Skip to main content
Szilágyi Károly profilképe

Szilágyi Károly

Archie
újságíró
szerkesztő
fordító
tolmács
idegenvezető
1940. december 8.

Mariborban született, 1940. december 8-án, magyar apától és szlovén anyától. Az újvidéki József Attila Általános Iskolában, a Moša Pijade Gimnáziumban és a Pedagógiai Főiskolán végzi tanulmányait. 1961-ben magyar és szerbhorvát nyelv és irodalom szakon végez. 1967-ben megnősül, egy lánya van (1969), két unokája (1997, 2008). 2008-ban OKJ-s idegenvezetői oklevelet szerez Budapesten.

Első munkahelyén, az Újvidéki Rádióban sorozatokat szerkeszt, nyilvános műsorokat, vetélkedőket vezet. 1974-től a Forum Könyvkiadó szerkesztője, politikai és szépirodalmi könyveket szerkeszt, majd a Forum Könyvterjesztő boltvezetőjévé nevezik ki. 1982-ben visszatér az Újvidéki Rádióba, irodalmi műsorokat szerkeszt. 1992-ben, a délszláv háború idején, áttelepül Magyarországra. Csoóri Sándor Világszövetség c. lapjánál újságíró, majd annak megszűnése után 1993 és 1994 között az MTV szerkesztője. Tíz egyórás dokumentumfilmet szerkeszt a Rákosi- és Kádárrendszer gaztetteiről a Törvénytelen szocializmus c. sorozatban. Munkájáért nívó-díjat kap, majd a szocialisták újbólí hatalomra jutásakor többedmagával kényszernyugdíjaztatják. 1994–1999-ig a Házat Hazát Alapítvány sajtófőnöke. 2001 és 2007 között a Nyugati Magyarság c. lap szerkesztője. Pár évig informatikát tanított egy budapesti főiskolán, jelenleg szak- és műfordító, tolmács és idegenvezető. Rendszeresen írt újvidéki (Magyar Szó, Képes Ifjúság) és szabadkai (7 Nap) lapoknak és folyóiratoknak (Híd, Létünk, Üzenet, Új Symposion, Hungarológiai Közlemények). Szerbből, szlovénból és macedónból készült fordításait főleg a Forum és az Európa Könyvkiadó adta ki, továbbá a Nagyvilág, a Napjaink, a Vasi Szemle, a Napút folyóiratok, valamint különféle rádiós és televíziós szerkesztőségek. Több tanulmánya és publicisztikai írása jelent meg Magyarországon a Hitelben, Kortársban, Látóhatárban, Forrásban, Kapuban, Búvópatakban, valamint a Nyugati Magyarság című lapban.

Fontosabb fordításai közé tartozik még Stevanović, Vidoslav: Testamentum regényrészlete a Nagyvilág 1987/9. számában, illetve Jančar, Drago: Godotra lesve farce-fordítása, amelyet az Újvidéki Színház is bemutatott.

További publikációk
Josip Vidmar: A drámaíró Ivan Cankar (Szilágyi Károly fordítása)
(Híd, 1976/5. sz.)
Pogačnik, Jože: Irodalomtörténeti és kritikai nézetek (Szilágyi Károly fordítása)
(Híd, 1979/7–8. sz.)
Slodnjak, Anton: Az irodalomtörténetről (Szilágyi Károly fordítása)
(Híd, 1979/7–8. sz.)
Vidmar, Josip: Irodalmunk értelméről (Szilágyi Károly fordítása)
(Híd, 1979/7–8. sz.)
Kos, Janko: A regény mulandósága és halhatatlansága (Szilágyi Károly fordítása)
(Híd, 1979/7–8. sz.)
Pirjevec, Dušan: Az irodalmi alkotás (Szilágyi Károly fordítása)
(Híd, 1979/7–8. sz.)
Kermanuer, Taras: Struktúra és történelem (Szilágyi Károly fordítása)
(Híd, 1979/7–8. sz.)
Inkret, Andrej: Dominik Smole drámáiról (Szilágyi Károly fordítása)
(Híd, 1979/7–8. sz.)
Ahol tíz temetésre egy keresztelő jut (Szórványlétben)
(Hitel, 2017/7. sz.)
Szerbek és magyarok. A békés együttélés lehetőségei és feltételei. In: Hitel, 2001/6. sz.
Ahol tíz temetésre egy keresztelő jut – Szórványlétben – A Magyar Szó riportkötetéről
(Magyar Szó Online. 2017. március 8.)
Elolvasom
A lovakról és a kutyákról. In. Nyugati Magyarság. 2003. június–július.

Öt és fél éves kis unokám világraszóló igazságokat mond ki mostanában. A minap például hallja, hogy telefonon vitatkozom valakivel. Odasomfordál az anyjához és halkan ezt mondja:
– Nagypapa veszekszik valakivel. Biztosan neki van igaza.
Anna  – említettem  már? – igen okos gyermek.
De nem az eszét jöttem most dicsérni. Az ösztönét. Romlatlan, gyermeki ösztönét, amely a világ legtermészetesebb dolgának veszi, hogy ha a nagyapám vitatkozik valakivel, akkor csak neki lehet igaza, hiszen az én nagyapám. Merthogy egy családba, egy szövetségbe tartozunk – tenné még talán hozzá, ha mindenáron magyarázni kellene a nyilvánvalót, és ha tudná a kis drágám, mit jelent az a szó, hogy szövetség.
Tétován kutatok gyermek önmagamban: bennem vajon megvolt-e ez az egészséges ösztön? Nem valószínű. Háborúba beleszületni önmagában sem valami lélekemelő dolog, háborúban kisebbségi sorba születni pedig annyi, mint kezdettől fogva és magától értetődő természetességgel nyesegetni a lélek szárnyait. Lent éltünk a Délvidéken. Egy rövid időre még „visszatértünk” – úgy tanultam meg beszélni, hogy egyik kedvenc dalom a Horthy Miklós katonája vagyok volt –, aztán végképp elszakadtunk; negyvennégyben anyám majd szívszélhűdést kapott, amikor a zsúfolt vonaton váratlanul rázendítettem ugyanerre a nótára – ennél kisebb vétekért is végeztek ki embereket akkoriban a Bácskában.
Minden sarkon, minden kirakatban, minden újságosbódén ott rikított valamilyen formában a szabadság szó, mi pedig naponta százszor ezt hallottuk szüleinktől: nem szabad magyarul beszélni, nem szabad elmondani, miket beszélünk otthon, nem szabad magunkra haragítani a szerb szomszédot, nem szabad, nem szabad…
Nem rovom, dehogyis rovom fel nekik: csak a túlélésre tanítottak bennünket. Túl is éltük a háborúvégi szörnyű időket, és később már valamivel jobb volt. Csak éppen közben mélyen belénk ivódott a félelem. És, noha ezzel akkoriban még természetesen nem voltunk tisztában, csöppnyi gyermek korunkban megtanultuk a lovak szemével látni a többséget. A ló ugyanis, ez a hatalmas jószág – jóval később olvastam erről valahol –, állítólag sokkal nagyobbnak látja az embert a valóságosnál, ezért viselkedik kezes bárány módjára, ezért hagyja, hogy befogják, ostorozzák, meglovagolják. A kutyával szemben, amely viszont sokkal kisebbnek lát bennünket, ezért mer velünk szembeszállni. Nem tudom, mennyi igazság van a dologban, tény, hogy mi magunkat igen-igen kicsinek, cseppnyit talán bűnösnek is, a többséget meg nagynak, hatalmasnak láttuk, egyesek jóságosnak és kegyesnek is, amiért élni hagytak bennünket.
Ebbe azért az is beletartozott, hogy a minket körülvevő világ – az iskola, a sajtó, a pozitív példák sora – ugyanakkor szakadatlanul azt sulykolta belénk, hogy a többség nem ellenség. Máig is vallom: nekem a szerb, a román, a szlovák nemzet nem ellenségem. Nekem azok az egyes szerb, román, szlovák, nemtudommilyen tanítók, papok, politikusok, kávéházi konrádok által elhülyített más nemzetiségűek az ellenségeim, akik orbitális tudatlanságukban megkérdőjelezik, hogy őseim jussán jogom van itt élni, meg akarnak lovagolni vagy el akarják venni, ami az enyém.
Térjünk vissza egy percre a kutyákhoz: akár kisebbnek látják a valóságosnál, akár nem, normális körülmények között őket sem arra készteti az ösztönük – korszerűbben fogalmazva: ők sem arra vannak beprogramozva –, hogy megtámadják az embert. A kutya csak a magáét védi: a területét, a családi házat és a kertet, csak azt támadja meg, aki „illetéktelenül” értsd: a gazdi távollétében behatol oda.
Két kivétellel. Az egyikről, a harci kutyáról nem beszélek: ő szerencsétlen idomított, manipulált jószág, ösztöneitől és eredeti kutya mivoltától igen messzire rugaszkodott profi „zsoldos”. A másiknál, a kóbor kutyánál már más a helyzet. Nem vagyok ebszakértő, de annyit megkockáztatok, hogy ha egy kutyát megfosztanak a területétől, védelmi „feladatainak” az ellátásától, következésképp megszolgált mindennapi vacsorájától is, akkor ettől a kutyától minden kitelik. Jobbik esetben a piacok környékén ólálkodik naphosszat behúzott farokkal, szánalomból odavetett koncot lesve, esetleg kukákat borogat fel, mert szalámivég illata csapta meg az orrát belőlük, netán fosztogató hordába „szerveződik” kiálló bordájú sorstársaival, rosszabb esetben pedig minden látható ok nélkül belemar egy sivalkodó gyermekbe. Bizonytalanságban élő, kivetett, kiszámíthatatlan párává válik.
Ennyit a lovakról meg a kutyákról.
Németektől kisajátított, jókora házban laktunk Újvidék külterületén, a Telepen. Az egykor módosnak számító házból három szobakonyhás lakást alakítottak ki, ezek egyike volt a miénk. Két másik családdal megosztott két diófás kis udvar volt a területünk, vegyes házasságban fogant satnya magyarságtudat az útravalónk. Testvériség-egységet kaptunk a reggeli zsíroskenyér mellé, internacionalizmust az uzsonnához, toleranciát az ebédhez, és ahogy ma mondanánk, a másság tiszteletét a vacsorához.
Szövetség, szövetséges meg sehol. Valami távoli szövetségestől néha mintha jött volna egy-egy gyenge impulzus: Szabadkán élő nagynéném tízéves koromban a kezembe nyomta Illyés Magyarokját, máskor elsírt néhány mondatot Trianonról – de mit értettem én akkor az egészből?
Egyszer nagy dérrel-dúrral berontott az udvarunkba egy szerb rendőr, hogy a kutyánk lehugyozta a nadrágját a foghíjas kerítésen át. A kutya, szegény epilepsziás Kicsi, nem is a miénk volt, hanem Mülleréké, a szomszédéké, apám mégis a védelmébe vette, és én – egy évvel ha idősebb lehettem, mint most az unokám – nem emlékszem, hogy magamban apámnak adtam volna igazat. Bennem bizony nem a szövetségbe tartozás ösztöne munkált, nem az apám, a családom feltétlen vállalásának öröklött kényszere.
Én, azt hiszem, már akkor megindultam az önfeladás útján. Nagy forgalom volt rajta, s az emberfolyam egyre duzzadt, duzzad ma is. Nemcsak magamfajta, többséget lovak szemével látó kisebbségi bóklászik rajta, ott van mind – s egyikük sem szembe jön! – aki elfelejti anyanyelvét, ősei hitét, értékrendjét; minden zászló alá beáll, és áhítattal hallgatja a vizet prédikálókat; besúgással, talpnyalással vagy napi kompromisszumokkal veszi meg a boldogulás esélyét; italból vagy kábítószerből merít erőt a bajok elviseléséhez; mind, aki zsigerből szavaz, aki többségként is jámborul tűri, hogy meglovagolják az erőszakosabb kisebbségei…
Abban a pillanatban, amikor elültették benned/bennem a félelem csíráját, amikor elhitették veled/velem, hogy az én a fontos, és nem a mi, amikor kívülről-belülről bomlasztani kezdték a hagyományosan összetartó közösségeket (család, egyház, dalárda…), amikor a magad meggyőződéséből kezdted nyűgnek érezni a közösségi kötöttségeket, tehernek a közösségi értékrendet, abban a pillanatban, amikor elvágták a nemzetedhez, történelmedhez, a kultúrádhoz, az anyanyelvedhez (megannyi szövetség!) fűződő szálakat, amikor lélekben kitörtél vagy fizikailag is kiszakadtál ősi szövetségeid valamelyikéből – jóvátehetetlenül magadra maradtál, gyenge, befolyásolható és manipulálható, önfeladó emberke lett belőled.
Mert nincs mögötted évszázadok próbáit megért, védelmező és megtartó erő! Kikerültél a centrifugális törekvésekkel és divatokkal dacoló szeretet mágneses teréből, iránytű nélkül kóborolsz a közönyösök és pénzimádók aszfaltdzsungelében, virtuális világban keresel magadnak virtuális élvezeteket, nem beszélgetsz, csak telefonálsz vagy esemesezel, sajtómágnások agymosodáiban mosatsz, tizenkilencezer forintért eladod a szavazatod és pár beígért üveggyöngyért a jövőd…
Mi lesz veled, mi lesz velünk, emberke?

Elolvasom
Háttérvázlat egy gyilkossághoz. In. Nyugati Magyarság. 2003. április.

Idegen, kinek mostanában netán Belgrádban kelne kedved kocsikázni, s ne adj Isten összekoccannál egy helybéli Mercédesszel, óva intelek, szóváltásba ne keveredj a tulajdonosával, hogy melyikőtök a hibás, mert könnyen előfordulhat, hogy az illető se szó, se beszéd, revolvert ránt és hasbalő! Nem csak arról van szó, hogy statisztikailag is aránylag nagy rá az esélyed, hogy kiszúrsz magadnak egy tépett idegzetű háborús „veteránt”, kiszolgált martalóccsapat-vezért, kirúgott titkosrendőrt vagy körözött maffiózót, hanem arról, hogy ezekben a miloševići és posztmiloševići lilagőzterhes időkben úgyszólván hétköznapi gyakorlattá vált, hogy vitás helyzetekben érvek hiányában, vagy azok helyett fegyverrel adjanak nyomatékot igazuknak egyesek. Igen sokan, tegyük hozzá, és csípőből.
Ilyesfajta – a koccanásnál, persze, valamivel nagyobb horderejű – vitába szólt bele a napokban távcsöves puskájával Zoran Đinđić szerb miniszterelnök gyilkosa is. A vita nagyjából akörül folyt, ki lehet-e, ki kell-e rángatni Szerbiát a balkáni- miloševići-maffiás posványból, el lehet-e, el kell-e indítani azon az úton, amely Európa felé vezet, vagy hagyni kell, hadd süllyedjen vissza a bizantinizmus, az önkény, a törvénytelenség és anarchia fertőjébe, ahová a jelenleg a hágai törvényszék vendégszeretetét élvező bölcs vezére és cinkosai juttatták az elmúlt másfél évtizedben.
A világnyelveket beszélő, intelligens, gyors észjárású Đinđić tudta, hogy elszegényedett, sokkos állapotban levő, évszázados beidegződéseinek terhén túl még az elmúlt mocskos háború ódiumát is vállán cipelő nemzete csak úgy bontakozhat ki köldöknéző elszigeteltségéből, szabadulhat meg terheitől, és remélhet emberibb jövőt, ha felzárkózik Európához. Azt is tudta, hogy lobbanékony természetű népe a diktátor hatalmának megdöntésére még képes volt, az országépítésre már kevésbé lesz – úgy is mondhatnánk: genetikailag nem hosszú, kitartó munkára „programozták be“ –, így önerejéből képtelen levetni régi reflexeit, és máról holnapra beilleszkedni egy törvénytisztelő és teljesítményközpontú világba. Legfőbb dolga tehát az volt, hogy belső és külső szövetségeseket keressen felzárkózási terveihez.
Belső szövetségeseket, akikkel végigharcol egy hosszú, kemény harcot: megtisztítja a törvényhozást és igazságszolgáltatást Milošević embereitől, elfogadtatja a szervezett bűnözés elleni törvényt, létrtehozza a különleges ügyészi posztot, bevezetteti a vádalku, illetve a védett tanú intézményét, összehangolja a különféle titkosszolgálatok munkáját, megszüntet egy sor párhuzamos hatalmi struktúrát. Ezek ugyanis egyrész öröklött legitimitásukkal visszaélve, megingathatatlan pozíciójú bírák talárjában nyíilt aknamunkát folytatnak ellene: nekik nem tetsző tanárokat távolítgatnak el a Jogi Egyetemről, és szigorú ítéletekkel sújtják a Milošević hatalmát megdöntő Ellenállás mozgalom tagjait; másrészt ilyen-olyan titkos szervezetek kötelékében, vérfoltos cégérüket nemzeti színekkel átfestve, vörös sapkával a fejükön vagy anélkül kedvük szerint önbíráskodnak és ítéletvégrehajtogatnak még ma is országszerte, vagy a hihetetlen mértékben elszaporodott maffiák és bűnszervezetek színeiben gátlástalanul rabolnak, gyilkolnak, zsarolnak, csempésznek, pénzmosnak és drogkereskednek... S keltik eközben honi lakosban és külföldi szemlélőben egyaránt azt a látszatot, hogy ebben az országban mindenki azt csinál, amit akar.
Igen, tisztakezű, mindenre elszánt belső szövetségesekre volt szüksége Đinđićnek, hogy rendet teremthessen a különböző előjelű, egymásnak feszülő érdekek dzsungelében, érvényt szerezhessen demokratikus választásokon nyert legitim hatalmának, megkezdhesse a felzárkózást. De ugyanakkor külső segítségre is. Utóbbi – nevezd nyugodtan gyermekinek a logikámat, kedves idegen – járt is neki, ha úgy vesszük! S miért ne vennénk úgy? Gondoljunk csak bele! Adva van egy őrült, Milošević, aki belekergeti népét és országát egy értelmetlen, mocskos háborúba (Đinđić a kezdet kezdetén felemeli a szavát ellene). Mindenki rombol, tör-zúz, gyilkol, rabol, patakokban folyik a vér, falvak néptelenednek el, százezrek veszik útjukat ökrösszekéren, pótkocsis traktoron más tájak felé, új otthont keresve... Múlnak az évek, és a háborúnak csak nem akar vége szakadni... Láttál-e már nagyon-nagyon részeg embereket ökölre menni, kedves idegen? Eleivel, amíg bírják, ütnek, harapnak, aztán már csak fekszenek az út porában, lihegve, szuszogva, egymás nyakát szorongatva... Döntő szorításra rég nincs ereje egyiküknek sem, már csak a gyűlölet és a félelem reflexe görcsöli ujjukat: nem tudják, nem merik elengedni a másik nyakát. Inkább ott pusztul el helyben mindkettő. Ekkor... nos, ekkor megjelenik a színen egy jólfésült idegen – akit már amúgy is idegesített egy kissé ez a balkáni rumli –, fogja a vadonatúj aknavetőjét, és szétbarmolja a bűnösnek nyilvánított szerencsétlennek házát, udvarát, kecskeólját, itatókútját, gyalogösvényét...
Jó, jó, nem szép dolog lerészegedni (bortól sem, lila gőztől sem), nem szép dolog más portáján verekedést provokálni (még ha újabban kezd is divatba jönni), de az kinek volt jó, hogy szétbarmolták a fél országot?
Annak a szegény szerb alattvalónak, aki ott hever a porban, kimerülten és megszégyenítve, ettől, hogy ez a jólfésült idegen épp az ő házán-hazáján próbálja ki új fegyvereit, ugye nem feltétlenül kell szeretnie őt, sem mindazt, amit képvisel fennhéjázó mindenhatóságában. És akkor jön ez a Đinđić, akit vezetőjéül választott, és napestig ezt énekli a fülébe: Európába kéne menni, euszabványos pulykakakast kéne venni...
És a jólfésült idegen? Miután eljátszotta a világcsendőr szerepét és szétbombázta a bűnös ország felét, első dolga az volt, hogy megzsarolja az új vezetést: csak akkor támogatja az újjáépítést, ha kiadják a hágai bíróságnak Miloševićet. Kiadták. Kívülálló sohasem fogja megérteni, micsoda sokk, milyen mérhetetlen megaláztatás volt ez az egész országra nézve. És a kiadatás éppen Đinđić nevéhez fűződik. Köztársasági elnökkel, alkotmánnyal és közhangulattal dacolva, cseppet sem kockázatmentes huszárvágással, egy, éppen a diktátor által kierőszakolt törvénycikkelyt kihasználva, egyszerűen meghozta a kiadatási döntést, repülőgépre zsuppolta és Hágába szállítatta a nagy mágust. Aztán sorba utána küldte a többieket: Milutinovićot, Plavšić asszonyt, Šešeljt... 
Félreértés ne essék, ma már a szerbek jó része is úgy gondolja, hogy a felsoroltaknak (és a fel nem soroltaknak is) felelniük, bűnhődniük kell gonosztetteikért... De a saját nemzetük, a saját bíróságuk előtt! S ha már meghozta ez a szegény Đinđić történelmi döntését, ekkora kompromisszumkészséget és együttműködési szándékot tanúsított, hát nem a legkevesebb, ami járt volna neki viszonzásul, hogy egy kicsit a hóna alá nyúljon az a fránya jólfésült idegen?
Itt állt tehát szegény Đinđić szerénynek is alig nevezhető külső támogatottsággal, egy hallatlanul súlyos, a közélet egészét átható miloševići örökséggel a nyakán, egy lerobbant, elszlömösödött országgal a háta mögött, a csökevényeiben is hatékony önkényuralom árnyékában, a dél-amerikai méreteket öltött politikai dilettantizmus és voluntarizmus sodrásában, a zavarosban halászó háborús újgazdagok (turbógazdagoknak becézi őket a belgrádi köznyelv), és a velük összefonódott maffiák ellen indított harc kellős közepén.
Itt állt – aztán lelőtték. Idén február 21-én már megpróbálták eltenni az útból: Belgrád közelében az autópályán egy Dejan Milenković nevű fiatalember nekihajtott teherautójával a Đinđićet szállító gépkocsioszlopnak. A kormányfő, sofőrje lélekjelenlétének és ügyességének hála, sérülés nélkül megúszta a merényletet. Dejan Milenkovićot pedig, akit mellesleg Belgrádban mindenki csak Bagzi néven emleget (nem ismerős valahonnan ez a név, kedves idegen?) szabadlábra helyezték (!).
Đinđić rendőrsége és testőrsége, úgy látszik, nem okult az esetből, de ha okult volna is, a második merényletet, alig három héttel később, már olyan profi módon szervezték meg, hogy nem sokat tehetett ellene. 182 méternyi távolságból jött a két lövés, egy félig lakatlan épület második emeleti helyiségéből, távcsöves puskából, s a nagy kaliberű lövedékeket valószínűleg a kormányfők védelmére használatos könnyű „páncéling“ sem tudta volna felfogni.
Hogy a merénylő profi volt, ahhoz nem fér kétség. Az alvilág kedvenc fegyvereihez, a Skorpióhoz vagy a Kalasnyikovhoz képest ugyanis a távcsöves puska használata komoly kiképzést, megfelelő gyakorlatot igényel. A gyilkos fegyvert pár nappal a merénylet után megtalálták valahol Újbelgrádban. Félautomata Heckler und Koch G3 mesterlövész puskáról van szó, melyről tudvalevő, hogy a szerbiai különleges egységeknél volt rendszeresítve az utóbbi tízegynéhány évben. Vegyük ehhez hozzá, hogy ilyen pontos találatot ekkora távolságból csak jól belőtt fegyverrel lehet elérni, s nyilvánvalóvál válik: képzett mesterlövészről van szó, aki saját kezűleg belőtt, valószínűleg saját tulajdonában levő fegyverből adta le a halálos lövéseket.
Profira vall a helyszín megválasztása is. Egy félig lakatlan épületbe nem nehéz feltűnés nélkül bejutni (valószínűleg már előző nap), a második emeleti helyiségből zavartalan kilátás nyílik a kormányépület bejáratára, parkolójára, és a lövési szög is megfelelő. Ráadásul nem feltétlenül kell kiállni az ablakba, a helyiség belsejéből, állványról is leadhatók a lövések. Ugyanakkor adottak a feltételek az akadálytalan meneküléshez is. A merénylő és esetleges segítőtársa kapkodás nélkül, sietős léptekkel hagyta el a helyszínt, fegyverrel a kezükben, cseppet sem idegeskedvén, hogy netán szemtanúkba ütköznek közben.
Hát így történt...
A kormány a merénylettel az úgynevezett zimonyi klán nevű bűnszervezetet gyanúsította, amely – a rivális surčini klán állítása szerint legalábbis – a miloševići időszakban nyakig benne volt bizonyos piszkos ügyekben, mint amilyen Ivan Stambolić eltüntetése, a Drašković elleni kamionos merénylet vagy egy ismert ellenzéki újságíró megöletése. Csakhamar horogra került az állítólagos merénylő is, mondanom sem kell, a klán egyik tagjának személyében. Zvezdan Jovanovićnak hívják, a szerb rendőrség különleges alakulatának, a vörös sapkásoknak volt a parancsnokhelyettese. Alig néhány nappal később a szerb rendőrség tűzpárbajban megölte a zimonyi klán vezetőjét, Dušan Spasojević Šiptart és Mile Luković Kumot... Többeket letartóztatott... Nagy erőkkel kutat a fővezér, Milorad Luković Legija után...
S amikor a naivabbak már kezdték volna egyszerű maffiabosszúként elkönyvelni a gyilkosságot, bombaként robbant a legfrissebb hír: politikai merényletről van szó, a gyilkosság mögött valójában a maffiával összefonódott miloševići szocialista, šešelji radikális és egyéb szélsőséges pártok állnak…
A szerb kormány a gyilkosság után mindössze két órával rendkívüli állapotot hirdetett. A rendkívüli állapot, pestiesen szólva, meglehetősen durva dolog. Szerkesztőségeket lehet bezárni, újságokat megszüntetni, pártokat betiltani az örve alatt. A rendőrség és a titkosszolgálatok ellepik az utcákat, és, hogy is mondjam csak, a dolgok természeténél fogva tűzpárbajba keverednek ezzel, azzal…
Emlékszel rá, kedves idegen? A szerbeknek is volt egy elszalasztott forradalma 2000 október 5-én. Csak nem…?

Elolvasom
Húszéves a Nyugati Magyarság. In. Nyugati Magyarság. 2004. január–február

Pár nappal ezelőtt. Bimbó utcai szerkesztőség: Miklóssi István lakása. Készül a január-februári kettős szám. Hirtelen ötlettel:
– Te, István, hány évesek is vagyunk?
– Te meg én összesen?
– Dehogy! A lap.
– Várjál csak, hát körülbelül… 
Így derült ki, hogy húsz évesek vagyunk. Mármint a Nyugati Magyarság.
– István, nem írnál erről egy szép kis cikket?
– Éééén? Nem, nem, hagyjuk…
– De húsz év… Tudod, hány ennél sokkal fiatalabb lapot temettem én már, miért ne ünnepelhetnénk meg egy ilyen szép jubileumot?
– Ünnepelni? Azt nem bánom. Összehívjuk a társaságot és bulizunk egyet…
– Egy rövidke kis cikkre gondoltam… Te, mint alapító… Néhány emlékfoszlány a hőskorról…
Így derült ki, hogy ezt is nekem kell megcsinálnom.
Nos, akkor másodkézből, és csak a tényeket…
Calgary, Kanada, a múlt század nyolcvanas éveinek eleje.
– Pistukám, te még emlékszel rá, hová kell í, meg ű, a szedőnk angol, sosem fogja megtanulni, nem vállalnád el a lapunk a korrigálását?
Így került kapcsolatba Miklóssi István, újsütetű emigránsként, a Calgaryban működő magyar közösség Hírmondó című lapjával. Vagy két évig írogatta szorgalmasan a szép nagy korrektori jeleket, aztán gondolt egy merészet és megcsinálta a saját lapját, a Nyugati Magyarságot.
Mi kell egy lapalapításhoz? Pénz, pénz, pénz, egy szerkesztőség, egy szerkesztő, néhány munkatárs meg egy olcsó nyomda. Netán jó kapcsolat egy lapterjesztő hálózattal. Ehhez képest Miklóssinak pénze nem volt, szerkesztőségnek megtette a kicsiny lakása, felszerelésnek egy ütött-kopott Continental írógép, szerkesztőnek, munkatársnak, tördelőnek meg ott volt ő maga. (Akik nem ismerik a körülményeinket, nem fogják nekem elhinni: még két-három évvel ezelőtt is maga tördelte a lapot az utolsó apróhirdetésig – most már egy ütött-kopott Macintoshon –, és alig 6-7 éve, hogy egy szerkesztő és egy titkárnő is segíti a munkában.)
Maga csinálta meg a lapot, de nem magának: sosem gondolta, hogy neki kell teleírnia a saját lapját, vagy a saját szájaíze szerinti írásra bírni munkatársait. 
Elmúlt néhány év és a Nyugati Magyarság körül – előbb Calgaryban, majd Montrealban –kialakult egy kis tábor, emigráns újságírókból, írókból, költőkből, egyéb értelmiségiekből, amely csakhamar meghatározta a lap arculatát: úgy tájékoztatni a Kanadában és az Amerikában élő magyarságot a világ és önmaga dolgairól, hogy sose sorvadjon, sose szakadjon el az Anyaországgal összekötő köldökzsinór. Nagy Károly, Gosztonyi Péter, Borbándi Gyula… csak néhány név az emigrációból, no és Roy Mária, aki az első napoktól kezdve önzetlenül támogatta a Nyugati Magyarságot.
De kialakult a lap körül egy másik tábor is, egy keresztény értékrendre, higgadt hangvételre, alapos elemzésre és józan érvelésre fogékony olvasótábor, amely előfizetett a lapra, megvette és szívesen olvasta, olvassa ma is.
Aztán Miklóssi ismét gondolt egy merészet és – két tündéri lányát idehaza kívánván iskoláztatni –, 1992-ben hazatelepült Magyarországra. Hozta magával, természetesen, a Nyugati Magyarságot is. Illetve: hozta is, meg nem is. Kisebbfajta sajtótörténeti kuriózum: a lap Budapesten készül, itt állítjuk össze, itt tördeljük, de az össz példányszámnak csak a felét nyomjuk itthon, a másik felét Kanadában, s a friss számok nagyjából azonos időpontban jutnak el előfizetőinkhez és olvasóinkoz idehaza, Európában és a tengerentúlon (gyakorlatilag közel félszáz országban).
A kilencvenes évek eleje... Tetszenek még rá emlékezni, ugye? Már majdnem elhittük, hogy rendszert változtattunk… 
Mikóssi István nem egy kilincselős fajta… Halkan, szerényen mégis bekopogott ide, bekopogott oda, elmondta, hogy volna itt egy lap… De a döntéshozók akkor is, azóta is úgy gondolták, hogy okosnak itt vannak ők maguk, sem támogatást, sem hirdetéseket nem fecséreltek rá. Annyit nem tettek meg, hogy a nagykövetségek részére előfizettek volna egy-egy lappéldányra. Mert: „mit szólna az ellenzék?!” 
Úgyhogy Mikóssi továbbra is zsebből tartotta fenn a Nyugati Magyarságot, s miközben bizonyos emigrációs körök azzal vádolták, hogy lefeküdt a kommunistáknak, éjszakánként eljárt havat lapátolni, mert nem tudta kifizetni a nyomdaszámlát.
De nem csapunk át legendáriumba... Maradjunk a tényeknél: amikor talán még lehetett volna, nem nőhettük ki magunkat nagy lappá, most meg, jelentem, örülünk, hogy vagyunk egyáltalán…
De vagyunk!
Van egy kiváló törzsgárdánk. Ilyen nevekkel (előre is elnézést kérek, ha kihagytam valakit): Aniszi Kálmán, Borbély Zsolt Attila, Czére Béla, Debreceni Mihály, Domonkos László, Farkas Elemér, ifj. Fekete Gyula, Nagy Pál, Paizs Tibor, Szöllőssy Tibor, Tamáska Péter, Tófalvi Attila, Unoka József…
És vannak nagyszerű külmunkatársaink, akik a Kárpát-medencében élő magyarság teljes történelmi, kulturális és közéleti spektrumából hoznak be izgalmas, olykor megdöbbentő, sötét színfoltokat a lap hasábjaira…
Merthogy közben a lap arculata is megváltozott valamelyest: már nem annyira a nyugati magyarságról szól, inkább a nyugati magyarsághoz. S ez a szólás sokszor nemcsak információ-közvetítés, hanem segélykiáltás is.
Kevesen vagyunk, de messzire hallik a hangunk. Ezt a visszhangból tudjuk időnként lemérni: egy-egy távolból érkezett olvasói levélből, a jó szándékú bírálatokból, a biztató sorokból…
Ránk fér a biztatás. Mert fogyatkoznak erőink. 
Addig is: tesszük a dolgunkat. Lefújjuk a port a régi iratokról, elmondjuk, amit nemzedékeken át „kifelejtettek” a történelemkönyvekből, hírt adunk a szétszórt magyarság életének fontos dolgairól, felemeljük a szavunkat, ha magyart bántanak valahol, de örömmel számolunk be arról is, ha magyar segít magyart bárhol a világon… Tiltakozunk az ellen, hogy bemocskolják értékeinket, kilopják alólunk a földet, hogy manipulálható tulokcsordává akarnak bennünket zülleszteni. És ágyúgolyónál rombolóbb lőszerrel „lőjük”, „lövöldözzük” a pártházakat…
(Két férfi találkozik a pesti utcán az 56 utáni kemény időkben. Az egyik ráköszön a másikra: 
– Szevasz, nem ismersz meg? 
– Hááát …
– Hisz együtt lőttük a pártházat!
– Mikor? Melyiket?
– Mikor melyiket.)
Mi meg mindig ugyanaz(oka)t.
Néhány sajtótörténeti adalék: a Nyugati Magyarság volt az első, amely teljes egészében lehozta az 1956-os forradalom áldozatainak listáját, az első, amely eredeti változatában és teljes terjedelmében közölte Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeményét, és Nagy Gáspárnak a híres Nagy Imre-versét… A Nyugati Magyarság szerkesztőségi ajtaja és hasábjai Kanadában is, Budapesten is mindig nyitva álltak és állnak a nemzeti oldal nagyjai – köztük Csoóri Sándor, Nemeskürty István, Tőkés László, Sütő András, Duray Miklós, id. Fekete Gyula, Beke György, Döbrentei Kornél és mások előtt – akkor is, amikor üldözték vagy hallgatásra kárhoztatták őket.  

Elolvasom
Jog és erkölcs. In. Nyugati Magyarság. 2002. július–augusztus.

Tegnap, július 4-én, csütörtökön előbb párszáz, majd párezer ember megpróbálta világgá kürtölni, hogy valami bűzlik Magyarországon: az Erzsébet-híd lezárásával, majd a parlament előtti tüntetéssel követelték az országgyűlési választások szavazócéduláinak újraszámlálását.
A jog szerint megmozdulásuk törvénytelennek minősül. Önjelölt és öngerjesztett alkotmányjogászok lihegték tele azon melegében az elektronikus médiát, hogy ezért és ezért törvénytelen, ezért és ezért alkotmányellenes a tüntetés (vajon hol alkotmányjogászkodtak az urak a taxisblokád idején?), továbbá, hogy a rendőrség nem áll a helyzet magaslatán, mert már rég fel kellett volna oszlatni a tömeget. Lehet, hogy bennem a hiba, de mintha kihallottam volna egy csipetnyi nosztalgiát ebből a rendőrierőszak-sürgetésből. Ismerős: gumibot, tűzoltófecskendő, könnygáz, netán diszkrét tömegbelövetés, már ahogy az ilyen csőcselékkel elbánni tudó rendőrséghez illik.
A magyar rendőrség szerencsére nem lőtt a tömegbe. A fővárosi rendőrfőkapitány szavai szerint beavatkozása emberközeli (sic!), humánus volt. Azt valóban láttuk, hogy  emberközelből hagyták magukat provokálni (egy idősebb úr virágot nyújtott feléjük), emberközelből taszigálták az első sorban állókat, emberközelből csaptak közéjük gumibottal, emberközelből teperték őket földre, rugdosták fejbe, emberközelből bilincselték meg és zsuppolták meseautóba őket, és – hiába tagadják a fejesek, fél Európa láthatta a Duna Televízió felvételén – emberközelből célozta meg revolverével az egyik tüntetőt egy túlbuzgó, alkalmasint más televíziók műsorain szocializálódott egyenruhás. Az emberközelit tehát értjük. De a humánust? Hacsak azért nem, hogy nem húzta meg a ravaszt?
Hányadán is állunk akkor ezzel az üggyel, itt, mi magyarok, ma, 2002 júliusában, a Kárpátok, az MSZP és az SZDSZ ölelésében, az Európai Unió küszöbén?
A szabály az szabály, a jog az komoly dolog, ha nem építünk jogállamot, nem tartjuk be a jog betűjét, semmi keresnivalónk a demokratikus Európában. Az, hogy azért ott is elég gyakran látunk bejelentetlenül randalírozó és autókat gyújtogató tüntetőket meg gumibotozó rendőröket, még nem ok a jogellenes viselkedés elfogadására.
Nos, a jog ma Magyarországon azt mondja, hogy minden tüntetést 72 órával előre be kell jelenteni a rendőrségnek jóváhagyás végett. Fogadok, hogy a homoszexuálisok például  szabályosan bejelentették minapi felvonulásukat. Végig is vonulhattak szépen víg zeneszóval, teljes színpompájukban (egyesek anélkül), világos nappal, kies fővárosunk legforgalmasabb utcáin, senkinek sem jutott eszébe szétverni őket, pedig egy kis forgalmi dugót ők is okoztak.
Ebből persze még messze nem az következik, hogy ha netán a másként más tegnapi tüntetők bejelentik, hogy mit akarnak tenni, engedélyi is kapnak rá Demszky rendőrségétől. S afelől sincs semmi kétségem, hogy megfelelő indoklásban sem lett volna hiány, hogy miért nem.
Pedig hát, gondoljunk bele, mit is akartak tulajdonképpen ezek az „elvetemült” tüntetők: miután az új kormánykoalíció és holdudvara minden, a szavazócédulák újraszámlálását célzó, törvényes úton beterjesztett, százezres aláírással alátámasztott javaslatot és kérelmet egyszerűen lesöpört az asztalról, tettek egy utolsó kétségbeesett kísérletet, hogy felhívják a főváros, az ország, Európa és a világ figyelmét, hogy vészesen közeledik az az időpont, amikor minden, a választások törvényességét megkérdőjelező esetleges bűnjelet – a jog szava szerint! – megsemmisítenek, miáltal egy enyhén szólva is gyanús körülmények között hatalomra jutott garnitúra ország-világ előtt legitimitást nyer.
Mert nem volt a jognak elég, hogy írd és mond: teljes huszonnégy órát (!) adott a szavazatokkal kapcsolatos felszólamlások és tiltakozások megfogalmazására, dokumentálására és benyújtására; s nem volt a jognak elég, hogy még a legfelsőbb (független?) bírósági szinten is érdemi tárgyalás nélkül (!) utasított el félezernél több tiltakozást, s tagadta meg a szavazatok felülvizsgálatát minimum az ország felétől; s nem volt a jognak elég, hogy hagyta: csalók, hazugok és farizeusok bújjanak meg mögötte, és kiáltsanak kígyót-békát a nevében mindenkire, aki felemeli a szavát ellenük; s nem volt a jognak elég, hogy maffiavezéreket, adócsalókat és számlagyárosokat hagy futni… Tegnap, lám, odáig süllyedt, hogy szolgálólányává szegődött a politikának, és gumibotos, könnygázos védelemért kiáltott párezer békés tüntető, s ma, miközben ezeket a sorokat írom, tízegynéhány gyászruhás, a Batthyány-mécseshez pár szál virágot elhelyezni szándékozó nő ellen…
Milyen jog ez, kérdem tisztelettel, amelyet rendőrkordonnal és gumibotokkal kell védeni a jámbor – nem randalírozó, nem gyújtogató – civilektől? Amely a hatalom békéjét, és nem a lelkek békéjét védi ebben az országban? Amely olyan messzire rugaszkodott el a többségünk által felvállalt erkölcsi értékrendtől, hogy az országhatárokon belül és kívül is elégedetlenséget vált ki és nyugtalanságot kelt?
Eddig azt hittük, hogy a demokrácia egyebek között abban is különbözik a diktatúrától, hogy még a kisebb embercsoportok sérelmeit is tudomásul veszi a hatalom, és nem rúgja hasba a tiltakozót. Úgy gondoltuk, hogy ha az ország minimum felének kételyei vannak a választások tisztaságát illetően, semmi sem lehet olyan fontos a hatalomnak, mint hogy elhárítsa a kételyeket és az újraszámolással megnyugtassa őket. Most már teljesen nyilvánvaló: a hatalmon levőket meg az nyugtalanítja, hogy vajon mire derülne fény az újraszámlálásból.
Egyik ismerősöm ott volt vagy két hónappal ezelőtt a másik párszáz tüntető között, aki kifütyülte az új országgyűlés alakuló ülésére tartó szocialista és szadeszes képviselőket a parlament előtt. Nem fogják elhinni (én sem akartam elsőre, pedig nem egy hazudós, aki mesélte): miközben az érintett képviselők – ki-ki vérmérséklete és erkölcsi felfogása szerint –, pléhpofával, cinikus vigyorral, netán enyhén szégyenkezve szó nélkül folytatták útjukat a bejárat felé, az MSZP eszelős mosolyú, prominens képviselőasszonya odafordult a tüntetők felé és orrot mutatott nekik. Tudják, mint amikor a gyerekek nyitott tenyerük hüvelykujjának hegyét az orrukra illesztve ide-oda mozgatják a többit…
Ebben a mozdulatban benne volt minden. Benne, hogy hihihi-hahaha, jól átvertünk benneteket, hihihi-hahaha, ha megpukkadtok is, most miénk a játszótér, mi diktáljuk a játékszabályokat, és azt engedünk labdába rúgni, akit mi akarunk… És még meg sem száradt a tinta a kinevezésükön, akkora tisztogatásba kezdtek, ami még a jó öreg, újabban kitüntetés-várományossá avanzsált, pufajkás múltú Horn Gyula 94-es buldózerteljesítményét is felülmúlta.
Ezekben a mélységesen elszomorító, morálcsúfoló időkben szinte katartikus erővel hatott Pokorni Zoltán tragikusan elegáns gesztusa, amellyel lemondott minden pártbeli- és parlamenti tisztségéről, mert tudomására jutott, hogy édesapja hosszú éveken át – nehezen írom le, de ne szépítsük a dolgot – besúgó volt. A félreértések elkerülése végett: Pokorni János nem politikus, nem közéleti ember, nem kötelezi átvilágításra a törvény, sőt – elvben és állítólag – ugyanúgy védi személyiségi jogait, mint sok ezer szerencsétlen sorstársáét, aki nem haszonélvezője, hanem áldozata volt az elmúlt rendszernek: kényszerből jelentgetett, kényszerből írta úgynevezett hangulatjelentéseit. Ő nevezetesen azért, mert megígérték neki, hogy nem kell visszamennie fennmaradt kilenc évi börtönbüntetését letölteni. Magyarán: megzsarolták és beszervezték… Pokorni Zoltán három napja szerzett tudomást a dologról, és másnap levonta a saját erkölcsi érzéke szerinti egyetlen lehetséges következtetést: lemondott Fidesz-alelnöki és frakcióvezetői funkciójáról.
Isten „megbünteti az atyák bűnéért a fiakat harmad- és negyedízig”. De igazságos bíránk ő, különbséget tud tenni bűnös és bűnös között, másként méri azok büntetését, akik írták azokat a bizonyos hangulatjelentéseket, és másként azokét, akik megrendelték, elolvasták, s intézkedtek…
Utóbbiak ivadékai egyébként, a körömtépők, az ávóstisztek, a harácsoló párttitkárok fiai, de maguk a pufajkások és KGB-ügynökök is továbbra is ott ülnek a parlamenti padsorokban és miniszteri székekben, háborítatlanul…
(Budapest, 2002. július 5.)

Elolvasom
Levél barátaimnak, odaátra. In. 7 Nap. 1992. március 13.

Hát, eltemettük [Pintér] Lajost is. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én ilyen­kor, hogy nemzedéktárs és a szó szoros értelemében szellemi padtárs dől ki a sorból, tudathasadásos érdeklődéssel hallgatom a gyászbeszédeket, és kétségbe­esetten méricskélek magamban: hát ennyi? Hát nem több? S jut-e, jár-e majd legalább ennyi nekem is, ha majd eljön az ideje? 
Már nem tudom pontosan, de talán épp egy ilyen temetés utáni hiányérze­tes hangulatunkban beszélhettük meg, emlékszel, Miklós, hogy a magam részéről Téged hatalmazlak fel a koporsóm feletti halotti beszéd elmondására. Gyógyít­hatatlan hülyéskedési kényszerünkön túl nyilvánvaló önző szándék és halandói hiúság vezérelte választásomat: Te már életemben is, több ízben is, gátlásta­lanul szembedicsértél, s ha életemben megtetted, önszántadból, olykor érdemeimen felül is, holtomban kutya kötelességed lesz megismételni annak legalább a töredékét. 
Most meg fogtad magad és elmentél. Nem kockáztattad meg, kár is lett volna megtenned, hogy ágyútölteléket csináljanak belőled; átlépted ezt a minden légiesítési szándékunk ellenére is egy időre immár számodra is, szá­momra is átléphetetlen országhatárt, s most itt állok potenciális elparentáló nélkül. 
Közös és kedves barátunk, M[ák] Feri írta a napokban Kecskemétről: „Ügyefo­gyott bárgyúsággal téblábolunk erre sokan, s csodáljuk azokat, akik kibírják odahaza, csodáljuk a rendíthetetleneket.” A többiek nevében nem beszélhetek, de a magam részéről itt üzenem Neked is, Feri, hogy megint az érdemeimen felüli dicséret esete forog fenn. Tudod, ez az én itthonmaradásom sem biztos, hogy tudatos helytállás, önfeláldozó küldetésvállalás. Lehet, hogy csak élhe­tetlenebb vagyok, mint a többi, mulyább; lehet, hogy csak a veszélyérzetem szendereg. Lehet, hogy előre tudtam: a másutt lenni volna jó érzéstől ott sem, másutt sem tudnék megszabadulni. Az is lehet, hogy úgy vagyok vele, mint a csúnya lány a szüzességével: kevés a kísértés; talán mentem volna magam is, csak nem kellettem senkinek. Lehet, hogy még a választás lehetősége sem ada­tott meg.
Sok, nálamnál széledzettebb férfiú nyilván tudatosan, céltudatosan maradt itt – le a kalappal előttük! –, a legtöbbünk azonban – megkockáztatom – csak megült itt a bácskai, bánáti földben, igen, megült, mint a mezsgyekő. 
Ha jól meggondolom, ez sem semmi, de csodálat nem jár érte: csak a legtermészetesebb megoldást választottuk. Elvégre a mezsgyekő is jelent vala­mit, még akkor is, ha félig betemeti a futóhomok. 
És még valami: ha a másik alternatíva a pusztában ide-odasodródó ördög­szekér, akkor már inkább legyek mezsgyekő. Egy kikötéssel: szónoki emelvénynek azért ne használjanak.
Amivel nem azt akarom mondani, hogy ti, Miklós, Feri, [Fenyvesi] Ottó, többiek mind, akik elmentetek feltétlenül ördögszekérsorsra vagytok ítélve. Lesz, aki ott találja meg majd a helyét, ott ver ismét gyökeret. Úgy legyen: az is természetes megoldás legyen. A helyváltoztatás joga semmivel sem alacsonyabb rendű a röghözragaszkodás jogánál. A vérlázító az, ha valaki kényszerből megy, vagy kényszerből marad. 
Azt, ugye, mondanom sem kell, hogy hiányoztok. 
E pillanatban még felelőtlenség volna visszahívni bárkit is, de nem árt, ha tudjátok: hazavárunk benneteket.
És terád is számítok, Miklós, a halotti beszéd ügyében.
Legfeljebb majd megpróbálom úgy intézni a dolgokat, hogy ne dobjam el a kanalat, míg haza nem jöhetsz.

Mazsolák egy fordító/tolmács (nemlétező) emlékirataiból
(Somogy. 2016/1.)
Elolvasom
Međugorje „titka”. In. Nyugati Magyarság. 2006. szeptember.

Drága gyermekek! Mindennek megvan az ideje. Ma felszólítalak  titeket, hogy most kezdjétek el szíveteket megmunkálni, mert a mezei munkák már mind véget értek. A kamrák kitakarítására szakítotok időt, de szíveteket elhanyagoljátok. Dolgozzatok rajta többet, és szívetek minden zugát tisztítsátok meg! 
                        (A Szűzanya üzenete 1985. október 17-én)

Több mint százezer katolikus hívő zarándokolt el idén júniusban Međugorjera, erre a hercegovinai kegyhelyre, ahol pontosan huszonöt évvel ezelőtt megjelent a Szűzanya hat kamaszgyermek előtt. 
Idézzük fel röviden, mi is történt azon az emlékezetes napon, 1981 június 24-én!
A nap éppen lenyugvóban volt, amikor a Crnica-hegy oldalában birkáikat legeltető négy lány és két fiú előtt megjelent egy gyönyörű fiatal nőalak egy kisgyermekkel a karján. Azt mondta nekik, hogy üzenni kíván általuk a világnak. Üzenni a békéről, a hitről, a szeretetről, az imádságról és a böjtről. 
Amikor a gyermekek elmesélték odahaza, mit láttak és hallottak, eleinte senki sem hitt nekik, de amikor a Szűzanyától érkező üzenetek megismétlődtek, sőt rendszeressé váltak, csakhamar híre ment, hogy Međugorjen „különös dolgok történnek”. A hatalom a korszellemnek megfelelően reagált: a gyermekeket elmeorvosi vizsgálatra küldték, a helyi ferencesrendi papot bezárták. Ám sem a látnokokat bolonddá, sem Jozo Zovko atyát közellenséggé nyilvánítani nem sikerült – a jelenések pedig egyre ismétlődtek, az üzenetek egyre érkeztek. 1984-től kezdődően rendszeresen, egy Marija Pavlović nevű  látnok közvetítésével... 
És egyre többen lettek, akik elhitték a történteket, akik úgy gondolták, hogy fel kell keresniük e szent helyet, és jöttek, jöttek a zarándokok. Kezdetben csak a gyógyulni vágyók, később az egészségesek is... 
Köztük, természetesen, magyarok is, szép számban.
A mai napig többmillió látogatóról és hatszáz helyszíni gyógyulásról tud a nemhivatalos krónika.
A hivatalos – tartózkodó álláspontra helyezkedett. Az első, 1991-ben lefolytatott „hivatalos” vizsgálat jegyzőkönyve szerint „az eddigi kutatások alapján nem állítható, hogy természetfeletti jelenésekről vagy jelenségekről van szó. Ám a számos hivő, aki a világ minden részéből Međugorjeba látogat, ki vallási indíttatásból, ki más okból, külön figyelmet és lelkipásztori gondot igényel mind az illetékes (mosztári-duvnói), mind a többi püspöktől, hogy Međugorje is a Kegyelmes Szűzanya iránti egészséges istenhit táplálásának szolgálatában álljon, az egyházi tanítással összhangban.”
Ami a Vatikán álláspontját illeti, II. János Pál pápa nem ismerte el hivatalos kegyhelyként Međugorjet, s ezen – a  jelek szerint – az új pápa, XVI. Benedek sem kíván változtatni. Tarcisio Bertone bíboros, a Hittudományi Kongregáció nemrég kinevezett új államtitkára nyolc évvel ezelőtt külön levélben cáfolta azokat a híreszteléseket, miszerint a Katolikus Egyház hitelesíteni kívánja a Szűzanya međugorjei jelenéseit. Levelét pedig a Kongregáció akkori prefektusa, Joseph Ratzinger bíboros hagyta jóvá.
A međugorjeiakat azonban nemigen izgatja a legitimitás megtagadása. Olyan véleményeket is hallani, hogy nem is baj, ha nem „intézményesítik” Međugorjet, nem baj, ha nem telepszik rá az egyházi bürokrácia, maradjon csak meg annak, ami, egyszerű, „nemhivatalos” zarándokhelynek, amely eddig húszmillió hivőnek nyújtott, s remélhetőleg ezután további millióknak nyújt majd kiváló alkalmat arra, hogy gyógyírért könyörögjenek testi-lelki bajukra, vagy elmélyült imában éljék meg a maguk nagy találkozásait...
A látnokokat több független orvoscsoport is megvizsgálta. Valamennyi kizárta az egyéni vagy kollektív érzékcsalódás, az egyéni vagy kollektív hisztéria, a neurózis, a katalepszia és a beteges elragadtatás jeleit. A vizsgálatok megállapították, hogy a látnokok normálisak, testben és lélekben egészségesek. Nincsenek a társadalom perifériáján, nem álmodozók, nem életuntak, nem szorongók, éppen ellenkezőleg szabadok és boldogok, jól érzik magukat hazájukban és a modern világban. Elragadtatásuk nem beteges, és szó sincs semmiféle csalásról sem. Látomásaikra egyszerűen nincs tudományos magyarázat.
„Igyekezett nagyon meggyőző lenni, amikor a Máriával való találkozását mesélte  – jegyezte fel Dr. Ivan Markešić vallásszociológus, miután meghallgatta az egyik látnok vallomását. – Nekünk pedig, akik ott álltunk körülötte, és hallgattuk, miként önti szóba a Szűzanya alakját, nem maradt más hátra, mint elhinni, vagy nem hinni el a szavait. Tulajdonképpen ilyen helyezetekben mást nem is tehetünk. Senki sem tud olyan ékesszólóan beszélni saját hitbéli tapasztalatairól, hogy a magáéhoz hasonló élményt kelthetne hallgatóiban. Abban a pillanatban, amikor a Szentséget beszédbe akarom foglalni, az tárgyiasul a nyelvben, mindennapivá lesz, profánná válik.”
De ha ez így van, mitől vált a profán mégis szentté, hogyan terjedhetett el mégis a Mária-jelenések híre az egész világon, miként válhatott mégis fogalommá maga Međugorje?
Az immár huszonöt éves Međugorje-jelenségnek a magyarázata a szociológusok szerint abban kereshető, hogy olyan időket élünk, amikor immár semmi sem bizonyos, amikor számos hagyományos érték, amelyért – eddig úgy véltük – küzdeni is, áldozatot hozni is érdemes,  átértékelődni látszik, amikor maga a jövő sem ígér semmiféle kapaszkodót, hisz sorra tűnnek el az életünkből a hagyományos együttélési formák. Az ember önmagát, a maga személyiségét helyezte a világmindenség központjába, de nem a hagyományos család, nem a nemzeti vagy egyházi közösség kereteiben, hanem egymagában, családtól is, közösségtől is elszigetelve. S éppen ebbéli helyzetében, amikor család nélkül, barátok nélkül teljesen magára maradt, ezek közvetlen, kézzelfogható segítsége nélkül kénytelen nap mint nap létfontosságú döntéseket hozni, és ezekért kizárólagos felelősséget vállalni. Hite nincs, vagy már nem a régi, híján van a hitből merített bizakodásnak és magabiztosságnak. Rég elvágta a vallási közösségéhez mint intézményhez fűződő kötelékeit, nem látja értelmét, hogy a Fennebbvalóval való „beszélgetéseit” hitközösségben, illetve a templomban bonyolítsa le. Egyéni, rejtett, titkos találkozókra vágyik. S akit e találkozóra vár, talán nem is mindig Isten, vagy nem a keresztény értelemben vett Isten. Mert a Természetfölöttivel, a Megfoghatatlannal, a misztikummal és titokzatossal való személyes találkozás vágya azért tovább él a modern emberben is. Csak most már nem az egyházon mint intézményen belül kívánja megélni, hanem valami újfajta közösségek, testvériségek kebelében, vagy a hívők és nem hívők párbeszédében.
Efféle találkozási alkalmat kínál számukra Međugorje is, a túlvilágival, a Szűzanyával való személyes érintkezés ígéretét. Annál is inkább, mert a međugorjei jelenések tanúi nem szentéletű emberek, nem papok, nem szerzetesek, apácák voltak, hanem egyszerű kamaszok, akik már tapasztalatlanságuknál fogva is képtelenek lettek volna manipuláció céljára használni fel látomásaikat. S miután a nyilvánosság felé is úgyszólván „egyenesben” közvetítették látomásaikat, maguk a találkozások sem válhattak pusztán a hívők monopóliumává. Az üzenetek, amelyeket ezek a fiatalok a Szűzanyától kaptak ­ a világ egészéhez szólnak.
Más kérdés – és itt volna egy kis vitám azokkal, akik mindenáron tudományos szemszögből akarják megközelíteni Međugorjet és mindazt, amit ez a fogalom magában foglal –, hogy kit mit hall meg ezekből az üzenetekből. Merthogy az üzenetek – öt fő üzenet van –, mint említettem, a békéről, a hitről, a szeretetről, az imádságról és a böjtről szólnak. A béke megőrzése és a szeretet valóban egyetemes, mindenkit érintő kérdés, de a többi azért talán mégiscsak megmaradt a hívők „monopóliumának”. A hivő embernek ugyanis már a béke is azt jelenti, hogy béke nélkül nincs egyénileg és igazán megélt hit, hit pedig személyes megszólítás/megszólíttatás nélkül. Neki az üzenetek azt sugallják, hogy a személyes megszólítás csak az őszinte, elmélyült imában történhet meg, s ha imáját történetesen megszentelt helyen mondhatja el, növekszik az esélye a meghallgattatásnak.
Számára – ettől hivő – Međugorje titka nem titok, hisz sosem okozott neki gondot olyasmiben hinni, amit szeme nem látott, esze föl nem fogott... 

Elolvasom
Mi lesz veled, Szerbia? In. Nyugati Magyarság. 2006. június.

Egészen friss hír: a montenegrói képviselőház elfogadta a függetlenségi nyilatkozatot, amely szerint Montenegró kilép a Szerbiával kötött államszövetségből, független ország, teljes államjogi szuverenitással, a jelenlegi határokon belül. 
Előzmény:  a május 21-i népszavazáson a résztvevők elegendő többsége, 55,50 százaléka arra voksolt, hogy Montenegró független állam legyen (44,50 százaléka ellene szavazott). A részvétel 86,49 százalékos volt.
Ezzel az úgynevezett Második Jugoszláviának – mely valójában a 90-es évek elején szűnt meg létezni –, immár a hatodik köztársasága is úgy döntött, hogy független államként éli tovább életét, azaz végképp elemi darabjaira hullott a trianoni, majd párizsi, végül titói akarattal összetákolt délszláv államszövetség.
Egyesek Szerbia Trianonjáról beszélnek az eset kapcsán, s a képzettársítás annál is inkább kézenfekvő, mert – micsoda kaján fintora a történelemnek! –  a montenegrói függetlenségi nyilatkozat pont a rossz emlékű békediktátum 86-ik évfordulójának előestétén hangzott el. 
Én magam nem hiszem, hogy párhuzamot lehetne vonni a kettő között. Magyarország Trianonja azt jelentette, hogy az országot eleven testébe vert mezsgyekarókkal darabolták szét, úgy, hogy területének kétharmadát és lakosságának több mint a felét elrabolták tőle, ez meg, ami most történt, nem egyéb, mint egy széthullási dráma késleltetett epilógusa – a kivált köztársaságok többsége területileg sohasem tarozott Szerbiához, még a sokat emlegetett Dušan cár idejében sem, etnikailag meg csupán annyira szerb, hogy részben a hajdani határőrvidékekre telepített katonák leszármazottjaiként, részben a titói Jugoszláviában lezajlott többé-kevésbé természetes migráció következtében valóban éltek kisebb-nagyobb szerb enklávék vagy szórványok elsősorban Horvátországban és Boszniában.
Az, persze, egy percig sem kérdéses, hogy a szerbség óriási traumaként élte meg mindazt, ami az utóbbi másfél évtizedben történt vele. Merthogy ő egészen másképp képzelte a dolgot: ködevő értelmisége és politikai elitje egészen más jövőt ígért neki.
Az egész talán ott kezdődött, hogy valamikor a XIX. század nemzeti mozgalmainak hevében megszületett a pánszlávizmus eszméje, majd ennek vadhajtásaként a nagyszerb eszme, amely a dušani szerb területek visszahódítását, a szerbségnek egy államban való egyesítését, illetve vezető szerepét volt hivatott megideologizálni.
Az úgynevezett nemzeti ébredés szükségszerű történelmi folyamata a szerbségnél bizonyos időbeni eltolódással kezdődött, és jórészt nem a saját anyaországában folyt le, hanem idegen földön, Magyarországon, a kisebbségi sors nyomása alatt. Tudatosan, saját értékeik felnagyítása és privilégiumaik védelme céljából ezt a késést a szerbek úgy kompenzálták, hogy újraélesztették régi mítoszaikat, és a történelmi tényekhez különféle naiv meseelemeket, mitikus féligazságokat és hamisításokat társítottak.
(…)
Ezeket használták fel a Szerb Tudományos Akadémia hírhedt memorandumának szerzői is akkor, amikor a múlt század nyolcvanas éveinek végén a történelmi közelmúlt tragikus áldozataiként tüntették fel a szerbeket és felrajzolták Nagy-Szerbia térképét, nyugati határait a Virovitica-Ogulin-Karlobag vonalra helyezve, majd később Slobodan Milošević és társai, amikor, hatalomra kerülvén, egyrészt hisztérikus méretekig fokozták a szerbség veszélyeztetettség-érzését Koszovón, másrészt ennek felhajtóerejét vitorlájukba fogva meg akarták kaparintani a politikai teljhatalmat az akkor még egységes Jugoszláviában. S amikor a tagköztársaságok erre kiválási szándékuk felerősítésével válaszoltak, ugyanez az elit jelenti ki ország-világ előtt, hogy a szerbséghez méltatlan a kisebbségi sors, ugyanez indít a minden szerbet egy államba elmélet zászlaja alatt véres háborút Szlovénia, Horvátország majd Bosznia és Hercegovina ellen.
A többit tudjuk: Szlovénia és Horvátország a háborús fenyegetések ellenére is kikiáltja függetlenségét, utóbbi Boszniával és Hercegovinával együtt elképesztő véráldozatot hoz önállóságáért, de végül csak megszerzi, Macedónia szép csendben kiválik és megy a maga útján, és most Montenegró is – engedtessék meg egy kis líra – kitépi magát Szerbia ölelő karjaiból. 
Ugyan mi készteti Montenegrót erre a lépésre? 
Nem szeretnék azoknak a hibájába esni, akik a status quo-hoz való görcsös ragaszkodásukban elvitatják bármely nemzettől a függetlenség és szuverenitás jogát, még akkor sem, ha az a nemzet alig 600 000 lelket számlál, mint Montenegró esetében. A joga tehát megvan rá, de észérve? 
Lehet, hogy én innen kívülről rosszul látom a dolgot, de nekem az a benyomásom, hogy Montenegró bizony érdekházasságot kötött, amikor szövetségre lépett Szerbiával, egyértelműen haszonélvezője volt a Szerbia és Montenegró nevet viselő államalakulatnak. Először is belpolitikai téren már ekkor is csaknem száz százalékos függetlenséget élvezett, ugyanakkor – honnan ismerős nekem ez az ábra? – lakossága lélekszámát messze meghaladó arányban alkudott ki magának képviseletet és jól fizetett pozíciókat a szövetségi szervekben és szervezetekben. Ma Szerbiában közel hetvenezren vallják magukat montenegróinak, és közülük – ugye ezen nem lepődik meg senki? – feltűnően kevés a bányász, vasmunkás vagy utcaseprő, annál több az államtitkár, igazgató és tábornok. Másodszor: Montenegrónak ipara szinte alig van, egyetlen jelentős jövedelemforrása a turizmus. Végiggondolta azt valaki, hogy nyolcmillió potenciális vendég mégiscsak több valamivel, mint hatszázezer potenciális vendég? Vagy arra számítanak, hogy mostantól kezdve majd elárasztják a nyugati turisták a montenegrói partokat? Vajon miért tennék? Amikor a konkurenseknél (Horvátország, Görögország) több a reptér, jobb az infrastruktúra, kényelmesebbek a szállodák, tisztábbak a strandok, fürgébbek a pincérek… 
A Montenegró függetlenségét kivívó politikusok persze nem mennek a szomszédba egy-két szóvirágért amikor megindokolják a kiválást, ilyeneket mondanak például, hogy történelmi juss, meg nemzeti büszkeség, meg kulturális értékek, meg demokratikus fejlődés, meg európai integráció… És, ha szimatom nem csal, alighanem itt, ez utóbbiban lehet az eb elhantolva: Montenegró abban bízik, hogy elcsípi az Európába induló utolsó vonatot. S ebben egy olyan útitárs, vagy „házastárs”, mint Szerbia, csak hátráltatná: baráti vagy házastársi ölelése immár görcsös, halálos szorítássá válhat. Ne feledjük: a piszkos háború ódiumát egyedül Szerbia viseli, Mladić és Karadžić letartóztatását és a hágai bíróságnak való kiadását egyedül Szerbiától követelik, és kiszámítható volt – be is következett – hogy megszakítják vele az Európai Unióhoz való csatlakozásról szóló tárgyalásokat, és elzárják előle az amúgy is gyéren csordogáló támogatások csapját. Friss hír ez is: az Amerikai Egyesült Államok kormánya a 2006-os költségvetési évre Szerbiának szánt 75 millió dollárnyi segélyből a napokban fagyasztott be hétmilliót.
És, ahogy én az önzetlen és igazságos nagyhatalmakat ismerem, azt sem tartom kizártnak, hogy a másik oldalon viszont végighúzták a mézes madzagot a montenegrói politikusok szája előtt…
Volt, ahogy volt, Montenegró kivált, lezajlott a balkáni dráma epilógusa is. 
Csakhogy a drámának ezzel még nincs vége!
Itt van még Koszovó kérdése. Megmarad Szerbia részeként, független köztársaság lesz, vagy nemzetközi protektorátus, s ha ez utóbbi, vajon meddig? És meddig társítjuk még hozzá a puskaporos hordó képét Európának ezen a részén?
Koszovó Szerbia déli-délnyugati terültén fekszik, nagyjából ott, ahol a szerb középkori állam kialakult. Ezt a helyet a szerbség saját államisága „bölcsőjeként” emlegeti, s ha arra gondolunk, hogy errefelé zajlott le a rigómezei ütközet, és hogy mennyi szerb vér áztatta ezt a földet, illetve arra, hogy a mitikus képlet szerint mit jelképez mindez a szerbek szemében, nemigen hihetjük, hogy Koszovó esetleges kiválása ugyanilyen békés lesz, mint Montenegróé. 
Pedig a kiválási szándék mögött komoly történelmi, etnográfiai és gazdasági érdekek munkálnak. A törökök előli vándorlások, a későbbi migrációk és demográfiai változások folytán a térség lakosságának 90 százalékát napjainkban az albán lakosság teszi ki. A titói Jugoszláviában tartományi státust élvező térség gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt az ország legelmaradottabb része volt: ipara a jelentős támogatások ellenére sem volt képes felzárkózni a fejlettebbekhez, az albán lakosság a patriarchális szokások és a törzsi szerveződés viszonyai közepette élt, nagy szegénységben, „demográfiai offenzíváját” a függetlenségi célok szolgálatába állítva.
Részben az „általános jugoszláv válságtényezők”, az etatizmus és a bürokratizmus erősödése, a politikai voluntarizmus eluralkodása, az ésszerűtlen gazdaságpolitika, részben bizonyos nemzetközi folyamatok, részben a nemzetállam-koncepció és az „állami nacionalizmus” erősödése oda vezettek, hogy a hetvenes évek végére, a nyolcvanasok elejére a tűrhetetlenségig kiéleződött a helyzet a tartomány szerb és albán lakossága között. Az albánok illír eredetük bizonygatásával kizárólagos jogot formálnak e területekre, gazdasági lemaradásukért a környező szláv népeket okolják, kizsákmányolással vádolják a szerbeket és montenegróiakat. Nem tartják magukat kisebbségnek, lélekszámuk a nemzetként elismert szomszédoknál is nagyobb lévén nemzeti státusuk elismerését, egyenrangúságuk kifejezéseként pedig ugyanolyan állami szuverenitást követelnek, amilyet a széthullott Jugoszlávia más nemzetei.
A szerbek kisebbségnek tekintik az albánokat, polgári lojalitást követelnek tőlük, szeparatizmussal és irredentizmussal vádolják őket. Felpanaszolják továbbá, hogy az albánok az 1974-es alkotmányt meglovagolva a tartomány területén saját etnikumuk javára visszaéltek a hatalommal, és nyomást gyakoroltak a szerb lakosságra, hogy kierőszakolják a Koszovóból való elköltözését. S ami a lényeg: hallani sem akarnak róla, hogy a történelmileg és államigazgatásilag is sajátjuknak tekintett térségben önálló albán állam jöjjön létre. Legfrissebb álláspontjuk az – s erről május 30-án tájékoztatták a Belgrádban ülésező Stabilitási paktum résztvevőit és az albán felet –, hogy Koszovót nyilvánítsák nemzetközileg szavatolt fegyvermentes autonóm térségnek, amelyen belül az ott élő szerbeknek is biztosítsanak autonómiát.  
A koszovói albánok válaszát még nem ismerjük, de sejthetjük, hogy nem érik be ennyivel, teljes függetlenséget és szuverenitást követelnek, és Montenegró kiválásán felbuzdulva addig ütik a vasat, amíg meleg. 
Magyar szemszögből nézve mindazt, ami napjainkban a Balkánon történik, meglódul az ember fantáziája, és meleg vas meg autonómia apropóján önkéntelenül is kiszalad a száján a kérdés, vajon nem lehetne-e netán, vajon nem most kellene-e erélyesebben fellépni a Vajdaság, a délvidéki magyarok autonómiája ügyében?
Mérvadó délvidéki magyar politikusok – ismereteim szerint – nem hiszik, hogy ez lenne a megfelelő pillanat az autonómiáért vívott politikai küzdelem fokozására. Tisztában vannak azzal, hogy a szerbiai politikai elit ellenérdekelt abban, hogy a Vajdaságnak jelentős politikai és főleg gazdasági autonómiája, és a gazdasági autonómián belül is egy fiskális, adó- és járulékbeszedő autonómiája legyen. Ugyanakkor attól is tartanak –gondolom –, hogy Montenegró tényleges és Koszovó lehetséges kiválása akkora sokkhatást válthat ki a szerbiai közéletben, hogy ha ezt még a Vajdaság – az éléskamra – elvesztése is tetézné, az desperádói következményeket vonhatna maga után. 

Elolvasom
Ne búsulj, kenyeres! In. Nyugati Magyarság. 2004. december – 2015. január.

Ég a bőr a képemen. Kopogtattál, és nem nyitottak ajtót, kértél, és nem adtak. 
Hányszor elmondtuk Nagy Lászlóval, hogy „nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem”, s most – dacos bácskai, büszke székely stb. –, mégis meghajtottad a fejed, és halkan, nagyon halkan kértél egy gesztust az anyaországtól, azt kérted, amit egy anyától nem is szokás külön kérni: hogy öleljen a keblére. S ez az anya most nemhogy nem ölelt a keblére, hanem eltaszított magától. Mert félt, hogy eleszed a kenyeret a testvéreid elől. Ezt hívják Gyurcsányországban felelős hazafiságnak.
Kovács Miklós kárpátaljai magyar politikus mondta néhány nappal a népszavazás előtt: úgy érzi magát, mint egy edző, akinek a tanítványa túl nagy súlyt készül fölemelni. Nos, a mi drágalátos súlyemelőnk nem emelte meg magát, ki sem ment a dobogóra: otthon maradt, gyáván, sunyin – ő ebből nem kér, hagyják őt békén, majd bolond lesz megrokkanni holmi jugókért vagy románokért…
Ég a bőr a képemen. 
Mégis azt mondom: ne búsulj, kenyeres! És ne hagyd, hogy a fájdalom, a sértettség, az elkeseredés az anyaországi magyarokkal szembeni megvetéssé, gyűlöletté kövesedjen benned! 
Minden általánosítás sántít egy kicsit, de most az egyszerűség kedvéért fogadjuk el a népszavazás másnapján megfogalmazódott „besorolást”, mely szerint Magyarország 
igen-magyarokra és nem-magyarokra oszlik, azzal, hogy a magam részéről a harmadik tábort, a sunyi-magyarokét sem hagynám ki. Nekem nincs sok okom az önző nem-magyarok és közömbös sunyi-magyarok fogadatlan prókátorává lenni. Az áttelepülésem óta eltelt tíz esztendőben bőven volt alkalmam szembesülni gyanakvásukkal, elutasításukkal, kisszerűségükkel, irigységükkel. Szeszélyesen ívelő anyaországi pályafutásom során egyetlen egyszer sem éreztem magam kivételezettebb helyzetben magyar mivoltomban, mint akármelyik kínai, vietnami vagy arab betelepülő, azzal bezárólag, hogy – tisztelettel jelentem – jelenleg 17.943 (nem elírás: tizenhétezer-kilencszáznegyvenhárom) forintjába kerülök havonta az anyaországnak.
Pedig úgy jöttem át, hogy azt hittem, barátaim vannak itt. Olyanok, akiket szélesre tárt ajtó, terített asztal, vetett ágy várt mindig Újvidéken, ha arra jártak, no meg egy kis pénzmag is a rádió pénztáránál. Cseppet sem zavart, hogy egy kisebbségi kultúrára szánt pénzből utalgatok nekik csekélyke dinárösszegeket, hisz akkor ők voltak a szegény testvérek, s a kapott dinárokon elég sok kávét, rumpuncsot, olykor még bőrkabátot is lehetett kapni. Nem, nem vártam, nem is kértem viszonzást. De megmondjam, hányan voltak köztük, akik meghívtak egy kávéra, amikor áttelepültem? Megmondjam, hányan kérdezték meg tőlem, amikor gyakorlatilag kirúgtak a tévétől, s nem tudtam, miből fogom kifizetni elsején az albérletet, hogy öreg fiú, tudok valamiben segíteni?
Mégis azt mondom, ne bántsuk, ne gyűlöljük őket! Nem ilyennek születtek, s talán arról sem kizárólag ők tehetnek, hogy ilyenekké lettek. A dolgok legmélyén majdnem ugyanolyan mostohagyermekei voltak, s most is majdnem ugyanolyan mostohagyermekei ennek az anyaországnak, mint mi, határon túliak. Gondoljunk bele, mit hallhattak gyermekkorukban otthon, a másfél szobás panelben, reggeltől estig robotoló szüleiktől nemzetről, összetartozásról, azokban az időkben, amikor az internacionalizmus volt a hivatalos és kötelező világnézet, amikor Trianon nevét ki sem merte ejteni a száján senki, amikor pillanatok alatt rásütötték a nacionalizmus vagy sovinizmus bélyegét arra, aki magyarnak merte vallani magát. (Mi is nagyjából ilyen – délvidékiek jobb, erdélyiek és kárpátaljaiak rosszabb – körülmények között nőttünk fel, de a kisebbségi sorban, a végeken élők a génjeikben hordozzák, s nagy gonddal ápolgatják magukban nemzettudatukat, hisz ez a legfőbb fegyverük a beolvadás elleni küzdelemben, ez a záloga megmaradásuknak.) 
Vagy vegyük az iskolát! Ott ugyan milyen indíttatást kaphatott a határon túliakkal való sorsközösség-vállalásra a szegény anyaországi. Tudjuk, mivel tömték tele a fejét a diktatúra lélekidomárjai, ismerjük a közelmúlt iskolai nevelésének, történelemtanításának filozófiáját, stratégiáját, módszereit és célját is. Felebaráti szeretetről, szolidaritásérzésről és jótékonyságról legfeljebb a templomban hallhatott volna valamit, oda meg nem járt, mert kirúgták volna állásából az apját, anyját, netán őt magát, vagy egyszerűen mert kényelmesebb viseletnek vélte a marxista, liberális vagy kozmopolita eszméket. 
Volt egy pillanat, amikor merész fordulatot vehetett volna az ország sorsa, amikor benne magában is felébredhetett volna a magyar, de nemzetáruló vezetői úgy változtattak rendszert, hogy lényegében nem változott semmi, csak a párttitkárokból és bankárokból lett máról holnapra szőrösszívű kapitalista, neki magának meg annyi „haszna” volt az egészből, hogy nem kellett már Bécsbe utaznia a fogyasztói társadalom ragyogó üveggyöngyeiért, idehozták a helyébe, s ő azóta sem tud betelni velük. Igaz, hogy tízszer annyit kell dolgoznia, hogy megvehesse őket, igaz, hogy akkora kamattal kap kölcsönt a megvásárlásukra, hogy a gatyája is rámegy a törlesztésre, igaz, hogy a roboton kívül már se családjára, se önművelésre, se szórakozásra nincs ideje, hovatovább már arra sem lesz, hogy megnézze a vadonatúj plazmatévéjén a vadonatúj valóságshow-t, vagy a nem annyira új, de elnyűhetetlen lagzilajcsit.
Időnként felhördül, mert azt látja, hogy ismét iszonyatos adósságba verik az országot, az utolsó hold földjét is kilopják a lába alól, lezüllesztik iskoláit, kórházait, meg azt, hogy ővele, életszínvonalával, esélyeivel, kilátásaival a kutya sem törődik, hogy újra és újra mások döntenek helyette, ilyenkor begurul, dühében választ magának egy másik pártot, egy pufajkás vagy egy ügynök miniszterelnököt, aztán rájön, hogy megint becsapták, letargiába süllyed, és négy évre visszaül a tévéje elé.
Igazán nem sokat kellett törni a fejüket Gyurcsányéknak, hogy milyen lapra játsszanak a népszavazás megfúrására: csak a veszélyeztetettség-érzetüket kellett felébreszteni ezeknek a szegény nem-magyaroknak, sunyi-magyaroknak, a többi már ment magától. Én a két szememmel láttam, mi történt a szerbekkel, amikor Milosević a múlt század nyolcvanas éveinek a végén felébresztette bennük a szunnyadó veszélyeztetettség-érzetet. Isten óvjon meg bennünket attól, ami odaát történt! Ugyanakkor vétkes könnyelműség volna figyelmen kívül hagyni, hogy lélekmérgező erő tekintetében ez a mi népszavazásunk sem volt kutya.
És mégis azt mondom: ne búsulj, kenyeres, ne fordítsd haragod a szerencsétlen anyaországiak ellen! Felmenteni nem kell őket a most adódott történelmi lehetőség vétkes elszalasztásának vádja, a szűkkeblűség, önzés és közömbösség súlyos vádja alól, de meg kell nekik bocsátanunk. Mert nem tudják, mit tettek. Olyanok ők, mint az az ember, akit oly régen szakítottak el testvéreitől, hogy már nem is emlékszik rájuk, s úgy ül le az asztalhoz, mint aki világéletében egymaga szedett a tálból, és sohasem kellett azzal törődnie, marad-e a többieknek.
De nemcsak ezért kell nekik megbocsátani. Azért is, mert ez a Magyarország nemcsak az ő Magyarországuk. Ebben az anyaországban több mint másfél millió ember ország-világ előtt kinyilvánította szándékát, hogy ismét testvéreivé fogadjon benneteket (minket). E másfél millió között ott vannak a régi ismerősök, barátok, akik jó ideje harcolnak értetek (értünk) parlamenti padsorokban, templomban, újságoldalakon, rádió- és tévéstúdióban, iskolai és egyetemi órákon, színpadon, a pesti utcán, vagy egyszerűen csak Debrecen és Szabadka, Csongrád és Beregszász, Kőszeg és Sepsiszentgyörgy között ingázva, mindenféle csempészholmival, testi és szellemi táplálékkal megrakodva. 
De ott vannak köztük a régi barátok gyermekei is, akik már az anyatejjel együtt szívták magukba az együvé tartozás érzését, az újraegyesülés vágyát, s a tenni akarást e vágy valóra váltására. 
És újak is vannak köztük, egyszerű kisemberek, akik nem plazmatévére gyűjtenek, de a maguk ócska képernyőjén azt látták, hogy egy Gregor József, egy Makovecz Imre, egy Pitti Katalin, egy Koltay Gábor, egy Szokolai Sándor – és bocsánat, hogy nem folytatom a sort, hiszen tudósok, írók, költők, élszínészek, olimpiai és világbajnokok tucatjainak a nevét írhatnám még ide – állnak ki az Ügy (igen, nagybetűvel!) mellett, és úgy érzik, ha a nemzet nagyjai azt mondják, hogy igen, akkor legközelebb nekik sem szabad mást mondaniuk. 
Gondoljátok meg: ki állt ki az igazán nagyok közül az ő oldalukon? Ki adta nevét az igazi – mindegy, hogy jobb- vagy baloldali – elit képviselői közül Gyurcsányék, Hillerék, Kunczéék ocsmány kampányához? Nagyon fontos: tudnunk kell, hogy nemcsak a jobboldalon, a balon is, és a – mondjuk így – semleges területen is sokan vannak még jó érzésű, derék magyarok. Megannyi potenciális szövetséges! Csak meg kell őket nyerni az Ügynek.
És abban is bizonyos vagyok, hogy a most nemmel szavazók, a tétovázók, a sunyik közül is sokakat meg tudunk győzni, hogy együtt vagyunk erősek, hogy aki az összmagyarságnak akar jót, az önmagának akar jót. Halk szóval, okos érvekkel, nagy-nagy türelemmel igenis sokakat. Mondom: halk szóval és okos érvekkel, mert – akár tetszik ez nekünk, akár nem – ma, amikor az érdekek mentén születnek a döntések, nem elég az érzelmekre apellálni (hiszen kőkemény észérveink vannak!), és azért türelemmel, mert tisztában kell lennünk azzal, hogy az embereknek éppen a gondolkodásmódját a legnehezebb megváltoztatni. S közben arról se feledkezzünk meg, amire Bertrand Russell emlékeztet bennünket – elnézést, emlékezetből idézem –: a személyes példamutatás nem a legmegfelelőbb, hanem az egyetlen módja mások befolyásolásának. 
Sokan örülnének neki, ha most örökharagot kiáltanánk egymásnak. Ha többek között most ez a népszavazás is megosztana bennünket. Nem tehetjük meg nekik azt a szívességet, hogy bántó üzeneteket hajigálunk egymásra a palánkon át, de azt sem, hogy sértődötten bevonulunk a kuckóba és magunkra zárjuk az ajtót. Arra kell gondolnunk, hogy ez a népszavazás nem a vége valaminek, hanem a kezdete. Pár évvel ezelőtt még megpendíteni se igen merte senki a kettős állampolgárság ügyét, ma meg, lám, reális lehetőségként beszélünk róla. Mert reális a lehetősége. Csak az kell hozzá, hogy 2006-ra ne csak sokan, hanem elegen is legyünk. 
És addig? Dolgozni kell, küzdeni kell, erősítenünk kell magunkat és egymást. Gyertek továbbra is: egy aracsi jótékonysági est, vagy a szentegyházi gyermek szimfonikus zenekar 
vendéghangversenye, egy-egy olyan TF-találkozó, mint a Szász Jenőé volt legutóbb, többet ér száz plakátnál vagy okos újságcikknél. És ne csapjátok be előttünk az ajtótokat, hadd menjünk hozzátok mi is: feltöltődni, megmártózni a kisebbségben élők kedvességében, szeretetében. Nem lesz „én igennel szavaztam” megkülönböztető tábla az autónkon. Arról fogtok megismerni bennünket, hogy álljuk a tekinteteteket, ha a szemünkbe néztek. Szégyellni nagyon szégyelljük most magunkat a sunyi-magyarok helyett is, de lelkiismeretünket tisztán tartjuk. És nem bűntudatból, hanem meggyőződésből akarunk továbbra is minden tőlünk telhetőt megtenni közös ügyeinkért.

Elolvasom
Nálunk mindent lehet. In. Nyugati Magyarság. 2005. május, június, július–augusztus.

