Az EV-78-as hallgató magánélete

Bevallom, Szakmány Gyurit nem ismertem. Pedig abban az évfolyamban bőven voltak művészlelkű hallgatók, javában működött a Tiszavirág folyóirat, a NEI-LOM, a Wataridori Színkör és még vagy tizenöt egyéb szakkör, s ha jól emlékszem, akkoriban alakult meg a Tiszavirág Baráti Társaság is. De Szakmány csak a csendes hallgatók sorát gyarapította. Így akkor sem figyeltem fel rá, amikor közös ismerősünk felhívott, hogy „olvasd már el ezt a könyvet, mert rólunk szól, s Te is benne vagy”. Nem vagyok a nosztalgiázás híve, így tudtam ugyan, hogy Ferdinandy György és a szintén vajdasági Szűts Zoltán révén már „halhatatlanok” lettünk, de őrájuk ma is jó szívvel emlékszem.

De ki a fene az a Szakmány György? Aztán Budapesten járva kezembe került a könyv. De letenni már nem tudtam. Hazafelé vonatozva elkezdtem (fel)falni. Szakmány György történetei ugyanis nemcsak egykorvolt életünket elevenítették fel, a NEI-s (Nemzetközi Előkészítő Intézet, jelenlegi nevén: Balassi Bálint Intézet), hanem választ adtak arra a hosszú évekig megválaszolatlan kérdésre is: mennyiben volt más vajdaságinak lenni, mint erdélyinek vagy felvidékinek. Elképzelhetetlen volt számunkra, hogy szlovák dalokat énekeljünk és államnyelven káromkodjunk, míg számukra teljesen természetes volt, hogy egy-egy kollektív lerészegedés közben és után szerbül ordítoztak, káromkodtak és énekeltek. Mi persze értettük (szláv nyelvről lévén szó), szegény erdélyi kollégáink jártak rosszabbul, ők ugyanis csak vedelték az istenien finom bácskai házi pálinkát, de egy árva szót sem értettek az egészből. Évekig próbáltam megérteni őket, jártam is kint több alkalommal a Vajdaságban, de egész mostanáig nem kaptam választ kérdéseimre.

„A kisebbségi létből fakad az, hogy az ember sokkal extrémebb élethelyzetekbe sodródik, mint a többségi magyarság” – mondja a kötet egyik hőse, Futrinka, s ezeket az extrém élethelyzeteket sorolja Szakmány is Az apu nem megy sehová című regénye (novellafüzére?) egyik darabjában. Nehéz meghatározni a könyv műfaját, a tizenkét írás mindegyike önállóan is olvasható, de szerves egységet is alkot. Egy fiatalember kamaszévei, az egyetemi próbálkozások, a katonaság, a felnőtté válás egyre abszurdabb pillanatai, a balkáni háborúk a szegedi rokonlátogatók szemszögén át, s az a fajta hazaszeretet, amely a címadó szövegben és a Soha többé Ausztrália című írásban is megjelenik.

Mákos, kócos, karikás szemű egyetemista junkie, Futrinka Balázs, borostás egyetemista junkie, Angyalpofa, ezek barátja, egyetemi kollégája, keszeg fickó, szőke, kék szemű, maga a megtestesült ártatlanság, aki annyi tudattágítót megivott már, hogy olyan az agya, mint a svájci sajt... S a többiek... Kärcsi, 35 éves telepi lakos, a Papa és a Mama, Szúnyog és a többiek. S azok, akik részesei voltak közös történelmünknek, s akik immár legendává magasztosultak Szakmány jóvoltából. Hogy egyes dolgokat mintha másként éltünk volna meg, vagy csak az emlékek csalnak? Ez is az irodalom varázsa.

2007-ben jelent meg a könyv, szerzője azóta mintha messzire került volna az irodalomtól, csak egy drámakísérlete olvasható. Érdeklődésemre írja: „Amikor jut időm vagy van ihletem, természetesen jegyzetelek, naplót is vezetek. Ez jó tartalék, vagy nyersanyag lehet egy új regényhez. A kötet megjelenése óta sajnos nagyon megváltozott az életem. Ami nagy öröm számomra, hogy született egy kislányunk, aki most májusban lesz kétéves, és pont akkor születik a következő baba. De ők nagyon-nagyon sok időmet és energiámat elvették a munkától. Emellett, mivel a feleségem gyesen van, az ő kiesett jövedelmét is pótolnom kell, és most halálra dolgozom magam az elmúlt két évben. Mivel foglalkozom? Hétvégeken cikkeket írok egy történelmi-numizmatikai magazinnak, hétköznapokon üzletkötő vagyok egy nagy ofszetnyomdában, ahol néha szép könyvek betördelésével, illusztrálásával, borítóterveivel is múlathatom az időt. Mindemellett aikido-mester lettem, próbálok nem eltunyulni. Várom a szebb jövőt, amikor kevesebb munkáért többet fizetnek, és lesz időm megírni a fejemben lévő 1-2 regényt, vagy netán azért fizetnek, hogy ezeket megírjam!”

