A gyermek a legszebb csoda

Harminckét évig volt óvónő a kishegyesi Péter Pán Iskoláskor előtti Intézetben. Megpróbáljuk kiszámolni, hány nemzedék nőtt fel a keze alatt, de sikertelen a kísérletünk. Talán huszonhárom, talán huszonöt, hiszen megtörtént, hogy évente, máskor pedig csak kétévente kapott új csoportot. Mindegy, végül is nem erről jegyzik - vagy nem CSAK erről jegyzik Szőke Anna nevét itt a Délvidéken és immár a határon túl is... Ő az, aki vidékünkön elsőként próbálta meghonosítani a gyermekkertekben a néphagyományőrző óvodai nevelési programot. Ő az, aki hosszú évtizedek után „becserkészte” a Mikulást a faluba, a gyerekek örömére. Ő az, aki ötletadója s első szervezője volt azoknak a nyelvi, firka- és egyéb táboroknak, bábozási tanfolyamoknak, amelyek később megalapozták a Kátai-tanya hírnevét. Ő az, aki az ősrégi hagyományokat kutatva újrakezdeményezte a kishegyesi templombúcsút, s a többnapos Anna-napi rendezvénysorozatba beiktatta a komolyzenei hangversenyeket. Ő az, aki tizenkét évig a helybeli Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnökeként lelkesen támogatta a néptánc-szakcsoport munkáját... Ő az, aki szorgalmazta a Vajdasági Magyar Óvodapedagógiai Egyesület megalakulását. Neki köszönhetően olyan neves szakembereket üdvözölhettek az óvodapedagógusok szerte Vajdaságban, mint amilyen dr. Molnár V. József néprajzkutató vagy... dr. Voith Vilmos folklórtudós, dr. Nagy Olga kolozsvári népmesegyűjtő és -kutató, Koperniczkyné dr. Torma Mária és dr. Makai Éva, a kecskeméti tanítóképző főiskola docense, valamint nyelvésze, dr. Zilahi Kati, a soproni Benedek Elek Óvónőképző Főiskola docense, dr. Debreczeni Tibor és D. Kósa Vilma budapesti drámapedagógusok, Dörögdy Miklós, a Magyar Állami Bábszínház jelmeztervezője, Monzák Péter és Bodoglári Ilona népi gyermekjáték-oktatók, Zadravecz Teréz, továbbá dr. Fauszt Erika, a Brunszvik Teréz-díjas gödöllői óvónő... A névsor korántsem lehet teljes, hiszen a szokásos évközi 8-10 alkalmi továbbképzésen, illetve a nyári vagy téli táborokban az elmúlt tizenhét év alatt nagyon sokan megfordultak.
* Jóllehet 2002-ben, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen néprajzkutatóként diplomáztál, úgymond ,,szabadúszó lettél, ám mégsem fordítottál hátat az óvodapedagógiának. Lám, a pünkösdhétfőt is gyerekek körében töltötted - közösen ünnepeltétek a Vajdasági Magyar Óvodás Színjátszók Találkozójának tizedik évfordulóját. Mit jelent számodra az örömük, a kacajuk - egyáltalán jelenlétük az életedben?
- A gyermekek Isten legcsodálatosabb teremtményei. Tiszták, őszinték, ártatlanok. Igaz, hogy már nem dolgozom óvónőként, de ez mit sem változtat a hozzájuk és az óvodapedagógiához fűződő érzéseimen. Nekem az életben senki annyi örömet nem nyújtott, mint ők, és ez a hivatás. Úgyhogy az eddigi munkám fáradsága nekem megtérült, mert minden mosolyért, jó szóért nagyon-nagyon hálásak voltak a gyerekek. Nem energia kell a gyerekneveléshez, hanem idő és türelem.
* Emlékszem azokra a karácsonyi ebédekre, amelyeket a hátrányos helyzetű gyermekeknek adtál odahaza minden évben...
- Egy ideig próbáltam intézményesen megoldani ezt a nagyon humánusnak vélt gesztust, de aztán a sok fejcsóválás, neheztelés után magamra maradtam, s kénytelen voltam otthonomba hívni azt a tíz-húsz gyermeket, akik azt sem tudták, mi az, hogy ünnepi terített asztal. „Óvó néni, olyan jó nekünk, csak eszünk-iszunk és danolunk” - mondták a nyaranta nekik szánt tíznapos táborokban, amikor az alapvető higiéniára való oktatás mellett persze sokat rajzolhattak, táncolhattak, játszhattak. És micsoda élmény volt, amikor körbeautóztattam őket a faluban! Mindannyiunk fején vadvirágkoszorú volt, és menet közben mindenkinek nagyokat integettünk. Azt hitték, megbuggyantam... Pedig ezeknek az ingerszegény környezetben nevelkedő Isten adta teremtményeknek mintegy a nyolcvan százaléka nagyon értelmes és hasznos felnőtté nevelkedhetne megfelelő társadalmi gondviseléssel. Ha például lenne számukra egy olyan egész napos napközi, ahol enni, inni kapnának, s oktathatnánk őket...
* Néprajzkutatóként mit vettél észre az elmúlt évtizedekben: a családban megváltozott a gyermek helye és szerepe?
- Az én gyermekkoromban egyenrangú családtagnak számítottunk a felnőttekkel. Ami azt jelenti, kivettük a részünket a munkából is. S ott voltak mellettünk a nagyszülők is, akik átörökítették nekünk a múlttal együtt a szokásokat, néphagyományokat is. Ma egyáltalán nem gyermekközpontú a család. Az anyagi jólét nagy illúzió. Azzal, hogy mindent megadunk - megvásárolunk a gyereknek, még nem jelenti az odafigyelést és a törődést is. A gyerekszobával a felnőttek tulajdonképpen eltávolítják a gyermeket maguktól, s lényegesen csökkentik az együtt töltött idő tartamát. Gyermekeink ezért félnek, ezért szoronganak, ezért vannak tele gátlásokkal, mert kora gyermekkoruktól kezdve magányosak. Engem a nagymama letakart egy lepedővel, amikor úgy vélte, aludnom kell, ők meg kártyáztak tovább. Persze, fülelni azért fülelhettem, de nem féltem a sötéttől, s azzal a tudattal pilledtem el, hogy van, aki vigyáz rám.
* S akkor még az egykézés sem volt divat...
- Megfigyeltem, általában azok a nők nem vállalnak egynél több gyereket, akik nagyon fiatalon vagy meggondolatlanul szülik az elsőt, és sajnos, napjainkban ez egyre gyakoribb jelenség. 2003-ban a falunkban házasodó párok közül csak két menyasszony nem volt terhes... A fiataloknál lassan visszatér a 70-es, 80-as évek családtervezési modellje: (több) gyerek csak akkor jöhet, ha van lakás, munkahely, autó... Csak az értelmiségiek rétegének egy szűk köre ismeri fel a gyermekáldás nemzetmegtartó erejét, s ez baj, nagy baj.
* Talán az utóbbi évek tapasztalatai, háború, elvándorlás, családok szétszakadása, munkanélküliség, nincstelenség készteti ilyen magatartásra fiataljainkat...
- A kisebbségben élő fiataloknak, pedagógusoknak, szülőknek - szóval mindannyiunknak lényegesen nagyobb mennyiségű többletenergiára és derűlátásra van szükségünk a túléléshez és megmaradáshoz, mint másoknak. Ezt eleink tudták már ötven, száz évvel ezelőtt is. Ezért biztatták mindig gyermekeiket, ha látták megtorpanni, megbicsaklani őket. Napjainkban pedig mi tapasztalható? Ahelyett, hogy középiskolába, egyetemre küldenék csemetéiket, a szülők maguk beszélik le őket a továbbtanulásról.
* Két fiad van, mindkettő Magyarországon él. Ezt így terveztétek?
- Nem, csak ideiglenes megoldásnak szántuk. Az idősebb fiamat a háború elől menekítettem át Magyarországra. Ott találta meg a párját, és önmagát. A fiatalabb fiamnak pedig, aki nagy tehetségnek mutatkozott matematikában, megfelelő középiskolát kerestem... Ma olyan diplomás bankszakember, aki már járt ugyan Hollandiában és New Yorkban is, de a világ közepe mégis Kishegyes a számára. Akarna ő hazajönni, de legfeljebb Belgrádban tudná kamatoztatni eddig szerzett tudását. Megkérdeztem az egyik elismert közéleti emberünket, mit tanácsol. Azt válaszolta, maradjon a fiam ott, ahol van. Mint anya akkor vagyok boldog, ha együtt a család, de mint szülő csak akkor lehetek, ha gyermekeim boldogulását látom. Ettől az örömtől nem foszthatom meg őket.

Az idő helyre teszi az emlékeket

A szeghegyi svábok a kishegyesiek emlékezetében—Dr. Szőke Anna előadása

A kishegyesi könyvtár rendezvényei között a korábbi években, ahogyan Szöllősi Vörös Julianna hangsúlyozta, többször is szerepelt olyan program, amely a szomszédos Szeghegy német lakosságával foglakozik. Ilyen volt például az itteni életük bemutatásával foglalkozó kiállítás, majd később a történetükről szóló könyv bemutatója, amelyet letelepedésük évfordulójára adtak ki. Dr. Szőke Annaminapi előadása szorosan nem kapcsolódik ehhez, de témájában egyezik és mindenképpen érdekes adalék a németek itteni életének feldolgozásához.

-Kishegyesi adatközlőim emlékezetében a szeghegyi, vagy ahogyan a hegyesiek mondják szikicsi svábok pozítivan szerepelnek. Különösen a második világháborút követő velük kapcsolatos történéseket tartják embertelennek, értelmetlennek, és meghurcoltatásukat ítélik el—mondta a Szikicsi svábok a kishegyesiek emlékezetében című előadásán, amelyet eredetileg egy bonyhádi (Tolna-megyei) a Németek a Kárpát-medencében elnevezésű tanácskozásra készített.

A németekről kialakult kép azonban nem ilyen egyértelmű, hiszen a II. József idején Szeghegyre telepített németek egészen más elbírálásban részesültek mint valamivel korábban a magyarok. Kész házakra érkeztek, kaptak négy lovat, egy tehenet és természetesen földet; a parasztok, az iparosok 50 forintot felszerelések, gépek vásárlására. Ez éppen elegendő ok volt arra, hogy kiváltsa az itt már letelepedett magyar lakosság ellenszenvét. Ezt csak tetézte az a tény, hogy a magyarok mindössze 3 évig élveztek a letelepedést követően adómentességet, a németeket viszont tíz évre mentették fel a közterhek viselése alól. Mindezekhez társult az a tény is, hogy a kapitalizálódás megindulásakor, az 1890-es években a németek 90 évre kaphattak kamatmentes kölcsönöket, a magyaroknak ezzel szemben magas kamatokat kellett fizetniük. A kishegyesiek emlékezetében tehát a németek úgy éltek mint kivételezett és gazdag emberek, annál is inkább, mert sokan jártak oda szolgálni, s azok akik erre rászorultak szívesebben mentek a némethez, mert a magyar gazda, ahogyan sokan állították, kiszámíthatatlanabb volt. Az 1910-es népszámlálás adatai erre részben rácáfolnak, mert ezek szerint a szeghegyiek több mint fele a mezőgazdaságból élt , és többségük 5 holdnál kisebb területen gazdálkodott. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a többség ún. kisparasztnak tekinthető.

Amikor 1944 októberében megszületett az új jugoszláv hatóság döntése az itteni németek táborba zárásáról, a kishegyesiek többsége emberséges magatartásról tett tanúbizonyságot. Szeghegy egy hatalmas gyűjtőtáborrá változott, ahová vitték a környező településeken és városokban (Topolyán, Szabadkán) élő svábokat is, viszont a javakat és az élelmiszert már korábban elvették tőlük. A drótkerítéssel körülzárt faluból, a gyerekek szinte naponta szöktek ki Kishegyesre élelemért koldulni, s mint az adatközlő németek mondják, minden esetben élelemmel tértek vissza. Elítélték és elítélik ma is embertelen meghurcoltatásukat, s elismeréssel szólnak szorgalmukról pontosságukról, rendszeretetükről.