A legfrissebb közvélemény-kutatási eredmények szerint a megkérdezetteknek több mint ötven százaléka elégedetlen Gyurcsány Ferenc kormányfő munkájával. Mit tesz ilyenkor egy miniszterelnök normáliséknál? Azt mondja magában: úgy látszik, ez túl nagy falat volt számomra, beletört a bicskám, én ezt nem csinálom tovább, visszatérek a kaptafámhoz, a pénzcsináláshoz. Normáliséknál tudniillik az a szokás, hogy ha valaki nem teljesít, ha valakivel elégedetlenek az emberek, az fogja szépen a kalapját… De én olyanról is hallottam már, hogy – bármilyen meglepőnek hangzik egyesek számára –, ezen a szinten bizonyos erkölcsi elvárások is érvényesülni szoktak, például, ha összeütközik valahol az országban két vonat, akkor a közlekedési miniszter nem várja meg, míg mások kérdezik meg tőle, hogy uram, ön hogy végzi a munkáját, ha ilyen megtörténhet nálunk, hanem magától lemond. Normáliséknál már abba belebukik egy védelmi miniszter, hogy két vakbuzgó nemzetbiztonsági tisztje annyira belelovalja magát egy külföldi ügynök üldözésébe, hogy észre sem veszi, közben átsodródott a szomszéd állam területére. 
Mit tesz ezzel szemben Gyurcsány? Kijelenti, hogy az effajta közvélemény-kutatási adatokat egy határon túl már nem kell komolyan venni. (Vesd össze: Rossz emlékű hagyományok a magyar politikai életben na és? címszó alatt.)
Pedig milyen igaza van a megkérdezettek több mint felének!
A sok-sok idétlen kijelentése és gesztusa után, melyekkel oly bőkezűen gazdagította a magyar kormányzati melléfogások tárházát, Gyurcsány legutóbb a bankszövetség közgyűlésén árulta el, mennyire meghaladja képességeit ez a funkció, melyet Isten kifürkészhetetlen akaratából továbbra is betöltenie adatik. Felszólalásában azzal a kéréssel fordult a bankárok rangos gyülekezetéhez, hogy ne fizettessenek ügyfeleikkel külön kezelési költséget, ha nem a saját bankjuk automatájából kívánnak pénzt felvenni. 
Szerencsétlen flótás – kenyéradó gazdái zsebében akar kotorászni! 
A bankár urak persze megkeményítették az ő szívüket és elutasították a kérését.
Azt ugyanis nagyon nem szeretik, ha a zsebükben vájkálnak. Ők a rendszerváltó okosoktól szerzett ősi jogon egy szűk elitnek – maguknak – tartják fenn a pénzbeszedés, -forgatás, -csinálás és -megtartás privilégiumát, és kiváltságaikhoz foggal-körömmel ragaszkodnak. Mi a baj ezzel? – kérdezhetné valaki – azért bankárok, hogy a pénzzel foglalkozzanak, ebből gazdagodjanak. – Ez igaz – mondom én – na de ennyire???
Hol van még olyan a világon, hogy a bank nekem 0,25-től (a betét összegétől függően)1-2 %-os éves kamatot fizet a kötelezően általa folyósított, illetve nála fekvő pénzemre, ugyanakkor, ha én fordulok hozzá kölcsönért, 25-30 százalékos kamatot hajt be rajtam.
Olvasom az egyik bank hirdetését: két kézzel osztogatja a kölcsönt (vö: eladósodott ország eladósodott polgárai), a teljes hiteldíj mutató pedig csekély 21,8-31 %. Méghozzá úgy – tessék meghatódni! – hogy még nem is fizettet velem külön – idézem – „havi díjat, kezelési díjat, folyósítási díjat, devizaváltási díjat”! Bocsánat, lehet, hogy bennem a hiba, de mondja már meg nekem valaki, mi az, hogy havi díj? Minden hónapban megköszönik nekem – külön díj felszámolása mellett – hogy náluk vettem fel a kölcsönt? Vagy a folyósítási díj? Nem elég, hogy jóváhagyják, de külön díj fejében folyósítják is a kölcsönt? És ki a fenét érdekel a devizaváltási díj, ha egyszer forintban veszem fel a kölcsönt?
És akkor még jók voltak hozzám, hiszen – úgymond – mindezt nem is számítják fel nekem! (Akkor mitől lett 31 százalékos az a fránya THM?) És mennyi lenne, ha ezeket is felszámítanák? Meg – nem akarok ötleteket adni – mondjuk a füstdíjat, levegődíjat, díjdíjat is. 
Egy szó mint száz, ezt bizony nagyapáink még úgy hívták, hogy uzsorakamat. „A ki másnak szorultságát, könnyelműségét vagy tapasztalatlanságát felhasználva olyan kikötések mellett hitelez vagy ád fizetési halasztást, melyek (…) az adósnak vagy kezesnek vagyoni romlását előidézni vagy fokozni alkalmasok, vagy oly mérvüek, hogy az eset körülményeihez képest a szolgáltatás és ellenszolgáltatás közt szembetünő aránytalanság mutatkozik, uzsoráskodást követ el. Az uzsoráról jelenleg az 1883. 25 t. cz. intézkedik s azt mint vétséget bünvádi uton rendeli megfennyiteni, ezen felül természetesen magánjogilag is, a mennyiben a hitelező mindazt visszaadni köteles az adósnak, mit a valósággal adott tőke és ennek 6 % kamatain felül tőle kapott.” (Magyar Lexikon, Budapest, 1884)
Hat százalék – tetszettek venni az üzenetet, bankár urak? Tisztes polgárok, vállalkozók, gazdák, értelmiségiek zsírján élő, adófizetők milliárdjaiból feltőkésített bankár urak, szíveskedjenek tudomásul venni, ez a hat százalékos nyereség évszázadok alatt kristályosodott ki, érvényes volt akkor, és érvényes ma is, mindenütt a nagyvilágban – kivéve nálunk. Hat százalékig tisztességes a hozam, azon felül tisztességtelen. 
Aztán itt van ez az úgynevezett készpénzfelvételi díj. Én azt hittem, hogy jót teszek azzal a banknak, hogy nála tartom a pénzem, hisz annak puszta forgatásával is busás haszonra tesz szert, nekem meg gyakorlatilag nem fizet kamatot, de hogy még külön megfizettesse velem, hogy pénz merek felvenni a saját számlámról – hát ez több a soknál. Tudom, kedves Olvasó, tudom, hogy megszoktad már, beletörődtél, s azt hiszed, ennek így kell lenni. Hát nem kell így lenni. Nyugat-Európában ingyenes a számlavezetés, ha pénzkiadó automatát használsz, olyan pedig sehol sincs, hogy külön banki jutalékot számolnak fel, ha készpénzt veszel fel az automatából… Az az igazság, hogy nálunk az alulinformált lakossággal azt csinálnak a bankok, amit akarnak.
Ez a lakosság pedig nemcsak alulinformált, hanem könnyelmű is: valósággal elkápráztatja az úton-útfélen eléje táruló csillogó-villogó áru, beleszédül a lehetőségbe, hogy mindez most mindjárt, már ma az övé lehet, s nem kérdi, mibe kerül ez neki. Eddig se nagyon takarékoskodott, a negyed meg fél százalékos kamatok most sem arra késztetik, hogy előbb összegyűjtse a rávalót s csak utána vásároljon, gyanútlanul besétál tehát a bankok csapdájába, megvesz hitelre mindent, amit szeme-szája megkíván – és fizet, mint a katonatiszt. 
Nagyobb tételű hitel esetén meggondolatlanul terheli meg jelzáloggal lakását, ingatlanját, s közben cseppet sem zavarja, hogy annak értékét persze maga a bank becsüli fel (jó esetben a piaci érték felére), s ha az adós nem tud fizetni, ezen az áron kerül a bank tulajdonába.
Sok svájci bank tulajdonosa irigykedve olvashatta nemrég a hírt, hogy Magyarországon a bankok és biztosítók termelik a legnagyobb profitot, a bankok például az európai átlag kétszeresét! Ők bezzeg – a svájci bankárok – nem merik megtenni a svájci polgárral azt, amit velünk, magyarokkal nap mint nap megtesznek a mi pénzintézeteink. De magánszemélyekként is jól megnézhetnék magukat, ha 25-30 %-os kamatra adnánk kölcsön a pénzünket. 
Nálunk bezzeg haja szála sem görbül senkinek e pimasz fosztogatásért.
Az a körülmény, hogy a bankok nem kizárólag „saját zsebre dolgoznak” cseppet sem vigasztal. Persze, hogy jócskán benne van az állam is az üzletben. Az állam, a mi drága államunk, amely akkorára duzzadt immár, mint egy hatalmas vízfej, s olyan súllyal nehezedik ránk, mint egy Himalájányi káposztakő. 
Az állam, amely lassan-lassan mindenből kivonul, amire pénzt kellene adnia – az egészségügytől kezdve, az oktatáson, szociálpolitikán át az autópálya-építésig vagy a szúnyogirtásig –, ugyanakkor amiről csak lehet – s arról is, amiről nem – leszedi a sápot, s ennek felső határát úgy szabja meg, ahogy akarja.
Telhetetlenségének néhány eklatáns példája: 
    • Évek óta papol az adócsökkentésről, közben csak a Medgyessy-Gyurcsány kormány több mint harmincszor emelt adót, illetve talált ki új adót, hozzájárulást vagy illetéket.
Áldásos tevékenysége következtében illetékügyben például átlag 60 %-kal kerül nekünk többe ez az állam, mint korábban. 
Néhány kirívó példa: vállalkozói igazolvány kiváltásért eddig öt, mostantól tízezer forint illetéket kell fizetni, tíz évre érvényes útlevélért eddig hat, ezután tízezret, üzlet működési engedélyének kiváltásáért szintén öt helyett tízezret.
Gyurcsányék legújabb briliáns ötlete az egészségügyi hozzájárulás kiterjesztéséről lapértesülések szerint akár egymillió embert is érinthet. Köztük – tollforgatói minőségemben – eredetileg engem is, de én jól kiszúrok a kormánnyal, és ha valamelyik meggondolatlan kiadó netán érdeklődést mutatna – mint H. M. barátom mondaná – hátrahagyott műveim könyvbe gyűjtésére és megjelentetésére, egyszerűen lemondok a szerzői tiszteletdíjról. Eddig is ezt tettem, de nem élveztem ennyire.
    • Az egész adó- és járulékrendszere úgy rossz, ahogy van: Magyarországon ma – a teljesség igénye nélkül – az alábbi terhek rakódnak rá egy-egy termékre vagy szolgáltatásra: 20-35 %-os osztalékadó, 0,5-1,5 %-os innovációs járulék, 1,5 %-os szakképzési hozzájárulás, 29 %-os tb-járulék, 3 %-os munkaadói járulék, havi 3450 forintos egészségügyi hozzájárulás, alkalmazottanként évi 1500 forintos rehabilitációs járulék… nem sorolom tovább. 
Ráadásul nálunk a cégek árbevétele jelenti a helyi adó alapját, szemben a normális országokkal, ahol csupán a profit meghatározott százalékát vonják el. Én, a csóró cégtulajdonos tehát lehetek akár veszteséges is, az állam akkor is legombolja rólam, ami neki jár, velem meg lesz, ami lesz. Vagyis miközben azzal dicsekszenek, hogy nálunk csak 16-os a társasági adó, az iparűzési adót is figyelembe véve, profit alapon a cégek tényleges adóterhe legalább 30 %-ot tesz ki. (S ha valaki netán ilyen körülmények között is fejlesztésre adná a fejét, 12-17%-os kamatra már beruházási hitelt is kap – az EU országaiban ez a kamat mindössze 3-6%-ot tesz ki!)
Beszédes statisztikai adat: a termékekre és szolgáltatásokra kivetett adóból befolyó összeg az állam teljes adóbevételének 37 %-át adja – a kormányzat összbevételeinek ez a legjelentősebb forrása –, míg a legfejlettebb országokban ez az arány 20 és 30 % között mozog, az OECD és az unió átlaga pedig nem éri el az egyharmadot. 
    • A kormányzat, mint tudjuk, néhány termék esetében fenntartotta magának az ármeghatározás jogát. Nos, míg a piaci termékek árának növekedése nagyjából 3-4-5 százalékos, ott, ahol az állam szabja meg az árakat, az árnövekedés rendre meghaladta a tíz százalékot! A villany, mondjuk, 33, a gáz 43, a kenyér 43, a közüzemi szolgáltatások 25-30, a gyógyszer 38, a távfűtés 22 %-kal drágult, és akkor a közlekedésről, a gépkocsik kötelező felelősségbiztosításáról és az indokolatlanul magas autópályadíjakról – az ausztriai éves matrica tízezer forinttal olcsóbb a mienknél – nem is szóltunk.
Emlékszik még valaki az Orbán-kormány áremelési kritériumára? Legfeljebb az infláció mértékéig, egyetlen százalékkal se többel! 
    • Hogy az úgynevezett jövedéki termékekre milyen szemérmetlen terheket pakol az állam, már nem is téma Magyarországon. Az embernek az az érzése, hogy a magyar állam legbőkezűbb pénzelői az autósok, dohányosok meg az iszákosok, hiszen ha kong az államkassza, a pénzügyminiszter csak átszól az érintett cégekhez, hogy fiúk, emeljétek gyorsan tíz-húsz forinttal a benzin, szesz vagy a cigaretta árát, s máris ömlenek befelé a milliárdok. Fordítva ugyanígy működik a dolog: ha egy kis szépítészeti beavatkozásra szorul a költségvetés, a miniszter úr csak átszól a Földművelődési és Vidékfejlesztési Minisztériumba, hogy fiúk, le kéne állítani a gazdák járandóságainak a kifizetését, és már lehet is mosolyogni a közszolgálati kamerákba, hogy a kormány házatáján minden rendben van. 
    • A személyijövedelem-adó teljes összege az adóbevételek egyötödét teszi ki – az emelkedő trend itt is egyértelmű. A svéd mintára összeeszkábált, istentelenül bonyolult és igazságtalan adórendszerét a mái napig úgy működteti az állam, hogy nem ösztönzi vele az új munkahelyek létesítését, nem jutalmazza a népszaporulatot, a kreativitást, önkezdeményezést, adózási morált és fegyelmet. Ugyanakkor, ha az ember nem vigyáz eléggé, és netán annyi pénz talál hazavinni elsején, mint Bécsben egy utcaseprő, máris a 38 %-os sávban találja magát. (Összehasonlításul: Olaszországban az alacsony jövedelműek adója 22%-os!)
Az, hogy az adócsalók országa vagyunk, nem a vállalkozók, nem az adófizetők szégyene. Akinek nincs rá pénze, hogy dörzsölt könyvelőt tartson, és megpróbál tisztességesen kifizetni minden adót és hozzájárulást – felkopik az álla. 
    • Hőn szeretett államunk európai és világviszonylatban is példátlan mértékű, 25%-os, illetve 15%-os ÁFÁ-t fizettet velünk, s ha ezt – mint szó van róla – neadjisten egységesíti 21-re, lefogadom, hogy megint mi járunk rosszul.
Illusztrációként egy-két adat: a magyar burgonyán 15%-os az ÁFA, a lengyelen ötödével kevesebb. A magyar szállodát 25 %-os ÁFA terheli, a csehet 5, a franciát 5,5. És most már az építési telekre is 25 %-os ÁFÁ-t kell fizetnünk! Kiszámította ezt valaki, hogy mennyivel fogja ez megdrágítani a lakásépítést? (Csak zárójelben említem meg, hogy a bankárokhoz hasonlóan nálunk a lakásépítési beruházók is máról-holnapra akarnak meggazdagodni: 50 %-os haszonkulccsal árusítják az új lakásokat. Hol van még ilyen?)
Nem fárasztom a kedves Olvasót további adatokkal. Azt hiszem, ennyiből is nyilvánvaló, hogy Magyarországon az állam – különféle jogcímen – sokkal többet vesz el tőlünk keservesen megkeresett obulusainkból, mint bármelyik más EU-s állam a maga jóval gazdagabb polgáraitól. Ráadásul az Isten pénze nem elég neki: a 2005. évre 1022 milliárdos költségvetési hiányt tervezett, ehhez képest 986 milliárdos hiány halmozódott fel, azaz az egész évre tervezett hiánynak a 96,5 százaléka teljesült már. Erre a rendszerváltás óta nem volt példa. 
Miután lerongyolódott polgáraiból már nemigen tud többet kisajtolni, egyre-másra veszi fel a külföldi hiteleket. A kormányváltás óta – három év alatt! – több mint 4000 milliárd forinttal nőtt a magyar államadósság. Csak az első negyedévben 865 milliárd forinttal. S azóta a kormány januári fogadkozásai ellenére minden hónapban átlagosan 216 milliárd forinttal.  
Száz szónak is egy a vége: van egy is­tentelenül túlméretezett államappará­tusunk, amelynek a fenntartása egyre többe és többe kerül nekünk, amely pocsékul működik, és mindennek a tetejében mégcsak nem is a miénk.
Hogy túlméretezett, ahhoz, azt hiszem, nem férhet kétség. Magunk­kal vonszolunk a kommunista idők­ből egy szócsépléstől és papírgyár­tástól zakatoló óriási államgépezetet, amelyben gyakorlatilag most is a párthűség és a párttevékenység a legfőbb kritériuma annak, hogy jól fizetett államigazgatási funkciókba kerüljenek más intellektuális képes­ségekkel nemigen rendelkező káde­rek, s ha már ott vannak, csak fantá­zia kérdése új főpapírtologatói állá­sokat kitalálni maguknak, a család­nak meg a haveroknak.
Nekünk, akik ezt szoktuk meg, ta­lán fel sem tűnik, mennyire nem jól van ez így. Kívülről jött emberek fi­gyelmeztetnek rá: Magyarországon akkora a bürokrácia, annyi a fölösle­ges hivatal, a mondvacsinált instan­cia, hogy a nálunknál sokkal gazda­gabb országok is belerokkannának az eltartásukba. Felelős hazai szaktekin­télyek állítják, hogy a költségvetési intézményeink 30 %-kal több alkal­mazottat foglalkoztatnak, mint szük­séges – épp ezeken a hasábokon tet­tünk közzé nemrég egy beszédes ada­tot erről, nevezetesen, hogy a Gazdasági Minisztérium a háttérintézményeivel együtt se több, se kevesebb, mint ötezer embert foglalkoztat (pontosabban ma már 16-tal kevesebbet, merthogy ennyiben találta érintve magát a farizeus módon meghirdetett általános takarékossági és létszám-leépítési akcióban).
Gondolom a többi minisztériumban is hasonló a helyzet, legfeljebb ők azt csinálták, hogy elküldtek húsz portást meg takarítónőt, és fölvettek tizenkét ál­lamtitkárt és államtitkár-helyettest.
Nem vagyok rá büszke, de egy va­lamiben egyet kell értenem a nagy mellényben járó koalíciós törpepárt álláspontjával, miszerint a majd négy­száz képviselőt számláló Országgyűlés is túl nagy luxus számunkra. Is­merem az ellenérveket is, hogy amennyiben csökkentenénk a képvi­selők számát, még szűkebb csoport kezében összpontosulna a hatalom, meg hogy csorbulna az arányos terü­leti képviselet elve stb. de sajnos azt kell mondanom, hogy ebben az or­szágban most is egy szűk elit dönt a legfontosabb dolgokról, s a legcsekélyebb jelét sem látom annak, hogy bármelyik megye bármit is profitálna abból, hogy tíz, tizenöt vagy nemtu­domhány képviselője ül a parlament­ben, és nem kettő vagy három.
Amondó vagyok hát, hogy tessék csak nyugodtan a felére csökkenteni az országgyűlési képviselők számát.
A másik, amit csak nagyon halkan merek itt megpendíteni az, hogy érdemes volna elgondolkodni felette, valóban szükségünk van-e a fennálló megyerendszerre. Számos tanújelét látjuk annak nap mint nap, hogy Magyarországon a politikai hatalom és irányítás túlságosan központosított, elidegenedett, egyszerűbben szólva túl messzire került tőlem, a mezei állampolgártól. Ennek megfelelően a beszedett adóforintomról is tőlem fényévnyi távolságra döntenek, nem az én szükségleteim és igényeim kielégítésére használják fel, nem kórházat építenek belőle, autópályát vagy járdát, nem az én életminőségemen próbálnak meg javítani, hanem másra költik, sokszor csak a Magasságos tudja, mire. (Milyen állapotok uralkodnak egy olyan országban, ahol egy parlamenti képviselőnek interpellációban kell megkérdeznie, hová lett 3000 milliárd forint – és nem kap rá érdemleges választ?)
Ha megfordítanánk a dolgot, áthelyeznénk a társadalmi, politikai és gazdasági élet súlypontját a kisközös­ségekre, az önkormányzatokra, oda, ahol a közösségi gondok és feladatok megoldására szánt jövedelemrész meg­teremtődik; ha a beszedett adók, járu­lékok nagyobbik része helyben ma­radna, s csak kisebbik részét költenénk egy, a mainál jóval szerényebb méretű, takarékosabb és hatékonyabb központi hatalom fenntartására, hitelesebben tudnánk felmérni a szükségleteket, cél­szerűbben tudnánk felhasználni a pénzt, helyben döntenék el a helyi kép­viselők, hogy mire fordítsák, ehhez bőven elég volna egy kétszintes köz­igazgatási felépítmény is, nem volna szükség semmilyen áttételre a telepü­lés – az önkormányzat – és a főváros – a kormány, a parlament – között, meg lehetne szüntetni a megyerendszert.
Tény, hogy a jelenlegi államapparátu­sunk iszonyúan drága, és napról napra többe kerül nekünk, ugyanakkor messze nem vagyunk elégedet­tek a teljesítményével – és nemcsak mi, ellenzékiek, jobboldaliak, nemzeti érzelműek, nevezzenek bennünket, ahogy akarnak –, hanem azok sem, akik bedőltek az olcsó államról szóló ígéreteknek, és hatalomra juttatták a jelenlegi „államócsítókat”.
Hisz ki ne háborodna fel azon – csak néhány példa a sok közül –, hogy a Medgyessy–Gyurcsány kormány regnálása óta 47 ezerrel nőtt a munkanélküliek száma, hogy minden negyedik pályakezdő munkanélküli, hogy 400 ezer új munkahelyet ígértek, s a felét sem teljesítették, hogy ezermilliárdos nagyságrendben vettek és vesznek fel – kedvezőtlen feltételek mellett – nemzetközi kölcsönöket, miáltal felküzdöttük magunkat a dics­telen ötödik helyre a világ legeladó­sodottabb országainak ranglistáján, hogy elszabadultak az állami ellenőrzés alatt álló árak, hogy az or­szág lakosságának egyharmada a lét­minimumon tengeti életét és kéthar­mada nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy elvigye a családot egy egyhetes nyaralásra...
Ki nem háborodik fel ennek a nyegleségnek, gátlástalanságnak a láttán, amivel ezek az újgazdag svi­hákok ránk erőszakolják akaratukat, s lopják ki a szánkból a falatot.
És ki ne látná, milyen szánalma­san amatőrök, milyen bődületes hibá­kat követnek el napról napra, milyen pitiáner látszatintézkedésekkel etet­nek bennünket, mennyire tönkrete­szik ezt az országot. Csak egy adat a sok közül: napi 30 milliárd forintot ve­szít a magyar állam csak azon, hogy az emberek Romániába és Ukrajnába járnak bevásárolni, merthogy ott nem terheli 25 %-os ÁFA a különböző árucikkeket.
A legszomorúbb az egészben az, hogy ezeknek az embereknek döntő többsége, akik ma nálunk az állam megtestesítőinek a szerepében tetszelegnek, idegen érdekeket szolgáló, idegen eszméket majmoló, a magyarságot – a választóikat – lekicsinylő, népük érdekeit, jólétét felelőtlenül elhanyagoló, gyökértelen kreatúra. Ezeknek minden előbbrevaló a saját nemzetüknél.

Elolvasom
Nőnapi gondolatok. In. Nyugati Magyarság. 2004. március.

Március nyolcadika…
Rühelltük mindannyian, de nem illett kimaradni belőle. Többnyire H. Gyurka volt megbízva a virágvásárlással, V. Géza volt a zenefelelős.  Hogy a lányok, asszonyok miként szervezték meg soraikat, nem tudom, a lényeg az, hogy pogácsa, szendvics, sör, bor volt mindig dögivel – szerintem háromszor annyit költöttek rá, mint mi, férfiak a virágra. Tizenegy körül összegyűltünk a legnagyobb szerkesztőségben, végigpusziltuk a kolleganőket, kezükbe nyomtunk egy kis tavaszi csokrot meg valami apró ajándékot, Géza felrakott a magnóra egy hatalmas tekercset, a táncosabb kedvűek megforgatták a csinos gépírólányokat, mi, többiek meg azonnal a tárgyra tértünk: derekas pusztításba kezdtünk a pogácsák és szendvicsek soraiban, és benyakaltuk a sör, bor tetemes részét. Aztán hazamentünk. Letudtuk a nők kényeztetését a következő március nyolcadikáig…
Ja igen, volt, aki vitt haza az asszonynak is egy csokor hóvirágot, s volt, aki talán még az édesanyját is felköszöntötte – telefonon…
Így ünnepeltük meg mi a nők napját annó dacumál…
Apai nagyanyámat még nem ünnepelte senki. Ő még nem tudta, mi az az emancipáció. Még nem „vívták ki” számára azt a jogot, hogy egyenrangú, egyenjogú tagja lehessen a társadalomnak, s ezen a címen a háztartás, a kert és a négy gyermek körüli munka mellett nyolc órát robotolhasson, mondjuk egy szappangyárban. Úgy élte le az életét, hogy „csak” nő, „csak” feleség, „csak” anya volt. Egyszerű parasztasszony, aki hat gyermeket szült, ebből négyet felnevelt becsülettel… 
Viszont nem fogyatkoztunk évente egy kisvárosnyi lakossal…
Tudom, tudom… Más idők voltak… Más társadalmi körülmények… A történelem kerekét nem lehet visszaforgatni… 
Csak beletörődni abba, ami most van? 
Beletörődni, hogy ma egy nő élete abból áll, hogy leadja gyermekét reggel a bölcsődében vagy óvodában, rohan a munkahelyére, ledolgozza a nyolc (vagy tíz, vagy tizenkét) óráját, rohan a csarnokba, rohan a gyerekért, rohan haza, főz, mos, vasal, takarít? Közben rossz a lelkiismerete, mert nincs ideje a gyerekre, veszekszik a férjével, mert az szintén tizenkét órát dolgozik naponta, és nemigen segít neki a házimunkában, sosem tudja igazán kipihenni magát, a szórakozásról nem is beszélve. 
Egyáltalán, kinek jó az ilyen egyenjogúság, amelyben a család egzisztenciális alapjaiba két ember munkáját kell beleépíteni, ahol férjnek is, feleségnek is házon kívül kell megkeresnie a megélhetéshez szükséges pénzt, mert a családon belüli munkát, a gyermekőrzést és -nevelést, a családi fészek rendben tartását, az egymással való foglalkozás, a kellemes kikapcsolódás és zavartalan pihenés feltételeinek a megteremtését a kutya sem értékeli semmire, pénzt meg még kevésbé ad érte?
Kinek jó ez az értékrend?
Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy nem figyeltem jobban oda apámra, amikor egy évszázadok során kialakult érdekes értékrendszerről beszélt nekem tízegynéhány éves koromban. Ő még pontosan tudta és mondta: ennyi búzáért ennyi lisztet adott a molnár, ennyi lisztért ennyi kenyeret a pék, ennyi és ennyi tojás árán lehetett egy pár cipőt venni, ennyi és ennyi pár baromfi árán menettérti vonatjegyet Szabadkától Pestig. És (micsoda szép, kiszámítható idők!) az „árfolyam” nem változott hosszú-hosszú évtizedeken, évszázadokon át…
Mára sikerült ezt az értékrendet is a feje tetejére állítani. Mert a búza és a liszt közé befúrta magát a felvásárló (megveszi olcsón, eladja drágán), a liszt és a kenyér közé – a nyersanyag és a késztermék közé – a nagykereskedő, a kiskereskedő, a szállítmányozó, a feldolgozó, a gyártó stb. (aki mind keresni akar a dolgon), ráadásul minderre az állam (ó, te drága állam!) rápakolta a maga napról napra növekvő járulékait, ÁFÁ-ját, egyéb adóját, úgyhogy nemcsak az ősi arányrendszer borult fel, hanem kicsúszott a kezünkből minden viszonyítási alap, minden fogódzó, amely az értékmeghatározásban segítene bennünket. Mindebben, persze nem az a baj, hogy halad az idő, változnak a termelési és értékesítési viszonyok, hanem az, hogy a termelési–értékesítési láncban résztvevők nagy többsége nem a befektetett munkájával tesz szert jövedelemre, hanem pénzből csinál pénzt. És ebből nagyszerűen megél! Mert a lánc végén a „kiéheztetett” s most a fogyasztói társadalom üveggyöngyeitől megszédült vevő áll, aki szó nélkül fizet és fizet. 
Ennél nagyobb baj azonban, hogy az anyagi világ értékrendjének felbomlásával párhuzamosan felborult az erkölcsi értékrend is. Föllazultak az kötöttségek, átszakadtak a gátak, ma már mindent szabad, aki bírja, marja, aki nem, dögöljön meg… A mai magyar társadalom értékrendszerében a profit, a pénz, az anyagiakban megtestesült teljesítmény vezet a listán, s az ember, a család, a nemzet ott kullog valahol az utolsók között.
Mondok egy példát. 1800-ban Pest és Buda összlakosságának mindössze egyötöde volt magyar nemzetiségű (háromnegyede német volt, a fennmaradó rész görög és szerb). Ez az arány alig ötven év leforgása alatt jelentősen megváltozott a magyarok javára: a XIX. század közepén arányuk immár egyharmadot tesz ki (a németek még mindig többségben vannak). Újabb ötven év után a magyarok arányszáma eléri a 86 százalékot. 
Húsz százalékról nyolcvanhat százalékra – egyetlen évszázad leforgása alatt!
De micsoda évszázad volt, gondoljuk csak végig!
Reformkor – Akadémia, Műegyetem, Pest-Buda városrendezési tervei, Lánchíd, vasút, az Al-Duna szabályozása, gőzhajózás… Vörösmarty, Arany, Petőfi, Jókai…
Az 1848-as szabadságharc – amikor nem volt szégyen nagy betűvel írni a Hazát és a Szabadságot. 
Aztán a kiegyezés, melyet óriási gazdasági fellendülés követett – ipari forradalom, fél Európa a magyar mezőgazdasági termékek piacává vált… Harminc-negyven év alatt felépült minden, amit ma is oly büszkén mutogatunk az idegeneknek Budapesten, az országháztól az operáig és a bazilikától a Hősök teréig...
Aztán a millenniumi ünnepségek… 
Voltak magyarok, akik mertek nagyok lenni… Értéket képviselt, rangot jelentett magyarnak lenni… Szültek hát a magyar anyák… És Budapest egy évszázad leforgása alatt német városból magyar város lett…
Ez is egyfajta értékrendet tükrözött.
Nemcsak arról volt szó, hogy egyrészről a germán erőfölény, másrészről a pánszláv fenyegetettség árnyékában létfontosságúvá lépett elő a szaporulat kérdése, a fennmaradás ígéretévé vált minden újszülött, hanem arról is, hogy a kis jövevény békébe, biztonságba, európai mércével is mérhető jómódba született bele, fajra, vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül egyenlő eséllyel végezhette iskoláit, kiszámítható életpálya állt előtte. 
Az ellenpéldát csak végszavakban mondom. Világháború, Trianon, újabb világháború, szovjet megszállás, proletárdiktatúra, internacionalizmus, vallásüldözés, marxista agymosás, rossz fizetések, másfélszobás lakások, abortusz, világpolgár-divat, elfuserált rendszerváltás, vadkapitalizmus, liberalizmus, bankáruralom… Bokros-csomagtól Draskovics-csomagig, pufajkás miniszterelnöktől ügynök-miniszterelnökig hányódva, iszonyatos államadósság és igazságtalan adórendszer terhei alatt nyögve, tömeges elbocsátások tanúiként, állandó létbizonytalanságban élünk – mire szül ma egy magyar anya?
És ott tartunk, hogy évente egy Hódmezővásárhelynyivel kevesebben vagyunk.
S írhatjuk, kérem, az okos cikkeket, apellálhatunk hazafiúi és honleányi érzelmekre, hivatkozhatunk nyugati határ menti zsebszerződések, Szent István körúti lakásszerződések és nyolcadik kerületi utcaképek formájában előrevetülő fenyegetettségre – amíg a politika, a jog és a gazdaságpolitika eszközeivel nem változtatunk radikálisan a mai helyzeten, amíg nem alakítunk ki egy új,  hagyományainkat és mentalitásunkat jobban tükröző, de a kor követelményeinek is megfelelő, emberközpontú értékrendet, nem hogy visszafordítani nem tudjuk ezt a folyamatot, de megállítani sem.
Minthogy jelenleg a FIDESZ az egyetlen politikai erő, amelynek a jó szándékon kívül ereje és esélye is van e változtatások véghezviteléhez, az első lépés, amit megtehetünk az, hogy ismét hatalomra segítjük Orbán Viktort. Azt az Orbán Viktort, akit négyéves kormányzati tapasztalattal a háta mögött (már bizonyított!), a választási vereségből levont sok-sok tanulsággal bölcsebben, egy addigra már ötgyermekes családapa személyes példájával és hitelességével foghatna hozzá egy humánusabb, tisztességesebb értékrend kialakításához. 
Nem pályázom tanácsadói babérokra, s talán olvasóim sem veszik nagyképűségnek, ha felvetek egypár – szerintem fontos – tennivalót, amit a helyében halaszthatatlanul megtennék.
Először is visszaállítanék minden lakáshozjutási kedvezményt, amit a Medgyessy-féle amatőr színtársulat megszüntetett, illetve csökkentett, s lehetőség szerint újabbakkal bővíteném őket. Például mértani haladvány-szerűen növelném a több gyermek után járó, úgynevezett szociálpolitikai támogatást, csökkenteném a kamatot, megfelezném az építőanyagok ÁFÁ-ját stb., hogy megkönnyítsem a fiatalok fészekrakását. Legyen hol emberi körülmények között utódot nemzeni és gyermekeket nevelni. Akkor, amikor ennek ideje van, életük legtermékenyebb szakaszában.
Külön törvénnyel – elnézést a kifejezésért – védett emberfajtának nyilvánítanám az anyákat, megkülönböztetett jogokat szavatolnék nekik minden olyan helyzetben, amikor a gyermekvállalás netán egzisztenciális hátránnyal járna. Például lehetővé tenném számukra, hogy a mainál sokkal magasabb, tisztességes állami bérért hivatásos anyaságot vállaljanak. Tetemes pénzekkel és adókedvezményekkel (ha már ilyen a-pénz-beszél-a-kutya-ugat-féle időket élünk) ösztönözném a munkáltatót, hogy többgyermekes anyákat is foglalkoztasson, s külön méltányolnám, ha 45-50 éves női munkaerőt alkalmaz, azoknak is esélyt adva, akik immár szárnyukra bocsátván gyermekeiket, ismét munkát vállalnának.
Következetesen végigvinném azt a koncepciót, amit nagy örömmel hallok mostanában Orbán Viktor szájából, hogy vissza kell állítani a munka becsületét, hogy munkaközpontú gazdaságpolitikát kell folytatni, és megteremteném rá a feltételeket, hogy a családfenntartó a napi nyolc órai munkájáért annyi bért kaphasson, amiből tisztességesen eltarthatja a családját. Munkahelyhez, munkához kötném a családi pótlékot, s gyermekenként növelném, a mainál nagyságrendekkel nagyobb mértékben.
Szemétbe vágnám a jelenlegi, hallatlanul bonyolult, felháborítóan igazságtalan adózási és járulékfizetési rendszert, és az újba olyan szabályzókat építenék be, amelyek ösztönzik a munkaadót új munkahelyek létesítésére, csökkentik a munkáltató terheit, a munkavállalót pedig úgy adóztatják meg, hogy tekintetbe veszik az általa eltartott családtagok számát.
És így tovább…
Mielőtt bárki a szememre vetné, hogy ezek szerint, afféle begyepesedett férfiúi észjárással úgy rendezném be körülöttem a világot, hogy a nőknek a társadalomban betöltött szerepét népességgyarapító képességük kiaknázására szűkítem le, sietek kijelenteni: erről szó sincs, pontosabban nem erről van szó. Töredelmesen bevallom, hogy nekem ugyan, személy szerint az a családideálom, ami az évezredek során nagyszerűen bevált, hogy tudniillik a férfi vadászott, harcolt, szántott-vetett, bányászott, kereskedett, gyógyított vagy zenét szerzett, előteremtette a család megélhetéséhez valót, a nő pedig a háztartást vezette és a gyermekeket nevelte, de eszembe sincs visszaparancsolni minden nőt a fakanál vagy a bölcső mellé, a legcsekélyebb mértékben is kétségbe vonni azon jogát, hogy tanuljon, képezze magát, anyagi függetlenséget teremtsen magának, karriert fusson be bármely területen. Ha ebben telik öröme, ilyenformán tudja – az hiszem így mondják szakszerűen – megvalósítani önmagát, tegye.
De adassék meg az esély azoknak is, akik az anyaságban kívánják megvalósítani önmagukat, s ma nem tehetik meg, mert rájuk erőszakoltak egy embertelen értékrendszert, mert a férjük fizetéséből nem tud megélni a család, s kénytelenek maguk is napi nyolc-tíz órában bérszámfejteni, cipőfelsőrészt készíteni vagy tanítani! Vagy azoknak is, akik szívesen szülnének három-négy gyermeket is, de jogosan félnek attól, hogy utána nem tudnak munkát találni… 
Szemléletmódot kéne váltani, s ez a legnehezebb, tudom. Fel kellene értékelni az anya, a család, a nemzet fogalmát! 
Ezt, persze, máról holnapra nem lehet. Törvényeket, gyermekvállalást ösztönző, családsegítő, lakáshozjutást könnyítő, életszínvonal-növelő intézkedéseket lehet – és kell is – hozni pár év leforgása alatt, az emberek gondolkodásmódjának megváltoztatásához azonban sokkal több időre van szükség. De nem reménytelen a dolog. Az intézkedések ugyanis csodálatos részeredményeket produkálhatnak, s ezekből a kétkedők, a bizonytalankodók is levonhatják a megfelelő következtetéseket.
Gondoljunk csak bele: mi segíti egy mai fiatalt az összezavarodott, ellentmondásos világunkban való tájékozódásban? Elsősorban az, amit otthonról, a családjából hoz. S hogy ez az útravaló sokáig eltartson, ahhoz egyre több olyan anya kellene, aki nem cipőfelsőrész-készítésbe öli az idejét és energiáját, hanem a fészekrakásba és a gyermekei nevelésébe. Beleplántálja a gyerekekbe az emberséget és a kötelességtudatot, a hitet és a szeretetet, a szolidaritást és áldozatvállalást, az igazmondást és a szorgalmat, a tudásvágyat és a kitartást, az idősek tiszteletét és a gyengék védelmét – mindazokat az erkölcsi normákat, amelyek megkönnyítik az emberi együttélést és irányt mutatnak az emberiség fejlődésének. 
Az útravaló másik részét, tudjuk, az iskolában kapja meg a gyermek. Milyen jó volna, ha ebben az iskolában nem iszonyatos tudásmennyiséget ömlesztenénk a gyermekek elé, mit sem törődve azzal, mit s mennyit képesek abból befogadni, szemléletté, világképpé sűríteni, hanem kevesebbet adnánk, de azt jobban elmélyítenénk; nem a biflázó-tehetségüket fejlesztenénk, hanem a problémamegoldó-készségüket, és megtanítanánk őket az élni tudás művészetére. És ha az egész oktatási rendszert – de a kultúrát, közéletet, sajtót is – ugyanaz az erkölcs, ugyanaz az értékrend hatná át, amiről fentebb szóltam. 
Ezt az értékrendet nem mi, jobboldaliak, keresztények, nacionalista-fasiszta gyűlöletkeltők találtunk ki, nem mi fogalmaztuk meg, hanem már az ókori kínaiak, babiloniak, egyiptomiak… Párezer éven át jól megvolt vele az emberiség, talán megleszünk vele mi is. 
Persze, tiszteletben tartanánk a másként gondolkodók jogait is. Mert ez is az értékrendünk részét képezi. Továbbra is szabad lenne az utcára bízni a gyermeknevelést, vagy magániskolákban szabadosságra, könnyűdrogokra szoktatni a fiatalokat, idióta tévéműsorokkal rombolni ízlésvilágukat, szennyáradatot ömleszteni eléjük a bulvárlapok hasábjain, homokos-karneválokon mutatni nekik példát egy másfajta értékrendről – csak nem az adófizetők pénzéből. 
Kettéosztott országról beszélünk, azt szoktuk mondani – különösen a legutóbbi parlamenti választások után – hogy az erőviszonyok fele-fele arányt mutatnak. Nem igaz! Mi vagyunk többen. És ha a bankárkormány regnálásában csalódottakat, a bizonytalankodókat is magunk mellé tudjuk állítani, nyernünk kell! Már most, az uniós választásokon, majd 2006-ban is. És akkor a normális többség fogja eldönteni, mire megy az adófizetők pénze.

Elolvasom
Élvezem a békét. In. 7 Nap, 1992. február 29.

Néhány hónapja immár egyre gyakrabban azon kapom rajta ma­gam, hogy töményen élvezem a békét. Nemszeretem hírektől zsibbadt fejjel ballagok Bo­gáncs nevű kutyánkkal Szabadka rosszul kivilá­gított utcáin, és elemi erővel élvezem a békét. Élvezem, hogy nem les rám mesterlövész valamelyik padlás­ablakból, hogy nem lőtték szét a házunkat, hogy nincs fiam, tehát nem hurcol­hatták el a szlavóniai frontra önkéntesnek, s nekem sem jött még ki a viola­szín-pecsétes parancsolat az éj leple alatt.
Ballagunk Bogánccsal Kosztolányi szép, de megkopott városá­ban, és örülök, hogy nem röpködnek MIG-ek a fejem fölött, hogy ha röpködnek, nem géppuskáznak belém, vagy ha netán mégis belém géppuskáznának, biztosan meg tudják majd magyarázni, miért tet­ték. Én lőttem elsőként, nem jelentették a magyar gyalogosirányí­tók, hogy jövök, vagy mit tudom én. Már ha egyáltalán tartozik majd értem bárki is bárkinek bármilyen számadással. Hiszen csak egy rohadt civil vagyok, egy degenerált pacifista, azok között is csak kisebbségi.
Mondom, élvezzük a békét Bogánccsal, de egy kicsit szégyel­lem is magam. Hogy jövök én ahhoz, hogy ilyen jól érezzem magam a bőrömben? Ahol száz­egynéhány kilométerrel odébb ezrektől tagadta­tott meg a túlélés lehetősége és tíz- meg tízezrektől az ottho­nuk, illik-e, szabad-e a magamfajta szerencsefiá­nak jól éreznie magát?
Szabad, enyhülök meg egy kicsit magammal szemben – hiába, öregszem –, szabad. Pontosabban: muszáj! Ha beleszakadnak sem fogadom el valóságként azt, amit a hagymázos politikusok és té­boly­szernagyok valóságként akarnak elfogadtatni velem. 
Vannak, akadnak persze elegen, messzirőljöttek, akik most annak örülné­nek, ha világgá futnék, vagy ha már itthon maradtam, hideg­lelősen vacognék kis egérlyukamban. Vannak, s ők a hangosab­bak mostanság. Igaz, egyelőre még túlkiabálnak mindenkit, de majdcsak berekednek előbb-utóbb. 
S ennek reményében, csak azért is jól fogjuk érezni magunkat a bőrünk­ben. Igaz-e Bogáncs?
Még ha egy kicsit röstelkedve is, mint aki szégyelli az egészségét a betegek között. S ha egy kicsit szorongva is, mint aki valóban egész­sé­ges­nek hiszi magát. Még most is, a metszetvételen túl és a szö­vettani vizsgálat eredmé­nyén innen.

Elolvasom
Így teljes az életünk. In. Nyugati Magyarság. 2002. június.

2002. június 6, Norbert, Cintia és Lajoska napja. Aki nem így tudja, bocsássa meg nekem ezt a kis hamisítást: a Lajoskát én toldottam hozzá, minthogy, ha minden jól megy, ma fog megszületni Lajoska, a Kinde-család ötödik gyermeke. Délután fél öt van, pár perccel ezelőtt beszéltem Kálmánnal: a szülőszobában vannak, éppen szülnek.
Remélem lapzártáig részleteket is tudok mondani.
– Ezzel –, mondta pár nappal ezelőtt gödöllői otthonukban Tünde, a ház szelíd mosolyú asszonya –, el is érkeztünk a családtervezésünk végére. Persze, ha netán egy újabb kis jövevény úgy gondolná, hogy hozzánk akarna születni, örömmel fogadjuk, de a szándékos családtervezés ezzel az ötödik gyermekkel be is fejeződne.
Kinde Kálmán és Tünde az egyetemen ismerkedett meg egymással, s már a kezdet kezdetén megállapodtak, hogy az átlagosnál több gyermeket szeretnének. A véletlen szerencse úgy hozta, hogy körülbelül tíz évvel ezelőtt kapcsolatba kerültek a Házat Hazát Alapítvánnyal, amely éppen akkor kezdte meg működését Magyarországon. Saját pénzük nem volt, szülői támogatásra nemigen számíthattak, az alapítvány programja jelentette számukra az egyetlen esélyt, hogy belátható időn belül saját otthont teremtsenek maguknak. Az esély pedig munkát jelentett, sok munkát: a hétvégeken eljártak dolgozni, mások házát építették. Aztán a gödöllői önkormányzat felajánlott tíz telket az alapítványnak, s Kindééket az a hallatlan szerencse érte, hogy bekerültek a tíz boldog lakásvárományos közé. Akkor már megvolt az első gyermekük, s útban volt a második. És kilencvennégy őszén beköltöztek a körülbelül száz négyzetméteres, szép gödöllői házukba.
Azok kedvéért, akik nem ismerik a Házat Hazát Alapítványt, közbevetném, hogy a házat nem ajándékba kapták Kindéék: az ezerötszáz munkaóra feletti kalákamunkájukkal és egy szerény összegű önrésszel szereztek jogot a megvásárlására, s azóta kamatmentes részletekben törlesztik az árát. Ami azt jelentette számukra, hogy nem a jól ismert albérleti díjak mellett kellett spórolgatniuk a házra, mindenféle különmunka és mellékkereset után szaladgálva közben, hanem birtokon belül fizetgetik a nagyon kedvező részleteket, amelyek a későbbiekben született gyermekekre való tekintettel ma már a havi 14.000 forintot sem érik el.
Az új környezetbe való beilleszkedésük könnyen és gyorsan ment. Közvetlen szomszédaik részben ugyanolyan alapítványi tagok, mint ők, akikkel a közös kalákamunka során egészen összeszoktak, megéltek sok mindent, jót-rosszat vegyesen. De a többi szomszéddal is jól megvannak. Munkát is kaptak helyben. Tünde a rendőrségnél dolgozik, fővizsgáló, Kálmán pedig, bár mérnökként végzett, egy most induló kábeltévé társaságnál pénzügyi igazgató.
A család bemutatására Tünde vállalkozott.
– Mátyás fiunk 1991-ben született. A szokásos (és megengedett) szülői elfogultsággal mondom, hogy átlagon felüli intelligenciájú gyermek. Az idén nyert felvételt a Premontrei Szent Norbert Gimnáziumba. Mi ugyan reformátusok vagyunk, de mivel Gödöllőn nincs református iskola, katolikusba írattuk őt is, és azóta immár a harmadik gyermekünket is, s azt tapasztaljuk, hogy nagy szeretettel fogadták őket. Megadják nekik mindazt, amire hitük fenntartásához szükségük van. A tanulás mellett zenélnek, sportolnak, részt vesznek különféle kézműves foglalkozásokban, egyszóval igyekszünk felmutatni előttük a lehetőségek minél szélesebb palettáját, hogy, ha majd a saját útjukat keresik, minél többől választhassanak.
– A következő gyermekünk Vanda, most lesz nyolc éves. Igazi kismama-természet. Amellett rendkívül ügyes. Művészi érdeklődésű – épp mostanában vett részt egy rajzkiállításon Vácott –, de ugyanúgy zenél és sportol, mint a többiek. S ha már a zenéről esett szó: Mátyás trombitál, Vanda furulyázik, harmadik gyermekünk, Zsófi, aki most indul majd elsőbe, szintén furulyázni fog. Zsófi egyébként szeptemberben lesz hét éves, már felvették a Szent Imre iskolába. Megnyugodtunk, hogy neki is meglesz a jó háttere a lelki neveltetéshez. Biztos vagyok benne, hogy ugyanazokat az értékeket kapja majd az iskolától, mint amelyeket mi közvetítünk neki.
– Milyen értékek részesei lehetnek egy ilyen nagy családban a gyermekek?
– A nagy család létéből fakadóan az egymásra figyelés alapvető érték, az, hogy ne legyenek közömbösek egymás problémái iránt. Ahogy nőnek, egyre inkább érezhető ez rajtuk a külső kapcsolataikban is. A másik: a mély vallásosság, s mindazok az erkölcsi értékek, amelyek benne foglaltatnak a kereszténység fogalmában. Ahol sok gyermek van, ott érdekes minitársadalom működik, sok-sok egymásnak feszülő indulattal, konfliktussal, rivalizálással. De ez a társadalom nagyon korán kifejleszti a alkalmazkodás készségét is. És még valami: a mi gyermekeink, különösen a lányok, már most elő-előveszik a témát, hogy miként lesz majd ha felnőnek, s egyikük sem úgy tervezi az életét, hogy nem lesz gyermeke, vagy csak egy lesz. Érdekes az is, hogy – talán mert keresztény közösségben mozgunk –, az osztálytársaik zöme is legalább háromgyermekes családban él.
– Nem szóltunk még a család két legfiatalabb tagjáról.
– Negyedik gyermekünk a mi kis angyalkánk, Sarolta, aki 98 karácsonyán született, és valóban olyan, mint egy angyalka. Ő most kezdte az óvodát, számára most kezdődik az élet. Most kezd zenevárba járni, most kezd el úszni. Bontogatja kis szárnyait, önállósodik lassan ő is. Kicsit bánom, mert sorra leszakadnak rólam, de most itt lesz Lajoska, majd ő kárpótol.
Apropó, Lajoska… Kindéék szándékosan nem firtatták előre az ötödik kis jövevény nemét, és ha valaki, nem minden cukkolási szándék nélkül, megkérdezte Kálmánt, hogy a három kislány után most mi lesz, ő csak ennyit felelt: nem tudom, de Lajoskának fogjuk hívni.
– Az, hogy valaki nagy családot vállal – fordulok a családfő felé –, egyenlő-e a szegénység vállalásával?
– Annyi bizonyos, hogy másképp élünk. Amennyiben a gyermekek hiánya meg tudta volna adni azt a motivációt, ami engem minden nap fölkelt az ágyamból és munkára buzdít, s amennyiben Tündivel együtt úgy döntöttünk volna, hogy gyermekek nélkül éljük le az életünket, valószínűleg több lenne a pénzünk. Így viszont teljesebb az életünk. De ezt Marianne Neifert szebben elmondta helyettem.
Azzal egy, a konyha falán függő idézetre mutat. Idemásolom: „Ha nem volnának gyermekeim, több pénzem volna, jelentősebb anyagi javaim. Valószínűleg több helyre eljutottam volna, többet aludnék, jobban adnék magamra. Az életem sokkal unalmasabb és kiszámíthatóbb lenne. De mint szülő többet nevettem, gyakrabban sírtam, többet aggódtam, többször rohantam, kevesebbet aludtam, mégis vidámabb az életem. Többet tanultam, érettebb lettem. A szívem jobban fájt, s jobban tudtam szeretni, mint valaha is hittem, többet adtam magamból, de cserébe értelmet nyert az életem.”
Ismét Tünde veszi át a szót, és elmondja, hogyan fest a Kinde-család egy hétköznapja.
– Közös reggelivel kezdődik a nap, aztán apa elviszi a nagy gyerekeket iskolába. Ha ideje megengedi, a kicsiket is ő viszi el az óvodába, ha nem, akkor siet a munkahelyére s ez a feladat rám hárul. Elég messze van az iskola is, óvoda is, a busz bizonytalanul jár, gyalog egy órába is beletelne, míg megtesszük az utat oda-vissza. Szerencsére nekem is van egy kis autóm, azzal hamar megjárjuk. A délelőtt további részét takarítással, mosással, ház körüli munkával töltöm. A ház tökéletesen fel van szerelve mindenféle háztartási géppel, a mosógép minden nap jár. Az ebédet Kálmán a munkahelyén, a gyerekek az iskolában, óvodában fogyasztják el. Délután zeneóra, úszás, tájfutás-edzés, ilyen-olyan szakkör, leckeírás, s bizony sokszor este van már, mire ismét egybegyűlik a család a vacsoraasztalnál. Vacsora után megtárgyaljuk a fontosabb történéseket, a másnapi tennivalókat, aztán tisztálkodás és takarodó. A ház újonnan átalakított felső szintjének körülbelül a felét teszi ki a gyermekbirodalom, amely a kisebbeknek játszó- és hálószoba is egyben. A nagyobbaknak saját kis szobájuk van.
A házat a Házat Hazát Alapítvány eleve úgy terveztette meg, hogy lehetővé váljanak a család gyarapodásával időszerűvé váló bővítések. Kindéék éltek is ezzel a lehetőséggel: az utóbbi két évben részben átépítették, részben kibővítették a ház felső szintjét. Az építkezés, pontosabban a vakolás, burkolás még most is folyik – amennyire a családi költségvetés megengedi.
A hétvégék zöme kirándulással vagy a család közös sportjával, tájfutással telik el. Időnként egy-egy mozi, színház. Rendszerint gyerekestül. Nyaralásra is futja: egy-egy hétre minden évben elmennek a tengerre. Volt olyan év, amikor ez az egy hét két napra sikeredett – elmentek, megfürödtek és hazajöttek –, de élménynek jó volt. Tünde is, Kálmán is erdélyiek, több-kevesebb rendszerességgel oda i hazalátogatnak olykor.
Felcihelődöm lassan. Búcsúzóul még megkérdezem vendéglátóimat, nem bánták-e meg, hogy ezt választották, hogy így alakult a sorsuk.
– Egy percre sem – feleli Tünde. – Nem vagyunk még olyan öregek, hogy tanácsot osztogassunk másoknak, de egyet megtanultunk: kőkeményen ragaszkodni kell az embernek az elképzeléseihez. Mindent meg lehet csinálni, csak kitartás és munka kell hozzá. Ha nem hangzik szerénytelenségnek, itt a magunk példája: kilencvenkettőben még albérletben laktunk, két másik házaspárral osztozva egy 36 négyzetméteres lakáson. Szülői háttér nélkül, friss diplomával és kevéske pénzzel a zsebünkben. Tízen jelentkeztünk annak idején a Házat Hazát Alapítványnál. Amikor kiderült, hogy itt bizony szó sincs lakásosztogatásról, hanem keményen meg kell dolgozni az esélyért, pár hónap alatt leolvadt a csapat létszáma a felére. De mi kitartottunk. S ma itt állunk: öt gyermek nevelését és boldog gyermekkorát biztosító szép házunk van, két autónk, igazán szép, az országos átlagot jóval meghaladó jövedelmünk. A mi családunk, ezzel tisztában vagyunk, nem tipikus magyar modell. Nekünk megadatott az a szerencse, hogy amikor nekifogtunk a családalapításhoz, kaptunk a Házat Hazát Alapítványtól egy hatalmas lökést, amely egyből lehetővé tette számunkra, hogy ne forgácsoljuk szét erőinket és azonnal belefoghassunk a karrier- és családépítésbe. Nagyon-nagyon jó volna, ha minél több fiatal, aki anyagi okokból vagy lakás híján nem mer gyermeket vállalni, megkaphatná ezt vagy valami hasonló lökést.
Hétfő, június 9. A Kinde-család ötödik gyermeke csütörtökön este megszületett. Lajoskából ugyan Dalma lett, de ez mit sem von le a család boldogságából. Anya és kislánya jól vannak. Kálmánt egy kicsit megviselte a nehéz szülés, de lapzártáig kiheverte.

Elolvasom
Déja vu. In. 7 Nap. 1992. március 11.

Van Borislav Pekićnek egy pompás regénye, a Hogyan veszejt­sük el a vámpírt, amelyben, egyebek között leírja, milyen kör­mönfont módszerekkel vették elejét a nácik annak, hogy a végleges megoldás tárgyává kinevezett zsidók időnek előtte megtudják, mi vár rájuk. Egyéb olvasmányainkból már ismerjük az auschwitzi elterelő „hadmozdulatot”, jelesül azt, hogy a gázkamrá­kat fürdők­nek álcázták, az összes megfelelő rekvizitummal, amivel sikerült is elérniük, hogy a deportáltak a legcsekélyebb ellenkezés nélkül álltak sorba s várták sorsuk beteljesülését, Pekić azonban ezek­nél agyafúrtabb módszereket is közzétesz a Gestapó vilniusi reper­toárjából.
Röviddel azután, hogy a német csapatok bevonultak Vilniusba, felbujtották a helyi lakosságot néhány korlátozott méretű pogrom­ra, ami épp elég volt a zsidók elbizonytalanítására és megfélem­lítésére. Ezek után a gettó létrehozá­sának ötlete a civilizált hatóságok logikus lépéseként hatott, a további rendbontásokat megakadályozandó. Egy újabb, még rafináltabb húzással aztán az esetleges további ellenállásnak is elejét vették. A gettóba veze­tő úton a deportáltak menete egy helyütt kettéágazott: mindenki maga dönthette el, jobbra megy-e, az ismeretlenbe, vagy balra, a gettóba. Miután a magaslaton levő elágazás jó messziről látható volt, az embereknek elég idejük volt rá, hogy eldöntsék, jobbra menjenek-e vagy balra. 
Grün tehát állt, álldogált a sorban, s annyira lekötötte a figyelmét a rossz választástól való félelem, hogy eszébe sem jutott az esteleges harmadik megoldás: az, hogy ne hagyja magát elterelni se jobbra, se balra.
Menekülést ugyanis se a jobb, se a baloldali út nem hozott. A jobboldali a közeli Ponar község melletti erdőbe vezetett, az azonnali likvidációba, a baloldali pedig a gettóba, ami a kivégzés bizonyos ideig való elodázását jelentette csupán.
A dönts magad sorsod felől elv igen jól bevált a gettón belül is. Azok a munkások, akiket a német ipar foglalkoztatott, igazolványt kaptak. Akinek nem volt ilyen igazolványa, számítha­tott rá, hogy a legközelebbi razzia alkalmával elviszik.     
Kohn barátunk tehát kezét-lábát törte, hogy igazolványt szerezzen, és eszébe sem jutott...
Aztán közzétették, hogy megváltoztak a játékszabályok. Most kétféle igazolványt adtak ki, fényképeset és fénykép nélkülit. Ki-ki választhatott, milyen iratokkal várja be a következő embervadászatot. Az újabb razziában most azokat szedték össze, akiknek nem volt fénykép az igazolványukban...
Weiss barátunk tehát rohant fényképesre cserélni az igazol­ványát, és eszébe sem jutott...
Ekkor bejelentik, hogy van egy harmadik fajta igazolvány is: kitöltetlen lapocska a ponari munkahivatal pecsétjével. Nem sokan érdeklődnek iránta. Vacak papírdarab, ettől reméljen biztonságot az ember? A következő éjjel letartóztatnak egy csomó régi igazolványost, akár volt fénykép az iratukon, akár nem, és körülbelül ugyanennyit azok közül, akiknek semmiféle igazolványuk sem volt. 
Schwarz barátunk tehát rohan kitöltetlen lapocskát szerezni, és eszébe sem jut...
Mire az utolsó zsidót is kivégezték, az igazolványok végig jártak a színskálát a pirostól a feketéig.
***
Aztán elmúlt egy fél évszázad, és újabb bevonulók azt mond­ták, hogy válasszunk: vagy nyalunk, vagy vállaljuk az autonomis­ta, szecesszionista, revansiszta címkét. És mocskoltuk egymást a véget nem érő pártértekezlete­ken... 
Aztán szóltak, hogy most demokratikus választásokat ját­szunk, vagy arra szavazunk, aki Svájcot ígér és nyomort meg vért vált be, vagy arra, aki Svájcígérgetéssel már nem is fárasztja magát. És álltunk sorban szépen a szavazóhe­lye­ken...
Kisvártatva közölték velünk, hogy vagy kivisznek minket a szlavóniai frontra, vagy futhatunk világgá. És vagy kimentünk, vagy futottunk...
Aztán mondták, hogy futni már nem lehet, itt ez a szép nagy gettó, futkározzunk idebent, hogy kéznél legyünk, ha a generális uraknak elfogy a regimentje. Ezzel szemben újabb választási lehe­tőséget kínáltak fel: vagy sorba áll ismét a sok büszke szerb, crnagorai, magyar és egymás csülkét letaposva igyekszik három nap alatt beváltani régi – értéktelen – dinárját új – érték­telen – dinárra, vagy belenyugszik, hogy a szalmazsákban tartott pénze egyik napról a másikra elolvad. És vagy tapostuk egy­mást, vagy odaad­tuk a valutánk után a kis dinárunkat is a jóságos Állam bácsinak...
Nem múlt el nagy idő, szóltak, hogy lehet ismét sorba állni adóbevallási űrlapért... Űrlap, igaz, nincs, vagyonka se igen, amire adózni lehetne, a lényeg az, hogy ismét foglalkoztatnak bennünket...
Mi meg, bolond Schlézingerek, csak állunk a sorban, hallgatunk és tű­rünk. És eszünkbe sem jut...

Elolvasom
A magyar beteg. Beszélgetés dr. Mikola Istvánnal. In. Nyugati Magyarság. 2006. március.

– Doktor úr, mennyire beteg ez a mai magyar társadalom, és mitől ilyen, amilyen?
– Nagybeteg a magyar társadalom, régóta az: József Attila száz évvel ezelőtt megírta: 
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
Egy zseni pontos diagnózisa. Máig sem változott semmi. A legnagyobb tehertétel változatlanul a fiatal középkorú férfiak szív-érrendszeri megbetegedése és halálozása, utána következnek a daganatos, a légzőszervi betegségek, és sorolhatnám tovább. Az Európai Unióban a népegészségügyi mutatóinkkal – születéskor várható átlagos élettartam, megbetegedési, halálozási adatok, csecsemőhalandóság –, a legrosszabb helyen állunk. Egy két hete nyilvánosságra került nagy jelentőségű nemzetközi szociológiai munka alapján az is elmondható, hogy a legboldogtalanabb ország vagyunk. Ebben a nagy felmérésben harminc ország harmincezer polgárát kérdezték meg, hogy számukra mik a jó közérzet legfontosabb tényezői. A megkérdezettek 84 %-a az első helyre az egészséget tette, a másodikra az otthonteremtést, a harmadikra a családot és a gyermeket – érdekes, a hagyományos értékek csak nem veszítenek jelentőségükből, az emberek mégiscsak a normalitás talaján állnak, és nem dőlnek be mindenféle liberális elfajulásnak. Az összegzés azt mutatta, hogy a legboldogabb ország Ausztrália, a második helyen az Egyesült Államok áll, és ami eléggé meglepő, India megelőzi a skandináv államokat. Ez azt jelenti, hogy az identitás, a kulturális örökség és ennek ápolása, még ha szegény is egy közösség, boldogságérzetet kelt. Magyarország – messze leszakadva – a harmincadik a listán.
Évszázados gondról van szó, okait sokáig elemezhetnénk. Én azt mondanám, hogy az igazi ok az, hogy a magyarság Mohácstól Trianonig és Trianontól 2004. december 5-éig olyan traumákat szenvedett el, amelyek elapasztották a lelki energiáját: kiüresedett a kollektív tudattalanja. Ez pedig azért nagy baj, mert új tudatformálás csak ezen a kollektív tudattalan struktúrán keresztül történhet, és csak akkor, ha ez feltöltött állapotban van. A kollektív tudattalan energiahiányos volta miatt az egyén is energiahiányos, s miután az egyéni tudattalanból is elfogytak az energiák, sérülékenyek vagyunk, minden külső kis ingerre inadekvát reakciókkal válaszolunk, károsítanak bennünket olyan ingerek, amelyek boldogabb nemzeteknél éppen a személyiség fejlődéséhez szükséges pozitív stresszt jelentik. Az alapállás patológiás tehát: az emberek tűrőképessége, frusztrációs toleranciája kritikus mélységre csökkent. 
Olyan gondok ezek, amelyeket mi, orvosok nem tudunk meggyógyítani. Erre csak a társadalom, az állam, egy erős állam képes, amely felvállalja az embernek a gondjait, megteremti a feltételeket a humán erőforrás jó kondíciójához, az energiával való újra feltöltődéshez. Örömmel mondhatom, hogy ez a szándék markánsan jelen van a FIDESZ következő ciklusra vonatkozó nagy programjában.
– Február 19-én Ön is felszólalt a MAGOSZ budapesti választási nagygyűlésén. A mezőgazdaság és a népegészségügy összefüggéseiről beszélt, és a változásokhoz való hozzáállásunkat illusztrálva utalt a magyar embernek arra a furcsa, genetikailag is rögzült tulajdonságára, hogy „ha nagy feladatokat akar megoldani, akkor lóra kap, gyerünk neki, összefog – aztán elgyengül”. Az Ön iménti szavait hallva nincs is mit csodálkozni rajta. De hát miből merítsen az ember erőt ennyi csapás, ennyi kudarc, ennyi csalódás után?
– Az elveszett pszichés energia pótlására ma négy forrást ismer a tudomány. A nemzeti identitást, azt, hogy magyar vagyok, hogy ápolom a nemzeti kultúrát, elolvastatom a gyermekeimmel az Egri csillagokat – mert ha nem olvassa el, elvész számunkra a kulturális örökségnek ez a része. Sajnos e kérdésben nem állunk jól. Budapesten nem lehet kitenni egy zászlót mondjuk ennek az irodának az erkélyére, mert átkiabálnak a szomszédból, hogy vegye le onnan azt a Fidesz-zászlót, különben baja lesz belőle. 
A második nagy forrás a társadalmi szolidaritás, az, hogy törődünk egymással, odafigyelünk a másikra – három napja nem láttalak, nincs valami bajod? –, s ha igen, megkérdezzük tőle, tudunk-e segíteni, hozzunk-e neki a patikából valami gyógyszert, vagy egy liter tejet a boltból… Ezzel is nagy bajok vannak. A lakótelepeken úgy mennek el egymás mellett az emberek, hogy nem is köszönnek, pedig naponta találkoznak. Vagy vegyük a közteherviselés példáját: milliárdos intézményvezetők, bankigazgatók minimálbéren vannak bejelentve a társadalombiztosítónál – éppen a legteherviselőbb réteg vonja ki magát a járulékfizetési kötelezettség alól.
A harmadik energiaforrás a család. Az embernek mint komplex biológiai, szellemi, érzelmi és szociális lénynek az élőhelye. Egyfajta „üzeme”, amely korábban szinte tökéletes önellátásra és bővített önreprodukcióra volt képes, s amely nemcsak „termelte” az utánpótlást, hanem nevelte, oktatta, testileg-lelkileg edzette, védelmezte is. Sajnos ma nálunk a család is válságban van. A fiatalok számára egyre kevésbé vonzó együttélési formává lett, pláne ha a szüleik is arra biztatják őket, hogy ne házasodjanak, ne vállaljanak gyereket, hanem a karrierjükkel törődjenek. És akkor a médiából sugallott hamis, családellenes életviteli divatokról nem is beszéltünk. Pedig a család a társadalmi közösség legfontosabb egysége, a pszichés energiák legnagyobb forrása. Nem véletlen, hogy a családos embernek jobbak az életkilátásai, ritkábban betegszik meg, tovább él.
A negyedik forrás a hit. A hit, amely bizakodással tekint a jövőbe, amely optimista, offenzív irányultságra hangolja az embert, amely segíti őt az önmeggyőzésben, hogy amit csinál, annak értelme van – hisz az ellenkezője szorongást kelt és depresszióba vezet. A hívő embereknek általában jobbak a népegészségügyi mutatói, mint a nem hívőnek. Emellett az újabb stresszvizsgálatok mérhetően is bizonyítják: a fohász, az ima sokszor a megváltoztathatatlannak vélt egyéni válságokba, sőt világfolyamatokba való beavatkozás eszköze is lehet. Ezt is tudni kell egy ilyen országban, mint Magyarország, ahol az embereknek több mint 70 %-a kereszténynek vallja magát. Ahol a nemzeti identitás a Szent István-i államalapításhoz kötődik, amikor az ország felvállalta a nyugati kereszténységet, beépítette az életébe és ma is a legnagyobb közösségszervező erőként és -technológiaként tartja számon.
A közösség ugyanis nagyon fontos védőfaktora az embernek. Az ember különleges biológiai lény, aki abban különbözik az élő világ más szereplőitől, hogy önmagát képes észlelni, mint cselekvő személyt. Transzcendentális reflexió – mondja a filozófia: én ember vagyok, lelkem van, a lélek nem más, mint az önmagam szubjektív észlelésének a képessége. S ha magamat észlelem, akkor felelős vagyok azért, amit csinálok, ugyanakkor embertársaimért is felelősséget kell vállalnom, hiszen az „én”-t csak a „te” határozhatja meg – ezek a jungi nagy filozófia alapgondolatai –, ez pedig azt jelenti, hogy ha én magamért és a másik emberért felelős vagyok, és ez a felelősségvállalás nagyközösségben nyilvánul meg, akkor ez újra tudatformáló erővé válik, a közösségépítés, az identitás-megőrzés, az életvédelem programjává. Miért hangsúlyozom ezt? Mert a magyar népegészségügyben alapvető kérdés, hogy kialakul-e itt egy olyan nemzettudat, amelynek szerves része lett egy egészségtudat: megérzik-e az emberek az egészségesen élni jó varázsos érzését, s ha igen, felismerik-e benne az önfenntartó hatást. Minden egészségügyi programnak ez a lényege – mert csodálatos érzés a test és a lélek egyensúlya, amikor az ember szellemileg felkészültnek, jó fizikai kondícióban tudja magát, és békességben él önmagával.
Egy pillanatra még visszakanyarodnék az említett MAGOSZ-nagygyűléshez. Örömmel tettem eleget a gazdák felkérésének, hogy szóljak néhány szót a mezőgazdaság és a népegészségügy összefüggéseiről. Annál is inkább, mert úgy látom, hogy az élelmiszer-biztonság az elkövetkezendő évek egyik legfontosabb kérdésévé, európai prioritási kérdéssé válik. Nem mindegy, hogy mit eszünk és hogyan eszünk. Az élelmiszer pedig akkor lesz biztonságos, ha a mezőgazdaság is az lesz, vagyis ha a magyar ember a magyar földön, a magyar paraszt által termelt ételt eszi meg. És nem az Európa szemetével megtöltött virslit vagy szafaládét, nem gyanús adalékokkal dúsított behozatali élelmiszert az aflatoxinos paprikától kezdve a klóramfenikolos maláj csirkén át a lisztériás sajtig. 
– Mennyit költünk ma GDP-arányosan az egészségügyre, hol állunk ezzel a szomszédainkhoz, illetve az EU-hoz viszonyítva?
– Számításaink szerint ma a GDP 4–4,2 %-át költjük egészségügyre. Az EU tagországok átlaga 8–8,5 %. Mi a FIDESZ programjában most azt célozzuk meg, hogy a következő ciklusban feltornásszuk ezt 7 %-ra. Eközben persze tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a magyar GDP hét százaléka, nem a németé vagy a svájcié! Csodákra nem számíthatunk, annál kevésbé, mert az utóbbi három évben olyan óriási forráskivonások történtek az egészségügyi rendszerből, hogy már-már kezelhetetlenné vált a helyzet. 
Számokban kifejezve ma Magyarországon egy ember egészségügyi ellátására körülbelül 400 dollárt tudunk költeni évente, miközben ez az összeg a szomszédos Ausztriában 1800, Németországban 3400-3600, az Egyesült Államokban pedig 5700 dollár. 
A nagy kérdés az, hogyan lehet a rohamosan fejlődő orvosi lehetőségek és a lakosság pénzügyi helyzete közötti feszültséget feloldani, olyan egészségügy-politikát, olyan irányítást megvalósítani, amely minden polgár számára elérhetővé teszi az optimális gyógykezelést. 
– És hogyan lehet?
– Egészségpolitikánk legsürgősebb dolga, hogy meghatározza a népegészségügyi adatok alapján a megoldási prioritásokat – ami korántsem könnyű dolog, hisz mindenkinek a maga baja a legfontosabb. A prioritások közt, nyilvánvaló, előkelő helyre kell sorolni például a fiatal középkorú férfiak szív-érrendszeri megbetegedését, amelyben világbajnokok vagyunk – negatív előjellel. S hogy ez így van, abban nem kis szerepe van a szingli életmódot, az önmegvalósító, individuális életvitelt, az ember parttalan szabadságát hirdető ideológiának, amely nem vesz tudomást arról, hogy mindez előbb-utóbb pszichés, majd pszichoszomatikus testi-lelki megbetegedésekhez vezet. 
És miközben napról napra nő az egészségügy terhelése, miközben egyre több forrást vonnak el tőlünk, nagy gazdasági guruk arról papolnak, hogy majd akkor lesz pénz az egészségügyre, meg az oktatásra, meg a szociális gondokra, ha dübörög a gazdaság, és kitermeli azokat a pénzeket, amelyeket majd újra eloszthatnak köztünk. Én meg azt mondom, hogy semmiféle gazdaság nem dübörög a testében-lelkében ép, szellemében felkészült ember nélkül. Észre kéne már venni, hogy fordítva ülnek a lovon, nincs ennek az országnak, és nem lesz ennek a nemzetnek – mert mi most már nemzeti méretekben gondolkodunk például a népegészségügy vonatkozásában, kiterjesztjük programunkat Felvidékre, Délvidékre, Kárpátaljára, Erdélyre –, dübörgő gazdasága mindaddig, míg nem lesz kellő számú testében-lelkében ép, szellemében felkészült ember. Meg kéne érteni már, hogy éppen a gazdasági prosperitásnak, a fejlődés fenntarthatóságának előfeltétele az egészséges ember.
Ezért hangsúlyozza a FIDESZ az egészségügyi programjában, hogy a humán erőforrást mint komplexitást egy csúcs-irányítási rendszerben képzeli el, ahogy más európai országokban teszik. Hadd említsem itt meg Finnország, illetve az Észak-Karélia-i program példáját. Finnország igen szegény ország volt a világháború után, nagyon betegek voltak az emberek, a fiatal középkorú férfiak halálozási aránya egyenesen döbbenetes volt. Készítettek egy nagy népegészségügyi programot, ez volt az a híres Észak-Karélia-i program, amit az ottani kormányzat megvalósított, és néhány évtized múlva Finnország gazdasági nagyhatalommá vált, és a lakosság egészségügyi mutatói a három legjobb között vannak Európában. „Rendbe tették” az embert, rendbe tették az országot, felszámolták a korrupciót, kiszámítható viszonyokat teremtettek – és ömlik hozzájuk a tőke, mert tudják róluk a beruházók, hogy jó emberi erőforrásokkal rendelkeznek.
A finn példa is bizonyítja tehát, hogy jó az általunk kidolgozott egészségügy-politika azon alaptétele, amely érvényesíteni kívánja az állami felelősséget az egészségügyi ellátórendszer szervezésében és működtetésében. Az első teendő tehát az, hogy kicsiny, de erős államot kell szervezni, és rendet kell tenni végre az egészségügyben. Rendet kell tenni, mert enélkül a demokrácia anarchia – és mi most itt tartunk. Ott kell folytatni, hogy kimondjuk: az egészségügyi ellátás állami feladat, melyet dominánsan közfinanszírozásból oldunk meg. Nem a magánvállalkozó feladata, és nem a kisemmizett önkormányzat feladata tehát a tízmilliárdos éves működtetési költségvetésű intézmények fenntartása. 
Az államnak a felelősségét kívánjuk hangsúlyozni abban is, hogy népegészségügyi programot kell végigvinnie. Ez a program kész, az Egészségügyi Világszervezet elfogadta, 2001-ben életbe léptettük, sajnos 2002-ben jött a kormányváltás, és azóta kifakult, megkopott, alig lehet ráismerni. Mi ezt a programot folytatni kívánjuk, és ez azt jelenti, hogy tíz év távlatában a magyar népegészségügyi mutatók tekintetében – ha valóban az állam áll a program mögött –, várhatóan fel tudunk zárkózni az EU nálunknál boldogabb országaihoz. 
A következő feladat az egészségügy szerkezetének – nem radikális – átalakítása lesz; óvakodunk a radikális változtatásoktól, mert meghalnak a betegeink. Lépésről-lépésre kívánunk haladni, de határozottan. Közigazgatási reformot kell végrehajtani: hat egészségügyi regionális központot szeretnénk kijelölni az országban, amelyek a maguk egyetemeivel és multifunkciós kórházaikkal megszervezik az egészségügyi ellátást a hozzájuk tartozó 3-3 megyényi területen. Ez azért fontos, mert nagyon nagy különbség van a népegészségügyi mutatók tekintetében az ország nyugati és keleti részei között. Más-más típusú egészségügyi politikát és finanszírozást kell tehát alkalmazni tájegységenként. 
– Jó ideje beszélünk már a háziorvosi rendszer átszervezésének időszerűségéről. Még többet olvasunk olyan égető kérdésekről, mint az orvoselvándorlás, a kedvezőtlen munkafeltételek, az elavult műszerek, a rossz fizetések, a hálapénz stb. Milyen konkrét lépéseket tervez a FIDESZ e téren?

– A háziorvoslás nagyon fontos kérdés, jelentős intézkedéseket tervezünk itt is. A háziorvosi praxisok teljes privatizációját kívánjuk megvalósítani, ugyanúgy, mint a gyógyszerészeknél. Legyen a háziorvosé az épület, az orvostechnológia, és minden, ami a gyógyításhoz szükséges, viszont elvárjuk, megköveteljük a háziorvostól, hogy azt a beteget, akit a lakóhelye közelében meg lehet gyógyítani, ott gyógyítsa meg. Vegyen igénybe letelepült, ugyancsak praxisjoggal rendelkező szakorvosokat, és gyógyítsák meg a betegeket! Mert ez valóban nonszensz, hogy utalványoznak, receptet írnak és küldik a tömegeket szakellátásra, úgy megterhelve ezzel a szakellátást, hogy az már a minőség rovására megy. A háziorvosokat tehát afféle kapuőrzői szerepvállalásban képzeljük el, azzal, hogy megfelelő módon felszereljük őket, megjavítjuk az anyagi körülményeiket, olyan elvárással, hogy a háziorvos munkájának a fokmérője az ellátási területén végbemenő népegészségügyi változás legyen – növekedjék az emberek születéskor várható élettartama, javuljanak a megbetegedési, halálozási mutatók, csökkenjen a csecsemőhalandóság és így tovább. Azt szeretnénk tehát, ha lenne gazdája egy-egy területnek. Erre is megvannak a programjaik, életbe szeretnénk őket léptetni.
– Milyen változásokra számíthatunk a szakorvosi rendszerrel és a kórházakkal kapcsolatban? 
– Említettem a regionális nagyintézmények létrehozására vonatkozó szándékunkat. Ezt azzal egészíteném ki, hogy „alájuk szervezünk” mintegy százötven magyarországi kórházat, amelyek között szakkórházak, krónikus kórházak és egyéb intézmények is lesznek. Egyetlen kórházat sem zárunk be, de soknak megváltozik a profilja. Az egyiket szociális feladatokra, a másikat krónikus belgyógyászati munka ellátására, a harmadikat adott esetben gerontológiai tevékenységre stb. jelöljük ki. 
Az ezen a szinten végrehajtandó strukturális átalakításhoz persze az kell, hogy működjék a regionális rendszer, jól szervezett legyen a sürgősségi ellátás – a százhatvan magyarországi kistérség mindegyikében ott legyenek a korszerű mentő-lehetőségek, a katasztrófa-elhárítással és más hasonló szolgálatokkal együtt. Meg persze pénz kell hozzá, sok pénz.
– Lehet-e tudni, körülbelül mennyi?
– Az egészségügyi program primér beruházási igénye hatszáz milliárd forint. Ez elég tekintélyes összeg, jogos a kérdés: honnan? Előtte azonban mi kérdezünk: hova lett a pénz? Mert nem tudjuk. Nem tudjuk, hova lett a Budapest Airport 450 milliárdos bevétele, hova lett a Postabank privatizálásából származó pénz, hova lettek a világbanki pénzek. Felül fogjuk vizsgálni a jelenlegi szerződéseket, főleg az egészségügyből nagylábon élő magánvállalkozások szerződéseit, megnézzük, hogy maga a szerződéssel létrejött rendszer előnyös-e az emberek számára vagy nem, és megtesszük a kellő lépéseket. Új megállapodást fogunk kötni a gyógyszerpiac szereplőivel, mert nem tűrhetjük, hogy miközben a betegek egy része nem tudja kiváltani a patikában a kis piruláját – a gyógyszerár-növekedés átlaga meghaladja a 30 %-ot, s van olyan szívgyógyszer, amelyik a százat is –, a generikus gyártóknak az adózás előtti nyeresége 2005-ben 80 % volt. Ez így nem mehet tovább. Hál’ Istennek most már a jobboldalnak is vannak kormányzati tapasztalatai, meg olyan emberei, akik nem ijednek meg bizonyos lobbik és a szocliberális média várható támadásaitól – készen állunk a dolgok rendbetételére.
– Végül megkérem, vázolja fel néhány mondatban a Nyugati Magyarság olvasóinak a FIDESZ új szociálpolitikájának főbb jellemzőit!
– Gondolom, az elmondottakból is kitetszik: nem véletlen, hogy a FIDESZ programjának egyik kulcsszava a szolidaritás lett – nemcsak a mostani beszélgetésünk témakörében, hanem általában is. Mi kereszténydemokrata elveket vallunk, s ennek az a lényege, hogy mindent megteszünk az egyén boldogulásáért, az egyén személyiségének a kibontakozásáért, de csak odáig, amíg az az őt befogadó közösségnek is érdeke. A közjó és az igazságosság szellemében igenis korlátozni kell az egyén szabadságvágyát. A másik oldal az egyén parttalan szabadságát hirdeti – „jöjjön el az én országom” –, individuális politikát folytat, ami sem az egyén, sem a közösség számára nem jó, leértékeli a közösségeket. A szociálpolitika ott kezdődik, hogy szolidárisak vagyunk egymással. Csakhogy amikor az ember belegondol egy kicsit például a nyugdíjasok helyzetébe, óhatatlanul számba kell vennie azt is, hogy tavaly 93 ezer alatt volt az újszülöttek száma Magyarország és 130 ezer fölött az elhalálozottaké. A kettő közötti különbség elképesztő: egy közepes város teljes lakossága. Ha ez a trend tovább folytatódik, 2050 körül majd annyi lesz a nyugdíjas az országban, mint az aktív korú. Miből fogjuk majd finanszírozni az egészségügyi, a szociális rendszereket egy olyan országban, ahol a nemzeti kincsek idegen kézben vannak, ahol a nemzeti piactereket eladták, „kiprivatizálták” alólunk? 
Egyszerűen nem lehet más következtetésre jutni, mint hogy a szociális kérdéseket csak egy nemzeti megújhodással, teljes testi-lelki megújhodással lehet megoldani. Az sem véletlen, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a körlevelében nagy programot hirdetett és a nemzeti lelki megújhodást tette az első helyre. Itt a problémák gyökerében, akárhonnan közelít az ember, mindenhol súlyos morális- és identitászavarokat talál. Amíg ezt nem tudjuk orvosolni – és teljes megújhodás nélkül nem tudjuk –, addig sem az anyaországban, sem az elszakított nemzetrészekben nem javul a helyzet. 
Mi segítünk, amennyit csak lehet, az egészségügy oldaláról és a szociálpolitika oldaláról is. De senkinek ne legyenek illúziói: itt nem lesz Kánaán egy-két év múlva. Itt építkezés lesz, s nyomában, 10-20 éves távlatban következik majd be – ha a Kánaán nem is –, a fölzárkózás az európai közösség boldogabb országaihoz. Ezzel együtt is azt gondolom, ha minden évben egy kicsikét jobb lesz, mint az előzőben, ha kitartóan és állhatatosan rakjuk egymásra a téglákat ebben az építkezésben, arra számítván, hogy amint az Írás mondja: ha jön az Úr, nem azt kérdés, hogy elvégezted-e a dolgodat, hanem hogy úton vagy-e vele, akkor talán meg lehet törni a Kodolányi Gyula emlegette magyar agora rendíthetetlen mítoszait, s nem lesz többé „ne mondják nekem, hogy majd jön valaki, aztán majd jobb lesz, úgysem lesz jobb”, vége lesz ennek a befelé forduló, konok kishitűségnek, önsorsrontó depresszív magatartásnak, amire még ráteszi a jelenlegi hatalom a „merjünk kicsik lenni”-féle pszichológiai hadviselés-rendszerét. Ez a gondolkodás nem mozgósít tettekre, csak a kívülállóság, kirekesztettség, a szorongás érzését táplálja. Ezt kell megváltoztatni ma Magyarországon. Gigászi feladat, de a nemzetnek a léte és a jövője függ tőle. 
És még egyszer mondom: ez keresztény államalapítású ország, ezt senki ne felejtse el. S ha elhagyja a kereszténységet és megpróbál beleilleszkedni az európai szekularizációs folyamatba, akkor ennek a nemzetnek esélye sincs a túlélésre. Esélye sincs a túlélésre! 

Elolvasom
Halló, Sztálin-szobor? Beszélgetés David Irving angol történésszel. In. Nyugati Magyarság. 2003. november.