S eszembe jut az egyik írás mottójaként szereplő Fehér Tamás-idézet („Én csak hobbiból vagyok tagja a társadalomnak”), s a természetesnek mondható nosztalgián túl saját generációnk nevetséges önsajnálata is.

„Anyu látja, hogy Apu hajthatatlan, de még egy utolsó próbát tesz: »Ha szeretsz bennünket, legalább azt ígérd meg, hogy ha menekülni kell, akkor velünk jössz.« Apu lesütött szemmel ül néhány percig az asztalnál, azután felnéz, és halkan azt mondja: »Jó, akkor veletek megyek. De előbb fölgyújtom a házat.«”

Már csak a pernye, a hamu és a komisz hétköznapok maradtak.

Nem megy sehová

Szakmány György: Apu nem megy sehová. Új Palatinus, 2007

A 2007-es könyvhétre megjelent Szakmány György Apu nem megy sehová című „széppróza”-kötete. Az 1977-ben született szerző a vajdasági Bácskossuthfalván nőtt fel. Származását nem csupán a hátlapon olvasható, könyvajánló szövegén, hanem az önéletírás-jellegű írásokban is hangsúlyozza. Ám mielőtt ennek megjelenítését szemügyre vennénk, nézzük meg, milyen szövegkörnyezetben helyezhető el a fiatal szerző első könyve.

A hátsó borítón olvasható könyvajánló ellenére Szakmány könyve nem „a vajdasági magyar fiatalság első írásos életjele a Balkán-háborúk óta”. Hiszen az 1992-ben megszűnt újvidéki Új Symposion nevét kölcsönző, 1993 óta működő Symposion folyóirat szerzői, szerkesztői, munkatársai közt Szakmány György nem az egyedüli és nem is az első szerző, akinek könyve született. A kishegyesi triász, Aaron Blumm (ifj. Virág Gábor), Mirnics Gyula és Szerbhorváth György közös könyve, a Dombosi történetek 1998-ban jelent meg. Szakmány György csak utánuk került a laphoz (többek között Pressburger Csaba-Saullal együtt, akinek szintén tavaly jelent meg az első verseskötete, Jól vagyok, dolgozom címmel az újvidéki Forum kiadónál). Továbbá ki kell még emelni, hogy Aaron Blumm 1989-ben jelentkezett egy versesfüzettel (Istenfélő ház), majd az említett Dombosi történetek után 2006-ban adta ki a Forumnál az első önálló, „rövidprózák”-at tartalmazó kötetét, a Csáth kocsit hajtot (Szakmány különben meg is idézi kortársát könyvében). Szerbhorváth Györgynek szintén több könyve látott napvilágot, így pl. a publicisztikai írásokat tartalmazó Spájz, illetve a 2005-ös, vitatott Vajdasági lakoma (Kalligram). A Symposion (on-line változat: www.symposion.org.yu, illetve a Symposion Polgárok Egyesülete Kiadó) és a Forum szerzői mellett mindenképpen figyelemreméltó az egykori új symposionista Beszédes István vezényletével, 1999 óta létező, zentai zEtna internetes folyóirat (www.zetna.org.yu) és kiadó tevékenysége, mely az idősebb szerzők mellett a fiataloknak is fontos publikációs lehetőséget nyújt. Egyik legtehetségesebb szerzőjének, Danyi Zoltánnak 2002 óta négy könyve jelent meg. Aztán itt van még a nagy múltú vajdasági magyar irodalmi folyóirat, a Híd, majd a szintén újvidéki Magyar Szó napilap Kilátó nevű irodalmi melléklete, illetve a szabadkai Üzenet, valamint a nemrég alakult DNS folyóirat, hol szintén találkozni a fiatal titánok munkáival. És akkor még nem említettük a Vajdaságból a háborúk hatására áttelepült fiatal szerzőket, köztük a több díjjal jutalmazott Kollár Árpád költészetét.

A mostani áttekintés korántsem teljes, célja inkább jelzésértékű, hogy a fenti törekvéseket érdemes figyelembe venni Szakmány könyve kulturális szerepének tárgyalásakor. Akkor is, ha nem mindegyik színvonala kielégítő. A probléma az, hogy a vajdasági magyar szerzők könyveihez csak bonyolult utakon lehet hozzájutni Magyarországon. Ahogyan 1965-ben az Új Symposion folyóirat, úgy a mostani vajdasági kiadványok is ismeretlenek az anyaországban. Az egyik különbség az, hogy míg az előbbi a maga idejében elsősorban politikai okok miatt szorult ki a kánonból, addig az utóbbiak talán a kialakulatlan könyvpiacos gondolkodásmód áldozatai. Mindez nem azt jelenti, hogy valamiféle történelmi trauma kompenzációjaként kell foglalkoznunk a határon túli magyar irodalommal. Inkább a centrum–periféria dialogikus viszonyának hiányára világítanék rá. Ezt az űrt a kritika tölthetné be, melynek szerepe így nem a kanonizációs gesztusokban, javaslatokban merülne ki. A kritika funkciója inkább a többrendszerű irodalmi mozgástér gerjesztése, a kánon dinamikus működtetése, a többféle hierarchia együttes jelenlétének biztosítása lehetne.

