Dürer, október, homok

Győrffy Ákos 2 flekken

Lord H. E. Szegedi-Szabó egy lehetséges inkarnációja, ötszáz évvel ezelőtti önmaga, aki Dürert, Dantét, Hildegard von Bingent tanulmányozza vénséges tölgyek alatt, miközben feketére kormozódott kandallók fanyar füstje kanyarog az őszi égen, és a sövények mögött birkanyáj kolompol. Olyan világ bontakozik ki verseiben, amely engem leginkább John Cowper Powys regényeire emlékeztet, a Wolf Solent misztikus legelőire, vízzel telt árkaira, sötét vizű tavaira, rekettyével benőtt dombjaira.

Csendben, a legteljesebb észrevétlenségben jelent meg Szegedi-Szabó Béla Azúrpajzs című verseskötete az idei Könyvhétre. S noha tudom, hogy a „kétflekken” nem a litera kritika-rovata, mégis megengednék magamnak néhány észrevételt e könyv kapcsán, vagy talán inkább e könyv ürügyén.

     Ahogy elnézem (a google-os keresés eredményeképp legalábbis), Szegedi-Szabó könyvéről mindezidáig egyetlen recenzió sem született, ami cseppet sem meglepő, hisz az igazán jó könyvekről általában hallgatni szoktak. Olyanok ezek a könyvek, mint a fekete lyukak, létezésükre csak a szűkebb környezetük változásaiból következtethetünk. A hiányuk tudósít jelenlétükről.

     Egy ideje azt veszem észre magamon, hogy képtelen vagyok verset olvasni. Pontosabban azt, hogy nagyon kevés az olyan vers, amely bármiféle hatással lenne rám. A legtöbb vers semmiféle hatást nem kelt bennem. A félelmetes az, hogy még csak nem is rosszak ezek a versek általában, inkább semmilyenek. Neutrális szövegek, kihűlt szöveghasábok a monitoron vagy a folyóiratok lapjain. Persze lehet, hogy bennem van a hiba, hogy én nem látok vagy értelmezek valamit helyesen, mindenesetre ez a tapasztalat régóta kísért. Ami olyannyira hiányzik a kortárs költészet túlnyomó részéből, az éppen a költészet maga, hangozzék bármennyire idiótán. Már hallom, ahogy az egyre ingerültebb olvasó nekihörgi a monitornak a kérdést, hogy hát milyen alapon nyilatkoztatja ki ez az önelégült barom, hogy mi a költészet. Sietve közlöm, hogy nem kívánok kinyilatkoztatni semmit, csupán megpróbálok közelíteni egy olyan jelenséghez, amely szemlátomást terjedőben van.

     Az a költészet, amelyet valóban költészetnek érzek, tart valahová. Azt nehéz lenne megmondani, hogy honnan és hogy pontosan hová, mindenesetre úton van. Univerzális tartalmakat hordoz, súlya van, odaátról szól. Hogy mi ez az odaát, nehezen körvonalazható. Van benne állítmány, hogy Pilinszkyt citáljam kissé kifacsarva, tehát valami olyasmi, ami nélkül a szöveg nem más, mint autisztikus járkálás a saját ürességem körül. Az az érzésem, hogy a kortárs lírai szövegek jó része ilyen körbejárás, amely nemhogy sehová nem vezet, hanem egyenesen saját ürességének centrumába tart, hogy ott aztán valamiféle negatív nirvánába jutva végleg kioltódjon.

    Szegedi-Szabó könyvében nyoma sincs efféle tendenciáknak. Aminek nyoma van, mégpedig igen határozott nyoma, azt leginkább talán árkádiai atmoszférának lehetne nevezni. Adva van egy nagyon karakteres táj, egy esőillatú, ligetes, zivatarfelhős költői tér, amelyben Lord H. E., ez a reneszánsz ködszurkáló, a maga „kemény melankóliájával” (Mészöly Miklós) igen otthonosan mozog. Lord H. E. Szegedi-Szabó egy lehetséges inkarnációja, ötszáz évvel ezelőtti önmaga, aki Dürert, Dantét, Hildegard von Bingent tanulmányozza vénséges tölgyek alatt, miközben feketére kormozódott kandallók fanyar füstje kanyarog az őszi égen, és a sövények mögött birkanyáj kolompol. Olyan világ bontakozik ki verseiben, amely engem leginkább John Cowper Powys regényeire emlékeztet, a Wolf Solent misztikus legelőire, vízzel telt árkaira, sötét vizű tavaira, rekettyével benőtt dombjaira. Mindez külcsín persze, ha mégoly finoman rajzolt is. A belbecs azonban, az, ami ezekből a versekből sugárzik, magával ragadó és tiszta levegőt áraszt. Érződik a szövegeken, hogy itt valaki halálosan komolyan vesz valamit, alázattal és némi öniróniával közelít az örökösen távolodóhoz, minden költészet megszólítottjához, Istenhez. Ezekben a versekben egész napos önfeledt sétákat tehet az olvasó. (Mint ahogy a könyvheti kétflekkenben írtam kissé felületesen az Azúrpajzsról: outdoor-költészet). Szegedi-Szabó könyve gyógyír lehet mindazok számára, akik belebetegedtek a depressziós, gyomorfájós, önmarcangolós líradömpingbe, és végre szeretnének kilépni az ég alá, ha nem is a ragyogó napsütésbe, de legalább egy októberi mezőre, késő délután. Igazi őszi könyv, Herr, es ist Zeit, musttól ragacsos lapokat képzelek el.

     Végezetül idemásolom a kötet egyik versét, és alábiggyesztek egy fotót, nem mintha illusztrálni szeretném, mert nincs szüksége rá, csupán azért, mert a vers alcímében szereplő Dürer ihlette e kép címét is: Dürer-emléknyomok. Küldöm Szegedi-Szabónak szeretettel és tiszteletteljes főhajtással.

Favödör alján a reggel…

Dürer

Favödör alján a reggel fénye.

Fűszálak amott.

Kert, mely senkié.

Madár csupasz faágon.

Tenger hulláma nyaldos

Rozzant csónakot.

Arc, mely nem lehetne

Már szikárabb. Néhány

Karc csak az egész. Vak

Homokszemcse szállong.

AZ ELHAJÍTOTT KŐ LEGENDÁJA – SZEGEDI SZABÓ BÉLA AZÚRPAJZS KÖTETÉRŐL

„Szeresd mi lakatlan –
Mit Ég szült e karcos földtekén.”
Sz. Sz. B.

Egyetlen érintettség létezik: a halál.

Pár napja kezembe nyomtak egy verseskötetet. Aki tette, nem felelőtlen ember. De azt korántsem sejtettem, hogy ujjaim képtelenek lesznek engedni a fogáson. Magamnál tartom, hordozom szobáról szobára, járműről járműre, hogy felüssem az általam felkarcolt tér különféle pontjain. Mit tagadjam, megrendített.Jövőbeni sorsa persze az lesz, hogy felrakom a polcra a többi közé. De nem csak úgy szimplán a „többi” közé. Hanem azok sorába, kiket kiválasztottam, kik kiválasztottak – nem nagy a felhozatal, leginkább személyes töredékek ezek a legkülönfélébb korokból. Az egyiptomi újbirodalomból, a hellenizmus korából, még aztán távol-keletről úgy Kr. előtt a 6. század felé, de akad itt szufi, dél-amerikai, európai is jónehány: Hölderlin, Rilke, Kavafisz. Nem sok, ha a világirodalmat nézzük. Egy a közös bennük. Bármikor megérintenek – akár a hattyú nyakának íve, ahogy a vízre hajol, egy golgotavirág, amint először pattannak szét szirmai, egy gregorián ének, katedrálisban fölcsendülésekor.
Egytől egyig tökéletesek.

Egy magányos, friedrichi alak üldögél a kövön. Nem tudni, hol, de az bizonyos, csak kicsit magasan, talán Albionban, a montgomery-i kastély romjai között, esetleg a sankt galleni katedrális tornyában, vagy Amerongse hegyén, Utrechtől délkeletre, s még az is megeshet, hogy Firenzében, a Campanile Giotto csúcsán, netán az attikai fennsíkból kiemelkedő mészkősziklán, az Akropoliszon. Oly mindegy.
Ami nem az, az időjárás. Bárhogy csűrjük-csavarjuk, december van, s szitál a köd.
Távolabbra semmit se látni, csak néhány levéltelen grafikát, kőélt, közelebb meg algák, zuzmók fluoreszkáló miniatűr kertjeit. Minden egyneművé válik, a víz felissza az alakzatokat, élőkben, holtakban nem válogat, valahol színek és szagok kioltottságában, szürke páraszagban lüktet mind. Ekkor a magános alak köpenyzsebébe nyúl, s kiemel egy régről hordozott, apró kavicsot.
Szeméhez közelíti, vizsgálgatja. Közel-távol egyetlen bizonyos. Rajta rajzolatok. Ember ejtette volna őket, vagy a sebző idő? Itt és most egyre megy.
Amint színe, alakja, fajsúlya is lényegtelen. Ami nem, az eszményi formába zárt irtózatos belső feszültség. A gravitáció legyőzésének vágya. A kéz melegét lassan átveszi.
Darabig még szorongatja. Aztán egyetlen, magától értetődő mozdulattal a távolba veti.