David Irving 1938-ban született, Londonban él. A világhírnevet a Hitlerről és Churchillről szóló vaskos életrajzi könyvei hozták meg számára. Máig harminc könyvet írt, s ezeknek jó részét több világnyelvre is lefordították. Az 1956-os magyar forradalomról szóló Felkelés! című kötete 1981-ben jelent meg angol nyelven, magyar fordítására több mint húsz évet kellett várni. Idén végre megjelent a könyv magyarul is, Tudós-Takács János fordításában, a Gede Testvérek kiadó gondozásában. Ez alkalommal hazánkba látogatott a szerző is; az alábbi beszélgetés budapesti és vidéki előadáskörútjának első napjaiban készült. 
– Milyen előzmények után látott hozzá az 1956-os magyar forradalomról szóló könyvének megírásához?
– Első könyvemet 1963-ban adták ki, Drezda pusztulása volt a címe. Már ennek megírásakor kialakítottam magamnak egy célravezetőnek látszó módszert: amikor csak lehetett, személyesen beszélgettem el az események szereplőivel, a szemtanúkkal, s az így kapott anyagot dolgoztam fel a különböző levéltárakban föllelt adatokkal, adalékokkal kiegészítve. Fáradságos és időigényes módszer: a Hitler-életrajzon 10 évet, majd a második kiadáson újabb tízet, a Churchill-életrajzon pedig még ennél is többet dolgoztam. Ami a Felkelés! című kötetet illeti, úgy gondoltam, megpróbálok kilépni választott témakörömből, a második világháborúból, és megvizsgálok egy későbbi, de a mintegy húszévnyi szemlélődési távlat kritériumának még megfelelő eseményt. Olyat, amelynek szereplői közül még sokan élnek, s amelynek irattári anyagába is lehetőségem van betekinteni. 1975-ben láttam hozzá az anyaggyűjtésnek, és a kötet hat évre rá jelent meg az egyik legnagyobb angol kiadó, a Hodder and Stroughton gondozásában. A mostani magyar kiadást jó pár évvel megelőzte a német, a francia és az olasz.
– Mi lehet az oka annak, hogy Magyarországon csak most jelent meg? Hiszen ha mást nem veszek is számításba, már az úgynevezett rendszerváltozástól is eltelt több, mint egy évtized.
– Ez számomra is rejtély. Az igaz, hogy miután a német, francia, olasz fordítást is az illető nyelvterület legnagyobbjai közé tartozó kiadók adták ki, talán elég, ha csak a Bertelsmannt említem meg közülük, ragaszkodtam hozzá, hogy komoly kiadó vegye kezébe a magyar kiadás ügyét. Voltak érdeklődők, nem mondom, az elmúlt húsz év során Magyarországról is, de a jól ismert okokból csak bizonyos kihagyások árán jelenhetett volna meg a könyv magyarul, ehhez pedig, természetesen, nem járultam hozzá. Nézze, ez a könyv hat év az életemből, olyan, amilyen, de megcsonkítani, meghamisítani nem hagyom. Hogy az utóbbi tíz évben miért nem akadt jelentkező, azt magam sem tudom. Amikor a Gede testvérek megkerestek, egy kicsit meg is lepődtem, s, nem tagadom, eleinte volt bennem egy adag bizalmatlanság is. Annál nagyobb öröm számomra, hogy a „végtermék”, a könyv magas fokú szakmai hozzáértésről tanúskodik. A fordítás kiváló. Én ugyan nem beszélek magyarul, de akik értenek hozzá, elmondták nekem, hogy Tudós-Takács János elsőrendű munkát végzett. Egy-két apró részlettől eltekintve a kötet szerkesztési, könyvészeti vonatkozásaival is elégedett vagyok.
– Ne haragudjon, szakmámba vág a dolog, rákérdezhetek ezekre a részletekre is?
– Mondok egy példát. Van a könyv elején egy fejezet, afféle Ki kicsoda, amelyben megpróbálom néhány mondatban bemutatni a kötetben szereplő személyeket. A felkelés időpontjában érvényes életkoruk mellett feltüntettem a vallási hovatartozásukat is. Ebből egyértelműen kiderül, hogy a politikai élet meghatározó egyéniségei, az ÁVH vezetői és a kultúra korifeusai között feltűnően sok volt a zsidó. Egyértelműen kiderül, mondom, anélkül is ha, mint a kiadóm tette, harsányan, szájbarágósan, félkövér betűkkel hívjuk fel a figyelmet erre a különben cáfolhatatlan tényre.
– Ha egy kicsit cinikus akarnék lenni, azt is mondhatnám: az Ön reputációján nem sokat rontott a dolog, enélkül is közismert antiszemitaként van elkönyvelve. 
– Hozzáedződtem a támadásokhoz, ez tény, de ettől még igaz, amit a harsányságról mondtam. Nos, igen, hogy antiszemita volnék… Már az angol kiadás megjelenésekor nekemjött többek között Arthur Koestler, a köztudottan zsidó származású magyar író, és rámsütötte, hogy antiszemita vagyok. Erre és a többi támadásra akkor is, most is ezt tudtam és tudom csak mondani: én nem vagyok antiszemita, de megértem, hogy a nép az elnyomó kommunista rendszert – éppen mert Rákosi, Gerő, Révai, Farkas, vagy Péter Gábor meg az ÁVH-vezetés többsége zsidó volt – túlnyomórészt zsidónak tekintette.
– Az Ön minapi, a Testnevelési Egyetemen megtartott előadásán az egyik felszólaló nagyon rátapintott a lényegre, amikor ezzel kapcsolatban megjegyezte: a magyar nép nem a zsidók, hanem a kommunista diktatúra vezetői ellen indított forradalmat, a magyar felkelők nem zsidókat, hanem ávéhásokat akasztottak fel abban a néhány esetben, amikor ez előfordult. Arról nem ők tehettek, hogy statisztikailag sok volt köztük a zsidó. Az antiszemitizmus témát pedig, ha megengedi, ehelyütt éppen egy Öntől vett idézettel zárnám le: „Korábban az volt az antiszemita, aki gyűlölte a zsidókat, most az az antiszemita, akit a zsidók gyűlölnek.” Más: Ön anyaggyűjtés közben beutazta a fél világot, járt Moszkvában, Münchenben, Genfben, Párizsban, Londonban, New Yorkban, sok levéltárban kutatott, a CIA-től kezdve az Eisenhower-irattárig, és Magyarországra is ellátogatott, több ízben is. Eközben sok forradalmárral, szemtanúval, résztvevővel találkozott. Kérem, elevenítsen fel egy-két mondat erejéig egy-egy ilyen maradandó emlékű találkozást!
– Moszkvában meginterjúvoltam például Batov tábornokot, a felkelést leverő szovjet csapatok parancsnokát. Torontóban felkerestem Kopácsi Sándort, Budapest egykori rendőrfőkapitányát. Király Béla is sokat segített. Budapesten alkalmam volt hosszan elbeszélgetni Olaszország magyarországi nagykövetével, aztán Katona Géza amerikai konzullal és másokkal. Volt egy érdekes találkozásom Bécsben egy titokzatos úriemberrel. Letett elém az asztalra négy borítékot. Ebben a négy borítékban tíz dokumentum volt, köztük Rákosi és felesége személyazonossági igazolványa, Rákosi jogosítványa meg egy kis notesz mindenféle telefonszámmal. Rendkívül bizalmas dokumentumnak számított ez akkoriban, hisz benne volt minden vezetőnek, funkcionáriusnak a neve és telefonszáma. Micsoda társaság! Gerő, Farkas, Révai… Érdekes, hogy mindegyikük neve mellett két szám is szerepelt, a másik a hírhedt K-vonalon, a pesti köznyelvben csak kisbúgóként emlegetett titkos vezetéken való elérhetősége volt. Ennél még érdekesebb – máig sem tudom hová tenni a dolgot –, hogy még a Sztálin-szobornak is volt telefonszáma, nem is egy, három!
– Magyarországi előadásait hallgatva határozottan az a benyomásom, hogy Ön afféle ami a szívemen, az a számon ember. El is mondta többször is, hogy a XXII. századnak ír, s gondolom, aki ilyen távlatokban gondolkodik, nem sokat törődik holmi emberi érzékenységgel vagy akár nemzeti kegyelettel. Nem tagadom, magam is felszisszentem, amikor elmondta a véleményét Nagy Imréről.
– Nem szeretem Nagy Imrét. Sok 56 előtt elmondott vagy leírt beszédét és írását elolvastam, s az a véleményem, hogy hithű kommunista volt. Vaskalapos, dogmatikus kommunista. Beszédei, érvei mind ebből a meggyőződéséből táplálkoztak. Hemzsegtek bennük a pártra, a pártvezetésre való hivatkozások. Eleinte a felkelést sem helyeselte, sőt kimondottan a pártfegyelem megsértésének minősítette.
– Irving úr, Ön letett az angol, a német, a francia, az olasz olvasó asztalára egy könyvet, amelyből e nemzetek fiai ismét meggyőződhettek róla, milyen szabadságszerető a magyar, milyen hősies és önfeláldozó harcba kezdett 56-ban a hatalmas és kikezdhetetlen Szovjetunió ellen. Ismét, mondom, hisz forradalmunk híre futótűzként járta be már annak idején, és hetekig tartotta lázban a nagyvilágot, és sok európainak még ma is 56 jut eszébe, ha azt hallja, hogy Magyarország vagy magyar. Ez nem baj, de – és ezzel semmiképp sem szeretném 56 jelentőségét kisebbíteni – örülnénk neki, ha a Nyugat, vagy Európa, vagy a világ egy kicsit felfigyelne egyéb értékeinkre is. Történelmi, kulturális vagy tudományos értékeinkre… Ön szerint miért nem figyel ránk, miért nem ismer bennünket a világ.
– Nézze, a Nyugatot nem érdekli Magyarország. Amikor elhatároztam, hogy könyvet írok a magyar felkelésről, eszem ágában sem volt anyagi sikerről, vagy bestsellerről álmodni. Egyszerűen tisztában voltam vele: a nyugati embert nem érdekli Magyarország. Ennek nyilván több oka van, az egyik valószínűleg a magyarság nyelvi elszigetelődésében kereshető. Az önök nyelvét hihetetlenül nehéz megtanulni, és sokan úgy vannak vele, hogy akinek a nyelvét nem értem, akivel nem tudok fesztelenül elbeszélgetni mindenféléről, azt a nemzetet nem is szerethetem. Önökkel 56 révén sokan szimpatizálnak, s erre, azt hiszem, lehetne és érdemes is volna építeni, de ehhez több kezdeményezőkészség kell elsősorban az önök részéről.

Elolvasom
Csak az az érték, amihez szenvedés és izzadságcsepp tapad. Beszélgetés dr. Papp Lajos szívsebésszel. In. Nyugati Magyarság. 2000. március.

Legjobb barátaim egyike, Lőrincz Kálmán, a Habitat for Humanity amerikai lakásépítési program magyarországi meghonosítója 1999 végén súlyos szívműtéten esett át. Őt mentem meglátogatni a pécsi új Szívgyógyászati Klinikára, s olyan állapotban találtam, hogy egyből elpárolgott minden aggodalmam. 
– Te –, kérdezte az üdvözlés utáni második mondatában –, nem akarsz interjút készíteni dr. Papp Lajossal?
– Látom, visszanyerted a régi formád: már megint dolgoztatnál – s már hárítottam is, csípőből: – Mégis hogy gondolod, csak így ismeretlenül, bejelentetlenül, az ország legjobb szívsebészével…?
Egy óra múlva ott ültem a professzor úr dolgozószobájában, azért csak egy óra múlva, mert közben Papp doktor munkatársai végigvezettek a klinikán és megmutattak mindent. 
Kálmán barátom műtétével kezdem a beszélgetést: nehéz volt?
– Minden szívműtét nehéz. Én még könnyű szívműtétet nem végeztem. Az emberi élet megismételhetetlen. Egy ember élete, a Jóisten kegyelméből egyszeri, olyan ember nem volt, nem lesz. Ahogy a Talmud mondja, egy ember életének megmentése az emberiség életének megmentésével ér fel. De fordítva is így igaz: ha egy embert elveszítünk, az emberiséget veszítjük el. Olyan felelősség ez, amely hatalmas teherként nyomja az operáló sebész vállát. Különösen akkor nehéz ez, ha még személyes kapcsolat is van a beteg és orvosa között, s Kálmán esetében ez köztünk megvolt. Ilyenkor a kötődés, a közös emlékek még nehezebbé teszik azt a néhány órát, amíg a műtét tart. De Kálmán barátomból és feleségéből olyan hit sugárzott, hogy tudtam: nagyon nagy hibát kell ahhoz elkövetnem, hogy kudarccal végződjön az operáció. Hál’ Istennek minden jó végződött.
– Olyan otthonias a dolgozószobája professzor úr , hogy ha másból nem, már ebből is kitalálhatja az ember, hogy többet tartózkodik itt, mint odahaza, a saját lakásában, a családja körében. Sok érdekes „relikviát” is látok itt, feszületet, triptichont, Talmud-idézetet, egy márványszívet, egy halállal viaskodó orvost ábrázoló festményt – mennyit árulnak el ezek a tárgyak Önről?
– Csak annyit, hogy orvos vagyok. Akinek ezekkel az apró, itt látható és nem látható tárgyakkal fejezték ki hálájukat a gyógyult betegei. Semmit, egyetlen kis papírdarabot sem dobtam el, amit betegtől kaptam, óriási gyűjteményem van levelekből, lapokból, apró emléktárgyakból. A lakásomat említette az imént, hát az is tele van… Egyébként hadd mondjam meg, hogy nekem nagyon sok otthonom van. A családom Budapesten él, de hazamegyek Zalaegerszegre is, ahová szintén sok kötelék fűz. Budapesten havonta kétszer fogadom ellenőrző vizsgálatra azokat a betegeket, akiket a tizenhat éves ottlétem alatt operáltam. Sokan azt gondolják, hogy ez áldozatvállalás részemről. Pedig nem az. Ez olyan öröm, ami kevés embernek adatik meg. Mert nekem a munkám a hobbym, a szerelmem, a mindenem, erről szól az életem. Ha őszinte akarok lenni inkább azok a fájdalmak gyötörnek, amelyeket a családomnak, a feleségemnek, a gyerekeimnek, a szüleimnek okozok, hiszen nagyon-nagyon keveset tudok velük lenni.
– Vissza tud-e emlékezni arra az órára vagy napra, amikor eldöntötte, hogy szívsebész lesz?
– Biztosan jól hangzana, ha most azt mondanám, hogy emberré eszmélésem percétől kezdve ez akartam lenni. Pedig hát olyannyira nem volt tudatos a dolog, hogy amikor 1966-ban, a középiskola elvégzése után itt, a Pécsi Orvostudományi Egyetemen az úgynevezett „elbeszélgetésen” megkérdezték tőlem, miért akarok orvos lenni, azt feleltem, teljesen őszintén, hogy nem tudom. Na, ebből akkora botrány lett, hogy a végén Magyarország összes egyeteméről eltiltottak. Mondhatnám most, hogy politikai ügyet csináltak belőle, de hát politika volt az amit én csináltam? Dehogy voltam én szabadságharcos. Ugyanolyan KISZ-tag voltam, mint a többiek, ugyanúgy benne voltam minden akkori kötelező vagy nem kötelező dologban, mint ők. Talán egy kicsit nyíltabb voltam, egy kicsit kritikusabb, de szabadságharcos semmiképp. Azzá tettek. Parasztgyerek létemre, aki minden nyarat végigdolgoztam, azt mondták rám, hogy a munkásosztály és a parasztság ellensége vagyok, és számomra legfeljebb a termelőmunkában akad hely. Úgyhogy akkor elmentem földalatti csillésnek, itt az uránbányáknál. Ez aztán meg is határozta a sorsomat: rettentően megkeményedtem, és elhatároztam, hogy bebizonyítom ezeknek, azért is viszem valamire. Kegyes volt hozzám a sors, mert végül mégiscsak sikerült elvégeznem az egyetemet, és egy nagyon jó sebész, és kiváló ember, Gogev Czani Dimitrov mellé kerülhettem, s tőle tanulhattam el a szakma alapjait. 1975-ben kerültem ide, a klinikára, az intenzív osztályra. Innét küldött el a főnököm Budapestre a szivritmusszabályzó-beültetésnek egy olyan eljárását tanulmányozni, amelyet, szívsebészet itt nem lévén, mi nem műveltünk. Akkortájt történt, hogy Kudász professzor úr éppen nyugdíjba készült, és Szabó Zoltán professzor úr meghívott magához az intézetbe. Így kerültem aztán, egyévi gondolkodás után, Pestre, 1976-77-ben, ott lettem szívsebésszé, és attól kezdve ezen a pályán vagyok.
– Mindössze egy órát töltöttem a szívklinikán, és a professzor úr munkatársainak jóvoltából jóformán mindent megnézhettem, a műtőtermektől kezdve az intenzív osztályon át a betegszobákig. A hatás lenyűgöző: nem hivalkodóan modern épület, funkcionális belső, fényűzőnek nem mondható, de ízléses berendezés, minden túlzás nélkül világszínvonalúnak mondható felszereltség, makulátlan tisztaság, tapintható fegyelem és gyógyító figyelem. Gondolom sok kilincselésbe, sok harcba, sok pénzbe és munkába került, míg eljutottak idáig.
– A klinika felépítésének ötlete már az ötvenes években, Kudász professzor úr idején megszületett. Kudász József professzor az első magyar szívsebészek egyike, aki Littman Imrével és Eisert Árpáddal együtt a szakma úttörőjének számít Magyarországon. S hogy nem akármilyen színvonalon dolgoztak, annak érzékeltetésére elég ha elmondom, hogy volt időszak a hatvanas években, amikor Európa élvonalába tartoztunk e tekintetben. Pécsett hosszú évtizedekig nem volt szívsebészet. Ez hovatovább olyan problémává nőtte ki magát, hogy már az Orvostudományi Egyetem akkreditációját is veszélyeztette. A konkrét lépéseket az új szívsebészet felépítésére 1993-ban tették meg, amikor az egyetem meghívta Amerikából Korompai Ferenc professzor urat. Az ő nevéhez fűződik az alapkőletétel, és az első Pécsett elvégzett szívműtét is, 1996 februárjában.
– Ön, professzor úr, személy szerint mikor kapcsolódott be a munkába?
- Én akkoriban a zalaegerszegi szívsebészetet, a Hajnal Imre Egyetem kihelyezett tanszékét vezettem. A pécsi klinikával akkor kerültem érintkezésbe, amikor Korompai professzor úr, 1996 december 2-án, visszaköltözött Amerikába. Ez a dátum azért fontos, mert akkor már megvolt a jóváhagyás a szívklinika beruházási költségeire. Igenám, de jött az emlékezetes restrikciós időszak, amikor mindenhonnan elvontak egy csomó pénzt, úgyhogy a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal képviselője már december 4-én lent volt Pécsett, hogy ezt a nagy, eredendően mintegy négy milliárdos beruházást is megakadályozza. Ekkor kerestek meg az egyetem vezetői, hogy a hivatal részéről felmerült szakmai – gazdasági számítások, betegforgalmi, klinikai, tudományos – kérdések megválaszolásában legyek a segítségükre, illetve, hogy vállaljam el az egyetemen a szívsebészet oktatását. 1997. január 1-től tehát én lettem az itteni orvosi szakmai program irányítója, 1999 áprilisától pedig a Szívgyógyászati Klinika igazgatója. 
Magához a klinikához visszatérve: az első kapavágás 97 májusában történt, a főépület ünnepélyes átadása 99. augusztusában, és most, 99 decemberében nem kis megelégedéssel mondhatom ki, hogy a nagyvilágban elterjedt minden szívgyógyászati szakmai ágat művelünk itt, a járóbeteg-rendeléstől a fekvőbeteg-ellátáson át a szívkatéterezésig és a legbonyolultabb szívműtétekig.
– Milyen helyiségek, berendezések és felszerelések állnak ehhez a rendelkezésükre?
– Három szívsebészeti műtőnk van, két haemodinamikai laboratóriumunk, egy intenzív osztályunk 16 ággyal, további 56 betegágyunk négy-, két- és egyágyas kórtermekben, egy központi sterilizálónk, egy kardiológiai ambulanciánk, valamint egy sor igazgatási és oktatási egységünk, összesen majdnem hétezer négyzetméternyi hasznos területen. A felszereltségükről csak annyit, hogy ha azt mondom, hogy a klinika építése tervezéssel, beépített orvosi technikával és bútorozással 2 és fél milliárd forintot tett ki, s hogy ehhez viszonyítva a gép- és műszertelepítés maga további 2 milliárd forintba került, ez talán meggyőzően bizonyítja, hogy valóban világszínvonalú gépek, műszerek és számítástechnikai berendezések állnak rendelkezésünkre, amelyek a legmodernebb szívsebészeti feladatoknak és kihívásoknak is megfelelnek.
– Jó ezt hallani egy olyan országban, amely a szükségesnél sokkal kevesebbet költ az egészségügyre, holott a lakosság egészségi állapota – és itt külön is ki kell emelni a szívbetegségeket – ennél sokkal nagyobb odafigyelést és ráfordítást igényelne. 
– Magyarországon jó ideje már vezető halálokká lépett elő a szívbetegség. A múlt század végén és e század elején akkora méreteket öltött nálunk a tüdővész, hogy elnevezték morbus hungaricusnak, azaz, magyar betegségnek, napjainkban pedig, a huszadik század végén, méltán mondhatjuk, hogy most viszont az infarktus, a koszorúér-betegség lépett elő újabb kori morbus hungaricusszá. Az aktív, tehát a 40 és 60 év közötti férfiak megbetegedései tekintetében ott vagyunk az első három ország között a világon, és a nők vonatkozásában is az első öt között. Ez azért nagyon szomorú, mert ezek a betegek nem is igen kerülnek a látókörünkbe. A mi szívbetegeinkkel is úgy vagyunk, mint a jéghegy csúcsával: mindössze egytizedét látjuk az eseteknek, s az sem az aktív korosztályból kerül ki, hanem a nyugdíjasokból, akik ráérnek elmenni az orvoshoz a betegségükkel, esetleg többször is. Az időskori koszorúér-betegség ráadásul még finomabb lefolyású is, hisz lassan alakul ki és lassan lép tovább. A fiatalabbaknál viszont robbanásszerűen következik be, ennek megfelelően robbanásszerűen kellene segíteni rajtuk. Magyarországon a szívsebészeti ellátás, sajnos, nem éri el az európai átlagot, tehát ha az első között vagyunk a megbetegedések számát tekintve és az átlagosnál gyengébb a gyógyítás színvonala egészen nyilvánvaló, hogy nagyon sok beteg meghal.
– Mit tehet ennek orvoslására az Önök klinikája? Hová helyezné el egyáltalán ezt az intézményt a magyarországi kórházi „mezőnyben”? 
– A kérdés nagyon komplex. Az országban hét szívgyógyászati-szívsebészeti központ van. Ebből három Budapesten, kettő az Alföldön, Debrecenben és Szegeden. 1994 novemberéig a Dunántúlon nem volt szívsebészet, ekkor alapítottuk a zalaegerszegit, s amint említettem, Korompai professzor úr áldásos tevékenysége nyomán alakult ki 93 és 96 között a pécsi szívsebészet. Ennek az új szívgyógyászati klinikának a megnyitása az egész Dunántúl, de, mondhatnám, az egész ország szempontjából is rendkívül jelentős lépés, hiszen úgynevezett  nagyformátumú klinikáról van szó. Annak érzékeltetésére, hogy ezen mit értek, talán annyi is elég, hogy a Magyarországon napjainkban lebonyolított szívkatéterezéses beavatkozásoknak akár száz százalékban is képesek lennénk elvégezni ebben az intézetben – természetesen megfelelő számú szakember, és megfelelő anyagi támogatás jelenlétével. A technikai adottságaink mindenesetre megvannak hozzá. Hadd tegyem ehhez hozzá, hogy emellett ez a klinika évente körülbelül ezerötszáz-kétezer szívműtét elvégzésére képes, és ha számba vesszük hogy az elmúlt évben az egész országban durván ötezer szívműtét volt, ez az adat is sokat elárul klinikánk lehetőségeiről. Lehetőségeiről, hangsúlyozom, hiszen a megvalósításhoz a társadalombiztosítás részéről érkező anyagi támogatás ugrásszerű megnagyobbodására volna szükség, amire, reálisan nézve, nem sok esély van.
– Elnézést, ha kissé piac ízű a kérdés: mennyibe kerül manapság egy szívműtét Önöknél?
– Körülbelül másfél millió forintba, ami töredéke ugyan a nyugati áraknak, de magyarországi viszonylatban igen sok. Könnyű kiszámítani, ezer szívműtét az másfél milliárd forint, ez pedig már jelentős tétel az egészségügyi költségvetésben.
– És szakorvos tekintetében mi a helyzet?
– A szívsebészet nem egyik napról a másikra elsajátítható szakma. Minimum 6-10 év kell ahhoz, hogy a fiatal végzett orvosból átlagos felkészültségű szívsebész legyen. Komoly feladataink vannak tehát ezen a téren, a fiatal szakemberek nevelésében is. Ez idő szerint három – nevezzük így – profi szívsebész van az intézetben, aki minden szívsebészeti beavatkozást el tud végezni.
– A lehetőségek részleges, de a szakmai, anyagi és technikai adottságok teljes kihasználásával hány szívműtétet terveznek a 2000-ik évre?
– Hatszázötvenet. Ez a lehetséges kapacitásnak körülbelül 50 %-os kihasználtságát jelenti. Reméljük, az évek során a magyar gazdaság fejlődése lehetővé teszi e kihasználtság fokozását is.
– Betegségre lebontva melyek a leggyakoribb esetek?
– Főleg a koszorúér betegségben szenvedők, akiknél úgynevezett by-pass-műtéteket végzünk, a beteg billentyűjűek, akiknél billentyűt cserélünk, az elhalt szívizomzatúak, akiknek a szívéből kivágjuk az elhalt izomrészt, a különböző fejlődési rendellenességekkel születettek, akiknek a szívében befoltozzuk a belső lyukakat, pótoljuk az esetleges hiányzó ereket – gyakorlatilag a világon végzett szívműtétek teljes spektrumát vállalni tudjuk, kivéve a szívátültetést.
– Pedig, ha szabad így fogalmaznom, talán ez a leglátványosabb „mutatványa” a szívsebészetnek.
– Magát a „mutatványt” meg tudnánk csinálni, de hiányoznak hozzá a donorszervezési, szervtárolási és -szállítási háttér, no meg a finanszírozási feltételek. Megjegyzem, én magam, erkölcsi okokból, sohasem fogok szívátültetést végezni, de a tudomány mai állása szerint ez elfogadott és támogatandó eljárás, s amennyiben pénz, megfelelő háttér és igény lesz rá, itt is végezhetünk majd ilyen beavatkozást.
– Ha jól értem, nem szakmai, inkább személyes fenntartásai vannak a professzor úrnak a szívtranszplantációval szemben?
– Szakmailag is másfelé haladok. Szeretném, ha nekem adatna meg az a szerencse, hogy beültessem az első műszívet Magyarországon.
– Maga a műszív, ha jól tudom, már „ki van találva”, sőt „meg is van csinálva”. Mikorra várható, hogy nálunk is megtörténjék egy ilyen beültetési operáció?
– Nagyon remélem, hogy egy-két éven belül.
– És, ha megengedi, hogy visszatérjek az előbb említett erkölcsi fenntartásaihoz, mi a lényeges különbség az élő szív átültetése, illetve a műszív beültetése között?
– A műszív már a filozófiájában is más, mint a szívátültetés. Mindenki tudja, hogy a szívünk egy pillanatra sem pihen. Ha az agyunk fáradt, akkor alszunk, ha a lábunk fáradt, leülünk, ha a gyomrunkat akarjuk pihentetni, nem eszünk. A szív nem tud pihenni. Pedig óriási munkát végez, hatalmas energiaigénye van, és egyre romló teljesítménnyel egyre több energiát használ el, miközben egyre komolyabb panaszok alakulnak ki. A műszív valójában nem azt jelenti, hogy a beteg ember szívét eltávolítjuk, hanem azt, hogy a meglevő beteg szívhez hozzácsatoljuk a műszívet és ezzel lehetőséget adunk a saját szívünknek, hogy egy kicsit kipihenje magát. Az esetek egy részében a műszív a továbbiakban el is távolítható: a megpihent, meggyógyult igazi szív újra képes feladatát teljesíteni. A másik út, hogy, mondjuk disznószíveket genetikusan úgy alakítanak át, hogy az beültethető legyen az emberbe, vagy, hogy génmanipulációval illetve klónozással állítanak elő szívet, az én megítélésem szerint Isten dolgaiba való beavatkozás, amelynek hosszú távon előre nem látható következményei lehetnek, és én mint istenfélő ember semmiképp sem mernék ily módon beavatkozni a természet dolgába. És azt hiszem, hogy többen vagyunk így. Ez nem konzervativizmus, hanem az emberiség féltése. 
– Professzor úr, újságunk világszerte több mint 70 országba jut el, nagyon remélem, hogy ez az írás olyan emberek kezébe is kerül, akik tehetnének valamit a magyar szívgyógyászatért, konkrétan ezért a kórházért. Mit üzenne nekik?
– Elsősorban azt, hogy én az óhazát olyan tápláló fának tartom, amelynek gyümölcseire életünk végéig számítanunk kell. Minden távolra szakadt kedves magyar honfitársamnak azt üzenem, hogy ez az intézet mindannyiuk előtt nyitva áll. Szeretettel és megbecsüléssel fogadjuk őket, és legjobb tudásunk szerint segítünk a bajukon. Ezen kívül azt üzenem, hogy, ha valaki olyan gazdaggá lett, hogy van némi arra szánt pénze, hogy a szegényebb rokonokon segítsen, akkor segítsen. Nehezen mondok ilyet, hisz a távolba szakadtakra a magyar ember mindig egy kicsit úgy tekintett, mint a filmbeli dollárpapára, aki majd megoldja minden gondunkat. Ezért én nem is kérni szeretnék elsősorban, inkább adni, és azt üzenem: itt magyar nyelven, magyar szívvel és szeretettel fogadjuk, és olyan eszközökkel gyógyítjuk őket, mint a világ bármely részén – és ez a kettő biztosan nincs meg így együtt, sem Ausztráliában, sem Kanadában, sem Amerikában.
– Mi a legnehezebb a szívsebész életében?
– A legnehezebb és a leggyönyörűbb is az, hogy bejön ide a saját lábán egy élő ember, fölfekszik a műtőasztalra, megállítjuk a szívét, ami egyenlő a halállal, aztán ezt a szívet meggyötörjük, megkínozzuk, megstoppoljuk és újraindítjuk – és akkor ez a kicsiny, alig 350-500 grammos szerv ismét átveszi a szív-tüdő-motortól a munkát és elkezdi szállítani a vért a szervezetnek. Borzalmas és felemelő, tragikus és csodálatos érzés ezt, s nekem erről mindig boldogult osztályfőnököm mondása jut eszembe, hogy csak az az érték, amihez szenvedés és izzadságcsepp tapad. Úgy gondolom, hogy az orvosi szakmában ennyi szenvedés és izzadság semmilyen beavatkozáshoz sem tapad, mint a miénkhez. Talán ettől van az, hogy ugyanakkor a sikeres gyógyulást követő öröm is mérhetetlen és hasonlíthatatlan.

Elolvasom
Padlót fogni, fölkelni. Beszélgetés Lőrincz Kálmánnal, a Házat Hazát Alapítvány igazgatójával. In. Házat Hazát, 1998. július 8.

– Nem sok embert ismerek, aki ennyiszer került padlóra, mint te, s aki ugyanakkor mindahányszor újra és újra talpra állt, s folytatni tudta a küzdelmet. Honnan ez a hihetetlen túlélési energia benned? A génjeidben viseled, a neveltetésed során tettél rá szert, vagy az élet vértezett fel vele?
– Családi örökség. Nem tudom, hány nemzedék halmozta fel, én mindenesetre annyit jussoltam belőle nagyanyámtól és apámtól, hogy remélem még unokáimnak is jut majd. Saját példámmal is tanúsíthatom, milyen fontos szerepe volt a múltban a háromgenerációs családmodellnek. Nálunk is három nemzedék élt egy fedél alatt: nagyszüleim, szüleim, és mi, a gyerekek. Szilárd alapokon álló értékrendet tapasztaltunk magunk körül kezdettől fogva, benne voltunk az élet sodrásában az utolsó porcikánkig. 
Nagyszüleim harminckilencben megvettek Csepelen egy romos házat, rendbe hozták, kipofozták, nyitottak benne egy hentesüzletet. Alig indult be az üzlet, alig tanult bele valamelyest apám is a szakmába, meghalt a nagyapám – negyvenkét éves korában. Ez volt az első kiütés az életünkben. Én gyermekfejjel még nem sokat fogtam fel belőle, csak azt láttam, hogy nagyanyám maga vette kezébe a bolt irányítását, éjt nappallá téve tárgyalt, intézkedett, küszködött a szállítókkal, segédekkel, a hatóságokkal. Aztán – éppen kezdtünk volna egy kicsit egyenesbe jönni –, negyvenhatban vagy negyvenhétben elvették az üzletet. Nagyanyámnak már nem volt mibe fognia, apám lépett a helyébe. Új szakmát kellett tanulnia: szerszámkészítő lett belőle. De nem panaszkodott. Azt mondta: ha szerszámkészítő, hát szerszámkészítő, köztük is a legjobb akarok lenni. Az is lett. Olyan füle volt, hogy meghallotta a három századmilliméternyi méreteltérést az acél pengéséből. Emellett tucatnyi olyan találmánya volt, amivel megkönnyítette a maga és az üzem munkáját. Persze, a kutya se értékelte a szakértelmét. A fizetése gyalázatos volt, ki kellett valamit találni egy kis pótjövedelemért. Csirkét neveltünk, apám eljárt házakhoz disznót vágni... 
Elmondom, hogyan telt el egy napja. Hajnali három, fél négy körül megszólalt a nagyanyám: Kálmán! (Apám is Kálmán volt.) Aztán tíz perc múlva megint: Kálmán, fiam, kelni kell. No, négyre valahogy fölkelt az apám, hatig ellátta az ezer csirkét, megreggelizett, hétre elment a gyárba, dolgozott keményen háromig, akkor hazajött, megebédelt és elment disznót vágni – majd minden nap levágott egyet. De úgy, hogy este tizenegyre már a tepertő is ki volt sütve. Aztán takarított még egy sort a csirkék után, és lefeküdt aludni... És ez így ment napról napra. 
S hogy igazságtalan ne legyek édesanyámmal szemben, hadd tegyem gyorsan hozzá, tőle is csak szorgalmat és szívósságot tanulhattunk: amikor elvették az üzletet, a Közgazdaságtudományi Egyetemen kapott munkát, s ott dolgozik a mai napig is, pedig már elmúlt hetvenhárom éves. Öcsém is, én is jó korán megtanultuk a tisztesség, a szeretet és az egymás iránti megbecsülés mellett, hogy keménynek kell lenni, találékonynak, kitartónak. És történjék bármi, a hitünket sosem szabad elveszteni. Hinnünk kell a magunk tudásában, erejében, és hinnünk a Gondviselő segítségében...
– Aztán kikerültél Amerikába, és megtapasztaltad, hogy ott is csak azok számára korlátlanok a lehetőségek, akik tudnak, mernek, akarnak.
– A Közgazdaságtudományi Egyetemen elvégzése után gondoltam egy merészet és 1968-ban kimentem Amerikába. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a diplomámmal ott nem megyek semmire. Választhattam: vagy beállok valahol egy futószalag mellé heti százhúsz dolláros fizetésért, amiből éppen csak hogy meg lehet élni, vagy keresek valami olyan munkát, amivel tényleges szükségletet elégítek ki, többet keresek, és távlatot is látok magam előtt. Ez utóbbi mellett döntöttem. Az útkeresés eltartott egy ideig, dolgoztam könyvtárban, fotóüzletben egyéb helyeken... Közben megtanultam a nyelvet, kezdtem otthonosabban mozogni új hazámban. Miamiban, ahol éltem, jóformán minden házat gyönyörű kert övez. Sok idős ember nem tudja rendben tartani a kertjét, kénytelen fiatalabb munkaerőt alkalmazni. Vettem egy fűnyíró gépet, és elkezdtem házalni. Itt is felfogadtak, ott is felfogadtak, s amikor látták, hogy rendesen dolgozom, azt mondták jöhetek máskor is. Apám jutott eszembe, és el is határoztam mindjárt: én leszek a legjobb kertész. Végül egész szép kis „klientúrám” alakult ki. Mellékágként pálmafákat metszettem, ami igen jó üzletnek bizonyult. Akkor jött egy sárgaláz járvány, és elkezdtek pusztulni a pálmák. Újabb pályamódosításra volt szükség: szőnyeget tisztítottam, uszodát gondoztam, teniszpályákat tartottam karban, végül egy barátom révén, akinek partnerre volt szüksége, beletanultam a gipszkarton-szerelésbe.
– Ez a gipszkarton-szerelés hozott aztán össze Carter volt amerikai elnökkel, illetve a Habitat for Humanity mozgalommal, ami új kihívást, új sorsfordulót jelentett az életedben. A történetet több interjúban elmesélted már, én most, ha megengeded, ugranék egyet az időben – a következő kiütésig. Az történt, ugye, hogy hazahoztál Magyarországra egy lakásépítési programot, megcsináltad a Házat Hazát Alapítványt, felépítettél vagy ötven házat, és akkor...
– Életem legnagyobb vállalkozása előtt álltam. Még 1991-ben megállapodtunk Carter elnökkel, hogy ha sikerül megcsinálnom az alapítványt, a 96-os Habitat-munkahetét Magyarországon tölti. A volt elnök ugyanis minden évben egy hetet tölt közmunkában valamelyik Habitat-építkezésen – kétkezi munkával, mint ács –, s az 1996-os év volt az első, amikor Amerikán kívüli országba jött. Aláírt szerződésünk volt, gyönyörű kész terveink: Máriabesnyőn akartunk felépíteni húsz családi házat egy hét alatt. Akkor beütött a krach. A Horn-kormány megtagadta tőlünk azt az ötvenmilliós támogatást, amire az infrastruktúra és az alapok elkészítésére lett volna szükségünk. Részben ezért, részben más okból az amerikai anyaalapítványunk is elfordult tőlünk – és mi itt álltunk a teljesítetlen szerződéssel, a kész terveinkkel, pénz nélkül, fillérnyi állami támogatás nélkül, merthogy időközben attól is megfosztottak bennünket.
– Azóta eltelt két év, és – ne szépítsük a dolgot – azóta is padlón vagy. Innen hogy kelsz fel, Kálmán?
– Május 24-e előtt még nehezebben tudtam volna megválaszolni ezt a kérdést, bár kétségeim akkor sem voltak: felkelek, igenis fel fogok kelni. Most már azt is tudom, hogyan. Szerencsére olyan kormány került hatalomra, amely meg akarja szüntetni a népességfogyást, csökkenteni akarja az adóterheket, megkönnyíteni az első lakáshoz jutást, a társadalom kiemelt fontosságú elemének tartja a családot – egyszóval pontosan olyan értékrend szellemében kívánja kormányozni az országot, amelyet mi is hirdetünk. Ennek megfelelően tehát nagyobb összegeket szándékozik fordítani a lakásépítésre is. Ebben kell megtalálnia a helyét – a többi tényezővel együtt – a Házat Hazát Alapítványnak is. Kidolgoztunk és napokon belül beterjesztünk az illetékeseknek egy sor lakásépítési programot, különféle célcsoportokra: mozgássérültekre, idősekre, fiatalokra, egyedülállókra... nem sorolom őket végig. 
Azt akarjuk, hogy a gyermekvállalás természetes és örvendetes esemény legyen a családban, és ne a szegénységbe vezető utat jelentse. Örömmel adhatok hírt róla, hogy immár a tizenhetedik gyermek megszületését várjuk azoknál a családoknál, akiknek a Házat Hazát Alapítvány épített otthont. Tóth Róberték adonyi házát látogatja meg hamarosan a gólya.
Nem szükséglakásokat akarunk építeni, hanem olyan házakat, amelyekben családok alakulnak, családok élnek emberhez méltó módon. Meg akarjuk adni az esélyt akár a háromgenerációs családmodell újraélesztésére is. Nézd meg, mit csinált a szocializmus a családokból: apa, anya, egy gyermek a tizenhatodik kerületben másfél szobás panelben, a nagymama a tizenkettedikben negyven négyzetméteres panelben. Havonta egyszer látogatják meg egymást, gyerekek az utcán, drog, ital, bűnözés – és kilátástalanság! Szétvert család, szétforgácsolt egyedek – szétziláltságában gyenge és manipulálható társadalom.
Meggyőződésem, hogy fentről nem lehet megoldani ezeket a kérdéseket, mindenképp be kell vonni a civil szervezeteket is. És pénzt kell és lehet teremteni a támogatásukhoz. 
– De a költségvetés megszavazása még odébb van. És addig...?
– Még a Carter munkahét idején elkezdődött egy pénzszerzési akció kint Amerikában és Kanadában. Összejött – a Házat Hazát Alapítvány címére – egy igen szép összeg. Ezt mindenképp meg kellene szereznünk. Az ottani törvények szerint ezt a pénzt senki más nem használhatja fel, csak mi, mégsem utalják át nekünk.
– Miért nem?
– Mert azt mondják, hogy nem a Habitat szellemiségében tevékenykedünk. Szemünkre vetik, hogy állami támogatást igénylünk. De lehet itt, Magyarországon adományokból építkezni? A szegény nem ad, mert nincs miből, a középosztály alig tud megélni, a gazdagot nem ösztönzi adományozásra az adótörvény, belső késztetést meg nem érez, hisz zömmel az gazdagodott meg az elmúlt esztendőkben, akiből a szocializmus éveiben módszeresen kilúgozták a szeretet és szolidaritás érzését...
– Olyat is híreszteltek az alapítványról, hogy nincsenek rendben a pénzügyei, hogy önfejűen elzárkózik a kettős könyvelés elől...
– Ami a pénzügyeinket illeti, csak annyit mondhatok, hogy az APEH átlag félévenként ellenőrzi a könyveinket, és minden alkalommal jegyzőkönyvben tanúsítja, hogy minden rendben van, semmi kifogásolni valót sem talál bennük. A kettős könyvelés esetében sem önfejűségről van szó, csak gazdálkodási logikáról. Magyarországon a jogszabály lehetővé teszi az alapítványok számára az egyszerűsített könyvelést, s mi nem azért zárkóztunk el az amerikaiak által szorgalmazott kettős könyvelés elől, mert úri kedvünk így tartja jónak, hanem azért, mert a magyar adótörvények a kettős könyvelés esetében olyan kötelezettséget rónának ránk, hogy a 25%-os áfát (ami ugye nem olyan kicsiny, mint Amerikában), nem húszéves törlesztéssel, hanem a felépült házaink átadásakor, egy összegben kellene megfizetnünk. Ez azt jelenti, hogy vagy az érintett családnak kéne kifizetnie beköltözéskor ezt a milliós nagyságrendű összeget (s honnan fizetné ki, amikor mi eleve rászorulóknak építünk!), vagy az alapítványnak (ami azért nem jó, mert akkor nem fektethetné további építkezésekbe ezt a pénzt). Összegezésként csak ennyit: a Házat Hazát Alapítvány Magyarországon működik, a magyar törvényeknek és jogi előírásoknak megfelelően. Tisztességtelen dolognak tartjuk tehát az ellenünk folyó hitelrontást, különösen azok előtt, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy utána tudjanak nézni a dolgok valós állásának.
 

Elolvasom
Hittel és kalapáccsal. Beszélgetés Millard Fullerrel, a Habitat for Humanity alapítójával. In. Nyugati Magyarság. 1995. augusztus.

A Habitat for Humanity nemzetközi lakásépítési program olyanokon próbál segíteni, akik önerőből nem tudnának otthont teremteni maguknak, de éreznek magukban hitet és erőt, hogy másokkal összefogva tegyenek valamit sorsuk jobbrafordulásáért. A mozgalom alapítója és vezetője a Házat Hazát Alapítvány meghívására érkezett hazánkba, hogy személyesen is meggyőződjön róla, mennyire vált be a programja Magyarországon. Gödöllőn, a tíz Házat Hazát háznál tett látogatása alkalmából kértük fel rövid beszélgetésre.
– Látogatásának, úgy tudom, több célja is van.
– Elsőként köszönetet szeretnék mondani Lőrincz Kálmánnak, a Habitat-program magyarországi meghonosításáért. Második célom az, hogy megkezdjük a hivatalos előkészületeket a jövő évi közös nagy vállalkozásunkhoz. 1996-ban ünneplik ugyanis önök a honfoglalás ezerszázadik, mi pedig mozgalmunk fennállásának huszadik évfordulóját. Ennek jegyében jövő augusztusban Magyarországon rendezzük meg az úgynevezett Carter-munkahetet. Carterékhez sokéves barátság fűz bennünket, közel lakunk egymáshoz, ugyanannak az egyházközösségnek a tagjai vagyunk – a volt elnök rendszeresen tanít a vasárnapi iskolában, s ha nem ér rá, én szoktam helyettesíteni. 1984-től kezdve Jimmy Carter és felesége minden évben egy-egy hetet tölt el a Habitat valamelyik építkezésén, és úgy tervezzük, hogy ezt a hetet jövőre Magyarországon, Gödöllőn, illetve Máriabesnyőn töltik, ahol több száz amerikai önkéntessel és a Házat Hazát Alapítvány itteni tagjaival együtt húsz házat szándékozunk felépíteni. A könnyűszerkezetes házak elemeit Amerikából hozzuk, önöknek csak az alapokat kell megépíteniük. Nem a vendéglátóink iránti udvariasságból mondom, hanem mert valóban így van: Carter elnök mindig nagy szeretettel gondol Magyarországra – ez a rokonszenv nyilván azokra az időkre vezethető vissza, amikor az ő döntése nyomán került vissza Magyarországra a Szent Korona. Nos, kedden, július negyedikén, ami nemcsak nemzeti ünnepünk, hanem legidősebb fiam születése okán is jeles nap számunkra, az a megtiszteltetés érte Lindát, a feleségemet és engem, hogy a leendő lakástulajdonosok nevében is szimbolikusan birtokunkba vehettük a máriabesnyői telkeket, melyeken az úgynevezett Carter Work Project zajlik majd jövőre.
– Fuller úr, mi indította Önt annak idején a Habitat for Humanity megalapítására?
– A Habitat valójában egy Georgia állambeli kis keresztény közösségből nőtt ki. A közösséget egy Clarens Jordan nevű baptista lelkész alapította 1942-ben, azzal a céllal, hogy felkarolja a helybeli szegény sorsú, jogfosztott, elnyomott négereket. Jómagam ott éltem a közelben, de nem tudtam Clarens Jordan közösségéről. Alabama fővárosában, Montgomeryben jól menő ügyvédi irodám volt, gazdag ember voltam, hatalmas házban laktam, óriási luxuskocsival furikáztam, nagyvilági életet éltem. Egyvalamiről azonban megfeledkeztem a nagy pénzhajhászásban: a családomról. És erre csak akkor döbbentem rá, amikor a feleségem elhagyott. Utána utaztam New Yorkba, és sikerült kiengesztelnem. Vallásos ember lévén égi jelnek, figyelmeztetésnek vettem a dolgot, és Lindával együtt elhatároztuk, hogy új életet kezdünk. Ekkor kerültem kapcsolatba Jordan közösségével, és elhatároztuk, hogy házakat építünk a rászoruló feketéknek. Clarens Jordan, szegény, nem érhette meg az első házak átadását, az építkezés dandárjában halt meg, prédikációírás közben, 57 éves korában. 
Lindával együtt úgy éreztük, nekünk kell folytatnunk, amit ő elkezdett. Öt évig építgettük a házakat Amerikában, aztán három évig Afrikában. Ott, Zaire-ben érett meg bennem a gondolat, hogy ki kellene bővíteni, nemzetközivé, ha lehet világméretűvé kellene tenni egy olyan lakásépítési programot, amely profitszerzés nélkül, az érintettek aktivizálásával olcsóbbá tenné és meggyorsítaná a lakáshoz jutást. Akkor hazautaztunk, és egyetlen irodahelyiségben, egyetlen alkalmazottal megalapítottam a Habitat for Humanityt. Ez 1976-ban volt. Azóta 46 országban működik Habitat-sejt, Amerikában 1168 városban van Habitat-település, és eddig harmincezernél több házat építettünk fel világszerte.
– Hogyan foglalná össze pár mondatban a Habitat-mozgalom filozófiáját?
– Alapvetően három filozófiáról beszélhetünk. Az első a kalapács filozófiája. Mint tudjuk, Jézus ácsként dolgozott, egyik legfontosabb szerszáma a kalapács volt. Ez a szerszám számunkra két dolgot jelent. Először: a vallás több mint prédikáció, több, mint ima és ének. A vallás szeretet. „Szeresd felebarátodat mint tenmagadat” – mondja a Biblia. S ezt a szeretetet nem elég szóban hangoztatni – mondjuk mi – tettekkel kell bizonyítani. Másodszor: sokféle vallás van, a századok folyamán, és sajnos napjainkban is emberek ezreit ölték és ölik halomra ennek vagy annak a vallásnak a nevében. Mi viszont azt mondjuk: tegyük félre vallási (politikai, ideológiai) ellentéteinket, ragadjuk kalapácsot, és építsünk házakat katolikusnak, protestánsnak, baptistának, zsidónak – felebarátainknak.
A második a malter, a habarcs filozófiája. Mi nemcsak házat építünk, hanem embert is. Embert, aki, mint a habarcs a háznak, kötőelemévé lesz családnak, kisközösségnek, társadalomnak egyaránt.
A harmadik pedig a jézusi gazdálkodás filozófiája. Ennek lényege az, hogy a szegénytől ne kérj kamatot. A világ három legnagyobb monoteista vallása hirdeti tökéletes egyöntetűséggel ezt az elvet, és mi mindent megteszünk azért, hogy a mai körülmények között is érvényt tudjunk neki szerezni.
– Ön megalapításától kezdve rendszeresen figyelemmel kíséri a Házat Hazát Alapítvány magyarországi működését. Most, hogy ismeretei néhány személyes benyomással is gazdagodtak, miként ítéli meg az alapítvány hároméves tevékenységét?
– Ami itt történt ez alatt a pár év alatt, az minden elismerést megérdemel. A harminc felépített ház a kívülálló számára talán nem sokat mond, de az alapítvány tagsága, amely munkája verejtékét, szeretetét és szolidaritását építette bele ezekbe a házakba, tudja, hogy ebben leendő családi fészkek ezreinek reménye is benne van. Lőrincz Kálmán személyében már-már fantasztikus, vasakaratú vezetője van az alapítványnak, jól bejáródott, profi irányítócsapata, és szorgalmas, erős hitű tagsága. És, ami engem a legjobban megragadott: azt hiszem, itt láttam, a gödöllői Habitat-emléktábla leleplezésekor a világ legszebb gyermekeit. Örülök, hogy emberhez méltó otthonokat építhetnek és építhetünk nekik. 
De hogy ne csak dicsérjek, engedjen meg egy megjegyzést is: arra kérném a Házat Hazát Alapítványt, hogy a jövőben megfelelő nagyságú, de sokkal szerényebb kivitelezésű házakat építsen, hogy minél többen juthassanak lakáshoz, minél hamarabb.

Elolvasom
Házat e hazában. Beszélgetés Winston Sliderrel és Lőrincz Kálmánnal. Világszövetség, 1992. november 4.

Sok jó megfér kis helyen – emlegetjük a népi mondást, és invitáljuk befelé a szerkesztőségbe az amerikai Habitat különítményét. Holott csak azt tudjuk, milyen kicsi a hely, azt még nem, mennyi a jó ember. Aztán ezt is megtudjuk: tíz. És eszembe villan a bibliai példa: éppen ennyi kellett volna Ábrahámnak ilyenekből annak idején, és megmenti Szodomát a pusztulástól. Ilyenekből? Ne mi minősítsünk! Minden Démoszténesznél…
Kezdjük az elején. Először Winston Sliderhez, a Habitat európai igazgatójához fordulok. 
– Valójában mi is a Habitat?
– Egy nemzetközi házépítési alapítvány. Teljes angol nevén: Habitat fon Humanity International. Millard Fuller hozta létre Amerikában, 1976-ban. A világ akkor kezdett felfigyelni rá, amikor Jimmy Carter, az Egyesült Államok volt elnöke is csatlakozott hozzá. Carter egyébként azóta is minden évben részt vesz, több száz önkéntessel együtt, a Habitat egyhetes akcióin, melyek keretében tíz-húsz, néha több család kap új otthont. Az alapítvány jelenleg mintegy nyolcszázötven sejtben fejti ki tevékenységét. Célja egyszerű: a világ minden táján minél több ember számára lehetővé tenni, hogy méltó körülmények között lakhasson.
– A világ minden táján? Magyarországon is?
– Igen. Lőrincz Kálmán Boka Raton-i vállalkozó kezdeményezésére és az alapítvány kuratóriumának idén áprilisban hozott döntése értelmében Magyarországon is megkezdtük a munkát. Létrehoztuk a Házat Hazát Alapítványt, és megtettük az első lépéseket a vidéki sejtek megszervezésében is. A cél: korszerű és gyors eljárással, rövid időn belül, kulcsra kész, olcsó családi házak, illetve húsz-ötven házból álló települések felépítése az ország bármely pontján. Az első épületet már át is adtuk egy négygyermekes családnak Bátaszéken…
Különítményünk most azért jött Magyarországra, hogy népszerűsítse a programunkat, egyszersmind személyesen is megmutassa, hogyan fest mindez a gyakorlatban. Bízunk benne, hogy az emberek hamar megértik: indítékaink között nem a haszonszerzés, hanem a szeretet áll az első helyen. Azokon akarunk segíteni, akik anyagilag nem képesek rá, hogy önerőből oldják meg lakásgondjukat. Segítünk nekik abban, hogy megtalálják a módját, miként segíthetnek ők is magukon. Az alapítvány tudniillik úgy használja fel a védnökök és támogatók pénzét, hogy „konvertibilissé” teszi az egész tagság kétkezi munkáját: minden házat – a magunkét és a másokét is – együtt építünk fel, közös munkával. 
– Kalákában, mondanánk erre mifelénk. Ezt a „konvertibilitást” azonban konkretizáljuk egy kicsit: ha például engem érdekel a dolog, mi a teendőm, mik az esélyeim? Mi az értéke anyagi hozzájárulásomnak és a munkaerőmnek? Pénztelen, fáradékony kétbalkezesek is startolhatnak?
– Aki részese akar lenni a programnak – veszi át a szót Lőrincz Kálmán, a Házat Hazát Alapítvány magyarországi igazgatója – (és részese lehet bárki, nemre, fajra, felekezeti hovatartozásra vagy pártállásra való tekintet nélkül), bead az alapítványhoz egy életrajzot. Ebben leírja, milyen a szociális helyzete, iskolai végzettsége, mihez ért, mi a hobbija, hogyan tudja támogatni a programot. Erre azért van szükség, hogy be tudjuk kapcsolni a tagságot a közösségi munkába, melynek során ki-ki ötszáz munkaórát dolgozik mások házának építésén. Ha valaki nem vállalhat fizikai munkát, keresünk neki más elfoglaltságot. Az az elképzelésünk ugyanis, hogy az építkezésekhez a telkeket az önkormányzatoktól kapnánk meg, és különféle közmunkákkal fizetnénk értük (irodai munka, szociális vagy egészségügyi segédmunka is számításba jöhet). Mód van továbbá hétvégi, szakképzettséget vagy fizikai erőt nem igénylő közmunkákban való részvételre is. Ezt az ötszáz munkaórát „előlegként” dolgozzák le a tagok, ezzel váltják meg a jogot, hogy megkezdhessük az ő házuk építését is. A sorrendről a helyi kuratóriumok döntenek. Kritériumaik között szerepel a jelölt szociális- és lakáshelyzete, családtagjainak a száma, havi jövedelme stb. Félreértés ne essék, mi nem szociális lakásokat építünk, s nem ajándékba adjuk a házakat tagjainknak. A program pénzügyi és jogi háttere úgy fest, hogy egy nyolcvan-száz négyzetméternyi alapterületű ház költsége az előzetes számítások szerint telek nélkül kétmillió forint körül mozog. Az alapítvány a maga forgótőkéjéből megelőlegezi ezt az összeget a jelöltnek, ő pedig kalákamunkájával és egy körülbelül százezer forintos „beugróval” jogot szerez rá, hogy beköltözzön a házába, és húsz-huszonöt éven át törleszti adósságát, kamatmentesen. Azzal, hogy a hitel visszafizetéséig bizonyos táblázási megkötések érvényesek.
– Az igények kielégítésének üteme tehát az alapítvány hitelezésre fordítható pénzösszegének nagyságától függ. Hogyan áll össze az alapítvány forgótőkéje?
– Amerikai anyaszervezetünk harmincötezer dollárral szállt be a magyarországi alapítványba, a Lakitelki Alapítvány hárommillió forinttal, s más védnökök is jelentkeztek. Újabbak felkutatásán is dolgozunk, idehaza és külföldön egyaránt. Mindazok a külföldi nagyvállalatok vagy magáncégek, amelyek szívesen segítettek volna eddig is céladományaikkal, de nem tették, mert fenntartásaik voltak a régi politikai rendszerrel szemben, most, a rendszerváltás után biztosak lehetnek benne, hogy pénzük oda kerül, ahová szánták. Az adomány összege, természetesen, leírható az adóalapból.
Előfordulhat, hogy egészen egyszerű és logikus közgazdasági törvényszerűségek is arra ösztönöznek egy-egy vállalatot, hogy csatlakozzék alapítványunkhoz. Építőanyag-, épületszerkezet- vagy szerelékgyárak esetében például mód van arra, hogy építkezéseinken az ő termékeiket használjuk fel, miáltal jelentős összegeket forgathatunk vissza termelésük növelésébe, s ezeknek meghatározott százalékát ők ismét az alapítvány céljaira fordíthatják. Bizonyos mértékű állami támogatásra is számítunk, mert nonprofit szervezetként elég nehéz ma lakásokat építeni Magyarországon.
– Mennyire tehető az alapítvány tőkeszükséglete?
– Előzetes számításaink szerint körülbelül százmillió forintra. Ennyiből kielégítő ütemben építkezhetnénk, és el is tarthatnánk magunkat, mert a „beugrók” meg a törlesztések öngerjesztő módon továbbvinnék a körforgást.
– Ezek után szólaljanak meg szerkesztőségünk kedves vendégei is. Valamennyien önkezdeményezésre, saját költségükre utaztak ide az Egyesült Államok különböző tájairól, hogy személyesen is hozzájáruljanak a Házat Hazát Alapítvány népszerűsítéséhez. Merre jártak eddig, mit csináltak, mit tapasztaltak itt-tartózkodásuk során?
Mikó Gabriella, Pennsylvaniából:
Tizennyolc évvel ezelőtt jártam utoljára itthon. Hatalmasat változott az ország azóta, és igazán nagyon örülök, hogy ismét eljöhettem és segíthetek. Fiatalokkal dolgoztunk együtt Pátyon, a Máltai Szeretetszolgálat akciójában. Olyan fiatalokkal, akik már részesei a programnak, tehát elkezdték a közösségi munkát.
Henry Hacsi, nyugalmazott iskolai adminisztrátor
Csoportunk vegyes összetételű: vannak köztünk fiatalok és öregek, értelmiségiek és kétkezi munkások. Az összefogás szellemét szerettük volna elhozni magunkkal, de azért a lapátnyelet is megfogtuk. Az Élő Reménység Alapítvány épülő házán dolgoztunk, Dunakeszin. Ez az alapítvány olyan tizennyolc-huszonkét éves fiatalokat igyekszik felkarolni, akik nem önhibájukból rekedtek a közösségi erők hatósugarán kívül. Gödöllőn pedig különféle közmunkákat végeztünk: temetőt takarítottunk, parkokat tettünk rendbe, öreg, portájukkal, udvarukkal törődni nem tudó embereknek segítettünk. Más alapítványoktól is érkeztek emberek: összesen több mint hatszázan voltunk.
Carrol Scarbourgh, nyugalmazott gyógyszerész, jelenleg farmer
Nagy rokonszenvvel jöttünk Magyarországra, egyrészt mert ez volt az első közép-kelet-európai ország, amely megpróbált elszakadni a Szovjetuniótól, másrészt mert jelentős szerepet vállalt a berlini fal lerombolásából. Örülnék neki, ha itt is minél többen a magukévá tennék a Habitat filozófiáját, és találnának magukban erőt saját sorsuk jobbra fordítására.
Jim Kacklay, bostoni pénzügyi szakértő
Felemelő, izgalmas érzés lehet ma Magyarországon élni, hiszen az ilyen átmeneti állapot nemcsak nehézségeket, hanem rengeteg lehetőséget is rejt megában. Tapasztalatom szerint a külföld bizalommal tekint Magyarországra, s szívesen fektetne itt be jelentős összegeket. Ez az ország egyfajta ugródeszka is lehet a ma még talán nagy belső gondokkal küzdő, de reményeim szerint hamarosan jelentős tényezővé előlépő távolabbi piacok felé is.
Linda Cragin, gondozónő egy öregek otthonában
A Habitat egyik massachusettsi sejtjében pénztárosként dolgozom. Eddig négy család lakásgondját oldottuk meg odahaza, most építjük újabb két házunkat. Sejtünk kuratóriuma úgy döntött, hogy lehetőségeinkhez mértem egy szerényebb pénzbeli segítséggel is hozzá kíván járulni a Habitat magyarországi sikeréhez.
– Az alapítvány angol elnevezésében ott szerepel a nemzetközi kifejezés is. Ismét Winston Sliderhez fordulok: milyenek a Habitat nemzetközi lehetőségei, és milyen kötődések értendők ezen?
– Eddig harmincöt országban alakultak sejtjeink. Vannak köztük amerikaiak, latin-amerikaiak, európaiak és afrikaiak. Az utóbbi években további harmincnyolc országba hívtak meg bennünket a Habitat programjának ismertetésére. Jelenleg ott tartunk, hogy a nap minden órájában átadunk valahol a világon egy házat boldog tulajdonosainak. Eddig tizenhét ezret építettünk fel… Kötődéseink? A Habitat ökumenikus egyházi alapítvány. Távol tartjuk magunkat a politikától, a pártoktól, s nem kötődünk egyetlen felekezethez sem. Hisszük és valljuk, hogy életfelfogásban és gondolkodásmódban lehetnek köztünk különbségek, abban azonban nagyjából mindannyian egyetértünk, hogyan kell megfogni egy kalapácsot s beverni vele egy szöget a falba. Ezt nevezzük mi a kalapács ideológiájának. Ennek elkötelezettjei vagyunk valamennyien.

Elolvasom
A föld kérdésében nincs alku. Beszélgetés Jakab Istvánnal, a MAGOSZ elnökével. In. Nyugati Magyarság. 2005. december.

– Az emlékezetes budapesti gazdatüntetések elején sokan kaptuk fel a fejünket a hatalmon levők alig leplezett szándékát tapasztalván: a napnál is világosabb volt, hogy össze akarják veszíteni a (fő)várost a vidékkel. Eleivel úgy látszott, sikerül is nekik – jól emlékszünk mindannyian a drága traktorokról és felelőtlen gazdákról szóló gonoszkodó megjegyzésekre –, a végére azonban csúfos kudarcot vallottak, hisz Budapest népe példás szolidaritást tanúsított a gazdák iránt. Budapest népe, mondom, s el is bizonytalanodom mindjárt, hisz én csak azokat láttam, akik ott biztatták kitartásra a gazdákat a Felvonulási téren, akik forró teával és gulyáslevessel kínálgatták a fagyoskodó embereket, akik ökumenikus istentiszteleten imádkoztak a tüntetők sikeréért – de mi van a többiekkel? Hogyan is állunk tulajdonképpen ezzel a város–vidék érdekellentéttel? Érdekellentét ez egyáltalán?
– Én vidéki ember vagyok. Majdhogynem a barázdában születtem. Én ezt az ellentétet nem érzem az emberek között. Viszont látom, hogy egyesek azon fáradoznak, hogy mindenképp éket verjenek közéjük. Vidékiként, és nemcsak a magam nevében elmondhatom, hogy mi igenis szeretjük a fővárosunkat. És azt akarjuk, hogy valóban olyan főváros legyen, amely méltó az Európa fővárosa címre is. Budapest a világ egyik gyöngyszeme, maradjon is az, szép, tiszta, rendezett, és nemcsak az építészetében, nemcsak utcáival, tereivel és parkjaival, hanem a szellemében is. 
– Az sem utolsó szempont a vidék–főváros kapcsolatában, hogy az előbbi látja el élelmiszerrel az utóbbit. Mint hallom, most ki akarják tiltani a gazdákat a budapesti piacokról.
– Én azt hiszem, hogy ezek elképesztően durva és agresszív megnyilvánulások. Ajánlanám a magyar főváros vezetőinek, menjenek el Washingtonba, és azt fogják látni, hogy ott is működik az agrárpiac. Amerika többi nagyvárosában is. Mitől lenne különb Budapest, ha már mindig onnan veszik a mintát? 
– A mezőgazdasági és vidékfejlesztési politikában két koncepció ütközésének a tanúi vagyunk. A szocialisták és a liberálisok a mezőgazdasági nagyüzemekre és a tömegtermelésre esküsznek, új nagybirtokok kialakításán fáradoznak, s közben cseppet sem zavarja őket az a körülmény, hogy idegen kezekbe kerül nemzeti kincsünk legbecsesebb maradéka, a termőföld. Ugyanakkor szenvtelenül törnek pálcát kisgazdák tízezreinek sorsa fölött, akiknek az Európai Unión belüli igazságtalan támogatási rendszer és szabad verseny feltételei között vajmi csekély kilátásuk van a túlélésre. A másik koncepció szerint… de ezt talán ne én ismertessem. Milyen veszélyeket rejt magában a szocialista–liberális elképzelés, és milyen koncepciót kínál fel ezzel szemben a MAGOSZ?
– Abból kell kiindulni, hogy a nagyon durva, erőszakos változtatások soha nem vezetnek eredményre. Mi a szerves fejlődés hívei vagyunk. A tényekre támaszkodva határozzuk meg stratégiánkat. Azért mondok stratégiát, mert Magyarország úgy csatlakozott az Európai Unióhoz, hogy nem volt nemzeti agrár- és vidékfejlesztési stratégiája. Csak sodródott az eseményekkel. Nos, a két koncepció – mert ha nincs stratégia, legalább koncepcióról beszéljünk –: a jelenlegi kormány a dél-amerikai, mi pedig az európai modellben kívánjuk meghatározni a jövőt. Nézzük a dél-amerikait: idegen tőke bevonásával létrehozott nagybirtokok, korszerű gazdálkodás, egy-egy faluban néhány gépsor, 8-10 embernek munkalehetőség. A kérdés, hogy a többiek hol foglalnak majd helyet. A kocsmában? Intenzív növénytermesztés, intenzív, iparszerű állattenyésztés, genetikailag módosított növények, génsebészeti eljárással előállított állatok… És multinacionális kereskedelmi láncok. Ez az egyik jövő. Eszeveszett verseny, amelyben néhány tízezer, vagy Isten tudja, néhány ezer ember vesz részt. A többi sorsáról egyelőre nem szól a fáma. Ez a mi megítélésünk szerint életveszély, ez Magyarországra nézve beláthatatlan következményekkel jár. Ezt nem akarhatjuk. 
Ezzel szemben mi egy európai modellt kínálunk fel. Egy rosszul és átgondolatlanul végrehajtott földkárpótlás után, amely alaposan szétszabdalta a birtoktesteket, igenis segíteni kell egy hosszú távra szóló birtokrendezési programot, és a gazdákkal összefogva, az ő véleményük alapján meg kell határozni a konkrét lépéseket. De kormányzati közreműködéssel! A mindenkori magyar kormánynak kötelessége segíteni, hogy a kisparcellás gazdaságok versenyképes birtoktestekké állhassanak össze! Aki ma 50–100–200–300 hektáron gazdálkodik még nem biztos, hogy hosszú távon talpon marad. Sőt, valószínűleg nem marad talpon. Mert nem bírja a versenyt a 10–20 vagy 50 ezer hektáros birtokkal. Ezért mondjuk azt, hogy csak megfelelő kormányzati szándék és kormányzati közreműködés mellett lehet a magyar földet megtartani a magyar gazda tulajdonában, elsősorban a helyben lakó és élethivatásszerűen mezőgazdasági tevékenységet folytató magyar gazda tulajdonában és lehetőleg használatában is. Csak ilyen módon lesz lehetőségünk jó minőségű, egészséges élelmiszert és rendezett, ápolt, egészséges vidéki Magyarországot fenntartani.
Ma a termőföldnek csak 50 százalékát művelik a tulajdonosok. A másik 50 százalékot bérbe adják. Ennek az aránynak jelentős mértékben változnia kell. Nem kívánunk különbséget tenni gazda és gazda között birtokméret szerint, de érvényesíteni akarjuk a moduláció elvét, tehát azt, hogy a kisebb gazdaságok bizonyos előnyöket élvezzenek. 
Különös figyelmet kell fordítani a birtokszerzés során a fiatal gazdákra, figyelembe kell venni, az uniós tagság lehetővé teszi, hogy az idősebb gazdák 55 életévüktől nyugdíjba menjenek, és a fiatalok átvegyék a helyüket. Az ilyen programokra kell koncentrálni és ezeket segíteni. 
Úgy kell kialakítani a stratégiát, hogy nem a különböző nagyságú birtokok egymással történő iszapbirkózását helyezzük előtérbe, hanem a kölcsönös előnyök alapján történő együttműködést. A feldolgozás és az értékesítés terén pedig olyan szövetkezeti rendszert kell kiépítenünk, ahol végre nemcsak a szlogenek szintjén kapnak a szövetkező gazdák támogatást, hanem konkrétan is. Ne fordulhasson elő, hogy azt mondják a gazdának, hogy szövetkezz, s közben az állam tulajdonában lévő gabonatárolókat, a különböző élelmiszer-feldolgozó üzemeket fillérekért adják el a nagytőkés csoportoknak. Vagy ha még az állam tulajdonában vannak, akkor a nagy világcégek bérlik, s nem a magyar gazda. Aki ugyanakkor fillérekért adja el a gabonáját. Ezt igenis hosszú távon programba kell venni, s mi ezt a programot ki is dolgoztuk, minden részletében. 
– És mennyi a realitása annak, hogy végre is hajtható?
– Ahhoz, hogy ez a program kiteljesedjen, a gazdának megvan a saját feladata. A gazda rendelkezik földdel, bizonyos állatállománnyal, ami növelhető, a gazdának megvan hozzá a tudása, a tapasztalata, a hozzáértése és megvan motivációja, a kötődése. És nagyon fontos, hogy az általa megtermelt árunak meglegyen a piaca. A gazda ugyanis úgy „termel”, hogy közben tisztában van vele, ő nem tévedhet, ő nem „ügyeskedhet” mert holnap is ott akar lenni ezen a piacon. Mert őt ott személy szerint ismerik, hisz oda jár harminc éve. Ezeket az embereket kitiltani a budapesti piacokról holmi európai uniós előírásokra hivatkozva, több mint bűn. El akarják feledtetni a városi fogyasztóval a hús, a gyümölcs ízét? Igenis vissza kell hozni a gyümölcs ízét, a húsnak, a tejnek, a tejtermékeknek az igazi ízét. Mert az a tej, amit a magyar legelőkön legelő állat ad százszorta ízesebb, mint a környezetvédelmet már rég lábbal tipró országokból érkezett. Természetesen, ha valaki nem tartja be a szabályokat, azt végleg ki kell tiltani. De azt, aki becsületesen dolgozik, és minőségi árut hoz a piacokra, védelemben kell részesíteni. Mivel a programunk pontosan erre a becsületes gazdára épít, meggyőződésem, hogy végrehajtható, csak kormányzati szándék és támogatás kell hozzá.
– A jelenlegi kormányzati szándék mintha nem arra mutatna, amiről Ön beszél, ellenkezőleg. Az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkkor hétévi késleltetést sikerült kieszközölnünk a külföldiek magyarországi földvásárlását illetően. A kormány szemmel láthatóan sokallja ezt az időt, s már most megtesz mindent, hogy hazai szocialista–liberális vagy külföldi nagytőkések kezére játssza át a magyar földet. A nyugati határaink mentén elszaporodott zsebszerződések mellett a Földtörvény 10. paragrafusa is ugyanezt a célt szolgálja. Ennek tudatában igencsak nevetségesnek hat a Gyurcsány-féle „földosztás” és a Földért életjáradékot program. Elnök Úrnak mi erről a véleménye?
– A földért életjáradékot programnak olyan falvakban van értelme, ahol ma még nincs igény a földre, mert valamilyen oknál fogva a gazdák nem akarnak, vagy anyagi helyzetüknél fogva nem tudnak földet vásárolni. Ha ilyen esetben az állam a nyugdíjasoktól fölvásárolja a földet bármilyen módon, és megtartja, azért, hogy a birtokrendezésnél ezzel megfelelő földalapot biztosítson, akkor nem lenne gond. De nem erről szól a történet. A történet arról szól, hogy eddig 60 ezer hektárt vásároltak fel, ilyen nagyságrendben vállalt az állam hosszú távú kötelezettséget – nyugdíjat fizet az idős embereknek –, a földet meg pénzért értékesíti. Szó sincs itt semmiféle földosztásról. Ezt a 60 ezer hektárnyi, többnyire rossz minőségű földet ajánlják fel a termőföld 57 százalékát művelő gazdatársadalomnak. Így akarnak nevet adni annak a programnak, amely ugyanakkor a nagytáblás, jó minőségű állami földeket tőkebefektetők tulajdonába juttatja. Erről szól a módosított földtörvény 10 paragrafusa: a termőföld tulajdonjogát megszerezheti bérlő, feles bérlő, részes művelő, termelőszövetkezet helyben lakó tagja, részvénytársaság helyben lakó részvényese. Ez azt jelenti, hogy a nagygazdaságok tagjai a jogszabály szerint kölcsönt kaphatnak a nagygazdaságtól, földet vásárolhatnak, utána ezt a földet visszaadják bérbe a nagygazdaságnak, és a kapott bérleti díjjal fizetik vissza a kölcsönt. Tehát gyakorlatilag a gazdaság így kedvezményes hitelre vásárol földet, hisz az utolsó részlet kifizetése után a tulajdonjog térítésmentesen átszáll a társaság vagy a főrészvényes nevére. 
– A napokban mesélte egy Győr környéki kedves ismerősöm: három kutyájuk van, a gondozásuk és etetésük feladatát a nagyfiuk látja el. A minap sürgős dolga akadt, és megkérte apját, etesse meg helyette a kutyákat. A családfő kereste egy ideig a kutyatápot, de nem találta. Eszébe jutott, hogy a fia mindig tart virslit a hűtőszekrényben, kivett egy maroknyit, megfőzte és odaadta a kutyáknak. Elsőnek a legszemtelenebb, a kis tacskó rohant oda, megszagolta a virslit és eloldalgott. Másodikként a falkavezér, egy vén német juhász ballagott oda, megszagolta, otthagyta. Most már odamerészkedett a harmadik is, egy feneketlen bendőjű vadászkopó, ez nem szagolt, csak habzsolt. Elnök úr, nem tudom a megfelelő személytől kérdezem-e: mi van a virsliben? Mi minden etetnek meg velünk a multik manapság, ebben az agyonvegyszerezett, génmanipulált világban? Elképzelhetőnek tart-e az EU-s viszonyok között valamiféle piacvédelmet, valamilyen törvényi szabályozást a minőségi magyar áru védelmében? 
– Nem hiszem, hogy az emberek többsége el tudja fogadni hosszú távon, hogy az allergiás betegek száma felfoghatatlan mértékben növekszik. S ennek nemcsak a parlagfű az oka. Hanem a nagy mennyiségben felhasznált különböző szintetikus anyagok és feltehetően a genetikai módosítások, melyeknek következményeit még csak nem is sejtjük. 
A leghatározottabban tiltakozunk az ellen, hogy a genetikailag módosított növényeket beengedjék Magyarországra. A génsebészettel és egyéb módon előállított állati termékeket ki kell tiltani a piacról. Összességében a stratégiánk szempontjából azt kell figyelembe venni, hogy Magyarország kiváló természeti adottságokkal rendelkező ország. Csodálatos lehetőségünk van minőségi élelmiszer előállítására. Magyarországnak egyetlen kitörési pontja az, hogy kiváló minőségű termékeket értékesít igényes piacokon. A hazai piacokon túl, természetesen. Mert a saját piacon, a nemzeti piacon is értékelni kell a minőséget, a márkás árut. És megvédeni az ehetetlen, élvezhetetlen selejtáruk dömpingjében.
Gondoljuk csak meg! Hatalmas érték van a kezünkben: a magyar őshonos állatállomány. Amikor világszerte attól rettegnek az emberek, hogy egészséges-e az a hús, amit elfogyasztanak, nálunk itt az érintetlen, ősi magyar szürke marha, a racka juh, a mangalica sertés. Csak élni kellene a lehetőséggel. A Hortobágynak csak a tized részét hasznosítjuk legeltetéssel, Szabolcsban óriási legelők állnak üresen! Holott megvannak hozzá az eszközeink, hogy korszerű módszerekkel nagy iramban szaporítsuk ezeket az állatokat. 
Ma már, és ezt látni kell, a multik nyomulása, az ésszerűtlen és átgondolatlan, az emberi életre is veszélyes őrült verseny, amit ránk kényszerítenek – mind-mind a puszta életünket veszélyezteti. Ez a verseny változatlanul folytatódni látszik. És az Európai Unió nem teszi meg azokat a lépéseket, amelyeket meg kellene tenni a gazdák védelmében. És a piacok védelmében sem. Azt tudjuk, hogy csak a harmadik országból bejövő árukra vonatkoznak korlátozások, az Európai Unión belül már nyitottak a határok, gyakorlatilag nincsenek vámok. Erre mondjuk mi, és ezt egyértelművé tettük már korábban is, hogy a piacszabályozásról nem volna szabad lemondani, s ennek az egyik legmarkánsabb eszköze a minőségellenőrzés. Megvannak a szabványok. Ha Magyarországról elindul egy kamion, megérkezik valamelyik nyugati országba, és valamilyen kifogás emelhető az adott termékkel kapcsolatban, azonnal visszafordítják, vagy leértékelik. Magyarországról viszont nem tudok, hogy visszafordítottak volna egyetlen kamiont is. De tudok olyanról, amelyikről csak akkor derült ki, hogy romlott húst szállít, amikor baleset miatt menteni kellett a kamiont és csak gázálarcban tudták átpakolni az árut. És ebből az áruból terméket gyártottak, húsvéti sonkát! Mert megvan hozzá a megfelelő technológia. Ebből lehet 600 forintos sonkát gyártani és tönkretenni a magyar termelőt. 
Szabvány írja elő, hogy a virsliben mennyi izomfehérje kell, hogy legyen. Ha jól tudom 62 százalék. Még 6,2 sincs. Gyakorlatilag a hatóságok feladata kellene, hogy legyen: csak a szabványokban előírt minőségű termék kerüljön az áruházak polcára. Megjelölve a gyártási, származási helyet. A külföldről bejövő árunál nem jegyzik a határon, hogy belépett a kamion és honnan jött. Nincs meg a nyomon követhetőség. Ráadásul tucatjával bocsátják el az állatorvosokat, gyengítik az ellenőrző hálózatot. 
A mi programunknak a lényege ebben a kérdésben az, hogy amit az unió megkövetel, azt be kell tartani, viszont ehhez idő kell és megfelelő feltételek, hogy a gazdák felkészüljenek. Biztosítani kell a korrekt mintavételt, az ellenőrzést, és ezt követően olyan színvonalat, bért kell szavatolni ezeknek az embereknek, akik ezen a területen dolgoznak, hogy ott semmilyen elnézés, eltérő jogszabály-értelmezés nem lehet. Aki ezt nem teljesíti, annál a legkeményebb szankciókat kell alkalmazni. De a hálózatot, a rendszert fenn kell tartani. 
 – Térjünk vissza egy kérdés erejéig a gazdatüntetésekhez. Mit teljesített a kormány a vállalt kötelezettségek közül, és mit nem? Mennyivel tartozik végül is a kormány a gazdáknak?
– Ha röviden kell válaszolnom, azt kell mondanom, hogy egy teljes évi nemzeti támogatással. Ez meghaladja jelenleg a 150 milliárd forintot. Nem is igazán támogatásról van szó, ezeknek egy része olyan pályázati forrás, amivel a kormányzat célirányosan egy-egy ágazatot kíván segíteni annak érdekében, hogy fokozza a magyar gazdaság teljesítményét. Mindig azt halljuk, hogy a gazda ilyen támogatást kap, olyan támogatást kap. De hogyan? A 2003 évre járó forrásoknak csak a felét fizették ki. A másik fele áthúzódott következő évre. De a következő évi tervnél is elmondták, hogy mennyi a támogatás, csak ott már nem vették figyelembe azt, hogy nekik még az előző évről adósságuk van. És így halmozódik az adósság évről évre. 
A gazda meg itt áll a kölcsönre vásárolt gépeivel – házán, földjén jelzálog. Hatalmas értéket működtet, mert ha 100 hektár értékét nézem, ha a megműveléséhez szükséges gépek, eszközök értékét, az épületeket, istállókat nézem, nem kis pénzről van itt szó, és ez nem csavargyártás, hogy leállítom a gépet, és nem képződik tovább veszteség. A gazdának, ha elvetette a gabonát, meg kell védenie, mindenről gondoskodnia kell, megtakarított pénzét fekteti be, hogy eljusson a betakarításig, és a végén még az értékesítés kockázata is az övé. Ismerünk olyan országokat – nemrég jártam egy ilyenben –, ahol mosolyogva mondta, nem kis cinizmussal az egyik nagy tőkéstársaságnak a képviselője, hogy örüljön a gazda, ha nullával kiszáll. Adja el a földjét, mert így legalább nullával ki tud szállni. És majd keres valahol megélhetést. Egy valamiről azonban ne feledkezzünk meg: ez az ország, amelyikről beszélek, gazdag ország, ahol a közszolgáltatás olyan színvonalon van, hogy fel tudja szívni az új munkaerőt. Nálunk viszont nincsenek olyan iparágak, amelyek fogadnák a felszabaduló munkaerőt. És akkor arról még nem is szóltam, milyen megalázó egy gazda számára, hogy el kell hagynia a földjét, a családját, meg arról sem, hogy kinek jó az, ha elnéptelenedik a vidék. 
– Négy-öt hónap múlva választások lesznek Magyarországon. Hogyan készülnek a gazdák a választásokra?
– Gondolom elárul valamit a gazdáknak a társadalomban elfoglalt helyéről, ha elmondom, hogy a magyar gazdák átlagos birtokmérete jelentős mértékben meghaladja az európai unió átlagát. Nem olyan elaprózottak ezek a birtokok, mint ahogyan egyesek megpróbálják beállítani. Igenis az a helyzet, hogy aki itt élethivatásszerűen gazdálkodik, már Európában is versenyképes földterületen teszi. Ezektől az emberektől nem lehet megvonni azt a lehetőséget, hogy a földjükben lássák boldogulásuk zálogát, és hogy nyugdíjas korukban átadják a gyermekeiknek a gazdaságot. 
Ami a választásokat illeti, a motiváció adott. Meggyőződésem, hogy a magyar gazdatársadalom döntött. A tavaszi demonstráció megerősítette bennünk a tudatot, hogy a saját kezünkbe kell venni a sorsunkat. Ma már ott tartunk, hogy például a tavaszi megmozdulásunk példaértékűvé vált a nyugat-európai gazdák és gazdaképviseletek szemében is. Személyesen megtapasztalom, valahányszor Brüsszelben járok. Gyakorlatilag ők is látják, hogy itt hatalmas változások előtt állunk. Az Európai Unió fel akarja áldozni a mezőgazdaságát az egyéb előnyökért. Több mint 70 százalékkal akarja csökkenteni a piaci támogatásokat. A teljes liberalizáció irányába mozdul el. Az, hogy mi három héten keresztül jeleztük Európának, hogy nem tűrjük tovább, valahogy kezd átragadni a többiekre is. 1997-ben mi indítottuk meg az aláírásgyűjtést a népszavazási kezdeményezéshez. Amikor a Medgyessy- kormány hatalomra került, 2002-ben aratás közben mentünk ki az utakra tiltakozni a földtörvény ellen. Már akkor megmondtuk, hogy föld ügyben nem volt, nincs és nem lesz alku. Ezt tisztán és világosan megmondtuk minden kormánynak. 
El kellett döntenünk, milyen formációban, hogyan működünk tovább. Úgy gondoltuk, hogy nem alakítunk pártot. Azt mondtuk, megcsináljuk a saját programunkat, és azt a pártot támogatjuk, amely ezt felvállalja. Az országos választmány az elkészült programot jóváhagyta, a kongresszus elé terjesztettük, és november 26-án Hódmezővásárhelyen, négyezer gazda jelenlétében, 83 százalékos küldöttrészvétellel, egyhangú szavazással elfogadtuk. Innentől kezdve a MAGOSZ-nak van egy hivatalos programja. Ezt átadtuk Orbán Viktor elnök úrnak, jelezve, hogy ennek a programnak a megvalósításában partnerek vagyunk a választásokon is. Sokan azt gondolják, hogy a gazdák hezitálnak. Nem hezitálunk. Mi egyértelművé tettük, hogy megvan a saját értékrendünk, tisztában vagyunk önnön érdekeinkkel, és mindent megteszünk, hogy ez a program megvalósuljon. 
 

Elolvasom
A sematikus gondolkodás reneszánsza. Beszélgetés Szecsei Mihály közgazdásszal. In. Világszövetség. 1992. szeptember 29.