A fentiek alapján Szakmány könyvének magyarországi megjelenése talán éppen a vidéki, színvonaltalan stb. kategóriák elvetését erősíti. A könyv eddigi befogadástörténete (Fekete J. József: „Terveink már nincsenek, csak álmaink…”, www.zetna.org.yu; Zanin Éva: Gerinctorna, szarvasok és a jó öreg Tesla rádió, www.ahet.ro) generációs műként jellemezte a kalandregényként olvasható, kisebb-nagyobb elbeszéléseket tartalmazó novellafüzért. Ezt a generációs hangot fedezzük fel az E/1-es elbeszélői módban elhangzott családtörténetek nagy részében. Az is fontos, hogy ezek „elmondott” történetek, a főhős elbeszélő (Futrinka Balázs) hol közvetlenül az olvasónak, hol pedig barátjának, az elbeszélői alteregó Mákosnak idézi meg a múltat. A felvilágosodás kori regényekre jellemző párbeszédes forma szervezi az elbeszéléseket. Ez a dialogikus forma indokolja az elbeszélések helyenként alulstilizált, kimunkálatlannak ható, élőbeszédre hajazó nyelvezetét. A vajdasági szleng használata kiválóan illeszkedik a narrátori koncepcióba, leszámítva azokat a részeket, ahol erőltetetté válik, mint pl. amikor a szerb újgazdag fiatalok társadalmi hovatartozását a jó nadrágszíj alapján jellemzi, s dobar kaišoknak nevezi őket (magyarul: jó nadrágszíjasok), amit külön lábjegyzet magyaráz, hogy csupán a „narrátor-főhős” leleménye (Időhúzók, 122.). Az elbeszélő Futrinka Balázs, illetve Mákos szerepe időnként felcserélődik, mint pl. az e szempontból mesterien megírt Soha többé Ausztrália című novellában. A világok közötti lebegés, az álom és ébrenlét határainak, a biztonság érzetének felszámolása mind az örökös vándorlás gondolatát támasztják alá. Ezzel összefüggésben Pelesek Dóra a könyv narrációs technikájáról azt mondja, hogy: „A képzeletbeli körvonal itt nem ér össze, nem zárul önmagába, ebben a történetben nincs végső értelem, nincs eredmény, nincsenek egyértelmű következtetések. A kezdeti kérdés nyitva marad, spirálisan bomlik ki, fejlődik, árnyaltabbá válik. Semmi sem vész el, csak átalakul, az egyensúly újra helyreáll, visszatér – de egyre ingatagabb.” (Pelesek Dóra: Végtelen történet, www.prae.hu) Az egykori ország, otthon, haza megszűnésével minden város-állomás csak időszakos. A hazaérkezés emiatt sohasem végleges, akárhol vagyunk, mindig csak mintha megérkeznénk, akárcsak Futrinka Balázs Nišbe, a kimenő után. Ebben az életérzésben egyszerre munkál a nosztalgia és a felfedezés kalandja. A nosztalgiát a szerző intertextuálisan is megidézi, a Soha többé Ausztrália Balázs Attila Én már nem utazom Argentínába (1995) című novelláskötetével hozható összefüggésbe. S nem véletlenül, hiszen az egykori sympós szerző könyve a balkáni háborúk lelki hatását nosztalgikus, iróniával ellenpontozott életérzésként tárja elő.