„A szürke horizont mögé kell hajítanod
Elfér a markodban
Tedd mindezt helyezkedés nélkül
Egy mozdulat az egész

Célozz jól”

Egyetlen érintettség létezik: a halál. Oly biztosan pulzál a kavics titkos vágyában, önmaga feladásában, mint mondat végén a pont. „Media vita in morte sumus”: az élet közepében is a halálban vagyunk. Amint nem szorongatod tovább, s megcselekedted, amit érte egyedül tehettél: lendületet adtál neki, eljő az első pillanat, mikor a néma, sötét kő felfénylik, s énekelni kezd. Először ebben az antifónában, melyhez a választ te magad adod, felidézve Dadogó Notker sankt galleni szavait.
És csak röpül, röpül töretlen ívvel, Ariadné láthatatlan fonalán első célja felé. Ahogy közelebb ér, a ködből kibontakozik Ő, egy sírkő sziluettje. Rajta hat betű: Lord H. E., s számok: 1582-1648.  Majd széttörve a hantot, egy arcra világít, mely mint a tied. Az arc viselője zöldellő erdőben fél oldalvást fekszik, jobbjával támasztván alá fejét, honnan az alkimista biztos pillantásával egyenest a szemedbe, lelked mélyéig tekint. Majd szavalni kezd… alig érthetően, de lassankint megértesz egy-két szót: Költészet, Filozófia. Szépség, Igazság, Isten.
Ekkor a fák tövében heverő lord hirtelen megpillantja a felé száguldó követ. Ajka felfénylik, s tovább már hozzá énekel:

“Black beauty, which above that common light,
Whose Power can no colours here renew
But those which darkness can again subdue,
Do'st still remain unvary'd to the sight,

And like an object equal to the view,
Art neither chang'd with day, nor hid with night
When all these colours which the world call bright,
And which old Poetry doth so persue,

Are with the night so perished and gone,
That of their being there remains no mark,
Thou still abidest so intirely one,
That we may know thy blackness is a spark
Of light inaccessible, and alone
Our darkness which can make us think it dark.”

Az időkön átszáguldó kavics elnyeli a szavakat, s dallamokban-képekben-versekben válaszol.
Fényes tükrében emberi idők fosszíliái sejlenek föl, kegyetlen, klasszicista pontossággal, csillagok éles geometriájával, szférák kontrapunkt, orfikus zenéjével. Elébb Anglia tájait idézi, felszínre vetve egy greenaway-i rajzolót, ki mögött egy meggyilkolt Herbert árnya tűnik fel. S már Shakespare viharja közeleg és benne sorban a többiek, északról, nyugatról, s délről, ködtől csatakosan, majd megszáradva a kavics szelében.
Dürer grafikája, Domenico, Vermeer, Hammershoi, René Magritte festményei, gótikus katedrálisok, Stuart Mária, s a klasszikus alakok, Paris, Theseus, Ariadné, egy Marcus Aurelius. Orpheus, kinek hogy a kegyetlen telű Thrákia partjára vetődik, már csak levágott feje, s kitharája énekel Hádészról. És talán egy helyütt, hínárok ölelésében megcsillan Ophélia túlvilági alakja is.
Közben végig szól a muzsika. Az antifóna után, mintha gregoriánok egyszólamú, majd Guillaume de Machaut, Josquin des Prés, Palestrina, Gesualdo többszólamú kórusai csendülnének föl, hogy őket Bach-passiók, s Purcell Dido és Aeneása kövessék. Aztán fölsikolt egy wagneri hattyú éneke is, Lohengrin hattyúja, de mögötte ott jegyzetel távoli honába meredve Dijk Hoogs is.

Mindez persze sejtelem, ahogy minden e szívig érő homályban. Számtalan alakzat, számtalan ábra, mint fölkúszó folyondárok tendrillonjai egy gótikus rózsaablakon.

„Ha majd a benti
Űr végre megtelik:
Látni fogsz –

Miként a régvolt
Fatemplomok fényes
Ablakáig felkúszó

Érett, kerti lombok.”

Végül megérkezik az erdőben fekvő H. E. arcához, az egyetlen tükörhöz. Darabokra töri, hogy a lehulló szilánkok mögött már oly távol legyen, hogy a ködben ne tűnjön egyébnek annál, ami: puszta ég szülte kő. Aminek nem létezik egyebe, csakis múlttól átvilágló jelenvalósága, jövője pedig? Azt már nincs szem, mely követhetné, hisz

halálon innen (s túl?), fátylak között, a szellem tisztásában csak a jelen pillanat létezik –
melyben a magányos friedrichi alak a földről fölvesz egy másik kavicsot, a zsebébe helyezi, s összébb húzva köpenyét, az emberek közé visszatér.

Hegyi Botos Attila

Abszurd és hehere

Szegedi-Szabó Béla: Az ember, aki látta a sztéjket (Johnny Ringo hazatér) - Pont Műhely

Az ember, aki látta a sztéjket a Pont Műhely előadásában gyakran mosolygásra, néhol egyenesen heherészésre késztető, összességében agyzsongító darab. Nem is annyira abszurd, mint inkább az abszurd paródiája. Vagy még inkább az abszurd paródiájának karikatúrája. Mindenesetre fárasztó másfél óra.

 Már csak azért sem könnyű komolyan vett történetvázat kanyarítani a látottakról, mert bár éppen találhat az ember valami - helyenként bakugrásszerűen irányt és iramot váltó - szüzsét, ám maga az előadás nem veszi önmagát egy pillanatra sem komolyan.

A kistérségi szinten egy nagy adag szték megevésével ikonikussá vált vadnyugati figura (Johnny Ringo) hosszú távollét után hazatérve mosógépet vásárol barátja feleségének, ahelyett hogy ígérete szerint megölné a nőt. A Kunyhó című darabjukban csak felütésszerűen megnyitott történéshalmot itt olyan részletek cizellálják, mint hogy Johnny Ringónak hatalmas, bársonyos tapintású heréi vannak (amiből a szarás-jelenetben egy villanásnyi ízelítőt is kapunk, messze a jó ízlés határain belül maradva), hogy talán nem is ette meg akkor az egész sztéket, hogy Elvis él, és hogy a világ esetleg nem is alkalmas hely az emberi élethez, vagy hogy a tökéletlenségünk mennyire szembeszökő a mosógép formájában testet öltő teljesség tükörtöretében és még ehhez hasonlók. Mindez a MU Színház kávézójának kissé zegzugos tereiben, szerény, de jól komponált fénytechnikával (Payer Ferenc), rajzfilmszerűen életszagú jelmezekben (Sinkovics Judit). A nyugati kultúra alapmítosza (Jézus történet) és annak néhány honosított variánsa (vadnyugati hős, a szent grál, Casanova, az örökké élő Elvis) bugyognak fel a legváratlanabb pillanatokban, majd oszlanak szét a következőben némi hangulati csiganyálat hagyva maguk után. A végletekig vitt abszurdnak a darabbeli formája nehéz helyzetbe hozza a színészeket: a szöveg történetvezetésének összetartása, hossza, mívessége nem engedi meg a teljesen elrajzolt, sematikus figurákban rejlő humort (ld. az angol abszurd jeleneteket), viszont saját humora messze nem annyira átütő, ami igazán hálássá tenné a játszók helyzetét (ld. például a KoMa Eltemetendőkjét). A rendezés a nem szélsőségesen, de azért jócskán elrajzolt figura ábrázolást és atmoszféraként a rockos hangzású elektromos gitárt választotta. A megszólalásmódon belül visszafogott (mondhatni szürkés) színészi alakítások közül leginkább Vicei Zsolt sheriffje emelkedett ki, az is sokkal inkább Vicei színpadi lényének alapvető clown jellege, mint a figura kisúlyozott jelentésessége miatt.

Sokan mondják, hogy korunk a szentség maradványait is leépíti, minden értéket kinevet. A Pont Műhely legújabb darabja (akár az azt megelőző Kunyhó) hasonlóképp működik. Ebben az értelemben nagyon is korszerű. Azt is mondják, hogy ez a mindent kinevetés valójában terápia: az átörökítettként nyakunkban ragadt értékektől való megtisztulás útja, melyet majd a saját magunkból felismert szentségek megteremtése és felmutatása követ(het). Kapott értékeink elvetése után értékeket hozhatunk létre. Akár így van, akár nem, Az ember, aki látta a sztéjket eddig a pontig nem jut el (szemben a Kunyhóval, ahol szemmel láthatóan ebben az irányban is keresgéltek az alkotók). Az előadást nézve a sok mosolygás és némi heherészés közben nagyon kevéssé érződik a súlya mindannak, amin éppen kacarászunk. Az önmagukban nevetséges dolgok inkább szomorúak, semmint nevettetőek; amin tiszta szívből tudunk nevetni, az soha nem lehet súlytalan. Ez az a komolyság, ami ellensúlyként hiányzik az előadásból, és ez az, ami miatt a darab befogadása nem tud több lenni, mint egy állandósult, önmaga lendületét lassan elemésztő vihorászás.

A darab végén egy revolverharcban mindenki mindenkit lelő, csak Elvis marad életben. Szegedi-Szabó Béla szövege önmagában, az idiotizmus abszurdjára fogékony olvasó számára akár még csemege is lehet: elmerogyasztó elmélkedéseivel, „Nem hiszem el!” effektjeivel egy összeszedett, átgondolt írás. Vicei Zsolt rendezésében mindez elveszti kontúrosságát, szellemessége viccelődéssé puhul. Ennek ellenére Az ember, aki látta a sztéjket megtalálhatja saját közönségét...

