Aszlányi Károly: BAZSALIKOM
Modern szerb költők antológiája. Debreczeni József és Szenteleki Kornél fordításában.

Vojiszláv Ilitytől, aki talán az első «modern» szerb költő, egészen a legújabb nemzedékig minden jelentős névvel megismertet ez a gyüjtemény. Délszláv viszonylatban egészen új értelmet nyer a «modern líra» fogalma. A mai modernség külső, inkább alaki megnyilvánulásai egybeesnek náluk a nemzeti líra első jelentős feleszmélésével. Ilyenformán friss, hamvas, sajátos ízek keverednek benne a modern szó-konyha legraffináltabb ínyencségeivel. Költőik nagyrésze tehát szabadjára engedi formaérzékét és bőven csillapítja a korban gyökerező ujságszomját - de merészségét egészséges és természetes keretek között tartja az a friss, eredeti délszláv mentalitás, amellyel a költészet terén most találkozhatunk először. Ez a mentalitás mintha az orosznak egy érdekes, fiatal mellékhajtása lenne; főleg érzésbeli affinitások mutatják ezt; formai sajátosságaik már önállóbbak. Többségben borongó, melankólikus érzésvilágúak; de újabb kísérletezőik ügyes formai ötleteikkel, csípős, egészséges szellemükkel és miniatür-munkákra való hajlamosságukkal az orosztól elütő, máris jellegzetessé fejlődött új érzésvilágot képviselnek.

Jován Ducsity, akiben a szerb líra legkultúráltabb képviselőjét látják honfitársai, valóban keveset őrzött meg népének nyers, sajátos lelkéből. Teljesen nyugati kultúrájú, csiszolt nyelvű művész, aki feloldotta ősi fanyar boruját, lecsitította és megnemesítette azt és végeredményben a tökéletességre vitte azt az irányt, amely Radicsevity után a szerb líra elnyugatosítását tűzte ki célul és általános értékeket alkotott. Ez iránynak két zászlóvivőjén: Ilityen és Ducsityon kívül Rájity, Rákity, Sántity és Stefánovity a nevesebb képviselői. Ez a tábor hatalmas lendülettel tette meg a hosszú útat Ility még erősen népi gyökerű, behavazott bánatától Ducsity európai, szubtilis érzéseiig. Az újabbak teljesen szakítottak ezzel az irányzattal és részben lázasan vetették magukat az individuum ama rejtekeire, amelyeket az új század világított be; másrészt bünbűnóan tértek vissza a szerb földhöz, mely azután egészen eredeti szellemmel sugározta be őket. Az előbbiek koravén, érzékenykedő, bizonyos értelemben dekadens költészetet produkálnak, mint Ujevity - az utóbbiak frissek, merészek és szélsőséges gúnyolódásra hajlanak. (Tyurcsin.) Végeredményben mind a mai kor keresztjét hurcolják és egyöntetűen szakítanak a szerb költészetben addig igen nagy szerepet játszó l'art pour l'art-szellemmel. Deszánka Makszimovity és még két nő: Markovity és Szpiridonovity természetes naivitásukban még nem értek meg a reprezentatív kötetben való szereplésre; inkább a hűség kedvéért kerültek oda néhány férfitársukkal együtt. Az egészen erős tehetségek közé tartozik Szima Pandurovity. Ő a ma gyermeke, a roggyant máé, nem reménytelenül harcos, mint Ady, hanem tétlenül reménykedő, mint a legtöbb impresszionista. A Sötétség dalá-ban tiszta, tömör költészetet ad; egyike a kötet legszebb verseinek. Csodálatosan tiszta, kristályos derűt csillogtat Crnyánszki különösen Élet című versében, amely már régebben megjelent magyarul. Perovity, Petkovity, Petrovity és főleg Manojlovity a természet szőnyegét teregetik himnikus lázban, tipikus képviselői az oroszos iránynak, aranyosan csillogó képeik, meseittas képzeletük és paraszti nehézkességük révén. A jugoszláv líra három-négy jellegzetes iránya között ha nem is a legeredetibb, de kétségkívül ma még a legértékesebb ez az irány; amivel szemben a Vojiszláv Ilityé mintha már elfakult lenne, a moderneké pedig még meg nem ért. De viszont a modernebb irányok termelik bőségesebben az egyéniségeket, elsősorban a már említett Crnyánszkit, Tyurcsint, Ujevityet, Pandurovityot, és Vaszilyevet, akiknél talán még ígéretesebb Zsárkó Vaszilyevity, az «Ucca fájdalma» ciklus szerzője. Némi rimbaudi hatás nem takarhatja el erős eredetiségét, amely már a fejlődés stádiumában is komoly értékeket produkál.

Mindent összevetve: Debreczeni József és Szenteleki Kornél, a két bácskai poéta a szerb lírai termés összegyüjtésével és átültetésével korántsem udvariassági aktust végzett; éppen akkora szolgálatot tett a magyar olvasónak és szemlélődőnek, mint a szerb irodalomnak, amelynek útját egyengette nyugat felé. A fordítás nem volt könnyű munka; a szerb szókincs nagyobb öröm, semmint errefelé gondolnók; azután az egymástól távoleső korok és irányok költészetét híven visszaadni átlagmunkával nem lehet. A fordítók munkáján meglátszik, hogy ismerik a szerb irodalmat, másrészt magyar nyelvkészségük lehetővé tette, hogy hű és pontos képet nyujtsanak a délszláv líra egy nagyobb fejlődési szakaszának sajátosságairól; ennél többet pedig nem is nyujthat egy antológia.

Szenteleky Kornél: Isola Bella (Erdélyi Szépmíves céh, Kolozsvár).