Szakmánynál a generációs öntudat helyenként igen harsányan, a „mi, vajdaságiak” típusú megnyilvánulásokban hívja fel magára a figyelmet: „Mi, vajdasági magyarok sem a szocializmusban, sem a miloševići diktatúra alatt nem voltunk annyira elnyomva, hogy ne tanulhattunk volna magyar történelmet az iskolában, és különben is, mi, akik otthon nemzetiségi alapon a diszkóban minden hétvégén összeverekedtünk a szerb huligánokkal, nagyon is jól tudtuk, hogy mit jelent magyarnak lenni.” (Az ifjú titánok bukása, 41.) Az itt megfogalmazott magyarságtudat a határon túli magyar diákokkal szembeni előítéletekre vonatkozik. Ez a generációs öntudat nem mindig reflektált, emiatt túlzásokkal és önellentmondásokkal is terhes: a vajdaságiak „faszagyerekek”, szemben a „puhapöcsű” magyarországiakkal, másutt viszont azt olvasni, hogy az elbeszélőnek elege van a kisebbségi, vagyis a vajdasági magyarokból (s úgy tűnik, szinte már rögeszmésen, leginkább az Újvidéki Magyar Tanszék tanáraiból). Ezekben az esetekben az elbeszélői identitás megkérdőjelezését eredményező önreflexivitás elhalványul, indulatos kirohanásokká válik, függetlenül attól, hogy hangsúlyozottan szubjektív nézőpontból fogalmazódnak meg az ítéletek: „Úgyhogy tanultam, sőt, a kezdeti időszakban egyenesen strébeltem. Amíg fel nem ismertem tanáraim többségének s egyáltalán az egész Tanszéknek, ahol tanultam, a totális dilettantizmusát, s amíg ez a felismerés el nem juttatott a csömör, sőt, a megvetés állapotába.” (Rokonok, határon innen és túl, 299.) A probléma nem a helyzetfeltárásból adódik, hanem hogy eltúlzottnak hangzik, nem tesz kivételt, nem árnyalt a meglátás. Hasonló provokatív megnyilvánulással találkozni, amikor az elbeszélő a NATO-bombázások következtében kialakult kaotikus vajdasági helyzetet, a veszélybe sodródott magyarság sorsát véleményezi: „Nem hiszem, hogy a kaotikus belső állapotok közepette a rendőrség hatékonyan megvédett volna (akart volna?) bennünket a nemzetmentés ügyét kézbe vevő szabadcsapatoktól. És azt sem hiszem, hogy a NATO vagy pláne az Anyaország még idejében a segítségünkre sietett volna.” (Rokonok, határon innen és túl, 326.) Az elbeszélő magyarságképe legtöbbször negatív, ugyanakkor a magyar kultúrához való tartozást kincsnek tekinti: „Tudod, szerintem magyarnak lenni Istentől kapott ajándék, mert magyarnak lenni annyit jelent, hogy egy gyönyörű, gazdag nyelv és egy páratlan (az orosz mellett talán a legpáratlanabb) irodalom birtokosának lenni.” (Az utolsó romantikus, 236.) S hasonlóan fogalmaz ebben az írásban a kisebbségi magyar kultúráról is. Mindezek után látjuk, hogy az elbeszélő-főhős megítélései alapvetően érzelmi indíttatásúak, s csak annyiban van hitelük, amennyiben megformálják azt a személyiséget, amelyen keresztül bepillantást nyerhetünk a balkáni háborúkba, a kis ember hétköznapi döntéseibe stb. Vagyis a kinyilatkoztató hang ellenére nem végérvényes igazságokat hallunk, hanem érzelmi megnyilvánulásokat, amelyeken átszűrődik a kollektív életérzés is. Szakmány könyvének egyik jelentősége tehát éppen az, amit egyik kritikusa (Zanin Éva) állít róla Hemingway-, Jack Kerouac- és Douglas Coupland-párhuzamok nyomán: az Apu nem megy sehová az elveszett háborús generáció egyik lenyomataként is olvasható. E generáció s az egykori ország toposzai közé tartoznak a könyv borítóján látható urbánus életmód „túlélő eszközei”: Jelen pivo (szerb sör), Disciplina Kičme (kísérletező anarchista elektro-funky ex-jugoszláv kultuszzenekar), Jimmy Hendrix, lemezjátszó és könyvek, melyek között ki kell emelnünk Charles Bukowskit (akiről a szerző kritikát is írt az újvidéki Symposion egyik számában), illetve Gion Nándort, aki a sympósok kísérletező prózájához képest hagyományosabb elbeszélői fortélyokkal írt (akárcsak Szakmány). Amennyiben a generációs kategóriát emlegetjük Szakmány kapcsán, akkor mindenképpen szólni kell Aaron Blumm prózájáról is. A Csáth kocsit hajt zsákmondatai a zsákutcába jutott ország, s rajta keresztül egy teljesen eltűnt generáció reprezentációi. Szakmányhoz képest Aaron Blumm kísérletezőbb szerző, nála az irónia is része a generációs hangvételnek. Szakmánynál is megvan ugyan az irónia (pl. a Tesla-történetet feldolgozó Parainesis Futrinkához című novella), ám ritkán lesz belőle önirónia, ami színesebbé tehetné az elbeszélői hangot. Ahogyan egyik kritikusa állítja: „A kezdetben változékony, sokszínű alaptónus megfakul és elkomorul.” (Pelesek) Az elbeszélői hang legfakóbb megnyilvánulása talán azoknál a részeknél érhető tetten, ahol a narrátor túl komolyan veszi magát, s Boccaccio „kollégájának” önjelölt pozíciójából közhelyes bölcsességeket mond az emberi természet örök változatlanságáról: „Az emberi természet oly kevéssé lett más az évszázadok múlásával; szinte semennyire.” (Rokonok, határon innen és túl, 323.) Érdemes lett volna szigorúbb szerkesztői kézzel meghúzni az elbeszéléseket.