HALAK A (SZÖVEG)HÁLÓBAN

Szegedi-Szabó Béla: Az ember, aki látta a sztéjket (Johnny Ringo hazatér) / Pont Műhely, MU Színház

Februárban két olyan kortárs magyar dráma ősbemutatóját tartották Budapesten, amelyeknek az amerikai filmes kliséket idéző története retró-amerikai közegben játszódik. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA

Az egyiket a Katona József Színházban játssza az ország legelitebb és legjobb társulata, a másikat az alternatív szféra fenegyerek-formációja, a Pont Műhely a MU Színházban. Vinnai András Vakond (Kovács Dezső kritikáját az előadásról ld. itt) és Szegedi-Szabó Béla Az ember, aki látta a sztéjket (eredeti címén: Johnny Ringo hazatér) című darabjainak a rengeteg hasonlóságon és még több különbözőségen túl legfontosabb egybeesése a közös tematika. A tér- és időbeli korlátok ellenében az álom-látomás-valóság határait kijátszó, erősen intertextuális ágyazottságú szövegek tétje a legendaképzés. Hogyan értelmezhetők a legendák a globalizált egyformaság szürke valóságában? Kiket választunk a hétköznapok hőseinek és miért? Hősök-e a hősök? Mit kezdünk a múlt legendáival, és hogyan gyártunk újakat? Mennyi ebben a fikció, s mennyi az igazság? Hogyan viszonyulunk a megváltáshoz, s adhatunk-e metafizikai mélységet a létezésünknek?

Szegedi-Szabó Béla zentai születésű,  Budapesten élő szerző. Kétkötetes költő: 1996-ban a Littera Nova Kiadónál jelent meg az Angyali rezervátum - amelyért Bella István, Juhász Ferenc, Lator László és Tandori Dezső zsűrizése alapján Prima Verba díjat kapott -, 2008-ban pedig a zEtna Kiadó míves gondozásában az Azúrpajzs. Drámaíróként többször dolgozott már a Pont Műhellyel, 1996-ban a Virrasztókat, 2002-ben egy szürreál kabarét mutattak be Keszég László rendezésében, mostani darabját pedig a társulati tag Vicei Zsolt színész jegyzi rendezőként. A Johnny Ringo hazatér című „abszurd játékkal” tavaly a Kortárs Vajdasági Dráma Felolvasószínházi pályázatának felolvasásra jelölt munkájaként találkozhatott először a közönség Szabadkán, Szekeres Csaba rendezésében.

A dráma etűdszerű jelenetekből építkezik, melyeket a lineáris és dramatikus cselekményvezetés helyett monologizáló szövegfolyamok asszociatív hálója tart (többé-kevésbé) össze, illetve tágít kozmikussá. A történet szerint Johnny Ringo, a vadnyugat hőse, hazatér a szülőföldjére, ahol még mindig hősként tisztelik, mert egyszer megevett egy hatalmas sztéjket. Meghiúsul a gyerekkori barátnak, Johnnak tett ígérete, hogy megöli a feleségét, Elzát, ezért felajánlja a gyilkosságért kapott pénzen vásárolt mosógépek egyikét. A felesége, Daisy azonban elherdálta a pénzt, így csak egy mosógép van, amit John ellop. Johnny a csodagép keresésére indul, és miközben folyik a hajsza, felborul és egyre abszurdabbá válik a nevadai közösség élete és valóságérzékelése. Az állandóan horgoló feleségek hosszan beszélgetnek a múltról, majd furcsa látomásaikról, mígnem arra jutnak, hogy életükért a két férfi a hibás, ezért meg kell őket ölni. John magányosan járja a világot, hátán a mosógéppel, hogy eljusson a tengerig, Johnny pedig ifjúkori barátjával és szeretőjével, Bill-lel, a seriffel folytat eszmecseréket annak egyre különösebb álmairól és félelmeiről. Megjelenik az isteni Elvis is, aki költői rébuszokban szembesíti a hősöket a „magasabb lét törvényeivel”. A végső leszámolásnál Johnnyt az emberiség nevében a mosógépbe kényszerítik, hogy bizonyítsa hősiességét. Miután kifog rajta a centrifuga, az életben maradtak pedig bűnbakot keresve bosszút forralnak elvesztett legendájukért. Az őrült veszekedésben azonban halomra lövik egymást.

Johnny Ringo valós személy, a XIX. században élt hírhedt vadnyugati gengszterek egyike volt, aki már életében is inkább az őt övező anekdotákról volt híres, semmint a tetteiről. Életéről és ellentmondásos haláláról számtalan mű – játékfilmek, sorozatok, regények – született. Szegedi-Szabó darabjában egy hétköznapiságában is abszurd tett városi legendája emeli figuráját a többiek fölé, nevezetesen: az evés. Ezáltal kerül „terítékre” a hőssé válás és hősválasztás profán mechanizmusa: merthogy ki is az az ember, aki látta a sztéjket? Bill, akinek szüksége van a legendára, ezért esküszik, hogy saját szemével látta a nagy tettet? Johnny, aki végül bevallja, hogy nem ette meg a sztéjket, de már nem menekülhet a „legnagyobb tökű fenegyerek” szerepe elől? Vagy Joe, aki mindig is azt állította, hogy Johnny hazudik, ám egyedül maradva az igazsággal kivonul a társadalomból, és magányos hősként a létezés titkait kutatja? Netán Elvis, aki maga az Isten?

A kérdést Vicei Zsolt rendezése tovább ironizálja. A MU Színház kávézójában játszatja az idő- és térutazást, „természetes” díszletben - néhány szék, sámli, játékpisztoly és egy Hajdú-mosógép kerül be plusz kellékként. Egy zenész (Szesztay Dávid) élőben kíséri a játékot elektromos gitáron. A szereplők megjelenése egyszerre idézi a cowboy-filmek 60-as, 70-es évekbeli fénykorának hangulatát valamint a turkálók szedett-vedett, ám az újrahasznosítás jegyében trendi stílusát. Johnny western-csizmás, farmeres, kockás inges, bajszos gengszter - Laboda Kornél alakításában érzékeny, halk szavú hős, inkább intellektuális spíler, mint veszélyes bűnöző. John (Mondok Péter) térdig érő kötött mellényében és kismadárral a vászonkalapjában igazlelkű vidéki zsiványgyerek. Pereszlényi Erika Elzája sokat megélt, farmernadrágos és –inges szőke parókás kurva. A két nő közül ő a földhözragadtabb és szókimondóbb, Daisy (Gerle Andrea) a szoknyás-formás széplelkűbb, akinek haját apró rovar-bizsuk (szárított méhek és legyek) díszítik. A seriff Vicei Zsolt élvezetes és magabiztos játékában feketekalapos, csizmás, trottyos falusi tata, combközépen térdig kivágott, magától nyíló nadrággal. Elvis (Kárpáti István) belőtt sérós napszemüveges sztár, aki a pult mellől szemléli az eseményeket (és bennünket is), majd a kívülállók felsőbbrendűségével közbelép.

A játékmódot mindvégig az önreflexív karikírozás jellemzi. Egyrészt a westernek eltúlzott gesztusait látjuk (pl. elszántan messzire néző tekintetek), másrészt a (szín)játék vállalt leleplezését (a meglőttek pl. úgy csinálnak, mintha folyna a vérük). És idetartozik a szöveghez mint előadandó irodalmi műhöz való ironikus viszony is, amikor a szereplők a „tételmondatokat” a zsebükből előkapott papírfecnikről olvassák. Ez az eltávolítás azonban - amely nemcsak az előadás, hanem a dráma sajátja is - mégsem bizonyul elegendőnek. Az ember, aki látta sztéjket nézője (és olvasója) egyre jobban belevész a szent és a profán elemeit a végletekig abszurdizáló asszociációs szövegfolyamba.

A seriff szarás közben elmélkedik arról, hogy mi minden lehetne, akár agáma és kaktusz is, közben attól fél, hogy egyszer nem kel föl a Nap és „sötét lesz, mint diavetítés után”. A nők a szőrökről és a férfiak tökeiről beszélgetnek. Elza látomásaiban John pillangóvá és mosógéppé változik. Bibliai és irodalmi allúziók sora keveredik a hétköznapisággal: egy disznópörkölőben Júdea királyára ismernek, akinek a szíve asztali lámpaként villog; az aranyfényű horgolótű isteni üzenetet hordozva beleáll a falba; Johnny III. Richárdot idézve esküszik, hogy ő lesz „a legnagyobb gané”; (a távolság mint) az üveggolyó ötször kerüli meg a földet, száll, mint a légy és a Szentlélek, végül eldugaszolja a segget stb.

A legfőbb szimbólum azonban maga a mosógép, amelyben „ha forog a tárcsa, az erkölcs feddhetetlen”. A technika csodájaként e gépnek nemcsak érzései, akarata és véleménye van, hanem az egyetlen, 'akivel' kommunikálni is lehet: az ember bámulja, amint mossa a világ szennyesét, és az óceánt látja benne, tele megszámlálhatatlan élőlénnyel. Aztán a centrifuga kicsavarja az utolsó csepp vizet is, és maradunk a hálóban, akár a partravont halak...

