Skip to main content
Szögi Csaba (fotó: Dávid Csilla)

Szögi Csaba

ing. Ekszerovits Szög
Kabóca
Antique Shit
író
újságíró
szerkesztő

Az általános iskolát és a gimnáziumot Zentán végezte. 2000-ben a gödöllői Szent István Egyetemen környezet- és tájgazdálkodási agrármérnöki diplomát szerez. 1991-től a Magyar Szó és a Képes Ifjúság külmunkatársa, 2003-tól újságíró, rovatvezető. 2010 és 2014 között a Képes Ifjúság felelős szerkesztője. 2014-től a Magyar Szó újságírója.

Kiadványok
További publikációk
Elolvasom
Pálinkaösvény
2013.
(Ex symposion, 82. sz. (2013))

EXJUGÓ LEXIKON

 

Szögi Csaba

Pálinkaösvény

 

2013. június 5.

 

 

Sajnálatos, de soha nem láttam Gojko Mitić filmjeit – amikor kissrác voltam, már az a francia roma fiatalember játszotta az ifjú apacs főnököt Maj Károly filmadaptációiban, pedig szívesen írtam volna róla a szócikkem, tudniillik M. csantavéri, ráadásul csingágósi születésű (fél)magyar! De mivel nem ismerem az életművét, ráadásul személyes szál sem köt hozzá, hogy a családi legendáriumból meríthetnék, nem érezném igazán hitelesnek az aktust. Remélem, valamelyik avatottabb írótársam megteszi helyettem.

Szólok inkább néhány szót Jack Nicholsonról, született Nikolić Jánosról, aki azért nem Johnra angolosított, mert az túlságosan alliterált volna a családnevével. A kis J. a bánsági Padén cseperedett elvált szülők gyermekeként, anyja, a boszniai születésű Ana Mamudžić visszamigrált a Travnik környéki családi birtokra, ahol átvette apja szilvapálinka-üzletét – ekkor J. még az első évét sem töltötte be. Apja, a dalmát-magyar félvér üveges ettől kezdve egyedül nevelte gyermekét. J. később a nagyanyám barátnője unokanővérének udvarolt hosszú évekig, s mikor az végül „úgy maradt”, a fiatalember mégis Amerikába szökött. Anyja „pálinkaösvényét” kihasználva kapcsolatok terén végül egy hollywoodi művészkocsma pultja mögött kötött ki, ahol fölfedezte őt a szintén (röszkei) magyar (csárdás)ősökkel büszkélkedő Hunter S. Thompson, akivel J. a hírhedt gonzó élete végéig baráti kapcsolatban állt, a hétvégi házaik is egymás közelében helyezkedtek el a Sziklás-hegységben. J. színészi pályája, amely a padéi kultúrkör műkedvelő társulatában bimbózott, innen kezdve egyenesen ívelt felfelé. (Kuriózumként megemlíthető még, hogy a Mamudžićok nevéhez köthető a híres délszláv ürmös likőr, a Pelinkovac eredeti receptje is. Így, bizonyos szemszögből, a Pelko is jugoszláviai magyar unikum. Ennél pompásabb dolog pedig, valljuk be, nem született ebben a balkáni Atlantiszban!)

 

Az előásott kincs
2019.
(Ex symposion, 103. sz. (2019))
Elolvasom
Seherezádé a szeretőm volt
(In: Új Forrás, 2005/1. sz.)

Seherezádé a szeretőm volt

 

Dara Bokra körbenézett. Kellemetlen, súlyos csend telepedett a sötét erdőre. Ama híres Vihar Előtti helyett vihar utáni. Dara Bokra úgy látta, semmi sem él ezen a helyen. Arra gondolt, talán rossz helyen jár, ez nem is a Hetedhét Erdő, itt ugyan meg nem találja régen leszakadt Másik Felét sohasem. Ám a kopott rajz szerint, mit ama mocskos szakállú, trágár vénembertől kapott, minden bizonnyal erre valahol kell kutatnia.
     No, az a vénség is megérte a garasát. Göcsörtös vándorbotjával az ódon kőfalat csapdosta, közben mindenféle trágár szavakkal illette a botot is, meg a falat is. Dara Bokrának azt mesélte, őt azért küldték ide, hogy vizet fakasszon a sziklából. Csakhogy útközben elfelejtette, hogyan kell. Erre Dara Bokra megkérdezte, mi a neve. Az öreg azt felelte, Fényhozó.
     Immár viszont a Hetedhét Erdőben járunk, ahová Dara Bokra számos viszontagság után valahára üggyel-bajjal eljutott, és most egyre a rajzra mereszti szemét több-kevesebb sikerrel, mert Itt A Csillagok Is Halottak. Hősünkön kezd úrrá lenni a kétségbeesés. Ám ekkor a közelben valami megcsillan, egyúttal sóhajtás hallik, de keservesen keserves.
     Dara Bokra megdermed egy pillanatra.
     Ó, ez csak Meglökő, a hóhér, Ki Nem Volt Hajlandó Kivégezni A Kölyköt. Éppen rágyújtott egy girbegurba cigarettára, és a láng megcsillant pallosának élén. Ekkor hagyta el keblét ama sóhaj, amilyet sóhajtani csak a kísértetek képesek.
     - Ó, hát keresem Őket Délen, keresem Őket Északon. Keresem Keleten és keresem Nyugaton. Fenn és Lenn és Mindenhol. Társaimat, ó, mégsem lelem e kietlen tájban. Pusztulnék, de nem tudok. Elhagytak az Angyalok. Ó, hol van a szív. Mely megreped.
     Ahogy ezt Dara Bokra végighallgata, óvatosan az alabárdos óriás mögé osont, és megszólalt.
     - A hátad mögött nézted már.

* * *

(Október 28., vasárnap)
     Körbevesz a Város. Az én városom. De csak nézhetem, ez itt nem az. Nem bizony. A dróton belül Minden Más. Más törvények uralkodnak, de még a növényzet sem ugyanaz, a levegő sem. Semmi. Úgy ám. A Várost csak nézhetem. És ez kínoz legjobban, ez tesz türelmetlenné, könnyebb lenne máshol.
     Mégsem szeretném, ha áthelyeznének, még ha csak nézhetem is a Várost. Ő a harmadik, vagy az ötödik szerelmem. Attól függ, hogyan számoljuk. A Szerelmem.
     Anyám itt fekszik a Városban. Beteg. Kínoz ez is. Megöl. Itt fekszik néhány ezer méterre, de addig már nem láthatok.
     Milyen lehet a halál belülről. Szerintem olyan sima és sötétvörös, fekete-fehér villanásokkal. Nagyon sima és nagyon csendes. Mások ott a frekvenciák. Én ebbe nem merek most belenézni.
     Valóban minden gondolattal meg lehet barátkozni. A kérdés az, hogy szabad-e.

* * *

Emlékszem még, amikor elmentek a fecskéim. Az utolsó még visszanézett, kacsintott, és felém intett. Azután sietve távozott ő is a töbiek után.
     Akkor voltam utoljára ember.
     Erről most egy időre lemondok.

* * *

Meglökő lassan fordult körbe, a meglepettség minden jele nélkül. Hatalmas arcán csupán a végtelen szomorúság ült meg letörölhetetlenül, semmi más. Lassan kifújta a füstöt, közben egyenesen Dara Bokrára nézett, de lénye nem árult el semmiféle sürgetést, várakozást.
     - Nos - kérdezte amaz.
     - Sosem találkoztál azokkal, akiket keresek, tudom. Megérezném rajtad. Nem mélyedtél még el a mesékben eléggé ahhoz, hogy megláthasd őket. Csak a mélységes bánatomnak köszönhető, hogy engem megpillanthattál. Mert nem Engem látsz, csak a Bánatomat, mely immár az árnyékommá lett. Így van ez, bizony.
     - Én a régen lehasadt Másik Felemet keresem - szólt Dara Bokra.
     - Sosem áruld el ily módon, ki után kutatsz, kit szeretnél Magad Mellett - mondta mély meggyőződéssel Meglökő -, mert így el fogod ijeszteni minden bizonnyal. Én mindig óvatosan kutattam, és meg is találtam mindig Őket, Kiket Kerestem. Ám ez az Éra szétkergette az Ősi Árnyakat, és a saját baljós árnyait sorakoztatta fel a helyükbe. Ezek eltakarják a Valót, így folyton elsétálok az Enyéim mellett anélkül, hogy megláthatnánk Egymást. Sorsom immár bizonytalan. És nagy baj vár mindnyájunkra, ha Mi Négyen nem találkozunk hamarosan. Úgy ám.
     - Rám is nagy baj vár, úgy érzem, ha nem találom, kit keresek. Bár te is csüggedsz, látom, bölcs vagy. Adj Tanácsot, mit tegyek - szólt Dara Bokra, és várakozón tekintett a Vén Szellemre.
     - Egyet ajánlhatok csupán, ifjú halandó. Járj lehunyt szemmel, mert ez a Vakok Százada. Az erdő, mely körbevesz, maga az Erdő, az Árnyak erdeje, szemednek itt hasznát ugyan nem veszed. Ennyit mondok, nem többet. Most menj, és gondolkodj el ezen mindenképp - zárta le a témát Meglökő, azzal elfordult, újra a cigarettájába szívott, és újra mélyen sóhajtott, el is feledve a porszemet, melyet Útjába Sodort Az Idő.
     Dara Bokra még ott álldogált egy ideig az öreg széles hátát bámulva, majd elindult a Halott Erdőben gondolataiba mélyedve. Talán meg sem állt volna soha többé, ha meg nem pillant egy cifra ruhás, méla ifjút a Holt Fák között ténferegni. A jelenés kék selyemkaftánt viselt, buggyos nadrágot, ugyanabból az anyagból, díszes krokodilbőr szandált és turbánt akkora brilliánssal, mint az öklöm, mely hét sugárral, hét színben villant. Ez volt az első Fény, melyet Dara Bokra a Hetedhét Erdőben látott, ha nem számítjuk Meglökő cigarettájának parazsát. E pazar ifjú teljesen elveszettnek tűnt az Árnyak Között. Szemmel láthatóan keresett valamit, vagy valakiket.
     Ó, hiszen ez csak Herceg, a Második Kísértet az Ősi Perzsiából, a kelmelelkű ifjú, az Örök Költő, az Ábrándozó. Mit keres itt vajon a Baljós Árnyak Között.

* * *

(Október 28., vasárnap, 20:59)
A Legmélyebb Csendről írom a mesémet, itt, az örök zaj birodalmában. Mert a szerencsétlenek folyton mormognak, kiáltanak, vihognak, finganak, ásítanak, csupán azért, hogy elnyomják ugyanazt a Legmélyebb Csendet, mely a Mi Erdőnkben is uralkodik, bizony ám.
     Hát, csak zajongjatok.

* * *

(Október 30., kedd)
Egy nap karantén. Hányás és ürülék kavalkádja. Minden mennyiségben. Pehelykönnyűek a beleim.

* * *

Ma eszembe jutottak az újak ijedt szemei, de aztán inkább Bella fenekére gondoltam.
     Egyszer táncoltunk az egyetemi klubban. Én csak úgy félvállról, tudod, a karom a vállán, egyik kezemben cigi, a másikban korsó sör, a szem résnyire nyitva, félmosoly. És akkor elkezdte simogatni a hátam, majd a fenekem. Csak ekkor figyeltem fel erre a Nőre. Ó, ha most itt lenne. Emlékszem a tenyerére is. Millió vonal. Félelmetes. Azt mondják, a boszorkányoknak van ilyen. Olvashatatlan.
     Rövid, vörösre festett haja volt. Erőteljes élű arc, orrában ékszer. Feküdtünk az ágyban, csak simogattuk egymás ágyékát az alsóneműn keresztül, és én véletlenül megvágtam az ujját a gyűrűmmel.
     A címe még megvan valahol.

* * *

Valami szőke kislányt nyalábolva fut egy homályos alak a dróton belül, és ezen nekem meg kéne hatódnom, meg a vérháromszögek a szemem alatt és a halántékomon.

* * *

- Látlak-é, mondd, vagy káprázat vagy csupán - kérdezte Dara Bokra, amint lélegzethez jutott végre.
     A Herceg összerezzent, mint akit nagy elmélkedésben zavartak meg éppen. Riadt tekintettel, tétován fordult Vándorunk felé. Ahogy megszólalt, hangja kellemesen bársonyos volt, akár egy nőé. Hosszú szempillái kihangsúlyozták minden szavát.
     - Csak még egyet szólnék. Csak még egy lágy dallam. Aludj csendben, én őrködöm. Felébredsz lágyan, én nem látszom, hangom elfújja a lég. Fagyott könnyem kopog a kövön. Megfásult sóhajból reped a dal. Ha megérted, a rigó mit akar, talán hiányozni fogok.
     Hogy látsz-e engemet. Nem tudom. Mit szeretnél. Csak tőled függ. De én. Mit látok én. Az előbbi rigó is tovaröppent, csak Holt Fák vannak itt, meg a Magányom Csendje. És te, vándor, ki felől nem tudom, nem vagy-é káprázat, mint ahogyan magad kérdezted énfelőlem. Ó, jaj, Szerencsétlen Szív. Megreped. Meg, bizony.
     - Azt mondtad, megreped. Érdekes. Ezt mondta az előbb az Öreg is.
     - Öreg. Miféle öreg - kérdezte a Herceg.
     - Hát az az alabárdos óriás - mondta Dara Bokra -, ki az előbb útba igazított, bölcs tanácsokkal ellátott.
     - Alabárdos óriás. Ez valahonnan ismerősnek tűnik. Nekem feltétlenül meg kell keresnem valamit, vagy valakiket, de oly hosszú volt az út, hogy közben elfelejtettem, kit és miket. Csak azt tudom, hogy szörnyű dolgok történhetnek mindnyájunkkal itt, a Csúf Árnyak között, ha Én sikerrel nem járok. Mert emlékszem mindenre, és ott voltam mindenütt. Nincs varázslat. Ez a pokol.
     Ezzel a Herceg leroskadt egy korhadt farönkre, és csüggedten elhallgatott. Ám Dara Bokra hozzá lépett, és jobb karját a bal vállára tette.
     - Látom, hogy Engem útba Te nem igazíthatsz - szólt -, hiszen saját utadat sem igen ismered. De mégis sokat segítettél, ezért azt javaslom, menj te arra, amerről én jöttem, én meg majd arra, amerről te jöttél. Járj mindig lehunyt szemmel, én is úgy teszek. A halált, a szerelmet az illatuk árulja el, hol rejtőznek, úgy bizony.
     S indult tovább Dara Bokra megkeresni Kedvesét, rég leszakadt Másik Felét.

* * *

(Október 31., szerda)
Csak a megfelelő szavakat kell a megfelelő sorrendbe raknod. Ennyi az egész.

* * *

Levelet írok Kedvesemnek. Minden relatív. Ebédre bab lesz. Szalonnával.

* * *

(Október 31., szerda, 20:19)
Újra megtelt a Hold, másodszor, mióta itt vagyok. Hirdeti talán Szerelmem eljövetelét, kit egyfolytában szólítok. A felhőim is felém intettek. Ó, mennyire örülök, hogy Ők nem távoztak a fecskékkel. Ős nyugalmuk biztosítja éltem. Semmi más.

* * *

S addigra megtelt a Hold. Bár fénye még csak az Éledő-Haldokló Fák csúcsát cirógatta óvatosan. Dara Bokra immár egyre biztosabban haladt a Hetedhét Erdő Szíve felé, nem nézve se jobbra, se balra. Se előre, se hátra. Ám egyszerre szipogás és kuncogás különös elegye hallatszott. Ezenkívül mormogás, elégedetlen.
    Ó, hiszen egy Édes Kölyök akadt Dara Bokra útjába. Fehér kezeslábas, hozzá bojtos sapka, orrán néhány szeplő. Ajkán pajkos félmosoly, mely gyakran-gyakran sírásba görbült. Ő az én Ezerarcú Kincsem, a Hold Szerelmese. Sosem szól talán, de Minden Titok tudója. A kulcs a tekintet és a sírásba görbülő, pajkos félmosoly.
     És hopp. Mögötte, háttal néki, még ily furcsa figurát. Zöld a ruhája, zöld mindene, zöld talán a lelke is. S ami a legfurább, zöld fény vibrálja körül egyfolytában, s ahogy mormog magában, ez úgy gyengül és erősbödik.
     No, ez a két fura szerzet ugyancsak különös dolgot műveltek ott, az Éledő-Haldokló Fák gyűrűjében. Tekintgettek, kutatgattak, keresgéltek mindenütt. Majd elepedtek valami Végtelen Hiánytól, az erdő fái is sóhajtottak láttukon. S így keringtek Időn kívül, egymásnak háttal, mióta a Világ. Lámpás, a Nyolcadik Törpe zöld vibrálása volt a Harmadik Fény, mit ez idáig Dara Bokra a Hetedhét Erdőben látott. Meg is dermedett azonnal.
     Mert mi is történt. Vándorunk, hogy körbenézett, három lelket számolhatott. Ám ha lehunyta szemét, csak Egyet érzett, úgy bizony.

* * *

- Minden Boldog az Én Fényemnél gyönyörködik. Minden Boldogtalan az Én Fényemben csillogtatja könnyeit. Csupán Én, Én Vagyok az Egyetlen Vak, a boldogtalan boldog, ki a Hátán Hordja Árnyékát, meg nem pillanthatja sohasem. Ó, ez a szív. Megreped - így mormogott Lámpás, a Nyolcadik Törpe, az Örök Elégedetlen, a Világtalan Vándor, a törpék között a legnagyobb.

* * *

(November 1., csütörtök)
Már megint ez a gyógyszer, ez az antidepresszáns. Rám is fér, mondjuk, mindjárt kiürül ez a tollam is. Még ilyet.
     A mesém, mint látják, kezd kulminálódni. A kezdetben bugyuta főhős egyre bölcsebb lesz, látszólag persze, mert bölcsesség Szókratész óta, mint olyan, nem létezik. Ez a vándor különben nem az a vándor, és vigyázat, a katarzis nem a végén fog bekövetkezni, hanem valamivel később. Bár, ha ez elkerülhető, még akkor sem. 
     És még egy kapszula. Nem leszek jó fiú. Talán nem is az a cél. De mindenképp az agymosás. Nos, én nyolcvannégyben sem meneteltem szívből, most sem fogok. (A zene elhallgatott, fémek hangja, léptek, neszezés, horkolás. Most rágyújtunk. Itt egy pont.)
     Lassulás, ezt lassan írom. Nincs mozdulat. Az egyik kép a másikból következik lassan. Lassan. A fiú a kocsmából újra megjelent az álmomban. Nem halt meg. Előzőleg mindig meghalt. Háromszor. Utána meg, a negyedik alkalommal halálosan részeg volt. Most nem. Valami titkos cigarettákat adott. Azaz csak egyetlen szálat, ha jól emlékszem. Ó, be szép ez a lassúság. Elnyelem lassan önmagam. Sajnos megválogatom a szavaimat. Nem hallucinálok. Csak lassulok.