A vajdasági Adorjánon született 1929-ben, szegény napszámos családban. Előbb a Zentai Reál Főgimnáziumban, majd a kalo­csai Jezsuita Gimnáziumban tanult. A fordulat után visszakerült Zentára. Ott érettségizett, majd a belgrádi Orvostudományi Egyetemre iratkozott. Közé­leti tevékenységére hamar fölfigyelt a rendőrség is: a kötelező beszolgáltatás és a szövetkezeti mozgalom ellenzése, valamint nyíltan hangozta­tott nemzeti érzelmei miatt letartóztatták és négy évi börtön­büntetésre ítélték. Ebből több mint kettőt le is töltött a hírhedt Goli otok közelében fekvő Szent Gergely-szigeten. Szabadulása után kétkezi mező­gazdasági munkásként dolgozott egy ideig, majd Szkopjéban, a macedón fővárosban elvégezte a közgazdasági egyetemet. Visszakerült Zentára, majd Szabadkára. Járási gazdasági ügyosztály-vezető, később tervhi­vatali igaz­gató lett. Emellett huszonkét évig tanított előbb az egyetem jogi, majd közgaz­dasági karán Szabadkán. Külföldi egyetemekre is többször meghív­ták. Szakterülete a gazdasági elemzés és tervezés.
A gyakorlati munkával sem szakított azonban, vezető állást vállalt az akkor tizenkétezer embert foglalkoztató szabadkai Agros Mezőgazdasági Kombinátban. Hamarosan nemzetközi hírnévre tett szert, és a szövetségi kormány felkérésére Ghánába ment kukorica-termesztési rendszert tervez­ni, majd Európa jó részét is bejárta különféle megbízatásokkal.
Közben kinevezték a Körzeti Gazdasági Kamara elnökévé. Két mandátum betöltése után ma is ugyanennek a kamarának elnökségi tagja.
A többpárti választásokon a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közös­ségének képviselőjeként bekerült a köztársasági, majd az újonnan alakult szövetségi parlamentbe.
– Honnan indult el Jugoszlávia gazdasága a második világhá­ború után, s hová jutott el mára?
– 1944–45-ben egy leromlott, de nem tönkretett gazdaságot örökölt ez az ország. Mellé ugyanakkor igen jelentős geopolitikai pozíciót: a két világrend összetűzései közepette Jugoszláviának nagyon fontos helye volt ebben a térségben. 
Az új jugoszláv gazdaság biztató feltételek között kezdte el működését: jelentős természeti erőforrások birtokában (Szlo­vénia és Bosznia-Hercegovina bányakincse, a Vajdaság mezőgazdasága stb.). Jó kilátások nyíltak a szellemi erőforrások mozgósítására is, hisz úgy tetszett, sikerül egy országba tömöríteni a törté­nelmileg és kulturálisan meglehetősen heterogén délszláv népeket meg az itt élő kisebbségeket. A kedvező adottságokat azonban nem jól kamatoztatták. A poli­tikai élet vezetői 1951-ben meggondolat­lan kísérletnek vetették alá az országot. A kísérlet neve szocia­lista önigazgatás, legfőbb jel­lemzője pedig a természeti és em­beri erőforrások pazarlása volt. Elképesztő nyersanyag- és ener­giafecsérlés folyt, de ami még szomorúbb, a szellemi munka leértékelődése is talán itt jutott a legmélyebbre minden szocialista állam közül. A legértékesebb szellemi erők igen jelentős része – ideértve a magyar értelmiségieket is –, fo­lyamato­san külföldre áramlott.
A szocialista önigazgatás – melynek egyébként sem anyagi alapjai, sem intézményes megoldásai nem voltak –, oda vezetett, hogy a különféle kísérletezések közepette valamiféle kommunális rendszerré csökevényesítették a helyi önkormányzatokat: a hatal­mat a pártközpontokba összpontosították, s onnan irányították a gazdaságot. Ez aztán a gazdaság atomizálásához vezetett: minden kommuna – önnön létjogosultságát igazolandó – saját gyárat akart, fittyet hányva bármiféle gazdasági indokoltságra. 
A szétforgácsolódás alapsejtje az úgynevezett társultmunka-alapszer­vezet lett, azaz szerbhorvát elnevezésének (osnovna organizacija udruženog rada) rövidítéséből az OOUR. Egy németországi előadáso­mon egyszer megkérdezte tőlem egy odavalósi professzor, mi ez az OOUR. Mondom neki, hogy Grundorganisation der Vereinigte Arbeit, és elkezdem magyarázni a lényegét. Hamar megértette, mert másnap már mondta a rövidítés német megfejtését: Ohne Ordnung und Rech­nung.
Az önigazgatási rendszer következtében Jugoszlávia kimaradt az ipari forradalomból, elmaradt az újabb termékszerkezet-váltás, ugyanakkor külföldi forrásokból meghitelezték a fogyasztást, úgyhogy mi sokkal jobban éltünk, mint a környező szocialista országok népessége. 
A pazarlást és ésszerűtlen gazdálkodást persze nem lehetett a végtelenségig folytatni. A nagy külföldi kölcsönöket terhelő kamatok növekedése, a belső széttagolódás, a piaci versenyképte­lenség hamarosan kiélezték a helyzetet, és a jugoszláv gazdaság megindult a lejtőn. A tavaly kitört háború aztán végképp megadta a kegyelemdöfést.
Szlovénia és Horvátország kiválásával az új jugoszláv állam­alakulatban – Szerbiában és Crna Gorában – tizenhét százalékkal csökkent a teljes termelés – naturális mutatókban –, s amikor Bosznia-Hercegovina és Macedónia is követte az előzők példáját újabb húsz százalékkal esett vissza. Ehhez jött még a gazdasági zárlat, ami körülbelül negyven százalékos leépülést jelent. 
A jugoszláv gazdaság tehát ma 77%-os termelés-visszaeséssel, kaotikus belső piaci viszonyokkal és nemzetközi elszigeteltségé­ben a sötét válság napjait éli, de még nem érte el ennek mély­pontját.
– A szocialista önigazgatás prófétái erőszakot tettek egy sor klasszikus gazdasági törvényen: háttérbe szorították a piac szabályozó szerepét, iszonyú mennyiségű pénzt vontak ki a gazdaságból, bagatellizálták az anyagi érdekeltséget, de ugyan­akkor a felelősség és a pénzügyi fegyelem kérdését is, tág teret nyitottak a voluntarizmusnak stb. Meg is buktak, igen látvá­nyosan. Jöhetnek, nyilván jönnek is az új próféták! Milyen elkép­zelésekkel?
– Sajnos, a sematikus gondolkodásmód reneszánszának vagyunk a tanúi most is. A reformkommunistává vedlett régi kommunisták úgy vélik, hogy állami beavatkozással meg tudják állítani a válság további elmélyülését. Ennek megfelelően államosították a jelentős vállalatok nagyobb részét a villamosenergia-iparban, a kőolaj- és földgázfeldolgozásban, az infrastruktúrában stb.
Emellett igyekeznek meglovagolni a szabadjára eresztett nemzeti érzést: nem egy ország gazdaságáról beszélnek, hanem nemzetgazdaságról (ami ráadásul már csak statisztikailag sem stimmel, hisz Szerbiában kisebb a szerbek részaránya, mint Svájc­ban a németeké, a svájciaknak pedig eszükbe sem jut németnek nevezni a gazdaságukat), nemzeti érzésre apellálva várnak el támogatást és türelmet az ország népétől.
A kommunista vagy többségében kommunista beállítottságú apparátus maga alá gyűrte még a parlamentet is, s teljhatalmúlag irányítja – a lehető legrosszabbul – a gazdaságot. 
A termelés visszaesése következtében elképesztően romlik az életszínvonal. Az emberek érdekeltsége egyenlő a nullával. Kihalt belőlük még az a kis vállalkozó szellem, vállalkozói kockázatvál­lalás is, ami korábban megvolt bennük. Az egyetlen mozgatóerő a túlélés ösztöne. 
Bizonytalanság és kilátástalanság tapasztalható lépten-nyo­mon. Még csak nem is látszik az alagút vége. Nem is látszhat, hisz az állam az újraelosztást is teljesen a kezében tartja. Olyasformán, hogy területfejlesztést például már rég nem ismer, csak nemzeti célokat, nemzeti érdekeket, s ezeknek alárendelt gazdasági folyamatokat.
Rohamosan nő a munkanélküliek száma: már 17-19 %-ra tehető – ami kétségkívül világrekord – s ebbe még nincs beleszámítva a kényszerszabadságon levők többszázezres tömege. Ez utóbbiak az országos átlagfizetés 65%-át kapják, ami egyebek között azt je­lenti, hogy adót és járulékot sem fizetnek. Következésképp az állam sem hajthatja be rajtuk a termelt értékeknek megfelelő bevételeit, tehát a pénzverdéhez fordul, pénznyomással próbál segíteni magán, tovább gerjesztve ezzel az így is megdöbbentő méretű inflá­ciót.
– Hány százalékosra tehető e pillanatban ez az infláció?
– A hivatalos statisztika havi százhúsz százalékos inflációról tud. Sze­rintem hamarosan át kell majd állnunk a napi kimutatásra: napi 4-5 százalékos inflációra számíthatunk. Ez például azt jelenti, hogy ha va­laki tíz nap alatt nem hajtja be valamely követelését, ötven százalé­kos veszteséget könyvelhet el.
– De jelenti azt is, hogy az ember elsején megkapja a fize­tését, s az a hónap végén már csak a harmadát éri. (A gyengébb idegzetű nyugatiak itt hagyják abba az interjú olvasását!) Mennyi manapság, dollárban kifejezve, egy jugoszláv átlagfizetés?
– Egy szakképzetlen munkás havi átlagfizetése hivatalos árfo­lyamon számítva (!) kb. nettó negyven dollár. A mostani jugoszláv gazdaság teljesítményét tartva szem előtt nem is fizethető ki bruttó (!) ötvennél több. Ennek ellenére a kormány, a ka­mara és a szakszervezet meghatározta, hogy az adókkal, járulé­kokkal terhelt bér száztíz dollárt tesz ki. Ezt ez a gazdaság csak úgy tudja megvalósítani, ha feléli a va­gyonát. A következmény egyértelmű.
– Ilyesféle vagyonfelélésről beszélhetünk, ha jól látom, a volt autonóm, most Szerbiához csatolt Vajdaság esetében is: a sze­münk láttára vágják le az aranyat tojó tyúkot.
– Minthogy a kormány kezébe vette az árarányok felállítását, és elvégezte azt az állampártra és pártállamra jellemzően is túlzott központosítást, amelynek tanúi vagyunk, gyakorlatilag kirabolta a Vajdaságot. 
Hadd illusztráljam ezt két jellemző példával. Az egyik: Szerbia a jövedelem-elvonásnak mindössze egyötö­dét jut­tatja vissza a tar­to­mánynak; s a másik: az eddig rend­szeresen feltöltődő vaj­da­sági nyug­díj­ala­pot össze­vonták a szerbi­aival, amely­be hét évig csak tíz százaléka folyt be a járulékoknak, a fennmaradt kilencven behajt­hatat­lan maradt!
A Vajdaság élelmiszer-gazdasága sokkal többet termel, mint amennyire Szerbiának, illetve a mostani Jugoszláviának szüksége van. Ha a kormány kisajátítja – és kisajátította! – a jogot, hogy megszabja e termékek árát, sőt, most a zárlat árnyé­kában még azt is, hogy kinek lehet szállítani és kinek nem, nyil­vánvaló, hogy itt a Vajdaság gazdasági önállóságának megcsorbítá­sáról van szó.
A tartomány persze a maga módján reagál a rákényszerített helyzetre. A vajdasági mezőgazdasági termelés nagyobb része a magánszektorba tartozik. Eddig a magántermelők a búzatermés 96 %-át adták a végtermék előállítójának. Most 70%-ot hazudik a hivata­los propaganda, de nincs annyi, mert nem érte még el a négyszázezer tonnát sem a korábbi egymillió-százötvenezer tonnához képest. Gondoljuk csak el, hová vezet ez?
Tetézi a bajt a belgrádi hatalom nemzetközpontú káderpoliti­kája is. Köztudomású, hogy még azokon a területeken is, ahol a magyarság él többségben, a fontosabb gazdasági vezető posztokat sokszor messziről jött szerb vagy montenegrói káderekkel töltik be. Szabadkán például a kétszázhetven vállalatból mindössze há­romnak az igazgatója magyar. Holott a lakossági arányszám, a termelésben betöltött szerep, és az újításban, a fejlesztésben, magában a munkában felmutatott sikerek is egészen más arányt diktálnának.
– A nemzetközi zárlatot, a gazdaság szétzilálását, tönkreté­telét, a kereskedelmi kapcsolatok leépülését és a hitel teljes elvesztését tartva szem előtt – meddig lehet ezt még kibírni?
– Most már nem hónapokról, csak hetekről beszélhetünk. Vélemé­nyem szerint három-négy hét alatt bekövetkezik a teljes gazdasági össze­omlás. Sokan arra a lapra tesznek, hogy életre való, találékony nép a szerb, majd kijátssza valahogy a zárlatot. 
Nos, a zárlat annyira szoros, annyira eltömít minden folyamatot, hogy a gazda­sági törvényszerűségek logikája szerint hovatovább már kijátszani sem lesz érdemes. Túl sokba kerül: tizenöt százalékot kér a stróman, aki a nevét adja az ügylethez, huszonöt százalék jár a közvetítőnek. Ez, kérem, negyven százalék! Egy önköltségbe nem lehet negyven százalék pluszkiadást beépíteni! Vagy ha lehet, meddig bírná ezt még egy egészséges gazdaság, egy normális piac is?
– Van-e kiút? S merre?
– Van. Az első és legfontosabb teendő: az állam haladéktalanul vonuljon ki a gazdasági szférából, és hajtsuk végre a teljes privatizációt, még annak az árán is, hogy egy kisebb réteg érdem­telenül előnyökhöz jut.
A másik: vonjuk be, amennyire csak lehet, a külföldi tőkét a gazdasági folyamatokba. Nyissuk meg a kaput a külföldi magánban­kok előtt. Tegyünk félre minden nemzeti büszkeséget: jobb, ha egy gyárat német tőkés irányít száz százalékos kapacitás-kihasználással, mint a hazai nemzeti bürokrácia húsz százalékossal!
A harmadik: maradéktalanul betartani a piacgazdaság törvé­nyeit. 
Mindezek előfeltétele azonban az, hogy feloldjuk a nemzet­közi zárlatot. Ennek egyetlen módját látom: teljességével el kell fogadnunk a Biztonsági Tanács 757-es és 752-es határozatát. Te­hát: a háború megszüntetése, a Jugoszláv Néphadsereg és az összes félkatonai alakulat lefegyverzése, a területi határok tiszte­letben tartása, a jogutódlás tisztázása, az emberi, s külön a kisebbségi jogok biztosítása Koszovóban, a Vajdaságban és Sandžak­ban.
– Elképzelhetőnek tartja-e a jugoszláv gazdaságnak az euró­pai folyamatokba való bekapcsolódását az öröklött beidegződések­kel és etikai magatartásformákkal, egyszóval a teljes erkölcsi megújulás nélkül?
– Az önigazgatási rendszer beleültette az emberek génjeibe a sémákban való gondolkodás, a pazarlás, az erőfeszítések és kocká­zat nélküli boldogulás reflexét. Ez, az öröklött hajlamokkal és szokásokkal együtt, nem túl jó alap a továbblépéshez. A vállalko­zóbarát gazdasági élet egészen más erkölcsi normákat követel meg. Az üzleti világban évszázadok során kialakított szabályokat igen­is tisztelni kell, enélkül nem megyünk semmire.
A megoldás kulcsa a gazdasági szakértők új nemzedékének a kezében van. Ez nem lesz megterhelve sem a balkáni régmúlt, sem a szocialista/kommunista közelmúlt erkölcsi előítéleteivel és beidegződéseivel, nyilván ki fogja alakítani az emberi kapcsolatok­nak az új értékrenden alapuló rendszerét.

Elolvasom
A huszadik század történelmi hozománya. Beszélgetés Koltay Gáborral. In. Nyugati Magyarság. 2002. szeptember.

– Julianus barát, István, a király, Honfoglalás, Sacra Corona… egy-egy film a munkásságodból, egy-egy mérföldkő az életedben. S valamennyi – nyilván nem véletlenül ­– a magyarság múltjából meríti témáját. Honnan ez a történelmi érdeklődés benned?
– Nyilván több forrásból táplálkozik. Az egyik a család. Szüleim kimondottan történelmi érdeklődésűek voltak, édesapám könyvtárában nagyon sok ilyen tárgyú könyvvel találkoztam. Édesanyám pedagógus volt, történelmi operák bemutatóira vitt el bennünket, testvéremmel együtt, történelmi festményeket mutatott a Nemzeti Galériában, történelmi könyveket adott a kezünkbe. Úgy is mondhatnám tehát: ez a történelmi érdeklődés benne volt a családban. Nagybátyám katolikus pap volt, hittanár. Mint egykori cserkészparancsok elég erőteljesen próbált szervezkedni paptársaival együtt, s nagyon valószínű, ha váratlanul meg nem hal 1960-ban, ő lett volna a 61-es papi perek egyik fő vádlottja.
A család egyébként alaposan megsínylette az ötvenes éveket. Apámat kirúgták az állásából, bűne az volt: egy lakásban élt egy római katolikus pappal. Egy kerületi tanácsnál dolgozott pénzügyi előadóként, de ezt még neki sem lehetett megbocsátani. Együtt éltünk a nagyszülőkkel, akiknek a háború után elvették az éttermét. Ez is történelem. 
A másik forrás az iskola volt. Általános iskolás és gimnazista koromban amolyan diákvezéri ambícióim voltak. Elkezdtem magam is szervezkedni, próbáltam a hangomat hallatni, mások érdekében felszólalni. Már ekkor hatalmába kerített a mozi varázsa. Nagyon szerettem moziba járni, és fantasztikus élmény volt számomra minden film. Az, amikor a közönség együtt élt a filmmel és reagált mindarra, amit a vásznon lát. Azt hiszem, már ekkor rájöttem, hogy a film nagyon jó eszköz lehet az emberek gondolkodásának és érzéseinek befolyásolására. S mivel egy jó filmet sok száz moziban vetítenek, több tízezer, több százezer ember gondolkodására lehet hatni. Ez nekem hallatlanul nagy kihívást jelentett.
Aztán, jóval később, 1983-ban, amikor az István, a királyt rendeztem, a gyakorlatban is megtapasztaltam ezt a hatást. A filmet úgy képzeltük el, hogy hat kamerával rögzítünk egy színházi előadást. Végül is hat előadás lett, százezer ember előtt. Elképesztő reakcióknak voltunk tanúi. Azt láttuk, hogy az emberek nem akarnak hazamenni, gyertyát gyújtanak és énekelnek, aztán elhangzik a Székely himnusz… A lelkem legmélyén persze értettem, mit találtunk el, milyen érzéseket szabadítottunk fel, miért kapaszkodnak ennyire az emberek ebbe az előadásba. Olyasmit fedeztek fel benne, amit sehol másutt nem találtak meg. Mert egy kicsit őszintébb volt, egy kicsit más volt, mint a többi. Ne feledkezzünk meg róla: 1983 augusztusa volt, az új kenyér és az alkotmány ünnepe elsősorban, s csak azután I. István ünnepe (Szent nélkül). S akkor jön egy ilyen darab, sok nemzeti jelképpel, és a végén egy, a horizontra kifeszített hatalmas piros-fehér-zöld zászlóval. Egyszóval ez önmagában is vérpezsdítő dolog volt. Megismerték a művet országhatáron kívül is, valóságos jelenség lett belőle.
Hogy visszatérjek a kérdéshez: számomra egyértelművé vált, igenis szükség van arra, hogy történelmi ismereteket szerezzünk, a történelem legizgalmasabb fejezeteit megpróbáljuk élményszerűen megfogalmazni, nagy tömegek számára átélhető módon bemutatni, lehetőleg katarzist okozva, úgy, hogy ne csak felfedezzünk egy kort, hanem olyan kérdéseket tegyünk fel, amelyek végiggondolása bizonyos tapasztalatok levonására lehet alkalmas abban a korban is, amelyben megszületett a mű, tehát a mában. Az emberek bizony szeretnék felemelni a fejüket, szeretnének öntudatra ébredni, kiszabadulni abból a megalázottság-érzetből és kishitűségből, amit belénk neveltek csaknem az egész elmúlt, huszadik évszázad folyamán. Szeretnének erőt, hitet meríteni a történelem nagy pillanataiból.
Amikor egy ország, egy nép bajban van, amikor nagy történelmi trauma után éledezni akar, mindig a történelme legragyogóbb példáihoz nyúl vissza, mert abból hitet, erőt lehet meríteni, és tanulságokat levonni. És a mi történelmünk tele van ilyen nagyszerű, katartikus példákkal.
– A film, mint minden művészet, akkor hat igazán, ha képzettársításai fogékony lelkekre találnak. Mennél több ismerete van a nézőnek az adott témáról, annál több húr pendül meg benne valahol legbelül egy-egy jelenet hatására. Csakhogy a mi nézőinknek enyhén szólva meglehetősen egyoldalú, hiányos, hamisításokkal, csúsztatásokkal teli történelemoktatásban volt részük. Igénylik egyáltalán az ilyen jellegű filmeket?
– A huszadik század az emberi butítás századaként fog bekerülni a történelembe. Magyarok nemzedékei élnek itt talajtalanul, gyökértelenül, egymásra halmozódva. Ez a század történelmi hozománya. Mert a mindenkori nagyhatalmaknak a mindenkori érdeke az, hogy birkatudatú nép fölött uralkodjanak. Gyökerét vesztett, nemzeti összetartozás-érzésétől megfosztott, történelmét nem ismerő, annak példáiból okulni nem tudó, saját akarata megfogalmazására képtelen, kérdéseket feltenni nem akaró, azokra válaszokat nem váró nemzet lettünk, amely azt csinálja, amit a nagy, erős, és szerencsésebb történelmű hatalmak diktálnak neki, saját érdekeiktől vezérelve. Érdekük pedig az, hogy gazdasági és szellemi piaca legyünk gazdasági és szellemi termékeiknek. 
A magyarságot megfosztották történelmétől. A Trianont követő több rendszerváltozás – volt köztük olyan is, amely 133 napig tartott –, óriási értékválsággal, hatalmas szellemi válsággal járt együtt. Ahol egy tanár olyan helyzetbe kerül, hogy az ellenkezőjét tanítja annak, amit tegnap, s fogalma sincs róla, hogy holnap mit kell tanítania, ott hogyan lehet egészséges szemléletű fiatalságot nevelni? 
Tudjuk, hogy határainkon kívül ez a szindróma még nagyobb traumákat okoz. Összezavart tudatú, megtévesztett és megfélemlített, önmagukat meghatározni nem tudó, lehajtott fejű, kisebbrendűségi érzéssel küszködő generációk sora él egymás mellett. 
Ennek az összezavart tudatállapotnak a következményeit mérhettük fel most nemrég a választásokon is: megtapasztalhattuk, hogy még a nemzeti sorskérdésekben sincs egyetértés. Megdöbbentő. Nagyon örültem neki, hogy végre volt egy miniszterelnökünk, aki szót mert ejteni a Beneš-dekrétumokról. Sok másról is lehetett volna, ennél szélesebb értelemben is, de maradjunk csak ennél. S mi történik? Mi magyarok támadtuk meg, pontosabban a magyarság egy része, határon belül és azon túl. Ezen persze nem szabad csodálkozni: ilyenné tette ezt a népet a század. 
Ebből a helyzetből kellene kilábalnunk úgy, hogy közben tisztában vagyunk vele: a világot uraló multinacionális hatalmaknak ez nem érdeke. Ugyanaz az érdeke, mint korábban a szovjet birodalomnak, még korábban a német birodalomnak, hogy mi birkatudatú nép legyünk, mert akkor nincs velünk gond. Boldogan fognak beruházni, s még boldogabban kivinni a nyereségüket. Mi pedig örüljünk, ha van munkánk, örüljünk, ha fizetést kapunk, hogy az anyagi javakat jobban el tudjuk érni, mint ezelőtt húsz esztendővel. Nézzük a televíziókban a műsorfolyamaikat és azt a szellemi agymosást, aminek az utóbbi tizenkét évben tanúi vagyunk. 
Ez a fajta gondolkodás természetesen nem igényli és nem szereti az olyan történelmi filmeket, amilyeneket én csinálok. 
Egy film persze nem tud semmit megváltoztatni, ezt nem is gondoltam soha; kicsiny magokat azonban el tud hinteni. Ezért kellenek a jól megcsinált, sok emberhez eljutó, nemzeti tudatot formáló filmek, könyvek, televíziós műsorok, mert ha sok ilyet lát és hall a néző, egyszer csak elkezd gondolkodni, hogy mi dolgunk nekünk itt.
Ehhez azonban sok dolognak kell szervesen egymásba illeszkedni és együttesen hatni, az oktatástól kezdve az egészségügyig, a kultúrától a sportig. Csak így van esélyünk arra, hogy az új nemzedékek gondolkodásmódja megváltozik, hogy fiaink, unokáink ne gyökértelenül, talajtalanul éljenek. 
A világ legmodernebb liberális társadalma, Amerika mennyi történelmi filmet készít! Képzeljük el, ha, mondjuk, Amerika ünnepelte volna honfoglalásának ezerszázadik vagy államiságának ezredik évfordulóját. Mérget vehetünk rá, hogy Hollywoodtól New Yorkig minden filmstúdió és tévétársaság csak úgy ontotta volna a nemzeti tudatot erősítő filmet, tévéműsort, egyéb szellemi alkotást. Fennhangon hirdetve, hogy mi vagyunk a legtehetségesebbek, a legjobbak, a legnagyobbak. És ez így természetes. 
– Ehhez képest Te, ha jól tudom, úgy csináltad meg a Honfoglalás című filmedet, hogy egy fillér állami támogatást nem kaptál rá. 
– Nem bizony. Az akkori kormánynak az ezerszáz éves évforduló nem volt fontos.
– Aztán jött államiságunk ezredik évfordulója és a Sacra Corona.
– Nem véletlenül mondja Szent László a filmben, hogy Magyarország addig létezik, amíg ez a korona létezik. Abban a pillanatban, amikor a Korona a kincstár egy darabjává silányul, minden szertefoszlik, mint a rosszul szőtt vászon. 
Ez a Korona ugyanis sohasem csak a király, csak a királyság szimbóluma volt. Ez a Korona az immár 1000 éves államiság, a nemzeti egység jelképe, annak a szimbóluma, hogy fönnmaradtunk, hogy magyarul beszélünk. Amíg ez a Korona megvan, addig nekünk magyaroknak kötelességünk értelmesen élni, világosan és célszerűen megszervezni az életünket és megteremteni azt a nemzetet, amely valóban összetartó közösség, s amely a nemzet többségének az akaratát igyekszik kifejezni és megvalósítani, amely meg akarja őrizni arculatát, sajátos kultúráját. Így akar megbecsült tagja lenni az európai népek közösségének, semmiképpen sem úgy, hogy valamiféle vazallusi attitűddel beolvad, hanem úgy, hogy számarányunktól függetlenül, alkotó módon képesek legyünk gazdagítani az európai értékrendet. 
– Dr. Pap Lajos szívsebész nemrég előadást tartott a Testnevelési Egyetemen. Meglepő módon nem a szívről, hanem az agyról beszélt. Kivetítette az emberi agy képét, és elmondta, hogy ha az agyközpont és a periféria között megszakadnak az idegszálak, visszafordíthatatlan sorvadási folyamatok indulnak meg. Ezután legördítette a történelmi Magyarország térképét, melynek határai tökéletesen megfeleltek az emberi agy körvonalainak. És megmutatta, milyen sorvadási folyamatok indultak meg Trianon után, s milyen zavarokat idézett elő az országcsonkítás a nemzettest, a nemzetagy vitális funkcióiban. Utolsó kérdésem erre vonatkozna: úgy tudom, Téged is élénken foglalkoztat Trianon kérdése, és ha értesüléseim nem csalnak, a közeljövőben filmet is szeretnél készíteni erről.
– A huszadik század nagy szellemi zűrzavarában régóta foglalkoztat Trianon kérdése. Ha meg akarunk felelni a huszonegyedik század kihívásainak, elengedhetetlen, hogy a magyarság öntudatra ébredjen, ne szívódjon fel a modern mai világban. Ehhez nagyon fontos világosan megérteni a század történéseit. Úgy gondolom, hogy az 1920-as tragédia megindított egy súlyos szellemi sorvadási folyamatot. Ha valakinek levágják a végtagjait, azt az embert még meg lehet menteni, tolókocsiba ültetve, művégtagokat kapva, gyógyszereken élve hosszú évtizedekig elélhet. De vajon teljes-e ez az élet? 
Azt szeretném egy következő filmemben elmondani, ne gondoljuk, hogy ez csupán nekünk rosszat akaró nagyhatalmak ármánykodásának az eredménye, mert ez mindig egysíkú gondolkodáshoz vezet. Mi, magyarok ehhez igen nagy mértékben hozzájárultunk azzal, hogy megszűnt a nemzeti kohézió, a magyar társadalomtól teljesen idegen eszmék szétmarták, szétroncsolták agyunkat, egymás közötti viszonyainkat. Aztán az elcsatolt területek visszaszerzésére irányuló akarás magától értetődően sodorta az országot egy újabb tragédiába, a második világháborúba. A háború után a nagyhatalmak megerősítették a trianoni döntéseket. A nagy és erős országok akarata a szovjet befolyási övezetbe helyezett el minket, ugyanazon országoké, amelyeknek a 21. század elején a jóindulatát szeretnénk megszerezni, és amelyeknek minden kérését, parancsát alattvalói tudattal teljesítjük. Ez mind Trianonhoz vezethető vissza.
Erről szeretnék filmet csinálni. Persze úgy, hogy önvizsgálatra is késztessük magunkat. Tudom, hogy ez a téma nagyon sok szenvedélyt korbácsol fel határon belül és kívül. Okosan, sokoldalúan kell tehát bánni vele. De el kell mondani, hogy mi történt. Mert ez a magyarság érdeke. 
Mit lehet ma tenni? Szeretném a filmben azt is felmutatni, hogy nem reménytelen a helyzet. El kell kezdeni egy hosszantartó szellemi építkezést. Kiművelt emberfők kellenek, jól felkészült fiatal szakemberek, nyelvtudással, modern kommunikációs ismeretekkel, akik olyan szellemiségű oktatásban részesülnek, hogy tudják: ha már ide születtek, kötelezettségük van ezzel a néppel szemben. Ennek megfelelően tudnak tájékozódni a világban és a magyarság érdekében használni az életük során kialakítandó kapcsolatrendszert. Ez az építkezés azt is jelenti persze, hogy a folyamatos népességcsökkenést megállítva gyermekeket kell szülni, családokat kell alapítani, és fel kell építeni egy új Magyarországot. Harminc-negyven éves feladat ez, nem megy egyik napról a másikra! 
Számomra ez a szellemi építkezés azt jelenti: jó filmet csinálni. Mindig arra gondoltam amikor játékfilmjeimet csináltam, hogy nemcsak a tízmilliós magyarsághoz akarok szólni, hanem a határon túliakhoz is, szerte a nagyvilágban. Ha film nehézkesen győzi le a távolságokat, a videó segíthet. Elkészítettük eddig forgatott filmjeim videóváltozatait, az Amerikában alkalmazott rendszerben, angol feliratozással is. Azokra a távolba szakadt családokra gondoltunk, ahol a gyermekek már csak törve, vagy egyáltalán nem beszélik a magyart. Hadd pillanthassanak be ők is apjuk, nagyapjuk történelmébe! Ez az a bizonyos kohézió, amiről beszélünk. Nekünk 15 millióan kell összekapaszkodnunk. Egy film alkalmas arra, hogy felújítsa a szellemi kapcsolatokat. 
 

Elolvasom
Küzdelem nélkül nem megy. Beszélgetés Székely András Bertalannal. In. Nyugati Magyarság. 2004. november.

Kárpát-medencei keresztkötődések címmel jelent meg a napokban a Kráter Könyvkiadó gondozásában egy közel ötszáz oldalas gyűjtemény a magyarság és szomszédai sorskérdéseiről, múltjáról, jelenéről és lehetséges jövőjéről. A kötetet Székely András Bertalan kisebbségkutató, szociológus állította össze egy lassan hagyományossá váló konferencia-sorozat anyagából. Vele beszélgettünk el a könyv születésének körülményeiről és hangsúlyosabb fejezeteiről. Elsőként a címben szereplő, első hallásra talán kissé szokatlannak tetsző keresztkötődés kifejezésre kértem tőle magyarázatot, hisz – lehet, hogy bennem a hiba –, én magában a kötődésben ott érzem a kölcsönösséget, a két- vagy többoldalúságot.
– A kifejezés térbeli és időbeli kötődéseket jelent – hangzik a válasz. – Térbeli, hiszen egyrészt a magyarságon belüli, akár határokkal elválasztott különböző magyar társadalmi, vallási vagy néprajzi csoportok, a tömb és a szórvány közötti elszakíthatatlan kötelékekről van szó, másrészt országokon belüli, vagy szomszédságban élő, különböző nemzetiségű, nyelvű népek, népcsoportok közötti lehetséges együttműködési formákról. Ugyanakkor időbeli is, hisz többnyire a jelen problémáit taglaljuk, de ezeknek a gyökerei a múltba nyúlnak vissza, és valahol a népeink Kárpát-medencei jövőjét is meghatározzák.
– Hogyan született meg a kötet?
– Öt konferenciának az anyagából állt össze. A Kráter Műhely Könyvkiadó, illetve a PoLíSz folyóirat alapító főszerkesztőjének, vezetőjének, Turcsány Péternek kezdeményezésére, 1999 óta rendszeresen szervezünk tanácskozásokat Kárpát-medencei keresztkötődések címen, különböző helyszíneken. Az elsőt a Miskolci Egyetemen, az akkor alakult bölcsészkar segítségével rendeztük meg, ezt követte Leányfalun a második, majd átléptük a mai határokat, és a Felvidéken, Révkomárom-Pathon jöttünk össze, ezután a Délvidéken, Palicson és Szabadkán, végül tavaly Székelyudvarhelyen került lebonyolításra a legutóbbi. Jövőre – ha Isten is úgy akarja –, Beregszászon folytatjuk.
– Kik vettek részt ezeken a találkozókon?
– Egyrészt a házigazda közösség irodalmárai, kulturális és közéleti emberei, politikusai, szakértői, másrészt más régiókból is rendre megjelentek a kiadó és a folyóirat holdudvarához tartozó kutatók, közírók. Természetesen, mivel magyarok és szomszéd népek viszonyáról volt többnyire szó, a magyarországi nemzetiségek jeles képviselőit is meghívtuk.
– Bevett szokás, hogy egy-egy tanácskozás vagy tanácskozás-sorozat hozadékát könyv formájában is megjelentetik, ez a könyv azonban – jóllehet csak egyes részeibe sikerült eddig beleolvasnom –, úgy érzem, mintha több volna az elhangzottak puszta reprodukciójánál. Ennek a könyvnek, ha szabad ilyen fellengzős kifejezést használnom, küldetése van.
– Annyiban mindenképp, hogy megpróbálja egységében és összefüggéseiben láttatni a Kárpát-medencét, és nem különböző mércék szerint ítél a határon túli magyarság és a hazai nemzetiségek ügyében. De, azt hiszem, az együttélés elméleti továbbgondolása, illetve a gyakorlati tennivalók számbavétele szempontjából is figyelemre méltó. Elsősorban a nemzetelmélet, a kérdés államnemzeti, kultúrnemzeti vonatkozásaira gondolok, a Szent Korona-tan és a trianoni békeszerződés jogi és más megközelítéseire, és mindazon adalékokra, amelyeknek nagy hasznát vehetjük a megmaradás stratégiájának kidolgozásakor. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy egy korszerű, a magyarságtudomány pillanatnyi állását híven tükröző, tudományközi kézikönyvet adtunk az olvasó kezébe.
– A szerkesztők általában nem szoktak örülni, ha arra kérik őket, emeljenek ki néhány fontosabb részt az általuk szerkesztett műből. Nem hálás dolog almát körtéhez hasonlítani, és szerzői érzékenységet sem szívesen sért az ember. Mégis arra kérlek – s ezt azon olvasóink kedvéért teszem, akik az anyaországtól távol élnek, s talán éppen ezekből a fő hangsúlyokból merítenek majd indíttatást a könyv megrendelésére –, vedd sorra a Kárpát-medence magyarok lakta régióit, és említs meg egy-két érdekesebb, fontosabb témát!
– A kötet első tematikai egysége a Mit s miért alcímet viseli, és az öt tanácskozás programját, összegző beszámolóit tartalmazza. Értéke még ennek a fejezetnek Németh Zsolt három konferenciához is írott, egybeszerkesztett köszöntője, hisz ezekből kiviláglik a nemzetpolitikáért felelős, akkori külügyi államtitkár személyes elkötelezettsége is a konferenciák célkitűzése mellett. A második egység címe Elméleti alapvetés. Ebből elsősorban Tóth Zoltán József jogtörténész A Szent Korona-tan és a természetjog című, illetve Pomogáts Béla Politikai nemzet és kulturális nemzet, valamint Magyarok szórványban című tanulmányát emelném ki, továbbá Báthory Jánosnak – aki többek között a hazai kisebbségi törvény kimunkálásának egyik kulcsembere volt –, A reciprocitási elv követhetősége és követhetetlensége a kisebbségdiplomáciában című előadását. Jómagam is itt kíséreltem meg egy dolgozatban összefoglalni a különböző nemzetfogalmakat, az identitás, a haza, a nemzeti sztereotípiák és előítéletek, az asszimiláció, a saját csoport – idegen csoport viszony különböző megjelenési formáit.
A magyarok lakta térségek közül a kötetben Erdély és Csángóföld áll sorrendben az első helyen. Barcsa Dániel, aki a Kráter Műhely Egyesület egyik vezetője és jeles történelemtanár, a székely autonómia ezer évét és a székelységnek a kiegyezés utáni gondjait veszi számba, Vetési László tiszteletes úr, az erdélyi szórványgondozási program kidolgozója és vezetője pedig Székelyföld és szórvány – tények és illúziók címmel nagy ívű tanulmányban foglalja össze a jelent és a tennivalók jövőbe nyúló sorát. A Csángóföld ismert alakja, Duma-István András kisebbségpolitikus és költő több tanulmányban boncolgatja a moldvai magyarok sorskérdéseit.
Következik a Délvidékkel, illetve a Horvátországgal foglalkozó fejezet. Ebben Hegedűs Antal ismert szabadkai történész, levéltáros az 1944-45. évi bácskai vérengzésekről, a kisebbségkutatásban és közművelődésben szép eredményeket felmutató Gubás Ágota és Gubás Jenő pedig az általuk létrehozott Aracs Társadalmi Egyesület tevékenységéről szól. Az egyesület színvonalas folyóiratának, az Aracsnak a célkitűzéseit és első eredményeit Vajda Gábor irodalomtörténész ismerteti. Makkai Béla, a budapesti református egyetem történelem tanszékének vezetője két dolgozatban is foglalkozik Horvátországgal, egyrészt Fiume szerepével a magyar–horvát kapcsolatok alakulásában, másrészt a magyarság szlavóniai térfoglalásának horvát reakcióival a századelőn.
Kárpátaljai tárgyat is számos tanulmány dolgoz fel a kötetben. Botlik József a terület politikai-közigazgatási fogalmát elemzi, de foglalkozik a ruszin–magyar interetnikus és felekezetközi viszonyokkal is. A ruszinokkal való együttélés más-más aspektusai Elmer István és Kótyuk Erzsébet írásaiból elevenednek meg. A Felvidék viszonylag kevés tanulmányban említődik, ezek közül kiemelném Liszka József nyolc kisebbségi évtized néprajzi irodalmát vázoló összegzését és Balázs F. Attilának, az ottani íróegyesület volt elnökének aktuális kérdéseket elemző írását.
Az utolsó, jövőbe mutató nagy egységben többek között megtaláljuk Ujlaky István két érdekes, európai kitekintésű, kisebbségeket számba vevő írását. Komáromi Sándor a magyarországi német irodalomról, Lukáts János a nemzetiségi könyvkiadás egy évtizedes terméséről, Harangozó Imre pedig az Európai Unió-béli lehetséges jövőnkről, illetve a ránk leselkedő veszélyekről szól. Mindent egybevéve azt kell mondanom, hogy egységes képet adni a Kárpát-medencében egy évezrede együtt élő népekről kockázatos vállalkozás, de nagy kihívás is ugyanakkor. A múlt konfliktusait nem szabad elhallgatni, szőnyeg alá söpörni, de újabb konfliktusok okává tenni sem: csak szomszédainkkal együttműködve tudunk előre lépni, a határainkon kívül rekedt magyarság problémáira is közösen keresve megoldásokat.
– Megköszönöm e téma-felvillantásokat, s egy még nagyobb kéréssel rukkolnék elő: vállalkoznál-e rá, hogy felvázold a kötet tükrében azokat a történelmi–társadalmi–kulturális folyamatokat, történéseket, mérföldkő jelentőségű kérdéseket, amelyek a múltban és a jelenben meghatározták és meghatározzák a szomszédainkkal szembeni viszonyulásunkat, magatartásunkat, a jó szomszédság távlatait?
– Nem lesz könnyű. Az erdélyi vonatkozásokból egyértelműen az rajzolódik ki, hogy magyar autonómia nélkül megmaradás nem lehetséges. Ez a sajnos már fogyatkozó, közel kétmilliós közösség, amelynek ma már nagyobbik fele szórványban él, vegyesen más nemzetiségiekkel, csak a területi és kulturális autonómia valamiféle kombinációjával tartható fenn hosszú távon. A háromnegyed millió magyar, aki a Székelyföldön egységes tömbben él, igenis megérdemelné a teljes önigazgatást a maga területén, ami egyébként növelné Románia stabilitását is. Szó sincs tudniillik elszakadásról, hanem a történelem során évszázadokig létezett székely autonómiának egy korszerű változata éledhetne újjá. Ennek Európában is számos analógiája van, tehát nem kell félni a gondolattól, hanem keresni kellene a jogi és gyakorlati megvalósulás útját. A kötetben bizonyítékok sorát vonultatjuk fel emellett az érvelés mellett. A szórványban élő magyarságra pedig a perszonális és a kulturális autonómia lehetséges formáit kellene kidolgozni, hogy a romániai magyar közösség oktatásban, művelődésben, sajtóban, nyelvhasználatban megőrizhesse identitását.
A Délvidék szintén érzékeny régiója a szomszédainkkal való együttélésnek. Alig valamivel több, mint egy évtizede még fegyveres harcok dúltak a térségben, emellett az etnikai tisztogatásnak számos rafinált és nyers formájával is találkozhattunk az elmúlt időszakban és mai is – talán elég, ha a Vajdaságba való betelepítéseket és a napjainkban zajló, magyarság elleni atrocitásokat említjük. Az immáron negyed milliónyira csökkent magyar népességnek a megtartása szintén csak az önkormányzatiság és a helyi demokrácia kiteljesítésével lehetséges. A szórványosodás itt is szembeötlő méreteket öltött, hiszen a Tisza menti és a Szabadka környéki tömb kivételével, mind Nyugat-Bácskában, mind a Bánságban, mind a Szerémségben évtizedek óta és egyre inkább a szórványőrzés gondjai kerülnek előtérbe. A kötetben olvashatunk különböző társadalmi kezdeményezésekről, amelyek a kisebbségben élő sok-sok apró sejtet a tömbhöz köthetnék. Ehhez, és a megmaradás stratégiájához persze elengedhetetlen az anyaország határozott kiállása és segítsége.
Kárpátalja olyan, szociális gondokkal is sújtott szállásterülete a magyarságnak, ahol a mieink mellett a közel kétmilliós ruszinság sem kapja meg a kisebbségi jogokat. Kulturálisan még csak-csak a megtűrt kategóriába tartozik, de a többségi nacionalisták nem ismerik el nemzetként, holott évszázadok óta sajátos identitással rendelkező, Magyarországon, Szlovákiában és Szerbia-Montenegróban is nemzetiségként számontartott közösségről van szó. Méltán mondhatjuk, hogy Kárpátalján a ruszinság és a magyarság valóban sorsközösségben él. S ki tudja, meddig még, hisz rengetegen hagyják el szülőföldjüket, óriási az elvándorlás. Ideje volna, hogy a magyar külpolitika jóval nagyobb figyelmet szenteljen ennek a térségnek, annál is inkább, mert bizonyos értelemben a ruszinok is a magyart tartják anyanemzetüknek. Az anyaország felelőssége tehát, hogy a kárpátaljaiakat a szülőföldjükön való boldogulásban segítse, intézményeiket támogassa – például a mostanában veszélybe került beregszászi magyar főiskolát –, hisz ezek lehetnének a megmaradás talpkövei.
A Felvidék egy kicsit szerencsésebb helyzetben van, mert Szlovákiával együtt léptünk be az Unióba, és ma már ékes magyar nyelven szólalhatnak fel az Európai Parlamentben a felvidéki magyar képviselők. Taktikai és stratégiai egyeztetés folyik köztük és az anyaországi képviselők között, és ha nem is könnyen, de talán Szlovákia is belátja, hogy együtt könnyebb. Olyan kézzel fogható eredmény után, mint a révkomáromi Selye János Egyetem megalakulása, bíznunk kell benne, hogy előbb-utóbb ott is társnemzetként fogadják el felvidéki nemzetrészünket.
Általános európai tanulság, hogy küzdelem nélkül nem megy. A magyar jogtisztelő nemzet, nem az anarchikus megoldásokat, hanem a jogi kiharcolás eszközét részesíti előnyben. Akár a dél-tiroli vagy katalán autonómiát nézzük, vagy a flamand–vallon viszonyt, illetve Nagy-Britannia különböző népeinek identitáskeresését, ugyanazt látjuk: egyik közösségnek sem hullott ölébe semmi, erőfeszítéseket kellett tenniük, hogy kivívják azt, amijük van. Ha Magyarország határozottabban követeli az elszakított területeken élő magyarság jogait, ez óriási erkölcsi támasz lehet a határokon túl rekedt milliók számára. Ugyanakkor nem volna szabad szűkmarkúaknak lennünk a velünk együtt élő nemzetiségiekkel szemben, a beolvadásnak ebben a stádiumában, ahová akarva-akaratlan kerültek a történelem viharaiban. Ezek a közösségek nem veszélyt jelentenek, hanem olyan pozitív példa nyújtásának a lehetőségét, hogy lám, Magyarország nem elnyomja a maga kisebbségeit (ami egyébként a közös múltunk során is csak ideig-óráig, és soha nem hosszú távon volt igaz), hanem megpróbálja sokoldalúan segíteni önazonosságuk megőrzését…
– Akár még parlamenti képviseletet is ad nekik?
– A parlamenti képviselet valóban lehetőség, csak sántít az összehasonlítás ebben a tekintetben, hisz a határon túli magyarság többszázezres vagy akár milliós tömbjei parlamenti pártokat tudnak állítani, és ily módon juttatják képviselőiket a szomszéd országok parlamentjeibe…
– …kivéve, mondjuk, Szlovéniát, amely őshonossági alapon biztosít parlamenti képviseletet az olasz és a magyar kisebbségnek…
– Így igaz, s hozzátehetném a többi hasonló példát is: Horvátországban és Romániában is a néhány (tíz)ezres kis nemzetiségek automatikusan küldhetnek képviselőket a zágrábi és bukaresti parlamentbe. A parlamenti képviseletet leszámítva azonban hangsúlyozni szeretném, hogy Magyarország valóban igen sokat tett a kisebbségeiért, s az önkormányzati rendszer, amelyet jelenleg is működtet, példa nélküli Európában, és lehetőséget ad a kisebbségi jogok sokoldalú képviseletére. A parlament kisebbségi bizottságában bizony immár tizenöt éve ott ülnek, vétójoggal felruházva a Magyarországon élő kisebbségek képviselői, és semmilyen őket érintő, országos döntés sem születik meg nélkülük.
– A témánkba, s a húsunkba vág: december ötödikén népszavazás lesz a kettős állampolgárság ügyében. Soha vissza nem térő alkalom, hogy az anyaország kiterjessze védőszárnyát azok fölé is, akik önhibájukon kívül leszakadtak a nemzettestről. Száz okos, átgondolt érv szól az igen mellett, és ezer kusza, riogató, mocskos hazugság ellene. Ebből a könyvből, a Kárpát-medencei keresztkötődésekből kiolvashat-e valami eligazítást a jámbor szavazópolgár?
– Nem a könyvből derül ki, de a szellemében benne van: Horvátország és Szlovénia hosszú évek óta megadta a határon túli nemzetrészeinek a horvát, illetve szlovén állampolgárságot, de Románia és Moldova, vagy Szerbia és a jugoszláv utódállamok szerbségének viszonyára is hasonló a jellemző. Döntésük egyik esetben sem attól függött, hogy mit szól majd hozzá a szomszéd, senkinek nem szúrt szemet, sehol nem keltett felháborodást. A lehető legtermészetesebb dologról van szó: egy állammal rendelkező anyanemzet számba veszi a határain kívül rekedt nemzettársait. Úgy gondolom, hogy a magyar Országgyűlésnek sem feltétlenül Pozsony, Bukarest, Kijev vagy Belgrád tetszését vagy nemtetszését kell szem előtt tartania, amikor egy ilyen, egyébként alkotmányos nemzeti felelősségét akár jogszabályba is foglalja. Teljesen egyetértek a Magyarok Világszövetsége kezdeményezésével és csak remélni tudom, hogy a sajtó meg a politikusok is átérzik a pillanat jelentőségét, és nem félretájékoztatással, hamis következtetésekkel, gazdasági riogatással, hanem a nemzeti felelősség nevében tájékoztatják a választópolgárokat.
A kérdéshez visszatérve: a kötet is számos érvet hoz amellett, hogy a magyar Trianon után kultúrnemzetet alkot, tehát a nemzet része, elválaszthatatlan része mindenki, aki a határokon túl magyarnak vallja magát, legyen az őshonos Kárpát-medencei kisebbségi magyar, vagy akár nyugati, első vagy többedik generációs magyar, aki már csak származástudatot és nem nemzeti tudatot képvisel, esetleg már nyelvét is elvesztve, de büszkén vallhatja magát a nemzet részének. Visszakanyarodva Horvátország példájához: déli szomszédunk nemcsak állampolgárságot, hanem választójogot is ad a határon túli horvátságnak, sőt az egyes emberek netán más nemzetiségű hozzátartozójának. Ettől sem kellene tehát félni, hiszen valahol jelzi, mennyire vesszük komolyan a nemzethez tartozás kérdését.
 

Elolvasom
Útban a magyar–magyar integráció felé. Beszélgetés Patrubány Miklóssal. In. Nyugati Magyarság. 2004. október.

– Voltak pillanatok, amikor úgy érezte a tájékozatlan szemlélődő, hogy elmozdultak a dolgok a holtpontról Magyarországnak a határon túli kisebbségekhez fűződő viszonyában. Az egyik ilyen pillanat az volt, amikor az Országgyűlés kimondta, hogy népszavazást kell tartani a kettős állampolgárság ügyében. Tette ezt, mint tudjuk, a Magyarok Világszövetsége szervezte aláírásgyűjtés következtében, amit, gondolom Ön is jelentős fegyvertényként könyvelt el magában.
– Magyarország számára a kettős állampolgárság gondolata már 1990 óta aktuális, hisz az elcsatolt területeken élő nemzeti közösségek és legitim politikai képviseleteik már ekkor kimondták sorra, hogy a magyar nemzet szerves részének tekintik magukat. Ez bizony helyenként nem kis politikai kockázattal járó azonosságvállalás volt, de tény, hogy a magyar állam erre a testvéri gesztusra, amely felért egy döntő politikai nyilatkozattal, jobbára csak metaforákkal válaszolt. Az első ilyen metafora az Antall Józsefé volt, aki azt mondta, hogy lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnökének érzi magát. A sajátságos magyar viszonyok közepette ez is igen nagy szónak bizonyult, hiszen ezért a mondásáért sokan támadták annak idején. Persze az igazi válasz nem ez volt, egy ilyen sorsdöntő ügyben nem költői, hanem politikai és közjogi választ kellett volna adni, s az egyetlen méltó válasz a magyar állampolgárság azonnali felajánlása lett volna. Úgy, ahogy a horvátok tették például, akiknek állami függetlenségük első hónapjában – háborús viszonyok közepette is –, volt érkezésük, volt akaratuk meghozni azt az állampolgársági törvényt, amely alanyi jogon elérhetővé teszi a horvát állampolgárságot minden horvát számára, bárhol éljen a világon. S Horvátország esetében ennek igencsak megvolt a tétje, hisz négymillió anyaországi mellé négymillió határon túli horvát esetleges tehertételét jelenthette volna ez a törvény.
Ezzel szemben sokat szenvedett magyar népünknek ez nem adatott meg. A magyar politikum akkor is, és azóta is eljátszadozott ezzel a kérdéssel, meg-megcsillantotta a lehetőségét, de soha komolyan nem foglalkozott vele. Sőt, az első kísérlet, amely 2001-ben született státustörvény néven, és megpróbált politikai választ adni a politikai gesztusra, zsákutcának bizonyult és hamvába holt. 
Ilyen előzmények után határozta el a Magyarok Világszövetsége 2003 augusztus 18-án, azon a napon, amikor fennállásának hatvanötödik évfordulóját ünnepelte, hogy utolsó jogszerű és alkotmányos eszközként népszavazást kezdeményez ebben a magyar nemzet egészének jövője szempontjából döntő fontosságú kérdésben, s ezáltal a magyar nemzet politikai egységének a helyreállításáról, újbóli megteremtésének lehetőségéről a legfőbb hatalom, a népfelség dönthessen. Most, valamivel több mint egy évvel később abban a helyzetben vagyunk, hogy a magyar nép kivette a pártok és az Országgyűlés kezéből ezt a kérdést, és saját hatáskörébe vonva készül meghozni történelmi jelentőségű döntését.
Tény, hogy az Országgyűlés szeptember 13-án egyhangú szavazattal, 340 igennel, tartózkodás és ellenszavazat nélkül meghozta határozatát, amellyel elrendelte a népszavazás kiírását. Azt hiszem, hogy az MVSZ-nek, amely a világ egyik legrégebbi, és mindenképp legnagyobb, legátfogóbb magyar civil szervezete, amelynek alapszabályában 1998 óta a legelső számú feladatként az szerepel, hogy befolyást gyakoroljon annak érdekében, hogy a magyar állampolgárság alanyi jogon illessen meg minden magyart, aki erre igényt tart, bárhol éljen a világon, nos ennek a Világszövetségnek nagyobb elégtételt már csak az jelentene, ha ez már valósággá vált volna. 
– Reméljük, hogy a most sem szűnő sok akadékoskodás és gáncsoskodás ellenére azzá is válik nemsokára. Következő kérdésem talán nem tűnik akkora horderejűnek, mint a kettős állampolgárságé, de semmivel sem kevésbé időszerű, és mély aggodalommal tölt el valamennyiünket. A délvidéki magyarok elleni atrocitásokról van szó. Az MVSZ érdekvédő, megkockáztatom: magyarvédő szervezet is, mit tesz, mit tehet azért, hogy megszűnjenek ezek a rendkívül veszélyes jelenségek?
– Az MVSZ küldöttgyűlése június 2-án a Magyarok VI. Világkongresszusa keretében kifejtette ezzel kapcsolatos álláspontját. Eszerint az, ami Szerbiában történt és történik, terrorizmus. Magyarellenes terrorizmus, és a világ mindazon hatalmainak, amelyek a nemzetközi terrorizmus elleni harcot zászlajukra tűzik, és a mai világ politikai életének egyik központi, meghatározó témakörévé emelik, a Szerbiában történő magyarellenes atrocitások ellen is ugyanolyan szigorral kell fellépniük, mint bárhol a világon előforduló terrorista cselekmények ellen.
– Hát – elnézést a közbevágásért – az első európai reagálások nem éppen erről szólnak. Az egyik EU-bizottság jelentésében nyoma sincs semmi szigornak, bizony Európa most is elég szőrmentén bánik a szerbekkel. Attól tartok, most sem vagyunk fontosak Európa számára, s azt hiszem, ebben az ügyben akkor történik változás, ha az anyaország a sarkára áll. 
– Határozottan fel kell szólítani Szerbiát, hogy hagyja abba a feszültségkeltést. Egészen nyilvánvaló, hogy itt nem spontán megmozdulásokról van szó, hanem a titkosszolgálatok által irányított atrocitáshullámról. Aki a Balkánon élt, pontosan tudja, hogy emögött tényleges politikai erők húzódnak meg. Nevezetesen a szerb radikálisok, akiknek előretörését a napokban lezajlott szerbiai választások eredménye is nyomatékosítja immár.
Meg kell mondani azt is, hogy a magyar állam az elmúlt évtizedek pipogya, a magyarellenes lépéseket sorra megválaszolatlanul hagyó politikája után a délvidéki magyarellenes atrocitások kapcsán elég jelentős eredményeket tud felmutatni. Sikerült felhívni a nemzetközi fórumok figyelmét az ügyre, sikerült elérni, hogy bizottságok alakultak az esetek kivizsgálására, s reméljük hogy ezeknek jelentései között olyanok is lesznek, amelyek erélyes nemzetközi fellépést szorgalmaznak majd Szerbiával szemben.
Nem szabad leállni. A kérdést továbbra is nemzetköziesíteni kell, fel kell vetni az ENSZ- és NATO-gyűléseken. A magyar alkotmány szerint a mindenkori magyar hatalom felelőséggel tartozik a határokon túli magyarokért, s ezt az alkotmányos kötelezettségét teljesítenie kell, nemcsak a parlamenti vitákban, hanem keményebb eszközök igénybevételével is. Ha az atrocitások nem szűnnek meg, Magyarországnak haladéktalanul kérnie kell az ENSZ Biztonsági Tanácsának az összehívását, ugyanúgy, mint ahogyan ugyanezt kellett volna kérnie, amikor kirobbant a délszláv háború, és Árpád-kori magyar településeket lakoltattak ki és romboltak le, illetve magyar fiatalok ezreit hurcoltak a vukovári és eszéki frontokra, ahol a támadó szerb alakulatok első vonalaiban bácskai magyar fiúk romboltak szerb parancsra baranyai magyar falvakat, s lövöldöztek baranyai magyar fiúkra.
Gyáva népnek nincs hazája – mondta Kossuth Lajos. Ha tehát Magyarország azt szeretné, hogy a magyarságnak hazája legyen, akkor ezek ellen az atrocitások ellen egy állam súlyával kell fellépnie. A Magyarok Világszövetsége azon lesz, hogy ennek a politikai akaratnak a megvalósulását teljes erejével segítse.
– Egészen friss hír – bár az ötlet nem új: Amerikában figyelőirodát nyitottak az antiszemita megnyilvánulások regisztrálására és nyilvánosságra hozatalára. Nem lehetne követni a példát magyar viszonylatban? S nem a Magyarok Világszövetsége lehetne-e az a testület, amely kezdeményezhetné egy ilyen iroda létrehozását és gondoskodna működtetéséről? Hogy azonnal reagálni tudjunk, ha valahol valakik, bárkik legyenek, magyarokat bántanak.
– Emlékszem, Csoóri Sándor, a Világszövetség előző elnöke egyszer Izraelből hazatérve mesélte, hogy barátai mutattak neki egy házat, hogy íme, ez az a ház, ahol számon tartják a világ minden zsidóját, és hogyha valahol, a világ bármelyik sarkában zsidót bántanak, akkor arról itt 24 órán belül tudomást szereznek és világgá kürtölik. Aztán hozzátette, hogy az ő lelki szemei előtt is egy olyan Világszövetség képe lebeg, amely hasonló hivatást tölthetne be a világ magyarságának életében.
Vitán felüli: valóban jó volna, ha lenne egy ilyen intézményünk. Ennek ellenére, egészen 2000-ig, amíg a Magyarok Világszövetsége nem túl nagy, de mégis jelentős költségvetési támogatásban is részesült, erre a gondolatra intézményes reflektálás nem történt sem az elnök, sem az elnökség részéről. Most pedig csak azt mondhatom, hogy miután a Világszövetségtől, hatvanéves történetében először és máig tartóan megvonta az állam a magyar adófizetők befizetéseiből adódó részesedést, sajnos még jó idő fog eltelni, míg az MVSZ a maga erejéből előteremti az egy ilyen szolgálat megszervezéséhez és fenntartásához szükséges pénzt.
– Nyár elején volt a Magyarok VI. Világkongresszusa. Egy-egy ilyen kongresszus nyilván fontos mérföldkő a Világszövetség életében. Hogyan értékeli, Elnök Úr, ezt a legutóbbi találkozót?
– A magyarok VI. Világkongresszusa Magyarság és a Kelet címmel zajlott idén, június elseje és hatodika között, Budapesten, Ópusztaszeren, Pomázon és Tápiószentmártonban.
Megítélésem szerint ez a találkozó úgy vonul be az MVSZ történetébe, mint a nemzeti paradigmaváltás kongresszusa. Az történt ugyanis, hogy ezerszáz éves európai államiságunk birtokában és a Magyarország történetében most kezdődő szakasz, az EU-tagság küszöbén ez a kongresszus rávilágított arra, hogy mi keleti, keletről érkezett nép vagyunk, amelynek óriási tekintélye van Keleten, s amelyet Japántól, Kínán, Koreán keresztül Kazahsztánig, Iránig és Törökországig legkevesebb egymilliárd ember tekint testvérének, rokonának vagy nyugatra szakadt tehetséges ismerősének. Magyarországnak most, amikor az Európai Unióhoz való csatlakozással végképp lemondott a nemzeti szuverenitás és a nemzeti függetlenség állameszméjéről, még mielőtt teljesen beolvadna a nyugati tájba, tudatosítania kell magában ezt az elfeledett kapcsolatrendszert, amely azokban a népekben, őseink egykori szomszédaiban változatlanul elevenen él. Politikai tőkévé kellene változtatni ezt a szeretetpotenciált, és erre építeni fel, meggyőződésem szerint, az új Magyarországot és az új magyar nemzetet, a globális világ új magyar nemzetét.
Szűkre szabva és tárgyszerűen annyit kell elmondani erről a VI. kongresszusról, hogy négy konferenciát foglalt magában. Az egyiknek a címe azonos volt a kongresszuséval és a magyarok őstörténetének keleti vonatkozásaival foglalkozott, vezetője Dr. Aradi Éva professzor volt. Mintegy nyolcvan előadó szólalt meg a világ huszonöt országából, köztük sok nem magyar is, kínai, japán, indiai, kazak, török stb. A második az In Vivo Orvoskonferencia volt, amelyet dr. Horváth Szabolcs vezetett. Ez a magyar népet folyamatosan sújtó népbetegségekkel foglalkozott, s kimondta, hogy a magyarság az Európai Unió nagybeteg nemzete, hiszen az eu-átlagot háromszorosan meghaladóan nagy az érrendszeri betegségek következtében bekövetkező elhalálozások száma. Ugyanez a helyzet a rákos megbetegedések számával is. Egyszóval drámai és kétségbeejtő Magyarország népességének egészségügyi helyzete. Volt egy Attila – kulturális konferencia is, melyet Jánosi András vezetett. S végül volt a főcímet mintegy ellenpontozva A magyarság és a Nyugat című stratégiai konferencia. Ezt Borbély Imre vezette, és két szekcióban vizsgálta a magyar nemzetet érintő politikai, geostratégiai adottságok alakulását. Az egyik Magyarország és az Európai Unió, a másik pedig a magyar nemzet és a globalizáció tárgykörben.
– Egész beszélgetésünkön végighúzódó vezérfonal a határon túli magyarokhoz való viszonyulás, a közös magyar sorsformálás és érdekvédelem, illetve ennek intézményesítése. Egyik meglevő, legitim intézményünkről, a Magyar Állandó Értekezletről mostanában alig hallani valamit. Az év elejére ígért összehívását addig húzta-halasztotta a Medgyessy-kormány, míg meg nem bukott, s a napnál is világosabb, hogy a Gyurcsány-kormány sem töri össze magát, hogy tegyen valamit a határon túli nemzettársainkért. Önnek mi a véleménye erről?
– Úgy látom, hogy a Magyar Állandó Értekezletet afféle koloncnak érzi a magyar állam, s összefüggést látok aközött, hogy a magyar kormány milyen szívósan és kőszívűen tagadta meg a határon túli magyarok magyar állampolgársági kérelmét, a kormányok politikai színezetétől függetlenül, és aközött, hogy mennyi bizonytalanság és huzavona előzi meg a MÁÉRT összehívását. Emlékezzünk vissza: a Magyarok Világszövetsége volt az, amely 1996-ban, a májusi világkongresszus után kezdeményezte a magyar–magyar politikai összefogást. Így jött létre a magyar–magyar csúcs, amely a MÁÉRT jogelődjeként működött, mindaddig, míg ki nem mondta, hogy az autonómiát minden eszközzel támogatni kell, hiszen az autonómia az, amely nélkülözhetetlen a kisebbségi helyzetbe szorult nemzetrészeink életében, ahhoz, hogy tartós gyarapodásukat szavatolni lehessen. Erre aztán egy kemény román riposzt érkezett, és a Nyugat is összeráncolta a szemöldökét ily nagy magyarkodás láttán. Ez pedig annyira megrémítette az akkori magyar politikai hatalom gyakorlóit, hogy egyszer s mindenkorra elfelejtették, és többet össze sem hívták a magyar–magyar csúcsot. A Fidesz hatalomra kerülése után született meg, immár a magyar jogszabályokba is beleágyazva a Magyar Állandó Értekezlet, nagyjából ugyanolyan összetételben, mint jogelődje, olyan testületként, amely a magyar politikai pártok, a magyar kormány és a Világszövetség közös akaratából jött létre. Sajnos miután 2000-ben lejátszódott a tisztújítás a Magyarok Világszövetségében, a Világszövetség elnökét sohasem hívták meg a Magyar Állandó Értekezletre. Ezután az történt, ami ilyenkor történni szokott: az egyik jogszerűtlen lépést követte a másik, ezt a harmadik, meg a többi, s odáig fajult a dolog, hogy a Medgyessy-kormány már a legváltozatosabb politikai fondorlatokkal próbálta meg kihagyni egyikét-másikát a MÁÉRT alapítóinak, illetve helyettük úgy próbáltak meg újabb szervezeteket beemelni, hogy nem kérték ki a régi tagok véleményét. Még ennél is nagyobb baj azonban, hogy ennek a Magyar Állandó Értekezletnek nincs mondanivalója, és hogy a magyar kormány arra szeretné felhasználni ezt a testületet, hogy általa legitimálja a maga lépéseit, azt a látszatot keltve, hogy íme, a határon túli magyarok is azt akarják, amit a magyar kormány. 
– Pedig volna egynéhány kérdés, amelynek megtárgyalására éppen ez a testület volna a leghivatottabb. Ön melyeket részesítené előnyben?
– Két kérdést mindenképp a napirendjén kellene tartania a MÁÉRT-nak: a magyar állampolgárság kiterjesztésének és az autonómiának a kérdését. Mára már többszörösen megállapított és kimondott tény, hogy a magyar nemzet egységesülésének, illetve jövőbeni létének két megkerülhetetlen, stratégiai fontosságú kérdésköre ez. Nincs tartós gyarapodás kisebbségben autonómia nélkül, és a globalizmus körülményei között nincs magyar nemzet a magyar állampolgárság kiterjesztése nélkül. Ezen túl, persze, az élet nap mint nap szülhet olyan aktuális kérdéseket, mint amilyen a vajdasági magyarverések sorozata, vagy a vízumkényszer szülte nehézségek áthidalása, a magyar–magyar migrációs kérdések, illetve például a vámtarifáknak és a postai szolgáltatásoknak olyan irányú megváltoztatása, hogy hatékonyabban segítsék a magyar nemzet egységesülésének folyamatát. Ugyanis ott tartunk, hogy a mai magyarországi postai díjszabás úgy kezeli a szomszédos államokban élő magyarokkal történő kommunikációt, mintha Európa vagy a világ legtávolabbi szegletébe írnánk vagy telefonálnánk. Egy nemzeti integrálódásra törekvő kormány ezeket a tarifákat már rég belföldiesítette volna. 
– Nem beszéltünk még a határokon átívelő magyar–magyar gazdasági kapcsolatokról. Mennyiben befolyásolja ezeket az anyaországnak az Európai Unióhoz való csatlakozása, befolyásolja-e egyáltalán?
– A mai körülmények között ilyen kapcsolatokról csak Szlovákia és Szlovénia tekintetében lehet beszélni. Az bizonyos, hogy az általános mozgásszabadság, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlása mind-mind megkönnyíthetik a magyar–magyar gazdasági kapcsolattartást is. Mindazonáltal súlyosan túlzónak tartom azokat a megnyilvánulásokat, amelyek úgy tüntetik fel az eu-csatlakozás következtében megnövekedett mozgásszabadságot, hogy ezáltal máris létrejött a magyar nemzet határon átívelő egysége. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Demján Sándornak, az ismert magyar nagyvállalkozónak minapi sajtónyilatkozatát, amely a magyar adó- és gazdaságpolitika tarthatatlanságáról szólt, kiemelve, hogy Magyarországon a munkabéreket sújtó adóhányad olyan tetemes, hogy versenyképtelenné teszi az országot hosszú távon az Európai Unióban. Ami viszont azt jelenti, hogy innen minden tehetséges és rátermett fiatal el fog menni, mert az unió valamely más országában többet keres majd és jobb egzisztenciát tud magának teremteni. Magyarország pedig a hatalmas megélhetési gondokkal küzdők és a szociális segélyre szorulók országa marad. Én azt hiszem, hogy az Európai Uniós keret csak akkor jelenthet felemelkedést, fejlődést a magyarság számára, ha a magyar nemzet képes lesz leküzdeni azokat a betegségeit, amelyek ma a lét és a nemlét küszöbén tartják.
S ha eközben sikerül kilábalnia ebből az óriási erkölcsi válságból, amelyben van, amelyben ez a mi politikai elitünknek nevezett, de erre a címre mindenképp érdemtelen közeg a maga korrupciós ügyleteivel, öncélú tevékenységével, a köz akaratát, az alkotmányos rendet oly sokszor semmibe vevő magatartásával teljesen elbizonytalanítja ezt az országot és ezt a népet. Meggyőződésem, hogy Magyarország meggyógyításának és az Európai Unió-beli versenyképességének első és legfontosabb feltétele a magyar állampolgárság kiterjesztése. Be kell kapcsolnunk az ország és a nemzet vérkeringésébe a szó politikai és jogi értelmében is azokat a magyar milliókat, akik számára a magyarság nemcsak egy adottság vagy körülmény, hanem megszenvedett érték és tét.

Elolvasom
Híradás egy hazai kisebbségről. Beszélgetés Kozár Mária néprajzkutatóval. In. Nyugati Magyarság. 2003. december.

Meghitt hangulatú könyvbemutatón vehettem részt a napokban. A Magyar–Szlovén Baráti Társaságtól és a Magyar Néprajzi Társaságtól jött a kedves meghívó Mukicsné Kozár Mária A magyarországi szlovének című, most megjelent kötetének promóciójára, amely a kötettel való megismerkedés élményén túl arra is kiváló alkalmat szolgáltatott, hogy elbeszélgessünk a szerzővel a Magyarországon élő szlovén kisebbség életéről, múltjáról, sajátos értékeiről. Mukicsné Kozár Mária amellett, hogy tősgyökeres kisebbségi, a szombathelyi Savaria Múzeum néprajzkutatója is, így személyes emlékeit és tapasztalatait a tudomány pecsétjével hitelesítve tudja közvetíteni.
– Könyvének több mint a fele a magyarországi szlovén kisebbség történelmi múltjával foglalkozik, kezdjük mi is ezzel a beszélgetést! A szlovénségről tudjuk, hogy őshonos nemzet e tájakon, a VI-VII századtól kezdve él mai területein, és se koronás uralkodója, se független állama nem volt soha. Bajor, frank, magyar és német államszervezetek keretében élt és igyekezett fennmaradni, s hogy ez sikerült neki, azt, meggyőződésem szerint, elsősorban annak köszönheti, hogy megőrizte nyelvét és ősi kultúráját. Hogyan élték meg ezeket az évszázadokat azok a szlovének, akiknek az jutott osztályrészül, hogy a magyarsággal osszák meg sorsukat?

– A magyarok és szlovének első érintkezéseire feltehetően már a honfoglalás előtt sor került. Legalábbis ezt támasztja alá egy Cirillről és Metódról szóló legenda. A középkori magyar feudális államban való együttélésnek legemlékezetesebb következménye az volt, hogy elsősorban a stájerországi szlovének körében valóságos legendakör szövődött Mátyás király alakja köré. Mátyás a törökök elleni győzelmei folytán lett a szlovének védelmezője is, máig nagy szeretettel beszélnek róla, és egy sor szlovén mese és monda őrzi emlékét. Az egyik monda például arról szól, hogy Mátyás nem halt meg, hanem egy Maribor közelében fekvő hegy, a Peca egyik barlangjában alussza álmát egy kőasztalra borulva, s majd ha a holtában is növő szakálla hétszer körüléri az asztalt, felébred, visszatér, híres Fekete seregével együtt, és akkor ismét béke és igazság lesz a földön.
A következő, szintén mély nyomokat hagyó történelmi esemény a két nemzet életében a török hódoltság volt. Magyarország nyugati végeit is elfoglalták a törökök, rengeteg, korabeli nyelven íródott levéltári adat szól az általuk okozott pusztításról, nyomorúságról, szenvedésről, ezeknek egyike-másika a könyvemben is olvasható. Vidékünkön játszódott le 1664-ben a szentgotthárdi csata, amelyben Montecuccoli seregei fontos győzelmet arattak a törökök felett. A csatáról a korabeli krónikás leírások mellett mondák is fennmaradtak, s ezek a mai napig elevenen élnek az itteni szlovének emlékezetében. 

Fontos mérföldkő volt az itteni szlovének múltjában 1848 is. A forradalom híre az úgynevezett nemzeti ébredés korszakában érte a szlovéneket, amikor is felcsillant a remény, hogy egyesíteni tudják az összes szlovének lakta területeket – a magyarországiakat is beleértve. A dolog érdekessége, hogy a szlovén államot nem Ausztrián kívül, nem annak ellenében akarták létrehozni, és nem háborús, hanem békés eszközökkel. 
Végül Trianont emelném még ki a történelmi sorsfordulók közül. A Szentgotthárd környékén élő szlovének, mint ismeretes, Magyarország határain belül maradtak. Érdekességként említeném meg, hogy a békeszerződés megkötésének emlékére egy hármas határkövet állítottak fel Felsőszölnökön, az osztrák–magyar–szlovén határ találkozópontján, amelynél egészen a második világháborúig rendszeresen rendeztek emlékező és barátkozó találkozókat. A világháború után, mint tudjuk, leereszkedett a vasfüggöny, még a falvakat sem igen lehetett megközelíteni, úgyhogy ez a hagyomány jó időre megszűnt, csak a rendszerváltás után nyílt lehetőség a felújítására.

Hogy miként élték meg a szlovének ezeket az évszázadokat, arról elég sok dokumentum maradt fenn. Könyvemben bőven idézek Kosics József műveiből, aki pap volt Felsőszölnökön, de népi íróként néprajzzal is foglalkozott, és írásaiban sok-sok részletét örökítette meg elődeink akkori életének. Két szomorú jellemzője volt ennek az életnek: az egyik az idénymunka, a másik a kivándorlás. Sokan kényszerültek idénymunkára – leginkább a Nyugat-Magyarországi nagybirtokokra –, mert a rossz föld gyenge terméséből nem lehetett eltartani a népes családot. A XIX. század vége felé pedig akkora kivándorlási hullám indult, hogy például csak Alsószölnökről kereken százan távoztak, elsősorban Észak-Amerikába, Brazíliába és más távoli országba.

– A szlovén nyelv nemzetmegtartó jelentőségére már utaltam fentebb, most azonban, a könyvbemutatón egy nagyon érdekes adalékkal egészült ki bennem az erről alkotott kép: a nemzetmegtartó vonatkozást Ön is megerősítette, de azt is elmondta, hogy a Magyarországon élő szlovén kisebbség nyelve megállt a fejlődésében, és valójában XVI. századi állapotát őrzi ma is. Mivel magyarázza ezt?

– Első iskoláink egyházi iskolák voltak, s a tanítók is egyházi személyek soraiból kerültek ki. Ezekbe az iskolákba – hadd említsem meg ezt is –, kezdetben csak fiúk járhattak, lányok nem. A nyelvjárásunkban írott első tankönyvek a reformáció korában jelennek meg, és a sarjadó helyi irodalom is az itteni nép nyelvén szól az olvasóhoz. Így volt ez egészen a XIX. század végéig, amikorra erre a vidékre is kiterjednek az erős magyarosítási törekvések: az oktatás nyelvévé a magyart tették, megszólalni sem volt szabad anyanyelvünkön az iskolában. Ezekben a nehéz időkben a család és az egyház lett az anyanyelv túlélésének letéteményese, otthon és a templomban beszélhettek, énekelhettek csak eleink szlovénul. A második világháború végén pedig azt történt – ami szerintem nagy hiba volt –, hogy az iskolákban máról holnapra rögtön az irodalmi nyelvet kezdték el tanítani, nem a nyelvjárásra építve, és nem hagyván sem időt, sem lehetőséget az átmenetre. Részben ezek, részben nemzeti közösségünk elszigeteltsége oda vezettek, hogy nyelvjárásunk megrekedt fejlődésében, és idegen, előbb német, majd magyar kifejezéseket kezdtünk átvenni azokra a fogalmakra és jelenségekre, amelyekre nem volt sajátunk. 

– És ma mi a helyzet a nyelvjárás és az irodalmi nyelv tanítását illetően?

– Hivatalosan ma is az irodalmi nyelvet tanulják a gyerekek már az óvodában, s később az iskolában is, de újabban sikerült bevezetnünk egy új tantárgyat, melyet szlovén népismeretnek hívunk, s amelynek keretében megtanítjuk a gyerekeket őseik nyelvére. A tantárgy oktatásához készült tankönyvek afféle három nyelvű néprajzi szótárként is használhatók, hisz a nyelvjáráson kívül irodalmi szlovén és a magyar nyelven is megtalálhatók bennük a leírások.

– És a felnőttek egymás közti érintkezéseiben – ha kilépünk a család és az egyház körein kívülre, és tekintetbe vesszük az ugrásszerűen megnőtt kommunikációs lehetőségeket is – milyen mértékben él tovább a nyelvjárás?

– Ha az információhoz való hozzáférés szempontjából nézem a dolgot, elmondhatom, hogy van saját újságunk, rádiónk és televíziónk. Ezekben körülbelül nyolcvan százalékra tehető a nyelvjárás használata, és húsz százalékra az irodalmi nyelvé. Szeretnénk tudatosítani az emberekben, hogy nem kell szégyellnünk archaikus nyelvünket, mindent ki tudunk rajta fejezni, ha nagyon akarunk, a napi hírektől kezdve a legbonyolultabb gondolatokig. Vannak színjátszó csoportjaink, amelyek nyelvjárásban írt darabokat adnak elő, és kiadványok egész sorában igyekszünk életben tartani ezt a becses örökségünket.

– Gyengül-e vagy erősödik az ősi nyelv azonosságtudat-formáló ereje?

– Azt hiszem, erősödik. Talán nem tévedek, ha jórészt a fentieknek is tulajdonítom azt, hogy a legutóbbi népszámláláson 30%-kal többen vallották magukat szlovénnek, mint az előzőn. Ez már azért is figyelemreméltó, mert mindenütt csökkent a kisebbségek számaránya, csak a szlovéneké és, úgy emlékszem, még egy kisebbségé nőtt. 
Hiba volna, persze, ha a nyelv nemzetmegtartó ereje mögött nem látnánk a politikai és társadalmi tényezők hatását is, azt például, hogy 1990-ben megalakult a Magyarországi Szlovének Szövetsége, 1994-től pedig szlovén kisebbségi önkormányzataink működnek településeinken, s ezekben serény munka folyik fizikai és szellemi megmaradásunk érdekében.

– Sokszor hallani, hogy a magyarok vendeknek hívják a magyarországi szlovéneket. Legjobb tudomásom szerint ennek nincs olyan becsmérlő felhangja, mint ha, mondjuk, a szlovákokat tótoknak, a románokat oláhoknak vagy a szerbeket rácoknak tituláljuk, mégis megkérdezném, maguk, szlovének miként veszik ezt?

– A magyarok a Mura és a Rába között élő szlovéneket kezdetben tótoknak hívták, csakúgy, mint például a szlavóniai horvátokat vagy a többi népet, amely a saját nyelvén szlávnak, szlovénnek nevezte magát. A vend kifejezés a XIX. században jelent meg – csak a magyaroknál –, a német windish-ből eredeztetve, amelynek jelentése: németek mellett élő szláv. Eleinte nem volt pejoratív töltete, csak később, politikai indíttatásból kezdték el ilyen értelemben használni, Trianon után és a második világháború alatt, illetve legutóbb a rendszerváltáskor, 1989-ben. A cél mindenkor az volt, hogy megosszák ezt a kis lélekszámú szlovénséget. Megosztani nem tudták, de belső feszültséget kelteni sikerült nekik.

– És le tudták valahogy vezetni ezt a feszültséget?

– Azt hiszem, igen. A szlovén szervezeteken, újságokon, a rádión keresztül megmagyaráztuk az embereknek a nyelvjárásunk és a szlovén irodalmi nyelv közötti kapcsolatot, azt, hogy valójában ugyanarról a nyelvről van szó, ugyanarról a kultúráról, és hogy az anyaországhoz, az immár több mint tíz éve önálló államiságú Szlovéniához való kötődésünk éppoly természetes dolog, mint az erdélyi vagy délvidéki magyaroknak a mai Magyarországhoz való kötődése.

– Kérem, szóljon néhány szót kis közösségük jelenéről is!

– Szentgotthárd környékén hét szlovén község van. Az emberek többsége Szentgotthárdra vagy Szombathelyre jár be dolgozni, helyben alig gazdálkodik valaki. A már említett Szövetség és a kisebbségi önkormányzatok támogatásával élénk kulturális tevékenység folyik minden községben: tánccsoportok, énekkarok, színjátszó csoportok működnek. Civil szervezeteink közül a nyugdíjasok egyesülete a legtömegesebb és leglelkesebb. Ha spontánul ma már nem megy, szervezett, megrendezett formában próbálja meg közelebb hozni a fiatalokhoz a régi hagyományos életformának egy-egy mozzanatát, a tollfosztást vagy a tökmagköpesztést például. Vagy, hogy egy másik népszokást is említsek: Mikulás napján például nálunk nem piros ruhába öltözött nagyszakállas bácsi járja a házakat, és osztogat ajándékot, hanem fiatal legények kifordított ruhába öltöznek, láncot kötnek magukra és ezek csörgetésével ijesztgetik a lányokat. Vagy: az újévi köszöntés úgy zajlik, hogy hajnalok hajnalán a legények vízbe mártott fenyőgallyal fröcskölik le a lányokat, így kívánnak nekik jó egészséget az új esztendőre. Vagy: jellegzetes húsvéti szokás nálunk a durrogtatás, ami abból áll, hogy a fiatalok örömtüzeket gyújtanak a dombok tetején, és nagyokat durrogtatnak – régente igazi, manapság csak amolyan „karbidágyúkkal”. 
Van egy közös szokása is az Alpok lejtőin, fenyőerdők között élő népeknek, az úgynevezett rönkhúzás. Ha valamelyik faluban egész évben nem történt házasságkötés, farsang idején a helybéliek úgy figyelmeztették a fiatalokat nemzetfenntartási kötelezettségeikre, hogy büntetésből végigvonszoltattak velük egy hatalmas farönköt a falun, mókás esküvői szertartás közepette, mindenféle maskaráktól kísérve. Ma már ezt a szokást is afféle turistacsalogató rendezvényként szervezzük meg minden évben, még PHARE-támogatást is kapunk rá.

– Apropó, PHARE-támogatás. Erről nekem az a régi igazság jut eszembe, hogy egy kisebbség fennmaradását és helyben maradását igazán azzal lehet szavatolni, ha megteremtjük számára a megélhetésének gazdasági alapjait. Úgy tudom, a határokon átnyúló regionális együttműködési PHARE-program az önök térségét is felöleli. Tudnak-e pályázni gazdasági támogatásokra is, történt-e már valami e téren?

– A kezdeti lépéseknél tartunk. Van például egy gyümölcstermesztési projektünk. Szlovéniában, egy határ közeli faluban él egy agrármérnök, aki igen szép eredményeket ért el törpenövésű, gyorsan termőre forduló almafáival, pontosabban azzal, hogy e fák gyümölcsét megaszalja és úgy értékesíti. Most úgy látszik, nemzetközi támogatással sikerül érdekeltté tenni néhány itteni gazdát ezeknek az almafáknak magyarországi meghonosításában. Aszalóink már vannak, s az efféle biotermékek iránti érdeklődés is egyre nő.

Egy másik programunk keretében pedig, szintén PHARE-támogatással, gyógynövénytermesztéssel kívánunk foglalkozni, mégpedig régiónk legkisebb településén, Orrfaluban.

Nagy reményeket fűzünk az új főkonzulunk kinevezéséhez is, aki, mint egyik nyilatkozatában kijelentette, elsőrendű feladatának azt tekinti, hogy segítsen bennünket az ilyen és hasonló projektek megpályázásában, illetve abban, hogy szlovéniai partnereket találjunk közös vállalkozásokhoz. Ennek, rövid távú gazdasági hozadéka mellett azért is rendkívüli a jelentősége, mert rákényszeríti az embereket, hogy e kapcsolatok fenntartása közben használják a szlovén nyelvet, aminek hosszú távon az lesz az eredménye, hogy a szlovén kenyérkereső nyelvvé válik itt a Rábamelléken is. Mert most nem az. És abból, hogy énekelünk meg hagyományokat ápolunk, abból nem tudunk megélni.
 

Elolvasom
Politikai megosztottság és a cselekvési szándék teljes hiánya. Beszélgetés Makovecz Imrével. In. Nyugati Magyarság. 2006. április.