Örökké mozgásban

A régi Jugoszláviában 1986-ban Kishegyes község Októberi Díjával tüntették ki óvodapedagógusi tevékenységéért és a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben kifejtett munkásságáért. Időközben szétesett Jugoszlávia és vele együtt feledésbe merültek a régi kommunista rendszer nagy elismerései is. A Felszabadulási és az Októberi Díj is. Ma már nem illik dicsekedni velük. Még akkor sem, ha olyan emberek kapták - mint ez esetben is -, akiknek önbecsülését, szakmai tudását és tekintélyét nem ,,viselték meg'' a különféle rendszerváltások. Akik magán- és szakemberként is megállták helyüket az idő és politika viharos sodrásában. S bizonyítják ezt a már újabb kori elismerések: a Magyar Kultúra Alapítvány oklevele (1996), a Magyar Kultúra Lovagja Érdemrend (2000, a Vajdaságban az első ilyen jellegű elismerés!), a Reményik Sándor Emléklap (Kolozsvár, 2002), A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának oklevele (2009 júliusa), majd a nemrégiben kiérdemelt Aracs-érem... Noha lassan két évtizede kísérem figyelemmel Szőke Anna munkásságát, még ma sem tudom eldönteni, mihez kötődik jobban: az eredeti hivatásához, az óvodapedagógiához-e, vagy pedig régi szenvedélyéhez inkább, a néprajzkutatáshoz, amelynek terén újabb és újabb tanulmányokkal, felfedezésekkel, szakmai kuriózumokkal lepi meg nagyra becsült, tudós kollégáit a különféle konferenciákon szerte a Kárpát-medencében. Beszélgetésünk előtt pár nappal jött haza például egy balatonfüredi értekezésről, ahol a kishegyesi roma etnikum vallásáról készített beszámolója keltett nagy visszhangot.
- Te tudod, hogy miért vándorolnak a cigányok? - fordítja visszájára az alaphelyzetet, és szegezi nekem a kérdést.
- ????
- Mert Káin leszármazottjai, és örök kárhozatra lettek ítélve. Hát arról hallottál-e már, hogy miért nézi el nekik Isten a kisebb lopásokat?
- Nem én.
- Mert annak idején elcsenték a negyedik szeget, s így Jézus ,,csak'' három sebből vérzik (vagyis keresztbe tett lábakkal feszítették fel a keresztre).
- Ha már itt tartunk: ez lesz az újabb köteted témája? Mert, mint ismeretes, feldolgoztad már a kishegyesi zsidók, a szikicsi svábok történetét is...
- Ó, több kötetnyi anyag vár már kiadásra, és csak úgy nyüzsögnek az újabbnál újabb ötletek, kutatási tervek a fejemben! Gyerekkoromban volt egy időszak, amikor dadogtam. A gyermekpszichológus szerint azért, mert gondolattorlódásom volt, vagyis több volt a ,,kép'' az agyamban, mint amennyi hang jött ki a torkomon. Valahogy így vagyok ma is önmagammal. A munka számomra sohasem teher. Ha most afelől érdeklődnél, mit szeretnék legjobban csinálni, máris válaszolnám: bezárkózni néhány hétre itthon a házba (ami olykor a hazám is), és pótolni a lemaradást. De sajnos, ezt nem tehetem meg. Az óvodapedagógusokkal a nemsokára esedékes elnökségi ülésen meg kell beszélnünk az éves programtervünket, számtalan újítást szeretnék bevezetni, a hangsúlyt a kreatív műhelymunkákra tenni; hogy az óvónők ezentúl ne csak passzív hallgatói legyenek egy-egy előadásnak, hanem maguk is bemutassák, mit tanultak meg az évek során felhalmozódott ismeretanyagból, továbbképzésekből. Aztán októbertől meghívott előadóként ismét tanítok majd a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékén, témám a nemzeti kisebbségek, amit nagyon szeretek. És... most mondaná a férjem: ,,Anna, te már nem itt vagy, látom!''... és három újabb kötet anyagát szeretném nyomdakésszé tenni. Az első témája: óvodai nevelés a gyermekirodalommal, kb. 250-300 oldalasra tervezem, és szöveggyűjteményt is tartalmaz majd. A másik könyvem címe Az emberi élet fordulói. A szülőfalumban begyűjtött, a régi életmóddal kapcsolatos kutatásaimat összegezi majd. Természetesen életrajzokat is tartalmaz, többek között egy 90 éves néniét, aki - amióta csak az eszét tudja - ízig-vérig kommunista volt. Izgalmas, hogyan látta, illetve láttatja ő az elmúlt időket, eseményeket. A harmadik könyv pedig a kishegyesi község etnikumait mutatja be: A szikicsi svábok a kishegyesiek emlékezetében című tanulmányomat, a cigányokról gyűjtött feljegyzéseimet és más, hasonló jellegű, már megjelent írásaimat.
- Egy héttel ezelőtt ünnepelted a születésnapodat. Ha az elmúlt évet veszed nagyító alá, mi volt a legszebb élményed, s mi az, ami a legnagyobb fájdalmat vagy szomorúságot okozta?
- A legnagyobb öröm számomra, hogy idősebb fiam egészségi állapota nem romlott. A legcsodálatosabb élmény, hogy tavaly, november 28-án Sólyom Lászlónak, a Magyar Köztársaság elnökének meghívására a Sándor-palotában járhattam, ahol a kolozsvári Péntek Jánossal egy tanácskozáson elnökölhettünk. A tanácskozás témája a kisebbségi oktatás volt. Egy hatalmas kerekasztalnál ültünk mindannyian, szemben velem az államelnök úr, aki észrevette, hogy időnként idegesen ,,zongorázgatok'' az ujjaimmal. ,,Izgulni tetszik?'' - kérdezte. ,,Igen, nagyon''- válaszoltam. ,,Ne tessék, ne tessék!'' - nyugtatott meg, s ez nagyon jól esett. És egyáltalán az, hogy számítottak a közreműködésemre, a véleményemre. Idehaza, ebben a témában még senki sem kérdezett meg: ,,Anna, hol menthetnénk meg egy magyar óvodát, iskolát és hogyan?'' Pedig tudnék mit mondani a több mint három évtizedes tapasztalatom alapján. Remélem, nagyon remélem, hogy az új MNT-nek más lesz a viszonya, kapcsolata, hozzáállása az értelmiségiekhez. És akkor itt mondom el azt is, hogy mi okozta a legnagyobb csalódást: rádöbbentem arra, hogy aki többet tesz, mint amennyit eltűr vagy megtűr a mindenkori ,,hatalom'', az máról holnapra kiszolgáltatottá válik. Nos, ezt az érzést, ezt a felismerést egyre nehezebben viselem el. Meg azt, hogy egyre jobban eluralkodik környezetünkben is a középszerűség, a dilettantizmus. Olyanok kerülnek úgymond tűzközelbe a pályázatok során, akiknek semmi közünk sincs a pedagógiához (az óvodapedagógiához pedig pláne nem), de összeköttetéseik révén pénzhez jutnak és különféle, semmitmondó projekteket valósítanak meg.
- Azért be kell vallanunk azt is, hogy ez azért történhet meg, egyrészt, mert diplomás pedagógusaink sem versengenek a pluszmunkáért, azért, hogy valamilyen civil szervezetbe tömörülve a közösség szekerét tolják előre.
- Igen, ez is igaz. És ezeket az önző embereket nagyon nem szeretem. Azokat, akik eszük, rátermettségük révén sokat tehetnének közösségünkért, de restségük, tunyaságuk és közömbösségük lehúzza a sárba őket. Tétlenül szemlélődnek, zsörtölődnek, kritizálnak és bíráskodnak mások felett. Egyre többen vannak ilyenek, és egyre fiatalabbak csatlakoznak hozzájuk. Én nehezen felejtem el a sérelmeket és az igazságtalanságokat, s ha kívülre nem is mutatom, belül sokáig sajognak az így kapott sebek.
- Akkor pozitív gondolatokkal fejezzük be beszélgetésünket. Az Aracs-érem újabb elismerés munkásságodért. Megkésett születésnapi jókívánságként legyen részed sok-sok ilyen kitüntetésben!
- Köszönöm szépen! S noha minden dicséretnek, jó szónak, díjnak nagyon örülök, a diadalittas mámor nálam hamar elpárolog, s a kellemes érzéstudat, hogy van értelme a munkámnak, átadja a helyét az állandó és újabb cselekvésvágynak. Ez tart örökké mozgásban, s ad fiatalos életenergiát.

A vallás megtartó ereje

A Versec környéki falvak népélete Szőke Anna „Istenfélésre vagyunk utalva” című új kötetében

Ötéves kutatómunka eredményeként, az újvidéki Forum Kiadó gondozásában jelent meg Szőke Anna kishegyesi pedagógus és néprajzkutató „Istenfélésre vagyunk utalva” című új tanulmánykötete, mely Dél-Bánát néhány magyarok által is lakott településének népéletét igyekezett megörökíteni. A kiadó szerint a szerző nagy ívű felmérést készített egy alig ismert területről és témáról, a magyar szórványlakosságról. „A szerző jelentős terepi munka mellett alapos szakirodalmi anyag áttekintésével vizsgálta a vallás megtartó erejét a Versec környéki falvakban. Fontos adatokat, példákat olvashatunk az ottani magyarság kulturális életéről, a néphagyományokról, a vallási, az egyházi élettel összefüggésben. A kötet táj- és időbeli metszete hiánypótló tanulmányként jelenik meg a magyar és a kisebbségkutatási palettán.” A mintegy 250 oldalas kiadvány megismerteti olvasóival a „megragadott” települések történetét, lakóinak vallásgyakorlási szokásait, halványuló népszokásait, nyelvezetét, az emberélet fordulóit.

Földrajzilag nézve egy lényegében nem távoli, mégis legtöbb vajdasági számára szinte ismeretlen vidék magyarságáról ad hírt tartalmas, bőségesen illusztrált kötetében. Hogyan került a kishegyesi néprajzos figyelmébe épp Dél-Bánát? – kérdeztük Szőke Annától.

– Anyanyelvápolóként fedeztem fel ezeket a helységeket, aztán újságíróktól érdeklődtem, végül rájöttem, hogy kiváló kutatási területet nyújtanak. Véletlenül vetődtem a vidékre, Dél-Bánát keleti részébe: Temesvajkóc (Vlajkovac), Fejértelep (Šušara), Udvarszállás (Dobrićevo) és a nagy területen fekvő Nagyszered településekre, ahol már nagyon eltűnőben vannak a magyarok. Nagyszereden például ha magyarnak is vallják magukat az emberek, nem beszélik a nyelvet. És hát ott van Versec, mellyel kevesebbet foglalkoztam (pedig külön könyvet érdemelne), a kötet tehát a falusi lakossággal foglalkozik inkább.

Azt hiszem, nem csoda, hogy érdeklődésemet felkeltette ez a „felfedezetlen” vidék, mert akkor már Debrecenben néprajz szakon fejeztem a tanulmányaimat. Más szemmel néztem a dolgokat, nemcsak úgy, mint óvodapedagógus, vagy mint anyanyelvápoló, hanem megláttam a vidékben azt a nagy lehetőséget, amit egy néprajzosnak felismerhet.

n Mire terjedt ki a figyelme?

– Bár a könyv vallási-néprajzi jelleggel indult, mégis egy átfogó monográfia lett belőle. Az odavalósiak vallási nézetén, életmódján és -szemléletén keresztül ismerjük meg a települések lakosságát, szokásaikat.

n Egymás között magyarul beszélnek az odavalósiak?

– A legidősebbek főleg igen, a középnemzedék vegyesen, a fiatalok szerbül – talán így pontosan fogalmaztam. Ennek ellenére a népszokásokhoz igenis ragaszkodnak. Például az aprószentekhez fűződő szokásokat igencsak gyakorolják, ami a tömbmagyarság életéből is sok helyen kiveszett már.

Hogyan fogadták be?

– Sokszor meg kellett fordulnom, mire úgy éreztem, hogy befogadtak. Egy év elment csak arra, hogy belopjam magam a szívükbe, lelki világukba. Nagyon félnek ezek az emberek a politikától. Nem is csoda! Mély nyomot hagyott életükben mindaz, ami '45-ben történt. Aztán a kilencvenes évek egy újabb érvágást jelentett életükben, és én épp akkor érkeztem hozzájuk először SU rendszámtáblás kocsimmal. Mindehhez párosul a szórványban eltöltött évtizedek minden hozadéka. Fokozatosan győződtek meg arról, hogy semmilyen politikai szándékom sincs. Lassan megnyíltak, és ma már barátként járok hozzájuk, meghívnak rendezvényeikre, ünnepségeikre. Pedig most már túl vagyunk a gyűjtésen, amikor gyakran megfordultam ezekben a falvakban. Korábban ugrottam, ha hívtak, hogy az élet három fordulóját: a keresztelést, a lakodalmat, és a temetést megörökítsem. Különösen temetés esetén nem volt vesztegetni való idő, hiszen azt sohasem tervezzük, ha szóltak, azonnal mentem.

Lényegesen különbözik ennek a vidéknek a vallási, néprajzi élete a tömbétől?

– Kezdetben feltűnt, hogy új római katolikus templomok épülnek a vidéken, ahol magyarul is imádkoznak az emberek. Az iskolákban ugyanakkor nincs magyar nyelvű oktatás, így rá kellett döbbennem, hogy itt valóban istenfélésre vannak utalva a magyarok, csak a vallásban élhetik meg identitásukat anyanyelvükön, és őseiktől örökölt szokásaikat, hagyományaikat. Ez az, ami igazán jellemző az itt élő magyarokra. Sajátosságaik persze vannak, ezt igyekeztem feldolgozni a kötetben.

*******

Kézzelfoghatóvá válik a kutatómunka

Németh Ferenc, a Forum Kiadó igazgatója: Terveink szerint a kötetben említett helységeket belátható időn belül körüljárjuk a könyvbusszal. Temesvajkócon, Nagyszereden, Udvarszálláson, Fejértelepen és lehetőleg Versecen meg Nagybecskereken is találkozunk majd az olvasókkal. Ez jó alkalom lesz arra, hogy a helybeliek viszontlássák a szerzőnőt, aki hosszú időt töltött közöttük.

Véleményem szerint ez felemelő dolog lesz számukra is, mert saját magukat látják viszont ebben a könyvben. Ezzel válik majd kézzelfoghatóvá a nagyszabású kutatómunka.

A külhoni magyar óvodák éve – vajdasági szemszögből

Beszélgetés Szőke Annával, a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Szövetségének elnökével

A Magyar Állandó Értekezlet keretében novemberben fogadták el azt a stratégiát, mely a külhoni magyar közösségek megmaradását segíti. A magyar óvodák támogatása ennek a tervezetnek a része. A munka kidolgozásában Vajdaságból Szőke Anna, a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Szövetségének elnöke vett részt. Február harmadikán a Kárpát-medencei óvodapedagógusok Budapesten tanácskoztak a fölmerülő gondokról, és a tervezet megvalósításának lehetőségeiről.

