Szedlár Rudolf
A fotó forrása: https://www.magyarszo.rs/hu/3582/hetvege/177496/Csantav%C3%A9ri-m%C5%B1eml%C3%A9kek.htm
Az általános iskolát Csantavéren, a középiskolát Szabadkán (1971) végzi. 1983-ban Eszéken a teológiai főiskolán szerez diplomát. 1974-től 1977-ig kemigráfus a szabadkai Birografika Vasúti Nyomdában. 1977 és 1985 között fényképezéssel foglalkozik. 1985-tól 2007-ig vegyésztechnikus a szabadkai Zorkában. Főleg teológiai írásokat közöl vallásos folyóiratokban. 2014-től a Bácsország főszerkesztője.
Fodor István: Csantavér és a nagy háború
Szedlár Rudolf: A királyért és a hazáért! Csantavér az első világháborúban. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2021.
Minden háború átkos esemény az emberiség számára, még ha némelyiket igazságosnak is véljük. A történelem mégis legfőképp háborúk sorozata hosszabb-rövidebb békeidőszakokkal. A történelemkönyvek szerzői pedig több évtizedes békés fejlődést rendszerint rövidebben foglalnak össze, mint néhány év háborús vérengzéseit.
Szedlár Rudolf a Csantavérről írt könyvében kétségkívül azt a véleményt osztja, hogy igazán üdvös az volna a nemzetek számára, ha nem fordítanák egymás ellen a fegyvereiket. A kötet előszavában ugyanis Lengyel Menyhért gondolatait idézi: „Nem a nemzetekkel van baj, hanem a nemzetek hatalmi csoportosulásaival. Ha a háborúra uszító békeapostoloktól megőrzött volna bennünket az Isten, akkor ma nem kellene szégyellnünk, hogy emberek vagyunk.” És valóban igaz, hogy minden háború a béke nevében indul meg, de – mint jól tudjuk – a nagy háború legföljebb két évtizedre hozta meg a békét.
A királyért és a hazáért! című könyv szerzője Csantavérre összpontosítva tekinti át az első világháborút, de nem törekszik arra, hogy „mindent elmondjon róla”, így nem is lett adathalmaz és fölsorolás a munkája, hanem olvasmányos történet; nem a harctéri eseményeket sorakoztatja föl, sokkal inkább az emberközeli mozzanatokat vizsgálja: az okokat és a következményeket. Azt sem tagadva, hogy nem olyan lelkesedéssel vonultak be ennek a vidéknek a férfijai, mint ahogyan ezt például a forradalom idején Petőfiék tették, ehelyett földosztás reményében fogtak fegyvert, ha már a német császár azt ígérte a katonáinak, hogy „levélhullásra” úgyis hazatérhetnek. A néhány hónapra előirányzott és győzelemmel kecsegtető harc bizonyosan megér néhány hold földet… A jórészt cenzúrázott sajtó háborús propagandájára, sőt az egyház buzdítására is szükség volt ahhoz, hogy harcterekre induljanak a csantavériek. Az írók: Kosztolányi, Ady, Babits, Karinthy vagy Kassák háborúellenes hangja nem hallatszott messzire.
A könyv csupán azokra a területekre, frontokra tekint ki, ahova innen is bevonultak katonák: Szerbiára, az Isonzó környékére és Galíciára. Nagy valószínűséggel nem csak csantavéri harcosokról szól a történet, mivel a település közel fekszik Magyarkanizsa és Zenta határához. Így a zentai vagy a kanizsai tanyavilágban megszületett gyerekeket gyakran arra a helyre vitték keresztelni, amely templomnak a tornya „odalátszott”, esetünkben Csantavérre. 1895-ig ugyanis csak egyházi anyakönyvezés volt.
Rendhagyónak is mondható, hogy a szerző a szokásosnál bővebben kitér a hadifoglyok sorsára, a hasonló kiadványok ugyanis gyakran csak említést tesznek róluk, érthető okokból azokat helyezve előtérbe, akik életüket adták a hazáért. Ám a hadifoglyok sokasága is viselte a front borzalmait, még ha rendszerint árulónak tekintették is őket. Inkább a balkáni népekre volt ez jellemző, s olvashatjuk a könyvben egy szerb asszonynak a fogságba esett férjéhez írt levelét – igaz, ő nem a magyar oldalon harcolt –, amelyben azt mondja el, hogy gyávasága miatt átkozza az apja a fiát, még a gyerekeit (saját unokáit) is amiatt, mert apjuk szégyent hozott a családra.