SÁNDOR ZOLTÁN

 „Harmatcseppben a csend”

  Szegedi-Szabó Béla: Azúrpajzs

  Ha egy olyan varázstükröt helyeznénk szövevényes lelkivilágunk elé, amely a valóságot nem puszta háromdimenziós síkban ábrázolja, hanem lelki-szellemi mélységünket is kivetíti, a külvilág felé többnyire két lábbal a földön álló, határozott egyéniség képe mellett tükröződni látnánk fokhagymagerezdek módjára egymáshoz láncolódó rétegekből felépülő személyiségünk összes többi megnyilvánulási formáját is: az egyre idősebb testbe zárt, játszani vágyó pajkos kisgyerekét; a megvalósításra váró tervek és megannyi ábrándok felett merengő vén kamaszét; a zsúfolt városok és végtelen erdők-legelők ösvényét taposó örök vándorét; a könyvek közé, szűkös szobába zárkózott bölcsét; a füstös kávézók hőn imádott törzsvendégéjét és még megannyi másik, érdekesebbnél érdekesebb figuráét. A Teremtő fintora, hogy az emberbe önmegvalósítási lehetőségek végtelen sorát plántálta bele, s közben arra kárhoztatta, hogy a számtalan lehetséges földi pálya közül, a neki elrendelt idő alatt, alig néhányat teljesíthet be. Szerencsére, az ember sem volt rest, és sajátos varázstükröket talált ki önnön alkalomadtáni kimenekítésére a számára túl szűkös, három dimenzió közé zárt fizikai valóságból. Eme különös tükrök egyik megnyilvánulási formája lehet maga a költészet is, különösképpen abban az esetben, ha szerzője egy másik szerző bőrébe bújik és a sajátjától merőben idegen korban és környezetben merül el.
    Pontosan így cselekszik Szegedi-Szabó Béla Azúrpajzs című verseskötetében, amelyben tulajdonképpen alteregója, a 400 évvel ezelőtt élt Lord H. E. költeményeit teszi közzé. A legmegragadóbb Szegedi-Szabó költői hozzáállásában az, hogy esetében semmi sem öncélú: a választott rang, hely és kor teljesen megfelelnek a kötetbe szedett versek alaphangulatának, aminek révén a mai magyar költészet mezején a szerzőre tényleg úgy kell tekinteni, mint egy 17. századi angol lordra, aki egy különleges nosztalgiával mereng el rég múlt idők, sosem látott világok, az emberi lét mibenléte vagy az őt körülölelő táj felett. A szerző verseinek szépsége azok egyidejű magasztosságában és közönségességében rejlik. Egyszerre képes megragadni a kézzelfoghatót, és azon túlmutatva, felidézni az eszmeit.
    Az Azúrpajzs lágy hangvételű verseinek legnagyobb erősségét a remekbeszabott költői képek jelentik, amelyek a főként statikus költemények olvasása közben egy képzeletbeli kiállításra kalauzolnak el bennünket, amelyen többek között megtekinthetjük a lúdbőrös pocsolyákat, megcsodálhatjuk a rózsával befuttatott pajzsot, gyönyörködhetünk a holt szépség hínáros arcában, akárcsak az erdő gyöngéden széthajtott pókhálós tüdejében. Lord H. E. megénekelt világát, ahol a múzsák ráncos arcát bársony szél simogatja, és émelyítő az otthonnak langy melege, a belső kiegyensúlyozottság és a külső csend jellemzik. A vak koldushoz írt költeményében a költő a következőképpen fogalmaz: „Ha majd a benti / Űr végre megtelik: / Látni fogsz – // Miként a régvolt / Fatemplomok fényes / Ablakáig fölkúszó // Érett, kerti lombok. (Ha majd a benti...) A kötetbe szedett versekben gyakori az embernek a természettel összhangban levő mindennemű megpihenését szimbolizáló helyszínek előfordulása. A hallgatásba burkolózó kertek, lugasok, sírok és templomok övezte tájak melankolikus felhangot tulajdonítanak a költeményeknek, amelyekben a szavak úgy lengenek, mint harmatcseppben a csend.
    Ebből az álomszerű angol miliőből, valódi prae-posztmodernistaként Lord H. E., avagy Szegedi-Szabó Béla, tucatnyi versében még távolabbi tájakra és korokba vándorol, költeményeiben történelmi és mitológiai személyek bőrébe bújik, róluk szól, illetve őket szólítja meg, de bárkihez is meneküljön, bárki küllemét is öltse magára, elmerengő hangját továbbra is megőrzi, így például Marcus Aureliusról szólva a következőket írja: „Szemiramisz függőágyai / Lengtek lágyan / A tenger azúrpajzsa előtt. // A Császár a koldusokat nézte. / Ujjával arrébb pöckölt egy bogarat.” (Bora volt neki...) Ariadné emlékezetéről pedig a következőképpen versel: „Tenyeremben szétmorzsolódik / A vásári zsineg: már nem emlékeztet // Ama nagyszerű, földalatti fonálra. / Életet nyerünk, // Aztán mégis hiába?” (Tenyeremben szétmorzsolódik...)
    A költői hozzáállás az ember univerzális voltát helyezi előtérbe. Különböző korokban, különböző tájegységeken élő különböző nemzetiségű emberek alapjában véve ugyanazokkal a kérdésekkel emésztik magukat. A pillanatképekbe ágyazott hangulatversek zömének a mélyén az elmúlással való szembesülés sejlik fel, némelyikükben, így például a Ki valaha jártál e réten... címűben pedig a halál romantikus magasztalása is tetten érhető: „A csendélet minden üdvözült kelléke / A te koporsóddal száll alá a Föld üres gyomrába.” Mintegy kozmikus ellenpólusként, az ember halandóságával állítja szembe a költő Kövek című ciklusában a kövek maradandóságát, és kísérti meg egyúttal az örökkévalóságot. A költői interpretációban a kő magán viseli mindazokat a jellegzetességeket, aminek az ember híján van: „Soha nem hódol be / Nem szelídíthető / [...] / A kövek igazánál / Semmi sem fontosabb / Írhatsz a hátukra // Beszélhetsz hozzájuk / Szeretheted őket / Hallgatásuknál / Mi sem természetesebb” (Kövek II.)
    Szegedi-Szabó Béla Azúrpajzs című verseskötete egy különleges gótikus ablakon keresztül nyújt bepillantást a szerző által elképzelt múltba, elégikus hangulatával a nosztalgia legtisztább válfajával árasztva el lelkünket. Azzal a nosztalgiaérzettel, amelyben a lehetséges, de soha meg nem valósított, az egy életen át hőn álmodott világ jön velünk szembe a magunk kreálta emlékeinkben. Sajátos módja ez a menekülésnek egy megtörténhetett, de képzeletünk határmezsgyéin túl soha meg nem történt világba, amelyet az időtől sújtott háromdimenziós valósággal való közvetlen kapcsolatteremtése híján mindenkori jelennek is nevezhetünk. Vagy ahogyan a költő mondja: „Jelen, amelyre emlékezni lehet.” Majd így folytatja: „Meginni egy csésze teát. / Nézni, ahogy az avarból / Szobrokat formál a szél. / A Város színes falai, felhők futása / Üszkös romok fölött: minden // Én vagyok, ha a szemembe nézel, / És csak rám figyelsz. / Ősz van. Tollpihe szálldos. / Kanalam ezüstjéhez dermed a méz. / Minden az enyém, örökre.” (Véget ért ez a nap...)
    Ebben a világban tényleg minden az övé. Örökre. (zEtna, Zenta, 2008) 

HEGYI BOTOS ATTILA: „AZ UTOLSÓ MASZK” - SZEGEDI-SZABÓ BÉLA: BILL A MENNYBE MEGY

Ugyan hogyan tolmácsolható bármi, ha a szavak jelentésében nincs közmegegyezés? Ha a dolgok akár önmaguk ellentétét jelenthetik?
Vajon hol kezdődik erény, s hol a bűn? Javait aprópénzre váltó, alapvető értékekben is tisztázatlan időkben miképpen lehetséges megtisztulás? Hiányos és zavaros alapokról indulva vajon mit eredményez vélt jó és rossz szembeállítása, a hit rögeszmékké torzulása?

Hegyi Botos Attila

„Az utolsó maszk”

Szegedi-Szabó Béla: Bill a mennybe megy

„Mert olyan a bolondnak nevetése,
mint tövisnek ropogása a fazék alatt;
Ez is hiábavalóság!”
(Préd. 7. 6.)

„Fontoskodik a gonosz az igaz ellen,
És fogait csikorgatja rá: Az Úr neveti őt(…)”
(Zsolt. 37. 13.)

