Szeli István
A fotó forrása: Szeli István: A 90 éves Szeli István könyvei. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Az elemi iskolát és az algimnáziumot Zentán, a főgimnáziumot (1942) Szabadkán végzi. Egyetemi tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–szerb szakán kezdi, de a második világháború miatt nem fejezheti be. 1960-ban az ELTE-n szerez diplomát. 1962-ben Újvidéken az irodalomtudomány doktora lesz (Hajnóczy József és a magyar jakobinus mozgalom délszláv vonatkozásai). 1945-től a Magyar Szó újságírója. 1945-től 1946-ig gimnáziumi tanár Zentán. 1947-től 1948-ig tanár Újvidéken az algimnáziumban és a tanítóképzőben. 1949 és 1956 között igazgató Zentán a gimnáziumban. 1956-tól 1958-ig tanfelügyelő a zentai járásban. 1958 és 1960 között továbbképzésen van Pesten. 1960-tól 1962-ig Újvidéken a Tartományi Pedagógiai Intézet tanácsosa. 1962 és 1983 között előadó, 1964-től egyetemi rendkívüli tanár, 1974-től egyetemi rendes tanár az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén. 1969 és 1979 között a Hungarológiai Intézet (névcsere után 1976-tól 1979-ig a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézetének) igazgatója. 1969 és 1979 között a Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei (névcsere után, 1976/26–27: a Hungarológiai Közlemények) fő- és felelős szerkesztője.
Mellszobrát 2021-ben avatták fel a Zentai Gimnázium épületében.
Szeli István
Az idén, 2011-ben tölti be kilencvenedik életévét az akadémikus, irodalomtörténész, kritikus, pedagógus Szeli István, akinek szakterülete az összehasonlító irodalomtudomány, a jugoszláviai magyar irodalom története, a felvilágosodás és a romantika szellemi áramlatai, bölcs főhajtással vette tudomásul, hogy a kutatómunka is lehetővé teszi, hogy művek, tanulmányok, esszék, kritikák és egyéb cikkek segítségével mélyen belelássunk a feneketlen kutakba, és megtaláljuk bennük a humánumot. Idézzük hát Bányai János beszédéből/köszöntőjéből, amely 1991-ben hangzott el a szabadkai Életjel rendezvényén: ''Ily szabadító könyvek Szeli István könyvei mind sorra: a Bevezetés az irodalomelméletbe (1955), a Hajnóczy és a délszlávok (1965), az Utak egymás felé (1969), a Nemzeti irodalom - nemzetiségi irodalom (1974), a Történő történelem (1981), Az erózió ellen (1986), a Hosszú útnak pora... (1991), hogy csak a legfontosabbakat említsük, nem feledkezve meg természetesen a nevével jelzett antológiákról, tankönyvekről, szerb nyelvű kötetekről és az életutat áttekintő interjúkötetekről sem. Ez nem mellékterméke a mindenséget vállaló írónak, a szolgálatot és feladatot teljesítő tanárnak, a tudomány és a kultúra szellemi irányítójának. Olyan művek ezek, amelyekben Szeli István Arany Jánosról szóló gondolatai ismerhetőek fel, melyek szerint a történelem tapasztalata arra tanított meg bennünket, hogy az élet vállalása éppoly bátorság, mint az életet odavető romantikusaké, és hogy egy kevésbé sodró és áradó, de a partot nemcsak romboló, hanem építő költészet nem okvetlenül és eleve alacsonyabb rendű amannál...”
Dr. Szeli István - a Mindenható éltesse még nagyon sokáig, és tanítsák a jövőben is gondolatát, mely szerint a történelem az, ami visszavonhatatlanul lezajlott, és csak egyféleképpen. A történelem a tények története, az, amit nem lehet megmásítani, ami befejezett és visszavonhatatlan. A történelemtudomány megpróbálja ezt a véglegesen lezárt múltat megvilágítani a maga objektív eszközeivel. A doktor úr, tanár úr azonban azt is tudta, hogy a történetírás sok tényezőtől függ, sok tényező befolyásolja.
Bordás Győző Szeli István 88. születésnapján eleget tett annak a felkérésnek, hogy bemutassa az irodalomtörténész válogatott írásait tartalmazó Tájkép- és portrévázlatok Zenta honlapjára című kiadványát (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet). Bordás Győző felszólalását ezzel a mondattal zárta: ''Mert mára már alig van a Kárpát-medencében klasszikusabb filosz, mint Szeli István Tanár úr!” Gerold László recenzensi ajánlatásából: '',Zentai osztálytalálkozót hívott össze Szeli István, a zentai művelődési élet örökös tiszteletbeli osztályfőnöke, és a névsorból kiderül: remek osztálya volt/van Zentának...”