A Nyugati Magyarság az elmúlt hónapokban négy nagyinterjúban próbált meg ismert, hiteles személyiségek megszólaltatásával kemény érveket felsorakoztatni amellett, hogy április 9-én és 23-án itt a soha vissza nem térő alkalom a gyökeres változások megkezdésére. Jakab István, a MAGOSZ elnöke a magyar földről és a magyar gazdákról szólt, Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke a vállalkozók helyzetéről, kitörési pontjairól és egy új rendszerváltás szükségességéről, Mikola István pedig – aki azóta, nagy örömünkre, a Fidesz kormányfőhelyettes-jelöltje lett – a nagybeteg magyar társadalomról, a liberális áfium ellen való orvosságról, az egészségügy rendbetételéről, a testi-lelki megújhodás esélyeiről. Úgy gondoltuk, hogy sorozatunk végén – és a sorsdöntő választások küszöbén –, a teljesség szándéka nélkül természetesen, szólnunk kellene néhány szót a szellemi szféráról is, az oktatásról, nevelésről, a kultúráról, művészetről, tudományról – a magyar értelmiségről. Makovecz Imrét, a világhírű építészt kértük fel egy rövid beszélgetésre, akit nemcsak a magyar szerves építészet atyjaként, nemcsak szókimondó közéleti szereplőként, hanem a közfeladatokból is tekintélyes részt vállaló, cselekvő emberként is ismerünk és tisztelünk. Az oktatással kezdtük.
– A szakralitástól mentes egyesült Európában elindult egy centralizációs folyamat, egy központ felé irányuló közigazgatási struktúra és szemlélet. Mi, akik végigéltük a szovjet megszállást, tudjuk, hogy a centralizáció mit eredményez: lélektelenséget, embertelenséget, korrupciót és a kerülő utaknak a világát. Ez a centralizációs folyamat a most már hosszú ideje az SZDSZ által vezetett oktatás- és művelődéspolitikában azt jelentette, hogy megismétlődött az, amit Bondor József vitt végbe a 70-es évek elején, hogy a 3300 magyar településből 1300-at szerep nélkülivé minősített. Ez azzal kezdődött, hogy körzetesítették az iskolákat, megszüntették az önkormányzatot, majd a munkahelyeket, az egészségügyet, aminek következtében hatalmas tömegek indultak el a városokba. Erre a hatalom úgy készült fel, hogy behozott az országba tizenkét szovjet házgyárat, és óriási iramban elkezdte építeni a paneles épületeket az ötven négyzetméteres lakásokkal. Ez a folyamat a tudat teljes lecserélését eredményezte az emberekben: akiket annak idején földönfutóvá tettek a kommunisták, azokból kerül ma ki a szocialista pártra szavazóknak a zöme. 
Aztán jött a rendszerváltás, és ismét feléledt ez a központosító törekvés. Most is az iskolákkal kezdték. S amikor elindul egy ilyen folyamat, és a gyerekeket olyan helyzetbe kényszerítik, hogy ne a lakhelyükön, ne a megszokott tanítóval, ne a természetes környezetükben tanuljanak, és egy olyan szemlélet kezd eluralkodni a tankönyvekben és a tanításban, hogy a virtuális valóság, a számítógép világa fontosabb, mint a környezet, akkor előre kiszámítható és tudható, hogy ennek a következménye egy újabb tudatváltás lesz. És ez nemcsak arról szól, hogy a szülőföld fogalma eltűnik az emberek tudati és érzelmi világából, hanem arról is, hogy egy olyan alaphelyzet alakul ki a társadalomban, amelyben kevesebb gyermek születik, az a kevés sem kötőtik a szülőhelyéhez, a nemzete történelméhez, nem kapcsolódik közvetlenül és aktívan abba a világba, amelybe beleszületett. Amennyiben ez a brüsszeli központú struktúra továbbfejlődik ezen a módon, hogy teljesen híján lesz a szellemiségnek, s kizárólag a háttér-politikai, titkosszolgálati és gazdasági érdekek vezérlik, akkor könnyen kiszámítható, milyen helyzet elé állítja azt a maradék magyarságot, amely lendületesen fogy itt, a Kárpát-medencében. 
Mondok egy egyszerű példát arra, hol tartunk ma a fogyatkozásban, a szellemi és erkölcsi romlásban; a magam szakterületéről mondom, építész vagyok. Azelőtt, ha valaki családi házat akart építeni, beadott egy három tervből álló tervdokumentációt, s erre vagy kiadták az építési engedélyt, vagy nem – az esetek nagy részében kiadták. Ma tizenkét példányban kell leadni a tervcsomagot, sorra kell járni a kéményseprő vállalattól az ÁNTSZ-ig az összes hatóssággá avanzsált szolgáltatót, s ha közülük akár egy is megtagadja a hozzájárulását, be sem lehet nyújtani az építési kérelmet. Még egyszer mondom, családi házról van szó, otthonról, ahol gyermekek születhetnek és nevelkedhetnek. Ez az egyik oldal. A másik: foglalkozássá vált, hogy ügyvédek lepénzelnek az elsőfokú építési hatóságnál valakit, akitől megtudják, hogy ki akar házat építeni. Megkeresik a szomszédot és azt mondják neki: magának jogában áll fellebbezni az ellen, hogy a szomszédja 20 vagy 30 millióért házat akar itt építeni. Ha megbíz engem, én megkeresem ezt az építtetőt, és ha megér neki kétmilliót, hogy elálljunk a föllebbezéstől, felezünk. 
– És ez, sajnos, nemcsak az építkezéseknél van így.
– Azért is ilyen veszélyes. Amennyiben ez a mentalitás, a kizárólag anyagias és jogászkodó, centralizált világ tud érvényesülni, akkor alapvető változások következnek be nemcsak az emberi tudatban, hanem a társadalmi struktúrában is. Én azonban nem vagyok pesszimista. A „föld bitorló fejedelmének” ezek a próbálkozásai hosszú távon sosem válnak be. Mert az emberek elemi, egzisztenciális érdekei szemben állnak ezzel. És a magyarság megtanulta, hogyan kell viselkedni ezekkel az impulzusokkal szemben. Sokszor hallom, hogy birkanép vagyunk. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy 1541 óta nincs önálló magyar államiság, és ez a nép megtanult tűrni, és megtanulta kikerülni azokat a minősíthetetlen aljas feltételeket, amelyek között élnie kell. 
Arra gondolok itt, hogy a rendszerváltás valójában nem történt meg Magyarországon. Még egy példa a sok közül ennek bizonyságául. Hogyan adózik ma egy multinacionális vagy bármely külföldi cég ebben az országban, és hogyan adózik egy magyar? Előbbi öt évig adómentes, és nyereségét adómentesen kiviheti az országból. A magyar kifizeti a 100 forintos bevételéből a 20 %-os áfát, marad 80 forintja. Ebből lejön a rezsi, ami a rendszerváltás idején 6 % volt, mondjuk egy tervezőiroda esetében, ma pedig megközelíti a 20 %-ot, lejönnek a különböző adónemek, a társadalombiztosítás, ami 30 és 40 % között mozog, lejön a személyijövedelem-adó, úgyhogy 100 forint bruttó bevételből megmarad tisztán – jó esetben – 12 forint. Ennek tükrében a magyar vállalkozó ma megépít egy Németvölgyi úti társasházat 170 ezer forintért négyzetméterenként, a külföldi magyar bejegyzésű lakásforgalmazó cég pedig 550 és 700 ezer között adja el négyzetméterét – és az értéktöbbletet kiviheti az országból. Miféle világ ez? Ezek valóban azt akarják, hogy a magyarországi lakosság fogyasztó és cseléd legyen, és saját sikeres vállalkozásához soha elegendő tőkéje ne legyen, mert ezzel az adózási rendszerrel sem a maga hárommilliós törzstőkéjét megemelni, sem a piac ingadozásait kivédeni soha nem tudja. Ezért van ez a kiszámíthatatlanság, az, hogy régiek tönkremennek, újak születnek – ez a jellemzője a magyar vállalkozási szférának. Kivéve persze azokat, akik politikai pozíciójukat kihasználva és a kárpótlási jegyeket fölvásárolva hatalmas törzstőkére tettek szert, és ezzel párhuzamosan olyan off shore cégeket hoztak létre a Bahamáktól kezdve a legkülönbözőbb helyeken, hogy élni tudnak a külföldi befektetők számára biztosított előnyökkel, tehát a nyereséget kivihetik az országból. 
Mélységesen erkölcstelen, amit tesznek. Gyomrunk ugyan nincs hozzá, de humorunk tán még lenne is, csak az a baj, hogy erre a konstrukcióra társadalmat és jövőt építeni nem lehet. Magyarországon rendszerváltásra van szükség. Igazi rendszerváltásra. És én azt remélem, hogy a Fidesz is rájött arra, hogy amennyiben a megnyert választások után nem hozza létre az alapfeltételeit egy egészséges társadalomnak, ő maga is, s az egész politikai mezőny is elbúcsúzhat attól a közegtől, amelyet képviselnie kellene. 
– Milyen lehetőségek állnak ilyen helyzetben a magyar értelmiség előtt?
– Magyarországon az elmúlt ötven év alatt rendkívül sikeres kontraszelekció alakult ki. 1949-ben mindent államosítottak, egy asztalosműhelyt éppúgy, mint egy gyárat. A polgári társadalmi struktúrákat teljes egészében fölszámolták. És szelektálták a lakosságot: ez munkás származású, az értelmiségi, amaz egyéb stb. És aki egyéb területre került, aki osztályidegennek minősült, annak a gyermeke lemondhatott a továbbtanulásról. Abból munkás lett, vagy megpróbált disszidálni az országból. Rengetegen elmentek, akiket a kényszer erre pályára üldözött. 49-ben tehát megfosztották a hatalomtól a középréteget, az elmúlt fél évszázad során kilúgozták a tudatából a polgári mentalitást, az államosítás után megmaradt nemzeti vagyont meg a rendszerváltáskor hazavitték a kommunisták. Ennek az értelmiségnek a zöme pedig, amely idehaza létrejött, nem rendelkezett azzal a von Haus aus polgári felkészültséggel és tartással, amely teljesen természetes volt azokban az országokban, ahol nem következett be ez az alapvető változás. Ez azt jelenti, hogy ami ma fönt van, az le való, és ami lent van, az föl való. Ma egy taxisofőrrel, egy segédmunkással jobban el tudok beszélgetni, mint egy értelmiségivel. Mert egy segédmunkás számára az igen, az igen, a nem pedig nem. Az értelmiségi pedig, helyzeténél fogva, mindent relativizál. Ennek következtében a cselekvési indexe gyakorlatilag a nullával egyenlő. Neki csak ötletei vannak, amelyeket majd más fog megvalósítani. Ilyen mentalitás mellett a magyar értelmiség labdába nem fog rúgni soha. Az meg, aki megvalósíthatná az ötleteket, sajnos ma Magyarországon nem kerül helyzetbe.
A magyar értelmiség állapota talán sosem volt ilyen rossz, mint manapság. Nagyfokú politikai megosztottság és a cselekvési szándék teljes hiány jellemzi. Vannak természetesen kivételek, nagyszerű, sugárzó egyéniségek. Ám ha azt mondom, hogy az értelmiség, akkor sajnos csak ezt tudom mondani. 
De nemcsak az értelmiséggel vagyunk így. Ha megnézzük a magyar parasztságot, valójában nem is létezik. Gyermekkoromban ha az egyik szomszéd meg akarta átkozni a másikat, azt mondta, hogy gyepesedjen be az udvarod. Ma kimegy az ember falura és a gyepes udvarok tömegét látja. Van egy tízszer tízes kockaháza és jónapot. És vége. Hol van a földje, hol az önállósága? Mást sem tanultunk az iskolában, mint hogy hogyan zsákmányolták ki a feudalizmusban a szerencsétlen jobbágyokat. De azt nem tanították, hogy egy jobbágytelek negyven magyar hold volt. Az 36 kataszteri hold. Harminchat kataszteri holddal Rákosi a teljes magyar jobbágyságot kuláknak minősítette volna. Ennyi földet megművelni udvarossal lehet, szolgával lehet és nagy családdal lehet. És hogyan adózott? Kilencedet meg tizedet fizetett, és robottal tartozott, azaz évi tizenkét nap közmunkával. Próbáljuk meg összevetni ezt a mai terheinkkel!
Tehát hazudtak nekünk. Hazudtak éjjel és nappal, ahogy Illyés Gyula mondta. És ez beleivódott ebbe a feje tetejére állított társadalomba. 
– Gyakran elhangzik ma gazdasági szakemberek részéről az az elvárás, hogy a tudománynak és a művészetnek közelebb kellene kerülni a gazdasághoz, jobban hozzá kellene igazítani tevékenységét a gazdaság szükségleteihez. Mi erről a véleménye?
– A XIX század végén és a XX. század elején elindult egy erős mozgalom egy hármas tagolódású társadalom kialakítására. Ebben a szabad szellem, a jogi-politikai szféra és a gazdaság egymástól függetlenül, kiegyensúlyozottan tudna működni, de ugyanakkor némi ráhatása is lenne a másikra. Amíg a gazdasági élet próbálja meg befolyásolni mind a jogi-politikai szférát, mind a szellemi életet, addig mindig problémák lesznek. A szellemi élet – s ide értem a tudományt, a művészeteket, az egyházak világát stb. – egyetlen legfontosabb szubsztanciája a szabadság. Ugyanakkor a gazdaságot is súlyosan befolyásolja a jogi-politikai szféra – a háttérben, a titkosszolgálatokon és a titkosszolgálatok titkosszolgálatain keresztül. Tehát mindaz, ami ma lezajlik a világban, akár a Szovjetunió felszámolására gondolunk, illetve orosz birodalomként való újbóli megerősödésére, akár az USA eszkalációs politikájára, előkészített dramaturgia szerinti történik. A mi szellemi életünknek ettől független szubsztanciában kell élnie. Nem vethetjük alá magunkat a globalizmusnak. Ez persze bizonyos szembenállásokat igényel, konkrét szembenállásokat. Nem szabad annyit számítógépezni, nem szabad annyit tévézni, annyi elektronikus sajtót olvasni, hanem inkább oda kéne figyelni a másik emberre és meghallgatni a véleményét. És ebben, a másik ember meghallgatásában van benne a kommunikációnak az igazi tartalma, a szeretet. Az, amelyik szabadságot hoz létre az emberben, s ugyanakkor ezt a szabadságot nem az elkötelezettség ellenére működteti.
– Nem szabad annyit számítógépezni, nem szabad annyit tévézni. Már vissza is kanyarodtunk a fiatalokhoz, az oktatáshoz és neveléshez, minden változás alfájához és omegájához. Milyen alapelvekre kellene építeni a jövő iskolarendszerét, a következő nemzedékek oktatását, nevelését? 
– Amikor a már említett Bondor-féle iskolakörzetesítés elkezdődött, mi néhányan elindultunk az országban, és művelődési egyesületeket kezdtünk el szervezni, és olyan embereket támogattunk, akik a régi tanyasi iskolák mintájára próbáltak meg tanítani. Róka Gyulát támogattuk például, aki fölélesztette e régi iskolák módszerét, ahol is a nyolcadikos együtt, egy tanteremben tanult az elsőssel. Mert ennek a tanítási módszernek megvolt az az óriási előnye, hogy a nagyobb gyerek kötelességet érzett a kisebbek fejlődésével szemben, a kisebb gyerek pedig boldogan utánozta a nagyobbat. Miközben a tanító, a tanár ott volt köztük jóformán egész nap. Úgy gondolom, hogy ez a tanyasi iskola – ahogy egyébként az önellátó parasztgazdaság is –, önálló embereket nevelt. Szemben egy központból irányított, tarka tankönyvekkel, DVD-kel és egyebekkel determinált oktatással. Csak néhány kérdést kell föltenni egy gyereknek, és pillanatokon belül kiderül, mi hiányzik a jelenlegi oktatásból. Teljesen mindegy, hogy általános iskoláról, középiskoláról vagy egyetemről van-e szó. Végzett építészmérnökök nem tudják, hogy kell bemenni egy helyiségbe. Nem tudják, hogy kopogni kell, meg kell várni, míg kiszólnak, hogy szabad, és ha belépnek köszönniük kell, be kell mutatkozniuk és megmondaniuk, miért jöttek. Nem tudják, hogy a viselkedéskultúra is kultúra. Hogy hogyan járok, hogyan beszélek magyarul. Hogy tudom-e, mi történt 56-ban? Tudom-e, mi történt 48-ban? Tudom-e, hogy a Citadellát 49-ben azért építették fel az osztrákok, hogy ágyúikkal sakkban tartsák a rebellis Pestet. Tudom-e, hogy azt a Szabadság-szobrot, amely ezen a ronda és szégyenteljes helyen áll, alkotója, Kisfaludy Stróbl eredetileg Horthy István emlékére készítette, és hogy a nőalak kezében eredetileg repülőgépszárny volt? És tudom-e, hogy miért délkeleti irányba néz? Mert az Árpád-vonalat, amelyet Horthy Miklós hadserege megerősített a Kárpátokban nem tudták áttörni az oroszok, és csak amikor Antonescu elárulta a központi hatalmakat és átlépett a szovjet oldalra, csak akkor tudták, a Havasalföldön keresztül megközelíteni Magyarországot – ezért néz a nőalak délkeletre, mert onnan jött a II. ukrán hadsereg. És ha egy magyar értelmiségi nem érzi szégyennek a Citadellát magát és ezt a szobrot, és nem gondolja, hogy azonnal le kellene bontani, és Medgyaszay István Magyar Panteonját kell megépíteni a helyén, akkor az se nem magyar, se nem értelmiségi. 
És ha mindez az oktatásban nincs benne, és ma egy fiatal ember nem tudja ezeket – s nemcsak ezeket, mondhattam volna többet, sokfélét is – akkor ez a fiatal sem magyar, s ez sem értelmiségi. Elég egyszerű ez: ha a realitások világa nem kerül be az oktatásba, nem kerül bele a szülőföldnek az ismerete, nem kerül bele a szülőföldön élt emberek történelme, valós történelme, és, mondjuk, nem tanulják meg a gyerekek az iskolában, hogy amikor a magyarok megérkeztek ide, akkor az itt talált eleikkel először is szövetséget kötöttek mind Erdélyben, mind az Alföldön; akkor, amikor az ezredfordulót megelőzően itt, egy szakralitás mentes Európában kis német grófságok között háborúk zajlottak a kereszténység nevében, akkor Géza fölvette a kereszténységet keleten, s amikor Európa a világvégét, az apokalipszist várta, 1001-ben megkoronázta a fiát, és létrehozott egy erős szakrális királyságot Európa közepén; szóval ha nem ezt tanulják gyermekeink, hanem rabló magyarokról tanulnak, akik nomádok és primitívek, akik azt sem tudják mi az, hogy ház, ha nem tanulják meg, hogy a jurta egy utófeszített szerkezet, amelyet csak olyan népesség tud kitalálni, amelyik a legmagasabb szinten ismeri a statikát; ha nem mondjuk el nekik, hogy ez a nép amikor elhagyni kényszerült ősei földjét, kitalált egy olyan szerkezetet, amelyből pillanatok alatt házat tud magának építeni, ha hallgatunk az osztrák és német történetírókra, akik évszázadokon át lebunkózták és primitívvé minősítették a magyart, akkor soha az életben nem fogjuk tudni, hol van a helyünk. Amennyiben az oktatás nem ezt az elemi, természetes kötelességét teljesíti, akkor a fene megette az egészet. Ezt kell megtanítani a gyerekeknek – és kész. 
– Elég nagy mélységből kell fölemelkednünk hozzá.
– Nagyból. Lassan, kemény munkával. Megmondom, hogy én miben bízom, és miért vagyok optimista. Abban, hogy az ember halandó. Hogy sohasem sikerülhet nekik az ember végleges eltorzítása, mert mire sikerülne, meghal. És új ember születik, és kezdhetik elölről az egészet. Az Úristen saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket. És ehhez a föld bitorló fejedelme alapvetően hozzányúlni nem tud. Megnehezítheti az életünket, fejre állíthatja a társadalmat, kínozhat bennünket, sok minden történhet, de a dolgoknak aszerint a teremtési terv szerint kell haladniuk, amelyet az Úr maga elé és mielénk kitűzött. 

Elolvasom
Pannonia sacra. Beszélgetés Máter Juhász Máriával. In. Világszövetség. 1993. január 5.

„Fájdalmat kívánok nektek, tetterős fájdalmat, mert csak ez képesít arra, hogy őrlelkek legyetek, hogy bírjátok a virrasztást történelmi sorsunk élet-halál mezsgyéjén, és teremtő akarattal hinni tudjatok a »más«-ban, a szebben, aminek jőni kell. Fájdalmat kívánok – mert vallomást kell tennem, hogy nagyon szeretlek benneteket –, és tudom, hogy ezzel a fájdalommal a lelketekben sokkal boldogabbak lesztek, mint azok, akiknek önmagukon kívül már semmi sem fáj, és ezért nincs, mi küzdelemre hevítse őket.”
Máter Juhász Mária 1914 januárjában született Makláron, Eger közelében. Tizenhat éves korában belépett az Angolkisasszonyok Rendjébe. Magyar és francia nyelvet és irodalmat tanult Szegeden. Egyetemi ösztöndíjjal 1948-ban Franciaországba került, majd Angliába. 1952-ben Argentínába utazott és bekapcsolódott az Angolkisasszonyok frissen alapított Magyar Intézetének munkájába. Ott indította el még az év augusztusában a Zrínyi Ifjúsági Kört, melynek keretében tizenkét éven át ápolgatta az anyaországtól messzire szakadt fiatalokban a magyar irodalom, a sosem látott haza szeretetét. Rendszeres hétvégi irodalom- és történelemoktatást vezetett be, szavaló- és fogalmazási versenyeket, vitaesteket, nyári tanfolyamokat, szabályos érettségi vizsgákat szervezett, több száz magyar fiatalt segített hozzá, hogy megőrizze anyanyelvét és magyarságtudatát. Tanítványai közül nem egy ma már fontos szerepet tölt be a magyar emigráció életében, nemcsak Argentínában, hanem szerte a nagyvilágban is. A magyarságra nevelésükben kifejtett önzetlen és fáradhatatlan tevékenysége elismeréseként Máter Juhász Mária 1992. március 15-én megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést. Most Egerben él, a Santa Maria leánygimnázium igazgatónője.
A patinás épület felújított részében, Máter Juhász szerényen berendezett szobájában ülünk. Szólítsam csak egyszerűen Mária nővérnek, mondja, csavar egyet a kályha hőszabályzóján, kávét, sajtos pogácsát tesz elém, és bíztat, ne várjak újabb kínálásra. Hosszan elnyúló beszélgetésünkre mondaná Devecseri Gábor, hogy medre nincs, csak árterülete. Sajnos, csupán a töredékeit tudom papírra rögzíteni. Kemény ígéret köt – Mária nővér ragaszkodik hozzá –, hogy az interjú csak a mű tükröztetésére tegyen kísérletet, az alkotó személyét a háttérben kell hagynia.
– „Fájdalmat kívánok nektek” írta tanítványaihoz 1962-ben a Zrínyi Ifjúsági Kör fennállásának tízedik évfordulóján, mert hitt abban, hogy a tetterős fájdalom küzdelemre buzdítja őket. Mondják, hogy mióta itt él újra Egerben, a város szinte zarándokhelyévé lett egykori tanítványainak. Kérem, meséljen argentínai növendékeiről!
– Annyi kedves tanítványom volt, hogy nem is tudom, kiről beszéljek. Megbántani sem szeretnék senkit azzal, hogy kihagyom netán. Mert van köztük néhány, aki igazán sokra vitte az életben, de nekem a többi is ugyanolyan közel áll a szívemhez. Inkább csak egy-két hozzájuk fűződő emlékemet mesélem el tehát.
Azt mondják, szigorú tanáruk voltam. Lehet. Azt mindenesetre nagyon nem szerettem, ha mocorgás, szöszmötölés volt, amikor például verset olvastam fel. Nos, olvasok egyszer egy verset, hát az egyik kislány, aki maga is egyetemi tanár azóta, hirtelen közbeszól: Máter, tessék megállni! Nem tudom, milyen pillantást vethettem rá. Pedig szegénykém csak annyit akart, várjak, míg papírt, ceruzát vesznek elő, mert le akarták írni a verset. Holott még csak ennyit hallottak belőle: „Isten, kit bölcs lángesze föl nem ér, csak titkon érző lelke óhajtva sejt.”
Az egyik kislány a kitűnő érettségiért – közadakozásból – magyarországi utat kapott jutalmul. Hazajön, ellátogat a sárospataki könyvtárba, kezébe kerül Szántó Arator István Újszövetség-fordítása, és fel sem nyitva a könyvet, elkezd skandálni: „Próféták által szólt hajdan az Isten, / azt, kit ígért, íme, végre megadta, fiát”. Gondolja csak meg: idecsöppen a távoli Argentínából egy kislány, és emlékezetből elmondja az első magyar disztichont! Egy másik lány meg egy iskolai dolgozatában arra a kérdésre, hogy melyik országba utazna el a legszívesebben, gyönyörű spanyol nyelvű versben írta meg, hogy Magyarországra és miért. Elképedve olvastam, amikor megmutatta: hogy lehet ilyen érzékletesen vágyódni valami után, amit még sosem látott az ember?
A többiek? Zömük Észak-Amerikába került. Van köztük világhírű orvos (annak idején diákelőadásaink egyik legtehetségesebb színésze volt), egyetemi tanár (nehéz fiúnak ismertem, de az esze vágott, mint a borotva), kiváló pénzügyi szakértő, és sok más kiemelkedő szakember. Nagy örömömre olyan is, aki ma is a Zrínyi Körben tanít, s folytatja a munkát, amelyet mi annak idején megkezdtünk.
– Szinte látom magam előtt a jelenetet. Idő: 1952 nyara. Szín: a plátánosi Pintér-stúdió táncterme. Egy magyar apáca, aki nemrég érkezett Argentínába, odaáll az önfeledten szórakozó fiatalok elé, és megkérdi: gyerekek, nem volna kedvetek azzal tölteni két-három hétvégi órát, hogy magyar irodalmat és történelmet tanuljatok? És a fiatalok arckifejezését is látni vélem…
– Hát, mi tagadás, nem fogadta kitörő lelkesedés az ötletemet. Tudja, olyasformán voltam vele, hogy vérbeli tanár létemre – Sík Sándor tanítványa voltam, égett bennem a tettvágy –, nekem legalább annyira szükségem volt ezekre a fiatalokra, mint nekik arra, amire meg akartam tanítani őket. De ezt akkor még csak én tudtam. Becsületükre legyen mondva, azért belementek a dologba. Eleinte, persze, úgy csináltuk, hogy egy kicsit táncoltak, egy kicsit beszélgettünk a magyar irodalomról, aztán megint egy kis tánc, majd egy kis történelem következett. Rá is ragadt az első nemzedékre a táncos jelző. Később lassan megváltozott az arány. Talán mert egy másik szórakoztató elem lépett a tánc helyébe: irodalmi előadásokat, színdarabokat rendeztünk, különféle emlékműsorokat, versmondó versenyeket, betlehemes játékokat. Mindig óriási lelkesedéssel, hatalmas beleéléssel szerepeltek növendékeim, és szép közönségsikerrel.
Szinte észre sem vettük, hogy a fiataloknak nemcsak az ismereteik bővültek; pompás kis közösséggé kovácsolódott a társaság. S ami talán még ennél is fontosabb: kezdett kibontakozni a kreativitásuk is. Igen szép előadásokat tartottak például a nő- és férfiideálról, időszerű szociális problémákról, fizikai felfedezésekről, a magyar zenéről.
És azok a dolgozatok! A veretes magyar nyelven írt, a magyar múltat szemléletes átéléssel megjelenítő munkák! Ilyen sorokat olvashattunk bennük például: „Balassi legszebb alkotásai istenes versei: a Biblia szenteltvize és Magyarország forró vére folyik össze bennük”.
– Ez annál is különösebb, hisz ezek a gyerekek már odakint születtek. Olyanoknak kellett Zrínyiről és Petőfiről beszélni, akik sosem látták Szigetvár köveit vagy a háborgó Tiszát. Nehéz volt eléjük varázsolni az óhaza formáit, színeit, ízeit, levegőjét, szellemét?
– Valójában nem. Kiváló segítőkre találtam. Elsősorban a családokra, amelyek azt akarták, hogy tudjon magyarul a gyerek, ismerje meg az óhazáját. Az egyik kislány apja elmondta: ők mindig olyan társasjátékot játszanak, amelyek a gyermek magyar szókincsét, irodalmi, történelmi ismereteit bővíthetik. Aztán ott voltak maguk a magyar írók, költők: tájat, hangulatot, hagyományt megidézni, gondolkodásmódot, tisztességérzetet csiszolni ki is tudna jobban náluk? És az anyanyelv muzsikáját belopni a gyerekek szívébe sem tudja senki különbül Berzsenyinél, Vörösmartynál, Aranynál…
– Hogy jutottak hozzá a magyar klasszikusok könyveihez?
– Ez volt a legnehezebb: mindent jegyzetekből kellett megtanulniuk, mert nem volt magyar könyvünk. Mindig külön gond volt a szemelvények felkutatása, hisz olyan verset, prózarészletet kellett találnom, amely leköti az érdeklődésüket, megragadja őket. Ilyen volt például az az anekdota, amelyet, ha jól emlékszem, Kosztolányi jegyzett le. Arról szól, hogy Széchenyi egy nap összehívja a magyar urakat és elmondja nekik: elege van az egészből, nem érdekli többé a magyar ügy. Mély megdöbbenés fogadja a szavait. Erre Széchenyi elneveti magát és így szól: ­­– Érdemes újult erővel dolgozni ennyi nemes hazafival.
A könyvek hiányát különösen akkor éreztük fájónak, amikor elhatároztuk, hogy megszervezzük a spanyol matúrát kiegészítő magyar érettségit. Nem volt kézikönyvünk, hát írtunk magunk, összegyűjtött jegyzeteim alapján. Két hét alatt, a gyerekek segítségével. Napi nyolc órát dolgoztak, sokszor úgy kellett ágyba parancsolnom őket. Könyvünket egyébként még ma is használják Argentínában, nem kis örömömre. Legföljebb az bosszant egy kicsit, hogy avatatlan kezek helyenként „belejavítottak”. Ráskay Lea például azt mondja egy helyütt Szent Margitról, hogy „a test nélküli apáca”; hát ezt túl éterinek találhatta valaki, mert kijavította „misztikus apácá”-ra.
– 1948-ban úgy hagyta el Magyarországot, hogy szinte nem is volt más választása, hisz rendjüket a feloszlatás veszélye fenyegette. Önkéntes száműzetésének hosszú évei után hogyan élte meg a végleges hazatérést?
– Én úgy mentem ki annak idején, hogy úgysem tart sokáig az egész. A messzi Argentínában lélekben állandóan haza készültem. Még az állampolgárságot sem akartam felvenni. Végül jóakaróim figyelmeztettek: vegyem csak fel szépen, anélkül eszembe se jusson hazajönni. Így hát kénytelen voltam megvárni, hogy megkapjam az argentin állampolgárságot, és máris indultam haza. A kikötőben ott volt, integetett az egész magyar ifjúság…
A várakozás öröme mellett, persze, volt bennem szorongás is, mert tudtam, mire jövök haza. Meg is volt már a határon a fogadjisten: udvariatlan, mogorva vámosok, alpári hangnem. Istenem, mondtam magamban, mit csináltak ebből a népből, hová lett a barátságos köszönése, érzéke a másikhoz való közeledésre, a humora? Eleinte fogalmam sem volt arról, tudok-e segíteni, szolgálni, mihez tudok kezdeni. Szerencsére több idegen nyelvet beszélek, így francia, spanyol és angol magánórákat adtam, vagyis újra fiatalok között lehettem.
– Nem is próbált meg elhelyezkedni?
– Egyszer megkérdezték az egyik iskolában, nem vállalnék-e nyelvórákat. Mondtam, hogy nem, hiszen, ha nyelvórát adnék is – nem pedig hittanórát – a gyerekek kérdéseire bizonyára úgy válaszolnék, hogy az nem lenne a maguk szája íze szerint való.
– A rendszerváltás után az Angolkisasszonyok Rendje visszakapta egykori egri épületének egy részét, és rövid idő alatt sikerült újraindítani iskolájukat is. Az igazság az, hogy elég keveset tudunk erről a rendről…
– Rendünket Ward Mária alapította 1611-ben. Akkoriban Angliában kegyetlenül üldözték a katolikus egyházat. Ez rányomta bélyegét egész tevékenységünkre. Szent Ignác jezsuita szabályait vettük alapul, melyek mély lelkiséget, kemény fegyelmet feltételeznek, és a hit védelmét, de nem a tudomány ellenében, sőt azzal összhangban. Rendünk megkívánja az abszolút hűséget. A három fő követelmény – szegénység, tisztaság, engedelmesség – mellett külön fogadalom szól az egyházhoz, illetve a pápához való hűségről. Az „angolkisasszonyok” csupán népi elnevezése a rendnek. Amikor a 17. században az említett módon föllángolt a katolikus-ellenesség, betiltották a rendeket, elvették a szerzetesek birtokait, kolostorait, sok papot megöltek, másokat száműztek. Ward Máriáék akkor York környékén éltek, s a fenyegetettségben, a tilalmak ellenére is minden nap szentmisét tartottak a lakásukon. Később átmenekültek Franciaországba, Flandriába, s ott alapította meg Ward Mária a rendünket. Francia földön ugyan szabadabban mozoghatott, de azt azért, hogy női szerzetes s hogy rendet alapított, nem merte elárulni. Az emberek csak annyit tudtak róla és a köréje csoportosuló lányokról, hogy angolok, hogy mások, mint a többiek, így hát angolkisasszonyokként emlegették őket.
– Magyarországon hány tagja van a rendnek? Milyen szerepe van az utánpótlás-nevelésben az Önök iskolájának?
– A feloszlatás előtt mintegy négyszázötvenen voltunk. Amikor 1964-ben először hazajöttem egy időre, még körülbelül háromszázan-háromszázötvenen lehettünk. Most már csak száznegyven körül vagyunk, vagy talán ennél is kevesebben. De hál’ Istennek, akadnak már köztünk fiatalok is, tehát megvan a remény arra, hogy lesz, aki folytatja a munkát. Az iskolát egyébként nem utánpótlás-nevelés céljából nyitottuk. Számomra már Argentínában is világos volt: csak egy megtisztult, keresztény Magyarországban hihetünk, bízhatunk. Amíg ez az ország meg nem tisztul erkölcsileg, itt nem lesz haladás. Ezért szerettünk volt egy kis Pannonia sacrát, egy piciny szent Magyarországot létrehozni ebben az iskolában. Ez eléggé patetikusan hangzik így, de higgye el, nem akarunk szenteket nevelni a tanítványainkból. Olyan emberek legyenek, mint a többi, de fölkészültebbek, megújításra készek. Becsületes, erejüket felhasználó, alkotni tudó embereket szeretnénk innen szárnyukra bocsátani. S nemcsak katolikusokat, de más vallású hívőket is.
Amíg Isten engedi továbbra is „szemzünk, oltunk”. Remenyik Zsigmond szavaival élve, „jönnek a gyerekek, az unokák, valamit mindenkibe beleoltunk”.
Szedelőzködöm. Mielőtt elköszönnék Mária nővér kedvesen unszol: vinném magammal a két maradék pogácsát. Viszem hát, beszélgetésünk emlékezetével, a hamuban sült útravalót.
 

Elolvasom
Szigetmagyarság és szolidaritás. Beszélgetés Nagy Károllyal. In. Világszövetség. 1993. január 19.

Ezerkilencszázharmincnégyben született Nyíregyházán. A tanítóképző elvégzése után Baranyába, Erdősmecskére került, az ottani általános iskolában tanított. 1956 októberében a helyi forradalmi nemzeti tanács egyik vezetőjévé választották. Ötvenhat novemberében hagyta el Magyarországot, azóta az Egyesült Államokban él.
A Rutgers egyetemen tanult szociológiát, a New York-i New School for Social Research egyetemen doktorált 1970-ben.
1960-ban egyik alapítója és huszonöt éven át egyik tanítója volt a Magyar Öregdiák Szövetség New Brunswick-i Hétvégi Magyar Iskolájának. 1965-ben egyik kezdeményezője volt az Anyanyelvi Konferencia létrehozásának.
1965 óta tanít a Rutgers egyetemen, 1968 óta a Middlesex County College tanára, 1975 óta professzora.
Angol és magyar nyelvű tanulmányai, esszéi, cikkei amerikai, magyarországi, kanadai, németországi, franciaországi könyvekben, tudományos és irodalmi folyóiratokban jelentek meg.
Tanítsunk magyarul, Magyar szigetvilágban ma és holnap és Szigetmagyarság és szolidaritás című könyveiben a magyar nyelv és kultúra külföldi fenntartásának, művelésének módozatait, a küldetésszerűen vállalt kettős kultúrájúság jelentőségét, valamint a Kárpát-medencében és a világ sok más országában élő magyarság kapcsolatait elemzi.
– Pergessük vissza egy kicsit az eseményeket! Megérkezett Amerikába, szembekerült a környezet- és nyelvváltás, a szakmai újrakezdés, a fészekrakás embert próbáló feladatával, s szinte az első napoktól kezdve mindjárt felvállalta a közösségi megmaradás gondjait is. Milyen belső és külső erők segítették ebben?
– Amikor 1958-ban a Rutgers egyetemre kerültem, nem kis megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy egyetemista társaim milyen keveset tudnak Magyarországról, Közép-Európáról, az 56-os forradalomról. Láttam azt is, hogy az egyetemen nem én vagyok az egyetlen magyar, megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a többiekkel, s hamarosan kialakult egy kis diákközösség, amely úgy vélte, hogy neki itt más dolga is van, mint a saját karrierének a kiépítése. 
Ami közös volt bennünk, az a forradalom élménye volt. A forradalom csodája és a leverettetés tragédiája. Felismertük, hogy a bukás okai között az is ott szerepelt, hogy Nyugaton oly kevéssé ismertek bennünket, nem tudtak hatékonyabban segíteni. Úgy döntöttünk tehát, küldetéssé tesszük a kimenekülésünket, s átadjuk a forradalom üzenetét azoknak, akik nem ismerik. Tettük ezt már az otthon maradottakért is, akiket – néha úgy éreztük – valamiképp cserben hagytunk a legnagyobb bajban, tehát a legkevesebb, amit emberileg is tennünk kell, hogy lerójuk kötelességünket irántuk és az elesettek iránt is. Így fogtunk azután hozzá a munkához: kiállításokat rendeztünk, előadásokat szerveztünk, aláírásokat gyűjtöttünk és beadványokat továbbítottunk a magyar ügyeket tárgyaló ENSZ-hez, filmeket vetítettünk a forradalomról, majd kiterjesztettük a szervezkedést az egyetemes magyar kultúra, Közép-Európa és Európa gondjainak a közvetítésére is… Az egyetemi évek után sem hagytuk abba a munkát. Megalakítottuk a még ma is létező Magyar Öregdiák Szövetség – Bessenyei György Kört, mely az említetteken kívül iskolaszervezést és könyvkiadást is vállalt…
– Írásaiból, legfőképp a Szigetmagyarság és szolidaritás c. könyvéből áttekinthető rendszerben gondolkodó embernek ismertem meg. Felvázolná-e ennek a rendszernek a szellemi tartópilléreit?
– Már a forradalom napjai alatt rájöttem, milyen hiányosak az ismereteim sok olyan eseményről és tényről, melyeket a diktatúrában nem tanítottak meg nekünk, vagy elferdítettek, elhazudtak. Amerikában ezért – nemzedéktársaimmal együtt –, elkezdtük habzsolni a magyar- és világirodalom meg a történelem számunkra addig hozzáférhetetlen alkotásait. Reveláció volt például a magyarországi népi mozgalom története és irodalma. Rávetettük magunkat Németh László, Tamási Áron, Szabó Dezső, Szabó Lőrinc, Sinka István műveire. Engem kezdő szociológusként a mozgalom szociográfiai és politológiai irodalma, például Kovács Imre, Féja Géza, Szabó Zoltán, Bibó István kivált érdekelt. Többen ráébredtünk arra, hogy e reformmozgalom az 1848 előtti reformkorban gyökerezik, hogy 1956-ot is táplálta, sőt máig is élteti a „haza és haladás” szellemét. 
Meghatározó szellemi élmény volt számomra az a teljesen újszerű tudományos képzés is, amelyben az amerikai egyetemeken részesülhettem. Pszichológusnak és szociológusnak készültem, de hallgattam filozófiát, irodalmat, a nyugati civilizációk történetét is, mert Amerikában az egyetemi rendszer általános képzést is nyújt. A tágasság, az alternatívák sokfélesége, a tudományok világa és módszertana a tárgyilagosság tiszteletére, a tények erejére, fontosságára tanított és mindmáig erre tanít.
Környezetünk akkori társadalmi változásai is nagy hatással voltak ránk. Fiatalon éltük meg az afroamerikaiak polgárjogi mozgalmának kifejlődését. Mint ismeretes, Martin Luther King vezetésével – aki Gandhit tekintette példaképének –, a feketék a passzív rezisztencia módszereivel erőszakolták ki lépésről lépésre ettől a mamuttársadalomtól a kisebbség emberi és állampolgári jogainak érvényesítését.
Sokat tanultunk a vietnami háborúból is. Kivált abból, miként jött rá Amerika, hogy a háború elhibázott lépés volt, s miként alakult át szinte a szemünk láttára az egész ország polgársága olyan mozgalommá, mely aztán sikerrel kényszerítette kormányzatát a háború befejezésére. Számunkra úgyszólván megvilágosodás értékű volt mindez, hisz olyan országból jöttünk, amelyben a totális diktatúra éveiben elképzelhetetlen volt bármiféle ellenállás, társadalom-átalakító kísérlet. 
Kezdő szociológusként tehát rengeteget tanulhattam és tapasztalhattam azokban az években arról, miként lehet és kell eredményesen „felvezetni” egy társadalom-átalakító mozgalmat; a társadalmak működésének milyen problémái és törvényszerűségei vannak; miképpen kezelhető a többség és a kisebbség viszonya; milyen garanciái és korlátai vannak a demokráciának; hogyan hatnak egymásra a gazdasági, a társadalmi és a hatalmi struktúrák; miként működnek az intézményrendszerek; milyen szerepe van az egyházaknak, az oktatásnak, az üzletnek, a tömegtájékoztatásnak és így tovább. Mindezzel párhuzamosan ébredt és erősödött bennünk az a vágy, hogy milyen jó lenne ezt a tapasztalatot és tudást hazavinni, és hozzásegíteni az otthoniakat ahhoz, hogy – mint az amerikaiak – a maguk képére és hasonlatosságára alakíthassák társadalmukat. Azt a társadalmat, amelyet mi, természetesen, továbbra is a magunkénak vallottuk, noha Amerika második hazánkká vált.
– Az otthoniakkal való kapcsolatfelvétel egyik fontos mérföldköve az Anyanyelvi Konferencia megalapítása volt. Ehhez, tudtommal, alapító tagként igen sok kellemes emlék fűzi önt. De kevésbé kellemes élmények is kötődnek hozzá: azzal vádolták meg, hogy kollaborált a kommunistákkal, s együttműködésével – úgymond – hozzájárult a legitimitásuk megerősítéséhez.
– Az Anyanyelvi Konferencia kezdetei szintén gyakorlati tapasztalatokból fakadtak. Az Öregdiák Szövetség 1960-ban meghirdette egy hétvégi magyar iskola megindítását. Írás, olvasás, fogalmazás, irodalom, történelem szerepelt a tantárgyaink között. Tisztában voltunk azzal, hogy ez igen nehéz pedagógiai feladat, hiszen a gyerekeket hetente csak egyszer, egy délelőtt négy órájában taníthatjuk. Nagyon koncentrált, színvonalas, szakszerű tanrendet, tanmenetet kell számukra fölállítanunk. Igen ám, de ilyen tanrendünk, tananyagunk nem volt, s tankönyvek sem álltak rendelkezésünkre. Mindent nekünk kellett kitalálnunk, megírnunk, könyvekből összeszednünk, fénymásolnunk, hogy szombatonként úgy állhassunk a gyerekek elé, hogy valóban tudjuk, mit és hogyan fogunk tanítani.
Ekkor az a gondolatom támadt, jó lenne megtudni, hogy az Egyesült Államokban hol és hogyan végeznek hasonló munkát. Persze sem anyagi lehetőségem, sem időm nem volt rá, hogy beutazzam Amerikát, és személyesen járjak utána a dolognak. Levelezés, telefonálás, üzenetrendszer, esetleges találkozások útján, tehát meglehetősen primitív gyűjtőmunkával azért sikerült felderítenem harminchat olyan iskolát az USA hét államában, amelyben magyarul is tanítanak. Erről írtam egy tanulmányt, fölvázoltam milyen tankönyveket használnak, hány tanulójuk, tanítójuk van, miből tartják fenn magukat stb. Az írás 1965-re készült el, közreadtam a müncheni Új Látóhatárban, s küldtem belőle egy-egy példányt minden érintett iskolának, hogy egymástól is tanulhassunk. Tudatosult bennem addigra az is, hogy tanításunk színvonalának emeléséhez képzett szakemberekre volna szükségünk. Miután ilyeneket sem Amerikában, sem az európai szórványmagyarság köreiben nem ismertem, megpróbáltam fölvenni a kapcsolatot magyarországi szakemberekkel. Elsősorban olyanoknak írtam, akikről úgy gondoltam, hogy az összmagyarságért is felelősséget érző, „hiteles emberek”: Kodály Zoltánnak, Illyés Gyulának, és annak az embernek, akiről addig megjelent szociográfiai írásai és versei ismeretében úgy éreztem, hogy igazat mond, volt tanító kollégámnak, Váci Mihálynak. Kodály egy újságcikkben válaszolt, Illyés egyik meghívásunknak eleget téve a Rutgers egyetemen tartott előadást, Vácival pedig levelezésbe kezdtünk. Végül – nekem hosszúnak tetsző évek után – 1969-ben Váci Mihály, aki akkor már parlamenti képviselő is volt, megjelentetett Budapesten egy nagy cikket Oldott kéve címmel, melyben szóvá tette az anyaország felelősségét a távolba szakadtak második nemzedékéért. 
Így, főleg az ő szorgalmazásuk hatására született meg aztán 1970-ben az első Anyanyelvi Konferencia Debrecenben. Váci akkorra már meghalt, de az ügyet fölvállalta sok olyan kiváló magyarországi író, tudós és szakember, akinek nem az uralkodó párt akkori politikájának a propagálása, hanem a magyar nyelv és kultúra fenntartása volt a szívügye. Megkezdtük az együttműködési formák kialakítását. Ez abból állt, hogy megterveztük a kívánatos maximumot, aztán itthoni szakember-kollegáink segítségével megvalósítottuk azt, amire az adott körülmények között lehetőségünk nyílt. 
Jól szemlélteti együttműködésünket a tankönyvek példája. Eldöntöttük, hogy tankönyvet kell írni a külföldre szakadt magyar gyerekeknek. Erre mi azt mondtuk: ehhez természetesen előbb meg kell ismerkedni a tanulók helyzetével, életkörülményeivel. Jöjjön ki Amerikába egy szakembercsoport, látogassa végig az érintett iskolákat, aztán írjuk meg együtt a megfelelő tankönyveket… 1972-re végre sikerült az áttörés. Kijött Amerikába egy három tagú csoport, elkalauzoltam tagjait a magyar iskolákba, a cserkészekhez, az egyházakhoz, mindenhová, ahol magyar oktatás folyt. Aztán ezek a szakemberek hazamentek, hozzáláttak a tankönyvíráshoz. Fejezetenként küldték a kéziratot, mi azt kipróbáltuk, kijavítottuk, átdolgoztuk, ha kellett és visszaküldtük. Kompromisszumokra nem volt szükség, hisz akkorra mi már amerikai és más nyugati állampolgár mivoltunkban a leghatározottabban kiköthettük, hogy ha e tankönyvek bármelyikében akár egy milligrammnyi propaganda lesz, nem fogjuk külföldi iskoláink számára elfogadni. Így aztán tizenöt év alatt sikerült létrehoznunk öt olyan tankönyvet, amely mentes minden propagandától, és kitűnően használható a mi körülményeink közepette. De merem állítani, a kárpát-medencei magyar kisebbségek körében is. Némely esetben még azt is sikerült elérnünk, hogy e tankönyvek példatárai az egyetemes magyar irodalomból merítsenek. Tehát Arany, Ady, József Attila, Illyés, Weöres és Nagy László mellett szerepel bennük Kányádi Sándor és Sütő András, Faludy György és Dedinszky Erika, és így tovább... Kis életrajzok kíséretében persze…
Mindez, úgy hiszem, önmagáért beszél. Ezért nem válaszoltam a támadásokra, melyekben pedig bőven volt részem. Biztos voltam benne, hogy aki ezeket a tankönyveket megnézi, aki előadásaimat meghallgatja, felszólalásaimat elolvassa (közreadtam mindegyiket), annak rá kell jönnie arra, hogy a diktatúrák nehéz éveiben a tiltásokkal szembeszegülve, az ellenséges határok fölött az Anyanyelvi Konferencia sok országban élő szakembere hűséggel és felelősséggel működött együtt a szellemi hazában, a magyar nyelv és kultúra fennmaradásáért. Tisztelet, megbecsülés, köszönet és elismerés illeti azokat a magyarországi és szomszédos országokban élő kollégáinkat, akik úgy fogtak össze velünk e nemes és sokszor küzdelmes munkában, hogy nekik még a diktatórikus rendszer nyomását is el kellett viselniük a munkálkodásukért.
Nagy öröm ezért a folytatás és megújulás ígérete is, hogy az ez év augusztus 12-e és 15-e között Esztergomban megtartott Anyanyelvi Konferencia – immár független egyesületként – a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága is lett. Hatvan tagú új választmány irányításával működik; a tagok közül húszan anyaországiak, húszan a Magyarországgal szomszédos, húszan pedig a nyugati országok polgárai. Lényeges döntés, hogy állandó bizottságot állítottunk fel a kisebbségi magyarság anyanyelvi jogainak védelmére.
– Egyik írásában említi, hogy „...egyre hatásosabb a nyugati magyarság kulturális, tudományos, társadalmi, gazdasági, üzleti és politikai működése, amelynek révén az egyetemes magyarság érdekeit egyre több területen tudja ismertetni, hangoztatni, »felvezetni«, néha már elfogadtatni, sőt alkalmanként érvényesíteni is.” Ön ebből a tevékenységből egy hézagpótló könyv kiadásának kezdeményezőjeként is kivette a részét: sajtó alá rendezte Bibó István válogatott műveinek angol kiadását.
– Utaltam már arra, hogy Bibó írásaival a forradalom alatt és a forradalom révén ismerkedtem meg. Egyetemi tanulmányaim idején, miután a szociológia mellett a társadalomtudományok rokonterületeivel is foglalkoztam, rájöttem, hogy van néhány olyan nagy magyar gondolkodónk, akinek a művei nem olvashatók a világnyelveken. Rádöbbentem addigi tapasztalataim alapján arra is, hogy ez mekkora károkat okoz az egyetemes magyarságnak. Ezért, amikor lehetőség nyílt arra, hogy Király Béla Atlantic Research Kiadója vállalkozzék Bibó tanulmányai gyűjteményes kötetének angol nyelvű kiadására, örömmel, de gondterhelten vállaltam ennek szerkesztését. Tudtam, hogy mit vállalok, hisz ismertem Bibó nyelvezetét, tisztában voltam azzal, hogy gondolatait angolra átültetni mennyire nehéz feladat lesz, és sokáig fog tartani. Az is világos volt számomra, hogy a lehető legnagyobb felelősséggel és igényességgel kell angolul is befogadhatóvá tenni, szinte újraalkotni tanulmányait, hiszen korunk egyik legjelentősebb közép-európai gondolkodója.
Hat évi munka eredményeként aztán megszületett a Bibó-kötet, benne A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, A magyar demokrácia válsága, A zsidókérdés, az 56-os forradalom alatt írt kiáltvány és Az európai társadalomfejlődés értelme című, magnóra mondott tanulmány. Sőt egy részlet abból a Bibó-írásból is, amelyben a nemzetközi államközösségek bénultságáról esik szó. Jelesül az a részlet, amelyben az önrendelkezésről ír, és ahol nagyon határozott különbséget tesz a patriotizmus és a nacionalizmus között. (Az 578 oldalas könyv címe: Democracy, Revolution, Self-Determination. Fordította Boros-Kazai András.)
A Bibó-kötet révén az az angolul beszélő szaktudós és értelmiségi, aki közelebb akar kerülni Közép-Európa és a magyarság létkérdéseihez, olyan színvonalú művekhez juthat, amilyenekhez a legjobb nyugati politikai teoretikusok, szociológusok, társadalomtudósok, történészek jutnak, ha saját térségük kutatásához forrást keresnek. Magyarságunk jövője jobbításának egyik eszközét ajánlottam tehát az angol nyelven olvasók figyelmébe ezzel a válogatással.

Elolvasom
Mint oldott kéve. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal. In. Nyugati Magyarság. 2000. január.

– Nemrég jelent meg legújabb könyve Mi történt velünk? címmel. Mivel a Nyugati Magyarságnak sok olyan olvasója van, akinek nincs rá módja, hogy elolvassa a könyvet, arra kérem a Tanár Urat, foglalja össze röviden, miről szól.
– 1941-ben, Magyarország háborúba lépése évében töltött el ismét az a nyugtalanító gondolat, ami már régebben is foglalkoztatott, hogy azt tesszük-e mi magyarok, a hazánk, az ország, az állam, ami megmaradásunk érdekében ésszerű. Akkor én ugyan tizenhat éves múltam csupán, de mivel hivatásos tisztnek neveltek tízéves korom óta, az átlagosnál tájékozottabb voltam, vagy annak véltem magam az ilyen, hadviseléssel kapcsolatos ügyekben. Mivel Trianon gyermeke vagyok – szüleimet a Csehszlovák katonák 1919-ben brutálisan száműzték Komáromból, ahol éltek –, és az egész életemet befelhőzte Trianon tragédiája, sokat foglalkoztam vele, és ekkoriban megfogalmazódott bennem a kétely: nem biztos, hogy ebben a trianoni tragédiában is teljesen ártatlanok vagyunk. 

Tehát 1941 nyara. Ma már tudjuk, hogy a Szovjetunió akkori kormánya egyenesen le óhajtott beszélni minket a háborúba való belépésről, sőt, Molotov külügyi népbiztos kedvező ajánlatokat is tett. Ezeket, mint tudni véljük, a miniszterelnök eltitkolta az államfő elől. Bárhogy történt is, egy biztos: a magyar hadsereg bevetése értelmetlen volt, hiszen enyhén szólva készületlen honvédségünknek sem fegyverzete, sem lőszere, és talán kiképzése sem volt megfelelő. A német hadvezetés nem is számított a magyar katonai támogatásra, tudták, jobban, mint mi, hogy az lényegében jelentéktelen. Ugyanakkor a magyar magasabb hadvezetés úgy vélte, hogy ha nem csatlakozunk ehhez a háborúhoz, hátrányba kerülünk a biztosnak vélt német győzelem esetén a többi Antant állammal szemben. Kiderült, hogy helyes volt sokunk gyanakvása.
Aztán bekövetkezett 1943 januárja, a doni katasztrófa. Ez engem is megrendített, mint sokunkat, s mivel akkor is többet tudtam a körülményekről a többieknél, elhatároztam, hogy kibogozom az igazságot ezzel kapcsolatban. Ez elég sokáig tartott. 68-ban fejeztem be a Requiem egy hadseregért című könyvemet, amely négy évi hányódás után, 72 nyarára megjelenhetett. Abban leírtam azt, ami történt, és azt is, hogy miért történt úgy. 
Ugorjunk egyet az időben! Az 1945 és 1990 között történteket nem róhatjuk az egész nemzet, a társadalom bűnéül, hiszen legyőztek minket, egy erőszakos nagyhatalom karmaiba kerültünk, méghozzá úgy, hogy valóban nem ők kezdték, hanem mi. De 1990-ben, a szabad választásokon új helyzet elé kerültünk. Ezt az új helyzetet, tapasztalatom szerint a magyar társadalom, a magyar állam megint nem használta ki úgy, ahogy kihasználhatta volna, vagy ahogy kihasználták szomszédaink. Miért? Először is, szerintem és más akkori politikusok szerint egy alkotmányozó nemzetgyűlésnek kellett volna összeülnie, amely meghatározza alkotmányunkat ebben a merőben új helyzetben. Erre sajnos nem került sor, hanem a 89 nyarán a Magyar Szocialista Munkáspárttal tárgyaló, és azzal alkut kötő néhány párt került hatalomra. Azóta is ezek vannak hatalmon. 
Különösen feltűnő volt az ez idei, 2002-es választások idején. Úgy tűnik, hogy hazánk valamilyen oknál fogva képtelen kibontakozni abból a hálóból, amelybe 1945-be belekerült, bár a szovjet hadsereg katonái kivonultak, sőt a Szovjetunió is összeomlott időközben. Mindenesetre a környező államok, melyek lényegében az 1918-ban összeomlott Ausztria-Magyarország részeiből tákolódtak össze, változatlan ellenszenvvel kezelnek bennünket. Ezért elhatároztam, hogy mindannyiunk okulására, noha nem biztos, hogy igazam van, papírra vetem azokat a gondolataimat, hogy mi okozhatta mindezt, amit most röviden összefoglaltam. És visszatértem oda, ahol a tragédia elkezdődött, 1918 őszéhez. 

Nem mesélhetem el a könyvet, röviden csak ennyit mondanék: a nemzetnek nem az a problémája, hogy 18 őszén egy forradalomnak nevezett államcsíny, vagy tegyük fel, tényleg polgári forradalom történt (mert helyes és természetes, hogy időnként a régebbi társadalmi rend újabb, korszerűbb társadalmi rendnek adja át a helyét). Ha tehát egyszer megalakult egy Magyar Népköztársaság ­– mert így nevezték ­–, és az olyanokat hoz a közélet felszínére, mint az általános titkos választójog vagy a földbirtokkérdés, az rendjén van. De miért kellett ennek a kormánynak, melynek fejét, úgy tudjuk, maga a király nevezte ki (Bécsből, telefonon) az ország területét is feladni? Önként! Területeink önkéntes feladásának hívei mind a mai napig egybemossák a Károlyi-kormányt mint olyat, annak céljait, netáni vívmányait a területfeladás tényével, mintha a kettő szorosan összefüggne. Hogy mennyire nem függ szorosan össze, azt mutatja 19 tavaszán a Tanácsköztársaság létrejötte, mely kommunista országgá változtatta Magyarországot, de még a kommunista vezetőknek is az volt az első dolguk, hogy kísérletet tegyenek az országterület integritásának helyreállítására, akár fegyveres erővel is. Ez igen helyes volt, erről se nagyon beszélünk manapság.
Következésképpen tehát újra mondom: a nagy probléma az ország területi integritásának önkéntes feladása! Hiszen 1918 október 31-én az ország területe érintetlen volt! Hogy ez hogyan s miként történt, benne van a könyvben, itt nem térhetünk ki rá. 
Döbbenetesen tragikus pillanat volt ez, és úgy megrendítette az országot, hogy azóta sem tudtunk talpra állni. De nemcsak megrendítette, hanem valamiféle fatalista belenyugvásba is kényszerítette. A nagyhatalmak döntenek fölöttünk, alkalmazkodni kell hozzájuk, helyes, ha meghúzzuk magunkat és tesszük, amit parancsolnak. Akkor úgy képzeltük, hogy szörnyű volt ez, amit röviden Trianonnak nevezünk, de hát ez volt a nagyhatalmak óhaja, bele kell törődnünk. 
Azzal se foglalkoznak sokan, amikor átkozzák az úgynevezett Horthy-korszakot, amely nagyon rövid idő volt, sokkal rövidebb, mint amennyi eltelt 45-től máig, hogy 18 őszéig nem létezett magyar állam. Bennünk magyarokban él a folytonosság tudata, és ez nagyon helyes, de a tény az, hogy még a kiegyezés után sem lettünk a külföld számára is ismert független magyar állam. Nem voltunk az. Magyarország a Bécsből kormányzott császárságban a többi részországhoz képest nagyobb függetlenséget élvezett, de nem volt független külügyünk, nem volt hadügyünk, és nem volt pénzügyünk.
Nekünk tehát 1919-ben és 1920-ban először is meg kellett teremtenünk azt a magyar államot, amely 1541-ben megszűnt. Szent István birodalma akkor, 1541-ben szűnt meg végleg. Az államalakítás óriási feladat volt, és szerintem ehhez képest mindaz a netáni és valóságos hiba, amit 1920 és 45 ősze között a Magyar Királyság vezetősége elkövetett, elhanyagolható. Létrejött egy magyar állam. Külképviseleteink voltak, Európa egyik legszilárdabb pénze volt a pengő, nem folytatom… 
Persze a hadügyünk elsorvadt, magától értetődik, hiszen nagyon szigorú feltételek írták elő a hadsereg kereteit és feladatait. Ez is közrejátszott abban, hogy amikor Németország „segített rajtunk” és az elszakított területekből néhányat visszaadott, a közvélemény ezt mondta: nem magunk szereztük vissza, úgy kaptuk őket ajándékba egy erős hatalomtól, szolgáljuk ki azt. Kiszolgáltuk, meglett a következménye.
– Ha megengedi, most jelen időre váltanám a könyv címét, és afelé terelném a beszélgetést, hogy mi történik velünk ma, amikor történelmi változások elé nézünk ismét, ezúttal, hál’ Istennek, nem háborús körülmények között, de, ha jól érzékelem a dolgokat, most is sorsdöntő veszélyek árnyékában. A globalizációra gondolok. Mennyiben jó ez nekünk, s van-e egyáltalán más választásunk?
– Számomra egyenesen ijesztő és döbbenetes az a rendkívüli gyorsaság, amivel Moszkva itthoni akarat-végrehajtói átöltöztek Washington akarat-végrehajtóivá. Ezért Washington, úgy látszik, kész szemet hunyni múltjuk felett: neki csak az a fontos, hogy hűséges alattvalók legyünk. Holott persze, hogy lett volna más alternatíva is. Mindjárt hozzáteszem, hogy természetesnek tartom magam is, hogy ebben az új helyzetben nemcsak, hogy helyes, hanem szükségszerű, hogy csatlakozzunk a magát Európának nevező közösséghez és a világot ebben a pillanatban egyedül uraló hatalmas birodalomhoz, hogy beépüljünk annak gondolatvilágába. Ez magától értetődik. Igenám, de azok az országok – itt áll előttünk a példájuk –, amelyek helyes felismerés alapján szintén elfogadják az Amerikai Egyesült Államok politikai és katonai vezető szerepét, élik a maguk független életét, és foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá. Nem mindig, és nem mindenben engedelmeskednek Amerikának. Mi viszont egy pillanat alatt hasonultunk. Talán mert az előző vezetők azonosak a korábbiakkal, és nem is tehetnek mást. Vagy úgy érzik, hogy nem tehetnek mást.
Sajnos, ezek a politikusok, akik úgy látszik, bírják a magyar lakosság csekély többségének a bizalmát, most már azt is megmutatták, hogy igen komolyan vették a kommunista internacionalizmus jelszavát, ugyanis a napokban megtörtént az is, amit álmomban nem képzeltem volna, hogy Románia és Magyarország Budapesten ünnepelte meg Erdély megszállásának évfordulóját. Ez hihetetlen! 
De ne időzzünk el az erkölcsi felháborodásnál: igyekezzünk tárgyilagosak lenni. El tudom képzelni, hogy a kormány vezetői, a miniszterelnök, a külügyminiszter nem is érezték ezt olyan felháborító tettnek, mint én, és mi, szórvány magyarok a saját hazánkban. Valószínűnek tartom, hogy úgy érzik, a nemzeti eszmének semmi értelme, végleg eltöröltetik. Nem is értik, miként lehet az, hogy egyesek ma még ilyenekben gondolkodnak, hogy haza, nemzet, Isten, vallás. Egy nagy, internacionalista, kozmopolita világban gondolkodnak, a részletek nem érdeklik őket, még azt sem veszik észre, hogy ugyanakkor Románia, vagy Szlovákia például nagyon is dagad a nemzeti önérzettől, és akkor Oroszországról, vagy az Egyesült Államokról még nem is szóltunk…
A nagyvilág persze mindebből mit sem ért. Benda Kálmán, a kiváló történettudós mesélte el nekem, hogy amikor a hetvenes években egy francia miniszter- vagy kormányelnök hazánkban járt hivatalos látogatáson, őt, mint a Sorbonne-on végzett, franciául kiválóan beszélő tudóst kérték fel az elnök felesége mellé kísérőnek. És az a francia politikusfeleség azt kérdezte Benda Kálmántól: magyarázza már el, mikor vándorolt ki, vagy miféle zsarnoki uralom elől menekült el az a sok-sok magyar, aki ma Romániában él. 
– Szeptemberi számunkban adtuk közre állandó munkatársunk, Farkas Elemér gondolatébresztő filozófiai fejtegetéseit A globalizáció alapkérdései címmel. A szerző a nyelvi-kulturális közösséget nevezi az emberi fejlődés csúcstermékének, a nemzetállamot e közösség léte, fennmaradása és fejlődése legfőbb letéteményesének, és a nemzetállam szuverenitásának erősítését a globalizáció elleni védekezés egyik legfontosabb feladatának. Mit tudunk itt még megvédeni, fenntartani, netán erősíteni szuverenitás címszó alatt? 
– Mindent meg tudnánk védeni, ha akarnánk. Nézzük történelmi távlatban ezt a nagyméretű szélhámosságot, amit ma globalizációnak neveznek! A Római Birodalomban és a középkori Európában is volt egy ilyenfajta globalizáció. Maradjunk csak a középkori Európánál! Volt egy közös tudományos érintkezési nyelv, a latin. Ennek számtalan előnyét látta az értelmiség és az államvezetés, hisz közvetlenül tudtak egymással érintkezni a más-más tájakon élők. Ha egy hajdúszoboszlói magyar gyereket a helybeli pap, mert eszesnek tartott, elküldetett ösztöndíjjal Bolognába, Párizsba vagy akárhova, az a gyerek minden további nélkül folytatta a tanulmányait, ahol abbahagyta, mert az latinul zajlott. 
A kereskedelemre, a pénzügyekre ugyanez vonatkozott. 
A világ úgy működött, hogy volt egy pápa, aki ideológiailag uralkodott, és volt egy császár, aki mint világi hatalom uralkodott. Egyik is, másik is elvi hatalom volt, hisz magán Németországon belül is különböző független államok léteztek. Vagyis: a középkorban is létesültek itt külföldi cégek, Buda várában külön utcáik voltak, csakhogy azok az itt termelt árujukból szerzett pénzt itt hagyták. Most viszont ezek az úgynevezett multinacionális világhatalmak piacnak tekintenek bennünket: megvásárolják, vagy megszerzik a gyárat vagy a földet, rövid időn belül elhanyagolják, megszüntetik, hogy a náluk előállított áru megvásárlására kényszerítsenek bennünket. Ez hajmeresztő ügy. Ez ellen védekezni lehet, és kell is. Nem mondom, hogy könnyű. 
Bennem él az a gyanú, hogy függetlenül attól, miként zajlott le a sokat vitatott tavaszi választás, Orbán Viktor miniszterelnök talán abba, vagy abba is bukott bele, hogy erélyesebben és határozottan képviselte hazánk érdekeit a globalizáló nagyvilág vagy a közös Európa brüsszeli képviselői előtt, akiknek ez egyáltalán nem tetszett.
– A napokban egyeztek meg parlamenti pártjaink az Európai Unióhoz való csatlakozás folytán kikényszerített alkotmánymódosítás részleteiben. Az történik, amire a Tanár Úr is utal könyvében: toldozgatják-foldozgatják a szégyenletes 1949-es alkotmányunkat, ahelyett, hogy tudomást vennének az azóta eltelt gyökeres változásokról, az előttünk álló kihívásokról, a ránk leselkedő veszélyekről, és új alkotmányt hoznának. Kérem, kísérelje meg felvázolni, részben a csatlakozás tükrében, de egész jövőnk szempontjából is, milyen alapelvekre kellene épülnie ennek az új alkotmánynak?
– A Szent István-i alkotmány alapelveire, amelyek nagyon jól bírták az idő próbáját még a Szent István-i birodalom 1541-i bukása után is. A Habsburg uralkodók, akik egyáltalán nem voltak magyarbarátnak nevezhetők, kínos gonddal ügyeltek a magyar alkotmány egyes mozzanatainak a betartására. 
Nem hiszem, hogy ez az új hatalom netán olyan alkotmányt fogalmazna meg újra, ami nekünk jó, és amivel egyetértünk. Nem tartom ezt a pillanatot szerencsésnek egy új alkotmány meghozására, hisz az csak olyan szöveg lenne, aminek az Egyesült Európa nagyon örülne, mi már kevésbé. 
– Könyvében megemlíti, hogy nálunk „a hatalmi érdekszövetség nem a nép jólétét, hanem a külhatalmak világosan nem is körvonalazott elvárásait szolgálja”, illetve szóvá teszi, hogy „a demokráciát szinte kizárólag a pártok vetélkedésében látjuk megvalósulni, mintha a nemzet a pártok számtani összege lenne.” Ez számomra – elismerem: kissé sarkítva – azt jelenti, hogy ez a politikai elit hátat fordított nekem, önmagával, saját céljaival (nemzetközi presztízs, vagyongyarapítás) van elfoglalva, úgyhogy nekem, közönséges magyar földönfutónak nincs más választásom, másfelé kell keresnem érdekeim érvényesítésének lehetőségeit. Hol keressem, hogy keressem?
– Fogalmam sincs róla. A legnagyobb baj, és ezért adtam kis könyvemnek azt az alcímet, hogy Haldoklásunk évszázada, hogy néha úgy tűnik számomra is, a magyar nemzet nyelvével és önérzetével együtt elsorvadóban van. Hogy csatlakozik ehhez a mondatomhoz a kérdésre adandó válasz? Úgy, hogy megdöbbenve látom: nem termett – ezt a paraszti kifejezést használom: nem termett ­– mára annyi magyar államférfi, aki a hazát képviselni tudja. Több kellene, hogy legyen, hogy választhassunk. Nincs több! 
1848-ban, tudjuk, Széchenyi és Kossuth között ellentétek voltak a forradalom eszméinek megvalósításának kérdésében. Tudjuk, hogy Deák Ferenc és Klauzál Gábor sem gondolkodtak egyformán. De voltak, sokan voltak, annyian voltak rátermett államférfiak, hogy miután kivégezték sokukat, még 67-ben is maradt belőlük.
Most, ahogy körülnézek, nem látok olyan embert, akire jó szívvel rábízhatnám az ország sorsát. Meggyőződésem, hogy Orbán Viktor ilyen ember, mindazzal együtt, amit mondanak róla, s ami hol igaz, hol nem, de nem látok rajta kívül mást. 
A demokrácia jelenleg érvényes szabályai szerint pártok jelölnek embereket, és az a párt, a Fidesz, amelyikből Orbán Viktor mint miniszterelnök kikerült, valóban nem állt tökéletesen helyt, hogy finoman fejezzem ki magam. Rengeteg támadási lehetőséget adott az ellenzéknek.
Ez a pártközpontúság egyébként a mi ezeréves, sőt még régebbi történelmünkbe valahogy nem passzol igazán. A magyar társadalom általában személyeket választott és nem pártokat. Amikor Hunyadi János halála, Hunyadi László kivégeztetése és V. László halála után királyt kellett választani, nem arról volt szó, hogy melyik párt győz, és az majd kijelöli a maga köréből akit jónak tart, hanem egyszerűen azt mondták az ország akkori vezetői: Hunyadi János meghalt, Hunyadi Lászlót kivégezték, maradt ez a tizenvalahány éves Mátyás, válasszuk őt! Hunyadi vér. Ilyen egyszerű. És bevált.
Magyarország mindig választott: a falusi bírót, a tanítót, a csőszt is választották, a reformátusoknál a lelkészt is. A magyar falu lakossága sosem úgy ült össze, hogy nálunk az x párt a legerősebb, az jelöljön valakit. Azt mondták: ez az ember alkalmas erre a posztra, ért hozzá, tehetsége van hozzá. 
Ha ezt a történelmi gyakorlatot továbbgondoljuk, oda lyukadunk ki, hogy ismét alulról kellene elkezdeni a társadalmi építkezést. Ezért bíztam nagyon az őszi önkormányzati választásokban. Szerintem az önkormányzati választások eredménye katasztrofálisabb, mint a tavaszié. Ha az önkormányzatok valóban szabadon úgy döntenek, ahogy gondoltuk, lett volna esély a nemzeti egység legalábbis megőrzésére. Mert egy központi kormány még egy ilyen kis országban sem, mint a mienk, nem tud mindenhova odalátni és odanyúlni. Igenis szabadon képviselhették volna önérdekeiket. Ez sem következett be. A helyi önkormányzatok nagy része egyszerűen alávetette magát a központi hatalomnak. Ez nagyon szomorú. Emiatt mondom azt, hogy megvan annak a veszélye, amit már Tompa Mihály megfogalmazott: „Pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve, széthull nemzetünk.” Ha valaki ezt olvasva azt kérdezné, mire ez a pesszimizmus, erre azt felelem: nekem az a dolgom, hogy ezt elmondjam és leírjam, hogy legalább elgondolkozzon az olvasó, és maga is eltökélje, hogy tesz ellene valamit.
 

Elolvasom
Az írás pedig megmarad. Látogatás az Országos Széchényi Könyvtár restauráló osztályán. In. Nyugati Magyarság. 2003. március.

Nagy, tömzsi asztalai, széles, mély polcai és százéves öntöttvas prései könyvkötő műhelyre emlékeztetik az embert, az öblös áztatókádak, a mikroszkóp és a katonás rendben sorakozó vegyszeres üvegek laboratóriumra, a hatalmas ablakok, a különféle állványok, a rengeteg vágó- és rajzeszköz pedig festőműteremre. Itt, az Országos Széchényi Könyvtár restauráló műhelyében kétszer is megnézi a magamfajta, porcelánbolthoz nem szokott elefánt, hová lép, mihez ér, nehogy elsodorjon egy porladó papírlapot, óvatlan mozdulatával kárt ne okozzon valamelyik felbecsülhetetlen értékű műalkotásban. Még akkor is, ha tudja, ez a műhely éppen arra való, hogy helyrehozza az ilyesfajta, talán nem is annyira ügyetlenségből, inkább gondatlanságból, hanyagságból, tudatlanságból, vagy egyszerűen az idő múlásából, az anyag elfáradásából eredő károkat. Kastaly Beatrix restaurátort, a műhely vezetőjét faggatom.
– Mi mindent restaurálnak itt?
– Két helyen folyik a restaurálási munka. A várbeli műhelyben a kódexeket, ősnyomtatványokat és más régi nyomtatványokat gondozzák, illetve felújítási munkát végeznek az OSZK minden úgynevezett  külön-gyűjteményének, a térképtárnak, a zeneműtárnak, a színháztörténeti tárnak, valamint a plakát- és kis nyomtatvány tárnak. A másik, a Hold utcai műhely ugyanúgy kiszolgálja az összes különgyűjteményt, fő specifikuma pedig a napilapoknak a mikrofilmezésre való előkészítése. Összesen húsz restaurátor, két vegyész és egy papírmérnök dolgozik a két műhelyben.
– Mi mindenhez kell egy restaurátornak értenie?
– A gyűjtemények elnevezéséből már sejthető, hogy restaurátori tevékenységünk folyamán a papír mellett egyéb anyagokkal is bőven találkozunk. Tehát ismernünk kell minden anyagot, amely a könyvtári, levéltári, múzeumi gyűjteményekben őrzött dokumentumokban és tárgyakban előfordul, és valamilyen kapcsolatban áll az írás, nyomtatás, rajzolás, festés, fényképezés útján történő információrögzítéssel.
Kísérőm közben elővesz egy XVII. században nyomtatott, szépen helyreállított magyar nyelvű tankönyvet, és azon szemlélteti rögtönzött anyagismereti előadását. A restaurátornak tehát értenie kell a bőrhöz, hisz a régi kiadványok borítója általában ebből készült, a fához – sokszor bőrrel bevont fatáblából készült a kódexek, ősnyomtatványok fedőlapja –, a különféle textíliákhoz (a későbbiekben divatba jött vászon-, bársony- vagy selyemborító, illetve a selyemre nyomott plakátok, térképek esetére), ismernie kell a különféle textilszálakat (selyem az oromszegő varrásához, lencérna és kenderzsineg a fűzéshez); a könyvgerinc leragasztásához használt enyv és a bőr ragasztására alkalmazott ragasztók főbb tulajdonságait; aztán a pergamennek és papírnak mint írófelületnek, illetve a csersavas tintának vagy koromtintának meg az íráshoz és díszítéshez használt ásványi és növényi eredetű festőanyagoknak változatos „viselkedésformáit”, és akkor a kötéstáblán elhelyezett veretekről, csatokról (réz, bronz) vagy a díszítések és a metszések aranyozásáról még nem is szóltunk.
– Ez azt jelenti, hogy egy egész sor tudományág „segít bele” a munkánkba, a kémiától kezdve (azonosítani egy-egy anyagot, megállapítani az összetételét, állapotát, tulajdonságait stb.), a történelmen és művészettörténeten át (ismerni kell a munkába vett tárgy keletkezésének idejét, helyét, társadalmi és technológiai körülményeit), a technikáig (hogy szükség esetén magunk állíthassuk elő a sérült részek pótlásához szükséges, az eredetivel megegyező tulajdonságú anyagokat).
– Annyit nagyjából a laikus is tud, hogy a restaurátor egyrészt konzervál – stabilizálja a sérült tárgy állapotát, megállítja további pusztulását –, másrészt helyreállít – kijavítja a megrongálódott, megerősíti a meggyengült részeket. Részleteiben azonban nemigen ismerjük ezt a tevékenységet. Milyen munkafolyamatokból áll valójában?
– Először is a gyűjtemények vezetőivel együtt kiválasztjuk a restaurálandó dokumentumokat, egyeztetjük a szempontokat.
– Külső megrendelőknek is dolgoznak – vetek közbe egy gyors kérdést –, vagy csak az OSZK-nak?
– Munkaidőben rendszerint csak az OSZK-nak, azon túl egyéb megrendelőknek is. Visszatérve a munkafolyamatokhoz: miután átvettük a tárgyat, első lépésként lefényképezzük és elkészítjük a dokumentációját: azonosító számmal látjuk el, leírjuk az állapotát, a hiányokat és csonkulásokat, azt, hogy milyen fizikai, kémiai, biológiai károsodásokat szenvedett. Szükség esetén anyagvizsgálatot végzünk – mutat a mikroszkópra, a különféle vegyszerekre, a számítógépre. – Ezután meghatározzuk a restaurálás munkamenetét és az alkalmazandó módszereket.
– Vegyük például ezt a XVII. századi tankönyvet! Ennél hogyan követték egymást a különféle munkafázisok?
– A portalanítással kezdtük. Itt száraz tisztítást alkalmaztunk, ecsettel, kefével, porszívóval. Más esetekben nedves kezelésre van szükség.
Egy áztatókád mellett haladunk el, s vezetőm ékesszólóan bizonygatja: a papír nemcsak, hogy jól tűri a mosást-vasalást, hanem „még örül is neki”. Nekem hirtelen a mosásba adott ingem zsebében felejtett ötezres újraélesztésére fordított meddő erőfeszítésem jut eszembe, de kalauzom figyelmeztet, hogy kíméletes mosásra, inkább áztatásra kell gondolni, és a világért sem centrifugás, hanem levegőn történő szárításra, préselésre pedig csak szükség esetén. Nedves tisztítás előtt különféle anyagokkal rögzítik, megvédik a vízben oldódó tintákat, festékeket.
– Ezután eltávolítjuk a régi ragasztásokat, és ha kell, elvégezzük a savtalanítást és semlegesítést (igen, az újabb, fatartalmú papírokban savasodási, tehát maró, károsító folyamatok zajlanak!). Ezután a fertőtlenítés következik. A papírt ugyanis, ha nem megfelelőek a tárolási körülmények, penészgombák és más mikroorganizmusok támadhatják meg. Ezeket egyrészt el kell távolítani, másrészt meg kell akadályozni az újbóli „fertőződést”. Végül, ha gyengesége miatt szükség van rá, újraenyvezéssel, kasírozással vagy laminálással megerősítjük a papírt.
Kastaly Beatrix odavezet az egyik jókora asztalhoz, ahol egy fiatal munkatársnője egy halom megsárgult újságpapírt tereget maga elé. Az újságok némelyikének „életkora” közelebb van a százhoz, mint az ötvenhez, papírja merev, törékeny, porhanyós. Így nem lehet kutató kezébe adni, sőt tárolni sem igazán. Egy 1970-ben indult program keretében ezeknek az újságoknak és folyóiratoknak a szövegét mikrofilmre veszik, s hogy fényképezni lehessen, néha laminálással kell megerősíteni a papírját. Ez úgy történik, hogy (portalanítás, mosás, semlegesítés után) minden egyes lapot két, selyempapírhoz hasonlatos, hártyavékony lap és hőre olvadó műanyag fóliák közé helyeznek, és vasalással „egybeötvözik” az öt réteget. A kapott laminált újságlap tökéletesen olvasható, és nemcsak fényképezhető, hanem károsodás nélkül szállítható és lapozható is. De vissza a restaurálás munkafolyamataihoz!
A következő lépés a szakadások megragasztása, és a hiányzó területek pótlása, kiegészítése. Hallatlanul érdekes, nagy szakértelmet igénylő munka. Meg kell állapítani az eredeti szöveghordozó pontos összetételét, hasonló tulajdonságú anyagot kell szerezni – vagy előállítani –, majd a pépszerű (ha kell, színezett) papír- vagy pergamenmasszát rá kell vinni a sérült részre. Kellő eldolgozás után a szívóasztalon leszívják a javított felületről a felesleges nedvességet, és enyhe prés alá helyezik a megjavított lapot.
Közben elkészülnek a kötésborító (bőr, pergamen, papír vagy vászon) tisztításával, szükség szerinti kiegészítésével és konzerválásával, előkészítik, majd bekötik a könyvtestet. Ezután fénykép készül a helyreállított könyvről, a restaurátor leírja a dokumentációba munkája menetét, a felhasznált anyagokat, és visszaadja a kész művet a megrendelőnek, miközben megpróbál a lelkére beszélni, hogy szíveskedjék a jövőben megfelelő körülmények között tárolni a kincsét.
– Mint minden szakmának, gondolom a restaurátorinak is megvannak a maga írott és íratlan szabályai, az etikája. Mondana erről is néhány szót?
– A restaurátor ragaszkodjon a tárgy eredeti jellegének megtartásához, azaz törekedjék arra, hogy minél kevesebbet változtasson a dokumentum eredeti jellemzőin. Őrizze meg a dokumentum, könyv, műtárgy minden kis töredékét, vigyázzon a restaurálás során a szöveg minden betűjének épségére, de hiányzó szöveget vagy ábrát ne pótoljon, ne egészítsen ki az eredeti hordozón! Kerülje el még a látszatát is a hamisításnak (ne egészítse ki például a kötés megkopott, csonka aranyozását!), ne próbálja meg „hűen” rekonstruálni az elveszett csatok, veretek díszítését! Lehetőleg az eredetihez a legjobban hasonló fajtájú, vastagságú, színű anyagokat használjon a hiányos részek kiegészítésére, ha az ilyen anyag nem káros a dokumentum egészére. A könyv kötésének elkészítésekor kövesse a korabeli műszaki megoldásokat, és a további károsodás megelőzésére az ésszerűség határai között alkalmazza őket. A restaurálás során igyekezzen visszafordítható eljárásokat, anyagokat keresni, hogy az eredetihez hozzátett anyagok, szükség estén, az eredeti károsodása nélkül eltávolíthatók legyenek. Végül: dokumentálja a vizsgálati eredményeket, a felhasznált anyagokat, az alkalmazott eljárásokat és minden, esetleges változtatást.
– Kedves Beatrix, megkérem, tegyen félre minden kötelezőnek vélt szerénységet, és avasson be bennünket, milyen kihívásokkal találták szembe magukat, milyen sikereket értek el a restauráló műhelyek fennállásának körülbelül negyven esztendeje alatt.
– Minden munka, ahol olyan problémák merülnek fel, amilyenekkel még nem találkoztunk, új kihívást jelent. Ilyen például az úgynevezett tintamarás vagy festékmarás kérdése. Van egy bizonyos fajta tinta, a vas-gubacs vagy vas-gallusz tinta, amelyet a középkor elejétől a XIX. század végéig használtak, s amellyel munkánk során gyakran találkozunk levéltári iratokban csakúgy, mint régi kéziratokban. Ennek az a jellemzője, hogy részben savas, részben vastartalmú. Savassága roncsolja a cellulóz rostjait, vastartalma pedig oxidációt, tehát ugyancsak állagromlást idéz elő. E két folyamat együtthatása következtében sokszor előfordul, hogy az ilyen tintával írt helyeken megreped a papír vagy egyszerűen kihullik, kipotyog egy-egy folt a szöveghordozó anyagból. Ugyanez a jelenség tapasztalható azokon a térképeken, illetve atlaszokon, amelyeknél az országok körvonalai nyomtatva vannak ugyan, a területüket azonban kézzel festették ki annak idején, többek között egy rézből készült festékkel például, amelyet réz acetátnak hívnak. Itt az történik, hogy az eredetileg zöld színű festékkel lefestett helyek a papír savtartalma folytán idővel megbarnulnak, rossz esetben, az oxidáció miatt is, kihullanak. Sokat törtük rajta a fejünket, mit lehetne ezekkel a műtárgyakkal csinálni. Világszerte nagy gond volt ez mindenütt. Amíg nem ismerték fel a vas-gallusz tintában levő vasnak a pusztító hatását, azt gondolták, ha a savat közömbösítik, és a sérült helyet megerősítik, meg van oldva a dolog. Később aztán rájöttek, hogy a vassal is kezdeni kéne valamit, s ma már léteznek olyan oldatok, amelyekkel csökkenteni tudjuk, vagy akár meg is szüntethetjük a vas oxidáló hatását. 
– És a sikerek?
– Elsősorban a corvinák restaurálását emelném ki. Azokról a corvinákról beszélek, amelyek, mint tudjuk, Mátyás könyvárának pusztulása után Törökországba kerültek, majd a szultán ajándékaként a budapesti Egyetemi Könyvtárba, valamikor a tizenkilencedik század hetvenes éveiben. (Zárójelben mondom, hogy a Széchényi Könyvtárnak is vannak corvinái, azokat is mi restauráltuk, ám az igazi „huszárvágást” az Egyetemi Könyvtár corvináinak felújítása jelentette, mert igen rossz állapotban voltak, és új eljárást kellett alkalmaznunk a helyreállításukra.) Mivel az Egyetemi Könyvtárnak nem volt megfelelő saját restauráló műhelye, nekünk – az OSZK akkori várbeli restauráló műhelyének, Beőthyné Kozocsa Ildikó vezetésével – jutott a megtisztelő feladat, hogy felújítsuk a corvinákat. A fő gond az volt, hogy e kódexek pergamen lapjai megpenészedtek és bakteriális fertőzést is szenvedtek. A baktérium és a penészgomba együttes hatására a pergamen sok helyütt oly mértékben elvékonyodott, szétmállott, hogy lehetetlennek látszott a hagyományos pergamenjavítási eljárások alkalmazása. Eddig azt csináltuk, hogy a hiányzó helyekre, a lyukakra új pergament ragasztottunk be, itt viszont annyira elvékonyodott, megrongálódott az eredeti, hogy nem tartotta volna meg a toldást. Új eljárást kellett kitalálnunk. A papíröntés módszerét már ismertük, úgy gondoltuk, megpróbálunk a pergamennel is valami hasonlót. Sok-sok kísérlet és vizsgálat után sikerült olyan, pergamen- és bőrreszelékből, cellulózrostokból, ragasztó- és festékanyagból, alkoholból és vízből álló pépet előállítani, amely megfelelőnek bizonyult a pergamenöntéshez, tehát a restaurálás elvégzéséhez. Ezzel azonban még nem oldódott meg minden gondunk. Mint mondtam, az új pergamenpótló összetevői között víz is szerepelt, márpedig tudjuk, hogy a pergamen is, a tinták és az iniciálékhoz, miniatúrákhoz használt festékek is érzékenyek a vízre. Nagy-nagy elővigyázatossággal, szívóasztalon kellett tehát dolgoznunk, kevés vízzel, illetve úgy, hogy ahol nem kellett cseppnyi vizet sem használni, külön öntöttük ki a foltokat, s utána ragasztottuk őket a helyükre, ugyanezzel a módszerrel, tehát kézileg erősítve meg előzőleg az eredeti hordozót.
Ezt már a riporter teszi hozzá, befejezésül: szakmabeliek és kívülállók egyaránt a legnagyobb elismerés hangján szóltak a Széchényi Könyvtár várbeli restauráló műhelyének új eljárásáról, s azóta is járnak hozzájuk tanácsért a világ minden tájáról olyan restaurátorok, akik hasonló problémával találják magukat szemben.
 