* * *

Bizony, ez a mesterség meghatároz. Nem értem ezeket az alvó fejeket itt körülöttem. Miféle vágyak fűthetik a lelküket. Sleeping heads. Siralmas. Meginnék egy sört, most azonnal. És a villanyt leoltják a szó valódi értelmében. Ott sötét, itt benn fénylik. Mindig ez van.

* * *

(November 5., hétfő)
Naplóm, naplóm, adjon isten.
     Naplóm, naplóm, mondd el nékem, ki légyen legszebb e Világon.
     Ó, mert a várt válasz hiánya kitölti Isten Csendjét. E csendet nem én hallottam meg először. De az utolsó szó jogán most beleüvöltenék.

Elolvasom
Álmodó Arimán nagytakarít
(In: Új Forrás 2009/10. sz.)

Álmodó Arimán nagytakarít

 

 


A próféta szakállára, rakjunk rendet, takarítsunk ki végre! Álmodó Arimán, ez az átutazó ebben az anyagba ülepedett világban, fogta a porrongyot és lepókhálózta a falakat a Borhozó Borbálától kölcsönkapott hétvégi vityilló padlásterében, ahol most felütötte a főhadiszállását. Ezt követően alaposan felmosta a padlót a szobában és az erkélyen, majd olyan tökéletes rendben rakta el a holmiját, hogy vonalzó és szögmérő segítségével sem lehetett volna precízebben elvégezni ezt a feladatot. Amikor ezzel megvolt, töltött magának egy fityóka barackpárlatot, egy pohárnyi friss ártézi vizet, elszívott egy szál cigarettát, majd hozzálátott a földszinthez. Kihordta és zsákokba gyömöszölte a temérdek szemetet, a széjjelszórt szennyes ruhaneműt pedig a szekrény mélyére rejtette. A kezébe akadt egy csodálatosan szép kék, csipkés selyembugyi. Ezt figyelmesen megszaglászta, a fejére húzta, egy rövid ideig elbohóckodott benne, majd ezt is a többi rongy közé hajította, mielőtt bármi meggondolatlan cselekedetre vetemedett volna.
      Aztán jött a temérdek mosatlan! A hegy tetején odaszáradt babgulyás, a legmélyén pedig vadul burjánzó, fekete és sötétzöld penészflóra. Ki vele a kerti csaphoz, és adj neki! Két-három órán belül ez is megvolt. Az edényeket is berakta a konyhaszekrénybe, kiválasztott magának egy tálcát, egy tányért, evőeszközöket, néhány poharat, amiket majd a következő napokban használni fog, s ezeket a fenti erkélyen elhelyezett asztalra hordta.
      Miután odalent is tökéletes rendet rakott, itt is a bútorok mögé utasította a pókokat, hálóikat eltávolította a falakról, vigyázva, nehogy egy is az állatkák közül megsérüljön, aztán nekiállt, hogy le- illetve felmossa a fürdőszobát, a szoba-konyhát és a teraszt. Miután mindezzel végzett, lassan rá is esteledett. Kicserélte még a hiányzó villanykörtéket, majd gyönyörködött munkájának gyümölcsében. Úgy érezte, nagyjából máris berendezkedett.
      Megivott még egy-két kupica pálinkát, megvacsorált, olvasott egy keveset, majd lekapcsolta a világítást, és – tőle meglehetősen szokatlan módon – azon nyomban jóízűen elaludt.
      Másnap az udvar jött sorra. A külső falakat is lepókhálózta, leseperte a tetőtérre vezető falépcsőt, felsepregette a kinti, kővel szépen kirakott udvarrészeket, kitisztította a kerti csap aprócska medencéjéből a beléhullott faleveleket, az elszemtelenedett gyepen tövestől kicsupálta a nagyobb kórókat, lemosta a hatalmas kerek kerti kőasztalt.
      Hűha, ezek után nagyon jól fog esni egy forró-jeges zuhany! Jó ideig áztatta magát a csap alatt, majd megvacsorázott, olvasott és elaludt, akárcsak előző este.
      Most pedig rajtam a sor!, gondolta harmadnap reggel. Leült az erkély édesen cirógató napsugarai közé, a kádat teleengedte halk, langyos és simogató zenével, ivott egy korty gyümölcspárlatot, rágyújtott, és teljesen ellazította a testét és a lelkét. A szellemét végigterítette a csillogón tiszta kövön, majd nekiállt kilapátolni a fejéből a temérdek felgyülemlett salakot és szemetet. A patvarba, hiszen a tested templom, azért gyújtasz olykor füstölőt és áldozol miseborral, hogy megtisztulj odabent, nem pedig azért, hogy bekátrányozd a falakat és feláztasd a parkettát! Ó, égi/földi Hármasság, miket műveltem véled, sajnálommmmm...!
      Patyolat új lelket öltött, a szellemét lesikálta, lassú mélyeket lélegezve testét, szívét ehhez igazította. A fejét simára borotválta, rőfös szakállát egy ágra fonta, majd hagyta, hogy az élő és elholt szőrszálakból lassan megszülessen az apránként növekedő nemezkígyó (mintegy mindent látó harmadik szem, mely a homlokod közepéről az álladig csúszott, s ott megnyúlt némiképp) – mindez az időtlenség idejének megtapasztalásához segítette hozzá.
      Testét, lelkét kiürítve, ellazulva az erdei légmedencében, a szellemét az erkély fémkorlátjára terítette száradni, s imígyen ült egy helyben egy Napig.
      Negyednap aztán felpattant, és az Erdő ösvényeit – a házikótól elindulván hárommérföldes sugarú körben – véges-végig felseperte.
      Aznap este már nehezebben aludt el, nyugtalanul forgolódott álmában, valami folyamatosan űzte, hajszolta, rendrakásra késztette.
      Az ötödik napon létrára mászott és lepókhálózta a felhőket. Mivel a lajtorját ottfelejtette, vacsora után, nosza!, a csillagokat is.
      A hatodik nap reggelén kiült a partra, és afelett töprenkedett, vajon hogyan fogjon hozzá a folyó minden parányi tükröcskéjének szikrázóan fényesre súrolásához.
      Ekkor eszébe jutott az Őrült Ír, kinek legfőbb vágya az volt, hogy minden a végleges helyén legyen, rajta a végleges por.
      Hetednap visszaült az erkélyre, mivel úgy érezte, ráfér még a tisztulás – no és legfőképp: egy kis pihenés végre már.
      A súrolókefe a bal hátsó nadrágzsebében maradt. 

A fénynek angyalai ablakot vágnak
(In: Vár Ucca Műhely, 65. sz. (2019))
Elolvasom
„Lüktetés és izgalom” ’56 véres kulisszái között
(Magyar Szó. 2017. október 19.)

„Lüktetés és izgalom” ’56 véres kulisszái között

Balogh István: Tízévesek

„Most pedig itt látom magam előtt nyomtatásban: A mi hazánk a Magyar Népköztársaság. Az eszembe tetováltan ott a kemény axióma, mely a harmadikos könyvünkben állt: a mi hazánk a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság. Az én nyelvemen közöltek velem két információt. A tankönyv meg nem hazudhat! Okos emberek készítik, és csak a színtiszta valóságot olvashatjuk benne, és meg kell tanulnunk tartalmait, mert az igaznak forrása. Melyik is az én hazám? Öt évtized elmúltával is, ahogy most írok, fölelevenedik bennem az akkori lüktetés és izgalom.”

Hogyan tudja magában értelmezni egy tízéves a mindenkor visszás társadalmi eseményeket? Hát 50, majd 60 évvel később, amikor visszatekint rájuk? A gyerekek nem feltétlenül olyan naivak, mint ahogyan azt mi, „bölcs” felnőttek feltételezzük, sugallja Balogh István legújabb prózakötetében. Két hőse középiskolásként ismerkedik meg, később jó ideig tartják a kapcsolatot, egyre ritkábban ugyan, de amikor egyikük önéletírásában (Eszmélésem) többek között arról is ír, hogyan élte meg gyerekként itt a Vajdaságban az 56-os magyarországi vérzivatart, a rádiótudósításokat, majd az itt menedéket kérők áradatát, a másikuk azonnal jelentkezik: ő bizony ott volt a helyszínen! A jugoszláv nagykövetség gondnokának fiaként láthatta a Sztálin-szobor ledöntését, a fellelkesült nép eksztatikus megnyilvánulásait – majd azt is, amikor Nagy Imre és társai éppen náluk leltek menedékre, és a szovjet tankok blokádja sem váratott sokat magára. A két „öreg” végül 60 évvel az események után találkozik a palicsi állatkertben – és emlékezik…

A Közép és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, az Irodalmi Rádió és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet közös kiadványaként jelent meg ’56 hatvanadik évfordulója apropóján Balogh István legújabb kötete – mely kisebb-nagyobb hibái ellenére (sőt, sokszor épp azok okán!) igencsak élvezetes olvasmány; egyetlen lélegzetre végigszáguldottam rajta. Mint a legtöbb Balogh-próza, ez is bájos, emellett „lüktetésben és izgalomban” sincs itt hiány.

De fussunk előbb végig a hibákon(?), essünk túl rajtuk. Ami a bájt illeti, azt a szerző ízes mondatai, egyedi szófordulatai garantálják. Tény, hogy megvan néki a maga nagyon markáns hangja, viszont minden kötetének minden szereplője mindig ugyanazon szófordulatokkal él, mintha váltig ugyanaz a szereplő beszélne. Itt ráadásul még fokozza a hatást, hogy mindegyik mesélő, narráló egyes szám első személyben nyilvánul meg. Olykor nem árt visszalapozni, ki is regél éppen. A pátosz is kitartóan jelen van a Balogh-életműben; de ez megint csak bájt kölcsönöz a prózáknak, ritkán billen át a giccs mezsgyéjén. Ergo „megbocsátható”, ahogyan a nosztalgikus hangvétel és a „pálutcaifiús” hangulat is. A legnagyobb „bajom” a műfaj-meghatározással van. Ifjúsági novellák. Az „ifjúságival” is vitában szállnék (részben) – de mért novellák? Még csak nem is összefüggő novellafüzér: teljesen lineáris eseménysor, melyet csak időnként szakít meg az „öregek” palicsi párbeszéde – (életrajzi ihletésű) kisregény ez, kérem alázattal. (No, gondolom, szerkesztői mulasztás.)

A fentiektől eltekintve minden – kevésbé szőrszálhasogató – olvasó élvezni fogja a művet, garantálom! Ahogyan a jelenkori és múltbéli Palics, a zentai és kanizsai helyszínek teljes pompájukban tündökölnek fel az oldalakon, úgy a már valami izgalomban vibráló, de még békés, majd a forradalom extázisában, még később a véres események sodrásában vibráló Budapest is elevenen lüktet a könyv elejétől végéig. Nem hiányzik az elsőként kibimbózó szerelem sem, de az emberi kapcsolatok egész kavalkádja kel életre a kötet lapjain. Különösen figyelemreméltó szerzői bravúr, hogy a forradalom eseményeinek átmesélését egy feltehetően szerb (bunyevác?, félvér?) kisfiú, Zoki szájába adja – alapvetően más és újabb szemszöget talál tehát az általában megszokottnál; érdekes és remek ötlet. Bodrogi Éva grafikái szintén emelik a kötet értékét – meg az olyan „apróságok”, hogy az 56. (és 57.) oldalszámot nem írták ki; itt illusztráció szerepel –, ám a magával ragadó olvasmányosság mellett elsősorban a gyermeki „filozófiát”, sajátos bölcsességet, kérdezni tudást emelném ki a mű erényei közül. Szülőföldről és hazáról, országhatárokról, társadalomról és politikáról, „nagy” és „kicsi” emberek mindennapi és éles helyzetekben való megnyilvánulásairól…

Rendkívül izgalmas még a kontraszt a még békés és a már forrongó világ „gyermeki” megközelítésében. Ízleljünk bele először a kis Zoki békebeli budapesti életébe és gondolataiba…

„Vízilabdát is néztünk apával, leginkább a Margit-szigeti uszodában, mindig telve volt a lelátó, csuda nagy hangorkánban folytak a mérkőzések.

– Te mikor pólózol nagy csapatban? – kérdezte egyszer apa.

– Én Szabadkán maradok, nem megyek máshova! A BVSC-ben megtanulok védeni, aztán az otthoni barátaimmal legyőzünk mindenkit!

– Tehát nagy csapat lesztek? Országos bajnokok az ötödik körből?

– Még az is megeshet!

Apa megsimogatta a hajam.

– Igyekezz csak, Zoki! Ígérem, minden meccsedre kijárok!

– Taposom a vizet, apa! Olyanokat ugrok már, hogy néha kilátszik a gatyám is a vízből.”

…majd, alig több, mint fél oldal után, lássuk, mi minden foglalkoztatja őt közvetlenül a forradalom kitörését követően (és hogyan fogalmaz meg a szerző alig burkolt kritikát egyszerre két ország politikumával kapcsolatban).

„– Apa, kik azok a klónozottak?

– Olyan személyek, akik kritika nélkül teljességében átveszik vezetőjük minden megnyilvánulását. Igyekeznek pontosan olyanokká válni, mint ő, úgy cselekedni, mint ő. Legtöbbször túl is tesznek nagy tanítójukon.

– Nálunk, Jugoszláviában is vannak klónok?

– A világban mindenütt vannak.

Hoppá! Apa mintha elharapta volna a nyelvét! Takarodó, Zoki! A kapu előtt, míg Vuri bácsi velünk volt, nem is kérdeztem semmi többet apától, éreztem, jobb a témát abbahagyni, mert Vuri bácsi miatt az öregem nem fog több kérdésemre választ adni. Szemem sarkából figyeltem a mellettem álló portást. Latolgattam, képes volna-e apát beárulni, ha valami olyan szalad ki a száján, amiről nem szabad megnyilatkozni. Miről nem szabad szót ejteni nekünk sem? Vannak olyan témák, amelyeket kerülnünk kell? Nálunk, ha léteznek ilyenek, kinek a klónjai szaporodnak?”

Szerző
István evangyélioma – Meztelen ebéd Bábel abroszán (Beszédes István: Napkitörés)
(Sikoly. 2009/19.)
Szerző
Elolvasom
„Vérrubintszín, agyonvert csipkeszentek”
(Magyar Szó, 2016. június 30.)

Legutoljára – egyszersmind legelső alkalommal is – Burroughs Meztelen ebédének olvasása közben kapott el a pánikroham Zenta és Szabadka között a sínbuszon 1998. fülledt nyarán. Úgy éreztem, csak akkor menekülhetek meg a rám nehezedő pokoli multiverzum sokszoros kínhalál-ígéretétől, ha a kötet lapjait mind kitépem, felgyújtom, meghempergek a lángok között, a velem utazó mutáns nikkelangyalokat, szellemi nyomorék farkasembereket és torz szirénmanökeneket egytől egyig rituálisan kivégzem, végül a kitolt szemgolyójú masinisztát arra kényszerítem, hogy hajtsa át rajtam a sínbuszt oda és vissza, rengetegszer, mindaddig, míg porrá nem őröl, és lángoló szellemvalóm nem teleportál a legközelebbi élhető légterű tündegalaxisok origójába. Nos, ez a régi élmény alig közelíti meg vadságában Jódal Kálmán legújabb kötetének, a Die Liebének végigolvasását…

Tréfálok, persze, viszont szerettem volna cseppet érzékeltetni a kötet dimenzióit; ugyanakkor a burroughsi pánik nem vicc, ahogyan az sem, hogy a Jódal-kötet cirka harmadánál is tényleg volt egy légszomjjal, gyomorgörccsel megfűszerezett estém, muszáj volt letennem a könyvet, amennyiben nem akartam elájulni – mégis nehezemre esett. Ez a másik dimenzió. Hogy lebilincsel. Ismerek jó néhány markánsan egyedi stílusú írót, de nem tudom, van-e még közöttük annyira összetéveszthetetlen, mint a mi újvidéki novellistánk. Az általa felépített gigászi galaxist csupa-csupa olyan lények népesítik be, melyeket Jódal filmekből, irodalomból, zenéből, művészetből és mitológiából kölcsönöz, ám sajátos karakterisztikákkal ruházza fel, és a legfurcsább szituációkban szerepelteti őket, amitől (anti)történetei gyomrot marcangolóan elborzasztóak, és sokszor hisztérikusan kacagtatóak is egy időben.

A hatás döbbenetes. Ám mostanáig eljutottunk oda, az 1994-es Bakancs és fal, valamint a 2010-es Agressiva után, hogy a Die Liebe jóval többet nyújt puszta elborzasztásnál és megdöbbentésnél. Korrajzként – persze sajátos „szemüvegen” keresztül láttatott korrajzként – az előző két kötet is kitűnően működött, ez kétségtelen, viszont időnként – számomra báris úgy tűnt – túlsúlyba került az öncélú brutalitás és káosz, ami nálam az élvezhetőség rovására ment, s míg az Agressiva felén túl járva is úgy gondoltam, felveszem a kedvenc könyveim listájára, a legvégére már nem borzasztott, nem sokkolt, nem is kacagtatott – egyszerűen lefárasztott. A Die Liebe esetében ez fel sem merült. (Fontos megjegyezni, hogy nem csupán Jódal arányérzéke fejlődött, hanem magam is megtanultam helyesen adagolni – Jódalt! A pánikrohamos este is erre figyelmeztethetett: mindent csak mértékkel. (És persze egyébként is rossz napom volt – olyankor meg lizergsavat, ürmöspálinkát, Jódalt NE!))