A doktor úrnak, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem és az Eötvös Lóránd Tudományegyetem egykori hallgatójának csak azt kívánhatjuk, hogy a szellem védőpajzsával dolgozzon tovább a ''rend” megbontói ellen, s ne váljon meg legendás aktatáskájától, ne veszítse el az élet és a rendületlen munka minőségébe vetett hitét és szenvedélyességét...
Zenta tudós szülöttjéről
Szeli István akadémikus, irodalomtörténész-professzor mellszobránál
Szeli István pontosan száz évvel ezelőtt, szeptember 11-én, a zentai csata évfordulóján született, majd az elemi iskolát és az algimnáziumot is itt végezte el, hogy a szabadkai főgimnáziumban való érettségi után 1942-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–szerb szakán kezdje meg egyetemi stúdiumait, amelyeket a háború megszakított ugyan, s majd csak 1960-ban tudja befejezni. Közben 1945-től a Magyar Szó újságírója, majd tanár és tanfelügyelő Zentán és Újvidéken, sőt 1949 és 1956 között ennek a tanintézetnek, mármint a zentai gimnáziumnak az igazgatója is. Pesti tanulmányainak befejeztével és a Hajnóczy József és a magyar jakobinus mozgalom délszláv vonatkozásairól írott disszertációjával az irodalomtudományok első vajdasági magyar doktorává avatták, s természetesen ettől kezdve az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékének a XIX. századi magyar irodalmat és stilisztikát oktató tanára. Közben 1969-ben megalapítja és vezeti a Hungarológiai Intézetet, s annak a tanszékbe való beolvadása után tanszékvezető-igazgatója is. 1979-től a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia tagja, sőt titkára, időközben pedig alelnöke a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, főszerkesztője a Hungarológiai Közleményeknek, tagja a Forum Könyvkiadó és a Híd folyóirat tanácsának… Mindemellett zsűrizik, közéleti szerepeket vállal, ír irodalmi, kapcsolat- és kultúrtörténeti, nyelv- és kisebbségpolitikai könyveket, tanulmányokat, kritikákat, cikkeket. Mindezt példázza a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia kiadásában, tudós professzorunk kilencvenedik születésnapjára, tehát a pontosan tíz évvel ezelőtt megjelentetett bibliográfia, amely 166 oldalon közölt köteteit, tankönyveit, tanulmányait, kritikáit (itt jegyezzük meg, hogy a több mint ezer bibliográfiai egységet tartalmazó szakmai jegyzékből az is kiderül: mintegy hetven vajdasági könyvről írt értő kritikát), cikkeit, köszöntőit és beszédeit, interjúit, fordításait tartalmazza, méltón regisztrálva Szeli István impozáns, tematikáját tekintve kultúránkban mindeddig egyedülálló életművét, azt a sokféle elvégzett faladatot, amit gyakorta elsőként vállalt és szolgálatként áldozattal teljesített.
Elnézést, ha eddig hosszasabban időztem az életrajzi adatok tömkelegében, de ez az ünnepi pillanat alkalom arra, hogy felidézzük a már elfeledett, vagy éppen feledésbe merülő, mindenesetre fontos életrajzi tényeket, amelyekből a tudományos munkásság is sarjad. Egykori tanársegéde, majd kollégája, Gerold László írta a kilencvenedik születésnapi köszöntőjében, hogy „…ez az impozáns életmű, amely, mint élete, szüntelenül ki volt szolgáltatva a történelem szeszélyeinek és kihívásainak, létrejött, önmagában is tiszteletet ébreszt és parancsol mindannyiunkban, akik itt kisebbségi létben élünk, éltünk és igyekszünk megmaradni, sőt, ahogy mondják, sikerült valamit letenni az asztalra.” Talán épp a történelemtől való fokozott függéssel magyarázható, hogy tanulmányaiban, könyveiben Szeli István mindig egyszerre gondolt a történelmi múltra és perspektívára, azokra a történelem meghatározta kihívásokra, feladatokra és kötődésekre, melyekről egy kisebbségi tudós, tanár, íróember, ha tudja, mi a helye közösségében, nem feledkezhet meg.