Milyen terveket valósíthatunk meg itt a Vajdaságban? – kérdezzük Szőke Annát.

- A nemzetpolitikai államtitkárság kutatóintézete kezdte a szervezést az iskolákban tapasztalt drasztikus létszámcsökkenés miatt. Arra a megállapításra jutottak, hogy az óvodákra kellene jobban odafigyelni. Február harmadikán volt egy közös tanácskozásunk a Magyarság házában Budapesten. Vajdaságot jómagam képviseltem. Hosszú levélváltási időszak előzte meg ezt a találkozást. Számos kérdésre kellett válaszolnom: le kellett írnom az óvodai rendszer történetét, a férőhelyek számát, a telítettséget, és hogy milyen nyelvű iskolában tanulnak a gyerekek. Én külön kitértem a szórványmagyarság gondjaira. Emellett van egy új jelenség: főként nagyvárosokban vegyes nyelvű csoportokat nyitnak. Ezeknek a csoportoknak a száma emelkedő tendenciát mutat. Ennek egy nagyon komoly háttérvonulata van. Ezen az értekezleten képviseltette magát Kárpát-medence minden régiója. A problémáink azonosak.

Születtek konkrét megoldások, ötletek?

- A tanácsokozáson ajánlatokat kellett tennünk, hogyan erősíteni az óvodai tevékenységet, hogy az vonzó legyen a magyar ajkú szülők és gyerekek részére. Meg kell említenem, hogy egészen másként látják Budapestről a problémát, mint mi, akik határon kívül élünk. Itt Vajdaságban az egyik alapprobléma az, hogy a szórványban 1993-ban az óvodákat elszakították az iskoláktól. A kisebb településeken az óvodák az iskolákhoz tartoztak, és ezzel megvolt egy kapcsolat a magyar községekkel. Ilyen például Torontálvásárhely, Székelykeve, Ürményháza és sorolhatnám tovább. Ezek az óvodák most a nagyobb településekhez tartoznak. Budapesten azt tanácsolták, hogy hozzunk létre tiszta magyar nemzetiségű csoportokat. Mi elmondtuk, hogy ez kivitelezhetetlen, mert emberi jogokat sért az, hogy valaki nem írathatja be a gyerekét egy magyar csoportba, ha meg akarja tanulni a nyelvet. És ez fordított esetben is érvényes, ha egy magyar szülő szerb csoportba akarja íratni a gyerekét. Mi a magyar tannyelvű csoportok mellett álltunk ki. Két tevékenységi formát kellett meghatároznia minden régiónak. Én azt ajánlottam, hogy jutalmazzuk azokat az óvodapedagógusokat, akik kiemelkedő eredményeket érnek el, és akikre fölfigyel a közösség. Nekünk erre eddig nem volt lehetőségünk, bár törekedtünk arra, hogy szerepléshez juttassuk az óvónőket, és hogy szakmai továbbképzéseken tartsanak előadásokat, szemináriumokat. Anyagi forrás viszont nem áll rendelkezésünkre, hogy valami formában díjazzuk, ösztönözzük őket. Akár most sorolhatnám azokat az óvónőket, akikre oda kellene figyelnünk.

Hogyan lehetne változtatni a gyakran tapasztalt nyelvi igénytelenségen?

- A tanácskozáson még egy dologra hívtam föl a figyelmet: erősíteni kell a magyar ajkú óvodapedagógusokban a nemzeti önazonosságtudatot, illetve a magyar kultúrának a megismerését. Itt komoly problémák vannak, hisz ezt a főiskolán nem tanulják. Ilyen irányban is kellene lépnünk. Ne csak a szakmaiságra gondoljunk.
A nevelőink olyan képzésben részesülnek, hogy a nyelvhelyességnek ennek egyáltalán nem szentelnek teret. Manapság számos játszóház van, amit nem hozzáértők szerveznek. Több esetben csupán pénzforrásról van szó – tisztelet a kivételnek. Egy másik problémánk a továbbképzések akkreditációja. Az oktatási minisztérium akkreditál minden kérvényt, amit a kisebbségi szervezetek nyújtanak be. Igy gyakran silány minőségű képzésen vesznek részt a pedagógusaink.

A hétvégén továbbképzés lesz az újvidéki Radosno Detinjstvo Iskoláskor előtti Intézményben. Ez lesz az első magyar nyelvű továbbképzés ebben az intézményben.

- Az újvidéki óvónők már több mint tíz éve aktívan részt vesznek a továbbképzéseken. Már korábban a farsangot választották, hogy földolgozzák, és az adott körülmények között bemutassák. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ezt fölvállalták. Külön autóbuszjáratot indítunk a Tisza mentéről. Magyarkanizsáról indul az autóbusz, 50 óvónő megy megnézni őket. Ezzel is erősíteni akarjuk az újvidéki magyar közösséget. Emellett az E-5-ös útról indul több személygépkocsi. Nagyon szurkolok nekik, hisz nagyon készülnek. Petrović Eszter és Falb Melinda a fő mozgatórugói ennek a rendezvénynek. Először lesz az intézményen belül magyar tannyelvű továbbképzés.

Ez a rendezvény már böjti időszakra esik...

A tanítás szünetelt, ezért nem tudtuk idejében megszervezni a farsangot. Az időjárási viszonyok miatt óvodások nem tudtak korábban elkészülni. Mi bocsánatot kérünk majd az égiektől, hogy pár nappal később esszük meg a fánkot.
A külhoni magyar óvodák vonzóvá tételére szervezett programsorozatot a Bethlen Gábor Alap támogatja.
Jergić Julianna

„Álmodni sem mertem ekkora elismerésről!”

Miért ne mondhatná meg valaki a véleményét, különösen, ha ezt korrektül teszi – Dr. Szőke Annát Győrffy István Emlékéremmel tüntették ki

A magyar néprajz legrangosabb elismerésében, Győrffy István Emlékéremben részesült dr. Szőke Anna kishegyesi néprajzkutató és pedagógus. Az elismerést Debrecenben vette át, ahol néprajzi tanulmányait folytatta és ahol doktorált. Dr. Szőke Annával a magas rangú szakmai elismerésről, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság tisztújítása körül történtekről és a kutatási tervekről beszélgettünk. Mikor értesült a díj odaítéléséről és mit tartalmazott az indoklás?

– Február 17-én jött az értesítés, hogy a kuratórium nekem ítélte az idei Györffy István Emlékérmet, s akkor, abban a pillanatban Andersen meséje jutott az eszembe: Álmodni sem mertem ennyi boldogságról rút kiskacsa koromban. Nagyon boldog voltam, de nem hoztam nyilvánosságra, mert a Kiss Lajos Néprajzi Társaság tisztújító közgyűlés előtt állt, s természetesen, itt is voltak előzetes egyeztetések, s nem szerettem volna, ha ez az elismerés valamit is befolyásolt volna. Azután pedig megindult a lavina a KLNT körül, ekkor pedig éppen ezért nem találtam helyesnek elmondani az engem ért megtiszteltetést.

A díjat a néprajz eminens képviselői ítélik oda évente egy személynek. Rólam, vagyis a munkásságomról sokat tudnak Magyarországon, több tanulmányom jelent meg szakfolyóiratokban, meg rólam is többször írtak már, különösen a kutatásaimról, valamint a nemzetközi óvodapedagógiai tevékenységemet is ismerik. Az igazi nagy felfedezést a Versec környéki magyarságról írt monográfiám hozta meg. Ez egy egyedülálló monográfia a még ott élő, napjainkban is fellelhető magyarságról. Általam egy új terminológia jött létre a néprajzban: a Versec környéki magyarság. Sajnos a hazai médiumok, sajtóorgánumok keveset, vagy egyáltalán nem foglalkoztak e kutatás könyv formájában történő megjelenésével. Azt azonban tudni kell, hogy pillanatok alatt elfogyott, s már régen nem lehet hozzájutni, nekem is csak két példányom maradt. Szeretném kiemelni Silling István néprajzkutató, nyelvész, nyugalmazott egyetemi tanár odafigyelését és figyelmességét, aki soha nem mulasztotta el megemlíteni ezt az egyedülálló verseci kutatást. A másik elismert szakember, akit szintén nem hagyhatok említés nélkül, Beszédes Valéria, aki a Kishegyesről írt monográfiámat véleményezte és messzemenően magasra értékelte. Az Istenfélésre vagyunk utalva (Forum 2010.), c. könyvemről többek között Szigeti Jenő professzor is írt ismertetést a Theologiai Szemlében (Budapest), s most nem leszek szerény, idézek tőle néhány sort: „A cím idézet, egyik interjúalanyának bölcs meglátása:»Istenfélésre vagyunk utalva«. Csak ez menti meg az emberi, kulturális értékeket, meg a szorgos népművelői fáradozás. Bizony, sok Szőke Anna kellene, aki harsogó jelszavak helyett elindulna tenni emberül az emberért.” Szigeti Jenő. Eddig nyolc könyvem jelent meg, három pedagógiai vonatkozású, egy a kishegyesi templomról, azután a verseci monográfia és három kötet a szülőfalumról, Kishegyesről. 2010-ben Kishegyes díszpolgárává választottak, s ekkor fogadtam meg magamban, hogy ezek után én még többel tartozom a szülőfalumnak, s az itt rejlő néprajzi kincset kell feldolgoznom. Teszem ezt nagy szeretettel. Mindegyik kötetben van valami, ami különösen kedves a szívemnek, ilyen például a kubikosokról írt tanulmány, vagy a zsidókutatás, de mély nyomot hagyom bennem az itteni svábok deportálása, elüldözése. Közülük már csak egy adatközlőm él. El vagyunk késve, sietni kell lejegyzi az elmúlt évszázad történéseit, hagyományait, mert azok, akik még hitelesen emlékeznek a tényekre, kevesen vannak. Azt tapasztalom, hogy az utóbbi időben elmarad az empirikus kutatás, s elhajlunk a kulturális antropológia felé. Nincs meg az arány, s erre most figyelmeztettek is a díjátadáskor. Arra kértek (Ujváry Zoltán professzor különösen), mint a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnökét, próbáljam ezt egyensúlyba hozni. Én is így gondolom.

Több reagálás is volt a néprajzi társaság rendkívüli tisztújító értekezletén elhangzottakra. Mi erről a véleménye?

– Én három kiváló elnök után vettem át ezt a tisztséget: Dévavári Beszédes Valéria, Raffai Judit és Papp Árpád voltak az eddigi elnökök. Ez három olyan név, ami engem is kötelez. Az előző elnök Papp Árpád leköszönésének okát is el kell fogadni, s szeretném kihangsúlyozni, Árpád nem ment neki az MNT-nek, mint azt sokan azután tolmácsolták vagy értelmezték. Ő nem mindennel volt megelégedve, s ezt ki is mondta. Na, de, kérem! Miért ne mondhatná meg valaki a véleményét, főleg akkor, ha ezt nem teszi durván, hanem korrektül? Én nem tudom, az MNT Kulturális Bizottságán belül mi történik, illetve, hogy ott mi hangzott el a múltban, s ezzel szerintem nekünk így utólag nem is kell foglalkoznunk. Minden szervezetnek vannak célkitűzései, egy nemzeti intézménynek pedig természetes, hogy van. De ez nem jelenti azt, hogy más szervezeteknek nem lehetnek célkitűzései. Szerintem itt ütköztek a nézetek Árpád és a bizottság között. A Kiss Lajos Néprajzi Társaság egy tudományos szervezet, amilyen Szerbiában csak három van bejegyezve. A mi dolgunk a kutatás, a dolgok tudományos feltárása, feldolgozása. A digitalizáció nem a mi feladatunk, illetve csak részben. Arra vannak más szakemberek. Nem szabad elfelejteni, hogy a KLNT tagjainak többsége tudományos fokozattal rendelkezik, elismert szakemberek. A közgyűlésen tizenheten vettünk részt, de azóta már három kutató is jelentkezett bekapcsolódási szándékkal. Céljaink közt szerepel a fiatal néprajzkutatók (egyetemisták) bevonása a konferenciák megszervezésébe. Újjá kel élesztenünk az amatőr gyűjtők táborát, hiszen a kutatók az ő gyűjtéseikből sok mindent meríthetnek, ami további kutatásra ösztönzi őket.

Melyek lesznek a legfontosabb kutatási területek, amelyeket szorgalmazni fog?

– Egy nagyon átfogó témakör lehet a lokális identitás és a lokális kultúra szerkezetváltása. Ezen belül lehet majd foglalkozni a múlttal, és párhuzamba is lehet vonni a múltat és jelent. De foglalkoznunk kell az úgynevezett kitalált ünnepekkel, mint amilyenek a fesztiválok, de olyan közösségi rendezvényekkel is, amelyeket újabban közösen végeznek, korábban viszont ez családi tevékenységnek számított (például a tojásfestés, karácsonyi, húsvéti előkészületek). A másik nagy témakör, hogy a huszadik századi agrárreformok hogyan befolyásolták az emberek hozzáállását, hogyan alakult ki a kettős identitás a múlt század közepétől, amikor az emberek jó része nyíltan ateistaként, kommunistaként viselkedett, titokban viszont vallásos volt. Ez utóbbit egy konferencia keretében szeretnénk bemutatni. Azután itt van az újabb betelepedési hullám, ez is megváltoztatta a települések arculatát és az emberek egymás közti viszonyát. Most gyűjtjük be a tagságtól az adatokat, hogy ki mivel rendelkezik, hogy publikálhassuk azokat. A Néprajzi Látóhatárban, a magyar néprajzosok folyóiratában egy egész számot kaptunk. Jó lenne, ha nekünk is lenne egy folyóiratunk, de egyelőre gondolni sem merünk rá.