Tragikus-e vagy sem, de akár irodalmi téma is lehetne, mert drámai az a történet, amelyben az ukrán hadifogoly és a csantavéri asszony egymásba szeretett. Majd a háború végén Ukrajnába indultak, és valahol a Kárpátokban találkozott a vonatuk a férj hazafelé tartó vonatával. Kiabált az ember, gondolván, hogy a keresésére indult a felesége, de ő nem figyelt föl az urára. Egy Kijev környéki faluban éltek a továbbiakban, három gyerekük született. A második világháború idején hazalátogattak Magyarországra. Egyik lányuk itt férjhez ment, az asszony pedig „új férje” halála után tért végleg haza, több mint négy évtized múltán, törvényes férjéhez, bár a rokonság már nem szívesen látta.
Az 1918-as őszirózsás forradalomnak leginkább csak a nagyobb városokban lezajlott eseményeiről szokás írni, ezúttal azonban az olvasó arról is tudomást szerezhet, hogy miként zajlott le egy bácskai faluban a bolsevista forradalom.
A vesztes háború és következményei bénítóan hatottak Csantavér lakosságára is, sokan kivándoroltak. „A kilátástalanságban egyetlen emberben bíztak a csantavériek, az 1917-ben ide helyezett karizmatikus lelkületű Takács Gáspár plébánosban, aki a népet összetartotta. Nélküle a lakosság széthullott volna, mint a pásztor nélküli nyáj” – olvashatjuk a könyvben.
A kötet emléket állít a falu 437 hősi halottjának, ismertetve a legfontosabb adataikat (akikről ez föllelhető volt). Néhányukat újratemették, de a legtöbbjük idegen földben nyugszik Szerbia, Montenegró és Albánia területén, mások Szlovénia és Olaszország határán, az Isonzó vidékén, sokan pedig Ukrajnában, Galíciában.
Csantavér a Nagy Háborúban
A helytörténészek településük történetét kutatják, a felkutatott anyag – amely ideális esetben levéltári dokumentumok mellett a „beszélt történelem” elemeiből, illetve tárgyi emlékekből áll össze – alapján pedig megírják annak egy-egy történeti fejezetét. Az elkészült kéziratokat lehetőség szerint közkincsé kell tenni, megjelentetni a kortársak megelégedésére, de az eljövendő nemzedékek okulása végett is.
Ilyen felelősségteljes, aprólékos, időt és odafigyelést igénylő munkára vállalkozott Szedlár Rudolf is, aki Csantavér szakavatott helytörténészeként kéziratában a falu első világháborús eseményeit rekonstruálta, emléket állítva a település háborúban elveszett 437 fiának is.
A kötet címe egyértelművé teszi, hogy a kötet célja az első világháború befejeződésének centenáriuma kapcsán bemutatni, hogy a csantavériek miként élték meg és vészelték át a XX. század első nagy vérzivatarát, hogy a településen milyen események játszódtak le a Nagy Háború során. Egyben sejteti a szerző határozott álláspontját: a háború az uralmon lévők érdekeit szolgálta, még az egyszerű emberek, a katonák – akár életüket áldozva is – megszenvedték a világégést.
A bevezető részben a szerző ismerteti azt a kettősséget, amit a háború kirobbanása az egész országban, Csantavéren és annak környékén okozott. Ne feledjük, hogy a falu az ország harmadik legnépesebb városának, a közel 100 ezer lélekszámú Szabadka „árnyékában” húzódott meg és ezer szállal kötődött hozzá. A lelkesedést a korabeli sajtó gerjesztette, de még a vallási vezetők is támogatták a háborút. A „józan paraszti ész” viszont már a kezdetkor sejtette – mivel a katonakötelesek zömét az aratási munkálatok végleges befejezése előtt szólították hadba – hogy ennek a „kalandnak” nem lesz jó vége. A baljós sejtelmek be is igazolódtak: a veszteségekkel súlyosbított sikertelen szerbiai hadjáratot tetézte előbb Oroszország, majd 1915 májusában Olaszország Monarchia-ellenes hadba lépése is.
