.

Sz. I.: Létrejött, egy fiatal művészettörténész, Nela Tonković megfogalmazta…

V. Z.: Arra utaltam, hogy esetleg a magad gondolatait kellene a képek mellé fűzni.

Sz. I.: Szépen beleírta ő a katalógusszövegbe a történetet.

V. Z.: Sok ilyen és hasonló alkalmat kívánunk még. Köszönjük szépen a beszélgetést!

Sz. I.: Én köszönöm.

* Elhangzott Zentán az Alkotóházban, a zEtna XIV. ( Fluid ) Irodalmi Fesztiválján, 2017. november 10-én. A hanganyagot feldolgozta: Döme Szabolcs.

Szajkó István nyitott műtermében

A festőművész a hét végén fogadta szabadkai otthonában a barátait, ismerőseit és az érdeklődőket

A hét végén, szombaton meg vasárnap egész nap szélesre tárt kapuk várták Szajkó István szabadkai otthonába a látogatókat. Az udvarba belépve azt láttuk, hogy mindenfelé képek vannak: a házfalakon, az eresz alatt, a tornácon, a garázsban... és természetesen a műtermében, a lakásában is. Szombaton, a kora délelőtti órákban a festőművész már nagyban sürgött-forgott, két bográcsban is rotyogott a vendégváró.

Szajkó István második éve tart Szabadkán nyitott műtermi napokat. Idén először Lókúton szervezte meg ezt az eseményt, most pedig Szabadkán várta az érdeklődőket. Mivel kitartóan esett a rég várt eső, kicsit bizonytalan volt, vajon mennyire lesz sikeres a különleges alkalom, hogy a mű találkozzon közönségével. Szombaton délutánra elállt az eső és érkeztek a barátok, művészetpártolók és ismerősök.

– Én nem hiszek az íróasztalfiók-írásnak, még az irodalomban sem. Lehet, hogy igaz, de nem jó. Ez egy olyan fajta kommunikáció, ami elsősorban tisztességes üzlet. Most a saját munkámra, a képzőművészetre gondolok, és az üzlet szó nincs idézőjelben, mert végső soron itt az adok-veszekről, az adok-kapokról van szó. Ne féljünk ettől az üzlet szótól, mert nincs mögötte semmi rossz. Ellenkezőleg. Hogy ez kialakuljon, ahhoz tényleg ki kell rakni a képeket valahova és meg kell mutatni. Itt volt a covidos időszak és egyébként is jött itt a galériás életben is egy nagy változás: a digitális világban már galeristák lehetnek azok az emberek is, akik egy íróasztalnál ülnek és óriási forgalmakat bonyolítanak le. Én nem akartam várni ezeket a lehetőségeket. Nekem voltak kiállításaim, több mint 100 önálló kiállítás van mögöttem. Erre a korra már visszafogom magam a kiállító tevékenységben. Úgy gondoltam, hogy a képeket meg lehet mutatni különféle módon, nem csak hivatalos galériákon keresztül – mondja a festőművész és felidézi emlékeit, amikor a zágrábi akadémián ötödéves volt, Szabadkán készítette diplomavizsgáját. Mielőtt leadta volna a képeket az Akadémián, elvitte albérletébe, hogy a főbérlőjének megmutassa. Ott kirakta az utcán a villa kerítésére a képeket és kész volt a rögtönzött kiállítás.

– Akkor ott megállapítottuk, hogy ez egy jó kiállítás volt. Kevés volt ugyan a közönség, de értő. Ez az emlék megmaradt bennem és én most két helyen tehettem meg, hogy kiállítom a képeimet galérián kívül: az a Bakonyban lévő műtermemben, Lókúton van, meg Szabadkán, szintén a műtermemben – mondta Szajkó István.

Illés Andrea, a budapesti Scolar Kiadó főszerkesztője, Szajkó István felesége szerint a nyitott műterem egy rendkívüli lehetőség, hogy a látogatók egy pohár bor mellett saját környezetében ismerjék meg a művészt. Feltételezhetően a beszélgetések után a képeket is másként látják majd.

– A művészek ma nincsenek könnyű helyzetben, hogy megmutatkozzanak. Magyarországon, de feltételezem, hogy Szerbiában sem könnyű a helyzetük. S igazából egy ilyen self made man módszerrel próbáljuk ezt megcsinálni, hogy mégiscsak ebben a nehéz helyzetben bevonzzuk a látogatókat, a nézőket, érdeklődőket. S hogyha nincsen kiállítás, vagy nincsen annyi vásárlás, akkor egyszerűen ez a legjobb megoldás, hogy a műterembe hívjuk meg a látogatókat – mondja a Szajkó-képek szakértője.