Á propos arányérzék! A szerző „egyperceseivel” ezúttal sem nagyon tudok mit kezdeni, feltéve, ha többet akarnak bizarr hangulatfestésnél, gyomorszájon ütésnél – ami ezen a szinten már nem kevés, sőt, sok(k)! –, viszont ebben a kötetben mintha kevesebb lenne belőlük, hogy átadják a helyüket a hosszabb lélegzetű, remekbe szabott, olykor már-már klasszikusnak nevezhető novelláknak – Úr isten!! Mint amikor a Motörhead megírta a Love Me Forever-t! –, amiért magam igencsak hálás vagyok. Mert rendben a robotszex és angyalbelezés, viszont abból ez utóbbiakban is akad jócskán, viszont ezen túl még – uram bocsá’ – történet is van, ami úgy jön a cyberhorrorra, mint olvasztott cukor és hideg víz az abszintra: az arány Jódal bármixernél tökéletes, az olvasó szeme a papírra ragadva, a mámor pedig garantált, cheers!

Hogy a történet mellett még világosan kiolvasható társadalomkritika és filozofikus futamok is jócskán fellelhetők a Die Liebe oldalain – noha ez utóbbiak groteszk változatából sosem szenvedtek hiányt a Jódal-univerzum szegletei –, az már csak a hab a tortán, khm, narancsszelet a gonosz koktélt tartalmazó pohár karimáján. De hogy közben még a hazát is megpróbálja definiálni?! Pedig igen: „Sejted, mi a haza? Egy félmeztelen, gúnyos-kegyetlen tekintettel perzselő amazon, félig kurva, félig szent, aki újra és újra szíven döf.” Majd: „A haza amorf, vákuumszerű és nőnemű.” Azután: „Haza… Biztos, hogy nőnemű. De nem egy félmeztelen gyilkológép, hanem egy velejéig romlott néni, aki olcsó csokoládébonbonokat töm a számba, és a sliccemet babrálja.” Végül: „A könyvtáram és a számítógépembe táplált, illetve DVD-ken tárolt töméntelen zene és film, valamint a net. Igen, ez a haza definíciója.” (Vajdasági ég alatt) Bizony…

…és annyi mindent tudnék még mesélni, hanem ugye a terjedelem, és persze hagyjuk meg a dumát a bölcsészeknek, a könyv próbája az olvasás egyébként is, az abszinté meg az ex – egészségünkre! Még csak annyit, hogy emlegetem itt a kedvenc könyveim listáját, majd a fejemhez kapok, gyorsan írjuk be a Die Liebét – hát nem ott van az Agressiva is?! Hiába, Jódal apró adagokban ellenállhatatlan; meg egyébként is ilyen kis botorok vagyunk itt a Gamma tritonbázis második trolldaráló-üzemében, mi, vérrubintszín, agyonvert csipkeszentek.

Szerző
Groteszk kép a leves tükrében
(Magyar Szó. 2019. október 12.)
Szerző
Elolvasom
Az önmagunkra ébredés krónikája
(Magyar Szó, 2019. július 4.)

Az önmagunkra ébredés krónikája

Sinkovits Péter: A hologram hintóján

„Rendezgetnénk az emlékeinket, miként évfordulókon szokás, bár utólag nem könnyű eldönteni, mi tekinthető hitelesnek, ráadásul közölhetőnek is; előfordulhat, látomások világítják be mindazt, ami volt, így megbicsaklunk az önismeret felé vezető rozoga lépcsőkön. Az igazság mindig megdöbbent. Olykor elszomorít. Leegyszerűsíti a megfejtést. Máskor pedig a taps csak a megéltség árnyékát illeti. A tapasztalat viszont olykor hamisan szónokol, akaratlanul is, képtelen különbséget tenni az érvényes és a lelkiismeret visszakozó szépítgetése között. Gyakran csupán azt ismételgeti, ami hiányzott, holott jelen időben ez távlattalan. A megtörtént különben sem értékelhető át, legfeljebb átértékelődik. Ami nem ugyanaz.

(...)

Szétvagdosva a rád csipeszelt zsinórok. Csupán arra ügyelj, hogy a túlzott önbecsülés vagy a csillámló illúzió mesterkedései ne kerüljenek túlsúlyba. Azok már torzítanak és lekötnek, semlegesítenek programokat, tovább vonszolva a dilemmákat homályban hagyják a tudattalant.”

Úton a valódi önmagunk megismerése felé.

Noha semmi kifogásom a pusztán szórakoztató célú művészet ellen, számomra az igazi értéket feltétlenül azok a művek jelentik, melyek a „ki vagyok én?”, „mi ez a világ körülöttem?”, „hol az én helyem ebben a világban?”, „van-e határ, és ha igen, hol húzódik a te és az én között?” kérdésekre keresik a választ. Sinkovits írásai ezek közé tartoznak; azé a Sinkovits Péteré, aki mindenekelőtt a publicisztikai műfajok és a líra mestere, ugyanakkor harmadik nagyprózája rá a bizonyíték, hogy regényíróként is jó úton halad e kitüntető cím felé. A hologram hintóján című munkájában lenyűgöző módon ötvözi a lírát az epikával, az álomszerű kinyilatkoztatásokat az esszéisztikus futamokkal. A metafizikai kérdésfeltevéseket sem mellőző kisregény pedig a való önmagára ébredés igényét támasztja fel olvasójában; tulajdonképpen eme folyamat krónikájának tekinthető.

A történetben, ahogyan azt a szerzőtől már megszokhattuk, elsődleges szerephez jut az úton levés. Hőse, Bertold, a titokzatos Megbízó óhajának eleget téve karaktereket gyűjt egy regény megírásához, miközben keresztül és kasul kalandozik téren és időn, hogy végül e „tér” és „idő” síkjai egymásba csússzanak, végül feloldódjanak az örök jelen pillanatban. A szövegfolyam látszólag lazán, valójában azonban nagyon is szorosan összefüggő „szindbádi egypercesekből” áll össze – mert hogy ezen összefüggések messze túlmutatnak a szimpla emberi logikán. Testi, lelki és szellemi utazásokról beszélünk ugyanis, melyek metafizikusak, kissé abszurdak és álomszerűek, filozofikusak, olykor igencsak enigmatikusak, mondhatni, hermetikusak – és sorolhatnánk az izmusokat; de minek? –, melyek lényegének megragadása és megfogalmazása hitem szerint csakis a művészet eszközeivel lehetséges. Ily módon nyerhetünk betekintést a fizikai szemmel is látható univerzum hologramjának kulisszái mögé, miközben az íróval – végül az ő kezét elengedve magunkban is – eltöprenghetünk a lét nagy kérdései felett. De hogy ezt megtehessük, még egyszer hangsúlyozom, az elme és a logika önmagában ugyancsak kevésnek bizonyul – arra van hát szükség, hogy az agyunkkal érezzünk és a szívünkkel gondolkodjunk. Amennyiben így teszünk, ezek az utazások – akár a tao macskakövei – visszavezethetnek bennünket önmagunkhoz; ahol mi és a világ Egy vagyunk. Szálljunk hajóra, üljünk vonatra vagy csak levitáljunk szelíden szobánk hűvös rejtekén. Potenciálisan az ablak – a harmadik szem – így is, úgy is kinyílik.

Bízom benne, hogy fenti eszmefuttatásommal nem riasztottam el a puszta szórakozásra, kikapcsolódásra vágyó olvasót sem. Sinkovits lelket gyönyörködtető lírai prózája a világirodalmat tekintve Borges kisprózáival, a (vajdasági) magyart pedig Sándor Zoltán J. K.-novelláival rokonítható – a befogadónak nem feltétlenül szükséges az agyát gyötörnie; elég ha csak elmerül a sorok között, aztán majd az érzés úgyis magával ragadja.

Szerző
Elolvasom

Fekete normalitás

 

Kedden délután a Zentai Alkotóházban bemutatták a 2015. évi Gion Nándor Ifjúsági Regénypályázat díjnyertes alkotását, Fehér Miklós Fekete normalitás című kisregényét. A szerzővel Dancsó Andrea és Szögi Csaba beszélgettek.

Fehér Miklós első kötetének összes példánya a megjelenés után néhány hónap alatt elkelt – nem csoda, hiszen a szerző egyedi, üde hangon szólal meg, tovább gazdagítva a fiatal vajdasági íróknak az utóbbi időben igencsak színes palettáját. Fiatalokról szól (nem kizárólag) fiataloknak, ráadásul olyan témákról – többek között a depresszióról, a kilátástalanságról –, melyek mindannyiunkat foglalkoztatnak, és teszi ezt olyan módon, hogy felvillantja az alagút végén a halványan pislákoló fénysugarat.

Miklós mesélt pályafutásának kezdeteiről, a gimnázium második osztályától a Hét Napban és a Képes Ifjúságban végzett újságírói munkájáról, és arról, hogy a publicisztikai tapasztalat hogyan segítette őt a szépirodalmi tevékenységében, és vice versa. Mivel a kisregény önéletrajzi elemeket is tartalmaz, megtudhattuk, az írás mint terápia hogyan segítette őt át életének egy nehezebbik szakaszán. A Fekete normalitást titokban kezdte írni, először novella kerekedett belőle, de később egyre „hízott” a mű – olyannyira, hogy például a második kiadásban is szerepel egy új fejezet, és a szerző még most sem tartja teljesen lezártnak a munkáját.

A kisregény magában is figyelemreméltó alkotás, ám Kincses Endre illusztrációi még teljesebbé teszik a befogadás élményét – méltán kapta meg hát a kötet a 2016-os év legszebb gyermek- és ifjúsági könyv díját.

Szerző
„Mindenki a saját magjának kovácsa"
(Magyar Szó online. 2017. december 28.)
Szerző
De mi volt a lila tasakokban? (Danyi Zoltán: Párhuzamok, flamingóval)
(Sikoly. 2010/23.)
Szerző
Egy ritka medúzafaj szárazföldi példánya
(Magyar Szó online. 2021. július 15.)
Szerző
Elolvasom
A férfi a háttérben avagy: „vörösen izzó vágyak”. Móra Regina: SZÍNEK (Sziveri János Művészeti Színpad – Muzsla, 2010)
(Magyar Szó. 2011. január 11.)

A férfi a háttérben avagy: „vörösen izzó vágyak”

Móra Regina: SZÍNEK (Sziveri János Művészeti Színpad – Muzsla, 2010)

Bizonyára Jézuska hozta, karácsonytájt került rejtélyes módon a szerkesztőségi asztalomra a karcsú kötet, köszönöm! Bár a borító kissé taszított első látásra, és ez azóta sem sokat változott, a belbecsen mindez nem tud rontani. A belső, fekete-fehér illusztrációk, akárcsak a színes fedőlap, Rippl-Rónai József munkái. A belsők tetszetősek – bár akár elhagyhatóak lennének, hiszen nélkülük is egy komplett galériával találjuk magunkat szemközt –, a fedéllel viszont az a bajom, hogy leginkább valami népies falvédőre emlékeztet… No de van ez a kategória, hogy csúnya, de finom – ráadásul itt a cukorkának csak a csomagolását érheti némi elmarasztalás. Bontsuk inkább fel a csomagot, és kóstoljuk meg a bonbont!

Nem tudom, vajon a versek-e a legjobb meghatározás Móra Regina nemrég megjelent kötetének szövegeire, mindenesetre igazán egyedi hangon szólalnak meg. Jobb híján éppenséggel maradhatnánk ennél a kategóriánál, hiszen a Sziveri János Művészeti Színpad 2010-es verspályázatának lett a nyertese a szerző. Viszont elég, ha a kötet címét elolvassuk, máris ott a kézenfekvő megoldás a műfaj meghatározására – már amennyiben ragaszkodunk hozzá, hiszen a lényeg ugye soha nem ebben mutatkozik meg –, egyből sejthetjük, mire számíthatunk a továbbiakban: Színek… A fekete-fehér illusztrációkat színekben – hol szelíden, hol vadul – burjánzó, versekké tördelt szövegek foglalják keretbe.

„az arany karcsat a szemet vonzza / vonzza az ujjakra / a vágyak csillapításának / rejtekébe / a vastag combok gyönyörre biztatnak / élveteg / vágyakozó / vörös / buja” Már a kötet első ciklusa (Történetek) is festményszerű költeményekből áll össze, ahol még a gyanútlan olvasó – hát még a reménybeli „kritikus”! – attól tart, festőiségükben nem lesz könnyű megragadni eme szövegeket, de aztán a másik két ciklus (Áthelyeződések, Emberek) folyamán – melyekben ténylegesen egy-egy képzőművészeti alkotás nyomán fogantak a költemények – hamar rádöbben a lényegre: nincs itt szükség semmiféle „megragadásra”, csak bámulni kell, mint egy tárlaton, és szépen lassan eljut hozzánk az alkotások éteri lényege. Ennyiben lírai Móra stílusa. Epika meg annyiban, hogy rendszerint az adott festmény egészen prózai leírásával kezd, ezen a ponton még ő is puszta megfigyelő. (A képek egyébként nem szerepelnek a kötetben, ami jól is van így nagyon, hiszen imigyen indulnak be az olvasó belső színei – kaleidoszkopikusan, majd mint egy filmben, majd mint egy álomban, majd mintegy rádöbbenve egy újabb valóságra, párhuzamos univerzumra szinte. S éppen ezért lett volna talán szerencsésebb teljesen mellőzni a belső illusztrációkat.)

No de a legpompásabb rész csak ezután következik, amikor a szemlélő/szerző kilép passzív megfigyelői mivoltából, és a kép valamely (leginkább fő)szereplőjének bőrébe bújva önmagát belelátja a képbe. Ez már egészen drámai hatással bír. Amennyiben pedig a képzőművészet felől akarjuk megközelíteni azt, ami ekkor történik, akkor azt kell mondanunk, a kép kiterjeszti dimenzióit, és mintegy szoborrá, szoborcsoporttá terebélyesedik. De még inkább színdarabbá! Hiszen feléled, mozogni és beszélni kezd. Miközben csábosan villantja meg feléd buja idomait. Ugyan ki nem válna roppant izgatottá, amennyiben (mondjuk) egy Goya festette akt hirtelen megelevenedne? Melyik háttérben szemlélődő férfitársamnak nem indulna meg a fantáziája – belső palettája –, még ha csupán a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” elv valósulna is meg? Még csak akkor igazán, ugye hogy? „a víz fodrozódik / hullámzik / körbeölel / mellig / játszik velem / élvezetes / mint egy ölelés / várom / a szem várja / a térdet simogató kéz / a mosolygó mell / a háttérben a szekéren ülő férfi” Nos, nem nagyon csodálkoznék, ha ennek hatására „a háttérben a szekéren ülő férfi” Zeuszként hattyúvá változva rohamozná meg a kacéran csillogó vízfelszínt. És ez a férfi persze nem más, mint maga az olvasó/kukkoló…

Természetesen távolról sem állítanám, hogy Móra Regina csupán az „erősebbik” nemet szólítaná meg. Buja, mégis éteri erotikája – és számos más témája – uniszex. Minden szép iránt vonzódó lelket biztatok a Színek már-már gasztronómiai élményében való megmártózásra.

ROBOT

rakodómunkások

sorban

előre

viszik a terhüket

hárman vannak

görnyedten

teherrel

a zsák

benne az élet

halál

Szerző
Az egyén útjai. In. Képes Ifjúság. 2006. január 18.
Szerző
„Kihajolt egy férfi, és mondani kezdte, hogy Emese”. In. Képes Ifjúság. 2006. július 19.
Szerző
Elolvasom
Multiculturalische Massengrabe
(Magyar Szó. 2013. október 24.)

Multiculturalische Massengrabe

Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje

Remekül indítja Végel László a magát városregényként definiáló kötetét – az állam pumpolásának leírásával a szocializmusban. „Ők is loptak, mi is loptunk, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Gondtalan, vidám napok voltak ezek, aztán egyszer csak puff, belepottyantunk a kapitalizmusba, mint béka a moslékba.” A Jugoszláv Álom halála: „Aztán kiderült, hogy nem lesz több potya ebéd.”

A Nyugat támogatása, „láncos kutya” ide vagy oda, eljött a számadás ideje!

De nem csupán a ’90-es évek elejének vérzivatara elevenedik meg Végel könyvében, az a legkevésbé. Nagyjából egy évszázadot utazik be a narrátor, az előző századelőtől az ezredvégig, több generáció emlékei idéződnek fel, néhány az első világégés idejéről is, a legtöbb mégis a második világháborúból, illetve az azt követő évekről, a titoizmus virágkoráról, majd ugyanannak későbbi lassú hanyatlásáról.

Ami igazán izgalmassá teszi a történetet – egyben ez a regény egyik fő erénye is –, hogy többféle szempont fogalmazódik meg a lapjain. Az előbb narrátort emlegettem, ám valójában több narrátor is mesél: Ott van a „főhős”, inkább amolyan „elbeszélő Én”, az író alteregója, ha jól sejtjük – valószínűleg jól, hiszen még a születési éve is megegyezik a szerzőével –, a szenttamási születésű, Újvidéken (azaz Neoplantán) élő író, aki elsősorban fiatalkori emlékeket idéz fel; aztán a „legfőbb narrátor”-nak tekinthető Lazo Pavletić, a fiákeres, akivel az első számú elbeszélő az ’50-es évek derekán még mint gimnazista ismerkedik meg, de a későbbiekben is tartják a kapcsolatot, s akinek apja 1918-ban „felszabadította” Újvidéket. (Számos ilyen „felszabadulás” fog még itt felelevenedni, hát még mennyi volt a történelem folyamán – érdekes hely ez a Bácska, már csak ebből a szempontból is.) Aztán sorakoznak még a „narrátorok”: például Lazo világháborús katonatársai (egy magyar és egy német nemzetiségű – valójában mesét olvasunk), aztán egyikük felesége... és így tovább. Ha azt mondtam, ez a könyv egyik erőssége, akkor most azt is kijelentem, egyúttal ez az egyik hibája is: mindegyik narrátor – természetesen – egyes szám első személyben mesél, ha nem koncentrálunk eléggé, bizony vissza kell lapoznunk, hogy rájöjjünk, ki is beszél éppen. Beszédmódjukban, stílusukban bizony alig-alig (magyarán: nem) különböznek ezek a személyek.