„A nevetésnek visszhangra van szüksége”
Bergson

Leginkább még nagyobb sötétséget, hittérítői zsákutcát, s oly áldozatot, mely már csupán kettős tükrön, szánalomra méltóságán, groteszk hiábavalóságán át értelmezhető; melyben az elhamarkodott szembeállítás gyilkos és préda azonosságával, valamint a humor halálugrásával, s részvéttel oldható föl ­– derül ki a fiatal szerző legújabb darabjából.
E legfrissebb, kesernyésen abszurd komédiája finoman építkezik a szintén a Pont Műhely által bemutatott „Az ember, aki látta a sztéjket (Johnny Ringo hazatér)” c. darabra, illetve az abban már kidolgozott karakterekre; ám annál még mélyebbre, s még cizelláltabban hatol; igencsak megnehezítve ezzel a színészek már annak előtte sem könnyű feladatait (ld. komolyság és tréfálkozás érzékeny balanszának tolmácsolását).
Mert Szegedi fegyvertára igencsak komplex; a dialógusok megértését a szemantikai játékokon, analógiákon és allúziókon túl finom pszichológiai utalások, sematizmusok, s temérdek művelődéstörténeti adalék (Henoch apokalipszisétől a popkultúráig) nehezbíti.
Így nem igazán várható el, hogy átlagos néző elsőre, teljes egészében átlássa a dinamikus textúra-szövevény minden elemét, s azok kölcsönhatásait, ám ami belőlük szimultán fölfogható, s élvezhető, a mű alapvető célkitűzéseinek megértéséhez elegendő.
A darab színhelye egy fiktív mexikói falu fogyasztói „kultúrától” kellően degenerált, így tisztán rurálisnak aligha nevezhető közössége, kulcsfigurája pedig Bill, a helyi seriff; a dráma mintegy az ő groteszk golgota-járását, a közösség anti-misztériumjátékát mutatja be. Mindeközben élve a heterogén kulturális tér által adott toposzokkal (ld. jezsuita hittérítők, konkvisztádorok, régi és új hiedelmek kibogozhatatlan szövevénye Quetzalcoatltól Krisztus leplén át a szcientizmusig, vagy Elvisig, mint Isten-szurrogátumig, Antikrisztusig). A szereplők száján úgy kavarognak a magas vallásfilozófiai, ill. apokrif keresztény citátumok a rabelais-i bőségben hemzsegő altájiságig, miként kozmopolita kultúrában a különféle indíttatású, ám gyökereiket veszítvén jelszavakká üresedő tanítások.
Az emberi kultúra leépülésében, a hitványságok, felszínességek barokk gazdagságú útvesztőjében a nem tisztázott bűn üldözése (ld. seriff!) a néző „oda-vissza” Ariadné-fonala, s a bagatellizáló angol humor, mely a szörnyűségekkel való szembesülést elviselhetővé teszi. S talán meg is oldja azt.
Mert: „A humor az utolsó maszk. A humor tragédiánál mélyebb. Ahogy a bolond mélyebb, mint a bölcs” (Hamvas Béla: Karnevál)

Elvis él!

Szegedi-Szabó Béla: Bill a mennybe megy és más színművek. Zenta, zEtna, 2009

„Egy bizonyos ponton túl nincs többé visszatérés. Ez a pont elérhető.”

                                                                          Franz Kafka: Aforizmák

Soha nem értettem egyet azzal, hogy színpadra szánt műveket könyv formában jelentessenek meg. Persze, ha valaki megvásárolhatja a kedvenc színdarabja/operája/operettje szövegkönyvét, az nagy öröm, otthon elolvashatja, felidézheti a színpadon látottakat, megtanulhat belőle részleteket, egyszóval rajonghat. Amíg a szövegkönyvek csak a színházban elérhetőek, és valóban a közönségnek, a rajongóknak szólnak, addig nincs is baj, ha azonban már eleve könyv formában nyomnak az ember arcába minden darabot, a dolog kellemetlenné válhat. Idegesítővé, erőltetetté, izzadságszagúvá.

Elhiszem, hogy kell a reklám, kell a népszerűsítés, hiszen az utóbbi időben megcsappant a színházba járók száma, ez mégsem kellene, hogy ilyenfajta erőlködésekhez vezessen. A már eleve nem kőszínházak színpadára szánt (értsd alternatív) művek soha nem fognak akkora közönséget vonzani, mint a klasszikus darabok. Az eredeti Hamlet mindig népszerűbb lesz, mint például a hamlet.ws, annak ellenére vagy éppen azért, mert ez az alternatív verzió több gondolkodást és befogadói aktivitást kíván. A Rómeó és Júlia kosztümben rímekkel még mindig vonzóbb az átlagnéző számára, mint ugyanez a történet pékekkel és segédeikkel.

Amikor egy drámaíró elhatározza, hogy nem klasszikus formájú darabot fog írni, nagy kockázatot vállal. A bukás kockázatát. Mert bármennyire modernnek tartjuk is magunkat mi nézők, hajlamosak vagyunk a jól bevált vonalak és struktúrák mentén gondolkodni. Körülbelül pont ez választ el minket a művészektől. Mert ők meg nem így gondolkodnak. Szegedi-Szabó Béla biztosan nem.

A Bill a mennybe megy című kötet a címadón kívül még két színművet tartalmaz, ezek a Johnny Ringo hazatér és A kék árnyalat. Mindhárom darabot az abszurditás és a groteszk, mégis logikusnak tűnő gondolatmenetek jellemzik. Eleinte nem tudunk a szereplőkről a nevükön kívül semmit, és ők nem is magyarázkodnak, nem is mutatkoznak be, de még az a néhány rendezői iránymutatás (mely inkább csak ajánlat, mint utasítás) sem visz minket közelebb a megismeréshez. Lassan persze kirajzolódik a kép. Megtudjuk, ki miért van ott, ahol éppen van, hogyan került oda, mi vezette tetteit, kiket ismert már eleve, és kik újak a számára. A monológok asszociációkhoz vezetnek, az asszociációkból újabb monológok születnek, a szereplők elbeszélnek egymás mellett, mindenki mondja a magáét, amiből néha valódi párbeszéd is születik, de az nagyon hamar összeomlik, hogy átadja a helyét újabb, az abszurditásig fokozott monológoknak.

A Bill a mennybe megy és a Johnny Ringo hazatér testvérdarabok. Ugyanazok a szereplők, még a régi emlékeket is felelevenítik, csak a helyzet más, a megközelítés más. Az első Mexikóban játszódik, a második a vadnyugaton. A szereplők kemény férfiak és esendő asszonyok, valamint Elvis, aki egy isten (de ezt könyv nélkül is tudjuk). A Bill a vallásról, a hitről, a vakhitről, az álhitről, és mindezek kereséséről vagy elutasításáról, valamint a nyulakról szól, a Johnny Ringo pedig a hősökről, ideálokról, legendákról, ezek keletkezéséről és a mosógépekről. Minden szóval, minden mozdulattal azt jelzik ezek a darabok, hogy még véletlenül se próbáljuk meg őket komolyan venni, ne várjunk tanulságot, ne is tekintsük őket valódi színműveknek, inkább paródiáknak, sőt karikatúráknak. Az élet nem ilyen, soha nem is volt ilyen, még Mexikóban vagy a vadnyugaton sem. Voltak (és vannak) hősök, hittérítők, hazug vagy naiv és őszinte emberek, de ezek egyike sem olyan, mint Bill vagy Johnny Ringo, vagy akár bármely más szereplő. A butaság, az elbizakodottság, a nagyszájúság, a hősködés, az elvakultság paródiái ezek a karakterek. Nem kell és nem is lehet tanulni tőlük, ne számítsunk tehát erre. Mire számítsunk akkor? Számítsunk arra, hogy többször is megfordul majd a fejünkben, hogy most mi van?, miért van?, mi történt?, ez hogy lehet?. Számítsunk arra is, hogy néha majd rosszallóan csóváljuk a fejünket, máskor meg nevetünk egyet, igaz, nem őszintén és szívből jövően, hanem a teljes képtelenség elviselhetősége miatt. Legnagyobb döbbenetünkre pedig az egyetlen valós és elfogadható szereplő Elvis, aki igaz, hogy hülyeségeket beszél, de legalább iránymutatással és tanácsokkal látja el a hozzáfordulókat. Esténként viszont még így is magányosnak érzi magát.

A kék árnyalat műfaja kamaraterápia, amely egy bolondok házában vagy intézetben játszódik, ahol a három szereplő részleteket mesél az életéből, első pillantásra logika nélkül. Majd második pillantásra is logika nélkül. Egészen addig, míg a végén az addig csendben ülő negyedik szereplő nem szembesíti őket a szörnyű valósággal. Hiába minden, az egész életük pszichotikus, beteg, tengelyéből kilökött. Itt sincs megoldás, ez sem valós, hiszen nincsenek következmények, sosem tudjuk meg, mi lesz velük.

Szegedi-Szabó Béla nem átlagos író. Nem azért, mert drámát ír próza helyett, és a drámaírás ne lenne akkora kihívás, mint a prózaírás, hanem mert sutba dob minden irodalmi hagyományt. Abszurd drámákat ír, de nem vesz tudomást sem az alapvető drámaelemekről, sem az abszurd alapjairól. Művei nem hasonlíthatók egyetlen „nagy” drámához sem. Nem hogy a Hamlethez, de még a Rosencrantz és Guildenstern halotthoz sem. Ő nem másokat parodizál, hanem eleve úgy ír, mintha egy kifordult világ paródiájának tükörképét látnánk egy rosszul megépített vidámpark tükörútvesztőjében. És innen nincs kiút.