Szajkó István korunk egyik legjelentősebb festőművésze. Nevezték őt a biciklik festőjének, a pasztellfestészet virtuózának vagy éppen a szabadkai homok bűvkörében élő művésznek is. A bicikli állandó motívuma. Mintha fogva tartaná ez a téma. Szinte hihetetlen, hogy hányféleképpen jelenik meg vásznain az általa drótszamárnak nevezett tárgy. Látjuk mozgásban, kitámasztva, eldobva, vagy csak éppen felsejlik a kompozícióban.

– A biciklinek van egy filozófiája és ez a szabadságérzet. Volt nemrég egy kiállításom Budapesten, a budai várban, az volt a címe, hogy A drótszamár és mások, más motívumok. Nem véletlenül találta ki az egyszerű ember, hogy a biciklit úgy nevezi, hogy drótszamár. Biztonság, igénytelenség, megbízhatóság, a szabadságnak a természetbe való, legtermészetesebb létezése – mondja a művész azzal a nyugalommal, amellyel csak olyan dolgokról beszélünk, amiben teljes bizonyosságot érzünk. Meghatódottan mesél arról, hogy már ötévesen kapott egy biciklit, s mit meg nem adna érte, ha az első kerékpárja meglenne. Szabadkai otthonában egy tekintélyes drótszamár az udvaron az eresz alatt mintegy kiállítási tárgyként tündököl, s a fotókról tudjuk, lókúti műtermében is ott van a varázslatos bicikli egy példánya.

A munkamódszerét az FF szindrómaként jellemzi, ami fejben festést jelent. Mint mondja, maga az aktív festészet nem tart nála sokáig, viszont az az időszak, amíg a gondolat testet ölt, egy egész életet kitesz. A kép megfestése előtt gondolati síkon sokat foglalkozik a témával, jelenséggel, motívummal, de ugyanennyi időt fordít arra is, hogy eldöntse kész-e a kép, mikor készült el véglegesen.

Művészetének értői Szajkó-zöldről beszélnek. Amikor rákérdeztem, milyen a Szajkó-zöld, a következőket válaszolta:

– Az én zöldjeim azok nem sárgából vannak, csak sárgából és csak kékből, két alapszínből, hanem ott van a harmadik is: ott van a piros is. Akárhogy forgatom ezeket az alapszíneket, közben még a fekete is nagyon fontos, meg a fehér is, mindig zöld lesz belőle. Vagy a zöldnek valamilyen változata – mondta és hozzátette ezt a kérdést feleségének, Illés Andreának tegyem fel, ő érti a Szajkó-zöldet. Megtettem.

– Hogy milyen a Szajkó-zöld, arra a legpontosabb választ a képek tudják megadni, de az biztos, hogy ezt a színt teljes mértékben lefedi az a színskála, amit ő használ. Ha van egy ilyen képzetünk, hogy mi az, hogy zöld és ránézünk a Szajkó-képekre, akkor biztosan megváltozik a véleményünk, hiszen a Szajkó-féle zöld egy teljes univerzumot teremt. Egy kiállítás megnyitóra találtam azt az összefüggést, amit Nemes Nagy Ágnestől loptam el, aki egy írásában használta azt a kifejezést, hogy a zöld üdvössége. Azt gondolnám, hogy a Szajkó-féle zöld a zöld üdvössége. Sokan a nyugalom színének is mondják, de hát itt vannak nyugodt zöldek, vannak élénk zöldek, vibráló zöldek, neonos zöldek, tulajdonképpen a zöldnek mindenféle árnyalatát megtaláljuk a képeken – mondta Illés Andrea.

A kiállított alkotások között láttunk jólismert képeket, de olyanokat is, amelyeket vagy régen mutatott meg a nyilvánosságnak vagy még nem is kerültek közönség elé. A sok-sok remekmű között feltűnt számomra néhány kép, amit rézhuzalokkal fedett be a művész.