Szakmány könyvének erőteljes társadalom- és kultúrabírálata hűen folytatja az egykori sympós szerzők radikalizmusát. Míg az elbeszélői technikája Gion Nándor, addig a kritikus, szókimondóan nyers hangvétele leginkább talán Végel László műveivel állítható párhuzamba. Prózájának ironikus, nosztalgikus világa pedig Balázs Attila kilencvenes években írt szövegeit idézi meg. A vajdasági irodalomból talán érdemes volna még megemlíteni az Új Symposionhoz csak távolról kapcsolódó Hász Róbert hagyományosabb regényeit, főként a Végvár című művét (2001), melyben szintén a dialogikus formát alkalmazta és a balkáni háború előtti katonai élményeket dolgozta fel. Tehát nem a Tolnai Ottó- és Domonkos István-féle, költői asszociációkon alapuló, kísérletező próza áll közel hozzá, ahogyan azt Zanin Éva tévesen megállapítja idézett kritikájában.

Szakmány könyve a balkáni háborús diskurzus szempontjából is megvizsgálható. Szakmány főhőseit nem a történelem értelmezése mozgatja, hanem a történelem kis emberre tett hatása. Az Apu nem megy sehová tizenkét elbeszélése az ex-jugoszláv családtörténet szétbomlásának következményeit mutatja meg Futrinka Balázs szétszálazódó családtörténetén belül. Leszámítva persze egy novellát, a tizenkét tagú novellacsalád feketebárányát, a kiváló, koncepciólazító Egy nagybácsi rövid története címűt. Ugyanakkor a véres balkáni történet az emigrációs kalandokon át összeolvad a magyarországi rendszerváltás előtti és utáni állapotokkal. A Rokonok, határon innen és túl a diktatúrából felnőtt s a demokráciában, a szabadságban lezüllött magyar középosztály sorsát mutatja be a magyarországi rokonok allegorikus történetén keresztül. Ilyen szempontból Szakmány könyve különleges helyet foglal el a balkáni háborús diskurzusban, mert az ex-jugoszláviai kataklizmát tágabban mutatja be, s talán nem is annyira a háborúra, annak okaira összpontosít, hanem a háború okozta hazátlanná válásra, az emigrációs kísérletekre. A balkáni háborút tehát egy fiatal magyar értelmiségi talajvesztésén keresztül láttatja. Nézőpontja a vajdasági magyar szerzők könyveivel rokonítható: az idősebb korosztályból Balázs Attila, Végel László, Gion Nándor és Hász Róbert prózájával. Ugyanakkor alapvető különbség az, hogy Szakmány a fiatal generáció talajvesztéséről szól, mely nem csupán az egykori országban, annak intézményeiben (vö. Újvidéki Magyar Tanszék), hanem az anyaországban sem talál menedékre: mindenütt kitagadottá, fekete báránnyá válik, kínos fölösleggé, afféle abjecté (Kristeva) a társdalom testén, amivel senki sem tud mit kezdeni. Szakmány kortársának, Aaron Blummnak a fiatal hősei nem a menekülés útját, hanem a teljes elszigetelődést választják. De talán nem is választásról van az ő esetükben szó, hanem sodródásról, a történelmi folyamatokkal szembeni rezignált cselekvésképtelenségről, apátiáról. Aaron Blumm zsákutcái zsákmondatokhoz vezetnek, melyekből nincs kiút. Szakmány hősei folyton keresik a kiutat a balkáni pokolból, ám folyton falakba ütköznek, a megtalált biztonság hamar felrobban. Mindezek a könyvek többek között azért is fontosak, mert képesek empátiát ébreszteni az olvasóban, aki a tévében találkozott a balkáni háborúkkal.

A nem balkáni országok irodalmai közül egyedül a magyar irodalomnak volt és van lehetősége saját bőrén megtapasztalni a balkáni eseményeket. S e módon hozzájárulni az Európa-történet irodalmi archeológiájához. Ám mielőtt még aszott idealistává vedlek, gyorsan közbevetem: Szakmány könyve esztétikai szempontból is érdemes a figyelemre. Vagyis az Apu nem megy sehovát nem a háború „divatja” teszi izgalmassá olvasói szempontból.

A délszláv szerzők természetesen nem magyar szemszögből írták a háborús történeteiket. Érdemes volna összehasonlítani a különböző nézőpontokat, megfigyelni hogyan működik az áldozat/hóhér bemutatása, ki melyik oldalt tartja felelősnek a háborúért, de ami még ennél is fontosabb: mi volt a kis emberek sorsa, szerepe a történelem gépezetében.

Összefoglalva: az Apu nem megy sehová nem hibátlan könyvesemény, ugyanakkor nem is jelentéktelen, megvan mindene, amire egy első kötetnek szüksége van: pofátlan, esetlen, izgalmas olvasmány. Széppróza, szól a könyv alcíme, műfaji önmeghatározásaként. Szép, akkor is, ha szókimondóan nyers, akkor is, ha a csavargó elbeszélő-főhős néha túlzottan komolyan veszi magát, tompítva az irónia szépségét. Vesztenivalónk nincs: olvassuk el.