Álmatlan spanyolok

A Kortárs Vajdasági Szerzők VII. Felolvasószínháza, Szabadka

Felolvasószínházról nem lehet igazi színházelemzést írni, mert mit mondjak a játékról, mit mondjak a jelmezről, ha igazából nincs is, vagy nem is kell lennie. Elemezhetem magát a drámát, akkor viszont nem színházkritikát írok. Megpróbálom tehát egyszerre dicsérni és/vagy lehúzni a Kortárs Vajdasági Szerzők VII. Felolvasószínházára beadott drámákat, és az azokból készült, félig előadott, félig olvasott darabokat.

Lássuk hát. Immár hetedik alkalommal nézhette meg a közönség két nyertes dráma „versenyét”. Azért az idézőjel, mert nem igazán megmérettetés ez, inkább a két legjobb darab egymás mellé állítása. És pontosan ez az egymásmellettiség az, ami miatt kiütköznek a gyengeségeik, és természetesen az erősségeik is. Szegedi-Szabó Béla Sevillai örökség című drámája a XVII. századi Spanyolországban játszódik, míg Lénárd Róbert a mai Vajdaságba helyezte Virrasztókját.

Szegedi-Szabó Béla darabja nemcsak hogy a XVII. századról szól, hanem konkrétan olyan, mintha egy XVII. századi szerző írta volna. Ilyenkor persze felmerül a kérdés, hogy akkor minek is ez az egész. Nincs elegendő eredeti spanyol darab abból a korból? Mit mondhat nekünk 2010-ben egy XVII. századi darab? De kell-e egyáltalán, hogy mondjon nekünk valamit? Az ésszerű válasz az lenne, hogy igen, hiszen különben minek íródott egyáltalán. Ha jobban belegondolunk, akkor viszont rájövünk, hogy a művészetnek nem kell hogy célja vagy oka legyen. És ez az egyetlen magyarázat arra is, hogy Megyeri Zoltán miért így rendezte meg a darabot: állóképekből, tablókból. A színészek minden jelenetnél felvesznek egy jellemző pózt, amiből csak akkor zökkennek ki, amikor lapozni kell a szövegkönyvben. Akkor viszont nagyon kiesnek karakterükből. Egyszerre lapoznak, ami egyszerre vicces (hiszen olyan is van, hogy mindez a mondat közepén történik) és ötletes (nincs állandó papírzörgés). A színészek sikerrel oldják meg a tablószerű helyzeteket, annak ellenére, hogy nincs sok lehetőségük tehetségük csillogtatására. Egy-egy kellék viszont mindig pontosan jelzi szituációjukat, lelkiállapotukat.

A darab erőssége, hogy annak ellenére, hogy nincs aktualitása, kortárs elemeket is felmutat. A beszédstílus és a problémák valóban származhatnának a XVII. századi Spanyolországból, néhány szituáció (főleg a pap és az apácák társkereső-irodája) azonban éles ellentétben áll a spanyol barokkal. Ez a kettősség tehetné dinamikussá a darabot, de nem teszi. Szegedi-Szabó Béla műve nem éri el célját. A dráma nem vonja be a közönséget, de nem is idegeníti el. Nem vonja be annyira, hogy érdekelje, mi lesz a szereplők sorsa, és körömrágva azt várja, vajon egymásra talál-e minden szerelmespár. De nem is idegeníti el annyira, hogy a néző egy ponton rájöjjön, igazából ez a távolságtartás, ez a ridegség lenne a darab lényege. A Sevillai örökség egyszerűen csak nem működik. Nem előadásként (mert valójában ez egy hangoskönyv vagy rádiójáték volt), hanem írásműként. Nem funkcionál drámaként, hiszen azonkívül, hogy párbeszédekből épül fel, nincsen benne semmi drámai. Érezhető, hogy kik voltak a példaképek (Calderón, Cervantes, Lope de Vega, de még Shakespeare is), de ami nekik sikerült, az most itt kudarcba fulladt.

Szerencsére a spanyolok társkeresése volt az első bemutatott előadás, mert az általa keletkezett kellemetlen gondolatokat a második darab elűzte. Lénárd Róbert könnyed, fiatalos, ámde elgondolkodtató darabja az első perctől mindenkit magával ragad. A Virrasztók szereplőinek legnagyobb gondja, hogy nem tudják eldönteni, menjenek-e vagy maradjanak. Van, aki külföldre szökne a szürke hétköznapokból, van, aki családjától menekül, és van, aki nem tudja eldönteni, jó személyt választott-e szerelme tárgyául. Amúgy meg senki sem normális: álmatlanok, gyógyszerfüggők, kurvák gyülekezete ez. És minden bajukat a másik nyakába akarják varrni, hátha úgy majd könnyebb lesz. De csak egyre nehezedik minden, hiszen mindenki cipeli a más baját is. Nem világrengető probléma egyik sem, halmozva viszont igenis kikészül tőle az ember. Ezt a lelki fáradtságot pedig nem lehet sem kialudni, sem kibeszélni.

Telihay Péter és színészei két nap alatt a felolvasásból valódi színházat csináltak. Nem a díszletek, a kosztümök vagy a kellékek tették igazivá, hanem az az átéltség, ahogy színész és rendező is beleadott mindent. Láthattuk a rendező bevontságát is, hiszen Telihay az ajtómélyedésből követte le a színészek szövegét és mozgását. Munkájuk annyira jól összeállt, hogy még néhány nap gyakorlással tökéletes előadást tudtak volna létrehozni. Valójában így is csak a szövegkönyveket kellett volna az öltözőben hagyni.

Kár, hogy a Felolvasószínház nyertes drámáival a színházak soha nem kezdenek semmit. Ha már a közönség bevonzása az általános cél, akkor olyan műveket kellene bemutatni, mint Lénárd Róbert darabja. Olyanokat, amelyek egyszerre szórakoztatnak és gondolkodtatnak el. Amelyeket még nem csócsáltak bébipapivá ezerszer. Ha már az a cél, hogy a közönség számának folyamatos fogyását megállítsák, akkor a színházaknak igenis közönségcentrikusaknak kell lenniük. Igenis egyszerre kell művészinek és populárisnak lenniük. Ez egyáltalán nem lehetetlen. Csak jobban oda kellene figyelni a valódi közönség (nem pedig egy elképzelt kultúrréteg) igényeire.

Beszéljünk a színházról

Ezt a barátom mondta, miután felhívott és hosszan elcsevegtünk, ahogy szoktunk, mindenről, többek között arról, hogy lehet-e független az újságíró. Ebben gyorsan szót értettünk: lehet, sőt csak az lehet. Aztán szó esett a fociról. Miről másról? S amikor úgy látszott, hogy kissé kimerültünk, szóba került a színház, mint szinte mindig. Most azonban ennek oka is volt: az Újvidéki Színház legutóbbi bemutatója, a Kammerspiel. Tetszett? – kérdezte. Nem – válaszoltam. De ő ennyivel nem elégedett meg. Miért? – kérdezte. Hát… – igyekeztem kikerülni a direkt választ, hátha eláll a további kérdezősködéstől és rátérünk ismét a focira vagy az időjárásra. De ő makacs volt. Végül is beadtam a derekam. Hát beszéljünk a színházról.
Nos! – sürgetett. Végül is mi bajod ezzel az előadással?
Tettem még egy elhárító kísérletet: a közönségről kezdtem beszélni. Nem láttad, kérdeztem, alig volt taps. Ez miről árulkodik, ha nem arról, hogy az előadás nem talált igazán jó fogadtatásra, amit nem csak a taps hossza, hanem a hungaricumnak tekinthető ún. vastaps elmaradása is igazolhat. Nem hinném ugyanis, hogy arról lenne szó, hogy közönségünk rájött az ütemes taps hamisságára. S ekkor közbe szólt a barátom: jó, hogy említed, mi fán terem ez a sajátos magyar módi, hogy mindenki úgy tapsol, mintha egyetlen ember verné össze a tenyerét.
A kérdés kapóra jött, hátha nem kell előadáskritikát rögtönözni a telefonba. S belekezdtem a fogalom színháztörténeti ismertetésébe. A vastaps eredetileg azt jelentette, hogy a vasfüggöny elé hívni a színészeket. Régen ugyanis tűzbiztonsági okokból vasfüggöny választotta el a színpadot a nézőtértől, ha tűz keletkezik, vagy a játék- vagy nézőtér maradjon ép. De mivel a vasfüggönyön, ami inkább fal volt, volt egy kis ajtó, ahol – mert a közönség lelkesedése szűnni nem akart – egymás után megjelentek a színészek, s fogadták az őket megillető elismerést, a taps-ráadást. A színházakban már régen nincsen vasfüggöny, de a közönség továbbra is, rendre – vastapsol. Ebben a politika is ludas, amely saját dicsőségére megkövetelte a tömeg egyöntetű lelkesedését. Aztán a politika változott, a vastaps maradt, annyira, hogy a magyarországi színházakban már kötelező. Néhány éve mi is átvettük. Akkor is felhangzik, ha ez a fajta véleménynyilvánítás, enyhén szólva, oktalan.
S itt, miközben levegőt vettem, közbeszólt a barátom: mint most a Kammerspiel bemutatóján? – kérdezte. És ezzel ügyesen visszatérített az előadáshoz: miért? Mert nem kapott azonnal választ, tovább gyötört. Mi nem tetszett? A darab? Az előadás? Ekkor, kissé összeszedtem magamat, s ellentámadásba kezdtem: neked tetszett a darab? A válasz meglepett: igen. S jött az újabb kérdés: neked nem? Nem éppen, válaszoltam. Az alapötlet jó, hogy az évek során egymástól eltávolodó két ember, férj és feleség, ismét egymásra talál, s ehhez nem kell több, egy kis fantáziánál, kisebb fajta csodánál, amit a művészet szolgáltathat. Azt is el kell ismerni, hogy végre egy író, aki nem világmegváltó gondolatokkal akar bennünket elkápráztatni, letaglózni, inkább egyszerű, mindennapi kis sztorit ad elő. De, akadékoskodtam, mintha olykor kicsúszna a kezéből a mese fonala. Felesleges részletekkel terheli a témát, szükségtelen kitérőket tesz. Például? – csapott le rám gonoszkodva a barátom. Hát – feleltem – a két kocsmatöltelék történetbe emelésével. Hosszú, érdektelen szövegelésük unalmat áraszt. Ugyanakkor igaz, hogy nélkülük csupán egy szűk egyfelvonásos lenne.
Hogy meggyőztem-e vagy nem a barátomat, nem tudom, de gyorsan feltette a második kérdést: és az előadás?
Dettó, mondtam, annak reményében, hogy ezzel pontot tehetek a téma végére. Tévedtem. Tovább kíváncsiskodott. Kénytelen voltam előadni a véleményemet.
A díszlettel kezdtem. Zavart, hogy nem tudni, hol játszódik a történet: konyhában vagy kocsmában. Nem mintha ez döntő lehetne, de mégis jó lenne tudni, mikor mit látunk. Egyszerűen azért, mert ez meghatározza a színészek viselkedését is. És az igazi baj talán éppen itt keresendő. Nincs következetesség a játékban, nincs igazi összjáték. Szólóznak, ami önmagában oké is lehetne, de ettől még nincs előadás. Ahogy a felesleges részletek ártanak a szövegnek, úgy a játékot is fárasztják az oktalan részletek. A kettő együtt sok, unalmat okoz.
S itt, mert újabb kérdés nem hangzott el a vonal másik végéről, a beszélgetés akár be is fejeződhetett volna. Mégsem ez történt. Nem akartam szomorúságban hagyni a színházat őszintén szerető barátomat, kivált, mert egyre kevesebben vannak ilyenek, slusszpoénként megemlítettem, mintegy vigaszul: nem ilyen sötét a helyzet, pajtás, gondolj csak arra, hogy Vicei Natáliát Jászai-díjjal tüntették ki, aminek örülni kell, mert valóban megérdemelte, amint több évre visszamenő kiváló alakításai tanúsítják. Csak gratulálni lehet. Bravó, Nati!
Gerold László