A fronton tapasztalt nehézségeket és borzalmakat a szerző a néhány, a háborút túlélt csantavéri veterán visszaemlékezésével támasztja alá.
A nehézségek a hátországot sem kerülték el, sőt: itt csúcsosodtak! 1918-ra Csantavéren is egyre nyomasztóbbá vált a lakosság elszegényedése, nyomorgása. De burjánzott a korrupció és a törvénytelenségek is teret nyertek.
A frontról/hadifogságból kiábrándult katonák tértek haza, akik vonakodtak tovább harcolni. Az orosz hadifogságból hazatérők pedig egyenest a fennálló rendszer megdöntésére irányuló bolsevista eszmét hozták magukkal, amely táptalajra lelt a nincstelen napszámosoknál. Ennek következtében 1918 novemberében Csantavéren valóságos „forradalom” robbant ki.
Az impériumváltást is megszenvedte falu, sokan emigráltak.
A szerző külön fejezetben foglalkozik a hadifogsággal, ugyanis az első világháború során közel 2 millió osztrák-magyar katona került hadifogságba. De több százezerre tehető azoknak az ellenséges – zömében orosz és olasz – katonáknak a száma, akik Magyarországon raboskodtak. A magyarországi „raboskodás” persze feltételes módban értelmezhető, hiszen a munkaerőhiány miatt a foglyok zömét a mezőgazdaságban alkalmazták. Ez a helyzet gyakran vezetett „szorosabb” kapcsolatokhoz a foglyok és az őket gazdaságaikban alkalmazók között. Ilyen megható, romantikus történet Simon – az orosz hadifogoly – és Luca – a csantavéri fiatalasszony – szerelme is.
A hadbavonultak közül sokan nem térhettek haza, csontjaik távoli csataterek vagy hadikórházak mellett kialakított – ma már zömmel nem létező – katonai temetőkben nyugszanak. De sokaknak ez sem adatott meg. A falu népe a lehetőségekhez mérten megkísérelt nekik emléket állítani, és a jelen kötet is kései tisztelgés a háború áldozatai előtt.
Hiányérzet az olvasóban csupán az okozhat, hogy a szerző nem foglalkozik a csantavéri születésű – a későbbi, 1931-es biatorbágyi merénylő – Matuska Szilveszter történetével, aki tanítóként/tartalékos tisztként a faluból indulva vett részt a Nagy Háborúban.
Kettő is volt , egy sem marad? – Csantavéri Önkéntes Tűzoltó Testületet hányattatott története
A Csantavéri Önkéntes Tűzoltó Testületet 1895-ben alapították, és a 122 éves működése alatt sokféle vihart átvészelt. Az 1920-as, 1930-as években élte a fénykorát, akkor a művelődési élet egyik mozgatórugója volt – a katolikus egylet és az iparos dalárda mellett. Abban az időben komoly zenekarral is büszkélkedett.
A mindig áldozatkész falusi lánglovagjainkat tömörítő egyesület kalandos múltjárólSzedlár Rudolf helytörténész mesélt, aki maga is képzett tűzoltó.
Mostanában megint szentimentális nosztalgiával emlegetjük a hajdan volt legendás tűzoltó laktanyát…
— A régi laktanyát a falu központjában építtette Topolya község és a Királyi Jugoszlávia Tűzoltó Szövetsége 1939-1940 között. Akkoriban az egy nagyon korszerű laktanyának számított, masszív tetőszerkezettel, falépcsős megfigyelőtoronnyal. Az épületnek minden zegzugát ismertem, mert több éven át a szüleim voltak a laktanya gondnokai. Sok időt töltöttem a toronyban, szívesen pásztáztam távcsővel a terepet, gyakran még éjszaka is fent voltam.
Mi minden volt abban a régi laktanyában?
– Egy hatalmas, 3 ajtós garázs, közösségi terem, kis tanácsterem, iroda meg 3 helyiségből álló gondnoki lakás. A közösségi teremben lehetett tévét nézni, biliárdozni, kártyázni, de egy rádió-lemezjátszót és legalább 10 sakk-készletet is használhattak. Az udvarban volt még 2 kisebb épület, egyikben tartották a régi lajtos kocsit, a másikban pedig gerendákon egy nagy víztartályt helyeztek el. Leghátul pedig saját javítóműhelye is volt az akkori tűzoltóságnak.
Aztán egyszer csak ezt mind lebontották. Milyen indoklással?