„Terveink már nincsenek…”

Szakmány György kötetbe gyûjtött szépprózája jószerével arról szól, hogy már nagyon fiatalon is bele lehet unni a kisebbségi létbe, ha az ember éppenséggel nem akar nemzetek, nyelvek és kultúrák közötti hídként metaforizálódni, vagy a gyökerek örökös õrzõjének provinciális szereposztásában statisztálni. Különösen azért, mert anyanemzete és országának többségi nemzete különbözõ módszerekkel, de egyforma vehemenciával szívatja. Az egzisztenciális nyomor és a létveszélyeztetettség már csak hab a tortán.

A magyarországi olvasóközönség korábban Gion Nándor, Majoros Sándor, Kontra Ferenc, Balázs Attila elbeszéléseibõl és regényeibõl kaphatott ízelítõt a délszláv polgárháború következményeinek hátországi lecsapódásából és a „határon túliak” magyarországi megítélésének tapasztalatairól, olyan mûvekbõl, amelyek a szépirodalom eszközeivel szólnak a lét teljes ellehetetlenülésérõl, a folytonos veszélyeztetettségrõl, a mindennapi agresszióról, a munkanélküliség és a pénzromlás által a létminimum alá taszított családi sorsokról, a kényszermozgósítások elõl bujdosók és menekülõk álmatlan éjszakáiról, emigrációjukról. Szakmány kötetének történetkorpuszát a narrátor és egyben fõhõs önéletrajziként megjelenített élményvilágából építi. Az elbeszélõ narratívájában rájátszik az életkorából adódó naivitására, nyelvhasználatára, kommunikációs közhelyeire, viszont megfigyelései és ítéletei pontosak.

Az olykor kisregény terjedelmû elbeszélései a középiskolás, majd egyetemista korú fiatalok perspektíva-nélküliségét ábrázolják: a szürkeséget, a szegénységet, a diktatúrát, a háborút, a szülõknek a tehetetlenségükbõl fakadó hisztériáját. A lényegében nemzedékélményt megfogalmazó történetsor, a dühös fiatalság bácskai kilátástalanságának elbeszélése egymást generáló történetekre alapul. Szakmány György mintha inkább mondaná mint írná a történeteit, narrációja a szóbeliség olyan képzetét kelti, hogy az olvasó mindvégig úgy érzi, mintha egy asztali beszélgetés hallgatójaként részese lenne egy feszélyezetlen monológnak, amit csak gesztusok és rövid közbevetések torpantanak meg, hogy egy újabb, látszatra lényegtelennek tûnõ szálon folytatódjon az elbeszélés, s az iróniával meg (olykor hahotára késztetõ) humorral lazított csevegés egy szembenézõ, odamondó, környezetével és önmagával is kíméletlenül õszinte, ön- és nemzedékközpontú világképet hozzon ki a történetekbõl. Egy olyan nemzedék lehetséges regénye képzõdik meg Szakmány szépprózájából, amely egy ideig még bízik, hogy bár terveit ellehetetlenítette világa, álmai még lehetnek, ám rá kell döbbennie, hogy az álmodás lehetõsége is illuzórikus.

A szerzõ fiatalkori (tanuló)éveit elbeszélõ szövegek olykor a dölyf és az (ál)hatalom provincializmusa elleni vádiratnak tûnnek, számba veszik a Budapesten és Újvidéken egyaránt jelen lévõ, csak más formát öltõ bürokratikus basáskodás részleteit. Ahogy nincs jó szava a budapesti egyetemi felkészítõ kollégium döbbenetes világáról, ugyanúgy sajátos rálátásból fogalmaz az újvidéki egyetemi állapotokról, amikor aposztrofálja „a teljesen lezüllött, de perverz módon mégis egyetemként mûködõ kisebbségi és irodalmi tanszéket”, majd a provincializmus, amatõrizmus és dilettantizmus meghatározó jellegének árnyalása közben részletesebben is kifejti erre vonatkozó véleményét.

A látszólag csupán az öttagú családra, a hazai és külföldi rokonságra, a fõhõsre és baráti körére fókuszáló szövegek mögött hangsúlyos politikai, történelmi és szociális háttér bontakozik ki, és majdhogynem minden helyszíne és szereplõje azonosítható. Szakmány György gördülékeny, olvasmányos elbeszélése során természetes módon használja a vajdasági szlenget, tájnyelvet, lexikális és grammatikai deviációkat, a köznapi trágárkodást, a nyelvbe beépült idegen szavakat, ezzel erõsítve elõadásmódjának orális jellegét. Az eredmény egy ígéretes elsõ kötet, a szürkeségben, fölbomló identitástudattal, az indulás vagy maradás dilemmájában õrlõdõ nemzedéknek a gyermekkortól indított, a tanulóéveken át vezetõ, a katonai szolgálat letöltésével záruló „regénye”, amelynek szerzõje a magyar irodalom újabb, Balázshoz, Kontrához, Majoroshoz, Gionhoz mérhetõ „mesemondó sziklája” lehet.