Tűzforró por

Szegedi-Szabó Béla: Balzsam, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2018.

„Jolivet atya, akit a birtokhatárok ellenőrzésével bíztak meg, egy útszéli lapulevéllel legyezte verejtékező homlokát. Már jó ideje járta a vidéket, de a Csecs-tó fölött húzódó orompart dombján megülő, névtelen falun kívül nem akadt más, amely ne szerepelt volna az óbudai káptalan nyilvántartásában. Bármelyik sarkán állsz, motyogta, akárha egy őrült szélmalom kereke hajtaná, fújná valahonnan rád a tűzforró port, amely megtapad a ragacsos homokon, és csak hosszú, türelmes dörzsölés után tüntethető el onnan.”

„Zenta határa, mely a hozzá tartozó 64.000 katasztrális holdon elterülő szállásokat is magában foglalja, településföldrajzi tekintetben két szinten fekszik. Az első közvetlen a Tisza mentén húzódó parti hátság, mely mintegy 81-84 méter tengerszint feletti magasságával 2-3 méterrel magasabban fekszik, mint a folyó. Ezen a vonulaton találjuk a letűnt korok emlékeit....(...)... Az aluviális hátság után, mely természetesen többször megakad, egy teknőszerű mélyedés következik. Ezen a területen a vízszabályozás előtt nagy kiterjedésű víz terült el, csupán a kiemelkedő néhány halom szolgálhatott települési helyül. A teknőszerű mélyedés egyik részét nevezik ma Csésztónak. Okleveleink 1224-ben említik először mint Chectow nevű halastavat, melynek birtokáért a középkor folyamán ádáz küzdelem folyt a budai káptalan és a szomszédos birtokosok között.” – olvashatjuk a Zenta középkori templomhelyeiről szóló tanulmányban. (Kalangya, XIII. évf. 8–9. sz.)

Ezen a vidéken játszódik Szegedi-Szabó Béla regényének cselekménye, mely az idei, 89. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Forum Kiadó gondozásában. A kisregény a Balzsam család történetét meséli el, a középkori Délvidéken, a Csecs-tó partján, mely név az okiratok tanúsága szerint is valóban mint egy halastó neve jelenik meg. (V. ö. Szekeres László: Középkori települések Észak-Bácskában. Hungarológiai Közlemények, 1982.) A falualapító Balzsam Simon a kőfaragás rejtelmeibe szeretne beavatást nyerni. Egészen Raguzáig vándorol, magára hagyva a falut, ahol a gyönyörű Tara Mavra és Murcia Saturnius doktor titokzatos mesterkedései zajlanak. Miközben Simon egy raguzai szobrászmestertől tanulja a vésőfogások csínját-bínját, különös dolgok történnek a faluban. Furcsa kórként jelenik meg az álmatlanság és a fülzúgás, a különc „kalapos” a földevést népszerűsíti, ami mindenre ható gyógyír, a névtelen hármas ikrek éjjel-nappal varrnak, miközben Nikodémusz Piroska egércsontokból megidézett jóslatai egyre ködösebbek...

A kisregényt egyfajta márquezi mágikus realizmus jellemzi, mely mágikus világlátás esetében – Papp Ágnes Klára meghatározása szerint – „a természetfölötti kódja nem ellenpontozza a műben tételezett reális, hétköznapi kódját, ahogy a fantasztikum esetében történik, hanem mintha beilleszkedne annak világába. Nem olyan módon, ahogy a lélektanilag motivált, látomásként megmagyarázott, egy szereplő képzeletvilágába beillesztett (szinte nem is csodás) természetfeletti elemek.” (In: A mágikus realista anekdota. www.old.btk.pte.hu) Ha a mágikus realista szálat követjük a történetben, a Balzsam-ban a Száz év magány szereplőinek „délvidéki másait” is fellelhetjük: az alkimista Murcia Saturniusban Melchiadesre, a néma Klárában a szép Remediosra ismerhetünk. A nevenincs falu pedig, akárcsak Macondo, talán ugyanúgy pusztulásra ítéltetett. Sorsa ott egy nemzetség, itt pedig egyetlen ember kezében van. Öröksége viszont minden bizonnyal tovább él a porban, amely szüntelen ott kavarog a történetben.

Kovács Krisztina tanulmányában a vajdasági magyar irodalomról értekezve számos példát hoz arra, hogyan lesz a saját hangját és helyét kereső vajdasági irodalom egyik legfontosabb szimbóluma a por. „Vajdaságiként meghatározhatók a trianoni határok közt születő magyar irodalom legjelentősebb alakjai (...) életműveinek tendenciái, köztük elsősorban a röghöz kötő geoszféra, a mindent legyőző por és sár anyagából születő szépirodalom metaforái és szimbólumai nem a semmiből, nem a térség meglévő hagyományaitól eltérő törekvésekből teremtődnek.” (Por-sár-köd-folyó-sziget. Megjegyzések a vajdasági magyar irodalom néhány szimbólumának kérdéséhez. In: Literatura, 2014/4, 382.)

Szegedi Szabó Béla regényében mindezt ott találjuk a megállt időbe zártan, a „végtelen sártenger” fölött, ahol „a szél oly közömbösen muzsikál”, széthordva az „anyagtalan, selymes bácskai port”, tradíciót és irodalmi régiót teremtve.

Gólem és Piramis – Papp Máté írása Szegedi-Szabó Béla Homokmű című verseskötetéről

Beavatásról beszélni a kortárs költészeti közbeszéd közepette talán bennfenteskedőnek tűnhet, mégis érdemes mérlegre tenni a művészet átváltoztató szellemének indíttatására napjaink lírai felhozatalát, amelynek túlnyomó része egy pillanat alatt szitálódik ki a jelen rostáján.

Szegedi-Szabó Béla Homokmű című verseskötete mintha vizet próbálna hordani egy sivatagnyi, kiszáradt tengerbe. A szerző általam anno még kéziratban olvasott (azóta átdolgozott), korábban Beavatás munkacímű esszéisztikus regényének zárójelenetében egy paradox módon apokaliptikusan idilli, tenger menti vidék bukkan elő, ahol egy pillanatra mintha el is tűnt volna minden, ami az addigi fejezetekben megképzett imaginárius terek – látszólag a valóságtól elrugaszkodott, avagy metafizikai – partjait elválasztotta egymástól. Mindez azzal a (legalább irodalmi szinten megélt) reménnyel is kecsegtetett személy szerint engem, hogy – csupán egy-egy hasonló művet lapozva – mindannyian ugyanabban az álomban bolyonghatunk… A szerző Homokműve eme beavatáshoz képest egyfajta kivezetésként, esztétikai exodusként értékelhető, hiszen nem csupán a verseskötet poétikai keretein léphetünk túl általa: magából az úgynevezett költői valóságteremtésből is kiűzetünk (még ha szelíd kifelé tessékeléssel is).