És hogy miről is szól a regény? Nagyon nehéz röviden írni erről az egyébként nem túl vaskos könyvről: több szálon fut a cselekmény; filmként pereg – szinte egészen biztos vagyok benne, hogy a szerzőre erősen hatottak a ’90-es évek hazai filmjei, hiszen az idősíkokat például szinte ugyanúgy kezeli, mint a Lepa sela lepo gore című mozi; véletlen egybeesés vagy sem, én nagyon tudtam örülni ennek! És biztos vagyok benne, hogy a Neoplantából is remek filmet lehetne forgatni! –; időnként azt érzi a vajdasági magyar olvasó, hogy mindez talán az anyaországiaknak mond még valamit, de számára már-már közhelyes, aztán egyszerre csak rádöbben, hogy hopp: itt éppen nagyon fontos dolgok fogalmazódnak meg, fontos kérdésekre tapint rá a szerző, jók a konklúziói stb. Aztán ez végig így váltakozik, az olvasó érzései ellentmondásosak, DE: a szerző mindezt nagyon olvasmányosan, a jellegzetes „szenttamási ízzel”, igen szórakoztatóan vetette papírra, ami, valljuk meg, nem utolsó szempont! Egyetlen percig sem unatkoztam olvasás közben. Ezt mindenképp megköszönöm.

De hogy miről is szól a regény? A „puskaporos hordó”-ról, a Balkánról? A cikk címében jelzett multikulturális tömegsírokról? Vagy egyszerűen csak 20. századi (bácskai) emberi sorsokról? Mindezekről együtt?

Vagy csupán azt a kérdést járja körül: lehet-e egymás mellett békességben – Uram, bocsá’, barátságban – élni? Szerbeknek, magyaroknak, németeknek, zsidóknak...? Erre a kérdésre talán ne a szerzőtől várd a választ – neki megvan ugyan a maga verziója a „történetről”, de nem erőszakolja rád, ami még egy erős pozitívuma a könyvnek! –, inkább nézz szét magad körül, jöjj rá magadtól... mert „vég nélkül jönnek az újak, a régiek pedig azon keseregnek, hogy kivesznek az őslakók, miközben senki sem hajlandó tudomásul venni, hogy mindnyájan jöttmentek vagyunk”.

A nemzetiségváltoztatgatásnak és a köpönyegforgatásnak totális kavalkádjával szembesül az olvasó, és bizony be kell látnia, hogy ennek időnként meglehet a maga létjogosultsága – ne ítélkezz, míg nem voltál hasonló helyzetben. Közben a szerző helyenként meg is kacagtat, például egy hosszabb burleszkszerű jelenettel, ahol Tito újvidéki látogatását írja le (s ahol az egyik legnagyszerűbb jellemábrázolását adja: a narrátor házigazdájáról!) – hogy a következő pillanatban visszarántson a véres talajra, szembesítve azzal, hogy a hazug kis kurva történelem valójában csak egy pisis kis óvodás, aki mindig ujjal mutogat a másikra, mert általa „megnyugtatjuk magunkat, a gyilkos mindig a másik, a vérengzés úgy kezdődött, hogy mi csak visszalőttünk. Mindig ők kezdték, mert ki más kezdhette volna?”

És? Bölcsebbek leszünk a végére? Ugyan... Nem létezik többé bölcsesség, „hisz minden hamis, és semminek sincs következménye, se a hazugságnak, se az igazságnak, mivelhogy elveszett a kettő közötti különbség”.

Szerző
Nyomja a dimenziót! (Verebes Ernő: Előbb még örök)
(Sikoly. 2010/22.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Elolvasom
Agyfogyókúra (Szögi Csaba: Drót)

 

Nem kis gondban lehetnek manapság a prózaírók, amennyiben a közönség tartós érdeklődésére számot tartó alkotás létrehozásán tépelődnek. A szövegirodalom egyértelműen zsákutcába jutott, a posztmodern csak kivételes alkotótehetséggel párosulva képes olvasmányos szövegek létrehozására, ugyanakkor úgy tűnik, hogy a hagyományosan történetelvű és folyamatosságra törekvő időkezelésű elbeszélések reneszánsza is leáldozóban. Természetesen ez a tartalmi-stiláris elbizonytalanodás nem csupán a huszonegyedik század elejének válságtünete, csupán most is úgy van, miként a prózairodalom történetének elmúlt századaiban volt tapasztalható: igazán értékes és élvezhető műalkotást a tehetség, az elmondottak tartalma, és az elmondás módjának eredetisége hozhat együttesen létre. Pillanatnyilag az egyetemes műalkotás jellemzőit magára öltő naplóírás és más, de végső soron naplószerű szöveg létrehozását célzó eljárások mutatkoznak leginkább hitelesnek tűnőnek, bár ezt a műfajt az internetes blogok, webnaplók dömpingje jelentősen fölhígította, ami korántsem jelenti azt, hogy az utóbbi műfajokban nem keletkezik az öncélú öndokumentáláson túlmutató, irodalmi jellegű szöveg. Születik, mint ahogy minden más műfajban vannak jobban vagy kevésbe sikerült alkotások. Amennyiben valaki az öndokumentálást egyszerre tekinti létprogramnak és irodalmi programnak, amennyiben önmagát játsza meg tétül a naplóírás nyílt lapokkal folyó kártyajátékában, és összes művészi hajlamát egy folyamatosan alakuló műalkotáson belül éli szöveggé, olyan mű születhet, mint Szögi Csaba regénye, a Drót.
     Miként minden nagyszerű ötletnek, ennek a regénynek is az egyszerűség az alapja. Annyira egyszerűnek, szinte gyermeteg játéknak, a prózaírók gyermekbetegségének tűnik a koncepció, ami ha nem is mindenkit, de sokakat megérintett: lejegyezni a napi történéseket, a tépelődéseket, filozofikus futamokat, elvetélt prózakezdeményeket, versszerű képződményeket, levelek első fogalmazványait vagy azok tartalmi kivonatát, beleírva szenvedélyt, szerelmet, gyötrelmet, írói, költői, festői, színészi, zenészi, fiatalosan tébolyodott ambíciót, mindvégig valami elvonatkozatott Universales Kunstwerk létrehozására törekedvén. Szögi Csabánál az fordította irodalmi műalkotásba ezt a viszonylag elegyes öndokumentációs indíttatást, hogy véresen komolyan önmagát tette meg regénye tétjéül, kijátszotta az olvasó elé kártyáit, valamint, hogy mindezt a regényírás eltökélt szándékával tette. „Minden könyv egy vallomás, legyen az verseskötet, regény, vagy lexikon” – érvel, s mi tudjuk, hogy az életet a legnaturálisabb közvetlenséggel ábrázoló művek mögött ott áll valami formában a szerkesztettség, ami műalkotássá transzponálja a létélményt. Kölcsönösen egymásra talált munkájában a forma, a közlendő és a tehetség, összeállt az a hármasság, ami a prózára jellemző értékválság közepette autentikus, hiteles műalkotást eredményezett.
     A regény koncepciójában azonban van még egy csavar: zárt közösségen belül játszódik, ami regényben és drámában, filmen egyaránt jól kamatoztatható alapszituáció. A cím, Drót, eleve valami körülkerítettségre, ki- vagy bezártságra, elkülönítésre utal, leginkább a szögesdrótra, az ördög kötelére asszociál, ami erősebb, mint a whisky, és olcsóbb mint a levegő, miként amerikai gyártói hirdették a tizenkilencedik század végén, hogy mára a haláltáborok, fogolytáborok, börtönök, laktanyák, zárt intézetek egyetemes jelképévé váljon. Szögi Csaba egyetlen szóval se árulja el, hogy melyik, milyen intézmény drótja mögé van zárva első személyben megszólaló, az író és a hős azonosságát hangsúlyozó elbeszélője, csak az elkülönítés, a szabadságkorlátozás ténye a biztos, amiből azért az olvasó csak kikövetkezteti, hogy egy vagy több laktanyáról van szó, ahol a regényhős tényleges katonai szolgálatát tölti. Nem mondhatom, hogy teljesíti, mert ugyanis itt van a csavar: az író nem él az önmagától adódó szituáció hagyományos kiaknázási lehetőségeivel, ellenkezőleg – semmit se ír le a közösség belső életéről, napi tevékenységéről, feladatköréről, hanem a rákényszerített elzártságban teljesen magába fordul, az önvizsgálatnak él csupán. Azt persze nem hallgathatja el, hogy társai is vannak a kényszerpályára térített élet-szegmentumban, de név szerint jó ha öten bekerültek a regénybe, ketten azért, mert úgy hitték, a számukra érthetetlen nyelven íródó alkotás éppen a hadsereg mindennapjairól számol be, és ezért kikövetelték maguknak, hogy szerepeljenek a szövegben. Szerepelnek is, de csak a nevük, a szerző csupán ennyire volt hajlandó engedélyezni a valóság számára érdektelen, önkörén kívül rekedt szegmentumának beszivárgását a regénybe. S már a regény kezdetén megmutatkozik az ironikus távolságtartás következetesen végigvitt eltökéltsége és furfangja: „Akkor hagyjuk már ezt is inkább pihenni, mint azt a szerencsétlen Frenkit, aki itt alszik a mellettem lévő priccsen, és folyamatosan zaklat, hogy jegyezzem már végre le a botorságait. Azt hiszem, ő a világ legszerencsétlenebb sorsú főszereplője, beleértve Jean Valjeant, Rómeót és Júliát is. Sajnálom, öregem. A világ el fog felejteni.” A környezetből még az éjszakai ügyeletek sora jelenik meg a regényben, de ezek az írás és a drog, vagyis a megteremtett belső szabadság, a rituális öngyilkosság, az „agyfogyókúra” órái. A beszélő elvétve szerbül szólal meg, hiszen a nem választott közösségnek ez az érintkezési nyelve, de jóval többször beszél angolul, az elsajátított kultúra szavaival, mint a környezet nyelvén. A szöveg hősének befelé fordulása sem egyértelmű, miként semmi se az ebben az egyértelműnek tűnő műben, hanem három síkon bontakozik ki. A leghatározottabban kijelölt menekülési útvonal maga a regényírás. S ennek a kívülrekedésnek a legnagyobb tanulsága, hogy minden behelyettesíthető, ám semmi se pótolható. Ezen belül találhatunk egy szövegszerűen is elkülönülő irányt, egy tervezett regény több fejezetét, regényt a regényben, ami ugyancsak az önvizsgálat lecsapódásának tekinthető, de messzire kivezet az író által éppen élt világból, egészen a mese, de még inkább a fantasy-irodalom vidékére, ahol mindennek valami mögöttes tartalma is van, a mögöttes mögött újabb mögöttes rétegek sejlenek föl, a szöveg allegorikus és szimbolikus burjánzásban, ugyanakkor ironikus távolságtartásban teljesedik ki. Az ábrázolatlanul hagyott mindennapokból kivezető másik menekülési útvonal a nosztalgikus múltidézés ösvényén halad, egészen vissza a gyermekkorig, de aranykorként mégis inkább az egyetemista éveket jelenítvén meg. Ezekből az emlékező passzusokból tudunk meg igazán mindent az elbeszélőről, mindenek fölött szexuális és szerelmi életének evoluálásáról, a kettő harmonizálásának igényéről. A harmadik ösvény a tudattágító szerek világába vezet, drogokról és alkoholokról esik itt szó, amelyek valamilyen útvonalon bekerülnek a drót mögé is, állandó használatuk nyomán az elbeszélő az egyik delíriumból a másikba réved, és a regény fejezetei is az ilyen „belőtt” állapot nyomán születnek, de nem ám valami zagyva víziók, „ostoba halandzsa” formájában, hanem a környezet által kikényszerített gátlásoktól megszabadult tudat tiszta önvizsgálódásaként, ami helyzettől függően összefüggő szövegegységekben, vagy éppen töredékekben, szimbolikus jelentőséggel felruházott fogalmak egymásmellé állításában tárgyiasul.
     Szögi Csaba ügyesen, mértéket ismerve, egyben teljes emberi-alkotói kitárulkozással fogta egybe regényének széttartó szálait, szövegének naplószerűen, többé-kevésbé fegyelmezetten dátumozott fejezetei sallangmentesen hozzák tapasztalatközelbe a zárt közösség kínjai között vergődő határozott személyiség vívódását, a világgal szembeni, folyamatosan kérdőjelek nélkül (egy sincs a regényben) kérdező elégedetlenségét, ami túlmutat a tudatregényen, el egészen egy sajátos, a társadalmi körülmények által a lét peremére szorított nemzedék létregényéig, amelyben líra ötvöződik a lelki horrorral. A „létnemigenlés” fájdalmas nihiljéig. „Nincs varázslat. Ez a pokol” – írja, az örök zaj birodalmában a Legmélyebb Csendről elmélkedő szerző. Talán meg se érti az olyan olvasó, akinek nem voltak a mai vajdasági, nem kizárólag, s nem utolsó sorban magyar fiatalok léttapasztalásához hasonlatos élményei, amikor a Semmi közelében élt József Attila versvilágának belső dúltsága hangzik elő a kaszárnyába zárt beszélő redukált világegyetem-élményéből: „Az imént a mellékhelységben a tűzforró fűtőtestre ültem, s a fejemet a fagyos ablaknak támasztottam, így átéreztem az univerzumot.” Igazából nem is a 22-es csapdája ez a regény, hanem purgatórium. A szerző első regénye a Drót, s kitetszik belőle, hogy Szögi Csaba nem a tudat alattiját engedte benne szabadon, azt alaposan áttisztította, hanem ellenkezőleg, tudatosan építette föl a szöveget, egy nagyon egyszerű eljárást tehetségével műbe kamatoztatott, s kell-e ettől jobb útravaló egy ígéretes prózaíró számára? (zEtna – Képes Ifjúság Zenta – Újvidék 2004)

 

Elolvasom
Szabadulási kísérletek (Szögi Csaba: Korai orgazmus)
Szerző
Dátum
2009.

Szabadulási kísérletek

  Szögi Csaba: Korai orgazmus

 

 

A művészi alkotás, mint menekülési aktus sejlik fel Szögi Csaba Korai orgazmus című, Szabadulási kísérletek a vörös óriás hajnalától a fehér törpe alkonyatáig alcímű verseskötetében. Többnyire öncélú, a fizikai valóságot sikeresen maga mögött tudó, de annak hangulatát már kevésbé feledtető, kizárólag a művészi alkotásba való temetkezést megelevenítő menekülésről van szó, hiszen a kozmosz szobacsendjének ajánlott, hét ciklusra (és egy záróversre) bontott kötet alapmotívumaiként a világbavetettség, az elidegenedés, a glóbuszmagány, a félelem és rettegés fogalmazódnak meg. Ezek az örökérvényű, önmarcangoló lelki vívódást kiváltó emberi érzések már a kötet Az utolsó felvonás címet viselő első ciklusában teljes mértékben tetten érhetők: „Haláálomban fáááj hááálnom / veleteek, kínzóó-gyötrőő lidérceeek” – olvasható az Életem című nyitóversben, illetve: „Magány. / És iszony és bűn és gyarlóság. Szélsőség. A magány, / ami örök” – áll az Ünnep című költeményben. Már az első ciklus néhány versében kibontakozik Szögi Csaba bizarr költői világa, ami leginkább álom és valóság határmezsgyéjén felelevenedő szürreális köztes létre emlékeztet. A szerző eme verseiben tulajdonképpen a társadalmi történések indukálta generációs világnézet jut kifejezéshez. Szögi Csaba tagja annak a nemzedéknek, amely a kilencvenes évek elején, a balkáni háborúk legnagyobb forgatagában vált nagykorúvá, s ez az életrajzi mozzanat ritkábban közvetlen, de annál inkább közvetett módon rányomta bélyegét verseire. A kor, a mindennapi történések közvetlen tapasztalata, legtöbb nemzedéktársához hasonlóan, védekezésre késztetik a szerzőt, aki reflexszerűen az önvédelem legfájdalommentesebb válfaját választja – menekül: álomba, amit a sorsának nevez, vagy egyféle térben és időben tőlünk távol álló gótikus világba; de bármennyire is igyekezzen, szabadulási kísérletei nem tudják vele feledtetni a jelent, álmai rendszerint lidércekké fajulnak, a gótikus világ pedig leginkább horrorisztikus örök éjszakává sikeredik, amiről szókészlete, a több versben is előforduló gyilkos, csont, gyász, bánat, fagy, pokol, mocsok, börtön, halottak, hernyók, csend, semmi és ezekhez hasonló szavak, valamint a következő sorok is hűen tanúskodnak: „Búcsúzom, búcsúzom mindenektől, valami / elvonszol innen, ebben a darabban – melyben / oly nagy szerephez jutott a sötétség – lassan / véget ér az utolsó felvonás.” (Vége)
     A kötet A köd címet viselő második versciklusában, valamint Próféciák című harmadik versciklusának első két darabjában még kifejezettebben felszínre tör a kötet elején felvetett hangulat, a szeretetre éhes örök vándor archetipusaként is értelmezendő vershős kálváriája, akit a költő testvérének szólít, mondván neki: „úgysem láthatod már / a Napot, túl későn születtél” (Próféciák 3.). A pozitív értékeket is szimbolizáló éltető elem, a világosság hiányáról tanúskodik a Memoár című vers két sora: Én nem láttam a fényt..., a fény csupán a sötétség / árnyéka.” Spontán depresszió című versének vulkanikus drámaiságát mindössze néhány szó állandó ismétlésével és permutálásával sikerül elérnie a szerzőnek: „Járt itt egy költő, emberek. Nem / vettétek észre?” A dinamikus mikro-monodrámának is beillő költemény a maga tömörségében az emberiség közömbösségének tarthatatlanságára igyekszik felhívni a figyelmet, ugyanakkor ismételten utal az emberi lét, s önreflexív módon a költői lét hiábavalóságára is. A költői (és emberi) én mulandóságára, és ezzel együtt kozmikus értelmetlenségére vonatkoznak a következő sorok is: „Magányba mártózva / maradok mégis mostoha meséknek mélyén. / Hírnevem fényén a fene tudja, hová is megyek, / holnap úgyis mindnyájan elfelejtetek” (Memoár). A Próféciák további darabjaiban olykor groteszk elemekkel dúsítva megjelenik a vajdasági toposz és a költőt körülölelő valós világ lírai lenyomata, de ez mitsem változtat a költemények alaphangulatán – akkor sem, amikor a szerző versében barátját szólítja meg: „Tegnap olvastam a verseidet, / barátom, / miket főképpen Ildihez írtál. / Kérdezted, hogy tetszik... / Mint mikor a sírásó a / sírba / fekszik, amit egy másik sírásó / ásott. / Vidítjuk egymást...” (...); és akkor sem, amikor a létről folytatott töprengései során megállapítja: ) „az éjjel azt álmodtam, hogy / élek” (Nincs semmi). Az Ezt már csak úgy című negyedik versciklusba szedett versek zömét a fanyar humor jellemzi, s noha mondanivalójuk aligha tér el az előző alkotásoktól, a hígítóanyagként ható iróniának köszönhetően ezek a versek könnyebben emészthetőek, ami ugyanakkor – a képletes beszédnél maradva – nem jelenti azt, hogy laktatóbbak is. A csend címet viselő ötödik ciklusban a kötet legelején érzékelt reményvesztettség és kiábrándulás köszön vissza, amit tovább fokoz a szeretett nő iránti áhítozás, míg a ...meg ami azt követi és az És a hetediken megpihent című ciklusokban a játékosság és a pergősebb verselés jut kifejezéshez, s noha továbbra is a kiábrándultság érződik a versekből, a költő többé nem menekül – már megmenekült önmagába: „benne vagyok önmagamban / oberon gyöke vagyok / ahprodité bolhája / kiszívják az agyam / döglött pókok énekelnek / karácsonyra megvirrad” (Döngicse); aminek következtében létét már csak az alkotás prizmáján tudja követni: „már régóta csak a csend, a csend, a csend, / a csend, a csend, ezerszer üvöltöm, magamra / nyelvem öltöm, megreped a tudat, mindent, / ami szép, kiírtam magamból, mindent, ami / borzaszt, kiírtam magamból, ez borzaszt / már egyedül” (Halotti beszédem elhal).
    Szögi Csaba öntörvényű költő: versei kivétel nélkül szabad versek, ha a mű megköveteli, akkor még önkényű is, így az Életem című vers esetében a magánhangzók sajátos ortográfiai használatával igyekszik elnyújtani a szavak kiejtését, amelyek ily módon egyféle transzcendentális meditációs gyakorlatként is alkalmazhatóvá válnak; ha pedig valamiféle kötöttségre van szüksége, azokat egyedül határozza meg, mint például a Nosztalgiabizser című alkotásban, amelyben sajátos módon gyúrja egybe a verset és a prózát. Egyes versek keletkezési dátumának megjelöléséből megtudhatjuk, hogy a kötet legalább másfél évtized terméséből állt össze, s rendszerint, amikor egy ilyen hosszú költői korszak kerül egy kötetbe, fennáll a veszélye annak, hogy a válogatás során óhatatlanul kevésbé sikeredett alkotások is átjussanak a rostán, olyan művek, amelyeknek nyilván szentimentális értékük van a szerző számára, de amelyek messze alulmaradnak a kötet többi darabja mellett. A szerző dicséretére váljék, hogy a Korai orgazmusba alig néhány ilyen csempészte be magát, és a kötet jó megkomponáltságának köszönhetően azok sem zavaróak túlságosan. Kötetének hét ciklusán keresztül tartó menekülései során – mintha csak a Naprendszer hét bolygóján haladna végig – Szögi Csaba egy kört rajzolva le jut el a vörös óriás hajnalától a fehér törpe alkonyatáig, avagy önmagától önmagáig, hogy a kultikus Vágtázó Halottkémek együttes egyik albumának a címét felhasználva, záróversében leszögezze: „mára már elég volt a semmi kapuin / dörömbölve (kiemelés tőlem – S.Z.) várni a / messiást” (Elég), mintegy utalva arra, hogy szabadulási kísérletei csupán költői világában jelentenek szabadulást. (zEtna, Zenta, 2008