Nyilván nem közhely, ha azt mondjuk, íróember számára a legnagyobb elismerés, ha halála után is olvassák, idézik. Szeli tanár úr könyvei, tankönyvei ma is ugyanúgy használatban vannak, mint megírásuk pillanatában voltak, s mint egykori tanítványa állítom: tőle tanultunk irodalomszeretetet, tőle tanultuk, mi is az irodalom értésének a módja, mi a műben a dialektika, mi az esztétikum, tehát a szabadság és a korlátozottság, az igazság és a hamisság közötti értékszint, s tanultunk meg könyvtárat használni, amire eleinte fittyet hánytunk, s csak később értettük meg, mire is hívta föl a figyelmünket.
Szeli tanár úr rendkívüli megfigyelő volt, szinte belelátott a műbe, amihez hozzájárult, hogy egyéniségében is bölcs és türelmes ember, tanár volt. Ezt tanúsítják tanulmányai, amelyekből kiderül, mindig is a keresést tartotta életprogramjának, akkor is, amikor Hajnóczy koráról értekezett, Madách Imre vagy Székács János és Halász Gábor munkásságát értékelte, de akkor is, amikor csak a rá jellemző nem hivalkodó módon, az anyanyelvi erózió ellen emelte föl szavát.
Tekintettel arra, hogy itt Zentán leplezzük le néhány percen belül a mellszobrát, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy hány és hány Zentához is kötődő író és művész portréját is megörökítette. S miért? Ő maga adta meg a választ Herceg János egyik kérdésére válaszolva, mondván: Zentán is bő negyven év „suhant át a fejem fölött – s az ottani négy évtized élményanyaga, annak minősége, atmoszférája emberformáló erők voltak”. Tehát zentai volt és maradt mindhalálig Szeli István, s méltón érdemli meg e szobrot az, aki már „szobrot állított” például Majtényi Mihálynak, Dudás Gyulának, Thurzó Lajosnak, Morvai Istvánnak, Guelmino Sándornak, a képzőművész Tóth Józsefnek, Ács Józsefnek és Benes Józsefnek, egykori tanítványának, majd pályatársának, Bori Imrének, a népi hagyományokat, élceket, anekdotákat begyűjtő Tőke Istvánnak, a tanártárs Tóth Horgosi Pálnak, vagy a zentai kötődésű szerb íróknak, zenészeknek, képzőművészeknek, mint Jovan Muškatirovićnak, Jovan Đorđevićnek, Stevan Sremacnak, Vladimir Nikolićnak, Slavnić Nestornak… S aztán itt sorjázhatnának Zenta, vagy Zenta környéki költői, költő-tanítványai, a már említetteken kívül, Fehér Kálmán, Tolnai Ottó, Sinkovits Péter, Balogh István, Tari István, Beszédes István… Nem véletlenül mondtuk többen is a Zenta honlapjára írt kötetei kapcsán, miszerint Szeli István, a zentai művelődési élet örökös tiszteletbeli osztályfőnöke is lett azzal, hogy nem mindennapi osztálytalálkozót hívott össze, a névsorból kiderül, remek „osztálya” volt, van Zentának, vidékünk leginkább Tisza-partiként ismert városának.
S akkor, ha már a Tiszát említettük, mondjuk el azt is, nagyobb szerelmesét a Tisza-verseknek is nehezen találnánk nála, hiszen ő volt az, aki remek tanulmányában „hajózott” végig a Tisza-költészetben egészen Bessenyeitől, hogy azokban Petőfi Tiszájának előzményeit fedezze föl, de közben fölhívja figyelmünket Csokonai verseire, majd jut el a nyugatosokhoz, Juhász Gyuláig és Adyig, s értékelte Fehér Ferenc, Domonkos István és Koncz István, valamint az ugyancsak zentai kötődésű Stevan Raičković hömpölygő Tisza-asszociációit.
Nem hagyhatjuk szó nélkül e jeles napon azt sem, hogy emlékezetesek maradnak Szeli Istvánnak a „Ceruzasorai” a zentai csatáról, ő örökítette meg leghűbben a Kukucska világát, írt szomorú levelet a „szülőföld metamorfózisáról”, Valkay Zoltán könyve nyomán építészetileg barangolta be a teljes várost, Stevan Kragujević–Šticával pedig a fotós szemével láttatja mindazt, amit itt érdemes szemrevételezni… Egyszóval Zenta történetének és jelenének hiteles krónikásává is vált tudós tanárunk.