Elolvasom
A sajátosságok párbeszéde. Beszélgetés Rónai Judittal. In. Világszövetség. 1992. szeptember 15.

– Szép szavakból, szép elképzelésekből sohasem szenvedtünk hiányt ebben a szép hazában. Jóval kevesebb volt viszont a valóban cselekvő ember. Rónai Juditot én ilyen embernek ismertem meg. Honnan ez tettrekész­ség?
– A válaszhoz vissza kell ásnom emlékeim közt a nagyszüleimig. Soprontól húsz kilométerre éltek egy faluban. Gyermekkorom nyarait töltöttem náluk: emberségükkel, egész értékrendjükkel igen mély hatást gyakoroltak rám. Szüleim a házas­ságkötésük után Sopronba kerültek, és ők már egy új rendszer, egy új gon­dolkodásmód jegyében szerettek volna bennünket útnak indítani – ketten vagyunk testvérek –: szinte vallásukká vált, hogy gyermekeiknek mindent megadjanak. Nyelveket tanulhattunk, utazhattunk – szabad embernek akartak nevelni bennünket. Ez eszmélésünktől kezdve felelősséget rótt ránk, de egyszersmind fel is csigázta érdeklődésünket a világ iránt. Van talán valami sorsszerűség is abban, hogy már általános iskolás korom­ban olyan külföldi gyerekekkel kerültem kapcsolatba, akik – ha úgy tetszik – Herder szelleméből hoztak számomra valamit. Ezek a barátaim tették föl nekem először az iskolában sohasem hallott kérdést: tudom-e, ki vagyok én. Gyermekkorom óta keresem erre a választ.
Ezért aztán, amikor később egy-egy utazásból haza­tértem, mind nyugtalanítóbbnak éreztem azt, amit itthon, a saját környezetemben tapasztaltam. Elképesztett az értékek tudatos pusztítása, aminek lépten-nyomon tanúja lehettem. Adtam is a magam módján bizonyos vészjel­zéseket, de akkor még, persze, nem hallatszott messzire a hangom. Ezért alig vártam, hogy olyanokhoz szólhassak, akikben visszhangra találhatok. Olyan élethelyzetbe szerettem volna kerülni, hogy tehessek is valamit annak érdekében, hogy ne folytatódjék ez az esztelenség.
– S milyen stúdiumokat választott ehhez? Milyen cselekvési lehetőségekben reménykedett?
– Magyar-angol szakos tanár lettem. Öt év után átkerültem a soproni főiskolára. Ott érlelődött meg bennem a gondolat, hogy meg kellene valósítani egy régi álmomat: egy másfajta iskolát. Népfőiskolának neveztem el az új intézményt – holott nagy kihívás volt a magam számára is, hogy erre a névre vajon megmozdul-e a magyar fiatalság –, mintegy annak jelzéséül: Közép-Európa jövője múlhat azon, képessé válunk-e a népiség lényegének megértésére az erőket új érdekviszonyok mentén újrarendező helyzetben. Szerettem volna, ha a népiséget semmiképp sem tévesztenék össze a térségünkben is veszélyeket hordozó indulatokkal, hogy a népiség ne lehessen negatív bélyeg. Tudva, hogy az igazi népiség szorosan összefügg a közép-európaisággal. Csupán az itt élő népek gyarmati-félgyarmati múltjukból, az itteni hatalmak torzító nyomásából következett: nem ismer­hették egymást annyira, hogy megbecsülhessék egymást. Már akkor meggyőződésem volt: ha nem akarjuk, hogy régiónk továbbra is veszélyzóna legyen, elő kell segítenünk a kulturális, szociális és pszichikai nyomorba süllyesztett népek fölemelkedését.
– Hogyan reagáltak a fiatalok az elképzelésére?
– Kifejezésre jutott az a fontos erő, amely a gimnáziumi éveim során a tanítványaimhoz fűzött. Ők időközben elkerültek ugyan az ország legkülönbözőbb egyetemeire és főiskoláira, de mivel gyakran hazajártak, nekik tudtam először elmondani, mit szeretnék. Többségük azonnal kije­lentette, hogy szívesen „járna” ilyen népfőiskolába, s a társait is magával hozná.
Ma, köztudomásúlag, szakegyetemek működnek nálunk. Ezeken a hallgatók elmélyülhetnek egy-egy tárgyban, stúdiumban, de az egyetem nem egyetem valójában, hiszen képtelen egységében láttatni a világot. Magam a megosztott, kommunikálni nem tudó ifjú humán és reál értelmiséget szándékoztam egy műhely­ben összehozni, s úgyszólván megtanítani beszélgetni, megismertetni vele az önkifejezés örömét.
– Megteremtette tehát a Németh László Népfőiskolát, amelyen tanárok és növendékek nem előadnak, illetve befogadnak, hanem beszélgetnek, vitáznak, együttgondolkodnak. Mennyiben tükrözi ez a módszer a népfőiskolák klasszikus hagyományait, és mennyiben a háború előtti magyar népiskolákét?
– Azt hiszem, mindkét hagyomány folytatásának szándéka megfigyelhető a munkánkban. Hadd említsek egy érdekes dániai példát. Ott egy Grundtvig nevű püspök teremtette meg ezt a hagyományt, a dánok ébredése nagy korszakának ő volt a megálmodója és teljesítője – kortársai közreműködésével, persze. Klasszikus példaként említik dán barátaim, hogy vidéken, parasztkörnyezetben, mindig így szólította meg hallgatóit, beszélgető társait: „Kedves mestereim! ”. Hitvallása volt tudniillik az, hogy minden emberben van valami kivételes, minden ember hozzá tud tenni valamit közössége kollektív tudásához. Épp ennek a hitnek és önbizalomnak a felébresztése az egyik legfontosabb feladata egy alakuló társadalomnak. Mert, természetesen, az képes hozzáadni tudását országa építéséhez, aki tudatára ébred képes­ségeinek és lehetőségeinek.
Fontos mozzanata ennek a modellnek, hogy az ember megtanuljon kérdéseket föltenni önmagának. Aki ezt megtanulta, az azt is tudni fogja, hogyan kapcsolódjék be a körülötte levő világ dolgainak folyásába, problémáinak megol­dásába.
Ami a hazai hagyományokat illeti: nagy élményeim közt tartom számon, hogy meghívtak Sárospatakra, ahol, mint ismeretes, egykor az ország egyik legjelentő­sebb népfőiskolája működött. Ott megis­merhettem Újszászy Kálmánt, Harsányi Istvánt és másokat, akik átadták személyes tapasztalataikat. Amit tőlük tanultam, remélhetőleg érezteti a hatását munkánkban.
– Ha Európáról beszélünk, az emberek több­sége kelet–nyugat relációban gondolkodik, Önnél viszont mintha egyfajta észak–dél „tengelyt” vélnék fölfedezni. Nem a közgazdaságban használatos gazdag Észak és szegény Dél értelmében, hanem szellemi, fölfogásbeli, életstílusbeli fogalomkörben.
– A kelet-nyugat kérdést sokan panelszerűen látják, ugyanakkor tudatukban Észak gyakran összemosódik a Nyugattal, pedig valójában két külön világról van szó. Az elmúlt években alkalmam nyílt megismerni az északi népek mentalitását, hagyományát, mindennapi életét. 
Ma Európa térségeiben két koncepció vív egymással. Az egyik központo­sításra törekszik, s a nagyhatalmaknak szán vezető szerepet. A másik viszont a népek Európájáról beszél, abban a reményben, hogy e szemlélet elfogadása megakadályozná a kis népek újbóli peremre taszítását. Az északi népek ez utóbbi mellett szállnak síkra. Nekünk, magyaroknak is az érdekünk, hogy ne országunk méretei, hanem értékeink szerint részesülhessünk az európai javakból.
Északon olyan népek nevelődtek – elsősorban a dánokra és norvégokra gondolok –, amelyek megtanulták annak az igénynek az ébrentartását, hogy ügyeiket mindig megbeszéljék egymással. Az élő szó népei ők, nem tétlen befogadói tehát a tömegtájékoztatási eszközökből áradó információknak, hanem cselekvő formálói a történelmüknek.
Dániában például kerek száz éven át vitatkoztak azon, épüljenek-e hidak a szigetek között, milyen következményei lehetnek az ebből is következő integrációs folyamatnak Dánia egészére nézve. És, féltvén sajátosságaikat, ellenálltak a kísértésnek.
– Ugyanide vezethető vissza nyilván az a „nem” is, amit Dánia a nemrégi népszavazáson mondott az európai integrációs törekvésekre. 
– Igen. Dánia nem Közép-Európától való félelmében nem akar csatlakozni az Európai Közösséghez. A vívmányait félti. A dánok komolyan végiggondolják saját lehetőségeiket, és kritikával szemlélik az európai folyamatokat. Nyilván Európá­hoz akarnak ők is tartozni, de részt kérnek a jövő Európa-képének a kialakí­tásából is. Bizonyos vagyok ugyanakkor abban, hogy Dánia felül fogja vizsgálni ezt a döntést. Számunkra ez azért lenne örvendetes, mert e felelősen gondolkodó nép közösségi jelenléte a mások dolgában tanúsított morális felelősségtudat jelenlétét is szavatolná. 
– Térjünk még vissza a soproni Németh László Népfőiskolához: kiket vesznek fel, hogyan folyik az együttgondolkodás?
– Jórészt a volt tanítványaim és azok baráti köréből toborzódik ma is a hallgatóság. S akik nálunk megfordultak, hozzák magukkal az újabbakat. Köz­ben, éppen az egyetemekre került egykori tanítványaim révén, egyetemi rektorai, dékánjai, tanárai lettek szövetségeseimmé.
Egy-egy évfolyamon általában nyolcvan hallgató indul. Egy részük sopro­ni főiskolás, a többiek az ország különféle tájairól járnak hozzánk. Az utóbbi időben Erdélyből, Szlovákiából, a Délvidékről is érkeztek fiatalok. Külön figyelmet fordítunk a magyarországi kisebbségekre. Soknemzetiségű régióban élek: a szomszéd faluban horvátok laknak, pár kilométerre tőlünk szlová­kok, németek. Magában Sopronban is nagyon erősek a német hagyomá­nyok. Úgyhogy azt hiszem, aligha tehetünk jobbat, mint hogy ezekben a fe­szültsé­gekkel teli időkben párbeszédet kezdemé­nyez­zünk a különféle nemzetiségűek között. Eszményünk a sajátságok párbe­széde. Dolgunk az, hogy emlékezzünk, gaz­dagod­junk egymás múltjá­ból, és olyan jövőt építsünk, amelybe belefér ez a sokféle különbözés, sajátosság.
– Mint hallom, hosszú kilincselés és a bürokráciával való viaskodás után végre sikerült a küldetéséhez méltó környezetbe helyezni a népfőiskolát, illetetve új nevén a Népi Akadémiát.
– Az elmúlt öt év folyamán igencsak megerősödtünk. Úgy hiszem, részben ennek is köszönhetjük, hogy ez év februárjában kaptunk egy reményeinket megsokszorozó lehetőséget. A Népi Akadémia birtokába került egy Soprontól nyolc kilométerre fekvő korábbi határőrs-épület, amely már elhelyezkedésével is szinte kínálja a leendő tevékenységünk egyik központi témáját: a természet- és környezetismeretet, illetve -védelmet.
Új otthonunk felújítási munkálataiból sok hazai és külföldi diák is alaposan kivette a részét.
Az az álmunk is megvalósulni látszik, hogy rövidesen egyéves bentlakásos képzés indulhat. Nyolchónapos periódusban azokat a magyar fiatalokat hívnánk ide, akik érzékenyek a magyar, az európai és az egyetemes sorskérdések iránt. A fennmaradó négy hónapban pedig, lehetőségeink függvényében, nemzetközi műhelyt alakíta­nánk ki. Olyan külföldi fiatalokat hoznánk össze, akik jobban meg kívánnak ismerni bennünket, s ennek révén jobban megismerhetik egymást is.

Elolvasom
Népek szép hódítása. Beszélgetés Sava Babić műfordítóval. In. Világszövetség. 1993. július 6.

Sava Babićnak van egypár jól hangzó története arról, miként került kapcsolatba a magyar nyelvvel, a magyar kultúrával. Az egyik például úgy szól, hogy nagyapja az osztrák–magyar seregben szolgált Budán. Ősi szerb szokás szerint minden év januárjában, a szent kereszt felmagasztalásának napján, vizét megszentelendő, fakeresztet vetettek a Dunába, majd valamelyik vállalkozó szellemű legény beugrott utána a jeges vízbe, és kihozta a partra. Az egyik évben a nagyapja úszott be a keresztért. Meglátta ezt egy magyar leány, megtetszett neki a nyalka szerb legény, egymásba szerettek, és...
Szép, romantikus történet. Egy hibája van csak: nem igaz. Író–olvasó találkozók méla közönségének és romantikus történetekre vadászó kóbor újságíróknak tartogatja az ilyeneket Sava Babić.
– Kapcsolatban áll-e még a magyar kultúrával? Harmincéves műfordítói munkásságának bibliográfiájában ugyanis az 1989-es év szerepel az utolsó fordítása megjelenésének időpontjaként.
– Énem egyik felével mindig is a magyar kultúra felé fordultam. Ez így van ma is, sőt… Volt idő, amikor vonzalmam csak az olvasásra korlátozódott: nem fordítottam, mert nem volt kinek. Ma viszont – s ez, úgy látszik, a korral jár – az sem zavar különösebben, ha a fiókomnak fordítok. Sokat olvasok – persze nem annyit, amennyit szeretnék –, hosszú listám van a tolmácsolandó művekről, de fordítok is elég sokat.
– Ezekben a hónapokban a szó szoros értelmében is közelebb került a magyar kultúra forrásvidékeihez, hiszen Magyarországon tartózkodik.
– Ösztöndíjasként egy évet töltök itt. A szerződés Weöres Sándor, Esterházy Péter és Hamvas Béla néhány művének lefordítására szól, de ahogy ez már lenni szokott, barátok, ismerősök sugallatára sok más szerző könyve is a kezembe került. Most például Márai Naplóját olvasom. Tán ötszáz méternyire lakom a Vérmezőtől, melynek közelében Márai élt valamikor. A hely szellemét is segítségül híva próbálok rájönni, mi késztethette Márait arra, hogy teljes negyvenöt éven át naplót is írjon.
– Újvidéken élt sokáig, és több vajdasági magyar íróval személyes barátságban állt. Ismeri tehát azt a nemrég még kötelezőnek hirdetett elméletet is, amely szerint a jugoszláviai magyar irodalom különálló, az anyaországitól elhatárolandó „felségterület”, értékeinek meghatározására tehát más megközelítést és mércét kell alkalmazni. Lát-e különbséget a határon inneni és túli irodalom között?
– Nem vagyok irodalomtörténész, nem tudok ilyen külső megkülönböztető jegyek alapján osztályozni. Számomra az irodalom élő szervezet, megannyi külön mű összessége. Fordítóként is egy-egy mű érdekel, a bármilyen szempontok vagy ideológiák szerinti csoportosítás távol áll tőlem. A vajdasági és az anyaországi magyar irodalmat egyaránt szerb szemszögből közelítem meg. Olyan ember nézőpontjából, aki egy adott kultúra szellemében nőtt fel, s nyelvtudása révén egy másik kultúrába is alkalma van körültekinteni. S miután innen közelítek, magát Pannóniát vagy Kelet-Közép-Európát is a maga sokrétűségében, változatosságában egységes egésznek látom.
Hogy példát is mondjak: nem ismerem eléggé a szlovákiai vagy erdélyi magyar irodalmat, de nemrég véletlenül a kezembe került Grendel Lajos egyik könyve, elolvastam, s rájöttem, hogy ő is az én emberem. Mert nekem Grendelre éppúgy szükségem van, mint Ács Károlyra vagy Déry Tiborra.
– Műfordítói munkássága során megesett-e már, hogy lefordított valamit, ami a maga közegében, mondjuk, szenzációt keltett, ám a célnyelvi kultúrában egyszerűen elsikkadt?
– Konkrét esetre nem emlékszem, vagy legalábbis nincs róla tudomásom, de ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy a lefordítandó művek kiválasztásakor lelki szemeim előtt mindig a célnyelvi kultúra történelme, hagyományai, mentalitása és reflexei lebegnek, s csak azt fordítom le, amiről feltételezem, hogy a szerb közegben is megél majd.
Sosem voltam annak a híve, hogy kívülről szabják meg egy kultúrának, mit közvetítsen a másikból. A kultúrák ugyanis, még az egymással közvetlenül szomszédosak is, más-más utakon haladnak, és nemegyszer elkerülik egymást. A fordítások sorsába tehát nemcsak a szerző egyénisége és mondanivalója vagy a fordító ízlése játszik bele, hanem sok más tényező is.
Itt van például Hamvas Béla munkássága. Mintegy tizenöt éve foglalkozom vele, elég sokat fordítottam is tőle. Most nagyjából ott tartunk, hogy különféle lapok és folyóiratok révén jelen van ugyan a szerb kultúrában, de könyve e nyelven még egy sem jelent meg. Pedig talán már olvasói köre is kialakult, amely – engedtessék meg egy kis álmodozás a fordítónak – türelmetlenül várja e magasrendű életmű első szerb nyelvű kötetét.
– Mi ragadja meg Hamvas Béla személyiségében, műveiben a szerb olvasót?
– Hamvas, úgy hiszem, nemcsak a szerbek számára lehet rendkívül érdekes, hanem egész Kelet-Európa számára is, amely megtapasztalta a marxista ideológia léleknyomorító hatását. Sőt, akár a Nyugat számára is tanulságos lehet, hiszen olyasmire vállalkozott, amire előtte senki: visszanyúlt a történelem előtti időkbe, és munkásságában megteremtette – igen magas színvonalon – Kelet és Nyugat szellemi szintézisét. Mögéje nézett a nyugati civilizáció hatalmas vívmányainak, mögéje a görög, a római, a bibliai, biblia előtti időknek, felfedte az úgynevezett szent könyvek rendszerét. Az igazságot kereste bennük, majd – mai kifejezéssel élve – revalorizálta mindezt, és eljutott az emberiség egyetemességének gondolatához. Ahogy ő felismerte: Nyugat-Európa felkínálta nekünk az egyén egyetemességét, de filozófiája zsákutcába vezetett. Milyen vonzó számunkra, nagy szétszórtságunkban, atomizálódásunkban az emberiség egyetemességének gondolata! Íme az univerzális keret, amelyben jól érezheti magát az ember, amelyben eltűnik a magatehetetlenség-érzete, amelyben – az eddigiektől teljesen eltérő módon – helyükre kerülnek az emberi értékek.
– Nemcsak a szétszórtság, hanem a szűk vallási, ideológiai, nemzeti vagy más határok közé való bezárkózás is fenyeget. Ennek kivédésében sajátos feladat hárul a fordítókra. A szerb fordítói hagyományok mit tesznek, mit tehetnek ennek ellenében?
– A szerb irodalom már jó ideje az úgynevezett nagy irodalmak szerint tájékozódik. Szellemi „véd- és dacszövetségek” születnek elsősorban orosz–szerb és francia–szerb viszonylatban. Ez önmagában véve nem baj, csak az a rossz benne, hogy eközben a világirodalom számos értékes szegmentuma, sok kis nép irodalma egyszerűen kívül marad érdeklődési köreinken. Pedig nincs a földkerekségnek olyan kis irodalma, amelynek ne volna megszívlelendő közlendője számunkra is.
Ezért is szép ellenpontozása lehetne a szerbségről újabban kialakult képnek, ha mérvadó körökben elfogadnák azt a nemrégi Petőfi-szimpóziumon beterjesztett javaslatomat, amely szerint idegen népek meghódításának egyetlen megengedett módja a fordítás.
Apropó, Petőfi: Petőfinek, s általa a tizenkilencedik század magyar irodalmának megvolt a kortárs szerb tolmácsa Jovan Jovanović Zmaj személyében. A monarchiabeli együttélés, a korabeli közoktatási állapotok következtében – továbbá azért, mert sok szerb értelmiségi tanulta meg a magyar nyelvet, és Herder, Goethe nyomán erőteljes érdeklődés nyilvánul meg a szerbség iránt – akár létre is jöhetett volna a folyamatos, kölcsönös értékközvetítés. De, sajnos, nem lett az egészből semmi. Olyannyira nem, hogy a huszadik század elején, s kivált az első világháború után a szerbeket egyáltalán nem érdekelte a magyar irodalom.
Borislav Pekić, a nemrég elhunyt szerb író jegyezte fel önéletrajzi írásában Belgrádról az alábbiakat: „Itt nem szeretik a magyarokat, de van abban némi nosztalgia, ahogy nem szeretik.“ Sutának és ellentmondásosnak ható mondat, de mély igazság van benne. Arra mindenesetre nem mutatkozott hajlam és vállalkozó kedv, hogy e nemszeretem szomszédos kultúra kiemelkedő értékeit szerbre átültessük.
– Aztán jött egy olyan időszak – a Kádár-korszak, illetve a szellemileg kétségkívül nyitottabb, liberálisabb titói Jugoszlávia –, amelyben valamelyest erősödött ez az érték-átültetési igyekezet. Ennek a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején olyan eredményei is voltak, hogy Lukács Györgyöt például Jugoszláviában jobban ismerték és becsülték, mint Magyarországon. Ma már nem veregetik meg a vállunkat Lukács emlegetéséért, ön azonban annyit fordított tőle, hogy nem kerülhetem meg a kérdést: milyennek ismerte meg Lukácsot?
– Két Lukácsot ismerek. Az ifjút és az öreget. Az ifjú az első világháború előtti Lukács, A lélek és a formák, a színházi kritikák, A modern dráma fejlődésének történetéről írója tele van rendkívüli ötletekkel, s gondolkodóként és íróként is ragyogó. A későbbi, a módszeresebb, fegyelmezettebb Lukács már távolabb áll tőlem. Mindemellett úgy gondolom, hogy Lukácsot ma is igazságtalanul mellőzik és támadják. Nem kell vele egyetérteni, de olvasni kell.
– Műfordítói bibliográfiája rendkívül széles skáláját mutatja a legkülönfélébb műfajoknak, irodalmi irányzatoknak, szerzői egyéniségeknek. Fordított verset és regényt, esszét és novellát, hagyományosat és modernet, József Attilától Weöres Sándorig, Csáth Gézától Cseres Tiborig, Illyés Gyulától Tolnai Ottóig. Ki gyakorolta a legnagyobb hatást önre?
– A fordító olyan, mint a színész: igyekszik belebújni annak bőrébe, akit tolmácsol, s ebből a sok „alakváltoztatásból“ sokszor nem is tudja már visszakeresni, ki mivel gazdagította nyelvét, tudását, egyéniségét. Hamvas Béla mindenkinél nagyobb hatással volt rám, sőt, szó szerint a lelket tartja bennem ezekben a kaotikus években. De azért, persze, sok nagyszerű írót fordítottam, egyiknek az elméjét bámulom, a másiknak a stílusát élvezem, fordítói szenvedélyemet élem ki egy harmadikon... Itt van, mondjuk, Weöres Sándor. Nagyon szeretem, egy életre ellát fordítanivalóval, de létemben nem érint meg úgy, mint Hamvas.
– Fordításelmélettel is foglalkozva nyilván szembe került a fordítói szabadság, a fordítói hűség kérdésével...
– Épp a legnehezebb pillanatok tartogatják számunkra a legtöbb örömöt: azok a pillanatok, amikor megoldhatatlannak tetsző feladat előtt találjuk magunkat. Ilyenkor bontakozhat ki igazán a fordító felkészültsége, nyelvérzéke, leleménye, kreativitása. Pontossággal, szöveghűséggel, vagy az eredetitől való elrugaszkodással, kompromisszummal, netán játékos ötlettel – mintegy összekacsintva a szerzővel – egy másik nyelv elemeiből építkezve, saját tehetségének olykor rejtett rétegeit is feltárva létrehozhat valami hasonlót, az új nyelvi közegben mégis eredetit.

Elolvasom
Thália első délvidéki kőháza. Beszélgetés Kovács Frigyes igazgatóval. In. Nyugati Magyarság. 2005. november.

Október 29-én szokták megünnepelni a Délvidéken a helyi magyar színjátszás napját. Az idei ünnepség más volt, mint a többi, hisz ritka szép jubileum köré szerveződött: pontosan hatvan évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit a Szabadkai Népszínház. Szabadka és a Vajdaság színházi hagyományai persze jóval távolabbra nyúlnak vissza, nevezetesen egészen 1816-ig, amikor is a Pesti Magyar Játszó Társaság ajánlólevélben kért játszási engedélyt Nemes Szabad Királyi Szabadka városától „megértvén az ott való Nemes Publicumnak a Culturában való előmenetelét, a Haza eránt való buzgó vonzódását és a tisztes ’s erkölcsi mulatságokban való tetszését”. 
A hatvan évvel ezelőtti színházalapítás már inkább a Politica, semmint a Cultura jegyében fogant ugyan: egy másik „haza” eránti buzgó vonzódás zálogaként kapta a már nem annyira nemes Publicum, de e körülménytől függetlenül tény, hogy 1945 október 29-e óta létezik folyamatos magyar színjátszás a Délvidéken, s ami még ennél is fontosabb, az újonnan alapított színház aránylag hamar megszabadult a Politica béklyóitól, és hosszú évtizedeken át egy félmilliós kisebbség egyik legfontosabb megtartó intézményeként működött. Ma, sajnos, a félmillió már csak háromszázezer – de a megtartó erő most is ugyanaz. Sőt.
Kovács Frigyest, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának igazgatóját szólítottuk meg a szép jubileum apropóján.
– Milyen körülmények között született a délvidéki magyarság első hivatásos színháza, és kik voltak azok, akik elindították útjára?
– A színházalapítás egy olyan időszak után következett be, amikor az Istvánokat Stevannak, az Erzsébeteket Jelisavetának kellett keresztelni a királyi Jugoszláviában, amikor úgyszólván minden nemzeti intézményétől megfosztották a délvidéki magyarságot, s amikor mindezek ellenére mégis sokan akadtak, akik a mostoha időkkel dacolva őrizték a lángot. Úgyhogy amikor 1945-ben Szabadkai Magyar Népszínház néven megnyílt Thália első itteni kőháza, jókora amatőrgárdából lehetett hozzá színészeket toborozni. Már az első évadban harminckét tagja volt az együttesnek, akikből rövid idő alatt rangos társulat alakult ki. Mondok néhány nevet, a teljesség igénye nélkül, természetesen: Pataki László, Sántha Sándor, Szabó Cseh Mária, Németh Rudolf, Fejes György, Ferenczi Ibi, Heck Paula, Szőlősy Kiss Mária, Raczkó Ilus, Gyapjas Mária, Gyapjas János, Garay Béla, aki később inkább rendezőként írta be nevét a színház történetébe, aztán Sovény Károly, Godányi Zoltán, Remete Fazekas Piroska, Remete Károly, Szilágyi László és sorolhatnám még… A megnyitón Balázs Béla Boszorkánytánc című drámáját mutatták be Pataki László rendezésében és főszereplésével.
– Mit jelentett Szabadka, illetve a Vajdaság életében a múlt század 40-es, 50-es éveiben egy ilyen intézmény?
– Nagyon fontos szellemi műhelyt, amelyben hatalmas lendülettel és lelkesedéssel folyt a munka: az első évadban tizenkét bemutató született, s már a következőkben két-háromszáz fellépése volt a társulatnak évadonként. Néhány darabcím a hőskorból: Móricz Zsigmond: Sári bíró, Háy Gyula: Tiszazug, egy Goldoni-darab stb. Zenés játékok is szerepeltek a repertoáron, sőt 1950 és 52 között opera is működött Szabadkán. A korszak meghatározó egyéniségei Pataki László és Garay Béla voltak. Színész és rendező menet közben tanulta és tanította a szakmát, nevelte és szórakoztatta a közönséget. És megkezdődött a vidékjárás is. Ma már elképzelni is nehéz, milyen körülmények között: fapados vonaton, parasztszekéren utaztak, úttalan utakon, eldugott kis falvak fűtetlen művelődési otthonaiban játszottak, családoknál szálltak meg. De mindenütt nagy-nagy szeretettel, lelkesedéssel fogadták őket. Meg is ijedt a hatalom, a nagy magyar „összeborulás” láttán: anyagiakra hivatkozva 1951-ben megszüntette a társulat önállóságát és Narodno Pozorište – Népszínház néven egy két tagozatos – magyar és horvát – társulattal működő intézményt hozott létre.
– Meglehetősen nehéz évtized kezdődött a színház történetében. Elszürkült a repertoár, alábbhagyott a kezdeti lelkesedés, ezért baj volt a színvonallal is. Sokan elhagyták Szabadkát, volt, aki a pályát is. Az áldatlan állapotok már-már oda vezettek, hogy feloszlik a társulat. Ekkor, az 1959/60-as évadban került a színház élére Dévics Imre.
– Dévics Imre megjelenése mérföldkövet jelentett a Szabadkai Népszínház életében. Sikerült megreformálnia a műsorpolitikát, felújította a vidékjárást és kiterjesztette a határait Horvátország és Szlovénia magyarok lakta vidékeire is. Volt olyan évad, amikor négyszáz előadást játszott a társulat. Ő volt az első, aki kezdeményezni merte az anyaországgal való kapcsolattartást is, s valószínűleg ennek köszönhető, hogy a délvidéki magyar színjátszás nem vált le a magyarországi kultúra véráramáról. Vendégszereplésekre hívta meg a kor legnagyobb anyaországi színészeit: Honty Hannától Lehoczky Zsuzsáig, Sinkovics Imrétől Latinovits Zoltánig és Tolnai Kláritól Psota Irénig egy sor jó értelemben vett anyaországi csillag lépett itt színpadra. Ugyanez volt a helyzet a rendezőkkel is: Seregi László, Komor István, Kerényi Imre, Szász Károly gyakori vendég volt Szabadkán. 
Dévics Imre igazgatása ugyanakkor stílusváltást is jelentett a szabadkai színház életében. Virág Mihály rendező színre vitte Max Frisch Biedermann és a gyújtogatók című darabját, mellyel bebizonyította, hogy a szabadkai együttes a modern színjátszás terén is maradandót tud alkotni. Virág Mihály és ifj. Szabó István rendezésében ekkor kerültek bemutatásra a magyar drámaírás klasszikusainak olyan művei, mint Madáchnak Az ember tragédiája vagy Háy Gyulának az Isten, császár, paraszt és a Mohács című darabja, Katona Bánk bánja, a világirodalomból Brecht Koldusoperája és a Kurázsi mamája, Tennessee Williams Az iguána éjszakája, vagy a vajdasági magyar drámatermésből Deák Ferenc Áfonyák és Légszomj című darabja. Ekkor kezdi pályafutását Romhányi Ibi, aki később kiérdemelte a vajdasági színjátszás nagyasszonya megtisztelő címet. Azt hiszem méltán nevezhetjük ezeket az éveket a magyar társulat virágkorának.
– Nem tudom, mennyi volt benne a törvényszerűség, tény, hogy ami ezután következett a Szabadkai Népszínház történetében, az maga egy rémdráma. A szerb hatalom egy Ljubomir Ristić nevű belgrádi szélhámost ültetett az igazgatói székbe, aki modernizáció ürügyén teljesen új arculatot akart ráerőltetni a színházra, aminek során nemcsak a magyar társulatot verte szét, hanem magát a színházépületet is. Neked személyes tapasztalataid voltak Ristić „áldásos” tevékenységéről.
– Olyannyira, hogy Ristić színrelépésekor éppen én voltam a társulatigazgató. Egy szép napon beállít az irodámba egy alacsony, csúnya, csizmás, bajuszos ember és köszönés nélkül a mellemnek szegezi a kérdést, én vagyok-e itt a társulatigazgató. Mondom, hogy igen. És miket játszotok? – szólt a következő kérdés. Amilyen naiv voltam, nem kérdeztem tőle, ki fia, honnan jön és mi jogon érdeklődik, hanem – mint akit elbűvöltek – elkezdtem neki sorolni a repertoárt. Körülbelül a felénél tarthattam, amikor félbeszakított: Na, ezt felejtsd el gyorsan! Más, útszélibb kifejezést használt, de ettől megkímélem a Nyugati Magyarság olvasóit. Aztán hozzátette, hogy szeptember elsejétől mi itt Madáchot fogunk játszani – és ahogy jött, köszönés nélkül kiment az irodámból. Mire magamhoz tértem, már ő volt az igazgató, és elmondta szépen, hogy itt most a színház története éles fordulatot vesz, és az ő kedves magyar kollegái, akik eddig olyan negyven centiket ugráltak át, most két méterre emelhetik a lécet. Kinyilatkozta, hogy most le fogunk építeni szépen minden dekadenciát, színházstruktúrában, emberi lelkekben, fejekben. Ennek jegyében „megrendezte” Szabadka főterén – természetesen „modern olvasatban” – Az ember tragédiáját magyar-szerb és még vagy hat nyelvet zagyválva össze, majd összevonta a magyar és a horvát együttest és különféle happening előadásokba kényszerítette a szegény, jobb sorsra érdemes színészeket, különböző helyszíneken. Különböző színhelyeken, mert a Szabadka főterén álló szép, klasszicista épületben levő nagytermünkből hirtelen ötlettel diszkót csinált: kihordatta a széksorokat és lehasítatta a plüssfüggönyt. 
– Tudjuk, hogy amit egy bolond elront, azt száz okosnak is nehéz rend behozni. Hogy sikerült túlélnetek a ristići pusztítást és talpra állítanotok a színházat? 
– Nehezen. Az történt ugyanis, hogy ezt a sok szélhámosságot, amit ez a belgrádi fenegyerek modern színjátszás címen előadott Szabadkán, sok színész gyomra egyszerűen nem tudta bevenni, úgyhogy aki tehette, elment. Volt, aki nyugdíjaztatta magát negyven-ötven éves korában, volt, aki átszerződött az Újvidéki Színházhoz, az Újvidéki Rádióhoz, vagy Magyarországra, s volt, aki pályát változtatott. A megmaradt maroknyi gárdával – és most elnézést kérek, hogy magamról beszélek – 1994-ben létrehoztam a Kosztolányi Színházat Ristić szabadkai jelenléte elleni tiltakozásul. Szerveződésünk láttán Ristić valószínűleg rádöbbent, hogy nem sok babér terem számára Szabadkán, gondolt egyet és visszament Belgrádba. De mielőtt elment, kirabolta a színházat: elszállítatta a fényszórókat, ruhatárat, kelléktárat, számítógépeket, mindent, ami mozdítható volt, a termet pedig, úgy lecsupaszítva, átadta szépen az enyészetnek. Azóta sincs tisztességes színháztermünk.
Ezután ismét helyreállították a színházban a két együttest – azzal, hogy a horvátból most szerb lett. Kilencvennyolc januárjától ismét én kerültem a magyar társulat élére, valójában nekem jutott a társulatépítés szerepe. Tudni kell ugyanis, hogy a kilencvenes évek elején – részben a már említett okból, részben a háború miatt –, gyakorlatilag kiürültek a délvidéki magyar színpadok. A férfiak áttelepültek Magyarországra a katonai behívó elől, a hölgyek pedig lassan-lassan utánuk mentek. Szerencsére jöttek a fiatalok, az újvidéki színiakadémia friss diplomásai. Átlagkoruk alig több mint húsz év, úgyhogy elég sok bajunk volt a repertoár-összeállítással. Volt, illetve van egy másik gondunk is, szűkös anyagi körülmények között, egyetlen, százötven férőhelyes kisteremben játszunk, és próbatermünk sincs. 
– Milyen darabokat tudtatok/tudtok ilyen helyzetben játszani?
– Csáth Géza, Fodor Tamás, Hernyák György darabját, a Zách Klárát említeném elsőként, aztán a NATO-bombázások idején egy Hubay-drámát Te Imre, itt valami ketyeg, valamint A zsenik iskoláját, majd közönségcsalogatóul egy Hazudj inkább, kedvesem című darabot, Csehov egyfelvonásosokat, valamint Leonard Gersh A pillangók szabadok és Weöres Sándor, Verebes Ernő Holdbeli csónakos című színpadi művét játszottuk. Kiemelném az ezredforduló utáni előadásaink közül Örkény Tóthékját és Kristóf Ágota Nem fáj című trilógiájának színpadi változatát. Utóbbit az a Brestyánszki Boros Rozália alkalmazta színpadra, akit művészeti titkárból neveltünk ki dramaturgnak.
Állandó rendezőnk is van Hernyák György személyében, s olykor egyik-másik színészünknek is alkalma nyílik megcsillogtatni rendezői képességét is.
– Hogyan foglalnád össze röviden színházatok szerepét a mai Szabadka, a délvidéki magyarság művelődési életében?
– A Szabadkai Népszínház magyar társulata a múltban is és mai is a nemzeti színház szerepét tölti be ebben a térségben. A szerb társulattól eltérően, amely városi színházként működik, nekünk tájolási feladataink is vannak. A vidékjárásnak ma is megvannak a maga nehézségei, elég, ha csak a lerobbant vidéki művelődési házakat és a vendéglátók szegényes anyagi lehetőségeit említem. Tulajdonképpen az anyaországtól kapott támogatásoknak köszönhetően tudunk ma is évente 20-30 alkalommal ellátogatni egy-egy vajdasági faluba, kisközségbe.
Szeretnénk, ha a színház nevében is ott szerepelhetne a nemzeti kifejezés – különös tekintettel arra, hogy a tartományban hét szerb és csak két magyar kőszínház működik –, mert úgy gondoljuk, hogy sokkal nagyobb lenne a kisugárzásunk. A jelenlegi létszámunkkal azonban – tizenhét tagú a társulatunk – nemigen számíthatunk e rang elnyerésére, hisz a testvériség-egység ma is érződő reflexei szerint mindig a szerb társulatok léptékével mérnek bennünket.
– Hány bemutatótok van egy évben?
– Mindössze négy, sajnos. Ezt is csak az anyaország hathatós segítségével tudjuk megvalósítani. A Nemzeti Kulturális Alapprogramból és az Illyés Közalapítványtól rendszeresen kapunk támogatást. Körülbelül egy tizedét, egy nyolcadát költjük egy-egy produkcióra annak, amit egy hasonló nagyságrendű anyaországi vidéki színház. Tartományi támogatást is kapunk, és a városi önkormányzattól is. Igyekszünk nemcsak színházi előadásokat „gyártó” együttes lenni. Az a véleményem tudniillik, hogy egy csapat színész az nem egy színészcsapat, és ezt, ha nem hangzik szerénytelenségnek, itt Szabadkán be is bizonyítottuk. S erről nemcsak a díjak tanúskodnak – tavaly a Murlin Murlo című előadásunkkal elhoztuk Kisvárdáról, a hivatásos színházak szemléjéről a fő díjat, és a vajdasági színházi találkozókon is nagy sikerrel szerepelünk évről évre –, hanem a szakmai körökből érkező értékelések szerint a szabadkai színházban olyan művészi értékek teremtődnek, amelyekre odafigyel, vagy kénytelen odafigyelni mind a szerbiai mind az anyaországi szakma. Úgy ítélik meg, hogy felmenő ágban vagyunk.
Három helyszínen játszunk: a régi kamarateremben, egy moziból átalakított, 250 nézőt befogadó teremben és a régi klubunkból átalakított, Soltis Lajosról, a sajnos nagyon korán elhunyt kollégánkról elnevezett stúdiószínházban. Utóbbi úgy működik, hogy nagyfokú szabadságot biztosítunk a színészeinknek: bármit akarnak csinálni, hozzáfoghatnak. Szerepet osztanak, koncepciót alakítanak ki, és elkezdik a próbákat. Amikor a munka eljut abba a szakaszba, hogy meg lehet nézni a produkciót, megnézzük, és ha jónak találtatik, műsorra tűzzük. E munkamódszer nyomán olyan együttgondolkodás, „együttmuzsikálás” alakult ki színházunkban, amilyen a Kárpát-medencei magyar színházaknál ritkaságszámba megy.
És, ami a legfontosabb, az ily módon létrehozott darabok óriási sikert aratnak a nézőknél. Talán a közönség is érzi, hogy itt nem összeterelt embercsoport kényszerből történő együtt-gondolkodásának eredményét látja, hanem valami csoda folytán olyan produkciót, melynek készítői – rendező, színész, díszlettervező, koreográfus – nem bújnak el saját szakmai maszkjuk mögé, hanem hallatlan önzetlenséggel és kreativitással, remek ötletek garmadával segítik egymás munkáját.

Elolvasom
Az ország emlékezete. Beszélgetés Juhász Gyulával, az OSZK főigazgatójával. In. Világszövetség. 1993. március 16.

Alapításának tavaly, megnyitásának idén ünnepli 190. évfordulóját az Országos Széchényi Könyvtár. Ez alkalomból kértük fel Juhász Gyulát, a könyvtár főigazgatóját, ismertesse az ország egyik legjelentősebb művelődési intézményének múltját, jelenlegi tevékenységét és jövőbeni perspektíváit. Kezdjük az alapítással, és a 19. századi gyarapodással!
– A nemzeti könyvtárak a fejlett nyugati országokban már a középkor folyamán kialakultak, általában a királyi gyűjteményekből, nálunk azonban a történelmi körülmények úgy hozták, hogy a királyi könyvtár – a Mátyásé –, amely alapjául szolgálhatott volna nemzeti könyvtárunknak, a török hódoltság időszakában részben elpusztult, részben szétszóródott a világban.
A mi könyvtárunk 1803. augusztus 20-án nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. Az induláshoz Széchényi Ferenc gróf adta meg az alapot saját igen jelentős, részben könyvekből, részben kéziratokból, részben térképekből álló gyűjteményével. Az állomány gyorsan gyarapodott, elsősorban a híres gyűjtők, különösen Jankovits Miklós, majd Illésházy István és Horvát István hagyatékának a megszerzésével. Folyamatosan gazdagodott a könyvtár az úgynevezett  köteles példányok révén is: egy 19. század eleji rendelettel ugyanis arra kötelezték a nyomdákat, hogy minden kiadott műből köteles példányokat kell eljuttatniuk a nemzeti könyvtárnak.
– Mennyiben járt a számbeli gyarapodás „műfajbeli” gazdagodással is?
– Olyan mértékben, hogy a könyvtárban, mely 1808 óta a Magyar Nemzeti Múzeum keretein belül működött, már 1860-ban megalakult a Kézirattár, majd a nyolcvanas években a Levéltár és a Hírlaptár is. A századforduló táján a mintegy 350 000 kötetnyi könyv mellett, 20 000 évfolyamot kitevő hírlap, 17 000 téka kézirat volt már a könyvtárban, továbbá tetemes levéltári anyag, 120 000 kisnyomtatvány és 3000 térkép.
– Ez idő tájt tematikailag még „mindenes” volt a könyvtár?
– Már Széchényi Ferenc törekvése az volt, hogy a régi nemzeti könyvkincseket országszerte felkutassa, gyűjteménnyé egyesítse, majd közhasználatra bocsássa. A már említett 19. századi adományozók sora a huszadik században is bővült persze. Kiemelkedő jelentőségű Todoreszku Gyula és felesége, Horvát Aranka régi magyar könyvgyűjtemény-ajándéka. Néhány évvel később gróf Apponyi Sándor könyvtárunknak ajándékozta hallatlanul gazdag külföldi hungarikum-gyűjteményét.
Hadd jegyezzem meg azonban, ez nem azt jelenti, hogy az Országos Széchényi Könyvtár csak a magyar vonatkozású bel- és külföldi műveket gyűjtötte és gyűjti. És az is nyilvánvaló, hogy a könyvtár tevékenysége sem korlátozódott csupán a gyűjtésre: jelentős bibliográfiai munka és tudományos kiadói tevékenység is folyt és folyik ma is a falai között.
– Mielőtt azonban belefognánk ennek részletezésébe, kérem, szóljon néhány szót a közelmúltról is.
– 1949-ben a Széchényi Könyvtár kivált a Magyar Nemzeti Múzeumból, és önálló állami intézménnyé, hivatalosan is nemzeti könyvtárrá lett. Rohamosan gyarapodó állományával és mind szélesebb körű tevékenységével fizikailag is kinőtte régi épületét. Egy 1959-ben született határozat a Budavári Palota nyugati, krisztinavárosi szárnyába jelölte ki új helyét, és hosszas átépítési munkálatok után 1985-ben végre ide is költözhetett.
– Milyen helyet tölt be ma az Országos Széchényi Könyvtár a magyar művelődési életben?
– Könyvtárunk a szó legszorosabb értelmében az egyik legjelentősebb nemzeti intézmény, amely magát a nemzet emlékezetét őrzi. E pillanatban majdnem hétmillió egység van raktárainkban, ebből kétmillió kétszázezer a könyv, 291 000 az időszaki kiadványok száma, több mint 800 000 a kézirat oldalszám, egyéb dokumentumokból pedig három és fél millió található itt.
Az Országos Széchényi Könyvtár nem csak könyvtár: ellátja mindazokat a funkciókat, amelyek szerte a nagyvilágban egy nemzeti könyvtárra hárulnak. Van egy Gyarapító és Feldolgozó Főosztályunk – itt dolgozzák fel a beérkező könyveket és időszaki kiadványokat, itt van a Magyar Nemzeti Bibliográfia szerkesztősége, a Szakozó osztály és a Hungarika dokumentációs osztály.
Az Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály irányítja az könyvtár látható tevékenységét: olvasótermeinkben körülbelül hétszáz kutatót, diákot vagy érdeklődőt fogadhatunk egyszerre, akiknek nemcsak a teljes állományunk, hanem mintegy hetvenezer, szabadpolcokon tárolt kézikönyv és egyéb mű is a rendelkezésére áll. A tájékoztatási részleg pedig nemcsak azt a tájékoztatást végzi, amit a mindenkori olvasó igényel, hanem a vidékről érkező kívánságokra és levelekre is választ ad.
Harmadikként a Különgyűjteményi Főosztályunkat említem meg. Itt található a Kézirattár, a Régi nyomtatványok tára, a Régi magyarországi nyomtatványok bibliográfiai szerkesztősége, a Színháztörténeti-, a Zenemű-, a Térkép-, valamint a Plakát és kisnyomtatványtár. Ide tartozik a Zircen levő Reguly Antal műemlékkönyvtár is. És még egy tárra hadd hívjam itt fel a figyelmet, mely a könyvtár története, de jelene és jövője szempontjából is nagyon fontos – ez a Kortörténeti különgyűjtemény. Ez eredetileg az úgynevezett  zárolt anyagokat tartalmazza. Ismeretes, hogy a második világháború után a szövetséges ellenőrző bizottság elrendelte az úgynevezett  fasiszta és demokráciaellenes művek listájának elkészítését. E művek megsemmisítésre voltak ítélve, de szerencsére a Széchényi Könyvtár példányait sikerült megmenteni. Ehhez az anyaghoz csapódtak hozzá aztán az évek folyamán azok a művek, amelyekről a párt és a kormányzat úgy vélte, hogy nem kerülhetnek a „közönséges” olvasó elé, s szakember kezébe is csak külön engedéllyel. 1988-ban aztán úgy döntöttünk, hogy feloldjuk a tilalmat, és minden olvasó számára hozzáférhetővé tesszük ezeket a könyveket is.
És, hogy egy újdonságról is beszámoljak: ennek a tárnak a keretén belül alakítottuk meg nemrég a Történelmi interjúk videotárát. Itt a Magyarországon és külföldön élő, kiemelkedő személyekkel készült életútinterjúkat tároljuk.
Egy alapítvány jóvoltából ez a részlegünk játssza át videoszalagra a Filmmúzeumban és másutt található egész magyar filmanyagkincset, s hamarosan elkövetkezik az az idő, hogy az egész látható és kutatható lesz az Országos Széchényi Könyvtár falain belül.
Külön kell szólnom továbbá a Dokumentumforgalmi Főosztályról, amelynek tevékenysége nem látható a nagyközönség számára, de alapvető fontosságú. Ide érkeznek be a köteles példányok, itt bonyolódik le a nemzetközi csereszolgálat (e szolgálatunk figyelemre méltó szerepet játszott a határon túli magyar könyvtárak és iskolák könyvellátásában, amiért tavaly kiérdemelte a Bethlen Alapítvány díját), itt található továbbá a Könyvek központi katalógusa, a Fölös példányok osztálya stb.
Van aztán egy Állományvédelmi Főosztályunk is, ahol a könyvek restaurálása, kötése és a ritkaságok mikrofilmre való rögzítése folyik. Sajnos, egyre nő az olyan anyagok száma, amelyeket állományromlás miatt csak mikrofilmen tudunk az olvasó rendelkezésére bocsátani.
– Melyik a legrégebbi dokumentuma az Országos Széchényi Könyvtárnak, és melyik a legfrissebb, jelentősebb értékű szerzeménye?
– A legrégebbi latin kéziratunk egy nyolcadik századból származó angol eredetű legendatöredék. Ír szerzetesek munkája. Ennél valamivel „fiatalabb” egy Vergilius-kódexnek a 10-11. századi másolata. És van egy glagolita töredékünk is a tizenkettedik századból.
Magyar vonatkozású legrégibb kincseink közé tartozik a Halotti beszéd, a Szent István törvényeit tartalmazó Admonti kódex, és a Szent István két legendáját megörökítő Ernst-kódex. Valamennyi a 12-ik századból való.
A legfrissebb értékes szerzeményünk egy londoni aukcióról került ide: Borisz Paszternak nyolc kézírásos levele Kun Ágneshez 1947-50-ből.
– Mennyiben nyílt intézmény az Országos Széchényi Könyvtár? Az olvasószolgálat említésekor már utalt a nagyközönséggel való kapcsolatukra, most megkérném, részletezze egy kicsit ennek körülményeit, s térjen ki az ország és a világ többi hasonló jellegű intézményével való együttműködésükre is.
– Az Országos Széchényi Könyvtár nyitva áll minden tizennyolcadik életévét betöltött magyar és külföldi állampolgár előtt. A régi könyveket és kéziratokat természetesen nem adhatjuk mindenki kezébe, ezek csak a tudományos kutatóknak állnak rendelkezésre.
Mint nemzeti könyvtárnak, kötelességünk teljes állományunkat megőrizni. Ilyenformán könyvet nem kölcsönzünk, olvasni csak helyben lehet. Éppen ezért a könyvtár nyitvatartási ideje meglehetősen hosszú: keddtől szombatig 9-től 21, hétfőn 13-tól 21 óráig várjuk olvasóinkat.
A nagyközönséggel való kommunikációt szolgálják a különféle katalógusaink. Van köztük betűrendes, szak-, sorozati, időszaki kiadványi, folyóiratcikk katalógus stb.
Mivel magyar és magyar vonatkozású könyvek világszerte mindenütt megjelennek, s nekünk feladatunk ezek megszerzése, hatvannégy ország több mint ezer intézményével állunk cserekapcsolatban. Különösen szoros kapcsolatot tartunk fenn a világ más nemzeti könyvtáraival.
Természetesen intenzív az együttműködésünk a határon túli magyarság intézményeivel és testületeivel is.
Minden évben számos munkatársunk tesz tanulmányutat külföldre, más könyvtárak munkamódszerének tanulmányozására vagy új hungarikumok felkutatására. Rendszeresen részt veszünk a nemzetközi konferenciákon külföldön, s mi magunk is rendezünk ilyeneket.
A kapcsolatrendszer részeként gyakran rendezünk kiállításokat is, melyeken igyekszünk a közönség elé tárni a könyvtár egyébként csak ritkán látható kincseit. 1990-ben például megrendeztük a Mátyás király könyvtára című kiállítást, amelyre sikerült összegyűjtenünk a világ minden részéből a fennmaradt corvinák közel kétharmadát.
– Az Országos Széchényi Könyvtárban több mint hétszáz ember dolgozik. Milyen szakképzettségű dolgozókra van szükség egy ilyen hatalmas és értékes anyag biztonságos tárolására, őrzésére és az intézmény működtetésére?
– Könyvtárunk roppant szerteágazó tevékenységet folytat. Ennek megfelelően sokféle szakképzettségű munkatársat foglalkoztatunk. A rutinszerű, alacsonyabb képzettséget igénylő munkák ellátásától kezdve a magas fokú kutatásig terjed a skála. Nagyon fontos munkát végeznek a könyvtárosi képesítéssel rendelkező kollégák. De nélkülözhetetlenek a speciális képzettségűek, például számítógépes szakemberek, meg a könyvtár gyűjteményéből fakadó tudományágak művelői: az irodalom- és történettudomány, a latin és a modern nyelvek tudói. Még vegyészmérnökre is szükségünk van például, a restaurálási munkáknál.
Jó ideje folyik már a könyvtár computerizálása. Az úgynevezett  online katalógust részben már lehet használni az olvasótermekben, méghozzá három nyelven, magyarul, németül és angolul. Folyamatosan töltjük fel a nagy gépünket is a nemzeti bibliográfiával, rövidesen ez is hozzáférhető lesz. Működik egy nemzeti periodika adatbázis is, amely azt tartja nyilván, hogy Magyarországon melyik idegen nyelvű folyóirat mely könyvtárban található meg.
 – A számítógép térhódítása kapcsán szokták emlegetni, hogy leáldozófélben van az úgynevezett  Gutenberg-korszak, tehát a nyomtatott könyv sem állja már sokáig a versenyt a látványos, szellemi erőfeszítést alig igénylő új technikákkal. Hogyan látja ilyen körülmények között a Országos Széchényi Könyvtár jövőjét?
– Nem hiszem, hogy belátható időn belül bármivel is helyettesíteni lehetne a könyvet. Ami a könyvtárunkat illeti, most az a legfontosabb, hogy fenntartsuk működőképességét a romló gazdasági körülmények közepette is. Nekünk az a szerencsénk, hogy köteles példányokat kapunk, tehát a Magyarországon megjelenő művek többségéhez nem vásárlás útján jutunk hozzá. További állománygyarapítási esélyt látunk abban is, hogy a nyugati szórványmagyarság jelentős részének életkoránál fogva lassan gondoskodnia kell arról, hogy könyv- és kéziratgyűjteménye méltó kezekbe kerüljön. Örömmel mondom, hogy meglehetősen sok ilyen adományt kapunk, és hálásan fogadjuk a továbbiakat is.
Nagyon fontosnak tartom továbbá azt is, hogy ne csak múzeum legyünk, ne csak az örökkévalóságnak őrizzük a ránk bízott anyagot, hanem ideszoktassuk az egyetemi hallgatókat, és általuk kreatív tudássá változtassuk immár majd két évszázada őrzött kincseinket.
Hiszem, hogy ha meg tudjuk oldani raktározási gondjainkat, ha befejezzük a könyvtár modernizálását, akkor az Országos Széchényi Könyvtár továbbra is sikerrel fogja ellátni igen fontos feladatát.

Elolvasom
Kihívás és varázslat. Beszélgetés Tolcsvay Bélával. In. Nyugati Magyarság. 1998. szeptember.

Sámánok és tündérek mítoszvilágából csalogatom ki egy rövid beszélgetésre Tolcsvay Bélát, s ahogy elnézem éles bicskával faragott vonásait, ősz sörényét és a vastag szemüveg mögül is megszállottan csillogó szemét, egész nem evilági alakját, valahogy nem is csodálkozom azon, hogy nem szívesen mozdul ki a mélyrétegekből... 
– Hosszú út vezet időn, téren és lelken át oda, ahova eljutottál a Napfényfiútól a Tündér Ilonán át a Csillagláncig?
– Hosszú. Ott kezdődött valahol a mámai templom romjain, két évvel ezelőtt. Június volt, naplemente, és a megmaradt falrész kis ablakán úgy esett be egy fénykéve, hogy kis kerek napot festett az oltár elé a földre. A templomot valahol a tizenkettedik században építették, de ha nem tudtam volna is, éreztem, hogy van alatta egy másik, régebbi, s az alatt talán egy harmadik... Körben pedig temető, halottak... A templom hajórészébe egy hatalmas, húsz méter magas fenyőfa nőtt bele... Nap, az élet forrása, templom, az ezeréves hit hajléka, elmúlásra figyelmeztető halottak és az előttem álló égig érő fa, ez több volt, mint véletlen – óriási kihívást éreztem... 
– Azért egy kicsit elébe is mentél ennek a kihívásnak, nem?
– Ha arra gondolsz, hogy nem egészen mai keletű ez a hitvilág, hiedelemvilág iránti fogékonyság bennem, igazad van. Annak idején, amikor bekerültem a beatzene világába, sokat merítettem a népdalokból, és különös világuk további kutatásokra késztetett. S nemcsak magyar vonatkozásban. Megismerkedtem a környező, majd a távolabbi népek lelki életével és mitológiájával; régi vallásokról, rítusokról és kultuszokról szóló könyveket olvastam. És lassan tudatosodni kezdett bennem, hogy mindezeknek a lenyomatai szépen kimutathatók a népzenében, a hagyományokban. Ennyiben tehát valóban elébe mehettem a dolgoknak... Akkor azonban csak annyit éreztem, hogy megcsap valami... 
Ha innen leszedem a házakat, gondoltam magamban, elém tárul az öböl, és a hegyek között itt vezet az átjáró Veszprém felé. A hegytetőn általában tüzet gyújtottak és őrizték a tüzet. Ahol a tüzet őrizték, ott volt a sámán vagy a varázsló, vagy az, aki a lelki kapcsolatot tartotta a lent és a fent között... Szóval ott volt a kihívás, és arra gondoltam, hogy a világnak ezen tájain élő embereknek most elég nagy gondjaik vannak, segítségre van szükségük. És elkezdtem fohászkodni, és írtam egy olyan darabot, egy olyan zenei misztériumjátékot, amelyben arra kérem Tündér Ilonát, segítsen ezeknek az embereknek. 
Országunkat, mint tudjuk, tündérkertnek tartotta egykoron a hagyomány. Tündérkertnek, amelyben a tündérek szépre, jóra tanították az embereket, tudást adtak nékik. Csakhogy az embereknek nem kellett a tudás, az embereknek csak a tündérlányok aranyhaja kellett. És amikor az aranyhajat kivitték onnan a szigetről – mert víz vette körül a tündérkertet –, akkor az aranyhaj sárrá változott. Ezért hívják a mai napig is sárig aranyhajú leányoknak ezeket a tündéreket... Hát ez foglalkoztat engem mostanában annyit, az, hogy az arany diktál a világban, az arany, s nem az arány. És ezért írtam meg az idén a trilógia harmadik darabját, a Csillagláncot.
– Csillaglánc... milyen szépen muzsikál maga a cím is, s milyen sötét, vészterhes felhangok rejlenek mégis mögötte!
– A Csillaglánc egy kicsit vádirat az emberek, az emberiség ellen, egy kicsit figyelmeztetés. Az ötlet onnan ered, hogy a Napfényfiúban ott volt a fiú, a Tündér Ilonában a lány, s ahol fiú van és lány, oda gyerek is kell. A gyerek pedig benne van a dalban: Lánc-lánc-eszterlánc, eszterlánci cérna... Erre az emberek azt mondják, hogy együgyű kis dalocska. Pedig ez nem is dalocska, hanem varázsdal. Formula. Rejtvény, melyet meg lehet fejteni. Ester, estella, Stern – csillag. Csillaglánc. Most fonja az ember, most jutott el oda, hogy megmerítené boszorkány-konyhájának varázsvizében – DNS. A kromoszóma. Az a csillaglánc, amely az életnek a magva. S innen kezdve az ember vagy megváltja, vagy elpusztítja önmagát. Ezért kiabálok én bele a világba, nehogy ez utóbbi következzék be.
– De hát hol az a pont, ahonnan nézve már csak egyetlen távlat van: a pusztulás?
– Ott, ahol az ember elfordul, eltávolodik az igazi élettől. Fordítva látjuk a világot, valahol valami kisiklott, másként működnek a birtokviszonyok, mint ahogy kellene. Azt mondjuk, miénk a Föld. Közben mi vagyunk a Földé. Túl nagyképűek vagyunk, isteneknek képzeljük magunkat, istenekként próbálunk élni a Földön. Visszaélünk a vízzel, mérgezzük, visszaélünk a levegővel, ugyanúgy mérgezzük, visszaélünk a földdel, a talajjal, mérgezzük, mérgezzük... Baj van. Kifosztjuk a Földet, és ez nem mehet így sokáig. Már küldözgeti a figyelmeztető jeleket: mozognak a hegyek, áradnak a folyók, fújnak az iszonyú szelek... És melegszik a föld, zsugorodnak a gleccserek, duzzadnak a tengerek...
– Ne haragudj a szemtelen kérdésért: mit tehet mindezek ellen egy poéta vagy egy muzsikus?
– Én azt hiszem, hogy az igazi poéta, az igazi zenész megpróbálja helyreállítani az emberek lelkében a harmóniát.
– Hogyan?
– A tehetségem által, amit kaptam, amivel születtem, amivel élhetek és visszaélhetek. Visszaélhetek például úgy, hogy beállok a szórakoztatóipar kiszolgálói közé, jó kis agydöngölő zenét írok, ahol csak a mély hang és a magas frekvencia szól, és középütt, ahol az emberi lét van, nincs semmi. De élhetek vele úgy is, hogy elmegyek ebbe a kis mámai romtemplomba, és igazi hangszerekkel, olyanokkal, amelyekkel még találkozott készítőjének, a mesternek a lelke, amikor megfaragta őket, és igaz szóval próbálom meg, barátaimmal együtt, helyreállítani a harmóniát az emberek lelkében. Tudom, hogy nehéz, irgalmatlanul nehéz dolog ez, de legalább megpróbáljuk... És hidd el, nincs szebb élmény, mint amikor megtörténik a varázslat.
– És megtörténik, megtörtént?
– Meg. Olyan sokan jöttek el, hogy külső vetítőt kellett alkalmaznunk, mert még kint az utcán is álltak. És síri csendben hallgatták végig az előadást, hogy a végén percekig tartó vastapssal fejezzék ki, amit éreznek. Mert ha megszólítom az embert, ha tisztességgel, emberi módon szólítom meg, a saját nyelvén, ha nem irányítani akarom, csak példát mutatni neki, ha felhívom a figyelmét arra, hogy mi a baj – akkor benne is megszólal ugyanaz a hang. Tudom, hogy ez világméretben kicsiny dolog, de hidd el, akkor, ott, abban az ötszáz emberben valami megváltozott.
– Úgy tudom, külföldi útra készülsz a Házat Hazát Alapítvány szervezésében, adományokat gyűjteni a távolba szakadt honfitársaink között az alapítvány lakásépítési programjára. Mit gondolsz, meg tudod-e majd szólítani azokat is, akik több évtizede elhagyták ezeket a tájakat, s akikben Isten tudja, milyen képzettársítások kelnek életre egy-egy strófa vagy akkord hallatán?
– Jártam már távoli földrészeken, muzsikáltam az ott élő magyaroknak, és úgy érzem, sikerült kapcsolatot találnom az lelkekhez. Nehezebb volt, mint itt, ahol az anyaföld közelsége, a szülőföld melege is a segítségemre volt, de, mondom, úgy érzem, sikerült. És azt hiszem, ha megfelelő alázattal és nyíltsággal állok elő bárhol a világban ugyanezzel a muzsikával, és befogadó fülekre találok, akkor mindenhol létrejön ez a varázslat.

Elolvasom
Harminc éves az Újvidéki Színház. Beszélgetés László Sándor igazgatóval. In. Nyugati Magyarság. 2004. május.

– Ti milyen gyakran jártatok azelőtt színházba? – kérdi E. kifelé jövet az Újvidéki Színház legutóbbi bemutatójáról.
– Minden darabot megnéztünk. Kutyakötelességünknek éreztük, hogy minden darabot megnézzünk, pedig volt köztük rossz is, meg olyan is, amely olyan távol állt tőlünk, mint Makótól Jeruzsálem.
Igen, ezt a színházat nekünk, újvidékieknek csinálták meg annak idején, s azt hiszem, nagyon sokan voltunk, akik úgy éreztük, hogy nekünk is kell fenntartanunk, nekünk kell mindenáron életben tartanunk. Magamra nézve kétszeresen érvényesnek tartottam e kötelezettséget, úgy is, mint egyszerű néző, és úgy is, mint afféle írógépkoptató, akinek a véleményére talán mások is kíváncsiak, s aki e véleményét e színház vonatkozásában sok-sok szeretettel és jóindulattal köteles megfogalmazni, még akkor is, ha a legszívesebben dorongolna. 
Szerencsére az Újvidéki Színháznak nem volt szüksége előlegezett jóindulatomra, mert már a nyitáskor Örkény Macskajátékával, de még inkább Dürrenmatt Play Strindbergjével, majd Peter Weiss Mockinpottjával szenzációs előadásokkal rukkolt elő, és óriási sikert aratott. 
A Vajdaságban ekkor már működött egy hivatásos társulat, a szabadkai Népszínház, amelynek a maga hagyományos repertoárjával és játékfelfogásával – és, tegyük hozzá, fáradhatatlan tájolásával –, óriási érdemei voltak a délvidéki magyar színjátszásban és közönségnevelésben. A helyi lehetőségek és adottságok mellett nyilván ez a tény is eleve kirajzolta a frissen alapított Újvidéki Színház útját és arculatát. „Ennek a színháznak arculata volt mindig, bármennyire is bővült a három évtized alatt a dramaturgiai íve. Az arculatot a szöveg megoldásának korszerűsége és a közlés időszerűsége határozta meg” – írja a jubileumi emlékkönyvben Franyó Zsuzsanna, aki hosszú éveken át volt kitűnő dramaturgja a színháznak. Egy másik helyen részletesebben is kifejti gondolatát: az Újvidéki színház „stílusában a groteszket használta (…), közlendőjében pedig az éppen időszerű eseményekből építkezett, építkezik, és ezért nevezhetjük kifejezésrendszerét egyfajta modern realizmusnak. Ennek a kettősségnek az egybefonódása eredményezte azokat a kiemelkedő előadásokat, amelyek esetében sajátos értelmezésről és sajátos játékmódról beszéltek és beszélnek a színházi szakemberek. Ezt a kialakított arculatot erősítették a színészeink, az Újvidéki Színházat »érző« rendezőkkel együtt, az elmúlt három évtizeden át.”
Hosszadalmas volna felsorolni e kiemelkedő előadásokat: a már említettek mellett itt elsősorban a Harag György rendezte Csehov-trilógiát emelném ki, majd Albee Nem félünk a farkastól című drámáját, Becket Godot-ját, Mrožek Tangóját, Molnár Játék a kastélyban című vígjátékát, Kosztolányi Édes Annáját… 
Még hosszabb volna a kiváló alakítások egész sorát nyújtó színészek névsora, akik közül, sajnos, egyiküket-másikukat csak az emlékkönyv Halottaink című fejezetében láthatjuk viszont. Nagygellértné Kiss Júliát például, az „értelmes, szellemes, fanyar humorú, kemény és szélsőséges lelkiállapotú” színésznőt, aki számára „nem volt megalázó az epizódszerep és a beugrás sem”, s aki „minden szerepét a rációjával oldott meg, pontos mértéktartással, visszafogva az emócióit”. Vagy Soltis Lajost, a nagyhangú, örökké vitatkozó „minden szinten változásokat igénylő és követelő” színészt, akinek „nagy, nyílt kék szeméből mindig olvasható lett az érzés, az érzések váltakozása, az őszinte gondolat. Előbb láttuk meg, és csak azután hallottuk a gondolatot.” Vagy Romhányi Ibit, a színház Nagyasszonyát, akinek közlésében „életre keltek a mondatok, tartalomtöbbletet kaptak, mert Romhányi minden adottságával és porcikájával, közöttük a hangszálaival is élt a színpadon. Ezért tudott percek alatt vonzó, csábos nőből aggastyánná öregedni, és jelenetváltással visszafiatalodni, határozott, elegáns testtartással nagyúri dáma lenni és megalázni alattvalóit, majd a következő percben szenvedő, erkölcsileg kisemmizett és eldobott nő lenni.” Vagy Fischer Várady Hajnalkát, aki ötvenhat éves korában hunyt el, s aki „színpadi jelenség volt, igazi primadonna, akire oda kellett figyelni, még akkor is, ha nem ő játszotta a főszerepet.”
És hadd álljon itt még Nagygellért János neve, aki a nagy nemzedék meghatározó egyénisége volt, s akit ha az Újvidéki Színház nem tart a saját halottjának (feltehetően azért nem, mert „hivatalosan” nem volt tagja az együttesének), hadd valljam itt most én a magaménak, a magunkénak, mindazok halottjának, akik hallhattuk halk, kellemes hangját a rádióban, vagy láttuk törékeny, langaléta alakját, élvezhettük elegáns, visszafogott alakításait a számára valóban világot jelentő deszkákon Topolyán, Szabadkán vagy Újvidéken.
De essék egy-két szó a nagy generáció élő tagjairól is, Fejes Györgyről, a zseniális ösztönszínészről, akinek alakításai tanulmányt érdemelnének, vagy Tusnek Ottíliáról, aki viszont maga volt az intellektuális színész, vagy Ferenczi Jenőről, aki nemcsak a nézők, hanem a társulat és a baráti kör örök mulattatójaként lopta be magát mindannyiunk szívébe, és ha kellett kabaréhősként nevettetett, ha kellett elesett kisemberként könnyeztetett meg bennünket. Folytathatnám még…
Ennyit a múltról. A jelenről László Sándorral, a színház igazgatójával beszélgettünk el Csehov Platonovjának bemutatója után.
– Miként határozná meg az Újvidéki Színház helyét a délvidéki magyarság művelődési életében?
– Talán nem hangzik nagyképűségnek, ha kibővítem a kört, és azt mondom, hogy színházunk nemcsak a délvidéki magyarság életében tölt be fontos szerepet, hanem Szerbia kulturális életében is. A minap véget ért Vajdasági Hivatásos Színházak Fesztiválján elnyert elismerés – a Domonkos István műve alapján készült Via Italia című produkciónkat nyilvánította a zsűri a legjobb előadásnak – csak egy a sok érv közül, mely azt bizonyítja, hogy nemcsak benne vagyunk az országos mezőnyben, hanem annak élvonalába tartozunk. Minden fontosabb országos fesztiválon, rendezvényen ott vagyunk. Kíváncsiak ránk, hívnak bennünket próbálják ellesni a titkunkat.
– Mi ez a titok? Mi az, amiben az Újvidéki Színház más, mint a többi?
– Talán az, hogy nagyon-nagyon komolyan vesszük a dolgunkat, és az utóbbi 7-8 évben hatékony csapatmunkát sikerült kialakítanunk. Volt mire építenünk, hisz az előttünk járó nagy színésznemzedék is azért válhatott oly sikeressé, mert nyolc-tíz ember összeszokott, együtt tudott gondolkodni, és nyitott volt. Valójában pont ez a nyitottság az, ami először eszembe jut, ha azt hallom, hogy Újvidéki Színház. Ez a színház mindig új utakat keresett és talált a kezdetektől fogva. A valamikori „nagy” Jugoszlávia minden jelentős rendezőegyénisége – a belgrádi Radoslav Dorićtól és Ljubomir Draškićtól kezdve a zágrábi Želimir Oreškovićon át a ljubljanai Marjan Bevkig – szívesen járt hozzánk, s dolgozott a falaink között. És mindenki hozott magával valami újat, valami érdekeset, néha meghökkentőt.
– (Ez a hagyomány, mondanom sem kell talán, a hajdani „testvériség–egység” virágkoráig nyúlik vissza. Nem szeretném politikai vizekre terelni a beszélgetést, de hadd kérdezzem meg zárójelben, hogyan éltétek, élitek meg a napjainkban elharapódzó, a hajdanival ellentétes megnyilvánulásokat, a magyarellenes gyalázkodásokat. Olvastuk a sajtóban, hogy az Újvidéki Színházat is megdobálták a randalírozó tüntetők.
– Ez a másságunknak szól. Nemcsak minket dobáltak meg, megdobálták a kínai boltot, az albán pékségeket is. Nyilvánvaló, hogy olyan emberek tették ezt, akiket a legutóbbi háború után telepítettek ide, akiknek fogalmuk sincs e vidék történelméről, nem szoktak hozzá, hogy más nemzetekkel éljenek együtt vagy egymás mellett, s akiknek talán már az óvodában is a kizárólagosság volt a jelük.)
– Vissza a színházhoz! A nagy rendezőegyéniségek kapcsán eddig csak a – nevezzük így – jugoszláv kötődésekről esett szó, pedig az Újvidéki Színházat a magyar szellemi térséghez is számos szál fűzi.
– Így igaz. Elsőként Harag Györgyöt említeném meg, aki olyan Csehov-trilógiát állított színpadra itt Újvidéken, amely egyszer s mindenkorra egybeötvözte Harag nevét a színházunkéval. Még ma is sokat emlegetik, olyanok is, akik nem is látták az előadásokat. Ez a tény bizonyos értelemben tehertételt is jelentett számunkra sokáig, hisz Harag után nagy bátorság kellett hozzá, hogy Csehovot rendezzen itt valaki. Szerencsére azóta felnőtt egy új nemzedék, és éppen tegnap (április 25-én) mutattuk be a budapesti Fodor Tamás rendezésében Csehovnak A pojáca (Platonov) című komédiáját. Az első visszajelzésekből ítélve nem vallottunk szégyent, s méltó utódja született a hajdani Harag-előadásoknak. Fodor Tamás előtt egyébként olyan kiemelkedő anyaországi rendezők dolgoztak nálunk, mint Jancsó Miklós, Székely Gábor, Csizmadia Tibor, Csiszár Imre, Bozó László, Babarczy László és mások.
– Azt hiszem, nem véletlen, hogy ennyit beszélünk a nagy rendezőkről, hisz az Újvidéki Színház a kezdetektől fogva kifejezetten rendezőközpontú műhely volt. Szóljunk azonban egy-két szót a színházi előadás másik eleméről, a szövegről is! Annál is inkább, mert, ha jól látom a dolgokat, a darabválasztást illetően már kevésbé kötődnek a magyar szellemi közösséghez. 
– Színházunk arculatát valóban nem a szerzők, hanem a rendezők határozták meg. A darab, legyen az tragédia, komédia vagy zenés darab, többnyire csak egy-egy találkozási pont volt a rendező és a társulat között. Ezekhez a találkozásokhoz többnyire a világirodalom nagyjainak művei szolgáltattak apropót, Molière-től vagy G. B. Shaw-tól kezdve Ibsenen, Strindbergen, a már említett Csehovon, Dürrenmatton, Peter Weissen, Albeen, Ionescon át Mrožekig és Becketig, de játszottuk délszláv és vajdasági magyar kortárs szerzők műveit is, Krležától, Brešantól, Jančartól kezdve Deák Ferencig, Tolnai Ottóig, Kopeczky Lászlóig, Gion Nándorig és Gobby Fehér Gyuláig. Ami az összmagyar kötődéseinket illeti, itt, azon kívül, hogy Örkénytől eljátszottuk a Macskajátékot, a Forgatókönyvet, a Tótékat, a Pisti a vérzivatarbant, megemlíteném még Molnár Ferencet, Kosztolányit, Tersánszkyt, Német Lászlót, Sütő Andrást és Hubay Miklóst. Hogy ez kötődésnek elegendő-e, azt nem tudom. Néhány éve azon fáradozunk, hogy felrázzuk egy kicsit a vajdasági magyar szerzőket: ellesett ötlet alapján drámaíróversenyt rendezünk minden év szeptemberében, a magyar dráma napján, s erre meghívunk olyan három fiatal vagy kevésbé fiatal alkotót, akihez közel áll a színház világa és késztetést érez a megmérettetésre. Örömmel jelezhetem, hogy a tavalyi résztvevők egyike épp most dolgozik egy új darabon – újabb ősbemutató van tehát a láthatáron.
– Apropó, bemutató. Pillantsunk bele az idei repertoárba! Mit kínál nézőinek az Újvidéki Színház az idei tavaszon?
– Elég nagy fába vágtuk a fejszénket. Az első bemutatónk Lorca Vérnásza volt; a budapesti Bárka Színház főrendezője, Czajlik József állította színpadra. Majd Rostand Cyranója következett L’uboslav Majera rendezésében, aztán Domonkos István Via Italiája, melyet Mezei Kinga rendezett, és tegnap Csehov Platonovja. Klasszikus hangulatú évadnak is mondhatnám, de ez nem véletlen. Úgy érzem, most jutott el a társulat arra a szintre, amikor elég érett és tapasztalt már ahhoz, hogy klasszikus értékű darabokban is megméretkezzen. Egyébként épp most váltunk témát: ma kezdjük el egy kissé könnyedebb darab, a Fekete Péter próbáit a budapesti Seres Zoltán irányításával.
– Csaknem tíz éve nem láttam egyetlen újvidéki előadást sem. Ezalatt felnőtt egy új, számomra teljesen ismeretlen színésznemzedék, amely – örömmel tapasztaltam a tegnapi bemutatón ­–, merész és tehetséges. Egy sor kiváló alakítást láttam egy sor fiatal színésztől. Úgy látom, utánpótlási gondjai nincsenek a színháznak.
– Újvidéken nemcsak a mi színházunk, hanem a Művészeti Akadémia is idén ünnepli fennállásának harmincadik évfordulóját. Az akadémián rendező- és színészképzés is folyik. Minden második évben indul magyar tagozat, s elmondhatom – miután ott is tanítok – hogy nemcsak szakmai ismereteket adunk át a hallgatóknak, hanem igyekszünk belőlük színházban gondolkodó, színházat szerető értelmiségieket nevelni. Szerénytelenség nélkül mondhatom, nagyszerű fiatal tehetségek kerülnek ki az akadémiáról, s komoly érdeklődés mutatkozik irántuk Magyarországról is.
– De, és azt hiszem, ez a fontosabb szempont, idehaza is elég jó esélyük van az elhelyezkedésre, hisz, hogy mást ne mondjak, maga az Újvidéki Színház saját együttest tart fenn, ami szintén egyfajta különlegesség, s itt van még a Szabadkai Színház magyar társulata, a televízió, a rádió… Igaz is: hogyan él ma egy színész a Délvidéken, milyen művészeti és egzisztenciális kibontakozási lehetőségei vannak?
– Mondjuk szerencséje van, és bekerül a társulatunkba. Miután már főiskolás korában itt élt, itt próbálgatta szárnyait közöttünk, ittléte nemcsak a fiatalos szellem, a lendület, az akarás jelenlétét jelenti számunkra, hanem utánpótlási lehetőséget is. Az ő számára pedig olyan helyet jelent a színház, ahol szabadon gondolkodhat, gyakorlatra tehet szert és próbára teheti önmagát. No és, persze, kenyérkereseti lehetőséget is. Jelenleg tizenhat tagja van a társulatnak, megemlítenék közülük néhányat: a „régi” nagy nemzedékből már csak Ábrahám Irén aktív, a középnemzedéket Banka Lívia, Magyar Attila és Giricz Attila képviselik, a fiatalok közül pedig Mezei Kingát, Nagypál Gábort, Balázs Áront, Szorcsik Krisztát, Krizsán Szilviát emelném ki.
A kérdéséhez visszatérve, amennyire én ismerem az erdélyi vagy anyaországi vidéki színházak helyzetét, nem igazán látok különbséget a munkalehetőségek és az egzisztenciális körülmények között. Sem a magyarországi vidéki, sem az erdélyi színészekre, de a mieinkre sem lehet azt mondani, hogy tejben-vajban fürödnének, ám a szerény megélhetéshez nagyjából elég, amit itt a színházban megkeresnek. Más kereseti lehetőségük sajnos nem is igen akad. Valamikor a televízióban és a rádióban is lehetett dolgozgatni, nos, dolgozgatni ma is lehet, de keresni már nem. Időnként meghívják őket egy-egy vendégszereplésre, mondjuk a Szabadkai Színházhoz, vagy egy-egy filmforgatásra. Vicsek Károly például nemrég fejezte be legújabb filmjének a forgatását, s ebben, magától érthetően újvidéki és szabadkai magyar színészek játszottak.
– Maga a színház milyen pénzekből gazdálkodik?
– Mint a nevünk is mutatja, városi intézmény vagyunk, ami azt jelenti, hogy a tartományi főváros önkormányzata tartja el a színházat. Időként kapunk egy-egy céltámogatást a Tartományi Művelődési Titkárságtól, és a kor szellemének megfelelően mindent megpályázunk, amit lehet, az Illyés Alapítványtól kezdve a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumáig.
– A végére hagytam a legkényesebb kérdést: kinek játszik ma az Újvidéki Színház? Tudjuk, hogy Újvidékből a második világháború utáni időkben többé-kevésbé mesterségesen csináltak magyar szellemi központot, ide telepítvén a sajtót, a könyvkiadást, a rádiót, majd a Magyar Tanszéket, a Hungarológiai Intézetet, a televíziót, s végül ezt a színházat is, ahol most ülünk. Nem mondom, hogy rosszul tették, akik tették, de a tény tény marad: ennek a szellemi központnak az etnikai bázisa nem itt, nem a szűkebb értelemben vett környéken, hanem nagyjából az Óbecse–Becskerek vonaltól északra él. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a legutóbbi háború során ismét alaposan megfogyatkozott Újvidék magyar lakossága, valóban jogosan vetődik fel a kérdés: kinek játszik ma az Újvidéki Színház? 
– Újvidéken ma 15-20 ezer magyar él. Elsősorban nekik játszunk, heti két, három, néha négy előadásban. Törzsközönségünk zöme egyetemi hallgató, a fennmaradó rész a helyi, cseppet sem lebecsülendő értéket képviselő értelmiségből tevődik össze. Vidékről is hozunk be közönséget, van egy buszunk, amellyel szervezett nézőket szállítunk be egy-egy előadásra Újvidék vonzásköréből, Pirosról, Budiszaváról, más falvakból. A környékbeliek, például a temeriniek egyébként saját szervezésben is be-bejárnak, de távolabbról is jönnek, Szabadkáról, Kanizsáról, Zentáról, Topolyáról. 
Mi is járunk tájolni. Nem túl sokat, de minden előadásunkat elvisszük Szabadkára, Zentára, Kanizsára, Topolyára, Becsére. 
Nem látogatottsági mutató, de elmondom azt is, hogy előadásainkat szinkrontolmács fordítja szerbre, úgyhogy a helybeli szerb értelmiségiek is be-betérnek hozzánk. Nem tömegével, de jönnek: van hogy négy, de van hogy huszonöt fordítókészüléket kérnek ki egy-egy előadás előtt. 
Ezt a színházat közönség nélküli színháznak csúfolták annak idején, nos, erről szó sincs, sőt az utóbbi években határozott javulást érzékelünk e téren is.
Nem az én tisztem, hogy eldöntsem, jól tették-e annak idején azok, akik Újvidékből mesterséges kulturális központot alakítottak ki. A mi dolgunk az, hogy ezt fenntartsuk. Sokszor hallottam már: minek ide tanszék, rádió, színház, hisz nincs is itt magyarság, át kellene helyezni mindent oda, ahol a tömbmagyarság él. Nekem viszont az a véleményem, hogy minden művelődési intézmény egy-egy végvár, s nekünk nem szabad feladnunk a végvárainkat.
Ebben maradtunk.

Elolvasom
Elfogult köszöntő – Hatvanéves az Újvidéki Rádió. In. Aracs. 2009. október.