 

Elolvasom
„Ki kell aludnom magamból ezt a halált.” (Szögi Csaba: Mint ami lent van)

„Ki kell aludnom magamból ezt a halált.”

  Szögi Csaba: Mint ami lent van

 „Ki kell írnom, ki kell álmodnom/
izzadnom magamból ezt a halált.” 

 (Sz. Cs.) 

Regényként jelzi műfaját Szögi Csaba Mint ami lent van című, az álmodó ember keringője alcímű vaskos kötete. A vélhetően Hermész Triszmegisztosz1 smaragdtáblájának második kinyilatkoztatásából („Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van, és ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, így érted meg az egy varázslatát.” – Hamvas Béla fordítása) kiemelt cím, és a mű mottóját adó Borges-idézetre („...tudta, hogy halaszthatatlan kötelessége az álom”) utaló alcím eleve az egybe és eggyé szervesülő kettősség, a lentség és a fentség, az álom és a valóság egymásbalátásának képzetét kelti az olvasóban. Jó is, ha az olvasó már kezdettől fogva számol az egymástól távolinak tűnő dolgok egymásra tükröztetésére, mert a folytatásban meglepő élményekben lesz része.
    A mű, ha nem is közvetlen folytatása a szerző korábbi, 2004-ben megjelent, Drót című regényének, de az elbeszélés tekintetében az ott elmondottak folytatását és előzményeit is feltárja, sőt, magára a regényre, nem csak az abba foglalt történetre is hivatkozik. A mostani regény önéletrajzi vonulata mellett is külön szálon fut – a fősodortól viszont nem túl messzire ágazva – egy kitalált mitológiát megjelenítő történetszál, akárcsak az előzőben, ám a Mint ami lent van az elbeszélő szólamok stiláris elkülönböződése révén komplexebb olvasói élményt nyújt a korábbi Szögi-regénynél.
      Már az elbeszélő alaphangja is szivárványosan összetett, egyetlen mondaton belül egyszerre mozgat mitologikus, kultúrtörténeti és bibliai elemeket, mellettük a népi vallásosság nyoma és a folklór–humor lenyomata is fellelhető: „Góliát! Góliát... Fűzzön neked szamártövisből glóriát a Pilátus, a Heródes meg a hetvenhét apostol, aki a Krisztus hétértelmű halála óta itt a harsonákat fújja veszettül. Odafagy a sarkam a ceruzához. Thetis fia, Akhilleusz rúgja fültövön ezt a dermesztő hideget.”
      Majd egy egyszerű hasonlattal, de igencsak agyafúrt módon a líra felé tereli az elbeszélő szólamát: „A füst a reflektor előtt szépen lassan kicsapódik a fotonokra, s a fénnyel együtt lehull a csigalépcsőre, akár a dér.”
      Az elbeszélő a földhözragadt valóságot nagy ívű képekkel kozmikus magasságba emeli – ebbéli hajlamát korábban is kamatoztatta –, a dohány és más növények füstjében, az olcsó sör cefreszagában úszó szerkesztőség egycsapásra a világegyetem tágasságát villantja fel, majd a kép önmaga mikroszkopikus látványába fókuszálódik vissza: „A furcsa belső égés, ez a szellemi tűz kivetítődött a helység falaira és bútoraira is, csendben parázslott az univerzum, az akkor és most egybemosódott, egyszersmind minden eonokkal ezelőtti és eonokkal ezutáni színezetűnek tűnt, csupán a pillanat egzisztált, örök egyidejűség, aprócska pont a nem létező időben.”
      A szerek hatásának, a módosult tudatállapotnak a leírása remeklés, megdöbbentően hatásos, legpazarabb Varganja Daturányi Izidor diszkójelenetének és hazafelé vezető útjának leírásában (Gyanús személy az utcában [I.]). Az elbeszélő az egyszerű, köznapi cselekvéseket valami rendkívüli, képtelenségében is kemény realitásként mutatkozó látomás vagy cselekedet leírásával fejeli meg, oly módon, hogy az olvasó egyszerre lát a cselekvő Izidor és az Izidor cselekvéseit leíró elbeszélő szemével. A hatás egyszerűen döbbenetes. A „harmadik szem” funkcióját feltételező külső és belső látás szintézise meghatározó Szögi regényében. Elbeszélő hőse, Álmodó Arimán is, aki a regény 277. oldalán Álmodó Ormuzdként2 ébred, belülről bontakozik ki, de kívülről is vizsgálja – és szemlélteti – magát és cselekedeteit, így szinte egyszerre beszél magáról első és harmadik személyben. Alakja a külső és belső láttatás egymásra tükröztetésében egy életszakasz krónikájából áll mozaikként össze, miközben a regényhősként megképződő alak körött képzelgések, látomások, összefüggéstelen vagy éppen egymásba kapcsolódó képsorok peregnek delíriumos kavalkádban, a víziók szójátékokba fordulnak, miközben megpillantjuk a regényben az írót is, aki éppen a legalkalmasabb nyelvet találja ki, ami által elmondhatóvá teheti a történetet: „A legnagyszerűbb gondolatok – sőt: egész mondatok és szövegrészek – java csak úgy elillan az éterbe a rest író aurájáról. Író vagy vagy krónikás? Kólikásnak kólikás.”
      Az elbeszélő időközben többször szembesül a kérdéssel, hogy voltaképpen mire is készül, személyes krónika írására vagy saját életének ráncba szedésére. Az elbeszélőt egyszerre sarkallja mindkettőre a magával hordott, kisméretű, négyzetes osztású lapokból fűzött füzete, ami mintha folyton arra figyelmeztetné, hogy élni nem kell, csak írni kell. Az elbeszélő viszont olykor inkább élne, mint írna, máskor meg mintha az élhetetlenség és a cselekvésképtelenség vermébe zuhanna, az életre és az írásra vezérlő kényszert nem követi tevékenység: „Elakadtam, testvérem, megrekedtem. Hová innét? Mióta felébredtem ezen a Tavaszon, csak bogarászok a papíron, a semmivel töltöm meg itt az üres négyzeteket. Hhhh... Ne zavard a négyzeteimet!, röffenek rá a pillanatra... De a pillanat is üres.”
      Ez a tétova megtorpanás, a nihillel farkasszemet néző hezitálás szövegszerűen a regény mértani középpontja táján jelenik meg, ahol lelassul, megül az elbeszélés, Álmodó Arimán és Morgó Mjölnirt kocsmai csevelye az elbeszélő szellemi–világnézeti motivációját világítja meg, mintegy értelmezve mindazt, amit addig a regény nyelvén ábrázolt a beszélő. Le is ragadna a regény, ha a hosszúra nyúló dialógus szünetében Arimán nem vonulna a csehó illemhelyére, ahol a Bukott Angyallal folytat dialógust vallásról és hitről, predesztinációról és szabad választásról. Ez a jelenet nem azért került a regénybe, hogy egy profán helyzet blaszfémiájának lendületével tovább lökje a történetet, hanem mert lehetőséget adott az önvizsgálat szülte gondolatok deklaratív közlésére, vagyis csupán folytatódott, ugyanakkor új elemekkel is gazdagodott a Mjölnirttel folytatott – kissé szájbarágós – beszélgetés, a diszkurzív önvizsgálat.
      A mindvégig önfelmutató, ennél fogva önéletrajzinak tűnő elbeszélés nem csupán egyéni, hanem inkább generációs tapasztalatként emeli középpontba a felpergetett élettempót és az új iránti szünetmentes vágyakozást: „A múlt a sarkamban lihegve olyan sebesen törlődik ki mögöttem, hogy vágtatás közben  a hátrább eső talpam folyton a semmit érinti, a következő filmet, a következő könyvet, a következő nőt, a következő italt, a következő slukkot, a következő szúrást, a következőt, a következőt, a következőt – a következő Istent AKAROM!”; „...egyre kevésbé vagyok képes összeegyeztetni a biológiai énemet a modern technikával rohamosan egybemosódó szellemmel.”
      Szögi Csaba előző regénye, a Drót a felpergetett élettempó utáni visszalassulást igyekezett elviselhetővé élni és ábrázolhatóvá tenni, a mostani a pörgést, a szárnyalást, a zuhanást tematizálja, az előző műben szereplő mitológiai lény, vagy az elbeszélő ősalakja(?), Dara Bokra még nem tudja, hogy egy újabb, a valódi lelassulás után sóvárgó regényben is megjelenik majd, ahol az elbeszélőnek és talán nemzedékének is legfőbb célja, hogy mindenáron megtanuljon visszalassulni.
      Generációs regényként, de művészregényként is olvasható a Mint ami lent van, a történeteket elbeszélő, dialógusokat lejegyző, magán belül egy másik regényt is létrehozó, olykor naplójellegű regény a műre vonatkozó gondolkodás, az önreflexió által a tudatos alkotás kérdéskörét boncolja. Fontos és okos dolgokat mond az irodalomról, az irodalmi siker mibenlétéről, a kánonokról és a kánonon kívüliségről – pl. a 212. oldal környékén –, ha fejét, kezét, szellemét, lelkét írásra adó olvasó még nem találkozott az irodalomban gyakorta előforduló, fiatal írókhoz intézett tanácsokkal, de ha igen, akkor  is feltétlenül el kell olvasnia ezt a művet, mert e könyv a ma regénye, és a jelen regényíróinak kérdéseire keresi a lehetséges válaszokat. Meg a nyelvet. A regény Függelékében a szerző felsorol számos alkotót és előadót, akiknek nyomát valameddig követte az elbeszélés során, miközben a nyelvi és intellektuális megelőzöttség közepette az élő mítosz megteremtése felé igyekezett. A betétregény sajátosan szürrealisztikus-mitologikus elbeszélése során a szereplők egy teremtett, az olvasó számára ismeretlen nyelven kommunikálnak egymással, a főtörténet elbeszélése viszont sokkal higgadtabb, az urbánus szleng és a ritka lokalizmusok csak csemegeként ízesítik az egyébként tiszta és kiegyensúlyozottan szabálytartó nyelvkezelést. A szereplők megnevezése (Ganyé, Nyóclövetű Joszip, Ringyó Sztár, az „operaház tamponja”, Máté evangélista stb.), és a leginkább csupán epizódjellegű – viszont a műegészet tekintve tanulságos – cselekményfordulatok kétségtelenül adnak valami nemes rejtői ízt a regénynek, ennek a vonulatnak a csúcsa Varganja Daturányi Izidor kábítószerek hatása alatti tapasztalatainak megjelenítése, de voltaképpen semmivel se marad el a betépett Ganyé és a részeg rendőr konfliktusának elbeszélése az előbbitől. Ha a nyelvi rétegek felfejtése lenne érdeklődésünk középpontjában, eme rejtői vonulat mellett feltétlenül említenünk kellene a Rúterdő Farka személye köré szerveződő mítoszalkotó nyelvi réteggel szemben a mítoszmímelő szólamot, amivel Morgó Mjölnirt kocsmai verekedését (a 265. oldaltól kezdve) beszéli el a szerző, vagyis a folyton a kontrasztokra figyelő hős, magasztos, eposzi nyelvezettel, ami nyomán a városi bunyós istenek és félistenek3 közé emelkedik és világok fölött álló hőssé magasztosul. Végül, a nyelvi szólamok között nem hagyható szó nélkül a zeneiségre, és az eufóniára törekvő mondatalkotás, ami egyfelől szándékosan megalkotott, ritmikus, sorközépi vagy sorvégi rímeket csendítő futamokat eredményez, másfelől a szabad asszociációk játékossága révén rímhívó szóra rímet ránt, a harmadik esetben pedig a szójáték kelti a zenei hatást. A ritmikus és rímes futamok sajátos hullámzást adnak az egyébiránt is dinamikusan lüktető szövegnek.
      Az nem állítható, hogy teljesen új és úttörő regénynyelvet talált ki Szögi Csaba, más is, saját korábbi regénye is részt vett e beszédmód előkészítésében, az viszont vitathatatlan, hogy a teljesen önérdekűnek tűnő feljegyzések képzetét keltő írásfolyamtól a magasan stilizált megszólalásig ívelő regénynyelv terén jókorát lépett előre a szerző, harmonikusan állítja egymás mellé az elbeszélő énjeihez illesztett narratív, lírai szólamokat. Ő már lát valamit, amit mi vagy nem látunk, vagy ha igen, nem akarunk tudomást venni róla: „A jelen kultúra – hála érte a Magasságosnak! – leépülőben van. Kétségbeesésre azonban semmi ok, mindez elkerülhetetlenül szükséges, hogy az Új felépüljön.”
      Az „Új” építése szerintem „régi” (irodalmi) program: önmagunk megismerése a világ szűrője által, a (leírt) gondolat általi teremtés határainak felderítése, a szerző regényhősként megképződésének változatos körbejárása. A regénynek van egy szórakoztató (nyelvi–cselekményi) vonulata, meg egy egzisztenciális (önéletrajzi–referenciális) ága, ami mellé szívből ajánlom a mű tapasztalati rétegét. Szögi Csaba ellenőrizhető jártasságról tesz tanúságot a tudatmódosító szerek hatása, az italok sokfélesége, a fitymaszakadtig tartó nemi együttlétek, az onánia, a műélvezet vagy a gasztronómia remekei közti jártasságáról, receptjeit érdemes kipróbálni.
      Álom-e, avagy valóság? Kit érdekel? A regény teremtett világa tökéletesen valószerű: „Valóságos, hazugság nélkül való, biztos és teljességgel igaz, hogy ami lent van, ugyanolyan, mint ami fent van, és ami fent van, ugyanolyan, mint ami lent van az Egyedülálló Dolog csodájának véghezvitelére.”4  (zEtna–Basiliscus, Zenta, 2009)

 

 

1

A „háromszor legnagyobb Hermész”-nek, az ezoterikus irodalom egyik legismertebb alakjának a neve H. Trism formában meg is jelenik a mű 306. oldalán. 

2

Arimán és Ormuzd ikrek, ők ketten egyek a kettősségükben, vagy egységükben, amit az se cáfol, hogy ősképük voltaképpen Rúterdő Farka, az elbeszélő „ősképének mitologikus megrajzolása”, hiszen ő maga is eléggé amorf jelenség. 

3

Ezek közül Szögi Csaba bőven szólítgat regényébe, függetlenül, hogy éppen melyik mitológia  bércein, ködében, alvilágában vagy világfájának tetején trónolnak. 

4

Vö.: 1. lábjegyzet. 