Szőke Anna pedagógus, etnográfus, a magyar kisebbségi kultúra és a délvidéki magyarság néprajzi kutatásának kiemelkedő személyisége. Óvodapedagógiai munkássága nem csupán szűkebb hazájában, hanem széles körben ismert. A néprajzszakot az Debreceni Egyetemen végezte, és ugyanitt szerzett egyetemi doktori (Ph.D) fokozatot. Könyvek, tanulmányok egész sora kapcsolódik nevéhez. Kiterjedt és intenzív néprajzi kutatásokat végzett a Vajdaságban, jelentős eredményeket ért el a folklór hagyományok gyűjtése, a vallási néprajz és a társadalomnéprajz területén. Könyveiben és tanulmányaiban a délvidéki magyarság, azon belül pedig szülőfalujának, a számára egész életében otthont nyújtó településnek, Kishegyesnek állít tudományos értéket jelentő emléket. Olyan témakörökkel foglalkozik, amelyek meghatározóak a 20. század és napjaink történéseinek tükrében. A mindennapi élet létstratégiai, a gazdasági túlélés sajátos módjai, a kisebbségi fennmaradásért való küzdelem útjai, az emberi élethez kapcsolódó folklór hagyományok, a nemzeti identitás, az asszimiláció- valamennyi olyan kérdés, amely meghatározza a mindennapok társadalmát és kultúráját, az egyének, nemzeti és felekezeti közösségek egymás közötti kapcsolatát. Tudományos írásai szakmai szempontból igényesek és hitelesek, ezzel együtt élményszerűek, az azokat olvasók egyszerre válnak a múlt és a jelen történéseinek részeseivé, egyszerre kapnak képet kicsiben és nagyban az ország, a nemzet számos sorskérdéséről. Szőke Anna néprajzi munkássága révén jelentős mértékben járult hozzá a mai Szerbiában élő magyarság identitásának megőrzéséhez.

*Elhangzott a Györffy István Emlékérem átadásakor Debrecenben március 27-én

Az igazi örömforrások

Beszélgetés dr. Szőke Anna nyugalmazott óvónővel, Győrffy István Emlékéremmel kitüntetett néprajzkutatóval, az óvodás színjátszó-találkozó megálmodójával

„A vágyam az volt, hogy riporter legyek az Újvidéki Rádióban, ezért gimnáziumba szerettem volna iratkozni, de édesapám határozottan kijelentette: nem lehet, mert nem lesz belőlem semmi. Így két választási lehetőségem maradt: vagy a tanító-, vagy az óvóképző” – pillant vissza a múltba interjúalanyom, dr. Szőke Anna, akit sokan a faluban „kalapos óvó néninek” is hívnak, hiszen köztudomású, hogy „pesti eleganciával” jelenik meg minden rendezvényen. Persze, ebben a bókban benne van az a tisztelet és megbecsülés is, amit sokévi pedagógusi munkájával és néprajzi gyűjtéseivel is kiérdemelt.

* Tudtad, hogy mi vár rád, amikor az óvóképzőt választottad? Sokszor hangsúlyoztad, hogy jómagad nem szerettél óvodába járni…
— Édesanyám sokszor pálcával kísért el az óvodába, ez igaz. Be is pisiltem az oviban, valószínűleg azért, mert nem szerettem ott lenni. Azt viszont már csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy miért alakult ki ez az iszonyatos ellenszenvem iránta. Az óvó nénimnek volt egy kedvence, és mindig azt a kislányt dajkálta az ölében. Ezt a képet ma is látom magam előtt. S amikor már ott álltam a cél előtt, hogy óvónő leszek, megfogadtam, nekem mindig négy-öt gyerek lesz a karjaimban. Ezt mindvégig be is tartottam. Én minden gyerekben megtaláltam azt, amiért szeretni lehetett őt. Csak érdekességként mondom el: az akkori értelmiségiek gyerekeit mindig nekem osztották be. Nos, ezt úgy ellensúlyozta az igazgató, hogy az összes roma gyereket is én kaptam. Minden szülőt magáztam, megadtam nekik a tiszteletet, függetlenül attól, hogy sokkal fiatalabbak voltak nálam.

* Mikor szeretted meg a hivatásod?
— Nagyon gyorsan. Engem ugyanis rögtön mély vízbe dobtak. Május elsején befejeződött az ötödik osztály, s akkor még az volt a szokás, hogy utána elmentünk két hétre, egy hónapra gyakorlatra, ki ide, ki oda. Én hazajöttem a szülőfalumba, ahol időközben elment szülési szabadságra Dudás Erzsébet óvónő — később ő lett a példaképem —, az igazgató pedig úgy döntött, itt van az Anna, majd helyettesíti, úgyis szüksége van gyakorlatra. Szeptembertől pedig már munkába is álltam. Ma is szívesen tanítanék még, mert szeretem a gyerekeket. Nagyon hálásak, ha megtalálod velük a közös hangnemet, és ha nem úgy közeledsz hozzájuk, hogy te egy felsőbbrendű, tökéletes lény vagy, hanem épp olyan esendő, mint ők. Néha így kezdtem az órát: „Képzeljétek el, tegnap akkora butaságot csináltam”… S akkor elmeséltem nekik valami kitalált dolgot (leejtettem egy vázát, leégettem az ebédet) azért, hogy érezzék, énvelem is megesik ez meg az. Ilyenkor nagyon megnyíltak, és ők is elmesélték apró-cseprő bajaikat. Ha például a családi életükbe szerettem volna betekintést nyerni, nem rossz szándékkal persze, akkor így kezdtem a mondókámat: „Jaj, gyerekek, nagyon szomorú vagyok, Pista bácsival úgy összevesztünk tegnap, nem is tudom, mi tévő legyek”… Ennyi elég is volt ahhoz, hogy az ő nyelvük is megeredjen. De ezek a beszélgetések soha sem kerültek ki az óvoda négy fala közül. A nevelésben mindig következetesnek kell lenni.

* Rengeteg újítást vezettél be az óvodapedagógiába, és a falu életébe is, igaz, ekkor már a Petőfi Sándor ME elnöke is voltál. Meghonosítottad a Mikulás-várást, a betlehemezést, a lucázást, a gyermekszínjátszást… Miért fektettél ekkora energiát néphagyományaink megismerésébe?
— Az 1990-es esztendő a második nagy nemzeti ébredésünk, felbuzdulásunk kezdete volt, s én ekkor kerültem a Petőfi Sándor ME élére. Közben megnyíltak a határok, az anyaországból különféle oktatók és előadóművészek jöhettek hozzánk. Bennem pedig felbukkantak a gyerekkori emlékek, és eszembe jutott, hogy ha most nem elevenítjük fel, ha nem tanítjuk meg gyerekeinkkel a néphagyományainkat — elmegy az utolsó vonat. A 21. században már nem lesz, aki elmesélje, eljátssza ezeket, hiszen hat évtizeden keresztül nemzedékek nőttek fel úgy, hogy mindez kikopott az életükből. A Mikulás-ünnep döbbenetes volt. 600 csomagot osztottunk szét a gyerekeknek. A betlehemezés pedig még az én számomra is meseszép emlék. Annak idején, mikor hozzánk jöttek a betlehemesek, én nagyon féltem tőlük. Édesapám fogta a kezem, és biztatott: „Kukucskálj csak be, ott alszik a kis Jézuska!” Benéztem, a makett közepén egy gyertya égett, ami bevilágította a belső teret, s nekem az a képzetem támadt, hogy egy óriási szobát látok. Amikor óvónőként elkészíttettem a mi betlehemünket, óvatlanul kiszaladt a számon: „Jé, ez csak ekkora?!” Persze, időközben megváltozott a környezet, a lakásba nem mehettünk be sáros cipővel, ügyelnünk kellett arra, hogy ne potyogjon szét a szalma stb. Újságcikk tanúskodik arról, hogy a betlehemezést és a lucázást  mi elevenítettük fel először a nagy nyilvánosság előtt a Vajdaságban a kommunista éra után. Az óvodában nagy felháborodást váltott ki a kolléganők körében, hogy december 24-én (mert akkor még tanítottunk) az én csoportom mákos tésztát evett fehér, ünnepi abrosszal letakart asztalok mellett. Megjött ugyan a konyháról a közös uzsonna, de én elrendeztem a szülőkkel, hogy nekünk aznap más menü legyen. Én vezettem be az adventi koszorú készítését is az óvodába. Olyankor mindig kértem, hogy délután dolgozhassam, s mikor besötétedett, meggyújtottuk a gyertyát, körülültük, és sorban énekelgettük a karácsonyi dalainkat. Sütöttem én Luca-pogácsát és farsangi fánkot is… Hogy miért tartottam fontosnak mindezt? Mert ezek igazi örömforrások. A szokások ugyanis rendet teremtenek az életünkben. Őseink mindennapjait az egyházi év jeles napjai határozták meg, és mindig volt mire készülni, volt mit várni. Egy másik példa: valamikor a lányok, a legények a szép, egyenes testtartást a néptáncból tanulták meg (a nagyanyám nekem mindig azt hajtogatta, a magyar lány dereka ring, amikor táncol). A korai gyerekkorban pedig ott voltak a különféle szabadtéri játékok, amelyek kiválóak voltak pl. a fiúcskák virtuskodására, erőfitogtatására, a bennük felgyülemlett feszültség levezetésére. Az idén télen kinéztem éjszaka az ablakon, mert néhány részeg fiatal hazafelé menet hangoskodott. Persze nem a duhajkodásuk bántott — azért fiatal a fiatal —, hanem a trágárságuk, a káromkodásuk, meg az, hogy a csatornákat rugdosták. Édes istenem, gondoltam, mennyire szebb lenne, ha most nótaszóval ébresztenék fel az alvókat! Milyen szegény is a lelkiviláguk!

* Időközben doktorandus lettél, néprajzkutató és kulturális antropológus. Az otthonról hozott batyut akartad még jobban megpakolni, vagy másért is vonzott ez a tudományág?
— A néprajz, s ezen belül is a társadalomnéprajz nagyon közel áll hozzám. Ez egy csodálatos kutatási terület. A jelent kutatja, de párhuzamba hozza a múlttal. Megkeresi az okozati összefüggéseket. Ami engem most leginkább foglalkoztat, az az, hogy miként változott meg 100 év alatt Kishegyes arculata. Természetesen nemcsak építészeti vonatkozásban, hanem a családi élet terén is. Lefényképeztem a még épen maradt, egykori polgári házakat — most már kezdenek eltűnni —, s belegondoltam, hogy mennyi különféle emberi sors rejtőzik mögöttük! Az is érdekes a számomra, hogy a legújabb kori telepesek miként alakítják át a kis parasztházakat… Tehát az épületeken keresztül próbálok megvilágítani egy egész korszakot. A 60-as években terjedtek el a fürdőszobák, s akkor még a legkisebb sarkot választották le a megépítésükre, nem is kellett nagyobb, hiszen hetente egyszer tisztálkodott a család. Ma viszont a fürdőszobák majdnem nagyobbak, mint a nappalik, mert igény van a többszöri, a kényelmesebb tisztálkodásra. Érdekel az is, hogy a lakás belső építészete miként alakul át általános műveltségünk fejlődése hatására. Vagy a gazdasági helyzet javulásával-romlásával. A menyasszonyi ruhákkal kapcsolatban már megírtam: ahogyan jobbra fordul a család anyagi helyzete, úgy romlik a közerkölcs, és úgy fogynak, rövidülnek, nyílnak ki (vagy szét) a menyasszonyi ruhák.

Pályakép

Szőke Anna Kishegyesen született. Az általános iskola után Újvidéken fejezi be az óvóképzőt, majd később, 1997-ben a Pedagógiai Akadémiát. 1985-től 1989-ig tartományi küldött. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma: Debreceni Egyetem) néprajzi szakán 2002-ben diplomázik. Ugyanitt szerzi meg 2007-ben doktorandusi titulusát mint néprajzkutató és kulturális antropológus. 1990-től 2002-ig a kishegyesi Petőfi Sándor ME elnöke. 1995-től alapító elnöke a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesületének. 2004-től 2012-ig a Gyöngyösbokréta Fesztiváltanácsának tagja. A 2013-as tavaszi tisztújító közgyűlésen választották meg a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnökévé. Tagja még a gödöllői székhelyű Néphagyományőrző Óvodapedagógusok Egyesületének és az Új Kép folyóirat szerkesztőbizottságának.

2006-ban vonult nyugdíjba.

Megjelent könyvei: Elszaladt a kemence (2000), Volt egy pajta (2002), Ne csak taníts, örökíts! (2006), A kishegyesi Szent Anna-templom (2008), Ez a falu más (2009), „Istenfélésre vagyunk utalva” (2010), Etnikai jelenségek Kishegyesen (2011), Örökbe hagyom (2012).

Díjak: Kishegyes község Októberi-díja (1986), Magyar Kultúra Lovagja (2000), Samu Katalin Emlékplakett (2005), Aracs-díj (2009), Sólyom László államelnök vendége a Sándor-palotában (2008), Európa Jövőjéért Díj (2010), Kishegyes díszpolgára (2010), Győrffy István Emlékérem (2013), Köszönőlevél a kishegyesi helyi közösségtől a falunap alkalmával a Vajdasági Magyar Óvodás Színjátszó-találkozó megalapításáért (2013).