– Az ok egyértelmű: kellett a hely másnak. A falu legszűkebb központjában volt, négy irányból is jól megközelíthető helyen. Volt italkimérés, a hét minden napján nyitva állt, bárki betérhetett, aki egy kis társalgásra, szórakozásra vágyott. A kapun belül mindig volt élet. Normális helyeken a 100 éves, düledező, romos épületeket szokták eltüntetni, ez viszont mindössze 38 éves volt, amikor a lebontását elrendelték. Az is világos, hogy tisztán politikai döntés állt a hátterében. A telken működött egy iskola is, amelynek a régi szárnya több mint 100 éves volt, az új rész pedig 1910 körül épült hozzá, tekepálya is működött, és a vadászoknak otthont adó vendéglő is üzemelt a főút melletti részen.
Az első 4 nyugalmas év után 4 viharos esztendő következett a tűzoltóság életében, ugyanis 1944-ben az OZNA azzal állt elő, hogy „ez az épület a miénk” és beköltöztek a Népi Milíciával egyetemben, a tűzoltók pedig szó szerint kikerültek az utcára, és csak 1948-ban kapták vissza a székházukat.
Mekkora lehetett akkoriban az önkéntes tagság?
– A korabeli tablókból ítélve legalább 60 aktív, mindig munkára fogható és 40 pártoló tagja lehetett az egyesületnek. Aki abban az időben tűzoltó volt, az nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett.
Amikor 1978-ban a régi laktanyát eltörölték a föld színéről, az új viszont még nem épült fel (majd 3 éven át), törés keletkezett az egyesület munkájában. Az az igazság, hogy a tagság egy része soha nem érezte magáénak a modernnek mondott új, emeletes épületet. Mindig úgy érezték, hogy megkárosították őket, kevesebbet kaptak, mint amennyit ők adtak. Kicsit távolabb kerültek a központtól, be egy utcába, egy államosított zsidó ház magtárának a helyén húzták fel blokkból és betonból az épületet, kirakatnyi üvegablakokkal és még arra sem figyeltek oda, hogy legalább a garázst szigeteljék, hogy a benne állomásozó kocsikban télen ne fagyjon be a víz.
Az új székházba kevesebben jártak be, kevesebb volt a szórakozási lehetőség is. Nem csoda, hogy az idősebbek még mindig visszasírják a hangulatos régi laktanyát.
A tűzoltók legendaként emlegetik, hogy csapatukkal már 1951-ben megnyerték az országos versenyt, az első helyezéssel járó főnyereményt, a Renault gyártmányú tűzoltókocsit viszont sosem kapták meg, mert azt Topolya község megtartotta magának…
– Később, a 80-as években is volt egy fellendülés, amikor 2 felnőtt-, 2 ifjúsági- és 2-3 pionírcsapata volt az egyesületnek, azok is számos versenyre eljutottak és általában sikeresen szerepeltek. Még 2010-ben is az ifjúsági fiúcsapat országos első lett és 1 évvel később részt vehetett a szlovéniai Kočevljeben rendezett tűzoltó olimpián.
Mostanában azonban elég rossz idők járnak a mi hős tűzoltóinkra. Mintha (40 év múltán) a történelem ismételné önmagát: megint szorongatni kezdte őket a politika.
Szabó Angéla
Csantavéri műemlékek
Megújult a Szentháromság-szobor – Szedlár Rudolf helytörténész kutatta ki, hogy kiket ábrázol a szoborcsoport
Csantavéren karácsonykor átadták a templom előtt álló, felújított Szentháromság-szoborcsoportot. A Gebi takarmánygyártó cég tulajdonosai, az Ozsvár család jóvoltából került sor a helyreállításra. A 2016-ban elhunyt édesanya, Ozsvár Márta tiszteletére újíttatta fel a család a szobrot. Az Ozsvár család már korábban is bőkezűen adakozott az egyház javára. A szobor szétszedését, összeállítását, a TTES (Szente) szabadkai kőfaragó műhely végezte a Gebi gépei segítségével, valamint ők intézték a megmaradt részek felfrissítését, az új szobrok megrendelését, amit a zentai Varga Attila készített, azért is van V.A. monogram belevésve a szobrokba.