– Ezeket én tulajdonképpen esős napoknak nevezem. Azok mögött van valami természeti vagy valamilyen építészeti motívum, ami kevésbé fontos, én ezt esős napoknak nevezem. De nem az én ötletem. El kell mondanom, hogy Zágrábban a 70-es évek elején és közepe táján, amikor engem felvettek a művészeti akadémiára, akkor még éltek olyan nagynevű festők, mint például Krsto Hegedušić, akinek vittem a koszorúját a temetésén. Ő az egyik Zágrábi Szalonon kiállított valami szürke képet, valami elővárosi falfelület volt és a képre vékony spárgákat ragasztott. És az volt az esős nap. Ez volt a kép címe. Én ezt most a magam módján megfestettem, de ez tulajdonképpen hommage Krsto Hegedušić előtt. Az ötlet tőle származik, de én másként alkalmazom. Huzalok nélkül, csak csíkokat használok például egy másik képen. Megfestem a képet, a számomra jelentős motívumokat, azután behunyom a szemem és meghúzom a csíkokat és lefedem ezeket a motívumokat. De a motívumnak van akkora ereje, hogy átüt, megharcolja a magáét. És ezen keresztül az egész képfelület kap egy új dimenziót, egy mélyebb értelmet, s el lehet rajta gondolkodni, vagy csak ránézni és vizuálisan élvezni ezt a dolgot. Mindig érdekesebb az, ami felsejlik, mint ami nyilvánvaló – fejtegette a művész.

A nyitott műtermi napokon ott volt mások mellett Kopeczky Csaba műgyűjtő, képregényügynök, akit sokéves barátság fűz Szajkó Istvánhoz.

– Szajkó István nem szabadkai festő. Ilyen nincs, hogy szabadkai festő. Igaz, innen, ebből a homokból, humuszból táplálkozik és éppen azért, mert nem egy absztrakt világ az ő világa, ezért otthon érezte magát Franciaországban, Magyarországon vagy a tengerparton... Magából a valóságból, a rögökből a hétköznapi helyzetekből táplálkozik és ezt transzcendentálja, ezért nagyon jó. A hétköznapi jelenetek, látványok, emberek, szituációk festője, nagyon magas fokon. Talán ezért is ennyire népszerű. Nagyon szeretem a tájképeit, nagyon szeretem a portréit, szerintem a legjobb portréfestő, akit ismerek. Nagyon szeretem benne, hogy minden megnyilvánulásával szervesen kötődik a tájhoz, az emberekhez – mondta Kopeczky Csaba.

 A szabadkai nyitott műtermi napokon Szajkó István kitárta otthonát és lehetőséget adott a találkozásra saját környezetében. Olyan ritka lehetőség ez, hogy bekukkanthassunk egy műterembe, hogy mindenki, aki elmulasztotta ezt az alkalmat, sajnálhatja.

A belső monológok felhangosítása

A képzőművészetet kedvelők, az alkotótársak, a tehetséges gyerekek és fiatalok, valamint a barátok, ismerősök is betekinthettek Szajkó István munkájába, megismerkedhettek a műhelytitkokkal, láthatták az eszközöket, és mindemellett a művész számtalan alkotását is megcsodálhatták a szabadkai házban, mely egy hatalmas műteremmé vált.

A kerekékpármotívumairól (is) ismert festő évtizedekkel ezelőtt költözött Magyarországra. Kezdetben Budapesten élt, majd egy néhány száz lelket számláló faluban, Lókúton telepedett le. Rendszeresen hazajár, és fontosnak tartja, hogy betekintést engedjen az ismerőseinek, az érdeklődőknek a munkájába, alkotói tevékenységébe. Ezért álmodta meg a Nyitott Műterem elnevezésű programot, melynek részeként egy teljes hétvégén át tárt ajtókkal várta a látogatókat. Ezt egyébként Lókúton is nagy érdeklődés övezi, ott is népszerű ugyanis Szajkó István kezdeményezése, aki azt vallja, ahol festhet, ott otthon van.