E vázlatos portré alapján is azt ajánlom, nyomatékosan is azt ajánlom a kedves zentai irodalom szakos pedagógusoknak, hogy az itt bejáratot kapott mindhárom középiskola tanulóinak, akik számtalanszor vetnek majd egy-egy pillantást e Szilágyi László alkotta mellszoborra, ezen a napon, tehát szeptember 11-én, tartsanak egy Szeli Istvánról szóló irodalomórát, és közvetítsék azokat az értékeket számukra, amelyeket tudós akadémikusunk ránk hagyott.
(Elhangzott Zentán, 2021. szeptember 11-én. Bordás Győző Szeli István egykori tanítványa, majd könyveinek szerkesztője és kiadója volt, aki a hetvenes évek elejétől a halála napjáig nemcsak munkatársi, hanem szinte baráti kapcsolatban is állt vele)
Isten éltesse, Tanár úr!
Alkalmi beszélgetés dr. Szeli Istvánnal
Az egyetemen még szerencsém volt dr. Szeli István előadásait hallgatni. Soha nem jött készületlenül, soha nem olvasott fel, mindig az épp arra az órára elkészített anyagot adta elő, hozzátéve, hogy hol lehet még ennek utánanézni. Ha azt hallom, hogy valaki előad, nekem mindig a tanár úr jut eszembe. Meg az jut eszembe, hogy amikor, egyetlenegyszer, a tanár úr bejött, és mi csak azt éreztük, hogy nem olyan gördülékeny minden, mint azelőtt, felkelt és elnézést kért, hogy nem tudja megtartani az előadást. A Szeli”, tőlünk, harmadévesektől! Csöndben és zavartan tudomásul vettük. Csak most tudom, hogy ehhez mekkora lelkiismeret és erő kellett, hogy „a Szeli”, aki a XIX. század irodalmából bárhogy előadhatott volna, s mi zöldfülűek észre sem vettük volna, hogy „nincs formában”, mégis megtette azt, hogy nem ereszkedett önmaga mércéi alá!
Mostanában köszönthetjük majd a tanár urat 70. születésnapja alkalmából. De a beszélgetés nemcsak ezért készült.
– Tanár úr legutóbbi kötete, A hosszú útnak pora... nemcsak a múltról szól, hanem a jelennek is. A történetírás és a történelemtudomány ma egybefolyik, talán nem véletlenül?
– A történelem az, ami visszavonhatatlanul lezajlott és csak egyféleképpen. A történelem a tények története, az, amit nem lehet megmásítani, ami befejezett és visszavonhatatlan. A történelemtudomány megpróbálja ezt a véglegesen lezárt múltat megvilágítani a maga objektív eszközeivel. A történetírás azonban sok mindentől függ és nagyon sok tényező befolyásolja. Én úgy fogom fel, hogy a történelem maga a múlt valósága, a történettudomány az ember tudata erről a valóságról, a történetírás pedig e tudat tükröztetése, tehát egyéni interpretáció.
– Pedig napjainkban is éppen az folyik, a történetem átírása!
– Az emberi szűklátókörűség, önkény és értelmetlenség megnyilvánulása ez, ami körülvesz bennünket Sajnos. A tények beszéde egyre halkabb. Én azokat próbáltam megszólaltatni e könyvemben. Ha már a történelmet nem lehet teljesen rekonstruálni, akkor legalább ahhoz tartsuk magunkat, amit a tudomány kétségtelenül tisztázott.
Én irodalom- és művelődéstörténettel foglalkoztam mindmáig. Ezen a téren is sok a deformáció. Sajnos napjainkban is, amikor pedig azt mondjuk, hogy felülvizsgáljuk a tudományban is jelentkező ideológiai torzításokat. Ennek ellenére, azt kell mondani, hogy ez nem sikerült, úgy egészében véve. Van egy illetlen köznapi szavunk: a túllihegés. Igyekezetünkben, hogy tévedéseinket helyrehozzuk, olykor túllövünk a célon. Néha az az érzésem, hogy például magát az ideológiai kényszerek elleni tiltakozást avatjuk egyfajta ideológiává. Vagy hogy most mindent át kell értékelnünk, újra kell kezdenünk.
– Mire érti ezt tanár úr, hogy a kommunista múltban is voltak pozitív eredmények a tudományban?
– Nem, nem arra gondolok. Csak éppen nem lenne helyes a múltat úgy egészében véve lesöpörni az asztalról, semmisnek tekinteni, mindent megtagadni. Abból megint csak egyoldalúság születik. Ebből már volt részünk. Az objektivitás az, amire én hivatkozom a történelemtudományban. A kellő mértéktartás.