A talapzat cseréjéről csak később döntöttek, Utcai Róbert plébánossal történt erről egyeztetés, miután a tisztítás során fény derült annak rossz állapotára. A beszerzését szintén Ozsvár Zoltán intézte a szerbiai Kamen Brzak cégtől.
A szobor régi és új részei három rétegben impregnálva vannak, hogy ne tegyen bennük kárt a fagy. Ezt 4–5 évente ismételni kell, hogy a szobrok ne jussanak az előzőek sorsára, és hogy minél tovább megmaradjanak.
Az emlékműről, annak történetéről Szedlár Rudolf helytörténésszel beszélgettünk.
Mit lehet tudni a felújított Szentháromság-szoborról?
– A Szentháromság-emlékmű 1893-ban készült, akkor építették a Szentháromság misztériuma titkának emlékére, Páncsity Jakab plébános idejében. A szoborcsoport közadakozásból épült. A csantavéri nép mindig megpróbálta a maga szegénysége mellett a lehető legolcsóbb lehetőséget megtalálni. Így az emlékmű szobrait, az oszlopot és az oszlopfőt is sóskúti mészkőből faragtatták, ami könnyen megmunkálható, jól faragható anyag. Az édesvízi mészkő porózus, könnyen mállik. A legnagyobb ellensége a télvíz, a csapadék, amely megfagy, és ezáltal bomlasztja az anyagot. Az elmúlt évtizedekben lehámlott a szobrok felszíne, ugyanis, ha nem meszelték be – mert voltak asszonyok, akik bemeszelték a szobrot –, akkor a fagy tett bennük kárt. Ez így ment évtizedeken át, majd 2009-ben volt egy tornádó a faluban, ami elég nagy károkat okozott. Lesöpörte a maradékát is a szobornak.
A szoborcsoport tetején az oszlopdísz, a Szentháromság látható antropomorf alakban ábrázolva. A főutca felől Szűz Mária, a posta felől Szent Imre herceg, a templom felől Szent József a kis Jézussal a karjában, a piac felől pedig Páduai Szent Antal a kis Jézussal látható. Erről készítettem egy tanulmányt, amit átadtam a falu akkori vezetőségének, ők pedig továbbították a szabadkai Községközi Műemlékvédő Intézetnek, de azóta ebben az ügyben nem történt semmi. Múltak az évek, és ott meredezett a kopasz oszlop, a szobrok akkorra eltűntek. Egyesek azt mondták, rossz helyen van az emlékmű, át kellene helyezni. Véleményem szerint nincs rossz helyen, hiszen a 124 évvel ezelőtti a Szentháromság téren épült meg. Ez pedig egy tágas tér volt, amelyet később beépítettek, és így most az emlékmű úgy néz ki, mintha útban lenne a bolt és a posta felé. Amikor már azt gondoltuk, hogy hiába minden, mert a Községközi Műemlékvédő Intézet nem tesz lépéseket a szobor felújítása ügyében, akkor fogant meg az ötlet özvegy Ozsvár Gellért fejében, hogy ő szívesen adna pénzt a szobor teljes felújítására. Mindennek autentikusnak kellett lennie, így a tanulmányom másolatát odaadtam a szobrászoknak, és ők igyekeztek ezt minél jobban lemásolni, és így készülhetett el az emlékmű. Ozsvár Gellért bőkezűen adakozik a templom számára, és annyi kikötése volt, hogy a 2016-ban elhunyt felesége, Márta emlékére is legyen egy felirat a szobron.
Mikor adták át a felújított szobrot?
– Karácsonykor lett átadva, akkor lett felszentelve. Jó minőségben van, egyedül még a kiskertet kell majd tavasszal rendbe rakni körülötte, és vigyázni kell a szoborra, hiszen ha vigyáz a falu az emlékműre, akkor az elkövetkezendő 124 évben is képviseli majd a kereszténység misztériumát.
Van olyan történet vagy legenda, ami a szoborhoz köthető?