Regélő tárgyak

A Csépe-emléknapok rendezvénysorozatában láthattuk a Himnuszt zengenek múltunkról című kiállítást, amely Kishegyes paraszti kultúrájának a tárgyi eszközeit tárta elénk. Az elmúlt századból fennmaradt tárgyak természetesen az ősök életmódjáról, a település változó gazdasági helyzetéről, a különféle népi mesterségekről (kézművességről), a cserekereskedelemről, továbbá a történelmi eseményekhez fűződő migrációkról is üzennek nekünk, utódoknak.

A Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnökének, dr. Szőke Annának az ötlete nyomán készült el a tárlat a fiatal néprajzkutatók és antropológusok VII. konferenciájára, ám a nagy érdeklődésre számot tartó kísérőrendezvény a Csépe-emléknapokra is fennmaradt, a látogatók a helyi iskola galériájában csodálhatták meg az igen gazdag gyűjteményt.

— Nagyon értékes régi használati eszközökre leltünk a faluban. Külön kiemelnék két tárgycsoportot: a korsókat és a kantákat, de a gömöri nagy fazék, cserép főzőedény is igazi ritkaság ezen a vidéken. Gömör Palócföld északi részén található, az árucsere folytán lejöttek ugyan a kereskedők Hódmezővásárhelyre, Szegedre, de erre, délebbre már ritkán jutottak el. Az, hogy Kishegyesen van egy ilyen, kemencében használatos, mázas fazekas edény, az egy igazi néprajzi szenzáció. Paládi-Kovács Attila, a MTA néprajzkutatója azt mondta, hogy ez az edény legalább 150 éves — mesélte dr. Szőke Anna néprajzkutató.

A fekete korsók (ezt aratásnál használták, elásták a földbe, hogy hidegen tartsák az ivóvizet) és bádogkanták (vagy ahogyan a faluban mondták: kánák), amelyek bő szájúak és a konyhákban használták őket is figyelemre méltók. A fekete máztalan korsók ugyanis Mohácsról származnak. Többek között ezek is azt bizonyítjak, hogy mekkora migrációban éltek akkoriban az emberek. Kishegyesen az ún. folyatott vagy pöttyös mintázatú mázos köcsögök vagy csuprok voltak elterjedve, ami voltaképpen arra enged következtetni, hogy a fazekasság nem volt elterjedve ezen a vidéken, vagy még inkább: ez az iparág jóval a török hódoltság után vert gyökeret nálunk. Topolyán később működtek gölöncsérek (a faluban úgy hívták őket, hogy gölöncséresek), de az agyagot többnyire Kishegyesről vitték, mert itt nagyon jó minőségű agyag volt. Bizonyítja ezt a téglagyár létrehozása is.

— Amikor megjelentek a zománcozott vizeskannák, a bádogkanták felkerültek a padlásra. A megnyitón ezzel kapcsolatban el is meséltem az egyik érdekes gyermekkori történetemet. Egy téli estén valami zörgött a padláson. Valaki járkál fönt, rémültünk meg mindannyian. Teljes volt a sötétség (villanyárom még sehol). Édesapám mégis felbátorodott, utánanézett a dolognak. Emlékszem, viharlámpával a kezünkben kísérte el a szüle, az édesanyám, és mi, gyerekek a tatát a padlásfeljáróig. A tettes egy macska volt, amelyik belebújt a kantába, és nem tudott onnan kikecmeregni. Ahogy próbálkozott a meneküléssel, a kanta úgy gurult ide-oda a padláson, s innen eredt a zörej. Amikor mindezt elmeséltem, Liszka József felvidéki néprajzkutató, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója nagyon jó ötletet adott: „Anna, ezeket a háttértörténeteket, a tárgyakhoz fűződő élményeket is gyűjtsd be. Ez nagyon fontos, ez is a néprajz része” , és én elhatároztam, hogy megfogadom a tanácsát — egészítette ki mondanivalóját a tárlat szerzője.

Virágmintázatú vaj

A tejfeldolgozásra alkalmas eszközök gazdag tárházára lelt a néprajzkutató, aki ennek külön fejezetet kíván majd szánni a készülő könyvében. Megtudtuk, Kishegyesen sajtot nem készítettek, ellenben a köpülésnek nagy hagyománya volt, s a tejtermékek közül a vajat nagyra becsülték, noha az otthoniak ebből nem ették degeszre magukat, legfeljebb abból csipegettek, ami a köpülő falán megmaradt, amikor a kész vajat már a különféle metszésű, díszes vajformákba kiöntötték. Ez is egy háttértörténet, mert a piacon a vásárlók nemcsak azt nézték, kinek milyen minőségű terméke volt, hanem azt is, hogy a vaj milyen szép díszítésű. A korszerűbb vajköpülőket a gazdagabb polgári családok vehették meg maguknak. Ezek már gyári készítmények voltak: egy dunsztosüveghez hasonló üvegedényben 4 falapát található, amelyeket a csavaros tetejű, lezárt üvegen található fogantyúval (amilyent pl. a régi kávédarálókon is láthatunk) lehetett pörgetni. Az írót sem dobták ki, azt a kocáknak, baromfiknak adták, sőt gyógyszerként is itták az emberek.

A polgáriasodással terjedt el a feketekávé, amit odahaza a cselédek pörköltek és daráltak meg. Az ezekhez használt eszközökből is láthattunk néhányat.

Bizonyos tárgyaknál funkcióváltás is történt az elmúlt század során.

Például a „kandli”-t (tejeskannát) régen tejszállításra használták, amikor még háztól vitték a tejet, a köcsögből ugyanis kilötykölődött volna a drága étek. A boltokban megjelenő, üvegben, majd műanyag flakonokban kapható tejjel fölöslegessé vált a tejeskanna, de mégsem került fel a padlásra, mert átvette az ételhordozó szerepét. Az aratóknak, kapásoknak ebben vitték ki a földekre a folyékony ételt.

A fémtárgyak közül a búzadaráló — ez a húsdarálóhoz hasonlatos, kézi erővel működő háztartási gép — is felkeltette sokak figyelmét. A második világháború után került forgalomba mifelénk. A háború után ugyanis nagy volt a szegénység, s nem a malomban, hanem otthon, kézi erővel őrölték meg a gabonát. Az őrleménybe persze minden belekerült, a korpa is, amitől később megszitálták a lisztet.

A sziták is különféle szolgálatot tettek, volt olyan, amelyiket kimondottan a mák szitálására használtak. A bab szelelésére másmilyen rosta létezett.

„Rézmozsarat vegyenek!”

Nagyon sokféle rézmozsarat is láthattunk, de a legérdekesebbnek mégis az egy fahasábból (dongából) kifaragott famozsár tűnt. Ezzel ugyancsak a mákot törték meg. Fából készültek a diótörők is (kemény anyagból ügyesen kifaragott, megszerkesztett ollószerűségek), a mángorlók, a mosódeszkák, a stoppolófák, a húsklopfolók (a recézett, puhító rész is ugyanannak a fatárgynak a része volt).

Szerintem a kor hasznos találmányának bizonyult a kukoricamorzsoló is, amelyen téli estéken, bent a konyhában morzsolták a tengerit (ez egy fából készült „bak”, amelynek a hátsó szárát a munkavégző az ölében tartott, a másik, szegekkel kivert szárán pedig a kukoricacsövet huzigálta).

— A kiállítás hihetetlen ötletet adott a továbblépéshez és gyűjtéshez. A juhászok életét, munkaeszközeiket, használati tárgyaikat, öltözéküket stb. is fel kell kutatni, mert ők is az alföldi világ még élő szemtanúi, régi kellékeik pedig szintén hamar a feledésbe merülnek, ha nem dokumentáljuk őket — mondta végül a kiállításszervező.

Arra is felhívta a figyelmünket, hogy a régi konyhai tárgyakkal való foglalatoskodása során számtalan, már kihalt fogalomra is rálelt, amelyeket szintén össze akar gyűjteni. Ilyen például a Kishegyesen gyakran használt barom szó, amely török eredetű. Lábasjószág, elsősorban a marha megnevezésére használták. Ma már csak a pejoratív értelmét ismerik — ha ismerik — fiataljaink. Ebből származik az ún. baromkút, amely ténylegesen is létezett a faluban. A mai park helyén állt egykoron egy ártézi kút, amellett pedig egy hosszú-hosszú vályú (először fából kivájt, majd később betonból készült). Ebbe folyt bele a kútvíz, amelyből a Kaszálóról, vagyis a legelőkről hazatérő barmok (szarvasmarhák) ittak, s innen csordogált tovább a maradék víz a Krivaj patakba. A baromkút egy olyan pontja volt a falunak, ahonnan ivás után szétszéledtek a jószágok, ki-ki a maga istállója felé baktatva. A bikaistállóról — jóllehet ez még ma is helymeghatározó név a faluban —, sokan úgy tudják, hogy onnan kapta az elnevezését, mert itt tartották a hízóbikákat. Pedig itt elsődlegesen a külföldről behozott tenyészállatokat tartották, s ide vezették a megtermékenyítendő üszőket, teheneket. Az első bikaistállók az 1800-as évek végén épültek az Alföldön, amikor Belgiumból és Hollandiából hozatták be a különféle fajbikákat a tehénfarmok állományának nemesítése céljából — tudtuk meg a kiállításon, ahol, mint ahogyan a szerző is megjegyezte, minden tárgy himnuszt regél a múltunkról.

Bábfesztivál Kishegyesen

Tizenegyedszer jöttek össze a bábozással foglalkozó óvodapedagógusok

A Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesülete a hétvégén 11. alkalommal tartott bábfesztivált. Ezúttal a Pán Péter Iskoláskor Előtti Intézmény kishegyesi óvodája biztosított helyszínt a rendezvénynek. A fesztivál a bábosok zenés felvonulásával kezdődött, az óvodától az általános iskolához, majd az színházhoz mentek. Itt egy izgalmas árnyjátékot mutatott be az óbecsei csoport, a többi előadásra az óvoda épületében került sor.

Szőke Anna, a VMÓE elnöke arról számolt be lapunak, hogy a fesztivál gyökerei a kilencvenes évekbe nyúlnak vissza.

– A kilencvenes évek derekán szerveztük meg az első bábkurzusunkat, még nagyon kezdetleges formában. Nagyon nagy volt akkor az érdeklődés, mert új szellemiséget kapott a nevelés. A kurzusok azóta is tartanak, viszont 11 éve útjára indítottuk a fesztivált, mert szerettük volna bemutatni mindazt, amit óvodapedagógusaink elsajátítottak. A fesztivál időpontját mindig a tavasz első napjához kötöttük, viszont néhány éve az UNESCO március 21-ét a bábfesztivál világnapjává nyilvánította, s azóta kategorikusan ekkor szervezzük meg. Tavaly Zentán volt a fesztiválunk, s a programját azzal bővítettük ki, hogy felvonultunk a központban. Nagy sikere volt, ezért most és jövőben is megtartjuk a felvonulásokat. Rendezvényünknek vándor jellege van, minden évben más településen rendezzük meg, jövőre ismét visszatérünk Zentára – mondta el dr. Szőke.

Az idei évben 4 szerb csoport is részt vett a fesztiválon, ami a VMÓE elnöke szerint jó dolog, mert a csoportok sokat tudnak tanulni egymástól, mind technikai megoldások, mind bábkészítési terén. A fesztiválon összesen 9 előadás került bemutatásra, ezeket a Liscsevics Lujza (Zenta), Tóth Irén (Nagybecskerek) és Szőke Anna összetételű zsűri értékelte ki. A fesztivál nem versenyjellegű, de felmerült az elképzelés, hogy azzá tegyék, árulta el a VMÓE elnöke. Meglátása szerint ösztönzőleg hatna a csoportokra, ha meg kellene küzdeniük az élvonalba való bejutásért.

Dr. Szőke arról is beszámolt, hogy nagyon érződött a csoportokon, hogy melyek vettek részt a bábkurzuson. Zenta, Magyarkanizsa és Óbecse kimagaslóan magas szinten művelik a bábozást, mondta.

– Az óbecsei Labud Pejović Óvoda magyar csoportja árnyjátékot mutatott be, ami nagy kihívás. Mondhatni, hiba nélkül tették ezt, még a profi színházak is megirigyelhetnék. Mellettük kiemelném a zentai Dárika csoportot és a magyarkanizsai bábcsoportot, amelyektől szintén nagyon jó előadásokat láttunk – mondta el a VMÓE elnöke, majd hozzáfűzte, hogy az óvodai bábjátszásnak azért is nagy a jelentősége, mert egyrészt nem olcsó eljutni a bábelőadásokra, másrészt nagyon kevés van magyar nyelven.

Az anyanyelvű oktatásról

Kishegyesen tartotta negyedik szakmai konferenciáját az óvodapedagógusok egyesülete – Fontos, hogy a gyerekek az óvodától kezdve az anyanyelvükön tanuljanak – vélik a szakemberek

A Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesülete tegnap délután a kishegyesi községháza nagytermében Beiskolázás anyanyelven a tudományos érvek tükrében címmel tartotta meg a IV. Óvodapedagógiai Konferenciát. A VMÓE konferenciája óriási érdeklődésre tartott számot, közel száz résztvevője volt.

A konferencia résztvevőit először dr. Szőke Anna, a VMÓE elnöke, majd Mohácsi Zoltán, Kishegyes község alpolgármestere köszöntötte. Nyitóbeszédet Perpauer Attila, az Magyar Nemzeti Tanács oktatási bizottságának tagja mondott, s a konferencián jelen volt Lovas Ildikó, az MNT végrehajtó bizottságának tagja is.