– Az objektivitás a jelenben is hiánycikk.
– Sajnos, hiányzik a jelenben is, s ebből az igazságtalanságok hosszú sora keletkezik. Nem szeretnék személyes példákat felhozni, de különösen az utóbbi néhány évben, gyakran tapasztalhattam egykori tevékenységemnek olyan megítélését, hogy az sokszor megalkuvó, kiegyező tendenciákat hordozott magában. Főleg 1989-ben jelentek meg ilyen cikkek. A nyelvművelés bizonyos régebbi formáiról például olyan vélemények is elhangzottak, hogy azok nemcsak elvetendők, hanem egyenesen károsak is voltak a múltban. De a Hungarológiai Intézetben végzett munkámról is akadt ilyen vélemény. Ezt az akkori munkásságomat az akkori rezsim részben elfogadta, részben tolerálta, sőt elismerte. Nem látott benne sok kivetnivalót. És most azt hallom vissza, hogy ez kokettálás volt a rezsimmel, megalkuvás, kézfogás és békülés az akkori hatalommal. Ez kellemetlenül érinti az embert, mert én úgy éltem le ezt a hetven esztendőt, abban a tudatban, hogy azért mégsem múlt el ennyire hiábavalóan és feleslegesen. Még ha félsikerrel is, de valamit talán mégis produkáltam.
– A tanár úr nevéhez igen sok tevékenység beindítása fűződik, és igen sok műfajhoz nyúlt avatott kézzel.
– Nyilván nem alaptalanul bíztak meg annyi esetben vezetéssel, de a „pozíciókban” sokan mást láttak! Mostanában ezért nem is szeretek a nyilvánosság elé lépni.
– Kevés az univerzális tanáregyéniség az egyetemen, aki az előírtakon kívül többet is ad a hallgatóknak. Miért?
– Az univerzális jellege a munkámnak a helyzetből adódott. Induláskor jó néhány tárgyra nem volt tanár az egyetemen. Hiányzott a folklorista, a művelődéstörténész stb. Tehát bele kellett ásni magam sok új területbe. Nem vagyok nyelvész, de például a nyelvújítással, a nyelvi mozgalmak történetével is bőven foglalkoztam, mert ez az irodalomtörténet s az egyetemes művelődés tartozéka is. Így voltam még sok mindennel, amiből szubjektíve az az érzésem támadt, hogy nem vagyok semminek a szakértője, de mindenhez értek egy kicsit. Nem hiszem, hogy ez a felsőfokú oktatásban ideális tanártípus lenne. Persze vannak előnyei is az ilyen munkásságnak. Többfelé nyílik az ember szeme, nagyobb a horizont előtte, szemben a szűk szaktudomány emberével, aki csak egy irányban lát. Talán épp ez volt az oka, hogy nem tartottam életemben egyetlen olyan órát sem, amire nem készültem volna fel, gondos jegyzetekkel, a vonatkozó irodalom feltüntetésével, egyszóval, felszereltem úgy, ahogy ezen a szinten elvárták az embertől. Az egyetemen eltöltött több mint húsz esztendő alatt sok mindennel foglalkoztam, még módszertant is előadtam, stilisztikát, műfajelméletet, esztétikát, s persze irodalomtörténetet. Sinkó halála után át kellett venni a felvilágosodás és a romantika korszakát, addig főleg elmélettel foglalkoztam. A mi helyzetünk olyan volt, ami arra kényszerített, hogy egy kicsit mindenesek legyünk. Szerencsésebb tájakon, boldogabb vidékeken a szó legteljesebb értelmében szakszerűen foglalkozhatnak tárgyukkal az emberek. Nekünk menet közben kellett a tudományokat magunkra szedni. Talán szerencsésebb ez a mai nemzedék, mert beleáshatja magát egy szűkebb területbe, és így szakmailag többet tud produkálni, mint mi akkor, amikor tényleg mindennel kellett foglalkoznunk. De talán ennek is voltak előnyei, és lehet, hogy ez az embertípus több haszonnal működhetett, mint a szaktudománnyal elsáncolt ember.
– Van-e utód?
– Igen, örülök, hogy itt igen tehetséges fiatalemberek vannak, akik megállják a helyüket. Énvelem a Tanszék már csak a saját múltját tudja mérni, amit ugyan nem lehet mindig kirakatba tenni, de aminek megvolt a maga szépsége, a maga küzdelmes és eredményes múltja is.
– Köszönöm szépen, tanár úr az alkalmi beszélgetést.
1991. július 3.