Elolvasom
Keringő a Világ Köldökének örvényében (Szögi Csaba: Utolsó éjszakánk Velencében)

„Keringő a Világ Köldökének örvényében”

Szögi Csaba: Utolsó éjszakánk Velencében (Egyslukkos fényképnovellák). Mucsi Attila A gólem ébredése című sorozatával. zEtna, Zenta, 2012

 

Bizonyára meg kell írnia valakinek a század/ezredforduló körötti évtizedek irodalmának történetét, mármint ide, kishazánkra vonatkozóan, és hiszem, a Tisza-mente, a Zenta és Kanizsa köré szerveződő irodalomnak vaskos fejezet jut majd ebben a majdani könyvben.

Mert ami ott történik, kultúránk tekintetében meghatározó dolog.

Egyebek közt alakult ott egy kiadó, az internetes olvasóteremből és webmagazinból kinőtt zEtna, ami önmagában is sajátos jelenség, de a köré szerveződő írók megszólalása különösen sajátos hangfekvést követ: Tolnai Ottó, Sinkovits Péter, Balázs Attila, Bozsik Péter, Verebes Ernő, Beszédes István, Danyi Zoltán, Szögi Csaba, Nagy Abonyi Árpád és a többiek olyan prózaíró magot képeznek a kiadó berkeiben, amihez hasonló erejű költőgárda társul ebben a szellemi műhelyben. Legáltalánosabb közös jellemzőjük, hogy szeretnek közel hajolni témájukhoz, elbíbelődni egy-egy látvánnyal, esszéisztikus vagy asszociatív írásaikban elidőznek motívumaiknál, és ezzel a poétikai magatartásukkal tudatosan szembe mennek a gyorsan lapozó olvasás gyakorlatával.

A társaság egyik különös figurája Szögi Csaba, aki prózaszerzőként kiváló elbeszélőkészségével győzte meg olvasóját, fordulatos történetei egyszerre szórakoztatók és elgondolkodtatók, hangsúlyos vizualitásuk és zeneiségük egyaránt műbe vonzza a tényleges látványt és az elképzelt, álmodott vagy vizionált képeket, illetve akusztikus világokat. Elbeszélő világának fő folyama azonban mindig a gazdagon csorduló, személyesre hangolt történet.

Mostani, Utolsó éjszakánk Velencében című kötete is hasonló alkotói erényeket mutat, csak a hangsúlyok tolódtak el benne. A realitás felől a képzelet felé, a tárgyszerűségtől az asszociatív mezők irányába, a történet helyére érzelmek és érzések költöztek, a hosszú szövegek helyett rövid futamokat olvashatunk az egyslukkos fényképnovellák alcímű, illetve műfaji megjelölést viselő könyvben. A meghatározás nyomán bátran hihető, hogy ezeket a lírai prózaműveket zömmel vizuális alkotások ihlették. Meglehet, hogy a hagyományos képleíráshoz, az ekfrázis műfajához nincsen közük, sokkal inkább a látvány által kiváltott asszociációk vezetik a szerző alkotófantáziáját az álmok és látomások világába, ahol az olvasó úgy igazodhat el igazán, ha követi a szerző által elhelyezett iránymutatókat.

Ehhez tudnia kell, hogy Szögi Csaba lehetőség szerint igyekszik őt az orránál fogva vezetni. Lírai kisprózáival azt a benyomást próbálja kelteni, hogy azok egyetlen nekifutásra, spontán módon születtek, a szerzőnek egyebet se kellett tennie, mint szövegbe foglalnia fantasztikus álomszituációit, a realitástól indukált képzelgéseit, látomásból kibomló történeteit. Ezzel szemben a szöveget kibontó asszociatív háló kifeszítéséhez Szögi komoly, sok irányba terjedő és színes műveltségét mozgósította, ismereteinek az örök vándorok apró, irányjelző kavicsaihoz, bokrok ágára aggatott, beszédes rongyszalagjaihoz, egyéb útmutatóihoz hasonlatos jelzéseit úgy helyezte el, hogy lírai szövegei akkor is érvényesek legyenek, ha az olvasó elsiklik fölöttük, viszont ha fölfigyel rájuk, eljuthat az olvasat egy következő szintjéhez, saját asszociációkkal maga is beléphet a teremtő álomba, ahol az addig jelen lévő szerző egyszerre csak eltűnik, és az olvasó onnantól már egyedül halad valamerre.

A kötet szövegei, amelyeket Mucsi Attila A gólem ébredése című sorozatának grafikai lapjai hol meglepetésszerűen megtörnek, hol összefűznek, nem lineárisan ugyan, de egy egységében kibontakozó világképet jelenítenek meg. Kezdve a Holdanya és Nap apa köré szerveződő, a mesevilágba is leszüremlett teremtésmítosztól a bibliai utalásokon át az európai mitológiák elemeit felölelő temporális ívben, amelynek csúcsán a szerző az Idő egyik búsképű lovagjaként, Múzsája után sóvárgó önző poétaként határozza meg magát. Klasszikus poétikai helyzet: költő, múzsa, idő együtt, tetejében a sóvárgással, a vágy kielégíthetetlenségével. Csakhogy ez a poétikai múltba helyezett szerepjáték, a vele járó archaizálás, a mitológiai, az ősköltészetig visszanyúló áthallások túlmutatnak a puszta költői játékon, párbeszédbe elegyednek a XVII–XIX. század korszakváltó derekának költészeti nyelvével, attitűdjével, toposzaival. A megképződő virtuális világban pedig a valósnál hangsúlyosabban mutatkozik meg az egyén és a világegyetem egymástól függősége: „Táncra, magától, nem kért volna fel tán soha senkit, ám sokaknak megtetszett ez a büszke koreográfia – s ha közeledtek, leggyakrabban nem utasította őket vissza. Ám a partner mindig csupán alkalminak bizonyult: ha picit is elvétette a lépést, a ritmust, Rayden zordan eltaszította, sokszor éppen el is taposta őt. És ilyenkor valaki mindig zokogott: ha a másik, fagy szítta a tájat: ha Rayden, hamarosan eleredt a véget érni soha nem akaró, bús, őszi eső” (41).

Ebben a kozmoszt és az egyént egymásra vetítő világban ötvöződik a lunáris és a szoláris létmodell, a kettő felől az egy irányába tartó, jungi anima és animus keresi benne önnön harmóniáját, miközben – hogy a szövegen kívülre mutató jelzésekre is lássunk példát – „a se(h)olból a se(h)olba” tart, ahol a zárójelbe tett „h” betűs szó a héber Se’ólra utal, amit a bibliafordításokban leggyakrabban sírnak, koporsónak vagy pokolnak neveznek.

Ebben a könyvében Szögi Csaba szívesen használja szavaink archaikus formáit, meg az indulatszókat és hangutánzó szavakat. Nem is emlékszem, olvastam-e valaha lírai prózában ezeket a szavakat: „huss!”, „hopp!”, „sej!”, illetve ilyen hangutánzó betűsorokat: „Hmmm…”, „Hhhhhh…”, „ccc”, „Tiki-taka-ta!”, „cs-ssss” stb. Ezek a hangsorok szervesen illeszkednek Szögi Csaba stilárisan olykor ornamentálisnak tekinthető soraiba, és egyensúlyt teremtenek szövegeiben a tartalmi és a hangulati elemek közt.

Elolvasom
Bús képű lovagja az Időnek (Szögi Csaba: Utolsó éjszakánk Velencében)
Szerző

Bús képű lovagja az Időnek

Szögi Csaba: Utolsó éjszakánk Velencében

 

Szögi Csaba két verseskönyv és két regény után Utolsó éjszakánk Velencében címmel lírai kisprózáit rendezte kötetbe. Az írások zöme talán nem ismeretlen az olvasók előtt, korábbi változatait már olvashatták a Magyar Szó Üveggolyó című mellékletében, a napilap Jó reggelt rovatában, valamint a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat lapszámaiban. Az átdolgozott írásművek huszonheted magukkal kerültek „egy fedél alá”, s kivétel nélkül arra hivatottak, hogy szerzőjük lírai oldalát mutassák be. A cím alatti műfaj-meghatározás szerint fényképnovellákat olvasunk, egyslukkos fajtát, viszont a rövidke írásokat szinte szétfeszítik a költői képek és lírai futamok, a szerző beszédmódja minnesängerekéhez és trubadúrokéhoz hasonlítható. Ermidsomm éjjelén, Ermidsomm éjjelén négy boszorka száll. Tűzvirág-rejtekén, az eltűnt időben hajnalfényt kaszál. Körbefut az én, körbeszáll az én szerelmem új szikrák tavaszán. Égbe fut a szán, Égbe jut a szán. Vejnemöjnen rénszarvasa, bűvös erőd fejtsd ki menten: szárnyalj szélnél sebesebben, huss!...– kezdődik ekképp a Tánc című alkotás, amely már a prózán túlmutatva nemcsak a lírához, hanem a zenéhez és az önfeledt tánchoz közelít.

Oldalról oldalra haladva élhetünk a gyanúperrel, hogy Szögi Csaba sajátos játékot játszik, kihegyezte pennáját, és beleírta magát néhány novellának álcázott költeménybe. Eltanyázik a sorok között, jókedvében dzsiggel picit, rőfös szakálla balra-jobbra libben, rámás csizmát és rakott szoknyát visel, húzza a lábát mint a sebesült rókák, macilányokkal szemez, remeteként elmélkedik, a kedvesére kacsint, majd a homokpuszta felett elröppen egy távolabbi csalitos felé. Mindeközben hömpölyög a… Mi is? A fényképnovella-vers.

Minden szempillantással megszületik a pillanat, a kép, a költemény. A regös azt festi eléd ékes énekszóval, ami egy-egy pillanatban lelki vagy fizikai retinájára égett – foglalja össze Szögi egy helyütt a kötetben olvasható írások keletkezéstörténetét, utalva egyszersmind arra is, hogy a képet, látványt, pillanatnyi hangulatot megragadó írások mindössze lenyomatok, kivonatai valami mögöttesnek, gyaníthatóan egy komplex szerzői univerzumnak, amelyben helyet kapnak korábbi olvasmányélmények, mítoszok elevenednek meg, garádiccsá válik Weöres létrája, elhervad Radnóti elalvó nyírfaága, Updike horgászni indul, átlibeg szemünk előtt az ómagyar Mária, valaki átír nekünk egy LGT-dalt, talán a szférák felől ősi tamtamok ritmusára árad a zene, felidéződik az Énekek énekének pomagránátja és a következő mondat minden szavába itatódva életre kel Balázs Béla: A bennem nyugvó csend ősibb, mint én magam vagyok, az ő részét képezem, belőle nőttem ki, és csak akkor fáj bennem, ha hűlni kezd, ha már nem figyelek oda rá, ha már nem szólítom, ha elfelejtem a benne lakó angyalt, aki pedig súgna, a legjobb tanácsot adná mindenkoron, amikor szükség van reá.

Az írások tere és ideje megfoghatatlan: Sohaország, Sehol szigete – rejtett belső világ kivetülései. Az íráskényszert kiváltó gondolatfutam meditációhoz hasonlítható, a szerző felkerekedik, megfogalmazása szerint alászáll a katakombák mélyére, megkísérel bepillantani a világ virtuális szeméremajkai közé. Utazása egyfajta zarándoklat. Ezt a hegyedet is megmászom, Isten, meg én, a következőt is! Bejárom összes tájaidat, érinteni, érezni akarok minden szirtet, dombot és lankát a magas Ég alatt, szürcsölni fogok minden hűs forrásból, hogy erőt gyűjtsek a következő csúcs tikkasztó kaptatójához, hol verejtékem a mai utam végén is a Föld arcára csepeg majd, ahogy mögöttem lassan elvérzik a hevesen ziháló alkonyat – fogalmazza meg ekképpen ars poeticáját Szögi Csaba a Zarándoklat című írásában, amelyben kifejti abbeli igényét is, hogy szívesen venné, ha e zarándokút során az olvasó társául szegődne, és felkísérné a következő kaptatókra.

Hogy a vándorlás során történik-e valami említésre méltó? Seregnyi apróság. Az éjszaka duzzadt fekete rózsabimbóvá válik; egy néni hajtja lassan a biciklijét, végig a Mária utcában, a forgalommal szemben; Velence városa az éj nehéz leple alatt buján elterpeszkedik; a Múzsa nyaralni ment, se képeslap, se üzenet; gyanakvóan pislog egy marcona rendőr; az Ige ott lebeg a vizek felett és a Nap duzzogva el. Akik a nagy ívű, fordulatokban gazdag történetek kedvelői, valószínűleg keveslik majd ezen aprócska mozzanatokat, amelyek köré szerveződnek Szögi Csaba keleti szőnyegekhez hasonló, ékes pársorosai, de az ajánlás tanúsága szerint nem is nekik szánta őket a szerző. Hanem a szikrák örököseinek, akik az Idő búsképű lovagja csatlósaiul szegődve minden csúcson új lélekzetet vesznek, és füttyögve indulnak tovább.

Elolvasom
Állandó/változó (Szögi Csaba: Rakjatok be a gumiszobába!)
Szerző

Állandó/változó

Szögi Csaba: Rakjatok be a gumiszobába!

Szögi Csaba legfrissebb verseskötete is szorosan kapcsolódik ahhoz a személyes lírai világhoz, amit a szerző utóbbi néhány kiadványában részben, de a legutóbbi kisprózakötetében már konkrétan tetten érhet az olvasó. Szögi költői világa egy olyan változatos világ, amelyet szivárványszerűen színes, szerteágazó, mitikus és meseszerű elemek éltetnek, amelyek egy látszólag kaotikus egységbe szervezik egymást. Ezt a változatos világot ugyanakkor paradox módon le lehet vezetni néhány olyan alapelemre, amelyek egymásra hatása folyamatosan működteti kisebb-nagyobb eltéréssel a szerzőnek az összes eddigi szövegében való megnyilvánulását. Nem véletlenül neveztem meg éppen költői világnak ezt a rendszert, hiszen költő/írónk eddigi kiadványainak fényében láthatjuk, hogy voltaképpen bármilyen formát választ magának a prózától, a versen át a zenére írott dalszövegig, folyamatosan egy olyan költői szentimentalizmus által meghatározott poétikus világot tár a szövegek szintje mögött elterülő térben elénk, amelyik folyamatosan megmutatkozik műfajtól, formától függetlenül.

 

Az előző kötetét azért hozom közvetlen kapcsolatba a legújabbal, mert az azokban olvasható „egyslukkos fényképnovellaként” aposztrofált lírai kisprózákat egyetlen nüánsz választja el a jelenlegi verseskötet szövegeitől, amely verstömb olyan prózai líra, amelyet csak egy szerkesztésbeli, megformálási gesztus választ el az előzőtől. Ha történetesen ezt a formai csekélységet félretesszük, mindkét esetben ahhoz a lírai világhoz érkezünk meg, amit témától függetlenül, Szögi Csaba legtöbb szövegében textualizál. A verseskötet három fejezetre oszlik, amely fejezetek magukban egy-egy különálló entitásként funkcionálnak. Azzal, hogy ehhez a Szögi-féle lírai világ lényegéhez éppen a harmadik áll legközelebb, amelynek címe közvetlenül kapcsolódik az eddig elhangzottakhoz.

A Prózametamorfózisoknak nevezett harmadik fejezet voltaképpen olyan hosszúverseket tartalmaz, amelyek prózaként is megállnák a helyüket, viszont versekként szerkesztve még hatásosabban működtethetők tartalmi szempontból. Több ponton is fontos megjegyezni, hogy nem véletlenül kezdtem a sort az utolsó résszel. A harmadik rész egyrészt számomra a leghatásosabban működő fejezet, lévén az a Szögi-féle költői aura, ami a szövegek mögül hat, az ebben a fejezetben mutatkozik a legintenzívebben és a legtisztább formában. A hat verset tartalmazó halmazt többször át és átjárva, az volt a legerősebb benyomásom, hogy mintha ezek a versek már-már kényszerből kaptak volna címet és oszlottak volna föl ezáltal kisebb részekre, felbontva a Szögi-világra olyannyira jellemző „Egyet”, vagy „Egészt”. A teljes fejezet akár teljes mértékben mozgatható egyként is, ami egy csöppet sem vesz el a versek esztétikai értékéből.

Szögi egyik, ha nem a legnagyobb erénye, hogy az évek során egy olyan személyes mitológiát kerekít(ett) maga köré, amelyből folyamatosan táplálni tudja szövegvilágát. A hamvasi hagyomány, a Weöres-féle elementáris/játékos költői világ, a beatek, különösképpen Ginsberg, Burroughs és Bukowski, a hatvanas években létrejött new age-dzsel kapcsolatos művészeti és társadalmi formák, a sámánista punkzeneként aposztrofált rétegzenei stílus magyar és külföldi képviselőinek szimbólum- és formavilága, a főként keletről érkező vallások, pontosabban azoknak a múlt század második felében nyugaton elterjedt popváltozatai, és így tovább, mind-mind olyan hatások, amelyek összefüggésben állnak egymással és melyek működését olyan közös (ős)elemek biztosítják, amelyek bizalmas kapcsolatban állnak Szögi Csaba személyes mitológiájával és ennek folytán természetszerűen állandó/változó (lírai) világával is. Ez az a világ, ami a harmadik fejezet egészéből a maga tisztaságában ránk köszön.

A verseskötet első két fejezete (látszólag) nincs közvetlen kapcsolatban sem a harmadik résszel, sem egymással. A Túliratok című második fejezet négy olyan verset tartalmaz, amelyek más költők szövegvilágának fragmentumaira adott válaszként formálódó verses szövegek. Mindez egyfajta alkotói módként, gesztusként izgalmas lehet, ugyanakkor költőnk „túliratai” áttételesen ugyan, a protoszöveg által irányt adva, ugyanazt a világot hozzák, amit a harmadik fejezetben is közvetlenül kapunk. A Versekre keresztelt első fejezet öt szövege már előzőleg különböző vajdasági irodalmi folyóiratokban publikált szövegeket tartalmaz, amelyek magukban hordozzák Szögi izgalmas és kevésbé mozgatható elemeit is.

Szögi Csaba harmadik verseskötetének (szöveg)világához többek között annak eredetisége, kompromisszummentessége, enyhe szubverzivitása vonzhatja a befogadót, ezt kompromittáló hatásként pedig az a néhány megoldás hathat, ami versnyelvi szinten érhető tetten néhány helyen. Mindezek felett Szögi Csaba szövegvilága, az 1997-es debütáló Költőfogyatkozás óta egy olyan elemmé nőtte ki magát a kortárs vajdasági magyar irodalmi palettán, amit semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagynunk.