– Nem tudok róla. Egyedül azt tudom, hogy a korabeli Szentháromság téren állt, amely 1918-as forduló után megváltozott, és a szerb közigazgatás már nem Szentháromság térnek említette, viszont a falu népe kitartott ennél a megnevezésénél. Itt volt a téren a korabeli parókia, Takács Gáspár plébános lakása, mellette pedig a Katolikus Egylet, amely épület azért épült 1928-ban, hogy amíg a templom a mai látható formájában nem épül fel, addig istentiszteletet, misét, keresztelőt lehessen valahol tartani. Miután a templom felépült, abból az épületből közösségi terem lett, ahol bálokat szerveztek, olyanoknak, akik visszafogottabban, békésebben szerettek volna szórakozni. Takács Gáspár plébános sokat törődött a falu művelődési életével. A bálokat szombatonként szervezték meg, ekkor a plébános is jelen volt, aki 11 órakor békével hazabocsátott mindenkit, hogy a reggeli misére frissen érkezzenek.
Vannak még jelentős, értékes műemlékek, szobrok Csantavéren?
– Sajnos kevés van ezekből. Ami kiemelkedik, az a Honvéd szobor, ami Matuska Ferenc és János testvérpár műve, ők szobrászok voltak. A Honvéd szobor egy katona, mellette a felesége a gyermekkel, ez most a temetőben van. Minden község 1940–1941-ig elkészítette a saját emlékművét az első világháborús hősök számára, így az 1941-es fordulat után a Magyar Közigazgatás kiadta, hogy Csantavéren is kell ilyen szobor. El is kezdték megépíteni. Ez egy állványon lett volna, talapzaton a templom előtt felállítva. A szobor az Egylet udvarán készült, a szobrász ott faragta. Az idő múlt, és 1944-ben jött a hír, hogy a szobor felállításáról szó sem lehet, így ez ott maradt az udvarban. 1967-ben, amikor lebontották az épületeket, a szobrot a szomszéd kertbe helyezték el, ott állt évtizedeken keresztül, mígnem dr. Vékony László, megboldogult barátom azt mondta, hogy ennek közterületen van a helye. A falu központjában nem lehetett felállítani, mert nagy visszhangot váltott volna ki a politikában, államvezetésben, így a temetőben lett elhelyezve, mindkét világháborúban elesettek számára emlékműként.
A templomban van olyan szobor, kép, ami különösen értékes?
– A szobrok egy része, amely a templomban van, müncheni műhelyekben készült, de nem faragott szobrok ezek, hanem terrakotta égetett szobrok, amelyeket kifestettek. Ezt onnan tudom, hogy 2007-ben az előző plébános, Sóti plébános megbízott azzal, hogy a Szűz Máriát ábrázoló szobrot, a szimbolikus barlanggal körülötte, ami a parókia udvarán áll most is, rendbe kellene hozni. Azt a régi festéket el kellett távolítanom, és akkor láttam, hogy miből van a szobor. Az oldalán volt egy pecsét, amit leolvastam, és akkor láttam, hogy ez a kiváló munka Németországban készült. A szobrot a plébános kérésére testszínűre festettem. Szép munka a szobor, míves. Jól sikerült a felújítása is, és most védett állapotban a szimbolikus barlangban továbbra is a parókia udvarán áll. Ilyen szobrok a templomban is vannak, főleg a főoltár fölött látható szobrok. Valószínűleg ugyanannak a gyárnak a darabjai, ugyanabból a műhelyből származnak, hiszen a stílusuk megegyezik. Amikor én a Szentháromság-emlékmű szobrait próbáltam kikutatni, hogy kiket ábrázolnak, legalább 10–15 esetben járkáltam oda-vissza a templom és a Szentháromság-szoborcsoport között, mert hasonlatosságot véltem felfedezni közöttük, majd rájöttem, hogy a Szentháromság-emlékmű szobrait a müncheni műhelyből származó szobrokról másolták. Ezt támasztja alá, hogy Szent Imre szobra méretében majdnem megegyezik a templomban lévővel.
Mi a helyzet a festményekkel?
– A festmények közül kevés van, ami értékes, amatőr munkák ezek, ezt más is megállapította már. A legértékesebb kép maga az oltárkép, amely 1858-ból, egy tiroli műhelyből származik, és ezt akkor Nepumuki Lux János plébános rendelhette meg, hiszen 1957–1958-ban ő volt Csantavéren a plébános. Nemcsak ő volt híve a művészeteknek, hanem elődje, Loudz Balázs plébános is, aki 1948–1949 környékén teljesített itt szolgálatot, és akinek Csantavér megmenekülése is köszönhető. Hála neki, megmaradt néhány festmény.1866-ban a parókia lebontásával elvitték ezeket az Egyletbe, majd a harangtoronyba, és ott voltak az elkövetkezendő 40 évben. Én találtam meg őket a harangtoronyban. Ezek a képek az 1830-as évekből származnak, és átélték az1849-es pusztításokat, a két világháborút, a templomrombolást, és mégis ki akarták őket dobni. Ekkor én elloptam ezeket a képeket a templomból, hiszen tudtam, hogy értékesek. Utánajártam, hogy tiroli műhelyből valók, osztrák festők munkái, és bizony egyike a legjobb reprodukcióknak. Az eredeti képek Bécsben vannak, azokról a képekről, a 14 stáció képéről másolták ezeket, és ez az 5-6 kép, ami Csantavéren van, mind értékes másolat.