VÉGTELEN TÖRTÉNET

Szakmány György: Apu nem megy sehová

Minden írónak van egy olyan története, amelyet feltétlenül el kell mesélnie, mert minden másnál fontosabb számára. Egy különleges történet, melyről tudja, hogy azt kell elsőként megírnia – az összes többi lehetséges téma előtt. Sokan egész életükben ugyanazt a történetet írják újra meg újra, észrevétlenül, hiszen az ilyen történetek valójában kimeríthetetlenek.

Az első kötetes délvidéki szerző, Szakmány György esetében az Apu nem megy sehová is efféle történetfolyamnak látszik. A fiatal író 12 novellát tartalmazó széppróza-gyűjteményében kaleidoszkópszerűen vetíti egymásra főszereplőjének, Futrinka Balázsnak és a rokonszenves hős közvetlen környezetének jobbára derűs, máskor keserű, sokszor nosztalgikus vagy éppen hétköznapi kalandjait; miközben olybá tűnik, hogy a töredékes narratíva ellenére (vagy éppen amiatt) minden egyes írás ugyanannak az (élet)történetnek a variánsa.

A sokszor szélsőségesen eltérő terjedelmű írások sorrendjükben szándékoltan nélkülözik a szó szoros értelmében vett időrendet: míg a címadó novellában a narrátor-főhős öniróniától sem mentes kamaszkori tudatán átszűrve szemlélhetjük a szegény vajdasági család tragikomikussá színezett (lét)drámáját, a soron következő történet már ugyanazon főszereplő egyetemi éveiről tudósít, hogy azután ismét a gyerekkort, vagy éppen a katonaságot idézze fel.

A látszólag „mindentudó” narrátori hang a magabiztosság illúziójával kalauzolja az olvasót a történelmi-politikai kérdésektől sem mentes novellavilágban, ahol egyaránt helyet kap a harctéren érzett halálfélelem és a családi ebédek leírása, s ahol az egyszeri, néhány órás nyári biciklizés éppen olyan releváns életmozzanattá lényegül, akár az egyetemen eltöltött évek.

A fejlett önreflexióval szemlélődő elbeszélő E/1 személyű történetmondásából is adódó magabiztosságát azonban időről időre családi anekdoták E/3 személyű elbeszélésmódja függeszti fel: a konkrét élmény elbeszéléséből legenda; a szórakoztató, tét nélkülinek tetsző sztorizgatásból hirtelen valódi mesélés, múltfeltárás és emléknyomozás lesz.

Nem csalódik tehát az sem, aki regényre számít: Szakmány György „szépprózája” ugyanis valahol félúton helyezkedik el a novellafüzér és a regény között. Úgy siklik ki a hagyományos értelmezői kategóriák szorításából, hogy közben nem negligálja, sokkal inkább ötvözi azokat. A kötetben szereplő írások műfaja, akárcsak az epizodikus pillanatképek egymáshoz való viszonya, és e viszonyok történetszervező ereje, illetve az olvashatóságra gyakorolt hatásának mértéke valójában behatárolhatatlan: az Apu nem megy sehová darabjait egyaránt olvashatjuk novellákként és regényfejezetekként is. Az egyes emlékdarabkák, élettöredékek érzelmes, humoros, (ön)ironikus sorjázása a spontán mesélés narrátori póza ellenére a lehető legkomolyabb intellektuális írói kísérlet részei, egy végtelen történet továbbgondolhatóságának és továbbírhatóságának nyugtalanító kérdései mentén.

A tét nem más, mint a válaszkeresés: vajon meddig bővíthető egy ilyesféle gyűjtemény anélkül, hogy a téma és a szereplők unalmassá válnának? Hol az a pont, amelynél az olvasói érdeklődés ébren tartására irányuló elbeszélői stratégiák észrevétlenül a túlírásba billentik át a történetet? Mi módon hagyható abba, ha egyáltalán abbahagyható a szerzői érdeklődést alapjaiban meghatározó narratíva?

Mert a látszólag az ügyes, „variációk egy témára” struktúrát követő könyv a saját témán való túllépés igényének dokumentuma is. A szöveg önmozgása a narrátori nézőpontok és beszédpozíciók elmozdulásával párhuzamosan ténylegesen is életre hívja, és központi jelentőségűvé emeli a fejezetcímekben is vissza-visszatérő távozás-maradás táguló és egyre bizonytalanodó dimenzióit.

Ahogyan a történetek – a kisebbségi lét láthatatlan bélyegétől szabadulni akaró – szereplői először a Magyarországra, később pedig az Ausztráliába való távozásban remélik megtalálni a szabadabb és emberhez méltóbb életkörülményeket (mialatt egy külső szemlélő számára megmagyarázhatatlan és érthetetlen okokból mégis kötődnek az emlékeiket jelentő szülőföldhöz), úgy a kezdetben csupán a Futrinka-család ügyes-bajos dolgairól tudósító egyedi történetek is fokozatosan a 90-es évek egész Szerbiába szakadt magyarságának megrendítő krónikájává, látleletévé válnak.