 

Elolvasom
Az utazás folytatódik (ing. Ekszerovits Szög: Utazásaim – Balatoni Boli: Brother Boli levelei)
Szerző

Az utazás folytatódik

ing. Ekszerovits Szög: Utazásaim – Balatoni Boli: Brother Boli levelei

Amikor a nyáron az újvidéki Forum könyvkiadó Ünnepi Könyvheti kiadványainak listáját böngésztem az interneten, egy sor valóban remek, fiatal vajdasági szerző mellett szerepelt újdonságként e kiadvány a kiadó listáján. Amellett, hogy Szögi Csaba a könyv egyik szerzője, tőle származik a kiadvány ötlete is, ami kisebb-nagyobb bökkenők után végül sikeresen realizálódott. Ez az egzotikus split kiadvány, körülbelül a terv megszületésének egy évtizede után, végül megjelent a Forum jóvoltából az idén.

Split kiadványnak nevezik azt a formátumot a főként underground vagy független zenekiadók által megjelentetett kiadványok esetében, amikor kettő vagy több előadó vesz részt ugyanazon a hanghordozón. A formátum egyik jellegzetessége, hogy a résztvevő előadók rajongótáborai könnyen megismerhetik a másik előadót és legtöbbször műfajilag hasonló vagy ugyanolyan előadók szerepelnek egy-egy kiadványon. Ez a kötet pontosan megfelel ennek a leírásnak. Egy vajdasági, alternatív, irodalmi split kiadvány. Vajdasági irodalmi szempontból nem az első ilyen kettős szerepeltetés (elég ha csak a Valóban mi lesz velünk kötetre gondolunk), ám több szempontból is egyedi kötet. Már a formátumát nézve is specifikum tehát és fokozott figyelmet érdemel, ám ez a szerkesztésbeli jellegzetességek és különlegességek rétegeinek egyike csupán. A szöveg szintjén is legalább ugyanilyen specifikus.

Szögi Csaba költőként, íróként ismert, viszont újságíróként dolgozik körülbelül két évtizede, egyebek mellett különböző beosztásokban (főszerkesztő, szerkesztő, újságíró...) már a kilencvenes évek óta a Képes Ifjúságnál is, ami egyik fontos szál e kötet megjelenése szempontjából. A kétezres évek elején a lap főszerkesztőjeként dolgozó Szabó Palócz Attila kérésére, aki a kötet bevezető szövegét is jegyzi, Szögi Csaba egy új, szubverzív és informatív rovatban tárja a tudatmódosító szerek tabu témáit a fiatal célközönség elé. A 2001 és 2003 között megjelent Képes Ifi-cikksorozat 2014-ben enyhén újraírt változatai képezik a kötet első részét. A cikkek a kábítószerek rövid leírása után a szerek használatával kapcsolatos személyes reflexiókat, anekdotákat tartalmazzák. A szövegekbe ékelt újabb keltezésű részek nem módosítanak a leírtak tartalmán, sem a témához való viszonyon, hanem újabb „tapasztalatokról és ösvényekről szólnak” csupán, írja előszavában a szerző. A körülbelül tíz kábítószercsalád bemutatása és a rövid záró fejezeteket után Balatoni Boli a további idegenvezetőnk a kötet második részében, a Szögi által előzőleg bejárt ösvényeken.

A két szövegtömb gyümölcsöző szövegközi párbeszédet folytat. A világirodalom egyik legjáratosabb irodalmi toposzára, az útra figyelő és metaforikusan Utazásaim címre keresztelt első rész a másodikban úgy folytatódik, hogy levetkőzi az út szóképjellegét és egy nem fiktív, egzotikus utazássorozatot bemutató útinapló közepén találjuk magunkat. Ing. Ekszerovits Szög tripjeit a traveller Balatoni Boli kalandjai folytatják.

A két szerző tudata és módosításának lehetőségei, illetve világa és a benne rejlő utak közötti kapcsolat nyilvánvaló, közvetlen közeli, kölcsönös és több szintű. Voltaképpen a szerzők közötti baráti, szellemi és (szub)kulturális viszony a szöveg motorja. Az álnevek jelentésimplikációjától kezdve (a szerző vezetéknevéből módosult Szög utalás az ecstazy kábítószer egyik magyar névváltozatara, a Boli név pedig egész egyszerűen, a legpozitívabb értelemben vett, Bolond rövidítése, amit fiatal punkként érdemelt ki a szerző) az újságcikkek és levelek alternatív, new age életmódot tükröző elemein át a popkulturális vonatkozásokig, mindegyik szál ugyanabba az irányba fut: a közös, külső-belső alternatív utak életmódként való járása és ezen utazások spirituális átélése, mint a szövegeket mozgató kulturális kód, alternatív identitás-képzés és életfilozófia alapja, amely életfilózófát két szerzőnk egyenértékűen, a szövegkörnyezethez hűen, brotherként oszt.

A való világban való vadregényes, traveller kalandok természetüknél fogva csábítók, egzotikusak és nyilván számos veszélyt rejtenek. Eszméletlen helyekről számol be Boli a Képes Ifi és a könyv olvasóinak. A levelek és a cikkek nyelvezete fiatalos, közérthető, gördülékeny, dinamikus és izgalmas a tartalomhoz hűen. Ausztráliában, a Kék-hegységben, ázsiai őserdők mélyén, Szingapúrban, a Maláj-félszigeten, Délkelet-Ázsiában, Thaiföldön, Tasmániában, Kuala Lumpurban, Balin, Jáván járunk, vagy inkább jár helyettünk Boli, és ezek csak a bejárt, kalandos lokalitások egy része csupán. Brother Boli utazik, átél, megvásárolhatatlan tapasztalatokkal gazdagodik, miközben apró munkákat vállal, hogy fenntarthassa magát a következő útig. Mindeközben szabadidejében e-mailekben küldi Szögi Csabának útikalandjait, hogy megoszthassa az olvasókkal a Képes Ifjúság hasábjain. És a 2004 óta dédelgetett közös tervük szerint egyszer majd egy kötetben is. Nos, ennek a tervnek a megvalósítása ez a friss kötet. Különleges feszültséget és specifikus értéket az alternatív és tabu témák aktualizálása és a kötetbe zárt tragédia kölcsönöz e kiadványnak. Egyrészt ebben a témában, személyes tapasztalatok által, ilyen őszintén és eredetien még senki nem rukkolt elő a vajdasági magyar irodalomban Szögi Csaba előtt. Másrészt a magyarországi nyolcvanas évek lázadó, ellenzéki, megtűrt, underground kulturális miliőjében népszerűségre szert tett zenész szerzőnk (az egyik alap magyar underground zenekar, a Vágtázó Halottkémek üstdobosa volt Balatoni Boli) alternatív életfilozófiáját tükröző életmódja végzetes tragédiába torkollik, miközben az előző évek roadtripjeinek egy részét dokumentáltan olvashatjuk, egy picit részese lehetünk e kalandos, alternatív életnek a vajdasági szerkesztőségbe küldött levelei által. Ugyanis 2012 februárjában, Szumátrán mérgezés által örökre itt hagy bennünket Balatoni Boli. Ez a hirtelen bekövetkező tragédia vet árnyat és ugyanakkor ellentmondásszerűen speciális, ha úgy tetszik, spirituális értéket ennek az alternatív, vajdasági prózakötetnek.

A könyv elsősorban informál és szórakoztat, izgalmas kalandokba invitálja a másmilyen járható utakra is kíváncsi, nyitott olvasót, ám egyben tragikus, miközben gondolkodásra provokál. Különösen értékes elemek kombinációja ez. „Rábeszélni én aztán nem akarok senkit” – szól Szögi a fülszöveg kezdőmondatában –, én pedig annál inkább igen: a Szögi Csaba kezdeményezésének és kitartásának, valamint a Forum kiadói politikája nyitottságának köszönhetően megjelent kötetre csak rábeszélni tudom a kedves olvasót, mindenkinek további jó utakat kívánva.

Elolvasom
A drót mögötti purgatórium (Szögi Csaba: Drót)
Szerző

A drót mögötti Purgatórium

Szögi Csaba: Drót

 

Szögi Csaba első regénye, a Drót 2004-ben jelent meg első ízben a zEtna Könyvkiadónál, és a mű bizonyos körökben igen gyorsan kultikus titulusra tett szert, hisz a benne megfogalmazottak egy sajátságos életérzést hivatottak bemutatni, egy olyan attitűdöt, amit talán többen magukénak éreznek, vagy legalábbis szeretnének magukénak érezni. A kötet most a budapesti Napkút Kiadónak köszönhetően újra megjelent. Jelen kiadás azonban nem az első változatlan újranyomtatása, hanem egy olyan kötetet vehet kezébe az olvasó, amelyben azok a részek is helyet kaptak, amelyek az első kiadásban nem szerepeltek, amiket az akkori szerkesztő és a szerző közös megegyezés alapján kihagytak, és amelyekről az író most, tizenhárom év után, mégis fontosnak tartotta, hogy bekerüljenek a szövegtestbe. Emellett a szerző az előszóban azt is kifejti, hogy a műben különböző változásokat eszközölt, amelyek a kuszaság kifésülésére, a nyerseség, a szálkásság tompítására irányultak.

 

A műben, amelynek szerzőjéről kijelenthetjük, hogy az első kiadás megjelenésekor még pályakezdő volt, tisztán felismerhető az a szögicsabai hang, amely jellemzi az írót az azóta eltelt időszakban is. Ez lehetne az utólagos munkálatok eredménye, de végigtekintve az író/költő koránt sem lezárt életművén, kijelenthetjük, hogy a megszólalásmódot tekintve egy egységes opusról van szó, amelyben minden mű minden darabkája egy egység része, egy könnyen felismerhető halmaz alkotóeleme. Így ez a mű is bővelkedik a különböző élvezeti cikkek, a dohány, az alkohol, a kávé és nem utolsósorban a tea, valamint a különböző narkotikumok, leginkább a cannabis fogyasztására utaló jelenetekben, látomásokban, töprengésekben, filozófiai problémák boncolgatásában és természetesen szerelemben – szerelemben az élet iránt, szerelemben a Nő iránt. Egy hedonista naplóját tarthatjuk a kezünkben, de az öröm és az élvezetek mögött ott húzódnak a kétségek, a létezésbe vetett hittel szemben érzett kételyek, a szabadság hiánya és a magány.

Már a mű címe is árulkodó. A drót körbefog, a drót bezár, és nem engedi a testet kitörni börtönéből, a drót felsebzi az ember bőrét. Ugyanakkor a drót bizonyos szabadságot ad, hisz az emberi tekintet szabadon törhet rajta keresztül, és semmi sem gátolhatja meg a rabot abban, hogy pillantását a messzibe vesse, vagy abban, hogy feltekintsen az égbe. A drót egy bezártság története, egy fogság, a sorkatonai szolgálat letöltésének naplója. Napra, sőt órára, percre pontosan tudjuk, hogy mikor történnek az események. A szerző dokumentál, de nem a külvilág eseményei kerülnek a fókuszba, hanem a katona lelkivilága, a gondolatai, belső vívódása és önmaga analizálása fogalmazódik meg leghangsúlyosabban.

Hogyan lehet kitörni a drótok mögül? Szögi Csaba válasza: úgy török ki, hogy közben egyre beljebb, egyre mélyebbre merülök önmagamban, a saját lelkembe. És jönnek a szeretők, és jönnek a gyermekkori emlékek, és jön az imádság, és jön Jézus Krisztus, és jönnek a felhők, és jönnek a fecskék. Az az egy is a többivel.

A főhős a madarakkal szárnyal, a felhőket figyeli, mint az egyetlen szépséget, ami a dróton belül megadatik neki. A regény visszatérő eleme, refrénszerűen visszatérő jelenete, a fecskék költözése: Ma elmentek a fecskék. Az utolsó visszanézett, rám mosolygott, intett, majd sietve távozott a többiek után. (14.). Mondja ezt a szerző szeptember 27-én, néhány héttel a bevonulása után, majd több mint fél év elmúltával május 31-én így találkozik vele: Mert ma az én fecském jelzett nekem, ő, aki akkoriban utolsóként visszaintett, mikor Délre költöztek. Azt jelezte, kész engem kivinni innen, napok kérdése az egész. (161.) A fecske a szabadság, a dróton kívüli élet szimbóluma. Ha elmegy, minket a drót mögé zárnak, ha visszajön, mi is szabadon szárnyalunk. Fecskék nélkül maga a pokol vár bennünket, a Purgatóriumot járjuk meg a szerzővel, aki Vergiliusként kalauzol bennünket a lelkében, hogy azután ő is megtisztuljon ezáltal.

A műben emellett fontos szerep jut a magára az írásra, az írás folyamatára utaló részleteknek is. A szerző egy füzetbe írja a szövegeket, és jelzi, hogy mikor telik meg egyik-másik füzet, mikor fogy ki a tolla, mikor érzi idejét annak, hogy új fejezetet nyisson, hogy megálljon. Nehéz itt írni, mindenki ordít (10.), írja egy helyen, és így az írás körülményei is bekerülnek a műbe, annak szerves részeivé válnak, és ennek a játéknak köszönhetően tovább szaporodnak a történetsíkok, és az egyre több szálon futó történetek némelyike kikerül a valóságba. A fikció és a valóság határán egyensúlyozva megtörténhet az is, ami a fizikai és egyéb szabályokat figyelembe véve nem történhetne meg. Dara Bokra meséje, a szerető(k) története(i) mind a valóság leképződései, a lélek analízisének újabb állomásai, amik formálják a szerzőt, és új minőséget hoznak az életébe.

Amit még megfigyelhetünk, hogy a műben nincsenek írásjelek, csak pontok és vesszők: Felkiáltójeleketmegkérdőjeleketsőthármaspontokatiskéneírniaregényembenemcsakvesszőketéspontokatugye. (12.) – mondja a szerző, és csak amikor nagyon szükséges, akkor szóval jelzi, hogy éppen kérdő mondatról van szó. Dőlt betűs részek, angol, szerb, német nyelvű szövegrészletek, amelyek mindegyike hatásosan hívja fel magára a figyelmet.

És beszélhetnénk még az amerikai irodalom hatásáról, Bukowski és Ginsberg folyamatos jelenlétéről, Steinbeckről, Hrabalról, a nagy betűs Művészetekről, a vallásokról, a hangokról és a versekről, amelyek folyamatosan megjelennek a műben, újra és újra az önanalízis és a megtisztulás útján.

Ilyen ez a Drót, keresztülnézhetünk rajta a nagyvilágba, húsba karcolhatunk vele, de ugyanakkor lehetőséget adhat a belső szabadság megtalálásához is.

Elolvasom
Mint amikor kívülről nyalogatod a lekvárosüveget. Szögi Csaba belegabalyodása a drótba
Szerző

Mint amikor kívülről nyalogatod a lekvárosüveget

Szögi Csaba belegabalyodása a drótba

Tudjátok a Szögit, a Csabábbik Szögit. Akit minden zentai fiatal (és lélekben fiatal) ismer. Tudjuk róla, hogy a művészetek nagy rajongója, s nem csak kedveli, űzi is eme életstílust, de még hogy!

Szeptember elején Zentán,a Rin tin tinben mutatta be első, Drót című regényének második, bővített és átdolgozott kiadását. Kicsit újragondolta a művet, mivel úgy vélte, az első kiadásnál kimaradtak olyan részek, amelyekre szükség lett volna.

 

A nagy  eszmecserék után odajött, és átnyújtotta a kötetet, amelyből az est folyamán felolvasott. Itt döntöttem el, hogy nem interjút fogok vele készíteni, ahogy azt korábban elterveztem, hanem elolvasom, és egy kis ízelítőt, kedvcsinálót írok róla! Már az megalapozta a mű hangulatát, hogy egy kocsmában tartották a könyvbemutatót, ami kis Vajdaságunkban egyelőre még! nem szokás. A beszélgetés után az est megkoronázását a Lucy Dreamin’ koncertje jelentette hatalmas psychedelic, stoner dallamokkal, a közönség köreiben pedig általános reakció volt a táncolás és a dülöngélés.

Ami Szögi Csaba Drót című  regényében rögtön az elején érdekesnek találtam, az a szabadszájúság, ami végigkíséri az egészet. Egyszóval az egyszerű ember gondolatai, érzései, mondatai tabuk nélkül. Megjelenik a szexualitás, néhol trágárba csap át a mű, jelen van a filozofálás a narkotikumokról és azok használata. A fiatalságot már ennyi is képes megfogni. Persze, félreértés ne essék, maga az író nem ezzel szeretne a fiatalság közelébe férkőzni, de nekünk egy Egri csillagok után mindenképpen meghökkentő, jóleső és csábító stílus.

 

Az elején nehéz belerázódni, de megéri, ne dobjátok rögtön félre!

Ahogy (akkoriban) minden fiatal férfinak, Csabának is be kellett vonulnia sorkatonának. Művének legfőbb motívuma az ottani légkör, a bezártság, a dolgok szabályokhoz kötöttsége és természetesen a szerelme hiánya. Itt már értelmet is nyer a cím. A bezártság, a drót! S milyen egy drót? Vannak rajta lyukak, hézagok, ahonnan látja a külvilágot, a történéseket, a szépet, de mégis bent tartja. A fecskéi és a felhői tartják benne a lelket leginkább, hiszen ők is visszajönnek hozzá egyszer, ezért biztos benne, hogy ki fog jutni onnan. Az ottléte alatt a legnagyobb reménysugarai is többet voltak tőle távol, mint vele, mégis ezekbe kapaszkodott!

Plátói szerelem, mint amikor kívülről nyalogatod a lekvárosüveget. Azzal a különbséggel, hogy ő belül volt!

Napról napra, írásról írásra láthatjuk, ahogy egy kicsit mindig meghal benne valami, mégis mennyi mindent helyre tudott tenni, fel tudott fedezni magában. Elkeseríti azonban a szabadság elvesztése, mint minden művészhajlamút. E kettősség állandóan rángatja a lelkét.

Elmélkedések az életről, a vallásról, a szerelemről, önmaga megtalálásáról! Az élvezetek hajszolásáról, a múlt édes, bódult pillanatairól barátokkal, szerelmével, egyedül.

Jó szívvel ajánlom az érettebb korosztálynak, az ő számukra nosztalgikus olvasmány lehet, fiatalkori élményeiket idézi fel. Illetve mindazon huszonévesnek, akik most csöppennek bele ebbe az időszakba, hogy tudják, nincsenek egyedül önmaguk nehézkes megtalálásával!