A VMÓE negyedik konferenciája óriási érdeklődésre tartott számot, dr. Szőke Anna elmondása szerint közel száz résztvevője volt Bácska egész területéről.

– Az óvodapedagógiai konferenciának igyekszünk mindig nagy horderejű témát választani. Most az anyanyelvi oktatás előnyeiről, hátrányairól szeretnénk tanácskozni. Minden előadónk más-más szemszögből közelíti meg a témát, én az önazonosság-tudat és a nemzeti hovatartozás szempontjából – mondta el Szőke, aki kihangsúlyozta, hogy ez alkalommal is eminens előadók érkeztek a konferenciára. A találkozó célja az óvónők felkészítse volt.

– A szülők gyakran negatív véleménnyel vannak az anyanyelvi oktatásról. Csak azért is szerb osztályba fogják íratni a gyereket, mert szerintük így tud érvényesülni. Mi arra készítjük fel az óvónőket, hogy hogyan védjék ki mindezt, mert jelenleg erre nincsenek felkészítve a kolléganők – hangoztatta az elnök.

Fontos, hogy a gyerekek anyanyelvükön járjanak már óvodába is, mondta el kérdésünkre dr. Göncz Lajos, az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának nyugalmazott egyetemei tanára, a konferencia egyik előadója.

– Ami az óvodai oktatást illeti, véleményem szerint olyan tannyelvű óvodába kell járnia a gyereknek, amilyen nyelven otthon szocializálták. Természetesen a másodnyelvet vagy környezetnyelvet is megfelelő módszerekkel, intenzíven kell tanulnia. Ha az első nyelv megfelelően fejlődik, akkor hozzáfejlődik a második nyelv is – mondta dr. Göncz, aki szerint a párhuzamosan folyó nyelvi oktatásnak több pozitív hozadéka van, mint negatív.

Erdély Lenke, a Vajdasági Pedagógiai Intézet igazgatója, aki szintén előadó volt a találkozón, hasonló véleményen van, mint dr. Göncz.

– Nemcsak az óvodában és az általános iskolában, hanem a középiskolában is anyanyelven kell tanulniuk a gyerekeknek. Ez azért fontos, mert egyrészt az anyanyelvükön sajátítják el azokat a fogalmakat, amelyek később beépülnek a tanulmányaikba. Másrészt a nyelvileg heterogén környezetben a többségi nyelv is hat az anyanyelvünkre, és ha a gyerekek magyar nyelven tanulnak, akkor rá építve elsajátíthatják a szerb nyelvet is. Gyakorlatilag két nyelven tudnak majd tanulni. Vannak olyan kutatások, amelyek azt bizonyítják, hogy a kétnyelvű gyermek a szövegértésben is sokkal jobb eredményeket mutat – hangoztatta Erdély.

A VMÓE konferencia keretében dr. Göncz Lajos: Beiskolázás anyanyelven a tudományos érvek tükrében címen, Takács Izabella, a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar asszisztense: Az anyanyelvfejlesztő játékok az iskola-előkészítés aspektusából címen, Erdély Lenke: Milyen nyelven tanuljon gyermekünk? címen, Kisimre Szerda Anna, a topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ néptáncpedagógusa: A népi játékoktól a magyar nemzeti önazonosságig címen, dr. Szőke Anna pedig: Otthon magyarul beszélünk címen tartott előadást.

Értékeink őrzői és átörökítői

Bodor Anikó és dr. Kiss Lajos munkássága előtt tisztelegtek a Kárpát-medence népzenekutatói Zentán

Kilenc év elteltével ismét megrendezték a Kárpát-medencei népzenekutatók vajdasági találkozóját, amelynek szervezői, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és Kiss Lajos Néprajzi Társaság a rendezvénnyel Bodor Anikó és dr. Kiss Lajos munkássága előtt kívántak tisztelegni. A konferencia vendégei, a Kárpát-medence meghatározó szaktekintélyei a két kutató munkásságát, illetve munkásságának hatásait járták körül előadásaikban.

A rendezvénysorozat kezdetén, csütörtök délután a zentai Felsővárosi Köztemetőben tartottak megemlékezést, amelynek keretében az egybegyűltek megkoszorúzták Bodor Anikó sírját, majd dr. Richter Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Zenetudományi Intézetének igazgatója és Dévavári Beszédes Valéria néprajzkutató emlékezett a neves zentai népzenekutatóra.

Ezt követen a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének hallgatói alkalmi összeállítással tisztelegtek az öt évvel ezelőtt elhunyt Bodor Anikó emléke előtt. A megemlékezés végén az egybegyűltek gyertyát gyújtottak dr. Kiss Lajos néprajzkutató tiszteletére, akire dr. Silling István nyugalmazott egyetemi tanár, néprajzkutató emlékezett.

A zentai Alkotóházban csütörtök este ünnepélyes keretek között mutatták be Bodor Anikó Széles a Duna (Kupuszinai népdalok) című könyvét, amelyről a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a Forum Könyvkiadó Intézet közös kiadásában megjelent kötet szerkesztői, Juhász Gyula, Németh István és dr. Silling István beszéltek. A könyvbemutatón közreműködött a kupuszinai Krajcárka népdalkör, valamint Csizmadia Anna népdalénekes is.

A zentai városháza dísztermében pénteken egész napos konferenciával tisztelegtek Bodor Anikó és dr. Kiss Lajos munkássága előtt. A rendezvény kezdetén Gondi Martina, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet megbízott igazgatója üdvözölte az egybegyűlteket, köztük dr. Babity Jánost, Magyarország Szabadkai Főkonzulátusának főkonzulját, Juhász Attilát, a Tartományi Művelődési és Tájékoztatási Titkárság segédtitkárját, Ceglédi Rudolfot, Zenta község polgármesterét, Širková Anikót, a zentai községi képviselő-testület elnökét, valamint a megjelent szakembereket, ezt követően előbb Ceglédi Rudolf, Zenta község polgármestere, majd dr. Szőke Anna, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnöke mondott köszöntőt.

– Az ember zenélhet és énekelhet akkor is, ha jókedve van, de akkor is, ha szomorú, ha bántja valami. A népzene megnyugvást ad, de egyben összekötő kapocs is lehet múlt, jelen és jövő, fiatalok és idősek között is. Emellett hidat, köteléket alkot a történelem viharában szétszakított, különböző országokban élő magyar nemzetrészek között is. A népzene hagyomány és érték, amelynek nemcsak az óvása, hanem a továbbadása is jelentős feladatot ró azokra, akik ezt a nemes küldetést vállalták, különösen ebben a mai világba, amelyet rohanónak szokás nevezni, hiszen az énekkel és a zenével a ragaszkodásunkat fejezzük ki az őseink, a szülőföldünk, a népünk iránt – hangsúlyozta köszöntőjében Ceglédi Rudolf, Zenta község polgármestere.

– A fejlődés titka: úgy kell előbbre jutni, hogy magunkra vesszük a múlt összes terhét. A kulturális örökség az egyetlen teher, amely nem nehezíti, hanem könnyíti az előrehaladást. Minden kulturális érték új és hagyományos egyszerre, jóllehet a későbbi nemzedékek a hagyományhoz való kötődést fogják hangsúlyozni. A múlt nem létezik másként, csak az emlékezetben, az emlékezet folyton raktároz és rostál, ha a kettő egyensúlya felborul, bekövetkezik az emlékezetvesztés. Népek történetében vannak olyan korszakok, amikor egy nemzedéknek megszakad a kapcsolata a múlttal, nem tudja az információkat az elődöktől átvenni. Elveszíti az emlékezetét, sem ember, sem nép számára nem létezhet tragikusabb állapot. Ezért tartozunk köszönettel Kiss Lajosnak és Bodor Anikónak – fogalmazott dr. Szőke Anna, hozzátéve, csak annak a népnek az emlékezete maradt fönn a történelemben, amelyik kultúrát tudott teremteni, a kulturális értékeket meg tudta őrizni, és át tudta örökíteni egyik nemzedékről a másikra.

A köszöntők után Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója a népzenei archívumok társadalmi hasznosulásáról tartott bevezető előadást, majd Csizmadia Anna és Szabó Kocsis Zsuzsanna népdalénekesek felsőhegyi népdalcsokorral ajándékozták meg az egybegyűlteket.

A konferencia első ülésszakában dr. Domokos Mária Bodor Anikó népzenekutató munkássága; dr. Kiss Mária pedig Mozaikok Kiss Lajos élettörténetéből címmel, a második ülésszakában dr. Silling István Bodor Anikó Kupuszinán; Borsi Ferenc Bodor Anikó félbemaradt csókai monográfiája; Németh István és Juhász Gyula Bodor Anikó kupuszinai népdaloskönyvének szerkesztése; dr. Lázár Katalin Három kutatónak a népi játékokkal kapcsolatos tevékenysége a Vajdaságban; Szabó Gabriella Bodor Anikó mint a népművészeti gyermekrendezvények segítője; dr. Paksa Katalin „Mimi-mama, mi van máma?” Kalendáriumi énekes népszokások a Vajdaságban; Szabó Kocsis Zsuzsanna „Homokos a, kavicsos a...” Táj és népköltészet a vajdasági Tisza menti népdalok tükrében; Kónya Sándor Féldallamok; dr. Rudasné Bajcsay Márta pedig Dallamstílus és stílusérzék, dallam és szövege címmel tartott előadást.

A rendezvény zárásaként a zentai városháza dísztermében ünnepi műsort tartottak a Bodor Anikó-díjjal kitüntetett csoportok közreműködésével. Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke köszöntője után fellépett a tóthfalui Fehér Akác asszonykórus, a csókai Csalogány asszonykórus, a Muzslai Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület vegyes kórusa és az adai Vadvirág Hagyományápoló Kör asszonykórusa is.

A Kárpát-medencei népzenekutatók vajdasági találkozója résztvevői szombaton Csantavérre, a 39. Durindó népzenei fesztiválra utaznak, vasárnap pedig az 52. Gyöngyösbokréta néptáncfesztiválon vesznek részt.

Merjünk magyarnak lenni

Ülésezett a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesületének vezetőség – Az egyesület céljai között a néphagyományőrzés és a nemzeti önazonosság-tudat megerősítése

A Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesülete (VMÓE) a múlt hét végén tartotta kibővített elnökségi ülését a Kishegyesi Könyvtárban. Az elnökség elfogadta az egyesület éves tervét, valamint szóba került a VMÓE elnöke, a dr. Szőke Anna által kidolgozott oktatási program is. Mint lapunknak beszámolt róla, egy olyan programot dolgozott ki, ami a néphagyományőrzést és a nemzeti önazonosság-tudat megerősítését szolgálja.

– Idáig is ezzel foglalkoztam, de sokkal nagyobb feladat egy konkrét tervet megírni, ami egy egész évre vonatkozik. Igyekeztem úgy összeállítani, hogy az óvónők és az óvodák „el merjék” fogadni. Szándékosan használtam ezt a szót, mert igen nagy a félelem az óvodai dolgozók körében azokban az óvodákban, ahol nem magyar nemzetiségű az óvoda vezetője. Ilyen környezetben nagyon félnek pl. attól, hogy a néphagyományainkat beépítsék a munkába. Az elnökségi ülés során téma volt, hogy ez hogyan, mily módon valósítható meg – mondta el az elnök, majd a terv egy fontos részét külön kiemelte: a terv előirányoz havi egy nyílt napot, amit a szülőkkel közösen tartanának az adott intézményben. Ennek keretében lehetőség nyílna a magyar kulturális értékek átadására.

Az ülésen elfogadták a VMÓE terveit az előttünk álló időszakra. Ennek kapcsán dr. Szőke Anna elmondta, hogy október során lesz egy bábturnéjuk a szórványban. A zentai Dárika Bábcsoport igen színvonalas óvodai előadásait fogják elvinni Tordára, Magyarcsernyére, Magyarittabéra, illetve Csókára és annak környékére. Az egyesület október végén vendégül fogja látni Karácsony Molnár Erikát, az egyik legismertebb népijáték gyűjtőt. Karácsony Molnár a karácsonyi ünnepkörrel fogja megismertetni az óvónőket, vélhetőleg két helyszínen is, számolt be az elnök. Januárban fog sor kerülni a VMÓE hagyományos bábkurzusára, februárban pedig a tehetséggondozás óvodai értelmezése lesz a téma. Az óvónőkkel egy magyarországi előadó fogja megismertetni ennek a lehetőségeit. Március 21. a bábszínjátszás világnapja, ez alkalomból az egyesület bábfesztivált szervez. Az immár hagyományosnak mondható fesztiválra ezúttal Zentán fog sor kerülni. Áprilisban egy újdonsággal gazdagodik a VMÓE programja, árulta el beszélgetőtársunk: megszervezik a vajdasági néphagyományőrző óvodapedagógusok első találkozóját.

– Ez egy konferencia jellegű találkozó lesz, amelyre hagyományőrzéssel foglalkozó óvónők fognak eljönni. A konferencia során rövid prezentációban mutatják majd be, hogy idáig mit tettek a nemzeti értékeink átadása céljából. Fontos világosan látniuk, hogy egy-egy óvodán belül egy-egy csoport konkrétan mit tett azért, hogy tudatosítsa a szülőkben, hogy magyar iskolákba kell járatni és magyar kulturális közegben kell felnevelni a gyermekeinket. A vegyes közegekben, főként a vegyes óvodai csoportokban nagy a veszélye annak, hogy a magyar gyermek alkalmazkodik, átveszi a szerb gyermek hozzáállását, s a későbbiekben a szülők szerb osztályba íratják – mondta az elnök.