A szereplőit és helyszíneit gyakran naturalista részletességgel, máskor impresszionista elnagyoltsággal jellemző-leíró – ám mindvégig diszkréten háttérben maradó – szerző első pillantásra egységesnek és koherensnek tűnő történeteibe azonban időről-időre idegen elemeket csempész. Futrinka Balázs, az elbeszélői hang folyamatosságát szavatoló és magától értetődőnek tetsző ön-narrációja mellett E/3 személyű elbeszélői formák jelennek meg. A családi hétköznapok és az iskolás évek problémákkal teli, ám mégis biztonságot jelentő, belterjes világába egyre jobban beszüremlik a Balkán-háborúk reménytelen és nyomasztó atmoszférája. A katonaélet állandó fenyegetését némiképpen tompítja ugyan a humor, az embertelenség közepette is tovább élő emberiesség, ám a történet végére kissé megkopik a korábbi önirónia mindenen túllendítő ereje. A kezdetben változékony, sokszínű alaptónus megfakul és elkomorul.

A fejezetek közti szándékoltan kibillentett egyensúlyi állapot azonban mindig visszaáll, az időleges hangulat– vagy narrációbeli szakadás soha nem válik végleges töréssé: ha éppen nem Balázs beszél, akkor róla, helyette vagy vele együtt beszélnek; a történetmondó szólama elmozdul ugyan, de a szüzsé ismerős. Vagy ellenkezőleg: előfordul, hogy a helyszín, a szereplők idegenek, ám Futrinka Balázs figurája és sajátos stílusa biztos pontként szolgál az olvasó számára. Nincs szükség szerzői kiszólásokra ahhoz, hogy a főhős segítségével még a legtávolibb helyszíneken is otthon érezzük magunkat.

A szerző mintha csak játszana; tapogatózna, feszegetné az egységes elbeszélés határait. Provokál, minduntalan megbontja és újra helyreállítja az egyensúlyt; próbára teszi az olvasót és saját magát. Elindul – hogy azután újra visszatérhessen, vagy készülődést imitál, csakhogy maradhasson.

A címekben is többször felbukkanó, emblematikus maradás így tehát kettős értelmet nyer: motivikus jelentőségre tesz szert a szó szerinti történet, s szimbolikus tartalomra a szerzői kíséretezés szintjén. A „végtelen történet” az első megközelítésben kimerül, körbeér, hiszen az egyes fejezetek ugyanannak a (lét)tapasztalatnak a különböző időpillanatbeli lenyomatai: Futrinka Balázs eleinte csak édesapjának a házukhoz való ésszerűtlen ragaszkodásával azonosítja a maradást, ám végül ő maga sem „megy sehová”. Noha hosszabb időt tölt külföldön, mégis visszatér: „Futrinka a folyón át a fák közé megy”, de a hős képzeletbeli végszavában ennek ellenére a korábban értelmetlennek tartott magatartással való részleges azonosulás fejeződik ki: „Soha többé Ausztrália”.

A narráció, a nézőpontok és a szerzői kísérletezés szintjén azonban az elindulás és maradás kettőssége, az egységesítő tendencia és a szöveg folyamatos ön-kibillentése a lineáris cselekményvezetés megtörése miatt korántsem vezet ilyen konkrét eredményre. Ha a narrátori szólam marad, a történet lép előtérbe. Ha viszont a szüzsé ismerős, az elbeszélő személye változik meg, s irányítja önmagára a figyelmünket.

A képzeletbeli körvonal itt nem ér össze, nem zárul önmagába, ebben a történetben nincs végső értelem, nincs eredmény, nincsenek egyértelmű következtetések. A kezdeti kérdés nyitva marad, spirálisan bomlik ki, fejlődik, árnyaltabbá válik. Semmi sem vész el, csak átalakul, az egyensúly újra helyreáll, visszatér – de egyre ingatagabb.

Szakmány György könyve ígéretes gyűjtemény, az a fajta írás, amely kíváncsivá, egyszersmind kritikussá teszi az olvasót, hiszen az epizódfolyam éppen jókor szakad meg. Abban a szerencsés pillanatban, mielőtt kimerülhetne, monotonná válna. Ugyanakkor felmerül a kérdés: lezárható-e így ez a történet? Lezárta-e egyáltalán a szerző, felhagyott-e a kísérlettel, hogy kilépjen a saját történetéből? És ha igen, hová fog tovább lépni? Hiszen az, hogy sikerülhet neki, szinte biztos. Mert ez az a pillanat, ahol meg lehet állni, ahonnan most már körül lehet nézni. És ez az a pillanat, amelyben többé nem lehet maradni.

Szakmány György: Apu nem megy sehová. Széppróza, Palatinus Kiadó, Bp., 2007. 332 oldal, 2400 Ft.