Csantavér története háromszáz oldalon
A könyvben a helytörténeti és néprajzi írások mellett régi és újkori történelmi események is helyet kaptak
A Szedlár Rudolf szerkesztésében megjelent Csantavér története – Helytörténeti írások című kiadvány a falu történetének impozáns gyűjteménye. Pastyik László topolyai irodalomtörténész, szerkesztő és bibliográfus a csantavéri könyvbemutatón kiemelte, hogy a kötet hatalmas dokumentációval és archívummal rendelkezik, mindemellett egészen különleges tudásanyagot is tartalmaz, mely egyértelműen érdemes volt a nyomtatásra és a terjesztésre. Mint mondta, a nemzeti és a helyi tudat magasabb szintre emelője ez a kiadvány.
A több mint 300 oldalas monográfia olyan történészek és helytörténészek együttes munkája, akik évtizedeken át kutattak, feljegyzéseket készítettek, publikáltak, és megörökítették a múltat. Mindezt azért, hogy a csantavériek jobban megismerjék őseik szokásait, hagyományait és a falu fejlődését. A könyvben a helytörténeti és néprajzi írások mellett többek között régi és újkori történelmi eseményekről, ősi szokásokról, népgyógyászatról, az egyházi életről, műemlékekről, emlékművekről, a település híres embereiről, valamint a falu több piacteréről és ismertebb házairól is olvashatunk. Ez a monográfia valójában átfogó, mindenre kiterjedő és tartalmas ismertetőt nyújt Csantavér őskorától kezdve a török világon át az újranépesedésig és az aktuális történésekig. A gyűjtemény öt fejezetre tagolódik, és a tömör szerkesztői előszót huszonnyolc írás követi. Ezek között több nagyobb terjedelmű tanulmány is megtalálható, valamint több olyan aktuális jellegű cikk, amelyek a közösség mai életét tükrözik. A színes történetekben gazdag kötetet számos korabeli fénykép és egyéb illusztráció is díszíti. Csantavérnek volt, van és lesz is közösségi élete, és ez a könyv hűen tükrözi azt, hogy a településen mindig is fontos volt a közösségi lét.
A kiadvány megszületéséről, szerkesztéséről, tartalmáról és érdekességeiről Szedlár Rudolffal, Csantavér helytörténészével beszélgettünk.
Mikor és hogyan született meg a gondolat, hogy megírják Csantavér monográfiáját?
– A könyv egy év alatt állt össze, de ezt meglehetősen hosszú kutatások előzték meg, mögötte legkevesebb huszonöt év munka áll. 1998-ban dr. Vékony Lászlóval, aki orvosként, művelődés- és helytörténészként tevékenykedett a faluban, valamint dr. Virág Gábor iskola- és helytörténet-kutatóval elkezdtünk a település helytörténetéről írni a Csantavéri Újságba, később pedig elhatároztuk, hogy megalkotjuk Csantavér monográfiáját. Mindegyikünknek volt valamilyen hatásköre és feladata, amit el kellett volna végezni, erre azonban nem került sor, csak az én esetemben. Ahogy teltek az évek, elkészítettem néhány írást az egyházi életről, a műemlékekről, az emlékművekről, az iskoláról. Majd időközben öt könyvet is sikerült kiadnom. Miután Vékony László, Ozsvár Vilmos nyugalmazott állatorvos, a falu egyik legkomolyabb, legkiemelkedőbb helytörténésze és Virág Gábor is eltávozott az élők sorából, akkor tudatosult bennem, hogy egyedül maradtam, és hogyha én nem fejezem be a könyvet, akkor ezt senki más nem fogja elvégezni helyettem. Így a meglévő írásokat egybeszerkesztve született meg ez a kiadvány. A tartalomba, a szavamat megtartva, természetesen beleszőttem az említett kollégák több írását.