Végezetül azt is megtudtuk tőle, hogy májusban fog sor kerülni a Vajdasági Magyar Óvodás Színjátszó Találkozóra, amit immáron 21. alkalommal fognak megtartani.

Múltunkat megőrizni a jövőnek

Második alkalommal rendezték meg a Papp György Szociográfiai Emlékkonferenciát

Második alkalommal szervezte meg a Kiss Lajos Néprajzi Társaság a Papp György emlékkonferenciát, mely a magyarkanizsai származású neves szociográfusnak, nyelvésznek és kutatónak állít emléket. A résztvevők először a temetőben gyűltek össze, hogy tiszteletüket róják le Papp tanár úr sírjánál, majd a József Attila Könyvtár Koncz István-termében kezdetét vette az emlékkonferencia, melynek idén A mi világunk – Az eltemethetetlen múlt címet adták a szervezők. A megnyitón jelen volt dr. Bimbó Mihály polgármester is, a Szekeres László Alapítvány mellett ugyanis az önkormányzat támogatásának köszönhetően valósult meg a konferencia.

A Kiss Lajos Társaság elnöke, dr. Szőke Anna elmondta, hogy a tavalyi találkozó sikerén felbuzdulva döntött úgy az elnökség, hogy folytatni szeretnék a munkát, és minden évben, amíg lehetőségük lesz, megtartják a Papp György nevét viselő konferenciát Magyarkanizsán.

– Az eltemethetetlen múlt alatt azt értem, hogy nem is szabad eltemetni azokat a történeteket, amelyekkel a néprajzi szociográfia kell, hogy foglalkozzon, és ez nem más, mint az egyszerű emberek élete. Nem a nagy történelmi eseményekről és a nagy emberekről, hanem kisemberekről van szó, akik valahol alkotóelemei a történelemnek. A néprajzi szociográfiának az a célja, hogy akár kistelepülésekről kihaló félben lévő településeket őrizzünk meg a jövőnek, hogy írásos nyoma legyen annak, hogy létezett – mondta Szőke Anna elnök.

Szőke Anna azt is kiemelte, a konferencia egyik fontos jellemzője, hogy nem csupán levéltári kutatásokból épülő munkákat mutatnak be, hanem terepi munkát végezve hoztak beszámolókat, olyan településekről, mint például Kanizsamonostor, Surján vagy a Kispiachoz tartozó Ustorka.

– Ustorka Martonos tanyavilága volt valamikor, ahogy Szalatornya is, Kispiac önállósulása után kapcsolták a faluhoz. Ustorka a történelem során többször elnéptelenedett, de mégis mindig újra betelepült. Jelenleg hat háztartásban élnek itt, ebből három egyedülálló férfi, két öttagú és egy háromtagú család. A házakat termőföldek veszik körül, ezért az idők folyamán általában vagy nagy gazdák költöztek ki, vagy akik a földeken dolgoztak másoknak. Az elnéptelenedés lehetséges okai, hogy bezárták az iskolát, műút nem épült, amely összekösse más településekkel, és kénytelenek voltak a gyerekek érdekében más közösségekbe, vagy Kispiacra költözni – mondta Kovács Mária, aki állítja, hogy a családok szavaiból azt szűrte le, a családok közül többen is ragaszkodnak a lakóhelyükhöz, sőt azok közül, akik elköltöztek, többen honvágyról számoltak be. Kovács Mária kutatásai eredménye már nyomtatásban is olvasható, hiszen Volt egyszer egy Ustorka c. könyve idén jelent meg.

A konferencia résztvevői közül azonban voltak, akik egy-egy személy, vagy család bemutatására vállalkoztak. Silling István egy nyugat-bácskai magyar család életén keresztül foglalkozott a vándorlás témájával, Tóth Glemba Klára egy harangozó történetével egészítette ki Surján, az elfelejtett falu c. tanulmányát. S akadt olyan előadás is, amely ugyan nem kapcsolódott szorosan a megadott témához, mégis érdekes információkkal szolgált, ilyen volt Kónya Sándor, aki A vadász és a lánya c. ballada vajdasági változatait kutatta.

 A konferencia előadói voltak: Dévavári Beszédes Valéria, Klamár Zoltán, Kónya Sándor, Kornechy László, Kovács Mária, Örsi Julianna, Silling István, Szőke Anna, Tóth Glemba Klára.

Ez a mi világunk

Tavaly, Papp György nyelvészprofesszor és néprajzkutató halálának ötödik évfordulóján a munkássága iránti tiszteletből emlékkonferenciát szervezett a Kiss Lajos Néprajzi Társaság és a magyarkanizsai önkormányzat. A rendezvény az idén a községnapi eseménysorozat részeként folytatódott.

Az emlékkonferencia ötletgazdája, Klamár Zoltán néprajzkutató lapunknak elmondta, azért kezdeményezte a találkozót, mert valamikor maga is rendszeresen részt vett a Papp György nevéhez fűződő szociográfiai műhely munkájában.

— Az első összejövetelünk róla szólt, a hozzá és a tevékenységéhez köthető embereket hívtuk meg, de már akkor felvetődött, hogy a tanácskozást rendszeresíteni kellene. Most, miután az önkormányzat is beépítette a községnapi rendezvények sorába, már nem vagyunk kizárólag a Kiss Lajos Néprajzi Társaság esetleges pályázati pénzeire utalva.

Úgy gondolom, az itt elhangzó előadások megérdemlik, hogy könyv formában is megjelenjenek. Felvetettem azt az ötletet is, hogy Papp György, aki jeles embere volt a vajdasági magyarságnak, azon belül pedig a szűkebb pátriájának — rajongásig szerette ezt a várost, és sokat tett érte —, mindenképpen megérdemelne Magyarkanizsán egy utcanevet. Ezzel beemelhetnénk őt a köztudatba, hiszen azzal, hogy egy ember távozik az élők sorából, egyrészt hiátust hagy maga után, másrészt viszont elég gyorsan elfelejtik. Hogy ezt megakadályozzuk, annak az egyik módja, hogy földrajzi névvé váljon, annál is inkább, mert ő maga a földrajzi nevek nagy kutatója volt.

Az idén a magyarkanizsai József Attila Könyvtárban A mi világunk — Az eltemethetetlen múlt címmel tartották meg a II. Papp György Szociográfiai Emlékkonferenciát.

Az esemény Papp György professzor sírjának megkoszorúzásával kezdődött, majd Szőke Anna, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnöke köszöntötte a jelenlévőket. A program során Silling István Vándorélet. Egy nyugat-bácskai magyar család bomlása és vándorélete címmel adott elő, Klamár Zoltán „Ha tudtam volna, hogy kilukajtitok a ház elejit…” címmel egy XX. századi élettörténet szociografikus elemeiről értekezett, Szőke Anna pedig egy kishegyesi szegény ember élettörténetéről számolt be. A fogyatkozó, az eltűnés peremére sodródott kis települések (Surján, Ustorka, Kanizsamonostor) voltak a témái Tóthné Glemba Klárának, Kovács Máriának és Beszédes Valériának. Kónya Sándor A vadász és lánya című ballada vajdasági változatait hasonlította össze, Örsi Julianna a református lelkészcsaládok mintaadásáról, Kornechy László a vajdasági magyar oktatás helyzetéről beszélt.

Megindító, de egyúttal elgondolkodtató történetet hallottunk az idős bácsiról, aki haláláig ragaszkodott a régi otthonához; a faluról, ahol már csak két-három gyermek van az iskolában, és a viszonylag jó állapotban lévő játszótéren nincs, aki a libikóka másik oldalára üljön; a templomról, melyet a település lakosai egyheti napszámból építettek fel.

A kisember és a történelem

Szőke Anna arra világított rá, hogy ezen a konferencián a néprajzi szociográfia került előtérbe, mert úgy ítélték meg, többet kellene foglalkozniuk az emberi sorsokkal.

— Példaként mondom el, hogy Dudás Károly kiválóan műveli az irodalmi szociográfiát, mi viszont inkább a történelem szempontjából vizsgáljuk az emberi sorsokat. Arra vagyunk kíváncsiak, hogyan éli meg a kisember a történelmi fordulópontokat. A tagságot ösztönöztem ugyan, hogy foglalkozzon ezzel a témával, de mégis kellemesen meglepődtem, amikor erre a tanácskozásra kilenc előadást jelentettek be. A helytörténészek mindig ragaszkodnak a pontos tényfeltáráshoz, a néprajz is leíró jellegű, de hogy egy ember hogyan élt meg egy bizonyos időszakot, az a néprajzi szociográfiára tartozik. Ennek Féja Géza volt az egyik elindítója, amikor a Viharsarok című művében a cselédek és a béresek sorsát hozta nyilvánosságra — ráadásul egy olyan korszakban, amikor erről még nem is volt tanácsos sem beszélni, sem írni. A néprajzi szociográfia, mivel nem csak, illetve nem elsősorban levéltári kutatáson alapul, sokkal életszerűbb. Engem nagyon leköt, függetlenül attól, hogy más területeken is sok kutatást végzek. Szeretem meghallgatni az emberi sorsokat, elmélázni azon, milyen nehéz volt a korábbi nemzedékeknek. Nem mondom, hogy nekünk most jó, de régen másként volt rossz.

Szőke Anna beavatott abba is, hogy a Kiss Lajos Néprajzi Társaságnak az idén már megjelent egy kiadványa, mely a fiatal néprajzkutatók 2013. évi összejövetelén elhangzottakat tartalmazza, emellett az olvasók hamarosan kézbe vehetik a tavalyi nemzetközi konferencia előadásaiból szerkesztett kötetet is.

Silling Istvántól egy rövid összegzést kértem, vagyis arra voltam kíváncsi, mi szűrhető le az előadásokból:

— Az egyéni sorsok vizsgálata során a néprajzkutatók általában a szegény emberek életét veszik alapul, és ezzel folytatják a magyarországi néprajzosok által korábban felvetett kérdések sorát. Manapság a kis települések élete is divatos téma, mert sajnos elég sok falu van eltűnőben, kihalófélben. Ezúttal bánáti vagy Tisza menti helyszínekről hallottunk, de ugyanez jellemző Nyugat-Bácskára is. Én sugallnám, hogy nem kötelező csak a szegény emberekkel foglalkozni, és nem szükséges mindig pesszimista hangnemben értekezni, hiszen ugyanígy lehetne vizsgálni a valamikori gyárosok unokáinak életét — érdekes kérdés, hogyan alakult a család sorsa a vagyon eltulajdonítása után — vagy az egykori nemesek leszármazottjainak történetét.

A tavalyi Papp György-emlékkonferencia anyaga egyébként a Híd folyóirat idei márciusi számában jelent meg. A mostani összejövetelt Magyarkanizsa önkormányzata és a Szekeres László Alapítvány támogatta.

„A menyasszony szép virág…”

A Kiss Lajos Néprajzi Társaság és Topolya Község Múzeuma november 14-én Népszokások – mentés másként címmel Borús Rózsa-emlékkonferenciát szervezett a tíz éve elhunyt topolyai néprajzkutató

A nemzetközi jellegű konferencia előadói több szálon kapcsolódtak Borús Rózsa munkásságához, a máig sokat idézett Topolya népszokásai című, illetve a Bácskai lakodalmak című hiánypótló kötethez.

Dr. Szőke Anna, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnöke szervezőkészségét dicséri a konferencia neves előadóinak részvétele a rendezvényen. De nem csak szakmai érdeklődés övezte az előadásokat, hiszen jelen voltak ez egykori tanítványok, barátok, ismerősök is.

– Az évi programunkban szerepeltek azok a néprajzkutatóink, neves szakembereink, akikről ebben az évben megemlékeztünk kerek évfordulók kapcsán, ebben a keretben Borús Rózsa tanárnő zárja az idei konferenciáink sorát. Topolya a helyszíne, hiszen a tanárnő itt élt, itt tevékenykedett, és itt állított úgymond örök emléket a topolyai népszokásoknak. Amikor kiválasztotta azt a szakterületet, ami hozzá legközelebb áll – ebből is doktorált –, megírta különböző helyszínekről merítve a lakodalmi szokásokat. Ez lett később a fő kutatási területe. Itt kell megemlíteni a vőfélyverseket, egyedülálló gyűjtést végzett ezen a területen is, és ezek a kutatások meg is jelentek. Amikor az évi programot állítottuk össze, akkor elhatároztuk, hogy a tanárnőről feltétlenül meg kell emlékeznünk, hiszen tekintélyes életművet hagyott maga után – nyilatkozta Szőke Anna, aki azt is elmondta, hogy a személyes találkozásaik során nagyon hasznos útmutatót kapott ő maga is a tanárnőtől a gyűjtőmunkához.

A nemzetközi konferencián Nyisztor Tinka, aki Moldvából érkezett, a pusztinai halotti tor változásairól beszélt, Verebélyi Kincső egyetemi tanár, a budapesti ELTE BTK Néprajzi Tanszékének nyugalmazott tanára a vásári sokadalmak jellemzőiről tartott előadást. Az előadók között szerepelt még a topolyai származású Klamár Zoltán, a csongrádi múzeumból Vincze Klára, valamint Kónya Sándor csókai népzenekutató és versénekes, továbbá Silling Léda, Gazsó Hargita és Szőke Anna, aki a konferencia zárásaként „A menyasszony szép virág…” címmel egy fotógaléria segítségével mutatta be, hogyan módosult a menyasszony öltözéke az elmúlt száz évben. A lakodalom szertartásai és szokásrendje címmel Utasi Mária kishegyesi adatközlő az 1950-es évek lakodalmait idézte fel, Vojnits Tivadar nyugalmazott újságíró pedig személyes hangú megemlékezését olvasta fel.