Drót a szögben, belevájta magát a drót az író lelkébe. Szög a dróton, mely bemutatta az ottani, egyszeri művész életének ezen stádiumát.

A Szög bizonyult erősebbnek a drótnál, eljöttek érte a fecskéi!

Bohém szertelenség és tobzódás (Szögi Csaba: Kismadár a csontketrecben)
Szerző
Elolvasom
Örök harc kilenc menetben (Szögi Csaba: Kismadár a csontketrecben)
Szerző

Örök harc kilenc menetben

Szögi Csaba: Kismadár a csontketrecben (Visszafejlődésregény) zEtna Kiadó. Zenta. 2018

 

Furcsa, keserédes ajánlással indítja regényét Szögi Csaba. „Szerelmeimnek, szeretteimnek és szeretőimnek; mindhárom kismadaramat tápláló és éheztető nőimnek.” Szerzőnk szövegében szeretné megfejteni a Nagybetűs Nő titkát. Kísérlete nem spekulatív, hanem valóságos alapokon nyugvó: 40 évesen kezdett Könyve megírásához. Megnyilatkozásait a megelőző évtizedekben átélt, nőkkel való kapcsolatai alapján fogalmazza meg. Így az ajánlásban emlegetett három kismadár a testi, lelki és szellemi háromszög.

Szögi Csaba visszafejlődésregénynek határozza meg munkáját, létezik is egy halvány visszafelé mutató vonulat e munkában, hiszen megindul a betöltött negyven esztendő visszafelé, hogy a legvégén eljusson a születésig. Múltrendező attitűdjét naplórészletekkel erősíti az alkotó, s a konkrét dátumok, bejegyzések objektivitást sugároznak. Ez különlegesen összetartó ereje az önéletírásként ható szövegegésznek. Könyvműfaji megnevezését különösségként elfogadnám, csak úgy éreztem, tapasztaltam olvasásakor, tavaszi mezőn járok, színpompás világ köröttem, s méhek szálldogálnak virágról virágra. Méhecske Szerzőnk, virágok közt változik át bogárrá, szitakötővé, mérges darázzsá; véletlen és kiprovokált, erőszakos metamorfózisok tanúi lehetünk, amely mindig szex miatt bonyolódik. Sikeres és sántító coitusok egész sorát hív pontossággal kifejti Szögi nem tudományos orvosi nyelvezettel, hanem kellemes szépirodalmi eszközökkel, így olvasóját nem hökkenti meg vaskosságaival, nem polgárpukkasztást kíván egyetlen megnyilatkozása sem, noha nevén nevez minden testrészt, cselekedetet, változatossággal használja ezek becézett alakjait is, így éri el, hogy nem csusszan át véletlenül sem a pornóba; bizony szórakoztató, olvasmányos, egy-egy részletében rabul ejtő történeteket mesél.

A nőkhöz fűződő eseményeket Szöginél határozottan befolyásolják a tudatmódosító szerek. Nemcsak alkoholfogyasztásról szól, igaz, erről a legtöbbet, de gyógyszerek, csattanó maszlag (tömény abszint), vadkender, különböző gombák, hasis élvezetével is megismerteti olvasóját.

A regény két kibékíthetetlen ellenpólusként érzékelteti a feminin–masculin együttélést. A küzdősportok részmegjelölésével nevezi meg fejezeteit: így a könyv tizenegy része kilenc menetből, az Előjátékból és a Kicsepeg (Befejezésből) áll. A menetek között átjárnak a szereplők. Szögi idősíkokban és helyszínekben a szélrózsa minden irányába lép, olvasója előtt szinte összehasonlítja személyes szexuális sikereit és kudarcait, rávetíti álmait és ábrándjait, végül „beledöglik a nyílt színi robbanásokba magával rántva a másikat.” A Nagybetűs Nő titkát keresni pedig nem más, mint „az ördög incselkedik veled, vagy te incselkedsz az ördöggel?”. „Mindig a nő választ, és ő is csábít. Csak van olyan ravasz, hogy a férfival elhiteti az ellenkezőjét.” Ez Szögi Csaba megszívlelendő maximája.

Hiánya a kötetnek: Illusztrációk nélkül nem teljes. Ízes gyümölccsé akkor érne, ha egy tűzrőlpattant grafikuslány sok-sok ábrával szerzőtársa lehetne Szögi Csabának. De lesz regényünknek újabb kiadása!

Elolvasom
„Gyönyörű asszonyaim rajzása” (Szögi Csaba: Kismadár a csontketrecben)

„Gyönyörű asszonyaim rajzása”

Szögi Csaba: Kismadár a csontketrecben

Fekete J. József

2018. augusztus 2., 18:19

Image removed. 0  Image removed.  Image removed.

Coitusszal kezdődik a regény, az aktus érzékletes megjelenítését viszont nyomban lírai futam követi: „ez a lány… maga a szűztiszta Fény, és még csak nem is tudja, ahogy ott a kandallónál melegíti messze északon megdermedt tagjait, megemelkedik az univerzum rezgésfoka, mikor rám veti gyöngyfekete tekintetét, két milliméterre a szerelemtől, két apró milliméternyire tőled, Izisz, itt ütök tanyát, itt rakok fészket, fénytollad melegít, eláradsz az ereimben, mint az erős bor, fényedből nyerem véremet, a fényednél látom az Utamat, derűs Ég hajnallik napnyugatról.” (7. o.)

Szögi Csaba vaskos regénye a test és a szellem egységben megteljesülő ellentmondásossága nyomán halad sajátos fejlődésregényként, amit a szerző a könyvműfaji megjelölésekor visszafejlődésregénynek nevez. Önéletrajzi műként kell tekintenünk erre az autobiografikus fikcióra, miként a többi Szögi-alkotásra, azzal, hogy a Kismadár a csontketrecben az életrajznak csupán a nőkhöz fűződő epizódjaira szorítkozik. Munkáról, utazásról, külső eseményekről csupán akkor esik szó benne, ha azokhoz valami nőügy kapcsolódik. A másik preferált téma az írás folyamata és célja, kezdve a kisméretű, kockás füzetektől, amelyekbe regényeit írja, a műben fölhasznált naplóktól, a kompozícióig, a nő és az írás összefüggéséig: „Téged vinnélek csakis [könyv helyett a lakatlan szigetre], könyveket pedig ott írnék – rólad. Az ég csillagos vásznára.” (84. o.)

A harmadik front, amit Szögi megnyit a regényében, a tudatmódosító szerek használata és hatása, ami elválaszthatatlan az előbbi kettőtől. „Inni már jobban tudsz, mint írni? Hát, testvér, elég nagy lendületben vagyok, ami azt illeti, mindkét műfajban.” (309. o.) Megkockáztatom, ha az alkohol, a fű, a gombák, egyebek ki nem lúgoznak emlékeket az elbeszélő tudatából, akár a közel száz regényre és kisregényre rúgó balzaci vállalkozáshoz hasonló terjedelmű történetfolyam is kipattanhatott volna elméjéből, csupán ezekre a témákra szorítkozva.

 

Mert aztán történt egy s más az elbeszélővel, mielőtt leült volna megírni ezt a regényt. Emberi kapcsolatok rengetege, amelyek közepébe nők, férfiak, zenészek, művészek, alkalmi szeretők és imádott szerelmek gravitálnak, a szívesen kerékpározó, de egyébként is rendszeresen utazó elbeszélőt olykor alaposan helyben hagyják, ha nem szavakkal kell csörtét vívni, ő se marad adós. A külön szerveződő mikrovilágok teljes ital- és fűkészletét fölélve azért – egy idegösszeomlással megfűszerezve – elvégzi az egyetemet, munkába áll, minden nagyon tetszik neki, amit kedvel, amit nem, az már kevésbé. Ja, hogy ez alatt az idő alatt, amíg külföldön tanult, lebombázták országát ennek a regénynek a tekintetében érdektelen. Szót sem ejt róla. Csupán arról ír, amit szórakoztatónak tart. Meggyőződése szerint a politikai eseményeket nehéz követni. Nem is szivárgott belőlük sok a naplójába, 2000. október 7-én, szombaton ennyi: „Most viszont tényleg kell írnom, mert tegnap dőlt meg végleg a hatalom. Sőt! Ki hitte volna? Fergeteges fesztivál zajlik éjjel-nappal. Tegnap nem is melóztunk.” (287. o.) Ám, hogy értelme legyen e bejegyzésnek, nyomban hozzáfűzi: „Reggel 9kor szívtam el az 1. pipát…”

Az elbeszélő az „engedd, ami jön, engedd, ami megy” zen bölcselet mentén nevelkedik a regényben, nem csinál tragédiát a dolgokból. Nem hullajt krokodilkönnyeket a magától elengedett nők után, de sírásra képes fakadni az epekedéstől. Miként már jeleztem, nála az erotománia nem epekedés, hanem vaskos realitás: „…minden tagomnak szüksége van a szexre” (160. o.), a libidó viszont érzelmi kitöréssel jár: „…a bolond szívem akkorára dagadt, hogy majd lelökte a szikrázó napot az égről.” (251. o.)

Szögi Csaba regénye rendkívül szórakoztató. A priapikus szerző még a fejezeteket is „meneteknek” nevezi, tudjuk, mire gondol.

Az erotográf szövegfolyamból már hiányoltam az alaposabb gasztronómiai kitérőket, ami végül az őzbelsőségből készített ragu receptjével mégis teret nyert a regényben.

Szögi nem engedi meg, hogy monotonná váljon az elbeszélése, hogy leüljön a narráció, ennek érdekében verseket, naplórészleteket iktat az önelbeszélésbe, egyes részeket rímes prózában fogalmaz meg.

Akadhat olvasó, aki vaskosnak, esetleg vulgárisnak találja a regényt. Nem az, de nem is egy kimondott leányregény. Ha valaki e tekintetben kivetni valót talál benne, elfelejtette, hogy a szexualitás ősidőktől alaptémája a művészetnek. Ami természetesen kitermelte ellenlábasait is, a prüdéria az V. században jelent meg Szent Ágoston (Aurelius Augustinus) működése nyomán, a viktoriánus képmutatásig persze igyekeztek leplezni a bujaságot, sikertelenül. Ágoston után fél évezreddel jóval később Szent Ferenc mondta, hogy az emberi test pucér ábrázolása semmilyen regulába nem ütközik, aztán a reneszánsz meghozta a testkultusz fölvirágzását, később tiltva-titkolva ábrázolta a test gyönyörét a művészet.

És ezt miért ne tehetné ma egy Zentán élő, nagy műveltségű, rendkívül tehetséges író?

 

Elolvasom
„A tao macskakövein” (Szögi Csaba: Mint ami lent van)
Szerző

„A tao macskakövein”
(Szögi Csaba: Mint ami lent van)

A totális irodalmi mű létrehozásának kísérlete érhető tetten Szögi Csaba Mint ami lent van című, az álmodó ember keringője alcímű kötetében. A műfaji korlátok kiszélesedése révén jogosan regénynek nevezett alkotás annak az ősi írói vágynak próbál eleget tenni, vajon hogyan lehetséges az élet valamennyi fontos mozzanatát egy könyvbe ömleszteni. Ennek a szerzői elvárásnak eredményeképpen Álmodó Arimán, az önéletrajzi ihletésű főhős történeteinek laza fűzére csupán a regény gerincét képezi, amire Szögi Csaba felépíti a saját irodalmi gólemét. Álmodó Arimán térben és időben való bolyongásai az egyetemi évek, a katonaként a drót mögött töltött időszak és újságírói tevékenységének korszaka között, az egyik nőtől a másikig, az egyik kocsmától a következőig vezető ösvényen, lehetővé teszik Szögi Csabának, hogy különböző jellegű szövegeket szúrjon be az alapcselekmény történései közé: találkozhatunk esszéisztikus elvonatkoztatású párbeszédekkel különböző témák kapcsán, köztük klasszikus interjúval is, lírai és meditatív hangvételű jegyzetekkel, szabályos kisprózával, elmélkedéssel a mitológia tárgykörében, ételreceptekkel, naplóbejegyzéssel, akárcsak önreflexív utalással a „regényen” való munkálkodásra, aminek köszönhetően a kötet megírásának a folyamata is beleíródik a műbe.

Szögi Csaba egy végtelenül szubjektív szerző, aki bármennyire is igyekezzen (vagy nem) megfelelni a műfaji elvárásoknak, valamennyi szövegét sajátos ízűre varázsolja, legyen szó versről, tudósításról, riportról, interjúról vagy éppen prózáról, aminek köszönhetően az egymástól legkülönbözőbb alkotásai is párbeszédet folytatnak egymással. Erre magában a kötetben is találunk utalást, amikor a főhős a következőt mondja barátjának: „...minden, amit leírtam – az újságcikkektől kezdve, a naplóbejegyzéseken át a regényekig –, költészet.” A szerző teljes írói/újságírói munkásságának függvényében éppen ezért különös jelentőségű mű a Mint ami lent van című regény, hiszen egyetlen irodalmi alkotás lehetőségeihez mérten egybefogja az eddigi szerzői életművet. Ehhez azonban azonnal hozzá kell fűzni, hogy a regény ebbéli „pozitívuma” jelent(het)i egyben a kötet „negatívumát” is, ugyanis míg Szögi Csaba korábbi regénye, a Drót tartalmilag egy homogén mű, addig a Mint ami lent van mozaikdarabkák asszociációs játékából, szerteágazó gondolatmenetekből és gigászi monológokból összeálló, heterogén volta miatt elrettentő lehet a kellőképpen rá nem hangolódott olvasó számára.

A regény főhősének, avagy a szerző alteregójának a szemszögéből minden kizárólag a könyv vel való érintkezésből nyeri el jelentőségét, élettörténeteinek átélése csupán anyaggyűjtését képezi az íródó regény nek. Ennek szemléltetése kapcsán egy helyen meg is jegyzi: „Végig nem a lányra gondoltam, hanem arra, hogyan fogok majd róla írni a könyvemben.” A körülötte lévő világ minden szeletkéjének a beirodalmazása formailag és tartalmilag egyaránt széles skálán mozgó alkotást szül, amely az ember mindenkori tépelődéseinek örök érvényű témái mellett – férfi-nő kapcsolat, szerelem és szexualitás, mulandóság – többek között a tudattágító szerek és a mitológia világába is elkalauzol bennünket. Míg az elsővel kapcsolatban a türelmes olvasó akár egy kisenciklopédiát is összeállíthat, addig az utóbbit megidéző kisfejezetek és utalások oly mértékben szövik át – hol közvetetten, hol közvetlenül – a regény teljes egészét, hogy érdekes lenne bepillantást nyerni a mű mitológiai mozzanatainak filológiai feltárásába. A különböző hitregék szálainak beemeléséhez hasonlóan jellemzi a művet annak intertextualitása, legyen szó kortárs vajdasági magyar szerzők kimondottan a regénybe íródott alkotásának a beépítéséről a szövegtestbe, a posztmodern hagyományoknak megfelelően az idézőjelek elhagyásával történő idézésekről vagy az elolvasott könyvekre, azok szerzőire és hőseire való célzások egész soráról.

könyv prizmáján keresztül ábrázolt regényvilágban, időről időre magától értetődően merül fel az irodalmi alkotás velejáróiról szóló szemlélődés vagy eszmecsere, amelyeknek során szó esik a művészi alkotás létjogosultságáról, az utókorba vetett bizalmatlanságról, a könyv sorsáról a világháló elterjedésének tükrében, akárcsak a kritikáról, mint egy lejegyzett (olvasói) véleményről a sok lehetséges közül. Az irodalomkritikai tevékenységről kifejtett meglátásaival a szerző valójában egyetlen, vezető irodalmi kánon létezését, nem kevésbé a műalkotás esztétikai korlátozhatóságát veti el, amit a következő sorokban kissé sarkítva nyomatékosít is: „Ami az úgynevezett irodalmi elitet illeti: Itt pontosan kikre gondol? Azokra az elkámpicsorodott kódexmásolókra, akik nap mint nap a szerintük jól bevált forma elvesztése felett siránkoznak? Bizony, bepókhálósodtak az arisztokrácia palotái. Bizonyára nem éntőlem féltik ők a trónjaikat, hanem féltik inkább az enyészettől. Besűrűsödött a vér, bealgásodott az állóvíz, megposhadt a levegő...”

Szögi Csaba Mint ami lent van című regénye, szélsőségesen szubjektív értelemben egy összegző mű, amelyben a szerző a világról kialakult egyéni gondolatvilágát, valamint a mögötte lévő harminchárom év fontosabb állomásait igyekszik egybefogni. Az öndokumentálás során azonban a rostában maradt mozaikdarabkákat különböző filtereken keresztül érleli regényfejezetekké, aminek köszönhetően egy különleges hangulatú, a körülötte zajló események sajátos lenyomatában és szürreális elemekben egyaránt gazdag, a mitológiai motívumokkal gyakran párbeszédet folytató mozzanatok révén pedig időnként az időtlenségbe forduló művet hoz létre. Önkereső alkotás a Mint ami lent van , amelyet szerzőjéhez hasonlóan nem a megfellebbezhetetlen igazság meghatározásának kizárólagossága, hanem a kételyből fakadó lehetséges kérdés felvetésének bölcsessége jellemez. Szögi Csabának nem vallása, hanem hite van, amiből kifolyólag nem a cél elérése, hanem maga az úton levés motiválja cselekedeteit, így műve is olyan akár egy folyamatosan újrainduló keringő: az álmodó ember keringője a „tao macskakövein”.

Interjúk
Az érzés jusson el a lélekig! In: zEtna, 2015/9. sz. http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/136/beszelgetesek_szogi.htm
Dátum
2015.
„A két szerző itt egy szerző”. In: Képes Ifjúság, 2016. december 22. https://www.kepesifi.com/hu/1070/irodalom/1387/%E2%80%9EA-k%C3%A9t-szerz%C5%91-itt-egy-szerz%C5%91%E2%80%9D.htm
Szerző
Dátum
2016.
Lelkesedés helyett profizmus. In: Magyar Szó, 2011. július 26. https://www.magyarszo.rs/hu/2011_07_26/kultura/41713/Lelkesed%C3%A9s-helyett-profizmus.htm
Dátum
2011.