Hatvan éves az Újvidéki Rádió

1949. november 29. A megnyitó déli 12-re van meghirdetve. Hatalmas lótás-futás, izgalom és feszültség az egész házban, hisz ahogy ez már lenni szokott, a berendezések akkor mondják fel a szolgálatot, amikor a legjobban fáj. És ha már csak fél óra van hátra az ünnepélyes megnyitóig, akkor bizony nagyon fáj. Az adó néma, a stúdiótechnika béna. Csavarhúzók, kombinált fogók, kábelek… Kétségbeesett telefonok mindenfelé: hallotok már?... és most?... most se?... megőrülök! Divljak igazgató a haját tépi, pár perc és itt a díszvendég, Mrkšić elvtárs a tartományi főbizottságból…
És ekkor – majdnem azt mondtam: deus ex machina –, hirtelen rendbe jön minden. Le lehet higgadni, kezdődhet a történelmi esemény. A kis stúdióban két bemondó, az ő hangjuk száll majd először az éterbe, hirdetvén, hogy itt az Újvidéki Rádió (akkor még Rádió Noviszád). Aztán a technikus átkapcsol a nagyobbik stúdióba, ahol a tamburazenekar eljátsza a… mit is?... himnuszt?... vagy egy vajdasági szerb népdalt?… nem tudom. Ez a forgatókönyv. A valóság egy kicsit más. A technikus még nem heverte ki az izgalmakat, tévedésből a bemondók helyett a zenekari stúdiót kapcsolja, úgyhogy az első mondat, ami világgá repül rádiónk hullámhosszán ez volt: Gde je moja tamburica? (Hol a tamburám?). A két bemondó is ezt hallja a kis stúdióban, s kommentálja is mindjárt az egyikük: E, ovo smo lepo zaj…li. (Hát ezt jól elb…tuk.) Igen, ez volt a második éterbe röppenő mondat, merthogy közben a technikus észbekapott és épp ekkor kapcsolta a bemondókat.
Hogy mennyi igaz a történetből, meg nem mondom. Hozzám így jutott el, szájhagyomány útján, így adom tovább. Legendának nem rossz.

A kezdetek

Több emlékezés is utal rá, hogy az Újvidéki Rádió a sokat emlegetett titói nemzetiségi politikának köszönheti létét. Tito, úgymond, rájött, hogy a soknemzetiségű Jugoszláviát csak úgy lehet egyben tartani, ha nem az itt élő népek történelmi, vallási és egyéb ellentétein lovagol a politika, a sajtó, az egyház, és mindenki, hanem új lapot kell nyitni, és a testvériség-egység eszméjére kell alapozni a jövőt. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy igazi, egyenjogú testvérnek érezze magát minden itt élő nemzet és kisebbség. Alapítottak tehát – egyebek között –, egy rádiót, amely a Vajdaság területén élő szerbek mellett a négy legnépesebb nemzetiség (magyar, szlovák, román és ruszin) tájékoztatását, kulturális életét és oktatását szolgálta.
Anélkül, hogy Tito nemzetiségi politikájának a jelentőségét csökkenteni akarnám, meg kell jegyeznem, hogy az elsődleges szándék gyaníthatóan nem ez volt. Tito, mint ismeretes 1948-ban összekülönbözött Sztálinnal, aminek kemény politikai, gazdasági és információs zárlat lett a vége. Olyan új, messze hangzó szócsőre volt szüksége az országnak, amely a környező országok nyelvén szólva egyensúlyozni próbálja az orosz propaganda hatását, és eljuttatja a maga üzenetét a szomszédokhoz és a nagyvilágba. Mi mással volna magyarázható egyébként az a tény, hogy a rádió alapítója a Szerb Köztársaság kormánya volt, amelynek ott, Belgrádban kisebb gondja is nagyobb volt (azóta sincs ez másként) mint az, hogy van-e a vajdasági kisebbségeknek rádiójuk vagy nincs? Ezt a feltételezést támasztja alá az is, hogy ugyanez a kormány a tájékoztatóirodás válság elmúltával – a mór megtette a kötelességét, a mór mehet jelszóval –, mindent megtett ugyanennek a rádiónak a leépítéséért: előbb a szerbhorvát és a ruszin adásokat szüntette meg, majd, pénzhiányra hivatkozva össze akarta vonni és afféle fordítóirodává degradálni a nemzetiségi szerkesztőségeket1. Hogy ez végül is miért nem sikerült neki, azt ma már nehéz volna kideríteni. Elképzelhető, hogy az elhatározás megfeneklett a balkáni következetlenség valamelyik zátonyán, vagy, hogy az adott pillanatban átmenetileg felerősödött a tartomány érdekérvényesítő képessége, de az sem kizárt, hogy maguk a döntéshozók is felismerték, hogy az orosz mintájú, központosított, haszonelvű hírszolgálat kevésbé hatékony, mint ha szélesebb társadalmi–kulturális–nyelvi szövegkörnyezetbe ágyazva „adják el” az ideológiájukat.
Tény, hogy az Újvidéki Rádió 1949 novemberének végén megkezdte működését, és kisebb-nagyobb nehézségek leküzdésével mind a mai napig megszakítás nélkül sugározza adásait.
„A megnyitó nagyon ünnepélyes hangulatban telt – írja emlékezéseiben Kovács József, a rádió első magyar bemondója, – volt egy kis idegeskedés is, majd némi késéssel megindult az adás. Divljak elvtárs megölelt és összevissza csókolt bennünket: »Muzsikálunk, elvtársak, muzsikálunk!«, mondogatta. Az ünnepi megnyitó után szendvicseket kaptunk (fehér kenyérrel, amit jó ideje nem láttunk már), aztán eljött a 14 óra, amikor sor került ránk, magyarokra. Először egy Bogdánfi-szöveget olvastam be, amely arról szólt, hogy a testvériség és egység jegyében mostantól kezdve rendszeresen jelentkezünk ötnyelvű műsorunkkal. Ezután zene következett: Popov Emma és Fülöp Kató énekelt Horváth Mátyás cigányzenekara kíséretében. Horváth rendkívüli népszerűségnek örvendett már akkor, mindenki csak Gatya Matyinak ismerte. Igen előkelő prímás volt, ő maga csak a vonót hordta magával, a hegedűt úgy vitte utána valamelyik zenész. Zene után rövid faluműsor következett, amelyben Lantos Laci szövegeit olvastuk be, majd újra zene, s a végén pionírműsor.”
A rádió első vezetőségét természetesen a kommunista párt állította össze: Dimitrije Divljak lett az igazgató, Bogdan Cvijanović a műszaki igazgató, Vida Jovanović a pénzügyek vezetője, Szalai István a magyar, Branislav Dadić a szerb, Jan Grnja a szlovák, Ion Markovićan a román és Gyura Szopka a ruszin csapat főszerkesztője. A zenei szerkesztőség főnöke Radoslav Vuksan volt, akit valamivel később Anton Eberst váltott fel.
A zenei és a beszédműsorok aránya 70:30 volt, s akik ezt meghatározták nyilván abból indultak ki, hogy zenével lehet a legkönnyebben odaszoktatni a hallgatót arra a hullámhosszra, amelyre szeretnénk. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a zenei műsorok belső arányát – 25 % komolyzene, 25 % népzene és 50 % szórakoztató zene – szintén e cél szolgálatába állították, nem nehéz megfejteni, miért tett szert rövid időn belül hallatlan népszerűségre az Újvidéki Rádió – és nemcsak a Vajdaságban.
Ami a beszédműsorokat illeti – és jómagam, természetesen, elsősorban ezek vázlatos bemutatására vállalkoznék csupán –, már induláskor megszületett a döntés, hogy a magyar nyelvű műsor a lehetőségekhez mérten legyen minél átfogóbb: ne csak tájékoztató jellegű adásokból álljon, hanem adjon teret a művelődési életnek és a művészeteknek is (rádiódráma, irodalmi műsorok stb.), és indítsák meg minél előbb az oktató-, illetve a gyermekműsorokat. A szerb szerkesztőség többnyire az információközvetítésre összepontosított, azzal, hogy ott is hamar bevezették gyermekeknek szóló adásokat. A szlovák és román szerkesztőségek naponta sugároztak politikai-kulturális krónikát, és heti egy-két alkalommal valamilyen rétegműsort (falurádió, művelődési műsor stb.) A ruszin nyelvű adások is amolyan krónika-félék voltak és hetente pár alkalommal jelentkeztek.
A műsorkészítés rendje több éven át alakult ki: az adásokat az egyes szerkesztőségekben tervezték, majd a műsorigazgató hangolta őket össze. A műszaki osztály is elkészítette a maga tervét a szerkesztőségektől kapott információknak megfelelően. Ezután a pénzügyi osztály elé került az egész, aminek a vége rendszerint az volt, hogy meg-megnyirbálták a programelképzeléseket és a műszaki ambíciókat is. Az így kialakult programterv ezután az igazgatói kollégium, majd az igazgatóbizottság elé került, legvégül pedig az Újvidéki Rádió tanácsa hagyta jóvá.
1952 végéig minden műsor egyenesben, élőben ment.

Nagyjából ekkorra, az ötvenes évek elejére helyezi gyarló emlékezetem első rádiós élményemet. Merthogy én – nem dicsekvésként mondom –, olyan régen születtem, hogy tizenéves diákként még élő adásban szerepelhettem az Újvidéki Rádióban. Két fellépésre is emlékszem, s csak közismert szerénységem tiltja, hogy a másodikat ne nevezzem történelminek. Az első, az semmiképp sem lehetett az, hisz egyetlen mondatból állt. Egy rádióiskolás adásban a sajtóról volt szó, s nekem ennyi szerep jutott: „Az én apukám is előfizet a Magyar Szóra”. Ezt kellő beleéléssel (baki nélkül) elő is adtam, s kaptam érte elismerésül egy barackot a fejemre egy dagi színésztől, akit, ha jól emlékszem, Gombos Péternek hívtak.
A másik emlékezetes fellépésemért is kaptam valamit. Történt, hogy a telepi József Attila általános iskola ötödikes diákjaként Vitkai Gyula tanár úr (akkor: tanár néptárs), a hírneves nótaszerző egy gyenge pillanatában beválogatott az énekkarba. Ezt az énekkart aztán meghívták a rádióba egy élő adásba. Bezsúfoltak bennünket egy konyhányi stúdióba, mutatták, hogy ott a kis piros lámpa, ha az kigyullad, akkor rajta! Jól megköszörültük a torkunkat, nyeltük a nyálunkat, vártuk a piros lámpát meg a tanár úr beintését. Piros, intés, rázendítettünk. Hogy mire, arra, sajnos már nem emlékszem. A második strófa elején aztán megtörtént a baj: kissé falsra sikeredett az alt szólam belépése. Becsszóra, nem én voltam, aki elszúrta (hanem a mellettem álló kislány). Az ártatlanság vélelme akkor még nem volt divatban: a pofont én kaptam érte. Vitkai tanár úr dirigáló jobb keze hirtelen kitérővel ott landolt a fülemen. Lehet, hogy ez volt az első egyenes adásban elcsattant pofon az Újvidéki Rádió történetében?

 „Az első 2-3 hónapban hetente nyolcórás, illetve naponta valamivel több, mint egyórás műsort sugárzott a rádió magyarul – olvashatjuk Szalai István főszerkesztő emlékezéseiben. – Műsorcímek: Szocialista országépítés, Rádió népegyetem, Irodalmi kistükör, Falu hangja, Ifjúsági félóra, Külpolitikai negyedóra, Pionírműsor, Sportnegyedóra. 1950 közepétől nyelvművelő műsorunk, az év végétől pedig már Vidámestünk is volt.”
A magyar szerkesztőség nyolc munkatárssal kezdte meg működését. A főszerkesztő, mint említettem, Szalai István volt, a szakmai munkát Bogdánfi Sándor irányította, a munkatársak pedig Deák Margit, Dujmovics János, Kizúr Jolán, Kovács József (eredetileg bemondónak szerződtették, de hamar előléptették hírszerkesztővé), Janacsek József, Sóti Oszkár voltak. Szakmájukra nézve: molnársegéd, parasztlány, gyári munkásnő, tanító, főiskolai diák, háziasszony, kezdő újságíró. 
Magyar szempontból vizsgálva az Újvidéki Rádió történetét, jogosan kérdezhetné valaki, miért éppen Újvidéken indítanak 1949-ben magyar nyelvű rádiót, hiszen a délvidéki magyarság etnográfiai térképét nézve talán logikusabb lett volna, ha a tömbben élő hallgatósághoz közelebb, tehát Észak-Bácskában, nevezetesen Szabadkán teszik. A válasz sokrétű, s itt csak egy-két vonatkozására szeretnék kitérni. Először: Újvidék a tartomány fővárosa, a kormányzati- és pártközpont székhelye, a legfőbb információforrás, itt volt megvalósítható a legkönnyebben a hatalom és a sajtó napi kapcsolattartása, és, ami szintén nem mellékes: a közvetlen ellenőrzés. Másodszor: az Újvidéki Rádióval nemcsak a magyarok tájékoztatását akarták megoldani, hanem a többi kisebbségét is, s a szlovák, román, illetve a ruszin etnikum, de pl. a dél-bánsági magyarság is a központi fekvésű Újvidékről volt elérhetőbb. Harmadszor: a második világháború után a határ menti városok fejlesztését teljesen visszafogták, s olyan időkben, amikor Észak-Bácskában malmokat és gyárakat szereltek le és szállítottak „biztonságosabb” vidékekre, sőt amikor a Szovjetunió részéről még a fegyveres támadást sem lehetett kizárni, Szabadkának igazán semmi esélye sem volt rá, hogy oda telepítsenek egy ilyen stratégiai fontosságú intézményt.
Tény, hogy Újvidékből – a Magyar Szó napilap alapításával (1945), a Híd folyóirat szerkesztőségének idetelepítésével (1947), a magyar könyvkiadás megindításával (Testvériség–Egység Könyvkiadó, 1948), majd a rádióalapítással is – mesterségesen csináltak magyar kulturális központot, hisz a zömmel ipari munkásokból és kisiparosokból álló, a háborúban „lefejezett” újvidéki magyarság hordozóként és „fogyasztóként” egyaránt gyenge volt erre a küldetésre. A felsorolt intézmények és a rádió munkatársait is Észak-Bácskából toborozták, főleg Szabadkáról, Zentáról, Nagybecskerekről és Kikindáról. „Az emberek akkoriban még könnyebben mozdultak – írja Simin Bosán Magda, a kulturális-szórakoztató osztály főszerkesztője –, szívesen jöttek Újvidékre. Meghallgatás meghallgatást követett, százával vonultak el a legkülönbözőbb foglalkozású emberek a különféle zsűrik előtt, s ha rátermetteknek bizonyultak, munkát kaptak a rádiónál, nemcsak újságíróként, hanem bemondóként, zenei tanácsadóként, rendezőként, színészként, technikusként. És a magyar szerkesztőség létszáma alig egy évtized alatt megtízszereződött.”
A mennyiség kétségkívül lenyűgöző. És a minőség? Erről a leghitelesebben az érintettek egyike, Ádám Tibor szólhat, aki 1949 decemberében került a rádióhoz. Egyik évfordulós cikkében őszintén megvallja, hogy ahhoz, amit csinálniuk kellett volna, bizony nemigen értettek: „A leendő bemondók azelőtt még csak nem is láttak mikrofont, az újságíró jelöltek sohasem voltak szerkesztőségben, a zenészek legalább tudtak muzsikálni, de a rádió követelményeiről fogalmuk sem volt. A technikusok ugyan meg tudtak javítani egy resót, sőt némelyik még lámpát is tudott cserélni a rádióban, de adóállomást aligha látott valamelyik.”

Apropó, lámpa! „Tudvalevő, hogy a tájékoztatóirodás gazdasági zárlat miatt szó szerint semmiféle elektronikus berendezést nem lehetett kapni az országban – meséli Kovács József –, még az aljzatokat is magunk barkácsoltuk, lombfűrészzel kivágott furnérlemezekből. Ilyen körülmények között aztán a stúdió-beredendezéseink sem voltak kimondottan tökéletesek, vigyáznunk kellett, mihez nyúlunk, gyakran megrázott bennünket az áram. Műszaki igazgatónk, Bogdan Cvijanović egyszerűen nem hitt nekünk, mikor szóvá tettük a dolgot, úgyhogy egyszer beinvitáltuk a stúdióba, és rávettük, hogy egyik kezével fogja meg az asztali lámpát, a másikkal meg a mikrofonállványt. Persze jól megrázta őt is az áram, úgyhogy ki is adta azonnal a parancsot, hogy „intézkedni kell“ az ügyben.
És álljon itt még egy bemondókkal kapcsolatos sztori az első évekből! Berki József, a gordonkahangú bemondó egy hajnalon, műsorkezdéskor, bosszankodva látja, hogy a beosztott technikusnak se híre, se hamva. Aki nem dolgozott rádióban, el sem tudja képzelni, mekkora blamázs egy rádiósnak, ha nem indul idejében az adás (vagy elmarad valamelyik műsor). Berki szakmai önérzete ezt nem engedhette meg magának, gondolt egyet, átszaladt a technikai helyiségbe, bekapcsolta a berendezéseket, majd a stúdiómikrofont, lábujjhegyen visszalopódzott a stúdióba, szép jó reggelt kívánt az Újvidéki Rádió hallgatóinak, beolvasta a híreket, aztán visszafutott a „technikába” és föltett valami zenét. Szerencsére nem kellett tovább rohangálnia a két helyiség között, mert kis idő múltán befutott a technikus.2

„Amikor elkezdtem dolgozni a magyar szerkesztőségben – írja a továbbiakban Ádám Tibor –, nagyon, nagyon sokat segített Bencz Mihály. Költő volt, humanista és a magyar nyelv kiváló ismerője. Nemcsak lektorálta a munkatársak írásait, hanem minden írást elemzett is. A fiatal, mondjuk ki, tudatlan újságíróknak elmagyarázta, hogy kell írni, milyen is tulajdonképpen egy igazi kommentár, riport vagy cikk. Bencz Mihály, vagy Miska bácsi, ahogyan mindannyian hívtuk, autodidakta volt, de tehetségének köszönve kiváló újságíró és lektor lett belőle. A másik lektorunk, akitől nagyon sokat tanultam, tanár volt, igaz nem a magyar nyelv tanára, hanem a matematikáé és fizikáé. Hornyik János. Kiváló fordító volt és sokoldalúan művelt ember. A magyar szerkesztőségben töltött első időben Szerencsés József kollégám, a kiváló és népszerű riporter és szerkesztő segített nagyon sokat, készségesen és önzetlenül. Sajnos, egyikük sincs már közöttünk. Aránylag fiatalon hagytak el bennünket. Úgy vélem, kiemelkedő hely illeti meg őket a rádió történetében.”
Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy Bencz Miska bácsi és Hornyik János amellett, hogy mindennapi munkájukkal felmérhetetlen értékű hozzájárulásukat adták a rádiós újságírók szakmai felkészítéséhez, közvetlenségükkel és egész habitusukkal egyszersmind egy, azt hiszem sokunk számára meghatározó fontosságú hagyomány megalapozói is voltak: az Újvidéki Rádió berkeiben – valamivel későbbi keletű tapasztalataim szerint legalábbis –, ismeretlen fogalom volt a szakmai önzés vagy féltékenység; a nyelvi lektorokat, a szerkesztőket és az idősebb kollégákat mindig meg lehetett kérdezni, ha valamit nem tudtunk, mindig segítségül lehetett hívni őket, egyikük sem érezte soha méltóságán alulinak, hogy átadja tudását és tapasztalatát a fiataloknak. És közben eszükbe sem jutott éreztetni velük, hogy illene szép lassan elsüllyedni szégyenükben.
A rádió vezetősége korán, már az ötvenes években kialakította a beszédműsorok keretstruktúráját. Ez az intézmény egészének szintjén témagazdagságában és műsoridőben is viszonylag hűen tükrözte a Vajdaság területén élő nemzetek és nemzetiségiek számarányát, kivéve a szerbhorvát nyelvű műsorokat, amelyeknek helyét és szerepét a Belgrádi Rádió viszonylatában kellett mindig meghatározni, és időnként a köztársasági–tartományi politikai széljárások szerint változtatni. 
A magyar nyelvű műsoroknál – s a továbbiakban, értelemszerűen, ezekre összpontosítjuk a figyelmünket –, a koncepció kiindulópontja az volt, hogy a rádiónak vállalni kellett a mindenes szerepét: tájékoztatnia is kellett, nevelnie és oktatnia is, kulturális igényeket kiszolgálnia és szórakoztatnia is. Ennek megfelelően tagolódtak a munkatársak egy politikai-informatív szerkesztőségbe (bel-, kül- és művelődéspolitika, gazdaság, faluműsor, magazin, horgász-vadász rovat, autósok műsora stb.), egy kulturális-szórakoztató szerkesztőségbe (gyermekműsorok, rádióiskola, irodalmi műsorok, humor stb.), majd valamivel később egy drámaszerkesztőségbe és színészegyüttesbe.

Tájékoztatni

A hírműsorok

A politikai-informatív szerkesztőség eleinte kisebb irodákban, később egy hatalmas teremben, az úgynevezett deszkben nyert elhelyezést. Élén Szalai István állt, majd 1964-től Vébel Lajos, utána Gion Nándor. A hőskor törzsgárdájának névsorát B. Foky István hajdani kollégámtól veszem kölcsön: „Lelki szememmel látom a gépírónőket, Papp Piroskát, Majoros Teréziát, s mellettük a főszerk-asztalt, hatvannégytől Vébel Lajossal, mögötte, oldalán az ügyeletes lektorokkal.” Megszakítom az idézetet, hogy az ő nevük se maradjon ki: Vicián Klára, Hem Katalin, Tripolszky Mária, Polyák Márta, Benkó Magdolna. „S jönnek az arcok, egérfülnyi vagy hervadólevél-portréként, mint Nádasi Iván, Aladics János, Sulhóf József, Szerencsés József, Saffer Pál, Umek Miklós, Kizur István, Szalai István, Fejős István, Borbély János, Madarász András, Margusics Lajos, Balázs Piri György, Nagy József, Kovács József, lektorunk és a rádió első bemondója, mint társai, Milenkovics Szvetiszláv, Berki József, Zanai Márta is, akik szinte szerves részei voltak a deszknek, mint ahogy oda tartozott Szabadka Sándor igazgatónk mindennapi jelenése is, hogy rendbe-e a rendbe? De ide sorjázik még Umek Norma, Szerencsés Ilona, Horváth Rózsa, Vrbaški Erzsébet és Kállai Kiss Erzsébet is...3 
A kisebbségben élő magyarságnak – az akkori lélekidomárok szerint –, „speciális”, az anyaországitól lényegesen eltérő tájékoztatást kellett nyújtani. Az országban valamivel puhább kommunista diktatúra uralkodott, mint a szomszédságban, de a párt itt is megmondta, miről szabad beszélni és miről nem, az önálló gondolkodásnak, egyéni véleménynek nem sok teret hagyott, s ha netán valaki eltérést tapasztalt volna a valóság és aközött, amit neki kell leírnia az újságban vagy a rádióban, s ennek, ne adj Isten, hangot is adott, az bizony nem sokáig ette az újságírók kenyerét.

„Minden írásunk az állami szervek intézkedéseit volt hivatott megmagyarázni és, természetesen, dicsérni – írja Ádám Tibor. – Íme egy jellegzetes példa: valahol az ötvenes évek elején megdrágult a vasúti szállítás. Az újságírókat sajtóértekezletre hívták. Már nem emlékszem, melyik funkcionárius volt a szószóló, de érveit sosem felejtem el. Mivel eddig a szállítási költségek jelentéktelenek voltak, a parasztnak kifizetődött tízegynéhány tojással beutazni. Kicsi volt tehát a kínálat. Miután ezentúl többet kell majd fizetni a viteldíjért, sokkal, de sokkal több tojással vagy más áruval indul majd útnak. Nagyobb lesz tehát a kínálat és ezáltal csökkennek az árak. Tehát, a szállítási költségek növelése pozitív intézkedés. Esnek az árak, növekszik a dolgozók életszínvonala. Ilyen kommentárokat közölt akkortájt a sajtó és a rádió.”

Arra is nagyon kellett vigyázni, nehogy nemzeti/nemzetiségi érzékenységet sértsen az ember valamely írásával. Ez mindaddig nagyjából rendben is volt, amíg arról volt szó, hogy a rádiót nem szabad a nemzeti/nemzetiségi ellentétek szítására használni, a baj ott kezdődött, hogy e szigorú elv oltárán egyszerűen feláldozták a nemzetek és nemzetiségek külön érdekérvényesítő erejét is. Általában minden szerkesztőség a maga háza előtt söprögetett, a szerb nacionalista megnyilvánulásokra a szerb, a magyarokra a magyar stb. szerkesztőség reagált, és ítélte el igen erélyesen. Cenzor, legjobb tudomásom szerint, ezekben a kezdeti időkben sem működött a rádiónál, viszont a munkatársak mindegyikébe beplántáltak egy kis öncenzort, aki, egy-két példastatuálásból okulva buzgóbban teljesített a legvaskalaposabb klasszikus cenzornál is. Az újságírókban egy-másfél, a szerkesztőkben két, a főszerkesztőben általában három ilyen kis öncenzor működött. (A másfelet úgy kell érteni, hogy az ember már csak azért sem írt meg valamit úgy, ahogy szíve szerint megírta volna, nehogy bajt hozzon a főnöke fejére.)
A sajtószabadságot tehát – ezt Surányi Zoltán is alátámasztja a XX. századi vajdasági magyar újságírókról szóló tanulmányában –, elég viszonylagosan értelmezték, „ a pártot, a munkásönigazgatást, el nem kötelezett barátainkat, a testvériség-egységet és Tito elnököt nem volt szabad bírálni, s a nagy sajtóbotrányok nem is a kritikus hangvételű újságcikkek miatt, inkább csak az elírások körül voltak (például amikor hadvezér helyett vadvezérnek titulálták Titót): a bíráló hangnemű publicisztikai írásokat már megjelenésük előtt kiszűrték a főszerkesztők.”
A politikai-informatív műsorok – a mindenes elvnek megfelelően – imponáló műfajgazdagságot mutattak: a bel- és külpolitikai hírektől kezdve a hírmagyarázatokig, a helyszíni tudósításoktól kezdve a riportokig, a kulturális eseményekről szóló beszámolóktól kezdve a színházi kritikáig, a rendkívül népszerű faluműsortól kezdve a szórakoztató magazinig, a hobbi műsoroktól kezdve a sportközvetítésig és a rádiópostáig szinte minden elhangzott, s nem túlzás, ha azt mondom, nem volt olyan szegmense a délvidéki magyarság életének, amelyről ne szólt volna kisebb-nagyobb rendszerességgel az Újvidéki Rádió.
Az igazság kedvéért azt is le kell szögeznem, hogy a kommunista párt befolyása az idő múltával ha el nem is múlt, de kétségkívül felpuhult, s volt olyan idő, amikor az Újvidéki Rádió híradásai számítottak a leghitelesebbeknek széles e környéken, s gyakorlatilag fél Magyarország is bennünket hallgatott. Főként Rákosiék terrorja alatt, aztán még fokozottabban az 1956-os forradalom idején, illetve jóval később, a 90-es évek elején, az úgynevezett joghurtforradalom napjaiban. Apropó, Rákosi!

„Egy április elsejei tréfám majdnem az állásomba került – idézi fel emlékeit Beder István, aki 1952-től kezdve dolgozott a rádiónál. – Kiötlöttem és bediktáltam az írógépbe egy hírt. Így szólt: »Rákosi Mátyás, az MDP főtitkára, akinek nevéhez az újabb kori magyar történelem legszomorúbb eseményei fűződnek, lemondott.«
Előzőleg persze megkértem a bemondókat, hogy ezt a kacsát tépjék szét, ha a kezükbe kerül. Nem is úszott ki a rádióhullámokon. De a gyanútlan szerkesztőséget annál jobban felbolygattam. A kollégák egymás vállára borultak, lektorunk, a hadirokkant Miska bácsi, botját elhajítva táncolt az íróasztalok között. 
Ebben a túlfűtött hangulatban észre se vettem, hogy Jancsi barátom valakinek telefonál. Testvérbátyját, az ismert közéleti személyt hívta fel, aki menten továbbadta felsőbb helyekre a »megbízható« hírt. Ezzel a lehetőséggel bezzeg nem számoltam.
Megizzadtunk bele, mire a láncot újbóli fel- és letelefonálással sikerült megszakítanunk.
Fiatalok voltunk, újságírók, bohémek.
És Rákosi Mátyás alig négy hónapra rá csakugyan távozott.”

Csoóri Sándor mondta egyszer, kilencvenháromban, amikor meglátogatott bennünket a Világszövetség című lapunk sivár budai szerkesztőségében: 
– Szerettem lejárni hozzátok Újvidékre, mindig jól éreztem magam köztetek, olyan… olyan léhák voltatok! 
Hát, mi tagadás…

A délutáni híradó szerkesztője délelőtt 11 óra felé jelenti Vébel Lajos főszerkesztőnek, hogy Kizur István leadta a jelentést a 13 órakor kezdődő tartományi pártbizottsági ülésről, majd elment haza. 
– Mindig mondtam, hogy ez a Kizur gyorsan dolgozik – szólt ki a pipája mögül Vébel, majd hozzátette – és olcsón… Azért valaki majd figyeljen oda, megtartják-e egyáltalán azt az ülést.

Merthogy olyan is volt az Újvidéki Rádió történetében, hogy X. Y. egy szép napon megírta a kritikáját az Újvidéki Opera az esti előadásáról, leadta a szerkesztőnek, és elment magánéletet élni. A kritika el is hangzott a későesti órákban, annak rendje és módja szerint, másnap egyesek gratuláltak is a szerzőnek. A rosszmájúbbak azt is hozzátették, hogy az előadás meg elmaradt.
Említettem, hogy egy másik ilyen „hőskora” a rádió hírszolgálatának a joghurtforradalom idejére esett. Ekkor már Gion Nándor volt a magyar szerkesztőség főnöke, s a délvidéki magyar újságírók újabb nemzedéke – köztük Dani Zoltán, Guszton András, Klemm József, Kókai Sándor, Vékás János – vívta nagy csatáját Slobodan Milošević és bandája agresszív élettérhódítása ellen. Milošević, mint ismeretes, Nagy-Szerbia megteremtésének bűvöletében meg akarta szüntetni a Vajdaság 1974-es alkotmányban szavatolt autonómiáját, és Belgrádban meg a vajdasági telepes városokban toborzott, fizetett tüntetőkkel próbálta megdönteni a tartományi pártvezetést. Első kísérlete nem sikerült: a tüntető csőcselék benyomult ugyan Újvidékre, de se áramot a hordószónokok mikrofonjába, se kortynyi vizet nem kapott a nagy hőségben, így némi ordítozás után szétoszlott, buszra szállt és eltakarodott a városból. A tartományi pártvezetés, az újvidéki kormány, a helyi sajtó utolsó leheletéig harcolt, küzdött az autonómia megvédéséért, amíg lehetett. Sajnos nemsokára megindult a második, még jobban előkészített roham. Az újvidéki vezetők most már nem merték megtagadni az áramszolgáltatást, és ásványvízzel meg tetracsomagolású joghurttal kínálták meg a hívatlan „vendégeket”. A joghurt többsége megannyi kézigránátként robbant a tartományi pártvezetés falán (innen a jughurtforradalom elnevezés), s ha nem is ez az ostrom, hanem az iszonyatos belgrádi nyomás hatására a tartományi pártvezetés végül lemondott. És az Újvidéki Rádió következő hétfői értekezletén Gion Nándor főszerkesztő szép csöndesen kiadta a magyar újságíróknak az ordrét, hogy a híradásokban mától kezdve nincs többé csőcselék, ha a tüntetésekről tudósítunk, van viszont bukott autonomista, ha a tegnapi pártvezetők valamelyikéről esik szó.
Milošević tébolyult átszervezései, leépítései és „hazafiaságtól” átitatott ízlésterrorja ellenére az Újvidéki Rádió magyar szerkesztősége sosem állt be a háborús uszítók kórusába, sosem szűnt meg éreztetni, hogy a 90-es évek mocskos háborúja nem a délvidéki magyarság háborúja. Visszafogottan és tisztességesen tudósított a háború előrehaladtával egyre erősödő magyar önszerveződésről, a pártokról, az autonómia-törekvésekről, és eladdig sosem tapasztalt mértékben ápolta kapcsolatait az anyaország sajtójával. Sőt, az az elv is megfogalmazást nyert, hogy a rádió műsorai ne csak magyar nyelvűek, hanem magyar szellemiségűek is legyenek. 
A szerkesztőség legnépszerűbb műsorai a híradások voltak, különösen a délután 3 órai, és az este 7-kor kezdődő. A nemzetközi eseményektől kezdve az országos jelentőségű történéseken át a tartomány életébe vágó kérdésekig mindenről szó esett bennük, miközben, szerény megítélésem szerint, a tömör, ugyanakkor sokrétű, indulatoktól és szélsőségektől mentes, a provincializmus csapdáit többnyire elkerülő tájékoztatásával a rádiónak mindvégig sikerült megőrizni frissességét és hitelességét. A tévé nem jelentett különösebb konkurenciát, a belgrádi azért nem, mert később került sugárzásra és szerbül szólt, az újvidéki pedig azért nem, mert sokkal kevesebb emberhez jutott el. 

A Faluműsor

Ne feledkezzünk meg róla, hogy a Vajdaságban a magyar lakosság jókora hányada ma is falun él, és a föld a legfőbb jövedelemforrása. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a második leghallgatottabb adás a Faluműsor volt. Vasárnap 12.10-től sugározták, a déli hírek és a kommentár után, zenével fűszerezve. Balázs Piri György szerkesztette, majd később Papp Gábor József és Gallusz László. Az első munkatársak Begovits Imre, Majoros Péter, Kizur István, Najbauer János voltak, akikhez később Nagy Nándor, Tóth Irén és Ternovácz István csatlakozott.
„Akkoriban a magyar nyelvű faluműsor már nemcsak hírekből állt – emlékezik vissza Balázs Piri György. – Kezdett kialakulni, ahogy mondogattuk tréfásan az »egy falu, egy nóta« tipusú vasárnapi, hosszabb lélegzetű adás… Az anyagok begyűjtése úgy történt, hogy a munkatársak, mint a méhek, minden héten a megbeszélt terv szerint kiröppentek a terepre, és miután elegendő adatot gyűjtöttek össze, visszatértek, hogy ki-ki megírja vállalt részét.
Gépkocsink persze nem volt, még csak nem is álmodtunk róla. Általában vonattal, ritkább esetben autóbusszal jártuk a falvakat, már ahova ily módon el lehetett jutni. Ahova pedig nem, oda parasztszekéren, leginkább a saroglyában, esetleg traktoron, kerékpáron vagy az apostolok lován. De elmentünk akár a világ végére is.”
A faluműsor legfőbb erénye, megítélésem szerint, az volt, hogy nagy gonddal válogatta meg az évszaknak megfelelő és a hallgatóság érdeklődésére számító aktuális témáit – riport a tavaszi munkálatokról, a szőlőskertek állapotáról, jelentés a legkülönfélébb vidékek agrárvállalkozásairól, elemzés a gyümölcspiac helyzetéről és a mezőgépkínálatról, aratás előtti határszemle stb. –, szakszerű tanácsaival jelentős segítséget nyújtott a gazdáknak – pl. mit kell tudni a a baktériumtrágyáról? –, és megannyi megszólalási alkalmat nyújtott egy-egy agrármérnöknek, egyetemi tanárnak, borásznak, környezetvédőnek, egyszerű szántóvetőnek arra, hogy megossza a tapasztalatát másokkal.

A Rádióposta

Harmadikként egy, a kívülálló szemében talán könnyebb fajsúlyú, de a hallgatókkal való közvetlen kapcsolattartás szempontjából rendkívül fontos eszközt emelnék ki, a rádió „levelezőműsorát”. Szóljon róla a műsor atyja, Ádám Tibor! „Abban az időben normára dolgoztunk, ami, mellesleg, nagy marhaság volt. Nem volt témám, nem tudtam miről írni, ezért a hallgatókhoz fordultam. Bevezettem egy új műsort A rádió postája címen, megnyitva a rádió műsorát a hallgatók kérdései, javaslatai, kívánságai és bírálatai előtt. Mindenkinek válaszoltam, utánajártam panaszaiknak, lehetőségek szerint teljesítettem kívánságaikat. A műsornak nagy sikere lett. Amikor kineveztek főszerkesztőnek, a műsort Dr. Hock Rudolf, majd Gellért Tibor és végül Korom Tibor vezette sikeresen. A hatvanas évek középtáján megszűnt. 1966 decemberében felújítottam Rádióposta címen. 1990 áprilisáig, tehát 24 esztendeig vezettem sok más teendőm mellett. A közvéleménykutatók kimutatásai szerint évekig ez volt a leghallgatottabb beszédműsor.”

Nevelni, oktatni

Nem győzöm hangsúlyozni: a rádió vezetői már az induláskor rájöttek, hogy nem elég műsort sugározni, hallgatót is kell toborozni, sőt nevelni hozzá. Ennek első lépése az volt, hogy –óvodástól tini korosztályig – gyermekműsorokat kellett íratni, előadatni és lehetőleg ugyanolyan időközönként, ugyanolyan időpontban műsorra tűzni. A feladatot a kulturális-szórakoztató osztály vállalta magára, Simin Bosán Magdával az élen. 

A Gyermekrádió 

Kellett hozzá, persze, egy Argyelán István is, aki a Gyermekrádió szerkesztőjévé való kinevezésének pillanatától nyugdíjba vonulásáig lankadatlan energiával tervezett, szervezett, kezdeményezett, s maradt a szememben a mai napig is a par excellence szerkesztő megtestesítője. 
Munkatársaival, Papp Imrével, Hoffmann Máriával, Bada Johannával, Fece Irénnel, Hódi Vilmával, B. Foky Istvánnal, később Nagy Margittal, Gellér Rózsával, Dudás Anikóval, Ábrahám Edittel és Borsi Ferenccel együtt rendkívül színes műsorválasztékot tártak hallgatóik elé, a mesejátéktól és óvodás műsortól a magazinig, a gyermekhíradótól az irodalmi adásig, a kerekasztal beszélgetéstől, vitaműsortól, a riportokig, illetve a Jó reggelt gyerekek! című hangulatos napköszöntőig.
Saját, a legapróbb falvakra is kiterjedő gyermek-tudósító hálózatot hoztak létre, és napi kapcsolatot tartottak fenn kis munkatársaikkal. Versenyek, vetélkedők, különféle találkozók szervezésében utolérhetetlenek voltak. A tartomány legkülönfélébb településeiről egybegyűlt erdőtelepítők, kis technikusok, kis tűzoltók, rádióamatőrök, repülőmodellezők, kis matematikusok és fizikusok, önképzőkörtagok, osztályénekkarok, szólóénekesek és népihangszer szólisták versengtek egymással egy-egy ilyen, mindig szépszámú közönség előtt zajló rendezvényen, ideértve a földrajzi, biológiai, kémiai, nyelvi, irodalmi, néprajzi, természettudományi és környezetvédelmi tárgyú vetélkedőket, a diákolimpiát, a nyári alkotó táborokat és nemzetközi pionírtáborokat is (Futakon az egyik nyáron huszonöt ország gyermekei találkoztak).
Hagyományt teremtettek a Petőfi nevét viselő iskolák találkozójából, és kísérletet tettek a cserkészhagyományok fölelevenítésére, bár a cserkész szót, „természetesen” nem használ(hat)ták. „Csapatversenyben folyt a játék – írja ez utóbbiról Bada Johanna, a Gyermekrádió későbbi szerkesztője. – A céllövészeten és az elsősegélyen kívül egy sereg meglepetés-feladat is várta a 2-3 kilométeres szakaszon a versenyzőket. A fürge észjárású, gyors döntésekre képes, jó tornász, és a természettudományokban is jártas diákoknak nem okozott fejfájást egyik feladat sem. Fára másztak, gólyalábon jártak, árkot ugrottak rúd segítségével, rejtjeles üzenetet fejtettek meg, matematikai feladvány megoldásával »kinyitották« a páncélszekrényt, gyógynövényeket gyűjtöttek, titokzatos tárgyat kellett azonosítaniuk, de akadt még ennél is kellemesebb feladat: gyümölcsszedés, mézkóstoló. A cél egyébként a találékonyságra való nevelés volt: hogyan hasznosítható egy előre nem várt feladatban mindaz, amit leckeként tanultak az iskolában.”

Csuka Zoltán, a neves műfordító eképp számolt be egy másik emlékezetes versenyről. „Amikor a játékmester a mikrofon elé vezette és bemutatta a komoly, halovány arcú kislányt, Gönczi Júliát, a verbászi Testvériség-Egység általános iskola tizenhárom éves tanulóját, elmondotta róla, hogy az idei év tavaszán ő nyerte el a szerbiai általános iskolák minden évben szokásos szavalóversenyének első díját. Harmincezer részvevője volt ennek a versenynek, természetesen túlnyomó többségében szerb nemzetiségű tanuló, s ebből a harmincezer versenyzőből hatvan jutott be a döntőbe, amelyet Velika Plana szerbiai mezővárosban tartottak meg. A városnak mintegy húszezer lakosa van, egytől egyig szerb, s bizony, a vajdasági magyar kislánynak, aki ráadásul anyanyelvén mondta el József Attila Kései sirató című versét, aligha lehetett nagy esélye, hiszen a szöveget a közönség meg sem érthette. (Aki ismeri József Attilának ezt a versét, azt is tudhatja, hogy a szavaló színmagyar területen, színmagyar közönség előtt sem számíthatott volna arra, hogy sikerrel »tolmácsolja« a költő mondanivalóját.) A kis Gönczi Júliában azonban ez az elszigeteltség sem támasztott gátlást, kiállt a pódiumra s elmondotta a verset. A közönség végighallgatta: őt és még ötvenkilenc más szavalót. S most következik a csoda: Gönczi Julika József Attila magyarul elmondott versével elnyerte az első díjat.”

Argyelán István rendkívül fogékony volt minden jó ötlet iránt, fiatalokat megszégyenítő lelkesedéssel vetette bele magát minden új kezdeményezésbe, de a kedvenc műsora – ezt ő maga vallotta be nekem –, a vasárnap reggeli gyermekhangjáték volt. Ki nem adta volna a kezéből a szerkesztését egy világért sem! Tulajdonképpen ezek apropóján is kerültünk kapcsolatba egymással. Gyermekszínészeket kerestek, és így találtak rám, társaimmal, Hajdú Gyulával, Kovács Györggyel, a valamivel fiatalabb Ladik Katalinnal, Vajda Tiborral és a többiekkel együtt.

Az előzmény az volt, hogy a telepi Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület 1953-ban műsorára tűzte Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényének színpadi változatát. Osztályfőnökünk, áldott emlékű Bálint Jolán javaslatára Ubornyi Sándor rendező rám osztotta Nyilas Misi szerepét. A bemutatón óriási sikert arattunk, mégis úgy alakult a dolog, hogy a darabot egyetlen egyszer játszottuk csak.
Argyelán maga is a Telepen lakott, valószínűleg így jutott a fülébe, hogy van itt, két utcával odébb egy ügyes Nyilas Misi.Üzent értem, és meghívott, játsszam el a rádiós változatot is. A hangjátékot Sántha Sándor rendezte, de hogy a színészek közül ki játszott benne, arra már, sajnos, nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy hatalmas élmény volt számomra az egész – egy életre elbűvölt a próbák bohém hangulata, a színészek és színésznők tarka, egy tizenéves kölyök számára hallatlanul imponáló társasága, a stúdió szaga és csöndje, no meg maga a játék, a szerepalakítás élménye. Arról az izgalomról nem is beszélve, amivel azt várod, hogy meghalljad önmagadat a rádióban.
Emlékszem: akkor nekünk még rádiókészülékünk sem volt otthon. Müller Tóni bácsiékhoz mentünk át családostul, amikor műsorra tűzték a hangjátékot, körülültük a rádiót vagy tucatnyian, és lélegzetvisszafojtva, anyák, szomszédasszonyok szipogva és zsebkendőgyűrögetve hallgattuk végig Nyilas Misi megható történetét. 

Vagy tíz évvel később, amikor kezdő újságíróként magam is a Gyermekrádió szerkesztőségében kezdtem el dolgozni, engem bízott meg Argyelán azzal, hogy próbáljam meg szervezettebb formában magunkhoz kötni a kisszínészeket. Így alakult meg a Nemecsek Gyermekszínjátszó Együttes, amelyet később Ferenci Jenő színművész fejlesztett tovább nagy lelkesedéssel és remek pedagógiai érzékkel. Álljon itt néhány akkori gyermekszínész neve is: Aladics Elemér, Aladics János, Csík András, Fülöp Gábor, Gőz Veronka, Letsch Endre, Szkopál Béla,     Varga Zsuzsi, Zákány Éva… Akadtak köztük olyanok is, akik később a színészi pályát választották, pl. Bosznai Tímea, Figura Terézia, Lenner Karolina, Molnár Zoltán, Szőke Zoltán…

Az Ifjúsági műsor 

Az ötvenes évek végén úgynevezett „ifjúsági blokkokkal” bővült a Gyermekrádió műsora, s ezekből nőtt ki később az 58 perces Ifjúsági műsor. A Gyermekrádióhoz hasonlóan, és egy másik hatalmas munkabírású, szerteágazó kapcsolatokkal rendelkező, vérbeli szervezőnek, Papp Imrének köszönhetően, ez is megszervezte a maga tudósítóhálózatát, s fejlődött az évek folyamán afféle újságíróműhellyé. Sorra nyíltak a „fiókszerkesztőségek” a tartomány minden nagyobb városában, s itt beszélték meg az ifjú tudósítók, egy-egy nyelvszakos tanár irányításával, ki miről írjon. Naponta több száz levél érkezett, íróikból idővel rendszeres tudósító lett. Annyian voltak, hogy számukat előbb 666-ban, majd 707-ben kellett korlátozni. „Az újvidéki ifjúsági szerkesztőség tagjaival – írja Élőszó c. kötetében Papp Imre –, tapasztaltabb újságírók foglalkoztak: Nagy Nándor, Szajkó Margit, Madarász Árpád, Jankovics Ilona, Madarász András, Kovács József, Tolnai Ottó, Székely Marica és Gyula Károly. A fiatal munkatársak nem elégedtek meg azzal, hogy csak az ifi műsorban dolgozzanak, hanem bekapcsolódtak egy-egy rovat munkájába is. Ennek később az lett az eredménye, hogy tanulmányaik befejezése után megmaradtak az újságírás mellett. Ma már (a könyv 1993-ban jelent meg) bízvást állíthatjuk, hogy a jelenlegi újságírók – főleg a középgeneráció – jó része éppen az Újvidéki Rádió műhelyében ismerkedett meg az újságírással, és tanulta el annak alapelemeit.” Soroljunk fel közülük is néhányat! Mészáros Bába Lúcia, Dani Zoltán, Gobby Fehér Gyula, Ifj. Gellér Tibor, Kartag Nándor, Nagy Mélykúti Edit, Papp Gábor József, Rencsár Tivadar, Sándorov Péter, Schreck Tibor, Takács Magda, Tóth Eszter és sokan mások.
Az Ifjúsági rádió szerkesztőségében született meg annak a tehetségkutató mozgalomnak az ötlete is, amely később Aranymikrofon néven vált ismerté tartomány szerte. Eleinte csak szavalók, hangszerszólisták, zenekarok, nóta-, illetve táncdalénekesek próbáltak szerencsét a tartomány különböző helységeiben megtartott nyilvános vetélkedőkön, később bővült a paletta, és a műsorvezetők, bemondók, parodisták, riporterek (sport- és filmriporterek) is megmutathatták ország-világ előtt, mit tudnak. Az Aranymikrofon műsorsorozatban huszonöt esztendő alatt legalább ötezren vettek részt. Kisebb-nagyobb szünetekkel több mint száz elődöntőt és döntőt tartottak.

A Rádióiskola/Iskolarádió

Míg a Gyermek- és az Ifjúsági rádió élő, közvetlen kapcsolatot tartott fenn a kistudósítókkal és ifjú hallgatókkal, a kulturális-szórakoztató részleg másik szerkesztősége, a Rádióiskola (később Iskolarádió) az általános iskolai oktatás menetébe illeszkedve igyekezett eljutni hallgatóihoz. 1954-ben, amikor az első rádióiskolás adások megindultak, még híre sem volt vajdasági magyar tankönyvkiadásnak, egyéb segéd- és szemléltetőeszközökről nem is beszélve, úgyhogy a rádió próbált meg a maga módján némi segítséget nyújtani a komplex oktatási módszer alkalmazásához, az akkoriban kezdődött iskolareform jegyében. Sok tanár a rádió adásaiból merített rendszeresen témát és módszert egy-egy tantárgyi egység feldolgozásához, legyen szó anyanyelvi, irodalmi, szerb nyelvtanulási, zenei, földrajzi vagy történelmi témákról.
Ismert szaktekintélyeket kértek fel az oktatás folyamatába illeszkedő sorozatok és adások koncepciójának kidolgozására, köztük B. Szabó Györgyöt, Brunet Elemért, Bartha Dezsőt és másokat. 
A Rádióiskola első szerkesztője Keck Irén volt, egy óriási tudású, tekintélyparancsoló, de egyszersmind szerethető, szikár matróna. Őt Sárosi Károly, majd Korom Tibor, később Borbély János, s végül Kaszás Károly váltott fel a szerkesztői székben. A munkatársak többé-kevésbé változatlan összeállításban dolgoztak: Cvijanović Mária, Deutsch Judit, Mara Dudvarski, Fece Irén, Fehér Magda, Matijevics Mária, Szekeres Piroska, Tóth Erzsébet, később Kovács István. Jómagam 1964-ben, leszerelésem után kerültem a Rádióiskola szerkesztőségébe, a földrajzi és történelmi adásokat szerkesztettem, majd később a középiskolásoknak szóló Szépirodalmi kalauzt.
Az adásokat fél évre előre terveztük, sok pedagógus és szakember bevonásával. Álljon itt néhánynak a neve közülük: Bori Imre, Szeli István (magyar nyelv és irodalom), Lévai Anna, Varga Péter, Szűcs Budai József (zene), Fábri Nándor, Uri Ferenc (földrajz, történelem) és sokan mások. Minden hétköznap volt rádióiskola-adás, a délelőttit délután megismételtük, úgyhogy aki nem tudta rögzíteni, s mégis fel akarta használni őket, direktben is meghallgathatta az osztályban. Hogy a tanárok minél eredményesebben tudják őket beilleszteni a tanmenetükbe, külön közlönyben – félévente megjelenő, minden vajdasági iskolának eljuttatott füzetben – ismertettük, mely módszertani egységhez nyújtanak segítséget, és részletesen ismertettük a tartalmukat. Zenetanulási adásainkhoz kottákat és dalszövegeket is közöltünk.
Jószerivel nem volt egyetlen magyar tannyelvű vajdasági iskola sem, melybe a tanév folyamán legalább egyszer ne látogattunk volna el. Közösen meghallgattunk egy-egy adást, szakmai beszélgetéseket szerveztünk, felvételt készítettünk a szakcsoportok munkájáról, az önképzőkörök erre a célra készített műsorairól, az iskola legtehetségesebb diákjainak produkciójáról, a pedagógusok mondanivalójáról. A rádió hőskorában, a hetvenes-nyolcvanas években szinte nem volt olyan év, hogy ne hirdettünk volna meg valamilyen tartományi méretű irodalmi, zenei, történelmi, környezetismereti stb. vetélkedőt. Sőt, nemzetközit is! 

Petőfi születésének századik évfordulójára a Kossuth Rádió nemzetközi Petőfi-vetélkedőt hirdetett, amelyre meghívta a szomszédos országokban élő nem magyar ajkú középiskolásokat is. Ez úgy kezdődött, hogy előbb megszerveztük a helyi döntőket, majd a győztesekből négytagú csapatot állítottunk össze, amely végül Budapesten, a híres-neves hatos stúdióban mérte össze tudását a román és a csehszlovák csapattal. Az Újvidéki Rádió csapata – két szerb és egy magyar lány, egy magyar fiú, valamint jómagam mint tolmács összeállításban – a második helyen végzett. Hogy nem az elsőn, az – szomorúan vallom be –, részben azon is múlott, hogy, finoman szólva, nem valami kirobbanó formában tolmácsoltam szerb anyanyelvű versenyzőink válaszait.

Hasonló módon szerveztük meg a legtöbb irodalmi, zenei vagy történelmi vetélkedőnket is. Igyekeztünk a legkisebb falvak legkisebb iskoláit is mozgósítani, majd a regionális elődöntők után rendszerint a rádió M-stúdiójában lezajlott a tartományi döntő is, amiről általában egyórás műsor készült, s került sugárzásra később. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy ezeken a döntőkön többnyire én lehettem a műsorvezető. 

Kultúrát szolgál(tat)ni

Az irodalmi műsorok

Ahogy a Gyermekrádió a gyermek- és ifjúsági irodalmat, a Rádióiskola a tankönyveket, hasonlóképp próbálták meg a rádió irodalmi műsorai a kezdet kezdetén a szépirodalmi kiadótevékenységet pótolni. „A vajdasági magyar írók mindegyikének írásai szerepeltek műsorainkban – írja Szalai István. – Már megszólalásunk első napjától kezdve sugároztuk Herceg János, Gál László, Papp József, Urbán János, Ács Károly, Sinkó Ervin, Csépe Imre, Debreczeni József, Majtényi Mihály, Komáromi József Sándor, Szirmai Károly, Bencz Mihály, Thurzó Lajos, Fehér Ferenc, Saffer Pál és több más írótársunk prózáit és verseit. Néhányuknak állandó rovatuk volt adásainkban, többjükkel pedig munkaviszonyt létesített a rádió.”
Utóbbiak közé tartozott Herceg János, akit az első irodalmi műsorok szerkesztőjévé sikerült megnyerni, és aki – Simin Bosán Magdát idézve – „a maga hallatlan irodalmi tájékozottságával, megbízható esztétikai értékrendszerével, és afféle »távszerkesztési« módszerével – ő maga Zomborban vagy Batinán lakott, és hetente csak egyszer utazott le Újvidékre, hogy Sesics Vera munkatársával együtt elkészítse a hangfelvételeket –, rövid idő alatt országos színvonalúvá fejlesztette ezeket az adásokat. A szerkesztési alapelv az volt, hogy a hallgatókat megismertessük a kortárs jugoszláv-, magyar- és világirodalommal, különös tekintettel a vajdasági szerzők műveire.”
„Így láttak napvilágot a hetenkénti adások – írja erről maga Herceg János –, Lírai tízperc, Könyvek, írók, emberek, illetve Új könyv, új írás címmel. Majd a rádió-folyóirat, mely három évig jelent meg A mi időnk címmel, az akkori idők elvárásainak megfelelően, hogy azután Együtt címmel kerüljön közvetítésre. Utóbbinak a helyi irodalmi önszerveződés orgánumának kellett lennie, de nemcsak a földrajzi régióknak megfelelően, hanem úgy, hogy az országban megjelenő valamennyi irodalom otthonát képezze.” 
Az Együtt havonta jelentkezett, egyórányi terjedelemben. Herceg után 1977-tól Gion Nándor szerkesztette, utána, 1984-től Borbély János, majd 1991-től 1999-ig Vickó Árpád.
„Szerettük volna együtt látni a legfiatalabbaktól Sinkó Ervinig és Szirmai Károlyig az írókat a rádió folyóiratában – folytatja Herceg. – Ez sem volt épp könnyű feladat. A fiatal tehetségek forradalmi attitűddel és avangárdista kísérletekkel követeltek maguknak teljes szabadságot, viszont a hallgatóság különbözőségére való tekintettel a rádió nem volt abban a helyzetben, hogy minden tekintetben eleget tudjon tenni elvárásaiknak. Ez aztán sok-sok alkalmat adott a nemzedékek közti ellentétekre. “

Jónéhány évvel később, amikor már én szerkesztettem a Szépirodalmi kalauz című műsort, magam is vitába keveredtem az avantgárd egyik képviselőjével, Gerold Lászlóval, az első Symposion-nemzedék egyik tagjával. Még csak nemzedékek közti ellentét sem kellett hozzá, hisz Gerolddal osztálytársak voltunk valamikor – immár több mint ötven évvel ezelőtt. Az történt, hogy a Szépirodalmi kalauz megindított egy sorozatot, amelyben bemutattuk a magyar irodalmi folyóiratok legjobbjait a Magyar Museumtól és Athenaeumtól a HÍD-ig és Üzenetig. És – horribile dictu – kihagytuk az Új Symposiont. Na, kaptam is a fejemre érte! Gerold barátom nekem esett a Képes Ifjúság hasábjain, és alaposan leszedte rólam is, a rádióról is szenteltvizet. Hasonló stílusban – értsd: ugyanolyan gorombán – válaszoltam neki, amitől egy cseppet sem lettem népszerűbb Új Symposionos körökben.
Mai eszemmel, persze, már valószínűleg szentelnék egy adást az Új Symposionnak is – és nemcsak azért, mert a mi kutyánk kölyke –, jóllehet hangnemét és módszereit valahogy azóta sem tudtam megszeretni. 

Ha már így besettenkedtem ismét a képbe, hadd mondjam el azt is, hogy később, egy Forumos vargabetű után, a 80-es évek elején én örököltem Herceg Jánostól és Sesics Verától az irodalmi műsorok szerkesztői posztját. Heti 70 percnyi terjedelemben négy műsorom volt. Az Új könyv, új írás a vajdasági irodalmi terméssel foglalkozott. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy nem volt a Forum Könyvkiadónak olyan kiadványa, amelyet nem mutattunk be, általában 3-5 perces recenzió és 15 perces felolvasott részlet formájában. A Lírai tízperc a magyar, a jugoszláv és a világirodalomból közölt válogatásokat a rádió legjobb színészeinek tolmácsolásában. Ezt a műsort később Fenyvesi Ottó vette át. Az Irodalmi kistükör szombat délutánonként volt műsoron, hétvégi kikapcsolódásként egy-egy jó novellát hallgathatott meg, aki az Újvidéki Rádió hullámhosszára állította a vevőjét. A negyedik műsorom afféle éjszakai rétegműsor volt. Könyvek, írók, emberek néven futott, és azt szoktam rá mondani, hogy álmatlanságban szenvedő éjjeliőröknek szólt. Izgalmas, aktuális filozófiai, szociológiai, történelmi esszéket, tanulmányrészleteket közöltünk benne, olykor rázósakat is. (Egy ilyen műsor másnapján kérdezte meg tőlem Németh István a Magyar Szó liftjében: Hát te még szabadlábon vagy?) Szerencsére az álmatlanságban szenvedő éjjeliőrök között aránylag kevés volt a besúgó.
A Könyvek, írók, emberek műsorait – csekély kivétellel – Horváth Rózsa bemondónő olvasta be. Imádtam vele dolgozni. Úgy blattolt, hogy öröm volt hallgatni. A baki ismeretlen fogalom volt számára, a leghosszabb körmondatot is ösztönösen tagolta egyszeri hallásra is tökéletesen érthető logikai egységekre, úgy lopta hozzá a levegőt, hogy ismerek olyan szuszogó pesti színészt, aki elmenne két hétre pincsikutyának ilyen légzéstechnikáért, és a hangja még hetvenedik évéhez közeledve is üde volt és kellemes. 
Itt jegyezném meg halkan, s utána, ígérem, nem bántok több anyaországi érzékenységet: mi csak egy vidéki kis rádió voltunk, de nálunk olyan üresfejű dumagépeket, mint egyik-másik mai fővárosi kereskedelmi rádió idétlenül heherésző műsorvezetője, olyan raccsoló humoristákat, mint a pesti kabaré nagyhatalmú szerkesztője, olyan beszédhibás újságírókat, mint a királyi tévé egyik sztrárriportere bizony nem engedtek mikrofonközelbe. 
A hetvenes években a Rádióregény című műsorral bővült irodalmi kínálatunk. 1992-ig Borbély János szerkesztette, majd 1999-ig, megszűnéséig Géber László. Heti harminc perces folytatásokban dramatizált regényeket közölt a világ- és a magyar irodalom nagyjainak tollából (különös tekintettel – ez minden irodalmi műsorunkra jellemző volt –, a jugoszláviai magyar irodalomra4.)
Az irodalmi műsorok tervezésébe és készítésébe rendszeresen bevontuk a tartomány legismertebb irodalomtörténészeit, egyetemi tanárait, publicistáit, kritikusait, köztük Szeli Istvánt, Bori Imrét, Penavin Olgát, az állandó munkatársunknak számító Vajda Gábort és másokat.
Az Új könyv, új írás, az Irodalmi kistükör és a Könyvek, írók, emberek szerkesztését 1992-től, amikor áttelepültem Magyarországra, Géber László vette át.

Rádiódráma – színészegyüttes

„1951-ben kezdtük meg a drámaműsorok készítését – írja Simin B. Magda. – Mivel Újvidéken akkoriban nem volt magyar színház, így hivatásos színész sem, az első adásunkban, egy Priestley-drámában, az akkoriban még javában virágzó Topolyai Színház művészei játszottak. A rendező Garai Béla volt, a Szabadkai Népszínházból. Egészen 1953-ig, amikor sikerült saját színészegyüttest alakítanunk, saját rendezővel, e két színház művészei, és néhány újvidéki amatőr színész szerepelt a bemutatott darabokban, méghozzá élőben, mert még magnónk sem volt, amire rögzíthettük volna műsorainkat.”
Lányi István rendező, aki 1952-ben került a rádióhoz, mesélte, hogy egy ilyen egyenesben közvetített rádiódráma bizony alaposan próbára tett rendezőt, színészeket, technikust egyaránt. Bevallotta, hogy eleinte nagyobb lámpaláza volt, mint a színészeknek. Egy Osztrovszkij-darab, A szerelem kalmárai volt az első ilyen rendezése, Bogdánfi Margittal és a hősszerelmes Boros Istvánnal, s ha belegondolok, hogy egyidejűleg kellett a színészeket figyelnie, a zenekíséretet, az effektusokat, az aláfestést vezényelnie, bizony nem szívesen lettem volna a bőrében. Érdekes különlegessége volt ennek az Osztrovszkij-darabnak, hogy közkívánatra – több száz hallgatói levél nyomán – meg kellett ismételni. Megismételték. Természetesen megint élőben.
És ha már a különlegességeknél tartunk, jegyezzük meg azt is, hogy az Újvidéki Rádió volt az egyetlen nemcsak az országban, hanem talán Európában is, amelynek saját drámai együttese volt, szerződtetett színészekkel és rendezőkkel.
Az első rendezők a fentebb említett Lányi István mellett Nagy József, Sántha Sándor, Németh P. István voltak. Az első hivatásos színészek: Ádám Olga, Gerich Endre, Ferenci Jenő, Gombos Péter, majd Boros István és Tusnek Ottília. Az első dramaturgok pedig: Korom Tibor és Dimitrijevics Mara. 
1958-ban szerződött a rádióhoz Varga István. Ő volt az első akadémiai végzettségű rendező, és hosszú éveken át ő irányította a drámaegyüttest, készítette el a felvételezési beosztást, rajzolta meg a rádió művészeti produkciójának arculatát, tanítgatta a gyermekszínészeket. Varga mellett Szilágyi László és Gellér Tibor is rendezett. 
„Indulás után egy évvel már 13 rádiódráma bemutatónk volt évente – idézzük ismét Simin Bosán Magdát –, s ez nem sokkal később felkúszott 18-22-re. Bőségesen válogattunk a világirodalomból, az egyetemes magyar és a jugoszláv irodalomból, a legjobban azonban annak örültünk, ha vajdasági szerző művét mutathattuk be. Pályázatokat írtunk ki, személyes beszélgetésekre hívtuk meg kiemelkedő szerzőinket, s nemcsak magyarokat. Volt olyan szerb író, például, akinek előbb mutattunk be magyar fordításban a darabját, mint ahogy az eredeti színre vagy műsorra került volna.”
A dramaturgi teendőket később Ivan Horovic, majd Deák Ferenc vette át. A társulat a hetvenes években élte meg virágkorát, három rendezővel és húsz színésszel. Néhány név a nagy nemzedékből (ábécé sorrendben): Fejes György, Ferenci Jenő, Lőrincz Lajos, Nagygellért János, Nagygellértné Kiss Júlia, Romhányi Ibi, Sinkó István, Tusnek Ottília… És hadd álljon itt néhány szabadkai színész neve is, hisz ők is rengeteg rádiódrámával gazdagították műsorunkat Garai Béla, Pataki László és Virág Mihály rendezésében: Czehe Gusztáv, Godányi Zoltán, Heck Paula, M. Süveges Eta, Remete Károly, Sz. Cseh Mária, Szabó István, Tóth Éva, Verseghi József… 
A jugoszláv rádiódrámatermés évente megrendezésre kerülő szemléjének ötlete is itt született, az Újvidéki Rádióban. 1956-ban szervezték meg először a Szerb Népszínházban a Sterija-játékokat, az első országos színházi fesztivált. Ezen rengeteg színházi ember – rendező, dramaturg, színész, drámaíró, kritikus –vett részt, saját háza képviseletében, Ljubljanától Szkopjeig és Belgrádtól Dubrovnikig. A fesztivál, ahogy lenni szokott, nemcsak a hivatalos versenyprogramból állt, a bemutatókat rendszerint valamilyen kísérőrendezvény, szakmai beszélgetés követte. Ezeknek egyikén vetette fel Simin Bosán Magda és Saffer Pál az ötletet, hogy a színházi szemle mintájára meg kellene rendezni a rádiódráma-fesztivált is. Az ötlet termékeny talajra hullott, és már a következő évben, 1957-ben megrendezték az Újvidéki Rádió stúdióiban a jugoszláv rádiódráma első fesztiválját. Öt éven át rádiónk volt a házigazdája a fesztiválnak, majd a Ljubljanai Rádió vette át szerepét. A jubileumi, tízedik szemle idejére még visszakerült Újvidékre a rendezési jog, aztán az országos rádióhálózat döntéshozói úgy határoztak, hogy a Szkopjei Rádiót bízzák meg a szervezéssel, a fesztivál színhelyéül pedig a festői Ohridot jelölték ki.
„Több kiváló rádiódrámával vettünk részt az ohridi hangjátékfesztiválon – írja Lakner Edit dramaturg –, és néhány nemzetközi szemlén is. Ebben az időszakban egészen 1992-ig körülbelül 25-30 fős volt a magyar dráma szerkesztősége. Például 1988-ban 27-en voltunk: Fülöp Gábor, Jódal Rózsa, Böndör Pál, Lakner Edit, Jung Matkó Margit és Fülöp Ágnes szerkesztők. Vajda Tibor, Hernyák György és Slobodan Mojak rendezők. Ferenci Jenő, Fischer Károly, Fischer Váradi Hajnalka, Horváth József, Nagygellértné Kiss Júlia, Tusnek Ottília, Sinkó István, Kerekes Valéria, Banka Lívia, Bicskei István, Boros Tápai Kornélia, László Sándor, Stojkov Ibolya, Törteli László és Boros László színészek, valamint Tóth Nándor szervező.” 
Sajnos a 80-as évek elején véget ért a rádiódráma fénykora. Elmúlt a díjak és elismerések időszaka, megszűnt az anyagi biztonság, és évről évre egyre nehezebb volt változatos műsort készíteni. 
„1981-től többé nem kapott a szerkesztőség devizát külföldi szövegek vásárlására – idézzük ismét Lakner Editet –, úgyhogy főleg a jugoszláviai magyar írók drámáira támaszkodtunk. Nagy számú hangjáték készült Deák Ferenc, Simin Bosán Magda, Varga Zoltán, Gobby Fehér Gyula, Tolnai Ottó, Jódal Rózsa, Brasnyó István, Kopeczky László, Lányi István, Gion Nándor, Pintér Lajos, Balázs Attila, Bosnyák István, Holti Mária, Kovács Miklós és még sok más vajdasági magyar író közreműködésének eredményeként. Igyekeztünk szerbiai, szlovéniai, horvátországi, boszniai és macedón írók drámáinak fordításával gazdagítani műsorunkat. Kiváló fordítók voltak munkatársaink, többek között Fehér Ferenc, Borbély János, Szilágyi Károly, Balázs Pál és Vickó Árpád. A magyarországi írók megértésének köszönhetjük, hogy több jeles író, pl. Zalán Tibor, Koppányi György, Czakó Gábor és mások hangjátékát felvételezhettük. Műsorunkban helyet adtunk a klasszikusok adaptációjának és dramatizációjának, és a magyar irodalom nagyjai is bemutatásra kerültek.
1981-től hetente összesen öt műsora volt a magyar drámának. A legfiatalabbak műsorát, a mesejátékot Argyelán István szerkesztette. Az ifjúsági drámát Jódal Rózsa, az irodalmi pódiumot Böndör Pál, a klasszikus rádiódrámát és a kísérleti drámát pedig Fülöp Gábor és én. 1988-tól egy újabb műsort kaptunk, a rövidhangjátékot, amelyen két dramaturg, Fülöp Ágnes és Krnács Erika dolgozott.
Sajnos 1992-ben a színi együttes megszűnt létezni. Fülöp Gábor, Fülöp Ágnes, Jódal Rózsa, majd valamivel később Hernyák György is távozott a szerkesztőségből. Nagyon nehéz anyagi körülmények között dolgoztunk és dolgozunk azóta. A tiszteletdíjak megszégyenítően kicsik, nem tudunk rendszeresen fizetni sem a szerzőknek, sem a színészeknek, sem egyéb munkatársunknak. Azt, hogy még van műsor csakis nekik köszönhetjük, mert már két éve ingyen dolgoznak. Monodrámákat, portrékat, dokumentumjátékokat készítünk és jobb időket várunk…”

Szórakoztatni

Az Újvidéki Rádió mindenes szerepkörének szórakoztató részére térve most elsősorban a zenei műsorokról kellene szólnom. Említettem már, hogy rádiónk műsorszerkezetében a zene eredetileg 70, a beszédműsorok 30 %-ban voltak képviselve. Ez azóta fele-fele arányra változott, de ha szórakoztatásról van szó, egyszerű rádióhallgatóként is úgy gondolom, hogy a zene az elsődleges tényező. Különösen ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a zeneműsoroknak csupán egynegyede komolyzene, a háromnegyede – 50 % könnyű plusz 25 % népzene – egyértelműen a szórakoztatást szolgálja. Sajnos a zenéhez körülbelül annyit értek, mint hajdú a harangöntéshez, úgyhogy ezt az egyébként nagyon hálás feladatot – az Újvidéki Rádió zenei adásainak részletes bemutatását –, hozzáértőbb kollégára testálom, magam ehelyütt beérem egy-két zenei vonatkozású adat és név felsorolásával, és maradok a kaptafám mellett: továbbra is a magyar nyelvű beszédműsorokra összpontosítok.
Tehát dióhéjban: a zeneműsorok vezetői és munkatársai onnan indultak, hogy az első műsorokat lemezjátszóval rendelkező újvidéki honpolgároktól összekoldult lemezekből állították össze, s eljutottak odáig, hogy saját zeneprodukcióval dicsekedhettek. Ehhez egy szimfonikus-, egy kamara-, egy variálható összetételű szórakoztató (vonós-fúvós) zenekar, egy vegyes énekkar, gyermekkar, magyar és szerb népi zenekar állt rendelkezésünkre (amelyekben román, szlovák és ruszin zenészek is muzsikáltak). És olyan énekesek, mint Boros István, Boros Mirjana, Farkas Katalin, Fülöp Kató, Gubik Mira, Lévai Ferenc, Németh Rudolf, Rácz Szabó Lajos, Sántha Puszta Lajos, illetve később Biszák Júlia, Hertyán Aranka, Vitkainé Kovács Vera és mások. A zenei szerkesztőség rugalmas műsorpolitikájának, az új zenei hatások iránti nyitottságának, egyre javuló műszaki feltételeinek és nem utolsó sorban a rendkívül tehetséges zenészeinek és énekeseinek köszönhetően az Újvidéki Rádió zenei műsorai nemcsak a Vajdaságban örvendtek óriási népszerűségnek, hanem a szomszédainknál is, messze határainkon túl is.

A Vidám műsor

A szórakoztató jellegű beszédműsorok közül a Vidámestet és a sportműsorokat említeném meg. Az első a kulturális-szórakoztató, az utóbbiak pedig a politikai-tájékoztató műsorok szerkesztőségében készültek.
Az első Vidámest 1950. július 1-én hangzott el rádiónk hullámhosszán, az év november 29-től kezdve pedig kéthetente jelentkezett. A műsorokat Hirschler Ferenc szerkesztette és rendezte, a tréfák és jelenetek szerzői pedig Bogdánfi Sándor, Gál László, Majtényi Mihály és más vajdasági írók voltak. Az írásokat vagy maguk a szerzők, vagy amatőr színészek adták elő, köztük Baratkai Márta, Ferenci Jenő, Fülöp Kató, Horváth Rózsa, Katona Imre, Siklósi János és Teleki Júlia, a zenei betéteket pedig a rádió énekesei és a népi zenekar szolgáltatták. 
Az adások két-három évig élőben mentek, és hamarosan akkora népszerűségre tettek szert, hogy hamarosan „kivívták” maguknak a heti megjelenés jogát: azóta, egészen 1999-ig minden szombaton este ott szerepeltek az Újvidéki Rádió műsorán. 
1952-től Németh P. István, majd 1956-tól Svetislav Ruškuc, két évvel később pedig Nagy József vette át a vidám műsorok szerkesztését. A házi szerzők mellett a fiatal vajdasági humoristák is kezdték bontogatni szárnyaikat, és idővel szép számú külmunkatárs gyűlt a szerkesztőség köré. Megkezdődött a vidékjárás is, sorra rendeztek nyilvános felvételeket a Vajdaság szinte minden jelentősebb magyarlakta helységében, továbbá Baranyában és Szlovéniában. Nem telt bele egy évtized, és a hírműsorok mellett, a Faluműsorral együtt a Vidámest az Újvidéki Rádió leghallgatottabb műsora lett.
1962-től 1988-ig Balázs Pál vezette a vidám és szórakoztató műsorok szerkesztőségét. Őt idézem: „Ekkor már a szombat esti kétórás, a vasárnap esti 55 perces Vidám műsorok mellett pénteken a Kabarét, szombaton és hétfőn pedig a Humoreszk című műsorait közvetítette az Újvidéki Rádió. Ezekben a műsorokban a humor szinte minden prózai, verses és zenés műfaja szerepelt. Ennek köszönhetően a kezdeti vidám est és vidám műsor fokozatosan rádiókabarévá lett. Ezt nagymértékben a neves, fiatal humoristákból álló szerkesztőség – Pintér Lajos, Kiss István, Varga Géza, valamint Horváth Kátai György, majd Bús Zoltán – tette lehetővé.” De a külmunkatársak is derekasan „odatették magukat”, közülük is említsünk meg néhányat: Barácius Zoltán, Begovics Imre, Đorđe Fišer, J. Garai Béla, Kiss Erzsébet, Komáromi J. Sándor, Kopeczky László, Krekovics Ferenc, Lajber György, Nagy Nándor, Nothof Károly, Papp Gábor, Sztáncsics András és mások. 
Ábécé sorrendben említettem őket, de egyiküket – elnézést a többiektől –, mindenképp ki kell emelnem: Kopeczky Lászlót, akiben én minden idők legtehetségesebb vajdasági magyar humoristáját tisztelem, és akinek, mint búcsúztatásán elhangzott, sziporkázó szellemességét, szókimondását, bátorságát, bölcsességét, szerény, szeretetre méltó egyéniségét bizonyára nagyon sokáig megőrzik emlékezetükben azok is, akik csak írásai által ismerték, s azok is, akik együtt dolgozhattak, személyes barátságban lehettek vele.
Időközben a műsorok hallgatottsága és népszerűsége – különösen a tévé megjelenése és térhódítása előtt –, nőttön-nőtt. A heti műsorok mellett hagyományossá vált évenként a 2-4 órás április elsejei, valamint a szilveszteri kabaré.
A hatvanas évek elejétől kezdve intenzív együttműködés alakult ki egyrészt a Vidámest szerkesztősége, másrészt az anyaországi humor fellegvárai, a budapesti Déryné Színház, a Vidám Színpad, majd a Magyar Rádió között, kölcsönös, nagy sikerű vendégszereplésekkel. „Ezekben a közös műsorokban – írja Horváth Kátai György –, felléptek a magyar kabaré legjelesebb művészei, és szívesen részt vettek a magyar színjátszás egyéb műfajainak nagyjai is. A vajdasági közönség megismerkedhetett a legnevesebb magyar humoristákkal, Magyarországon pedig – legalábbis az akkori vélemények, lapjegyzetek, szakcikkek ezt bizonyítják –, mindig szívesen hallgatták az övékétől kissé eltérő, más színezetű humort. Sajnos, ez a gazdag és számunkra rendkívül hasznos együttműködés a 80-as évek végén, a már ismert események miatt – megszűnt.”
És itt is, mint a rádió egészében, a délvidéki magyar sajtó egészében, a délvidéki élet egészében kezdetét vette egy kegyetlen leépülési folyamat. Balázs Pál más beosztásba való távozása után Varga Géza, majd 1990-től Horváth Kátai György vette át a vidám és szórakoztató műsorok szerkesztését. A legkevésbé sem rátermettségükön, kizárólag a külső politikai tényezőkön múlt, hogy Horváth K. György szavai szerint: „1990-től a vidám műsor szerkesztőségében az állandó kreatív munka helyett néhány évig a múlt eredményeinek megőrzése, a folyamatosság ápolása került előtérbe. Kezdődött azzal, (…) hogy először az áprilisi nyilvános műsor felvételezéséről mondtunk le, majd a szilveszteri műsor is veszélybe került”, s végződött azzal, hogy 1999. március 20-án elhangzott az utolsó vidám műsor az Újvidéki Rádió hullámhosszán. A háború megszűnése után archív vidám műsorok összeállítására van kárhoztatva a kéttagúra zsugorodott szerkesztőség. 
Sic transit gloria mundi.

Sport

Csőke Béla sportújságíró tanúsága szerint „hat hónappal a rádió megalapítása után már részletesen kidolgozták a sportműsorok tartalmát. Havi terveket készítettek, és a tízperces sportműsorokban leginkább a tartomány eseményeivel foglalkoztak: például július 1-jén a szabadkai Spartacus fennállásának ötödik évfordulójával, az újvidéki Sloga svédországi vendégszereplésével, Vajdaság evezősbajnokságával és az országos sakkválogatott újvidéki előkészületeivel.”
Az első labdarúgó mérkőzés közvetítésére 1956-ban került sor. Szerencsés József közvetített Budapestről, a vendéglátó Honvéd és a belgrádi Partizán meccséről.
A rádió első profi sportújságírója, Gyula Károly, 1951-ban került a rádióhoz. Egy évvel később csatlakozott hozzá Bencze Lajos. A műsorokban a labdarúgáson kívül sokat foglalkoztak a többi sporttal is. Így 1958-ban Gyula Károly Budapestről az úszó és vízilabda Európa-bajnokságról is közvetített. Ekkor a heti sportösszefoglaló már 30 perces volt, az év végére pedig felduzzadt 60 percre.
A 70-es és 80-as években újabb munkatársakkal, Tóth Ferenccel, Csőke Bélával, majd Mucsi Gézával bővült a rovat, s volt úgy, hogy vasárnaponként a Sport, zene, derű műsorban 4-5 labdarúgó mérkőzésről adtak kapcsolásos helyszíni közvetítést. 
A 90-es évek elején bekövetkezett megszorítások és a háború sajnos ezt a kis csapatot is szétszórták, ki a katonai behívó elől, ki egészségi okokból, ki az élet kérlelhetetlen törvényeinek engedelmeskedve távozott, úgyhogy már csak sajgó emléke maradt annak, hogy az elmúlt hatvan évben az Újvidéki Rádió sportújságírói számtalan Európa- és világbajnokságról, továbbá öt nyári és egy téli olimpiáról tudósítottak, közvetítettek.     

Fontosabb mérföldkövek a rádió történetében

1953 – száz kilowattos adó

Az alapításkor egy – tisztesség ne essék szólván – „hozott anyagból” összetákolt, fél kilowattos adóval kezdte meg adásainak sugárzását a rádió. Kis hatósugarú, amatőr szerkezet volt, Szabadkáról hozták le Újvidékre, Greiner Lászlóval, megalkotójával együtt.
1953 végétől kezdődően nevezhetjük rádiónkat modernnek, hisz ebben az évben kezdte meg működését a száz kilowattos középhullámú adó, amely lehetővé tette, hogy Európa legnagyobb részében, sőt a Közel-Keleten is hallhatóvá váljék műsorunk. 
1954-ben tértünk át a 236,6-es középhullámra.
„Kaptunk egy Siemens gyártmányú keverőasztalt is, amely akkoriban a legmodernebbnek számított Európában – meséli Nagy László hangmérnök. Hamarosan arról lettünk híresek országszerte, hogy magunk gyártottuk a különféle berendezéseket, előbb csak saját használatra, később másoknak is. Miután ugyanis pénzünk nem volt további keverőasztalok vásárlására, összeállítottunk magunk kettőt-hármat. Így aztán kialakult egy kis csapat, inkább technikusokból, mint mérnökökből álló, tehetséges csapat, amely nemcsak összeszerelte a komplikált berendezéseket, hanem a karbantartásukat is maga látta el.”

1963 – URH adó

A Fruška Gora legmagasabb csúcsán, a Crveni Čoton megkezdte működését az URH adó. Ettől kezdve ultrarövid hullámon is hallhatóak voltak műsoraink, érezhetően jobb minőségben. A čoti adót aztán tovább fejlesztették, és ez sugározta később az Újvidéki Televízió adásait is.

1965 – Az M-stúdió

1958-ban óriási beruházásba kezdett az Újvidéki Rádió: elhelyezték egy korszerű, nyilvános hangversenyek és más rendezvények élő közvetítésére, illetve minőségi rögzítésére alkalmas stúdió – az M-stúdió – alapkövét. Kaptunk rá némi támogatást, kölcsönöket vettünk fel, és az előfizetésből befolyó pénz jó részét is erre fordítottuk, úgyhogy ebben az időben a rádiósok fizetése is jócskán elmaradt a hasonló foglalkozásúaké mögött. Az építkezés elég lassan haladt, mert időnként el-elapadt egyik-másik forrás. 

Vida Jovanović pénzügyi igazgató emlékezéseiből idézek: „1962-ben rengeteget költöttünk az M-stúdióra, elfogyott minden pénzünk, a Legfelsőbb Gazdasági Bíróság zárolta a folyószámlánkat. Jött az újév, osztani kellett volna a fizetéseket. Mit volt mit tenni, elmentem a bíróság elnökéhez és azt mondtam neki: idefigyelj, elvtárs, nem tehetjük meg, hogy nem fizetjük ki az újságírókat újév előtt, oldd már fel azt a nyavalyás folyószámlát. Ő meg feloldotta. Kifizettük a fizetéseket, aztán megint zároltak bennünket.”

A sok gond és késedelem ellenére bebizonyosodott, hogy a beruházás indokolt volt: az M-stúdió felépítésével Újvidék rendkívüli jelentőségű kulturális intézménnyel gazdagodott. Csak a magyar vonatkozású rendezvényeket sorolom: pár szereplős kamaraelődások külföldi vagy jugoszláv írók műveiből; nyilvános vidámestek, kabarék (sokszor budapesti vendégek – köztük Hofi, Kabos stb. – közreműködésével); az Ifjúsági rádió Aranymikrofon tehetségkutató versenye; a Gyermekrádió szerkesztőségének nyilvános műsorai (télapóvárás, vetélkedők, zenés műsorok); a Rádióiskola anyanyelvi, zenei, földrajzi és történelmi vetélkedői; alkalmi ünnepi előadások, és végül, de nem utolsó sorban a Művészportrék című nyilvános műsorok, amelyekben kiemelkedő alkotókat, elsősorban magyarországi írókat, költőket mutattunk be Németh Lászlótól Weöres Sándorig és Nagy Lászlótól Szabó Magdáig.
A sorozat dramaturgja Dorogi Zsigmond volt, rendezője Marton Frigyes és Bozó László, és a meghívott írók, költők mellett a legrangosabb budapesti színészek és énekesek szerepeltek benne Sinkovits Imrétől Latinovits Zoltánig, Berek Katitól Ruttkai Éváig, illetve Csengery Adriennetől a Kalákáig.