„A pusztába kiáltott szavak a homokban hevernek. Valaki távolodik. Valaki közeledik. Te még mozdulatlan vagy…” – fejeztem be anno egy kritikát Szegedi-Szabó Örmény ének című verseskönyvéről. Most ezek a szavak süllyedőfélben merednek ki eme sivatag hideg, Naptól árnyékolt halmaiból. Nem takarhatnak mást, mint a költészet közös mentális mezsgyéjét, ahonnan lassan kiszitálódott a horizont összeaszott hordaléka is. És hogy mi lett a szintén (még a szél által is) elhordhatatlanná vált dűnék közé száműzött vándor, azaz a szavakba száműzött költő motívumával? – „Akár egy magát élve elvermelő hal” tűnt el a tengernyi szemcsék fenekén. Hajdani kiáltása is alig hallatszik. („Idővel gyengül a hallás / A járatok megtelnek sűrű homokkal” [Költő]).

Közelítve a kötethez, egyúttal távolodva – egyéb, képzelt ösvényeken – mindattól, amit felmutat (bár ez esetben pontosabb volna, Balassa Péter kifejezésével élve, elfordulva odamutatásról beszélni), első körben megpróbálom leltárba venni a mindössze harmincnégy rövid szöveget (plusz egy abszurd dramolettet) magában foglaló Homokmű tartalomjegyzékének árulkodóan tágas, hiánytalanságot sugalló, mégis bizonyos szempontból szűkölködő fogalmi felhozatalát (csak a verscímek alapján): Piramis, Idő, Költő, Poétika, Könyv, Filozófia, Igazság, Vihar, Kantáta altra és marimbára, Teológia, Én, Festő, Szirakuzai, Unio mistyca, Delft, Rembrandt, Beatrice, Mahler Budapesten, Ház, Játékok, Hír, Üdvösség, Jel, Faktúra, Stigma, Gyász, Ősök, Újság, Könyvek művészete, Hogyan meséljünk történeteket egy halott nyúlról, Mahler, Mű, Álom, Ima. Ha némi önkényességgel csoportokba szedjük a kavargó fogalmak nagy részét, akkor a következő felosztásra juthatunk, mondjuk, a szerzői önhivatkozással kapcsolatban: Poétika – Költő – Mű – Könyv; egyes kiemelt diszciplínák keretrendszerében: Filozófia – Teológia; a vélt vagy valós eszmei/transzcendens tartalmak bűvöletében: Igazság – Üdvösség; a szűken-tágan értelmezett eredet tekintetében: Ősök – Gyász; a keresztény kultúrkör képzetei közé szorulva: Stigma – Ima; a logocentrikus, egyben pedig ikonikus világkép tükrében: Jel – Hír; az elévülhetetlennek tetsző valóságelemeket szemlélve: Idő – Álom; avagy a kikezdhetetlen (írói?) individualitás, valamint a misztikus (olvasói?) részesülés tév-/távképzeteiben leledzve: Én – Unio mystica.

A Festő – Faktúra (az irodalmi intenciótól elkülönböződő vizuális világérzékelésre utaló) fogalompárja már átvezet ahhoz az egyetlen (látens) jelenléttel rendelkező entitáshoz, ami nem lesz más, mint a zene; amiről persze többnyire hallgatni érdemes, s ami, ugye, nem is hangzik fel a kötet lapozgatása közben. (Vonatkozó anekdotikus felhang lehet akár Pilinszky János gyakori gesztusa, mellyel lakásába invitálva aktuális vendégét, „mindenkit” leültetett, mondván, hallgasd, éppen Bach szól a rádióban, majd bármiféle kommentár nélkül hagyva a dolgot a mű zárlata után el is köszönt, szelíden kitessékelt stb.) Azt sejthetjük tehát, hogy csak és kizárólag a zene marad végső kijáratként a valóságtól megfosztott, veszteglő ember számára – de hova vezet, és miféle átjárókon keresztül? Vagyis (költői?) kérdés marad a verseket böngészve, hogy hol is van az a bizonyos túlnan. „Távol attól az örök illúziótól, hogy a tények, / Ez a valóságnak nevezett valami és az érzelmek / Bármit is számítanak. / Ez a felismerés szüli azt a láthatatlan fényt, / Amely rádiumként sugározza / Körbe az érett formákat…” (Rembrandt) A zene rádiumrögének ellenállhatatlan felfénylése, világlása valóban visszavezethet bennünket az eszmélés delirium tremens-szerű, „remegő önkívületébe”, amely épp az elvonási tünetek (azaz a minket körülvevő kaotikus hangzavar ellentartása) miatt lehet legfelforgatóbb hordozója a Rilke-féle erősebb léttől való érintettségnek.

Ezért is rendkívül furcsa és bizarr, hogy Gustav Mahler lesz a versvilág zenei szférájának központi figurája, akinek sem tipikusan nyugati, azaz (Sáry László kedvelt társadalmi-kultúrkritikai-mélylélektani terminusával:) fausti sorsvázlata, sem merészen lobogó partitúrája, vagyis műveinek harsányan „nagyzenekari hatása” nem mutathat kiutat a fentebb vázolt elsivárosodásból… Sőt, e sorok írója szerint kétségkívül markáns, mégis könnyedén elomló alakját az előzőekben már pedzegetett individuumkényszer túlhajtásának letéteményeseként tarthatjuk számon. „Elegem van az individuum válságából” – fakad ki Szenteleky Kornél, a Mahler Szabadkán protagonistája (aki egyébként a századfordulós vajdasági irodalmi élet egyik „különutas” figurája) az abszurd dramolett egyik holtpontján. „Liza: Gustavnak tervei vannak / (átöleli Mahlert) / A valódi művészet rejtélyes / Titkos és okkult” – hangzik el egy másik jelenetben. A szerző által egy-egy szekvenciára, futamra megidézett Webern, Bach, Schumann vagy Kurtág György miniatűr zeneszerzői arcképcsarnoka sem képes árnyalni ezt a (talán szándékolt) poétikai paradoxont, amely végül is Mahlert teszi meg a végső kijárat kapuőrének. Bár a következő idézet esetleg magyarázatul szolgálhat minderre: „A rémes tombolás eufóriája közepette / Hajlamosak vagyunk többre értékelni a történteket, / Kapkodva vonszolódunk fától-fáig, / Általános fulladástünetek a szélörvényben (…) A vihar, mint valami tizenkilencedik századi, / Romantikus szimfónia: elégtétel és újabb lehetőség, / Hogy e kívülről támogatott emelkedettségben / Mégis visszanyerjük az újrakezdés esélyét.” (Vihar) Ha már Vihar (és ha már a költészet varázspálcájának szándékos eltöréséről is volt már áttételesen szó): a poétika prosperói bűvköre vajon mivé foszlik szét, ha a zene halálát szerzője, a költő halálát az irodalom segíti elő? (Ld. az Ima című vers vonatkozó részletét – 45.)

*

Akad azonban a nyilvánvalóan némiképp művi módon csoportosított verscímek közül egy – a sivatag képzetköréhez is organikusan kapcsolódó – elem, amely talán nem véletlenül vezeti be a kötet kezdő szövegét: a Piramis. Ha most Mahler mellett egy másik Gustav-ot is a homlokterünkbe helyezünk, nevezetesen Carl Gustav Jungot, s őt tesszük meg átmeneti pót-Prosperónknak, pálcaütésre, varázslatosan elevenedhet meg előttünk a Homokmű néhány eltemetett szimbóluma. Mint a Szfinx, a Gólem vagy a Baziliszkusz. Baudelaire Spleenjében a Szfinxet mintegy a Közöny és az Unalom ássa ki a Szahara-fenékről: „Vén szfinx, kit elfeledt a gondtalan világ…” – fordítja az egyik emblematikus sort Babits Mihály. Ehhez képest a Baziliszkusz elnevezésű mitikus (de a „valóságban” is létező) lény bizonyos ókori-biblikus hagyományok, bestiáriumok szerint a luxuria, azaz a „tudatlan gondtalanság” képzeteit ölti magára kietlen lakóhelyén; ezzel együtt pusztító tekintete a pszichológiában – szintén nem véletlenül Jung nyomán – a tudattalan erejét is szimbolizálja (elpusztítani csak saját tükörképe által lehet). Ha – remélhetőleg nem egyfajta efemer, végletekig elfogult esztétikai indíttatásból – a kortárs költészet túlnyomó többségének köznyelvét és létmódját lírai luxuriaként tételezzük, egy csapásra eljuthatunk a Gólem (mint olyan) alkotói alakzatához (agyagemberéhez), aminek élettelen, idomtalan tömege – egyes, a Piramis mélyén mumifikálódó irodalmi életművek szolgaian egymásra hurcolt szövegtömbjeivel ellentétben – mégiscsak hordoz valamit abból a vibráló erőtérből, avagy abból a zene előtti vagy zenén túli hangorkánból, amely a szóban forgó verseskötet drámai/dramolettes zárlatában is megjelenik. Mikor is fülsüketítő zaj támad, az alakok pedig elsötétülnek… amikor a fergeteg nyomán a homokmű összeáll, és ismét szétpereg…

(zEtna–Basiliscus, 2019)