— A műterem többé-kevésbé egész évben nyitva van, de most két napig jöhetett, aki akart. Erre én készülök, most is hoztam Magyarországról új képeket. Ez egy intenzív érdeklődő-alkotó találkozó, ahol lehet beszélgetni, meginni egy pohár bort. Azért érdekes, mert a műtermi magányban alkotó művész állandóan folytat magában egy belső, csendes monológot, melyet most fel lehet hangosítani. A szabadkai házam egy műteremház, ahol természetesen be lehet látni az intim sarkokba is. Itt vannak a szerszámok, ecsetek, festékek, félkész képek. Azért csinálom ezt harmadik éve Szabadkán is, meg Lókúton is, hogy ebből hasznuk legyen a gyerekeknek, a fiataloknak, az időseknek, mindazoknak, akik komolyan érdeklődnek, akik maguk is foglalkoznak ilyesmivel. Én nagyon szívesen válaszolok mindenféle kérdésre, és ilyenkor szoktam rövid előadásokat is tartani. Amikor gyerekek jönnek, nekik papírral, pasztellal készülök, és festhetnek. Ilyenkor én nem alkotok, mert el vagyok foglalva a válaszadással és a beszélgetésekkel.

* Mostanában mi minden érdekli alkotóként?

— Figuratív festő vagyok, engem foglalkoztat az informel. A festékek mellett más anyagok is felkerülnek a képre. Az számomra csak alap, ha felviszek a felületre egy réteg szabadkai homokot, és fixálom. Ez kitűnő alap lehet az olajfestékre és az akrilra, de az akrilalap nagyon jó a pasztellre. Kapunk egy nonfiguratív, informeles textúrát, van egy-két jelzés, mely utal a figurációra, mely az én esetemben lehet egy kerékpár vagy fák. Ezekkel intenzívebben foglalkozom az utóbbi években. A fenyvesek is érdekelnek, de nem a fiatalok, hanem az öregebb, megrozzant fenyvesek meg a jegenyék. A kerékpár meghatározza a teret, a tájat, ezért zöldülnek a képeim. A bicikli ötéves korom óta jelen van az életemben. Nagyapám gépészkovács volt, aki az ’50-es évek második felében szerzett nekem egy kerékpárt. Nagyon sajnálom, hogy az eltűnt, de utána jöttek a következők, és a mai nap is használom. Amikor bent áll a műtermemben a kerékpár, akkor különféle szögekből nézem, és mindig izgalmas. Azt gondolom, ha bizonyos szögből figyeljük, akkor a bicikli ellipszissé változik, az a kör perspektívája, meghatározza a teret. Nekem a kerékpár egy esztétikus tárgy.

* Figyeli az utcákon a kerékpárral közlekedőket?

— Mindenhol. Ha filmben látok egy kerékpárt a falnak támasztva, az nekem már érdekes, mert a rendező nem véletlenül tette oda, hanem úgy gondolkozik vagy érez, mint én. Magam is sokat mentem kerékpárral a városban, Szabadkán is, fényképezőgéppel a nyakamban, vadásztam a motívumaimat.

* Mennyi időt tölt Magyarországon, és mennyit itthon?

— A COVID kezdetén Magyarországon maradtunk a kutyáimmal, de a teleket itt szoktam tölteni Szabadkán. Egyébként havonta-kéthavonta járok, amikor kell. Magyarországon néhány hete szerveztem meg a Nyitott Műtermet. Ez nagyon jó érzés, amikor az ember megérkezik valahova, és a sajátjába jön. Én nemcsak az otthonomra lelek, vagy az otthonomba érkezem mindkét helyen, hanem a műhelyembe is. Amikor beállok az udvarba az autóval, már mehetek is be, várnak a pasztellkrétáim, ecseteim, festékeim, vásznaim, esetleg a megkezdett képeim, és már néhány perc múlva tudok dolgozni. Volt olyan, hogy útközben is dolgoztam, mert az autóm is műterem.

* Készül-e mostanában kiállításra?

— Kollektív tárlatokon nem nagyon veszek részt, ezt átengedem a fiataloknak. Nekem több mint száz egyéni kiállításom volt. Ebben a pillanatban is van egy Magyarországon, nem messze a lakóhelyemtől, Jásdon. Kis falu, nagyobb, mint Lókút, mely 400 lelkes, Jásd pedig 700. Én szeretem ezeket a kis kamarakiállításokat. Ha nincs a tárlat, nem tudom meg, hogy a faluban van egy szép galéria. Jásdon főleg szlovák, Lókúton sváb és szlovák népek laknak. Harminchét éve élek így, hogy ingázom. Azelőtt Budapesten laktam, de Lókúton vagyok már több mint harmincegy éve. Most a kutyáimat ott hagytam, de egyébként mindig viszem őket magammal. Egy pulim és egy keverékem van, ők a műtermemben is ott vannak, segítenek, nagy érdeklődéssel figyelik, hogyan dolgozom.