Hogyan épül fel a könyv szerkezete, és mit tartalmaz?
– Mivel nemcsak szerkesztőként, hanem szerzőként is részt vettem a könyv összeállításában, a rövid előszó megírásakor szót ejtettem a kiadvány érdemi részéről, tartalmáról és arról is, hogy milyen haszna lesz az olvasónak a monográfia elolvasása után. A rezümé után Pastyik László magiszter méltatása következik. Az első fejezet Csantavér elnevezései a történelem során címet kapta, majd Hovány Lajos PhD vízépítő mérnök Csík-ér-történetéből is beleszőttem egy tartalmas írást, hiszen a Csík-ér Csantavér egyik szimbóluma. Utána következik a Csantavér az őskorban című rész, ahol megboldogult Szekeres László és Ricz Péter régészek könyvéből ragadtam ki bizonyos szegmenseket, amelyek a településre vagy szűkebb pátriánkra vonatkoznak. Folytatólag az én publikációm következik, mely Csantavér a középkor végén és a török uralom alatt címet viseli. Ennek alapjául nagyjából tíz különböző könyvet, jegyzetet, különféle szerzők és történészek, helytörténészek munkáit és írásait vontam össze egy kerek egésszé, miáltal az olvasók tudni fogják, hogyan is zajlott a korabeli falu élete. Ezt követően szó esik Csantavér újranépesedéséről is. Dr. Bárth János muzeológus, régész, néprajzkutató egy igen komoly munkát írt húsz évvel ezelőtt Csantavér újranépesítéséről. Leírta, hogy kik voltak a település legelső lakosai, honnan jöttek, melyik vármegyéből, helységből, faluból. Ez roppant nagy kutatómunka volt a részéről. Bárth Jánosnak köszönhetőn elég sok csantavéri meg fogja találni az őseit 1779-től kezdődően. A kiadvány továbbá felöleli még Virág Gábor kutatómunkáját is, aki az 1818-ban történt eseményekről vetett papírra megannyi információt. A könyv tehát történelmi szempontból folyamatosan közli a helytörténeti és néprajzi írásokat.
A második fejezet fókuszába a csantavéri templom került, valamint Utcai Róbert plébános munkája is megtalálható benne, melyben különféle adatokat közöl a csantavéri Páduai Szent Antal-egyházközség életéből egészen 2007-től mostanáig. A továbbiakban egy már elhunyt topolyai tanárnő, Borús Rózsa írása is felfedezhető a könyvben, aki magyartanárnő volt, emellett írt és kutatott, illetve néprajzi írásokat jelentetett meg, így az ő szövegét is beleszőttem a gyűjteménybe Évszázados tapasztalatok a népi gyógyászatban címmel. A kiadványban olvashatunk ezenkívül a csantavéri iskola történetéről, a Bartók Béla Művelődési Egyesületről, a Mendicus Művészeti Központ történetéről és munkásságáról, a csantavéri sportélet történetéről, a Csantavéri Újságról, a legvégén pedig a település legismertebb történelmi személyeiről is. Olyan emberekről, akik sokat tettek a falunkért. Megemlítettem – a teljesség igénye nélkül – Loosz Balázs plébánost, aki elkészítette a falu első népszámlálási statisztikáját, és 1849-ben megmentette Csantavért a pusztítástól, ugyanis Zentán kiegyezett Trifkoviccsal, a szerb szabadcsapatok őrnagyával, aki ezek után nem támadta meg Csantavért; Takács Gáspár templomépítőt, aki ötven éven át volt a falujához hű pap és lelkipásztor; Törley Józsefet, a pezsgőgyártás budafoki meghonosítóját; továbbá dr. Vékony Lászlót és dr. Virág Gábort is.
A Csantavér története – Helytörténeti írások című könyv a Mendicus Művészeti Központ kiadásában jelent meg 500 példányban, amihez a szabadkai önkormányzat és a Tartományi Művelődési, Tömegtájékoztatási és Vallási Közösségi Titkárság nyújtott támogatást. Azoknak, akiket érdekel a helytörténet, nagy segítségére lesz ez a kiadvány, mind kutatás, mind érdekesség szempontjából.