A Művészportrék műsoraiban rendszerint megszólalt a vendég író vagy költő is. Több alkalommal – Galgóczi Erzsébet, Szakonyi Károly, Kálnoky László, Csoóri Sándor, Szabó Magda idelátogatásakor – engem ért az a megtiszteltetés, hogy egy tízperces, negyedórás beszélgetésben rákérdezzek néhány életrajzi mozzanatra vagy belső indíttatásra, amiről feltételeztem, hogy érdekelheti a közönséget, illetve a hallgatókat is. Hogy mikor kit hívunk meg ezekre a műsorokra, azt Simin Bosán Magda főszerkesztő és Dorogi Zsigmond dramaturg döntötték el. Sok beleszólásom nem volt a dologba, mégis megkérdeztem egy alkalommal, miért nem hívjuk meg Illyés Gyulát is. Hiába hívnánk, szólt a válasz, hallani sem akar róla, hogy lejöjjön a Vajdaságba.
Történt, hogy 1972-ben, Kodály Zoltán születésének 90. évfordulóján emlékműsor-sorozatot indított a rádió, s valakinek eszébe jutott, hogy az egyik adásban meg lehetne szólaltatni Illyés Gyulát is, mint Kodály nagy tisztelőjét. Budapesti barátainknak köszönhetően sikerült is megnyernünk az írófejedelmet egy interjúra. Guelmino Sándor kollégámmal együtt utaztunk fel Budapestre. Illyés pasaréti otthonában fogadott bennünket, nagyon barátságosan. Flóra asszony friss, ropogós pogácsát tett elénk, majd egy féldeci kisüsti elfogyasztása után bekapcsoltuk a magnót és alanyunk kezébe adtuk a mikrofont. És Illyés elkezdett beszélni Kodályról, ízesen, érdekesen, lenyűgözően. És mesélt egy teljes órán át, megállás nélkül. És rögtönzött hangos esszéjében nem volt egyetlen szóismétlés, egyetlen elharapott félmondat, egyetlen levegőben lógó gondolat sem. Mint válogatott gyöngyszemeket, úgy rakta ki elénk gondolatait, s akár vihettük volna is az anyagot, egyetlen vágás, javítás nélkül adásba vagy nyomtatásra. 
Amikor befejezte, és magunkhoz tértünk a megilletődéstől, udvariasan megköszöntük az interjút, és elkezdtünk búcsúzkodni. 
– Ne menjetek még – marasztalt bennünket Illyés és Flóra asszony kedvesen –, ráértek. 
Mi rá, néztünk össze Sándorral, és boldogan huppantunk vissza a kanapéra. Elkezdtek bennünket faggatni, hogy s mint élünk odalenn a Délvidéken, meg ilyeneket… Válaszolgattunk spontánul, őszintén… Aztán mi is összeszedtük a bátorságunkat, és, nem emlékszem már, melyikünk, kibökte ami régóta nyomta a begyünket: 
– Egyet árulj el nekünk, Gyula bátyám, miért nem jössz le hozzánk a Vajdaságba? Németh Lászlótól Déryi Tiborig mindenki volt már.
– Nem megyek – jött a kurta válasz –, mert rossz magyarok vagytok.
Hát… nyeltünk egy nagyot. 
Nagyjából tudtuk ezt magunk is, csak nem mertünk így szembenézni vele. Az az igazság, mondom ezt ma, több évtizedes távlatból, hogy Illyés nem túlzott, valóban rossz magyarok voltunk: satnya volt a magyarságtudatunk, gyakori a vegyes házasság, sok magyar szülő szerb iskolába íratta gyermekét, a magyar iskolákban sem tanultunk/tanítottunk nemzeti történelmet, irodalompolitikánk korifeusai külön „jugoszláv” felségvizeken eveztek, rettegtünk az anyaországi indoktrinációtól, lemondtunk minden nemzeti érdekérvényesítésről, és akkoriban még mukkanni sem mertünk arról a több tízezer ártatlan magyar áldozatról, akit Tito partizánjai gyilkoltak le 1944-ben…
Egyetlen ellenérvre futotta a találékonyságunkból:
– Ha rossz magyarok vagyunk, annál inkább szükségünk van rá, hogy elgyere közénk.
Nagyképűség volna azt hinni, hogy ez az érvünk hatotta meg vendéglátónkat, tény, hogy 1972 júniusában Illyés Gyula mégiscsak ellátogatott Újvidékre, és, noha maga nem volt hajlandó színpadra lépni, végignézte az első sorból a Művészportré neki szentelt katartikus sikerű műsorát, és felállva, félszeg mosollyal köszönte meg az M-stúdió közönségének tomboló tapsát.
E felejthetetlen élménnyel kapcsolatban, minden szerénységet félretéve, hadd hozakodjak itt elő egy féltett kincsemmel, amit nem kis büszkeséggel szoktam mutogatni arra érdemes vendégeimnek. Illyés Gyula Hunok Párizsban című könyvéről van szó, melyet a nyilvános műsort követő vacsorán dedikált a szerző feleségemnek és nekem. Amikor az írófejedelem odakanyarintotta a nevét a belső címoldalra, a jelen levő Weöres Sándor kivette a kezéből a könyvet, és az átellenes oldalra odaírta a következőt: A dedikáció hiteléül: Weöres Sándor. Majd továbbadta a könyvet, s aki ott volt, mindenki aláírta, tanúként: Károlyi Amy, Berek Kati, Csengery Adrienne, Latinovics Zoltán, Szabó Gyula, Szépfalusi István, Bozó László, Dorogi Zsigmond, Csoóri Sándor, Marosi Júlia.

60-as évek – nyitás külföld felé

„Az Újvidéki Rádió első nemzetközi kapcsolatfelvételei a 60-as évek elejére estek – írja e kapcsolatok legfőbb szorgalmazója és istápolója, Simin Bosán Magda. – A legszorosabban a Magyar Rádióval működtünk együtt, bár a Jugoszláv Rádióhálózat illetékes bizottsága révén és az ohridi fesztiválon is sok külföldi partnerrel találkoztunk, és több kelet- és nyugat-európai rádióval kötöttünk együttműködési megállapodásokat szöveg- illetve zeneanyagcserére. A zenei műsorok főszerkesztője, Anton Eberst gyümölcsöző kapcsolatot épített ki a Duna-menti országokkal, ő vetette meg az alapját a Duna-menti országok népzenei találkozójának.
A Magyar Rádióval teljesen szabad műsorcsere folyt, szerkesztők és újságírók kölcsönösen látogattak el egymás szerkesztőségeibe, a helyszínen válogatták ki, hogy mi érdekli őket, és a vendéglátó messzemenőkig »kiszolgálta« őket. Fiatal pályakezdőket küldtünk Budapestre és »cseremunkatársakat« fogadtunk egy hétre, tíz napra, hogy megismerjék egymás munkakörülményeit, módszereit, tapasztalatait.”

Jómagam is voltam ilyen „cseregyerek”: valamikor a 70-es évek derekán egy hetet töltöttem Budapesten, majd néhány évvel később egy másikat Pozsonyban. Különösen a budapesti tartózkodásom maradt emlékezetes. Az egyik napon megkérdezték tőlem vendéglátóim, nem akarom-e megnézni, hogyan folyik a Magyar Rádióban egy dráma felvételezése. Hogyne akartam volna! Lementünk egy közepes nagyságú stúdióba, bemutattak Varga Géza rendezőnek, a technikusoknak és a főszereplőknek, Ruttkai Évának és Básti Lajosnak, majd leültettek a technikai helyiség sarkába, ahonnan mindent jól láttam és hallottam. Ibsen Sollness építőmester című darabjához készülődtünk. Elég nyűgös készülődés volt, mert Ruttkait szörnyű fejfájás gyötörte, és ezt elég érzékletesen tudatta is velünk. Mit tudatta: előadta! Egy mucsai ifjú titán nehezen leplezett megvetésével néztem, mint töri kezét-lábát az egész társaság a primadonna körül, hogy jaj, Évikém, egy kis teát? vagy kávét? nyissatok ablakot, lélegezz mélyeket, aranyom! ezt vedd be, drágám, ez biztosan segít! 
Ez eltartott egy ideig, aztán csak el kellett kezdeni a felvételezést. Ruttkai és Básti bevonult a stúdióba, a rendező jelt adott, kigyulladt a piros lámpa, és akkor… akkor valami olyat éltem meg, amit ilyen testközelből még sohasem. Ruttkai és Básti a szemünk láttára változtatta színpaddá a stúdiót, majd életté a színpadot. Tömény életté, amelynek pillanatokon belül mi is részesei lettünk. És nyoma sem volt már holmi fejfájásnak, sőt színésznőnek, színésznek sem: egy szerelmes nő állt előttünk és egy fáradt férfi, aki olyanná szeretne lenni, amilyennek a szerelmes nő látja, és aki igenis felmegy abba a toronyba, ha százszor tudja is: valószínűleg utoljára teszi… 
És eszembe se jut csodálkozni, hogy már negyven perce megy a jelenet, és a rendező még egyetlen egyszer sem szakította őket félbe…
Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy a színész, hogy a művészember az valami más. Valami olyat tud, amit a sámánok és táltosok, elvarázsol bennünket, elragad egy másik világba. És ahhoz, hogy ezt megtehesse, van úgy, hogy hétszer kell pokolra mennie. És amikor mi annyit látunk belőle, hogy hisztizik vagy undokoskodik, valószínűleg még csak a negyediknél tart.

60-as, 70-es évek – a klub

Az intézmény és éltető közege közötti kapcsolattartás szempontjából feltétlenül említést érdemel a rádió külön „üzemegysége”, a klub. Hatalmas terem, az ötvenes években divatos, nem túl flancos ülőgarnitúrákkal, háziasan közvetlen kiszolgálással. Zenészek, színészek, rendezők, technikusok üldögéltek itt, és itták meg a kávéjukat, üdítőjüket, fröccsüket egy-egy felvételezés szünetében; újságírók, szerkesztők hívtak ide találkára interjúalanyt és beszélgetőtársat; volt, aki itt tartotta a „fogadóóráját”, óriási sakk- és preferánszcsaták dúltak (utóbbit később betiltották), s még a magamfajta slapajoknak is oda lehetett ülni a nagy öregek, Herceg János, Gál László vagy Majtényi Mihály asztalához egy-két vinjak meg egy kis eszmecsere erejéig. Mi, akik a Magyar Szó klubjába is bejáratosak voltunk, gyakran mondogattuk egymás között, hogy a rádió klubja ugyan sem hangulatában, sem a Horváth bácsi féle szendvics kategóriában nem veheti fel a versenyt a Foruméval, mégis örültünk neki, hogy van egyáltalán, és óriási fölháborodással vettük a hírt, hogy megszüntetik és irodahelyiségekké alakítják át. Megszüntették, pártucat aktatologató vette birtokába. Nem ez volt a rádió történetében a bürokrácia utolsó diadala a (nem mindig teljesen) józan ész felett.
A klub mélyéből nyílott egy szintúgy nélkülözhetetlen, bár kevésbé forgalmas „intézmény”: a könyvtár. Egy ősz hajú, kedves arcú, halk beszédű, ha jól emlékszem, Marija nevű szerb könyvtárosnő fogadta a belépőt, és nem lehetett olyan forrásmunkát kérni tőle, amit, ha azonnal nem, egy-két órán belül ne tudott volna előteremteni (ha magyarul nem, hát szerbül). Az évek múltával, törzsvendéggé avanzsált öreg kezdő korunkban már csak egy cédulát vittünk le neki, amelyen néhány szóban felvázoltuk a témát, amihez az anyag kell, és amikor később visszamentünk, egy jókora paksaméta várt bennünket. Mondanom sem kell, a könyvtárt is áthelyezték, mégpedig a legfelső emelet legeldugottabb zugába, ahová jóformán már csak a denevérek meg a molyok jártak.

80-as évek – folyamatos magyar műsor

A rádióhallgatási szokások szempontjából nem túl szerencsés megoldás ha egy öt nyelven sugárzott műsorfolyam egyetlen hullámhosszon hömpölyög. Kezdetben örültünk, hogy van egyáltalán rádiónk, de aztán rájöttünk: ha az a magyar háziasszony, aki ebédfőzés közben, vagy a traktorista, aki szántás közben hallgat bennünket, és mondjuk déli egy órakor kénytelen odébb tekerni a keresőjét, mert az éppen soron következő román műsort nem érti, nem biztos, hogy tíz vagy húsz perc múlva újra visszatér a mi hullámhosszunkra. Márpedig nekünk fontos volt, hogy visszatérjen, pontosabban, hogy el se menjen sehová. Ezért elkezdtük szorgalmazni, hogy kapjanak a magyar műsorok külön sávot, s azon folyamatosan magyarul szólhassunk hallgatóinkhoz. Az 1980-as évekre sikerült is kiharcolni, hogy két 10 kilowattos URH adón 24 órán át sugározhattuk folyamatosan adásainkat. Az Újvidéki Rádió valószínűleg egyedülálló volt a világon abban, hogy egész napon át közvetített magyar nyelvű, azaz kisebbségi műsort. 

1989 – 600 kw-os adó.

Közben Európa-szerte számos erős középhullámú adó kezdett működni, nagy tolongás támadt az éterben, kezdtek elnyomni bennünket, ezért fel kellett építeni a mi 600 kilowattos adónkat is.  

90-es évek – általános leépülés

A már említett joghurtforradalom után Szerbia egyszerűen annektálta, és a szó legszorosabb értelmében kifosztotta a Vajdaságot. Majd kitört a háború, Milošević és Šešelj bérencei, holmi božovićok, mihaljkertesek, feketeelvirák és egyéb jöttmentek kéjelegve dúltak fel mindent, ami az autonómiát, az itt élő kisebbségieket jelképezte a szemükben. Aztán jött a NATO, amelynek parancsokai biztosan nagyon élvezték, hogy pont a mindig is Milošević ellenzékének számító Újvidéket sikerült szétbombázniuk, beleértve a mi adóinkat is. 
Műsorunk azóta – megszakításokkal – egy 10 kilowattos középhullámú adón, 24 órán át pedig egy 100 kilowattos URH adón jut az éterbe.
„A háború kitörésének évében, 1991-ben a magyar szerkesztőségnek 113 alkalmazottja volt, 100 újságíró, szerkesztő, lektor és bemondó, 11 gépírónő és két titkárnő – írja már idézett dolgozatában Surányi Zoltán 2000-ben. Mára a szerkesztőség létszáma 65-re csökkent, közülük 56 újságíró, szerkesztő, lektor és bemondó. A rádióból 37-en mentek el, 33-an Magyarországra, ketten Nyugat-Európába és egy-egy alkalmazott a volt jugoszláv tagköztársaságokba, illetve a tengerentúlra.” 

Hadd másoljam ide Faragó Árpád színművésznek, az Újvidéki Színház igazgatójának megrendítő sorait. „A kilencvenes évek döbbenete. A háború falhoz állító kegyetlensége. A színházban kérdésessé válnak a bemutatók. A behívók elől Magyarországra menekülnek a férfiszínészek. A színház nem áll le. 
Otthon, a kis újvidéki lakásban, szívszorító pillanatok. Az éjszakai zörejek a katonai behívókat kézbesítők lépéseit sejtetik. Idegtépő órák. 
Menni vagy maradni?! Egyetlen, huszon-egynéhány éves fiunknak semmi köze ehhez a háborúhoz. Menni kell! 1991 szeptemberében köszön el idős szüleitől. Édesanya, könnyeivel küszködve, utána szól: »Vigyázz magadra, fiam! Visszavárunk!« 
Nem jön vissza. Végleg ott marad az anyaországban. Közben a baranyaiak, édesanyám, öcsém a három gyerekkel, ugyancsak menekülni kényszerülnek. A zánkai menekülttáborban kapnak ideiglenes elhelyezést. Vissza ők sem jönnek többé. Ott maradnak. Mint oldott kéve, széthull a család. 
A mindennapok ránk szakadt kilátástalansága, a magukra maradt szülők magányossága jelenti azt, amit életnek nevezünk…”

„A legnagyobb csapás a vajdasági magyar újságírást éppen ott érte – idézzük tovább Surányi Zoltánt –, ahol a legerősebb volt: legtöbben épp a 30–39 éves korosztályból mentek el, pályájuk csúcsán, amikor már megfelelő gyakorlattal és tudással rendelkeztek. Ez a korosztály teszi ki a kivándorlóknak több mint felét, 50.34 százalékát. Ha ehhez hozzáadjuk a negyvenévesek generációját – ők 21.09 százalékkal a második legnépesebb csoport –, akik általában a szerkesztőségek vezető kádereit adják, a veszteség súlya még inkább érzékelhető. A legfiatalabb, huszonéves generációval együtt e három korosztály a kivándorlóknak több mint 80 százalékát teszi ki, ami egyértelműen arra utal, hogy a jövőnk is elúszott: derékhad és utánpótlás nélkül sajtó nem képzelhető el.”

Huszonegyedik század – itt (mégis) élned kell

Születésnapra, a rádió hatvanadik születésnapjára készülve talán mégsem ilyen pesszimista felhangokkal kellene zárni ezt az áttekintést. Nem azért, mert ilyenkor szinte kötelező a hurráoptimizmus, inkább csak annak a bizonyos fél pohár víznek a derűlátóbb megítélése okán. 
Pillanatnyilag az Újvidéki Rádió az egyetlen, amely tartományi frekvencián egész napos magyar adást sugározhat. „Ez pedig azt jelenti – nyilatkozta nemrég Guszton András, a magyar szerkesztőség akkori főszerkesztője –, hogy a Kárpát-medencében a kisebbségi adók közül a miénk sugároz legrégebb óta egész napos közszolgálati magyar műsort. Szerkesztőségünknek negyvenegynéhány állandó munkatársa van, és Vajdaság számos településén 35 tudósítója. Arra kell törekednünk, hogy teljes közszolgálati tájékoztatást nyújtsunk a vajdasági magyarságnak. A kisebbségi tájékoztatás folyamatosan pluszmunkát igényel, mivelhogy főleg a hazai hírügynökségekre támaszkodunk, vagyis fordítanunk kell. Ennek ellenére azt gondolom, hogy nagyjából sikerül a közszolgálati feladatokat teljesíteni.
Az Újvidéki Rádió legnépszerűbb műsora a délutáni híradó. A legutóbbi felmérés szerint a vajdasági magyaroknak több mint a 67 százaléka hallgatja ezt az informatív műsort.” 
Az új rádiódiffúziós törvény talán azt is lehetővé teszi majd, hogy legalább tíz munkatárssal gyarapodjon a magyar szerkesztőség. És talán azt is, hogy ezeknek legalább egy része új, fiatal munkatárs legyen.
 „Amikor új vezetőség került az Újvidéki Rádió élére – teszi hozzá Klemm József, aki röviddel ezelőttig az igazgatóhelyettesi posztot töltötte be –, és amikor sikerült elszakadnunk a Belgrádi Rádiótól, valamint önálló vajdasági közszolgálati médiumot létrehoznunk, az első gondolatunk az volt: a közszolgálatiság csak úgy teljesíthető, ha egyrészt az egész Vajdaságban hallgathatnak bennünket, másrészt pedig, ha a Vajdaság egészére vonatkozó híreket közlünk. Ki kell építeni egy olyan hatékony együttműködést a helyi rádiókkal, amilyen valaha volt. Ennek érdekében körlevélben fordultunk a helyi rádiókhoz. Kértük, hogy nézzék át az általunk felkínált együttműködési javaslatot, és véleményezzék. Több mint 20 rádiótól kaptunk visszajelzést, és közülük 16-tal már alá is írtuk a szerződést. Az egyezmény alapvető kitétele az, hogy a szerződést aláírók ingyenesen műsort cserélhetnek. Ezáltal az Újvidéki Rádió is hozzájuthatna a helyi jellegű információkhoz, s ezek bekerülnének a Vajdaság ma című műsorunkba, amelyet a jelenlegi egyórásról háromórásra tervezünk bővíteni.” 
 
Mit köszönhetek az Újvidéki Rádiónak?

Kezdem ott, hogy egész pályafutásomat a rádió határozta meg. Eredetileg orvos szerettem volna lenni, de amikor egyszer hosszan elbeszélgettünk erről Lányi István rendezővel, rádöbbentem, hogy alkatilag alkalmatlan vagyok erre a hivatásra. 
Gyermekszínészként kézenfekvőnek mutatkozott, hogy színész legyen belőlem. Erről meg Varga István rendező beszélt le, a maga tapintatos módján. Akkor – körülbelül egy hétig –, borzasztóan haragudtam rá, azóta már csak hálát érzek, ha eszembe jut. Valószínűleg boldogtalan színész lett volna belőlem: ahhoz, hogy nagy művész legyek, nem voltam elég tehetséges, attól meg, hogy állandóan csak nyúlfarknyi szerepeket kapok, nyilván időnek előtte megkeseredtem volna. 
Felmerült a rendezői pálya lehetősége is, ezt meg egy tragikus vonatszerencsétlenség hiúsította meg: apámat a szerencsétlenség egyik okozójaként – igazságtalanul – sokéves börtönbüntetésre ítélték, máról holnapra munkába kellett állnom, családfenntartó lettem. 
Így lett belőlem újságíró.
Ezt főszerkesztőnknek, Simin Bosán Magdának köszönhetem. Bajban voltam, lett hirtelen egy kezdő újságírói hely a Gyermekrádióban, fölvett. Nem tudom, megbánta-e később. Az az igazság, hogy nem nagyon szerettük egymást, sosem tartoztam a kedvencei közé. Becsületére legyen mondva: ezt sohasem éreztette velem, sem szóban, sem hátrányos megkülönböztetéssel5. Ma is felemás érzelmekkel gondolok rá: igazi pártkatona volt, ugyanakkor rendkívüli szenzibilitású egyéniség; úgy harcolt az osztályáért és az embereiért, mint egy oroszlán, ugyanakkor néha jelentéktelen apróságokba is bele tudott kötni; a lelke nem volt magyar, de elképesztő összegeket költött arra, hogy megtaníttasson bennünket magyarul írni és beszélni. Igen, ma is büszke vagyok rá, hogy Ágoston Mihály tanár úr (állandó jelleggel), és (időről-időre) olyan pesti professzorok és nyelvészek pallérozták stílusunkat és beszédtechnikánkat, mint Benczédy József, Deme László, Fischer Sándor, Grétsy László és Kovalovszky Miklós.
Főnökeimtől, munkatársaimtól is – áttételesen: megint csak a rádiótól – rengeteg mindent kaptam. Argyelán István, Korom Tibor, majd Borbély János szerkesztőimnek és Sesics Vera kolleganőmnek köszönhetem, hogy elsajátítottam a szövegből való építkezés fortélyait, hogy megtanultam: a rádióhallgató nem tud visszalapozni, ha valamit nem ért, hogy reflexszerűen tudok kételkedni saját tudásomban, nyelvérzékemben, hogy egy életre a magaménak vallhatom a kérdezés szabadságát (két féle buta ember van a világon, az egyik kérdez, a másik buta is marad). 
Szerkesztőimnek köszönhetem azt is, hogy beutazhattam egész Jugoszláviát. Korom és Borbély minden kósza ötletemre vevő volt, és én már utaztam is, vonaton, busszal, hajóval, lóháton – hol a perućicai őserdőbe, hol a hvari levendulamezőkre, hol a galicsniki lakodalomba, hol a kelet-szerbiai urániumbányába. S a rádiónak köszönhetem azt is, hogy egy alkalommal, Korom Tiborral együtt, részt vehettem Párizsban egy háromhetes iskolarádiós világkonferencián. Igen, három hét Párizsban, huszonévesen!
Későbbi főnökömtől, Gion Nándortól óriási szerkesztői szabadságot és a vele járó felelősségérzetet kaptam. Megbízott bennem, hagyott dolgozni – sosem lehetek érte eléggé hálás!
És még valami, amit szintén a rádiótól – személy szerint Argyelán Istvántól, Fülöp Gábortól és Jódal Rózsától – kaptam: rálátást a szomszéd nemzetek kultúrájára, indíttatást a fordításra. Nem dicsekvésként mondom, puszta tényként: ha összegyűjteném azt a sok szerb, horvát, szlovén és macedón mesejátékot, gyermekhangjátékot vagy rádiódrámát, amit a rádiónál eltöltött évtizedek alatt magyarra fordítottam… hát, nem tudom… tízegynéhány kötet biztosan kijönne belőle. 
De a szellemiek mellett anyagi hozadéka is bőven volt a rádióbeli munkámnak, ezért is köszönet jár. A tisztességes fizetésért, amiből gond nélkül eltarthattam kis családomat; a kedvező kamatozású lakáskölcsönért, amelynek köszönhetően megvehettem ötödik emeleti kis lakásunkat; a jogosítványomért, melynek megszerzéséhez a rádió sofőrjei segítettek hozzá, a rádió kocsijain; a szép tiszteletdíjakért, amelyeket a fordításaimért kaptam. És azokért a tiszteletdíjakért is, amelyeket szerkesztőként utalhattam ki nyugdíjas kollégáknak, tanároknak, szabadúszóként tengődő vajdasági és anyaországi íróknak, költőknek, publicistáknak…
Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy ennyi megköszönnivaló után nem volt-e végül is hálátlanság, hogy 1992-ben elhagytam a rádiót. Ítéljék meg mások.
A magam részéről mindenesetre nem a bűntudatom enyhítéséért vállaltam el Mák Ferenc barátom megtisztelő felkérésére ennek a vázlatos dolgozatnak a megírását, hanem azért, hogy egy időre ismét köztetek lehessek, kedves rádiós barátaim. Két hónapja dolgozom egy akkora kéziraton, amit más négy nap alatt letesz az asztalra, de nem baj, mert ezalatt végig itt vagytok velem. Álmaimban is. Élők és holtak egyaránt. Ezért is nem biggyesztettem oda a holtak neve mellé a szokásos „megboldogult”, „néhai”, „korán eltávozott” stb. kifejezéseket. Mert most is egy csapat vagytok nekem. Ti, élők és holtak együtt csináltátok meg, építettétek föl, tartottátok és tartjátok életben, égetitek sok-sok hálás hallgató tudatába és emlékezetébe mindazt, amit úgy hívunk, hogy Újvidéki Rádió.
És amely most lesz hatvan éves. Isten éltesse még sokáig!

Gyúró, 2009. július 25.                            

Elolvasom
Végy ki minköt a világ talpa alól! In. Világszövetség. 1993. június 22.


Csíksomlyói búcsú ’93

Eddig: ha azt mondtad, zarándokhely, azt mondtam, Mekka, Lourdes, Međugorje, Máriagyűd. 
Ezentúl: ha azt mondod, zarándokhely, azt mondom, Csíksomlyó.


Húszórás utazás és kétórás alvás után a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium pompás épületénél csatlakozunk a búcsújárókhoz. Valamelyik keresztalja csóvájaként ballagunk egy ideig Somlyó felé, majd, miután megtudjuk, hogy a mise odafönt lesz, a hegyen, s csak déli egykor kezdődik, az első faragott kapu megcsodálása ürügyén eloldódzunk a menettől, s kósza kívülhaladókként érünk el a kegytemplomhoz.
El nem tudom képzelni, hogyan adott helyet még az udvara, környéke is az elmúlt három évben a zarándokok tízezreinek, s örülök, hogy gyönyörű, napfényes az idő, s remélhetőleg semmi sem fogja megzavarni az áhítatot, melyet százezernél jóval több résztvevővel idén először tartanak a szabad ég alatt.
Akinek kérni- s köszönnivalója van, persze, most is bemegy a templomba a „sok csodákkal ékeskedő” Segítő Máriához. A szobrot a krónika szerint egy szántóvető ember ásta ki a földből valahol a közelben. Olyan szép volt, hogy a környékbeliek elhatározták, templomot építenek a tiszteletére. Attól kezdve veszélyben figyelmeztetője, bajban védelmezője lett a Csodálatos Boldogasszony a csíkieknek, s amint egy 1921-ben készült feljegyzés tanúsítja, „a mai napig is mindnyájan elmondhassuk, hogy ha kérjük hatalmát, vagy hogy segítsen, biztos, hogy mellénk áll és segít, s csodálatosképpen annak, akinek őszinte hite van.”
„Segíts minköt, vedd ki a nyomorúságot az életünkből! Vedd ki a ként s a sírást!” – örökíti meg egy másik legenda a könyörgés szavait is – „Végy ki ingemet a világ talpa alól!”
Máriához száll, természetesen, ma is a legtöbb fohász és ének a csíksomlyói búcsún. Mennek fölfelé a hegyre a kisebb-nagyobb keresztalják. Kereszt- és zászlóvivők az élen, mögöttük egy-egy pap vezetésével húsz, harminc, száz zarándok, fegyelmezett menetben. Színek és hangok szívet gyönyörködtető kavalkádja. Itt piros-fekete-fehér népviseletbe öltözött lányok, asszonyok, ott komoly tekintetű harisnyás székely férfiak feketében-fehérben, itt adott ritmusra szóló tucatnyi csengettyű, ott rózsafüzérmorzsolva mondott halk ima. És ének, kaptatót feledtető erővel zengő, messze szálló, hegyoldalról visszaforduló, friss hegyi széllel kánont játszó szép Mária-ének mindenfelé.
Színek és hangok kavalkádját mondtam fentebb, de egy percre se gondoljon senki hangzavarra vagy holmi karneváli tarkaságra, naftalinszagú népviseletben-tetszelgésre. A hangok jönnek és vonulnak, váltják egymást s elhalnak, s a népviselet is csak üde színfolt az ünneplőruhák feketéjében – színeiben, redőiben, ringásában, mozgásában nyoma sincs alkalmiságnak, kimódoltságnak vagy hivalkodásnak.
Suttyó cigánygyerekek nyírfaágakat kínálgatnak az út mentén. Ki-kinyúl pár lejjel egy-egy kéz a menetből – nem sokan vannak már, akiknél nincs búcsúág. Ezzel a nyírfaággal azok emlékének tisztelegnek a búcsújárók, akiket az 1567-ben megvívott győztes csatából visszatérvén ugyanilyen zöld gallyakkal díszítettek fel az eléjük menők. Mások szerint egy keletről hozott pogány hagyományt éltetnek tovább vele: a napot istenként, a holdat istennőként imádó régiek köszöntötték ilyen nyírfaágakkal a felkelő napot.
Égi kezek nagy felhőket terelnek a déli nap elé, hőgutától védve a Kissomlyó oldalát, a völgyet s a szemben levő lankát úgyszólván teljesen ellepő százezres (kétszázezres?) hívősereget.
És a keresztalják még mindig jönnek, egyre jönnek…
Egészében mélységes hitet, együvé tartozást, méltóságos erőt sugárzó, lenyűgöző látvány a tömeg, részeiben megkapó pillanatképek füzére.
Két japán lányt pillantok meg a közelemben. Abból, hogy egy harminc körüli férfi magyarul beszél hozzájuk, nem nehéz rájönni, hogy itt vagy Magyarországon tanulnak. Nyelvünket, kultúránkat már ismerik – most megízlelik évszázados erőforrásaink vizét is.
Több hevenyészett „szabadtéri gyóntatószéket” is látok. A kopott ruhájú öregasszonyt, népviseletes kislányt, szögletes mozgású moldvai csángó magyart szemlátomást cseppet sem zavarja, hogy vétkeiről nem elfüggönyözött homályban, hanem eleven nyüzsgésben kell vallania.
Közvetlen mellettünk román énekeskönyvben lapoz egy fekete fejkendős asszony. Szóba elegyedünk a férjével. Egy harmincvalahány kilométerre levő faluból jöttek, ahol csak két-három magyar család él. Nem, nem román a felesége – mondja szinte mentegetőzve, pedig ha valahol, ebben a gyülekezetben aztán igazán semmi jelentősége, hogy más nemzetiségű vagy vallású-e valaki –, csak román iskolába járt és elfelejtette az anyanyelvét.
A Salvator kápolna tövében ötlevelű fűféle után kutat két kislány. Jézus tenyere, mutatják érdeklődésünkre, lepréseljük és beletesszük az imakönyvünkbe. Szerencsét hoz-e vagy bajtól óv-e, nem tudják – így szokás, minden évben visznek haza pár szálat.
A zarándokok némelyikének vastag pokróc, hálózsák – ők az éjszakát is itt töltik a templomban vagy a szabad ég alatt: a szentlélek megmutatkozását várják majd pirkadatkor, a felkelő nap első sugaraiban.
Lent a völgyben frissen ácsolt emelvény, ott folyik az ünnepi szertartás Magas egyházi méltóságok szólnak a hívőkhöz, önvizsgálatra, hitük megőrzésére és megerősítésére szólítják fel őket, majd arra, hogy könyörögjenek a békéért, a háború áldozataiért, a nyomortól és éhségtől szenvedőkért. Imádkozzanak a vezetőikért, hogy igazságos törvényekkel kormányozzanak, hogy védjék az üldözötteket, biztosítsák a kisebbségek alapvető jogait, s teremtsenek ily módon igazi békét az országok és a népek között. Az őseik földjén való maradásra buzdítják őket, s arra, hogy híven őrizzék meg otthonukat, hagyományaikat, anyanyelvüket, kultúrájukat, vallásukat, erőt adó földjüket és hűségüket…
Aztán elénekeljük a Himnuszt. Kétszázezren.
*
A mise után ugyanolyan fegyelmezett rendben, énekszóval vonul el a tömeg, ahogy jött. A Salvator kápolna alatti domboldalról nézzük végig a vonulásukat, megnyugvással a lelkünkben. A szemközti lankán lassú folyású emberpatakok torkollanak hosszú-hosszú, lefelé tartó folyamba.
Távolodó énekszó. A székely himnusz.
És a győzelmi dal refrénje, mely azóta is meg-megszólal bennem, villamoson és boltban, társaságban vagy magányomban, a legváratlanabb pillanatban:
Krisztus kenyér s bor színében
Úr s király a föld felett
Forrassz eggyé békességben
Minden népet s nemzetet.
 

Elolvasom
Szőlő és levendula. In. Képes Ifjúság. 1972. január 12.

„Ha hozzám Bakkhosz eljő,
elalszik mind a gondom:
hiszem Kroiszosz se dúsabb,
mint én, s dalolni vágyom;
füzér-körítve fekszem,
mindent lenéz a lelkem.
Te küzdj – én iddogálok:
fiú, hozz kupát azonnal,
kiterülnöm édesebb így
beborozva, mint halottan.”
(Anakreón)

Ha rám bíznák Hvár címerének a megtervezését a következőket javasolnám: zöld mezőben, virágzó levendulák közt két német turista arról beszélget, hogy milyen isteniek ezek a dalmát borok. (De hát ki kérdez engem címerügyben?)

A bor

A régi jó hvári borok! A plavac, a hvarska bogdanuša, no meg a prošek!
– Azok voltak ám a borok – meséli az öreg barba Jure (s összefut az ember szájában a nyál) –, a jó, békebeli szőlőlevek! A jó, békebeli tőkékről! De hát a szőlőt gondozni kell, ugye, dédelgetni, babusgatni. Tudni kell vele bánni, nahát! Tudtak is azelőtt. Hanem aztán rosszabbra fordult a világ sora errefelé. Cifra nyomorúság jött. Márpedig az emberek nem szeretik a nyomorúságot, ha mégoly cifra is: ha a sziget nem tudta őket eltartani – mivel tudta volna, rozmaringjával, levendulájával vagy szőlejével, amely egyszerre senkinek sem kellett? – fogták magukat, kivándoroltak. Amerikába, Ausztráliába. A szőlőtőkékkel meg senki sem törődött, aki itt maradt, a maga bajával volt elfoglalva, s a maga baja történetesen nem a szőlő volt.
– Aztán megint fordult egyet a világ, kezdett magához térni a sziget. Meg az ember. Na igen, és közben kifogyott a hordókból az óbor. Kellett volna az új. Nosza, sebtében kiszedték a régi tőkéket, újakat ültettek a helyükbe. De milyeneket, az istennyila csapna beléjük! Mintha nem tudták volna, hogy jó szőlőből lesz a jó bor!
– Szóval, öcsém – legyint az öreg –, azóta a hvári szőlő sem a régi, a borunk sem olyan, mint volt.
Azért ez a mostani se kutya. Talán mert nem kóstoltam azt a régit, a békebelit, de az is lehet, hogy azért, mert azt hiszem, nem is annyira a borban a hiba, nem is az változott, hanem barba Jure. Kevesebb volt az év, és több a barát. Valahogy úgy vagyunk ezekkel a békebeli dolgokkal, mint egy jó Strauss-keringővel vagy Kálmán-operettel, élvezzük, élvezzük, még szeretjük is talán, de azért megmosolyogjuk jó szüleinket amikor önkívületbe esnek tőlük. Megmosolyogjuk, s közben nem is gondolunk rá, hogy számukra ez nem puszta dallam, hanem maga az ifjúság, a szerelem, az első bál talán… vagy mit tudom én, egy pohár bor, amit Jure bácsi valamikor húszéves korában ivott meg. 

A két német

Derék németjeink leszállnak a hajóról, ámulnak, bámulnak, hitetlenkedve olvassák a  többnyelvű táblákon a csábító szöveget: Hvárt nemcsak nyáron érdemes felkeresni – nyáron felkeresik csábítás nélkül is, az évi 2715 napsütéses órának nem kell cégér –, hanem télen is.
Mert:
– először: ha netalán, ne adj Isten, hó találna esni, örvendj, kedves vendég, a hvári szállodák ingyen ellátásban részesítenek;
– másodszor: nem is kell hó, elég ha nulla alá süllyed a hőmérő higanyszála, megint potyázhatsz, kedves vendég;
– és harmadszor: ha köd van, vagy ha három óránál hosszabb ideig esik az eső, fél áron üdülhetsz.
Szép, szép, de…
– az első de: potyázni persze csak annak lehet, aki itt hagy egy csomó valutát (legalább hét napra lefoglalja szállodai szobáját);
– második de: tudod-e, te lapos erszényű turista, mennyibe kerül egy szállodai szoba egy hétre Hváron?
Ó, annál sokkal többe!

Egy kis történelem
Hvár szigete a legrégibb időktől fogva fontos kikötő volt. Vizet, élelmiszert vettek fel itt a hajók, s ez a körülmény bekapcsolta Hvárt a nagyvilág vérkeringésébe. Vetélkedtek is érte az egykori nagyhatalmak, sok gazdát cserélt történelme folyamán.
Magyar uralom alatt is volt. A tatárjárás elől menekülő IV. Béla 1242-ben járt erre, és rendkívül szívélyes fogadtatásra talált a traui (trogiri) és a hvári nemesek körében. Meg is hálálta a menedéket és szíves vendéglátást: hazatérését követően jelentős kiváltságokat adományozott a hváriaknak. 
Hogy ez miért volt fontos, sőt létfontosságú? A középkorban a hvári kommunához tartozó szigetek – Hvár, Brač és Vis –, elsősorban a mezőgazdaságból éltek. Ennek legfejlettebb ága a szőlészet volt, s ez igen szép hasznot hajtott. A bort eladták, az árán búzát vettek. Ez már kereskedelem. És amikor IV. Béla azonos feltételeket, kiváltságokat biztosított a hvári kereskedőknek, mint a splitieknek, trogiriaknak, ez azt jelentette, hogy előttük is megnyílt az út a meggazdagodás felé.
Ez az anyagi gazdagodás szellemi gazdagodást is jelentett. A kereskedők utazásaik során bejárták a nagyvilágot, megismerték a távoli népek kutúráját, fiaikat külföldre, elsősorban Olaszországba küldték tanulni. Ezzel már az újkor hajnalán megteremtették a honi műveltség alapjait, amelyet később olyan tehetségek öregbítettek, mint Hanibal Lucić és Petar Hektorović költők, vagy Marin Benetović festő és Jerolim Bartučević zenész. 
Ilyen anyagi és szellemi közegből táplálkozott Hváron a humanizmus, politikában és kultúrában egyaránt. Politikában az emberi szabadság, a kultúrában a szép iránti hódolatában. Nem véletlen, hogy itt létesült Európa egyik legrégibb színháza. A velencei hajóknak és kereskedőknek, a padovai egyetem diákjainak, a nemesi és egyházi küldöttségeknek állandó jövése-menése révén mindig eljutott Hvárra a legfrisebb színházi irodalom, s ennek jó részét, lehetőségeik szerint, elő is adták. A színészek, persze, helybeli műkedvelők voltak. Érdekes, hogy a nők sokáig, egészen a XIX. század közepéig nem jelenhettek meg a színpadon.
A középkori hvári színház ma is áll. Ott van a sziget nevét viselő város központjában, minden turista megtekintheti. Beülhet a páholyaiba, melyeket egykor a városi elöljáróság és a nemesség bérelt, fölmehet a színpadra, az öltözőkbe, s ha úgy tetszik, fejébe nyomhatja valamelyik hajdani bonviván tán szándékosan ott felejtett cilinderét.

A levendula

Az idegenforgalom mellett a mezőgazdaság a fő jövedelemforrás még ma is: a szőlészet, valamint az oliva-, rozmring- a levendulatermesztés.
Utóbbi fő szakértőjével, a levendulaolajütő szövetkezet igazgatójával üldögélünk egy liter fehér prošek mellett a takarítót régen látott irodában. Beszélgetünk. Mindenféléről. Bevált módszer: mielőtt a lényegről kezdeném el faggatni, teszünk néhány „bemelegítő kört”. Amikor a mi aszúnkhoz hasonló sűrű, nehéz borból már csak olyan kétujjnyi van az üvegben, kiszól az igazgató a titkárnőnek, hogy hozhatja a következőt.
– Álljon meg a menet – mondom –, és dolgozni jöttem ide, nem inni. Ha ezt a másodikat is megisszuk, semmi sem lesz a riportból.
– Ide figyelj, fiam – int le csendesen az igazgató –, van nekünk dalmátoknak egy jó mondásunk: ha a munkádban akadályoz a borivás, akkor hagyd abba a munkát!
Amit a lényegből a második üveg ellenére sikerült megjegyeznem: Hvár szolgáltatja az ország levendulaolaj-termelésének kilencven százalékát. Az egész szigeten bőven terem a levendula. Ősszel ültetik, gondozása nem igényel különösebb szakértelmet – gyerekek, öregek is elvégezhetik –, de elég sok babramunka van vele. Július végén, augusztus elején kaszálják, hatalmas zsákokba rakják, és a lepárlókba szállítják. A kellemes illatú, szép színű (olyan szép színe van, mint a fehér prošeknak) levendulaolajat aztán méregdrágán eladják a különböző vegyi- és kozmetikai gyáraknak, amelyek nyersanyagul használják fel egyes szépítőszerek készítésében.
Vagy valami ilyesmi…
 

Elolvasom
Regőczi István, a templomépítő és árvaház-alapító. In. Nyugati Magyarság. 2006. május.

Korán elhunyt bátyja emlékezései szerint Regőczi István komoly, csendes, szűkszavú gyerek volt, de erős akaratról tanúskodó igazi egyéniség. Csupa élet volt, úgy tornászott, mászkált az állványokon, mint egy akrobata. Úgy futott, mint a nyúl, úgy úszott, mint a hal. „Csodálatosan kiegészítettük egymást – írja Regőczi László – mindig mindenben egyeztünk. Törekvéseink is egyek voltak. Én mindig pap akartam lenni, így Pityukámban is élt egy ilyen vágyálom. Én író akartam lenni, ő is írogatott. Szerettem az imát, a templomot. Tervezgettem, majd én is építek templomokat; ő is ilyenekről álmodozott, csak az volt a különbség, hogy míg én felületes álmodozó voltam, ő mindent halálosan komolyan vett.”
Igen, Regőczi atya mindent halálosan komolyan vett. Amikor egy nemzetközi egyházi segélyakció keretében – nagy szegénységben élő család gyermekeként –, az a kivételes szerencse érte, hogy elkerült Belgiumba, és egy teljes évet fürödhetett a szó legszorosabb értelmében egy végtelenül barátságos kanonok – álljon itt is a neve: Richard Vervacke – és Mária nevű, aranyszívű nővére szeretetében és a hazaihoz mérten egyenest elképesztő jólétben, akkor is azon járt az esze, miként tudna valami kis munkát vállalni, zsebpénzre tenni szert, támogatni az otthon maradt, szűkölködő családját.
Halálosan komolyan vette azt is, hogy pap lesz, és évekkel később, más lehetősége nem lévén, gyalog ment el újra Belgiumba, tökéletesítette a flamand nyelvtudását, elvégezte a gimnáziumot, majd a teológiát. Így érkezett el 1943 március 29-e, első belgiumi szentmiséjének napja.
„Az ősrégi, középkori város, Brugge, Flandria fővárosa napfényben fürdött, amikor kiléptem a feldíszített kapun – idézi fel az emlékezetes napot Az Isten vándora című könyvében Regőczi atya. – A házak fellobogózva. Hívők serege. Olyan ünnepi hangulat uralkodott, hogy megdobbant a szívem. Alig tudtam könnyeimet visszatartani, amikor láttam, hogy a menet élén magyar zászló leng. Mint egy koszorú, a magyar ruhás gyermekek csoportja vette körül.”
A szentbeszédet a Szent Jakab-templom esperes-plébánosa, Arnold atya mondta. Magyarul kezdte: „Kedves István barátom! Messze Magyarországból a Duna partjáról indultál el egyszer fiatalon, mint szegény vándordiák, hogy pap lehessél Flandriában. Szegény édesanyád keresztet rajzolt homlokodra, hogy a kereszt védelmezzen, oltalmazzon.
Miket mondott még a jó Arnold atya, sohasem tudtam meg, mert úgy összeszorította a szívemet a fájdalom, szememet könny borította el. Az én drága édesanyámat láttam, ahogy búcsút intett nekem. Ó, ha ő is itt lehetne!”

– Hazaérkezésem után – folytatja most már „élőben” az emlékezést Regőczi atya – a Váci egyházmegyéhez kerültem, Pesterzsébetre helyeztek. Ez már háborús idő volt, Pesterzsébet egyharmada romokban állt. Az utcákon elhagyott, elárvult, a szenvedéstől elvadult gyermek kóboroltak. Nem nézhettem őket tétlenül, úgy döntöttem, építek nekik egy otthont. Kinéztem egy romos házat, se ajtaja, se ablaka nem volt, térdig érő víz állt benne. Építőanyagot, téglát, cserepet, cementet, meszet a szomszédos félig leégett gyárból szereztem, és egy öreg kőművessel nekiláttunk az építkezésnek.
Aztán elkészült az otthon és beköltözhettek az első lakók. Egy 8 éves fiúcskára és 6 éves kishúgára egy lebombázott ház sarokszobájában talált rá Regőczi atya. Csepelről másik két testvérkét hoztak, az anyjuk kórházban feküdt, az apjuk a fronton tűnt el. A 3 éves Géza kis zsidó fiú volt. Szüleit a németek vitték el. Három gyereket a szomszédok hoztak, annyit mondtak, hogy apjuk meghalt valahol Oroszországban, anyjuk meg egy hete elment élelmet szerezni, azóta nem látták.
– Egyszer egy toprongyos fiúcska kopogtatott be. Azt sem tudtam, honnan jött. Szegényke ő sem, csak annyit rebegett, hogy ide küldték. 220-240 utcagyermeket tudtam így összeszedni, otthont és nevelést adni nekik. Nagy-nagy szeretettel nevelgettem őket, állandóan köztük voltam, és sikerült is rendes, szorgalmas, jóravaló embereket nevelni belőlük. Érdekes, hogy közülük tízen lettek papok, akik ma is helytállnak valahol szerte a nagyvilágban. Aki a legtöbbre vitte az egyházi pályán, ma Kecskeméten él, Farkas Lászlónak hívják és a püspök helynökének tisztét tölti be. 

Múltak az évek, s Regőczi István, bárhová rendelte sorsa, templomot épített, mellé egy kis árvaházat, és újra és újra nekifogott, hogy hitéletet teremtsen a helyi lakosság körében, közösséget kovácsoljon a magukra maradt, a háború borzalmaitól meghasonlott, a „felszabadításba” belerokkant, a Rákosi-rendszertől megfélemlített emberekből. 
Mindez talán még – jó kis képzavarral élve – bocsánatos bűn lett volna a szocializmus éber őreinek szemében, azt azonban végképp nem nézhették el neki, hogy emellett könyveket írt, s azokat, horribile dictu, nem átallott Nyugaton kiadni, anélkül, hogy engedélyt kért volna rá mondjuk a helyi pártitkártól.

– Vádlott! Bűnösnek érzi-e magát? – reccsent rá a bíró kemény kérdése, amikor évekig elhúzódott vizsgálati fogság után végre tárgyalásra került a sor.
– Nem – felelte Regőczi István vádlott, majd elmondta szegény a saját kis „védőbeszédét”. Elmondta, hogy azért ment ki gyalog Belgiumba, hogy tanulhasson. Mert az volt az egyedüli célja, hogy minden erejével a nyomorgó és elhagyatott gyermekeket támogassa, hisz megtapasztalta a saját bőrén, milyen nehéz sora van a szegény gyermeknek. Magyarországra visszatérvén papként is ennek szentelte az életét. Az akkori nehéz körülmények között belföldi segítségre nem számíthatott, s azért kezdett flamand nyelven könyveket írni, hogy segítséget kapjon Belgiumból. A Magyar Népköztársaságnak ebből semmi kára nem származott, ellenkezőleg. Csak erkölcsi és anyagi haszna.
Az ítélet:
– Regőczi István vádlottat a Népi Demokrácia bűnösnek találta, és huszonkét hónap fegyházban eltöltendő szabadságvesztésre ítélte illegális sajtótevékenység miatt.
Az első éjszaka a börtönben:
„…nem jött álom a szememre, csak imádkoztam a rózsafüzért. Kora hajnalban, mint vad riasztó, süvöltött az ébresztőcsengő. Gyors kapkodás, lavórban mosakodás. Csajkákat kikészíteni. Feketekávé-szerű löttyöt kaptunk, egy darab barna kenyérrel. Kinyílt az ajtó. Két cellatársunk, akik valami műhelyben dolgoztak, kiléptek. Egyedül maradtam fiatal barátommal, aki viharvert életét mesélgette. Nagy türelemmel hallgattam hosszú, szomorú történetét, mely a korán árvaságra jutott, magukra maradt utcagyerekek történetének ismétlődése, s melynek mindig börtön a végállomása.
A délelőtt folyamán orvosi vizsgálatra vittek bennünket. Az orvos alezredes rögtön felismert.
– Mi már találkoztunk, ugye? Nos, egy jó helyre osztom be – mondta gúnyosan. – A cipészüzembe, de előbb majd a pincében suszterinaskodik.”
Hideg borzongott végig a hátamon. Hát suszterinas leszek? De már vittek is a suszterüzem pincerészlegébe. Egy barátságtalan börtöntörzsőrmester végigmustrált szúrós tekintettel.
– Mi volt civilben?
– Én pap vagyok – feleltem. – Az voltam és az is leszek, itt is, a börtönben.
– No, ez majd elválik – mondta gorombán. – Vegye a szerszámokat.
Egy kalapácsot, egy fogót, egy árat nyomott a kezembe. Zöld kötényt dobott a lábam elé.
– Az a háromlábú szék – mutatott a sarokba –, az lesz a helye, és majd megtanul legelőször szegecselni.”

Aztán ez is elmúlt, Regőczi István kiszabadult, és ismét templomot épített meg árvaházat valahol Magyarországon…

Mai szolgálati helyére is úgy került, hogy a Kútvölgyi kápolna, itt Budán, a Galgóczi út végén alig látszott ki a két nagy gesztenyefa és a gondozatlan bokrok sűrűjéből, s ami kilátszott, az is csak egy roskadozó kis tákolmány volt, félrebillent tetővel.
– Ez tulajdonképpen kegyhely – meséli az atya –, több mint kétszáz éves. Van itt egy kút, Mátyás király híres kútja, mely annak idején az egész budai várat ellátta vízzel. Később lóitató lett belőle. Az mondja a legenda, hogy ebbe a kútba belezuhant egyszer egy fiúcska. Szülei egész nap keresték kétségbeesetten, s amikor megtalálták a kút mélyén, a gyerek lelkendezve mesélte, hogy egy csodálatosan szép asszony palástjával tartotta meg a víz színén. A jó szülők hálából emelték ezt a kis kápolnát a Szűzanya tiszteletére. 
Tulajdonképpen itt is templomot akartam építeni, de Paskai bíboros úr nem adott rá engedélyt. Azt mondta, van elég templom a környéken, valahol kint, a város szélén építsek. Így be kellett érnem azzal, hogy egy kicsit megtoldottuk a kápolnát: építettük hozzá egy kis imaházat.

Itt ülünk most is a Kútvölgyi kápolna kicsiny kertjében. Pár nappal azután, hogy az ország választópolgárainak a fele azoknak szavazott bizalmat, akik ugyanazt csinálják, csak perfidebb módszerekkel, mint apáik és elvtársaik tettek 20-30 évvel ezelőtt – többek között Regőczi atyával is. Tudom, igen, tudom, hogy az egyháznak „nem szabad” politizálnia, mégsem állom meg, hogy szóba ne hozzam a dolgot. Jó messziről futok neki. Onnan, hogy többeket is ismerek, akikhez a második forduló utáni éjszaka mentőt kellett kihívni, úgy megviselte őket az eredmény. Az orvos egy injekcióval vagy nyugtatóval el is intézte a maga részéről az ügy testi részét. Ő, Regőczi atya, a lélek doktora, ő milyen gyógyírt ajánl valamennyiünk lelkére ezekben a rosszkedvű, baljós napokban?
– Semmi egyebet, mint amit magamnak is mondtam hosszú életem sok-sok nehéz, kilátástalannak tetsző helyzetében: imádkozni, imádkozni, imádkozni. Mi egy csoportnyi hívővel minden csütörtökön 8 órakor rózsafüzért imádkozunk a magyarságért a lerombolt Regnum Marianum keresztjénél, éjjel pedig itt, a Kútvölgyi Engesztelő Mária kápolnában virrasztunk, Isten kegyelmét és a Szűzanya oltalmát kérve hazánkra és nemzetünkre. Szeretettel hívunk mindenkit, csatlakozzon hozzánk: enyhülést nyer fájdalmára, és újraéled benne a remény is.
– Mi lehet az oka annak, hogy az ország fele ekkora ellenérzéssel viseltetik az egyházzal szemben, s mindazzal szemben – hit, erkölcs, szeretet, szolidaritás – amit az egyház képvisel? Mi lehet a hátterében annak, hogy az uralmon levő politikai elit ilyen hisztérikusan támadja az egyházat?
– Leginkább a tudatlanság meg a közömbösség. A negyven évig tartó kommunista rendszer még ma is érezteti a hatását. Az emberek nagy része képtelen saját kezébe venni a sorsának irányítását, tudatlanságában, közömbösségében és tehetetlenségében teljes kiszolgáltatottjává válik a hatalomnak. A mai szavazók nagy része otthonról sem hozott magával sem értékrendet, sem hitet, sem tudást, sem tartást, hittanra sosem járt, templomba még kevésbé, szilárd kapaszkodók nélkül, távlatok nélkül él, bedől a hatalmukhoz görcsösen ragaszkodó politikusok és a politika szolgálóleányává lett sajtó hazugságainak és csalfa ígéreteinek.

A fél tizenegyes mise után vagyunk éppen, s már a misén feltűnt nekem Regőczi atya mellén egy Szűzanyát ábrázoló szép nagy, ha jól látom, égetettzománc kereszt. Olyan, mint egy kitüntetés. Rákérdezek.
– Ezt a mellkeresztet most kaptam, április 24-én Lourdesban. Az ottani püspök adományozta nekem, és a melléje csatolt oklevélben az áll, hogy a lourdesi bazilika tiszteletbeli káplánja lettem. Nagy megtiszteltetés ez számomra, hosszú papi munkám méltó elismerése. Hálás vagyok az isteni gondviselésnek, hogy felhasznált engem mint eszközét, oda állított, ahol szükség volt rám, erőt és kitartást adott, hogy lehetőségeimhez mérten eleget tehessek feladataimnak.

Élt a 18. század második és a 19. első felében egy szlovén költő, úgy hívták, hogy Valentin Vodnik. Mellesleg: ő is pap volt. A kor szokásainak megfelelően még életében megírta saját emlékművét – ez is a címe versének, hogy Emlékművem – s a vers utolsó négy sorát valóban bele is vésette a hálás utókor a költő ljubljanai szobrának talapzatába. Így hangzik – Demény Ottó fordításában: „Se lányom, se fiam /nem marad nékem. / Dalba foglalt szavam /őrzi emlékem.”
Regőczi atya szobráról még korai beszélni, hiszen még csak kilencvenegy éves lesz októberben – tartsa meg az Isten jó egészségben még sokáig –, de az „emlékművét”, úgy hiszem, ő is „megírta” már: beleírta annak a hét templomnak az alapkövébe, amit felépített, beleírta a flamand és magyar nyelven megjelent könyveibe, és bele annak a háromszáznál több árvának és elhagyott gyereknek a lelkébe, akiknek otthont adott, kenyeret, lelki útravalót és sok-sok szeretetet.

Elolvasom
Temetni délelőtt szokás. In. Képes Ifjúság. 1969. november 26.


A nap már reggel nyolckor kibírhatatlanul perzsel. Félmeztelenül baktatunk Supetarból Sutivan felé. Jutka minden percben körülnéz, nem jön-e valaki. Ha igen, magára kapja a blúzát. Elég ritkán kényszerül erre, nemigen találkozunk járókelővel. Elhagyatott vidék. Egy kicsit félelmetes is. Kő, vakítóan fehér kő mindenfelé. Itt-ott egy ösztövér szilvafa vagy csenevész bokor.
Csontváry festményeire emlékeztető sivárság.
Végre egy borókaerdő. De sem a zöld, sem az árnyék nem üdít. Nyomasztó érzés lesz rajtunk úrrá: a velőnkbe hasít valami egyenletesen vibráló zaj, a kabócák kísérteties hangversenye.
Fáradtak vagyunk és idegesek. Melegtől, gyaloglástól, kabócáktól. Meg attól, hogy temetésre igyekszünk.
*
Sutivan kis falu. Itt születés is, halál is eseményszámba megy.
Temetni délelőtt szokás.
*
Bádogkoporsó. Jó tartós. Elnyűhetetlen. Hány halott nyoszolyája lehetett? És hányé lesz még?
Az ember kap egy bérkoporsót – rosszmájú leszek –, és átszállót vált. A koporsóval jár egy megkopott, zörgő koszorú meg némi idegtépő jajveszékelés – útravalóul.
A falu apraja-nagyja ott nyüzsög a templom körül. Odabent hűvös félhomály és az elhunyt családtagjai. A szertartás nem hosszú. Hozzák már a koporsót kifelé.
Elindul a gyászmenet a dombtetőn levő temető felé. Kétoldalt ciprusok. Sutivan legszebb ciprussora, legszebb útja ez.
Egy szlovén temető felirata jut eszembe: „Tusem pride naša hoja”… Ide vezet utunk.
A koporsóvivők mellett, mögött, sőt előtt is kíváncsi gyermeksereg. A menetben egy jajveszékelő asszony, néhány rokon, három-négy gyászoló helybéli. A többi bámész népség.
Ott, ahol kezd meredekebbé válni az út, a pap elbúcsúzik a halottól.
Hát ez meg mi?
A pap öreg ember. Nem bírná a szíve az emelkedőt?
Alig hiszem.
Vagy a megboldogultnak – ki tudja, miért – nem dukál az egyházi kíséret a sírig? Vagy az Isten szolgája egyszerűen nem kíván közösséget vállalni az elkövetkezendő barbársággal?
Valahogy úgy érzem magam a halott helyében – jó, hogy ő már nem érez semmit –, mintha lelki atyám elkísért volna félútig, utána ezt mondta volna:
– Na, innen már magad is eltalálsz a mennyországba.
És „megy” is tovább a megboldogult, „hallgatja” valamelyik hozzátartozója véget nem érő siratóénekét…
Rapszodikusan hullámzó, hangos, hivalkodó bánatözön. Az az érzésed, hogy előre gyártott elemekből áll: szófoszlányok, zokogás, jajveszékelés. Egy sor könny, egy sor sóhaj, két sor szemre szorított zsebkendő…
A gyászmenet most befordul a kapun.
A temető valóban szép. Brač a kőfaragóművészek hazája, s ez a talpalatnyi hely itt nem más, mint a kőbe vésett fájdalom patinás tárlata.
A menet felbomlik. Most boly. Gyászboly.
Leteszik a koporsót. Ott tolong körülötte oktondi-arcátlan kíváncsisággal a sok gyerek. Itt nyaraló kölykök. Jöttek tengert s halottat látni.
Most leveszik a koporsó fedelét. Ősz hajú öregasszony fakó arca néz ki a bérkoporsóból.
Jönnek a rokonok búcsúzni. Egyenként leborulnak mellé, és elmondják, milyen áldott jó, szeretetre méltó teremtés volt. Üzennek a régebben elhunyt családtagoknak: mondd meg nekik, hogy jól vagyunk, a házat befejeztük, és a gyerekek is egészségesek.
Aztán mindegyikük belecsókol a megboldogult arcába.
Miért nem vezetik el innen azokat a gyerekeket?
Az óbégató hozzátartozókat elvezetik. Kegyeletérzésből. Nem a halott, hanem az élő rokon iránti kegyeletből. A következő jelenet ugyanis már nem való nekik.
Két markos jóember nekilát és kiráncigálja a koporsóból az asszonyt. A lepedőbe csavart testet hurokba fogják a hóna alatt átbujtatott kötéllel. E művelet közben a merev test egyik-másik végtagja önálló életet kezd, megmozdul.
Egy gyengébb idegzetű lány ijedten felsikolt.
Az egyik gyászhuszár most beugrik a sírgödörbe. Nem is sírgödör ez. Betonciszterna. A módosabbak nyilván valamivel odébb, a katakombák sírüregeiben kapnak helyet, de a mi halottunk, úgy látszik, közönséges földi halandó volt, nem jár neki más, csak ez a betontömegsír. Szóval leugrik a temetkezési személyzet egyik tagja, félrerúg néhány ott heverő csontot. A másik szalonpribék belegyömöszöli a tetemet a ciszterna szűkre szabott nyílásába, és a kötél segítségével leengedi.
Amaz ott lent rendbe szedi a nagy hercehurcában félrecsúszott lepedő-szemfedőt, leoldja a kötelet – leltári tárgy, másnak is szüksége lesz rá –, szétszór az asszony testén egy lapátnyi meszet, és kijön.
A ciszterna nyílását befalazzák.
A nézősereg lassan szétoszlik.
Delet harangoznak valahol.
Ma azonban nem ebédelünk.
*
Brač, Sutivan. Huszadik század.

Elolvasom
Trianon haszonélvezői. In. Nyugati Magyarság. 2004. június–július.


A saját szememmel láttam nemrég az újvidéki híd egyik tartóoszlopán a hátborzongató felhívást: Gyilkoljuk le a magyarokat! Vajon ki lehet, aki fölfestette? Honnan jött, hol nyugosznak ősei, ki tanította, ha tanította betűvetésre, emberségre? Van-e istene? Mit keres itt, és mit tud rólunk, magyarokról, akiket halomra akar gyilkolni?
Akad-e, aki elmondja neki, hogy ezerszáz éve már, hogy itt vagyunk, hogy a mi őseink fogadták be ide az ő őseit 1690-ben, s mi magunk – alig egy évtizeddel ezelőtt – őket magukat, amikor a mocskos háborút kiváltó nagy vezérük lezárta előttük Anya-Szerbia határait? 
Szónoki kérdés, tudom. Azoknak, akik így rendezték el a dolgokat, pontosan ilyen szűkagyú, egy-két hangzatos jelszóval elkábítható, mindenféle zászlóra feleskethető martalócokra van szükségük aljas céljaik elérésére. Aljas céljaikat pedig jól ismerjük: egyszer s mindenkorra kiűzni innen a magyarokat, visszafordíthatatlanná tenni mindazt, ami Trianon óta történik e területeken, a nyugati nagyhatalmak kegyéből és bűnös asszisztenciája mellett. 

„A népek börtöne”

Az Osztrák-Magyar Monarchia a népek börtöne volt – hirdetik a történészeik –, törvényszerű volt a széthullása, igazságos a szétdarabolása. Nos, a Monarchia valóban heterogén képződmény volt, nemzeti, nyelvi, vallási összetételét tekintve csakúgy, mint a gazdasági szintbeli különbségek vonatkozásában. Az etnikai heterogenitás azonban – számos forrás bizonyítja – önmagában nem feltétlenül okoz széthullást. A történelem elég sok olyan országot ismer (Egyesült Államok, Kanada, Svájc például), amelyek stabilitását mit sem befolyásolta az a körülmény, hogy több nemzetből tevődtek össze. A fejlettségi szintből eredő különbségnek sem kell feltétlenül széthulláshoz vezetniük (szép példa erre Olaszország). Még ha egy adott térségben egyidőben jelentkeznek is az etnikai heterogenitás és a gazdasági különbségek, ilyen esetekben sem történelmi szükségszerűség a szétesés (gondoljunk csak Spanyolország vagy Nagy-Britannia példájára). A Monarchia nem azért hullott szét, mert több nemzetiségű volt, hanem azért, mert nem találta meg azt a politikai struktúrát, amely megfelelt volna az etnikai összetételének. 
A dualizmus megcsontosodott politikai szerkezete, amely ellenállt minden reformkísérletnek, az osztrák és magyar uralkodó elit merev politikája, és nem utolsó sorban a kisebbségi népek azon törekvése, hogy saját szuverén nemzeti államot hozzanak létre, mindez együtt okozta a Monarchia szétesését. A belső konfliktusok hátterében nem az elnyomó erő munkálkodott az egyik részről és az elnyomottaké a másikról, hanem többféle terjeszkedő, nacionalista erő, amelyek kölcsönösen figyelmen kívül hagyták a másik fél érdekeit (a román vagy a szerb nacionalizmus erkölcsi minőség tekintetében semmiben sem különbözött a magyartól, csak a pozíciója volt eltérő). Mint az első világháború vége is megmutatta, senki sem csak az „etnikailag tiszta” állam keretei között gondolkodott, mindegyik fél a másik ország területeire is igényt tartott. 

Nagyszerb álmok és ambíciók

A szerb nacionalisták már a kezdet kezdetén Nagy-Szerbia megalakítását tűzték ki célul, s minden különösebb skrupulus nélkül bejelentették igényüket a szerb területek mellett azokra is, amelyeken horvátok, bosnyákok, montenegróiak, macedónok, szlovének, sőt nem szláv népek, például albánok, románok, magyarok is éltek. Elképzeléseik szerint például Baja és Temesvár Szerbiához tartozott volna, sőt, egyesek még egy korridort is megrajzoltak, amely a csehekkel és a szlovákokkal kötné össze a szerbeket, a Fertő-Balaton-Mohács vonalon húzván meg Magyarország Szerbia felé eső határait. 
Az elképzelés, hogy a délszláv népek saját közös országot alakítsanak maguknak a Monarchia határain kívül elsőként a korfui egyezményben nyert megfogalmazást 1917. július 20-án. Az egyezmény egy közös szerb–horvát–szlovén állam létrejöttét vázolja fel, demokratikus parlamentáris monarchia formájában, a Karađorđević dinasztia uralma alatt, amelyben minden nép, minden nyelv és minden vallás egyenrangú. A leendő állam területe nem volt pontosan megjelölve, csak utalás történt rá, hogy olyan vidékekről van szó, ahol a szláv népek kompakt, egységes tömbökben élnek. 
E tervek végrehajtása az I. világháború után kezdődött meg, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság kikiáltásával, 1918. december 1-én. Az új állam (1929-től kezdődően Jugoszlávia) olyan területeket foglalt magában, amelyek közül csak Szerbia (a Száva-Duna vonalától délre eső terület) volt önálló királyság (1841-től, mintegy 48.357 négyzetkilométernyi területen, körülbelül kétmilliós lakossággal), Montenegró önálló hercegség (9.475 négyzetkilométernyi területen 300.000 lakossal), míg az összes többi rész – Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Dalmácia – az Osztrák-Magyar Monarchiából szakíttatott le, ideértve természetesen a volt magyar területeket, Bácskát, a Bánságot és Baranyát is. 

A trianoni tragédia

A háború vége, illetve a Trianonban 1920. június 4-én megkötött béke, mely egyben az Osztrák-Magyar Monarchia végét is jelentette, nagy mértékben átszabta Európa e részének térképét, teljesen új gazdasági és politikai viszonyrendszert állított fel az itt élő népek és nemzetiségek között. Globálisan nézve, és csak a történelmi tényekre szorítkozva, a békeszerződés lényegét és következményeit a legrövidebben a következőkben foglalhatnánk össze: egy többnemzetiségű állam helyett több többnemzetiségű állam jött létre, azzal, hogy az előző helyzet több évszázadon át alakult ki, egy dialektikus történelmi folyamatban, az új – igazságtalan – helyzet pedig zöldasztal mellett, az európai nagyhatalmak elvtelen alkuja következményeként, minden etnikai alapot nélkülözve. 
Trianon legnagyobb vesztese Magyarország: 282.000 négyzetkilométernyi területe mindössze 93.000 négyzetkilométernyire zsugorodott, azaz elvesztette területének kétharmadát. Ebből Románia körülbelül 103.000 négyzetkilométert nyert (vajon milyen történelmi érdemek szerint jutott neki több, mint amennyi Magyarországnak megmaradt?!). Csehszlovákia 63.000, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 21.000, Ausztria pedig 4.000 négyzetkilométernyi területet kapott. 
Hasonló a helyzet a lakosság tekintetében is. Magyarország 18 millió lakosából tíz milliót (!) elvesztett. A Monarchia valamivel több mint tízmillió magyar ajkú lakosából körülbelül három millió (!) egyik napról a másikra az anyaország határain kívülre került. A másik oldalon Románia lakossága 5,24 millióval nőtt, ebből a magyarok aránya 1,7 (más adatok szerint 1,9) milliót tett ki, (a Monarchiában élő magyaroknak több mint 30 százalékát). Csehszlovákia 3,5 millió új lakossal gyarapodott (ebből valamivel több mint egymillió magyarral), Jugoszlávia 1,6 millióval (ebből 465-480 ezerre tehető a magyarok száma). Az Ausztriához csatolt területeken körülbelül 25.000 magyar élt. 
Hogy a trianoni politikusok nem éppen a nemzetiségi hovatartozás, illetve etnikai határok szerint szabták meg az új határokat, az a következő adatokból is jól látszik. Maradjunk csak a Szerb–Horvát–Szlovén királyság példájánál. Ennek 12,5 milliónyi lakosságából a szerbség körülbelül 38 százalékot tett ki (ami azt jelenti, hogy relatív többségben volt); a horvátok aránya 32, a szlovénoké 9, a magyaroké 7-8, a németeké 7-8, a muzulmánoké 5 százalék volt, míg a lakosság fennmaradó része vegyes összetételűnek tekinthető. Ha megnézzük az elcsatolt területek etnikai térképét, megállapíthatjuk, hogy Bácskában és a Bánságban több nem szláv nemzetiségi hovatartozású lakos volt, mint szerb és horvát együttvéve! Ugyanitt a magyarok számaránya a összlakosság számához képest 29 százalékos! 
A statisztikai adatok természetesen csak a matematika nyelvén szólnak. Még ha segítségükkel megértjük is milyen történelmi igazságtalanság történt Magyarországgal szemben, Trianon igazi dimenziójának és kihatásának felméréséhez számba kellene venni az elvesztett természeti kincseket is – a jól termő bácskai és bánsági földeket, az erdélyi erdőket és bányákat –; a teljes infrastruktúrát – gyárakat, felszereléseket, utakat, hidakat, villanyvezetékeket –; mindazt az anyagi és szellemi gazdagságot, amit egy sor olyan város képviselt, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Pozsony, Kassa, Szabadka, Újvidék és mások. És végül – maradjunk meg továbbra is a magyar–szerb relációkon –, mindazt, amit a szerb hatalom alá került magyarok számára jelentett először a királyi Jugoszlávia diktatúrája és kegyetlen asszimilációs politikája, később, a II. világháború végeztével, Tito partizánjainak véres bosszúja, a kommunisták perfid elnemzetlenítő politikája, valamint Milosević gátlástalansága, amellyel megváltoztatta a térség etnikai összetételét, és szabad teret engedett a nagyszerb elképzeléseknek. 

A nemzetiségi arányok megváltoztatása

Még meg sem száradt a tinta a trianoni békeszerződésen, a jugoszláv hatóságok máris hozzáfogtak a délvidéki magyarság elszerbesítéséhez, tudatosan és flagránsan megszegve ily módon a békeszerződés rendelkezéseit. 
Sem Bácska, sem Baranya, sem a Bánság sohasem tartozott Szerbiához. A szerbek ezeken a területeken, még az 1849. november 18-tól 1860. december 27-ig fennállt úgynevezett szerb Vajdaságban sem voltak többségben. A négyszázezernyi szerbség Bácska, Baranya és a Bánság összlakosságának mindössze 29 százalékát tette ki. A szándék egyértelmű volt: minél nagyobbra növelni a szerbek, és minél kisebbre csökkenteni a más nemzetiségek számát, mindenekelőtt a németekét és magyarokét. Bácskában és a Bánságban becsuktak egy sor magyar iskolát, megtiltották a magyar helységnevek használatát, elbocsátották az állami szolgálatokból a magyar tisztviselőket, és helyükre az „államalkotó” nemzetek tagjait állították. Az államellenes elemeknek nyilvánított polgárokat kitelepítették az országból, illetve 24-48 órán belül egyszerűen átzsuppolták őket a határon. Azoknak pedig, akik megmaradtak szülőföldjükön, korlátozták a mozgásterét, és jelentős nyomást gyakoroltak rájuk, hogy változtassák meg a nevüket. Beszűkítették a kisebbségi nyomdák és művelődési intézmények működését is. 
Ha ehhez hozzávesszük, hogy az 1921-es agrárreformot is olyan módon bonyolították le, hogy a szép és gazdag bácskai, bánsági birtokokat szerb önkéntesek és telepesek között osztották szét, akik nem értettek a mezőgazdasághoz, nem szokták meg a kemény paraszti munkát, ugyanakkor a németeket és a magyarokat nemzetiségi alapon kizárták a reformból, meg fogjuk érteni, hogy itt nemcsak az anyanyelv és a nemzetiségi kultúra háttérbe szorításáról, nemcsak erőszakos asszimilációról, hanem az elnyomás klasszikus példájáról, a nemzetiségiek gazdasági és egzisztenciális ellehetetlenítéséről volt szó. 
Eszközei megválogatásában a szerb politikai elit egyáltalán nem volt finnyás.

Összeírási manipulációk és adathamisítások
Míg az 1910-es népszámláláskor azokon a területeken, amelyeket később a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatoltak 577.549 magyar élt, az 1921-ben elvégzett jugoszláv összeírás mindössze 467.658, az 1924-i pedig 376.107 magyarról tud. Ennek a hirtelen – majd kétszázezres – csökkenésnek az okai nyilván nem természetesek: az összeíró űrlapok cirill betűkkel voltak nyomtatva, úgyhogy a németek és magyarok többsége képtelen volt azt saját kezűleg kitölteni, tehát rá volt utalva a kizárólag szerbekből álló összeíró biztosokra. Emellett az sem kétséges, hogy az így kapott adatokat utána még a hatóságok is „korrigálták” valamelyest.

Kitelepítés 
A Jugoszláv Menekültügyi Hivatal 1924-ből származó nyilvántartása szerint 1918 és 1920 között 39.272 magyart telepítettek ki az országból. Magyar források szerint ez a szám 55.000 körül lehetett. 

Közigazgatási adminisztrációs újjászervezés 
Az 1929. január 6-án bevezetetett királyi diktatúra megszüntette az örökölt tartományi- és megyerendszert és úgynevezett bánságokat állított fel. Az új közigazgatási egységek határait természetesen úgy rajzolta meg, hogy minél több bánságban a szerbek legyenek döntő többségben. A történelmi Bácskát, Baranyát és Bánságot az úgynevezett Dunai Bánságba sorolta, amelyben ennek következtében drasztikusan megváltoztak az etnikai arányok. Míg a Vajdaság területén a szerbek és magyarok nagyjából egyforma lélekszámban éltek, az új bánságban ez az arány az összlakosság számához képest 57 százalékra módosult a szerbek és szlovének javára (az előző 37,8 százalékkal szemben), a magyaroké pedig 18,3 százalékra (az előző 27,9 százalékkal szemben). És ezek az arányok természetesen leképződtek az uralkodó szervek és a bánsági tanács struktúrájában is.

Gazdasági intézkedések
Csak néhányat említenék meg a diszkriminatív intézkedések közül. Az „idegen polgárok” – és a magyarok, anélkül, hogy évszázados otthonaikat elhagyták volna, egyik napról a másikra idegen polgárokká váltak – vagyonukat szekvesztrálták, azaz bírói zár alá helyezték a jugoszláv állampolgárság elnyeréséig; az 1919 és 1921 közötti agrárreform a korrumpálódott kormányhivatalnokok kénye-kedve szerint, nemzeti alapon ment végbe: az I. világháborús önkénteseket és családtagjaikat egyértelműen privilegizálták a magyarok és németek rovására; a nem szerb „megbízhatatlan” iparosok okleveleit felülvizsgálták, bevonták a magyar és német kereskedők kereskedelmi igazolványát, megtiltották nekik az árukivitelt és -behozatalt és így tovább. 

A diszkrimináció egyéb formái
A közigazgatási szervekből elbocsátották a nem szerb tisztviselőket; kitelepítettek az országból minden „államellenes elemet”; a megmaradtak mozgását – különleges igazolványok bevezetésével –, jelentősen korlátozták; az 1918-ban működött hétszázötven magyar iskolának csaknem a felét megszüntették, a többinek alaposan megnehezítették a munkáját; betiltották a magyar színházak működését Szabadkán, Zomborban, Újvidéken, Zentán és Nagybecskereken; a kisebbségi sajtót a cenzúra szigorú ellenőrzése, tehát a rendőrség és az ügyészség befolyása alá helyezték; teljesen elszigetelték a nem szerb lakosságot az anyaországától és így tovább. 

Tömeggyilkosság és újabb gazdasági ellehetetlenítés

A lakosság etnikai összetételének erőszakos megváltoztatását a második világháború után egy iszonyatos tömeggyilkossággal folytatták: a Bácskába és a Bánságba bevonuló partizánok a helyi szláv lakosságtól bőségesen támogatva, a legmagasabb katonai vezetés jóváhagyásával, begyűjtöttek és kivégeztek több tízezer magyart, a legtöbbet Bezdánban, Zomborban és környékén, Szivácon, Szabadkán, Bajmokon, Magyarkanizsán, Zentán, Óbecsén, Temerinben, Újvidéken és Debelyacsán. 
Félreértés ne essék: nem a „háborús bűnösök és kollaboránsok” megbüntetéséről volt szó. Akiknek okuk volt félni a büntetéstől, azoknak legnagyobb része visszavonult a magyar és a német hadsereggel, és megpróbálta eltüntetni a nyomait. Azoknak a száma, akiknek nyomta ugyan valami a lelkét és mégis ittmaradtak, nyilvánvalóan nem volt olyan nagy, hogy jelentősebb veszélyt képviselt volna az új hatalom szempontjából; akkorát semmiképpen sem, hogy ne lehetett volna bevárni a háború végét és rendes bíróság elé állítani őket. Ez a vérengzés az ártatlan magyar lakosság kollektív megbüntetése volt, tízszeres elégtétel a „hideg napokért”, a vak, bosszúálló szerb szellem diadala, a kapzsiság és a birtokvágy enyhe mellékbűzével. 
Közvetlenül a háború után megkezdődött a Vajdaság szláv népességgel történő betelepítése. Jugoszlávia úgynevezett passzív vidékeiről körülbelül 65.000 telepes érkezett Bácskába, a Bánságba és Baranyába, s ezek az 1945-ös agrárreformban éppen olyan kiváltságokat élveztek, a volt partizánokkal, illetve a fasizmus áldozatainak családtagjaival együtt, mint az első világháborús szerb önkéntesek. (Ugyanolyan eredménnyel: az egyháztól és az elmenekült, illetve elüldözött németektől és magyaroktól elvett gazdaságok rövid időn belül tönkrementek.)
Az igazságtalan agrárreform, illetve az erőszakos államosítás és kisajátítás, valamint több antidemokratikus eljárás miatt a nyugati nagyhatalmak 1945-ben a potsdami értekezleten élesen bírálták a jugoszláv kormányt, szemére vetvén, hogy nem tartja be az Európa felszabadításáról szóló deklarációt, de a világban zajló egyéb történések árnyékában ezzel nagyjából ki is merült a nemzetközi tiltakozás.
Ezután újabb diszkriminatív gazdasági intézkedések következtek, melyek tovább gyengítették a magyar többségű területek (Szabadka, Nagybecskerek, Becse, Magyarkanizsa, Zenta) gazdasági erejét. 1945 és 1953 között – a belgrádi Közgazdasági Intézet adatai szerint – körülbelül hetven jelentős ipari létesítményt szereltek le a Vajdaságban – gyárakat, malmokat, villanyerőműveket, nyomdákat és így tovább – és Szerbiába, Boszniába, Montenegróba, Macedóniába vagy Horvátországba szállították őket. 
A háború utáni újjáépítési lendületben a Vajdaságot teljesen háttérbe szorították. Míg például 1953-ban Bosznia-Hercegovinában a befektetések és beruházások értéke országos viszonylatban 20,2 százalékot tett ki, Horvátországban 20,6 százalékot, Szerbiában pedig 24,5 százalékot, a magyarok lakta tartomány ebből az elosztásból mindössze 3,6 százalékkal részesült. 

Ugyanaz – más eszközökkel 

Tito kommunista pártja hamarosan rájött, hogy Jugoszlávia konszolidációja és nemzetközi érvényesülése szempontjából valószínűleg célravezetőbb, ha enyhítenek a totalitárius módszereken, úgyhogy a lakosság etnikai összetételének erőszakos megváltoztatását az ötvenes évektől kezdve a káderpolitika perfidebb módszerei váltották fel. Ez hamarosan igen hatékony eszköznek bizonyult mind a politikai döntés különféle szintjein, mind a gazdaságban, a kultúrában, az oktatási rendszerben és az élet más területén. Míg a pártban, az államigazgatásban, a bankokban és a nagyobb vállalatoknál a jól fizetett vezetői posztokra szerbeket, montenegróiakat és bosnyákokat neveztek ki, magyar csak akkor lehetett politikai tisztségviselő, vagy igazgató – tisztelet a ritka kivételnek –, ha jó és engedelmes kommunista volt, aki kész a végletekig elhanyagolni saját népe nemzeti érdekeit. 
Minden sajátos nemzeti érdek szóvátétele a jugoszláv közösség szent céljai elleni támadásnak minősült. A kisebbségi közösségekben sem a közoktatásban, sem a kultúrában nem engedték meg az úgynevezett függőleges szerveződést. Csaknem minden intézmény és intézet etnikailag vegyes volt. Az iskolákban (néhány féligazságot és hamisítást kivéve) szinte semmit sem tanultak a gyerekek a magyar történelemről. A könyv- és újságkiadói tevékenység a párt szigorú ellenőrzése alatt és a kommunista ideológia és agymosás szolgálatában állt. 
Mindennek az eredménye igen gyorsan megmutatkozott: a kisebbségek köz- és művelődési életében az évtizedek folyamán kialakult egy értelmiségi réteg politikailag alkalmasnak minősített, engedelmes emberekből, akiknek beprogramozott érzéke volt az öncenzúrára és a kompromisszumra, és akiknek karrierje azon múlott, mennyire tudják féken tartani és valamiféle jugoszlávságba olvasztani nemzettársaikat.

Milošević folytatja

A Vajdaság etnikai térképének ez az aránylag lassú átalakítási folyamata 1988-ban ismét drasztikusabb formát öltött. Slobodan Milošević hírhedt „antibürokratikus forradalmával” Koszovó után megszüntette a Vajdaság autonómiáját is. A „forradalmat” fizetett tüntetőkkel „harcolta” végig, koszovói menekültekkel és nagy hangú szerb neonacionalistákkal, akik a hajdani telepeseknek a Vajdaságban élő leszármazottaiban igen jó szövetségesekre leltek. A „forradalomban” szerzett érdemeik ellenszolgáltatásául Milošević egy sor vezető politikai és egyéb funkciót ajándékozott híveinek, kiszorítván ilyenformán a vajdasági politikai vezetésből nemcsak a kisebbségieket, hanem a vajdasági szerbek képviselőit is. 
A belgrádi kormány az 1991-es háborút is a térség etnikai térképének átrajzolására használta fel. Noha a kisebbségiek az első pillanattól kezdve kijelentették, hogy ez nem az ő háborújuk, és nem akarnak részt venni benne, a katonai hatóságok a nemzetiségi részarányt jóval meghaladó számban mozgósítottak magyarokat és küldték őket megfelelő kiképzés nélkül a vukovári, illetve eszéki frontra. A katonai szolgálat megtagadásáért hadbírósági eljárást helyeztek kilátásba. Sok vajdasági magyar kerek perec visszautasította, hogy „önkéntesként” részt vegyen a háborúban, s otthonát, munkahelyét, vagyonát odahagyva áttelepült Magyarországra. Számuk körülbelül harminc-negyvenezerre becsülhető. Otthagyott házaik egy részébe később Boszniából és Krajinából érkezett szerb menekültek költöztek be. 
E menekültek első hulláma egyébként minden nagyobb adminisztratív nehézség nélkül szüremkedett be a tartomány lakosságába. Többségük azonnal megkapta új személyi okmányait és az új jugoszláv állampolgárságot, s jelentős privilégiumokat élvezett a foglalkoztatás terén, elsősorban a hadseregnél, a rendőrségnél, a vámhatóságoknál és az államigazgatási szerveknél. A menekültek másik hullámát, amely a nyugat-szlavóniai és a knini „szerb állam” megszűnése után érkezett Jugoszláviába, ismét nem a szűkebb értelemben vett Szerbiába irányították, hanem a Vajdaságba. Pontos számuk ma sem ismeretes. A nem hivatalos adatok százötven-kétszázezer emberről beszélnek, akiknek körülbelül hetvenöt százaléka a Vajdaságban maradt. Több mint nyilvánvaló: jókora változást idézve elő a volt autonóm tartomány etnikai összetételében. 
Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy a Milošević-rezsim a vagyontárgyak és a források központosításával szó szerint kifosztotta a Vajdaságot, hogy az új, mesterségesen kijelölt közigazgatási régiók folytán mindenütt biztosította a többség politikai és gazdasági dominanciáját, továbbá hogy sok kisebbségi iskolában az anyanyelvű oktatást kétnyelvűre váltotta fel, hogy az adminisztráció nyelvéül a szerbet határozta meg, továbbá hogy a kisebbségi sajtót kilátástalan helyzetbe sodorta, teljesen világos lesz számunkra, hogy itt a szerb elit jól átgondolt, törvénytelen akciójáról van szó a saját egyeduralma megteremtése céljából.
Mindezek után ne mondja nekünk senki, hogy ha felemeljük a szavunkat az újabban elharapódzó magyarellenes atrocitások ellen, akkor az beavatkozás Szerbia belügyeibe! Nem fogjuk tétlenül nézni, ha bántják a délvidéki magyarokat! Nem, nem ülünk harckocsiba, nem törünk be Szerbiába, és nem lövünk rakétákat a magyarellenes uszítókra – nekünk az efféle megoldást aligha nézné el a mindenható nemzetközi közösség –, de ha a legrövidebb időn belül nem szűnnek meg az atrocitások, segítségül hívunk minden magyart széles e világon, és a nemzetközi sajtó, a nemzetközi diplomácia, a politikai és erkölcsi ráhatás minden eszközével megvédjük a délvidéki magyarokat – megvédjük magunkat!

Szakirodalom az alkotóról
És mi, magyarok?
Szerző
Interjúk
Interjú az Újvidéki Rádiónak
Szerző
Dátum
2009.
Interjú a Lendvai Televíziónak
Szerző
Dátum
2011.