Nincsenek különösebben megjegyzendő hibái. Ügyesen, csinosan, hangulatosan megírt szerelmi történet zenével, kalanddal, kétszeres csábítással. S a horizonton egy szenvelgő kékharisnya éretlen marxi ábrándjai, mely ábrándok szerencsére még robbanás előtt belevesznek az egyedül boldogító és leghatásosabban férjszerző anyaságba. A regény stílusa finom és formás, s a történet mellékvonalait sok ötlet és megfigyelés teszi gazdaggá. Általában a mese lepörgetésében sokkal több a raffinement és lendület, mint amennyi fölény és lendület van magában a mesében.

Kázmér Ernő: SZENTELEKY KORNÉL
(1893–1933)

Emlékezetembe idézem Szenteleky Kornél vékony alakját, sápadt arcát, amint ismeretségünk tizenöt éve alatt, időről-időre elémbukkant. 1917 nyarán ismerkedtünk össze, régen volt, de most úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. «A Hét»-ben jelentek meg akkor írásai: érzelmesen finom krónikák, franciás szemléletű irodalmi lejegyzések, néhány friss lobbanékonyságú rövid novella, majd egy regény, a «Kesergő szerelem», amelynek hőse, Lengváry, tüdőbajos volt. «A tüdőm beteg, érzem, hogy tüdőbajom van. Arcoba vagy Nervibe küld majd az orvos, ha megvizsgál, számlálgatni fogom sápadt napjaimat, kövér párnák között fekszem a napon s úgy halok meg, mint Revíczky Gyula vagy Petőfi Zoltán.» Akkor még nem tudtuk hogy a közöttünk járó, szükszavú fiatal orvosíró maga is tüdőbeteg és azt sem tudhattuk, hogy az eljövendő esztendők ennek a melankólikus írói műszerekkel dolgozó bácskai fiatalembernek a magyar szellemterület déli csücskében komoly missziót jelölnek ki, harcosabbat, jelentősebbet azoknál a költőknél, akiknek csendes elmúlásáról regényhősén át fantáziált.

A forradalomutáni idők a régi bácskai családból származó írót (családi neve Sztankovics volt), aki anyai ágon a költő Kisfaludy-családdal volt rokon, hazasodorták és egy álmos, kókasztó melegtől égő bácskai faluban, Stari-Sivácan (Ószivác) lett körorvos. Bácska magyar irodalmi élete akkor alélt volt és az a nagyszerű lendület, ami a század elején Kosztolányit, Somlyó Zoltánt, a tragikus véget ért Csáth Gézát, Lányi Saroltát és Viktort adta, reménytelenül sorvadt. Kis vidéki falvak, elszórt városok rejtett iróasztalfiókjainak írtak ismeretlen ifjú írók, a «Bácsmegyei Napló» (ma «Napló») vasárnapi számai voltak esztendőkön át az egyetlen irodalmi fórum és az a friss, magas nívó, amit a lelkes Fenyves Ferenc munkája reprezentált, sodorta a laphoz Szenteleky Kornélt is. Ott jelentek meg novellái, nemesmetszésű képekre emlékeztető, halkszínezésű versei, a «Napló» adta ki néhány lírai lejegyzését és útijegyzeteit «Úgy fáj az élet» címen ugyancsak ott jelent meg a «Bazsalikom» is, modern szerb költők magyar antológiája, amelyet Debreceni Józseffel együtt adott ki. A Pestről hazaszakadt író itt ismerkedett össze a vajdasági irodalommal, itt látta meg az egységesebb, szervezettebb kisebbségi irodalom megteremtésének missziós feladatát és ennek a feladatnak megvalósítására alapítja a «Vajdasági Írás»-t, az első jugoszláviai magyar irodalmi folyóiratot, amit később a ma is élő «Kalangya» követett. Ebben a folyóiratban, az egymástól elkülönülten dolgozó írók nagyrészét közös munkába fogja, induló írókat nevel, fedez fel, publicitáshoz segít, néhány lelkes irodalombaráttal új könyvkiadóvállalatot alapít, erdélyi mintára Helikont rendez s csak a bácskai közöny, az elszegényedett magyarság és a fáradhatatlan szervező egyre súlyosbodó betegsége akadálya annak, hogy mindebből a szép kísérletből izmosabb, erőteljesebb irodalmi atmoszféra fejlődjön.

Szenteleky Kornél a jugoszláviai magyar irodalom alig pár esztendős életének újjászervezője, lelkes munkása ennek a dilettantizmusra, elsekélyesedésre ítélt magyar szellemterületnek. Hogy ez az útatvágás nem mindenben lett százszázalékos eredmény és hogy épen az európai orientációjú, kultúrákért rajongó, az egyetemes műveltség nemességében bízó Szenteleky Kornél volt kénytelen erőszakolt regionális irodalmat propagálni a lokális kulör sokszor dadogó kísérleteit értékké avanzsálni, az annak a sajátságos atmoszférának volt következménye, amit fáradhatatlan munkabírásával megteremtett környezete fejlesztett ki. S Szenteleky Kornél nélkül még nehezebb lesz ezeket a szemmelláthatóan felburjánzó kísérleteket attól az irodalomtól elkülöníteni, távoltartani, amely a magyar hit és az örök szépség kultuszán át az egymás és az európai szellemiség megértéséhez vezet.

A sziváci körorvos kis háza, amely hosszú évekig a Vajdaság magyar művelődésének és a jugoszláv irodalom felé közeledő baráti megértésnek központja volt, elsötétedett. Az éjszakákba világító lámpa kialudt és épen úgy, mint két évvel ezelőtt nagy ideálja: Kuncz Aladár, Szenteleky Kornél is megtért az anyaföldhöz, amelyben hitt és amelytől elszakadni soha sem tudott.

(Zagreb)