Az emlékkonferencia megszervezését a Szekeres László Alapítvány, a Domus – MTA és Topolya Község Önkormányzata támogatta.

A konferencia moderátora Silling Léda volt, aki előadásában a nyugat-bácskai Szilágyi lakodalmi szokásaira hívta fel a figyelmet.

– Borús Rózsa népszokáskutató volt, leginkább a lakodalmakkal foglalkozott, a vőfélyverseket gyűjtötte össze. Minden előadó a népszokásokhoz kapcsolódott, igen széles skálán, az emberélet fordulóitól kezdve az év ünnepein át szinte mindent végigvettünk. A lakodalom és vonzáskörének az előadásaiból rendhagyó előadás volt Utasi Mária kishegyesi adatközlő beszélgetése Szőke Annával. Klamár Zoltán egy kanizsai vőfélykönyv kapcsán összefoglalta az eddig megjelent vőfélykönyveket, útvonalat húzott, hogy hogyan kerülhettek ide a vőfélykönyvek, és a jelenben hogyan változik a vőfélység szerepe. Az én előadásom címe: A nászéjszaka felé – Lakodalmi szokások Szilágyin. Szilágyira mentem férjhez, és tapasztalom, hogy e nyugat-bácskai kis faluban a népszokások nagyon érdekes átalakuláson mennek keresztül. A nászéjszaka felé vezető útvonal már a lakodalom végét jelzi, amikor az ifjú párt hazakísérik. Amikor az ünnepély helyszínét áthelyezték a házaktól a kocsmába, illetve a tűzoltóotthonba, akkor új szokások is kialakultak a lakodalomban. Az újítások bevezetésének egyik legelső pontja ez az esemény, hiszen a lakodalomban meg akarják mutatni, hogy mennyire jómódú a család, a legszebbet, legjobbat válogatják össze például az ételekből is, s a tűzugrás is így jelenhetett meg az 1970-es években, és megmaradt máig. Egy archaikus szokás egyszer csak megjelent egy új telepítésű faluban, ahol soha addig nem ugrottak tüzet. Tanulmányomban majd ezt a szokást próbálom mélyebben is vizsgálni.

Gazsó Hargita Borús Rózsa és Gunda Béla 1979 és 1984 közötti levelezéséről tartott előadást. Pastyik László hívta fel a figyelmet az MTA Gunda-hagyatékában található levelezésre.

A levelezés által betekintést nyerhettünk abba, hogy mi is egy könyv megjelenésének a háttere: milyen nehézségek, szép pillanatok előzik meg. Megtudtuk, Borús Rózsa sokat jelentett a topolyaiaknak, a szakma is elismerte, viszont a hivatalos közeg nem értékelte, és emiatt volt benne keserűség.

Végül egy személyes emlékkel zárnám a beszámolót: 2005-ben már betegen, de nagy lelkesedéssel tartotta meg Borús Rózsa a lakodalmi hagyományainkról szóló előadását. Az ünnepség forgatókönyvét ismertette, a háztűznézés, a leánykérés szokásáról szólt, majd az általa feldolgozott, kézzel írott vőfélykönyvekből idézett részleteket, amelyek, ha ügyetlen rímekkel is, de elénk tárják a magyar nép erkölcsi életfelfogását, tisztességről és becsületről vallott nézeteit, az öregek bölcsességét és óvatosságát, figyelmeztetnek a fölösleges költekezés és cifrálkodás következményeire. Az előadás során a lakodalom ceremóniamesterének, az egykori vőfélynek a szerepére is kitért, akinek fő feladata az ünnepélyesség emelése és a szórakoztatás volt. Dr. Borús Rózsa egyórás előadása végén gyermekéveire emlékezett, feldolgozatlan környékbeli legendákra hívta fel a figyelmet, és az egykori topolyai Nagy utca világát elevenítette fel, amelynek környékén gyermekéveit töltötte. Hirtelen halála megakadályozta abban, hogy a kéziratait rendezze, egy kötetnyi tanulmánygyűjtemény megjelenése máig várta magára.

Most, tíz év múltán a topolyaiak, tisztelői, barátai, tanítványai, a szakma neves képviselői méltón emlékeztek rá, aki, mint Vojnits Tivadar a konferencia kezdetén hangsúlyozta, mindig szerényen, csendben, a harsány megnyilvánulásokat kerülve, magas fokú szakmai alázattal végezte munkáját.

Dr. Borús Rózsa (1930–2005) topolyai pedagógus, bölcsészdoktor, jeles néprajzkutatónk dr. Penavin Olga egyetemi tanár ösztönzésére kötelezte el magát a néprajzzal, hagyományaink kutatásával. Az elemi iskola első négy osztályát kényszerből szerb nyelven végezte el, az algimnáziumot már anyanyelvén fejezte be. 1949-ben a szabadkai Magyar Főgimnáziumban érettségizett. Az újvidéki Tanárképző Főiskolán 1952-ben magyar és szerb nyelv szakos tanári oklevelet szerzett. A Magyar Tudományos Akadémia felkérésére 1964-ben összegyűjtötte és feldolgozta Topolya tárgyi néprajzának adatait. Emellett magánhallgatóként 1966-ban oklevelet szerzett az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának (Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén. 1977-ben Debrecenben szerzett bölcsészdoktori fokozatot néprajzból. Eközben is lankadatlanul kutatott, gyűjtött, publikált. 1981-ben jelent meg Topolya népszokásai című, máig sokat idézett kötete, 1998-ban pedig a Bácskai lakodalom című hiánypótló könyve. Emellett előadásokat tartott Budapesten, Debrecenben, Szegeden, Pécsett, Szabadkán, Újvidéken, Topolyán, és több mint száz tanulmánya jelent meg hazai és magyarországi folyóiratokban, több száz cikke újságokban.

(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)

„Nekem a társadalomnéprajz az erősségem”

Dr. Szőke Anna kishegyesi nyugalmazott óvópedagógus, népművelő, néprajzkutató a Magyar Életfa díj egyik idei kitüntetettje. Óvodapedagógiai és néprajzi munkásságát — mindkettőről több könyv is tanúskodik — nem csupán szűkebb hazájában, hanem az anyaországban is ismerik.

Szőke Anna három évtizeden át óvónőként dolgozott Kishegyesen, tizenkét évig a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke volt. A néprajz szakot a Debreceni Egyetemen végezte el, ahol doktori fokozatot is szerzett. Kiterjedt kutatásokat végzett Vajdaságban, jelentős eredményeket ért el a hagyományok gyűjtése, a vallási néprajz és a társadalomnéprajz területén. Könyveiben és tanulmányaiban a délvidéki magyarságnak, azon belül pedig szülőfalujának állít tudományos értékkel bíró emléket. Nevéhez fűződik a többi közt a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesületének megalapítása — jelenleg is ő az elnöke —, a Vajdasági Magyar Óvodások Színjátszó Találkozójának létrehozása, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnöki tisztségét 2013 óta tölti be. 

Beszélgetésünket a díjakkal kezdtük. Szőke Anna ugyanis 2000 óta a Magyar Kultúra Lovagja, 2009-ben Aracs-díjban, 2013-ban Győrffy István-emlékéremben részesült.

— Örülök a díjaknak, de ez nálam rövid ideig tart, gyorsan túllépek rajta. Van egy kis láz a lelkemben néhány napig, aztán dolgozom tovább. Engem úgy nevelt az édesanyám, hogy az életben mindig előre nézzek. Amikor például megjelenik egy könyvem, már a másikon gondolkozom. Most is jobban örültem annak, hogy a hír hallatán sokan gratuláltak nekem, mert ez azt bizonyítja, hogy odafigyelnek rám.  

* Miért tartotta fontosnak, hogy 1996-ban — hosszas óvónősködés után — beiratkozzon a néprajzi szakra?

— Negyvennyolc évesen kezdtem el az egyetemi tanulmányaimat, és másoknak is csak ajánlani tudom, hogy bármikor vágjanak bele, hiszen tanulni sohasem késő. Bennem egy új ember született meg, azóta teljesen másként látom a világot. Mindig aktív voltam, óvónőként bábcsoportot vezettem, író-olvasó találkozókat szerveztem, majd a művelődési egyesület elnökeként számos néptánccsoportot fogadtam Magyarországról és Erdélyből is, színházi előadásokat láttunk vendégül. Ennek a tevékenységnek a végzése közben rádöbbentem, hogy az egyetemes magyar kultúra terén igen hiányos a tájékozottságom, és minden alkalmat megragadtam, hogy képezzem magam. Így kerültem el 1996-ban a debreceni nyári akadémiára, és állítom, a jóisten is mellettem van az életben, mert elém hozza a véletleneket. Jött a Debreceni Napló újságírója, és a jelen lévő 40-50 ember közül épp engem szólított meg. Elmondtam neki, hogy a néprajzi témák és Újvári professzor előadásai tetszenek legjobban. A cikk megjelent, ma is őrzöm, és hamarosan hívattak a néprajzi tanszékre, ahol felajánlottak minden segítséget a beiratkozáshoz. Nekem már itthon megvolt a főiskolai oklevelem, a szerbnyelv-tudásomat elismerték egyik nyelvvizsgának, a másikat később tettem le német nyelvből. Kiváló szakemberek oktattak, de az egyetemnek abból a szempontból is hálás vagyok, hogy nyaranta terepmunkára mentünk, és bejárhattam ez egész magyar nyelvterületet.

* A Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesülete milyen újdonságokat nyújtott a szakma képviselőinek?

— Miután azt tapasztaltam, hogy a magyar óvónők nagyon hátrányos helyzetben vannak, és nincs meg bennük a szándék a magyarságtudatuk erősítésére, 1995-ben kezdeményeztem az egyesület megalakítását. Bátorságot akartam adni. Csak példaként említem, hogy a programban megnevezett verseknek legalább a fele fordítás volt a régi Jugoszlávia irodalmi anyagából. A közös fellépésen a magyar gyerekek is inkább diszkózenére táncoltak, miközben láttam, hogy a montenegrói csöppségek népviseletben állnak ki. 1996-ban megtartottuk a Vajdasági Magyar Óvodások Színjátszó Találkozóját, de csak öt csoport mert eljönni — a hatodik az enyém volt —, és közülük négy művelődési egyesület neve alatt jelentkezett be. 2000-ben jelent meg az Elszaladt a kemence című könyvem, mely Magyarországon is forradalmasította az óvodai programot. A kétezer példány nagyon gyorsan elkelt, mert ez volt az első ilyen jellegű kiadvány. Hónapról hónapra feldolgoztam a néphagyományokat, és tanácsokat adtam, hogyan lehet őket az óvodai munkában alkalmazni. Mindig azzal érveltem, hogy a tantervben a kötelező dolgok felsorolásán kívül volt egy olyan szakasz is, amely megengedte, hogy minden nemzet beépítse a saját néphagyományát az oktatásba. Kezdetben sok elutasítással találkoztam, a kolléganők azt mondták, nem akarnak magyarkodni. El kellett nekik magyarázni, mi a különbség a magyarkodás és aközött, ha valaki magyar szellemiségben, a magyar kultúra és néphagyományok ismeretében él és neveli a gyermekeit. A magyarságunkat nem külsőségekkel, hanem viselkedésünkkel, műveltségünkkel, kimagasló teljesítményekkel bizonyíthatjuk és erősíthetjük. Szívügyem a szórvány, a doktori értekezésemet a Versec környéki magyarságról írtam. Azzal, hogy ezt a csoportot nem magyaroknak, hanem magyarságnak neveztem, új terminológiát teremtettem a néprajztudományban. Mivel ezek a magyarok nyelvszigetként élnek, igen sok archaikus szokást fedeztem fel náluk. Az egyik célom, és ezen sokat dolgozom, hogy közelebb hozzam egymáshoz a szórványban, illetve a tömbben élő pedagógusokat és diákokat. 

* A néphagyomány terén mit érdemes kutatni Vajdaságban, és melyek a kedvenc témái?

— Nekem a társadalomnéprajz az erősségem. Ami a hatvanas években történt, azt már lehet kutatni. Ilyen például a lakáskultúrában a fürdőszoba megjelenése vagy a menyasszonyi ruhák változása. Nálunk jellemzőek az interkulturális kapcsolatok, vizsgálni lehet, hogy az egyik nép mit vesz át a másiktól. Például Temesvajkócon, egy teljesen szerb környezetben megünneplik a december 28-ai aprószenteket. Hogy miért? A válasz egyszerű: „Baba je tako radila.” Megvesszőzik a gyerekeket, és megkérdezik: „Koliko ima aprosenteka?” Vagy az ünnepi ebédkor már a magyarságnál is kezd eltűnni a húsleves és a négy-öt fogás, inkább szerb szokás szerint megsüttetik a malacot, hidegtálakat szolgálnak fel. Nagyon szép és érdekes téma a kitalált ünnepek területe, például a főzőversenyek, a különféle találkozók, fesztiválok, ezek kapcsán is izgalmas kérdések merülnek fel. Én az etnikumokat is szeretem kutatni, foglalkoztam a kishegyesi romákkal, a szabadkai zsidókkal. Néhány könyvemben a szülőhelyem témái köszönnek vissza. Amikor 2010-ben díszpolgárrá választottak, azt mondta az idősebb fiam, jegyezzem meg, az a legnagyobb elismerés az életben, amit a közösségemtől kapok. Akkor megfogadtam, többet kell törődnöm Kishegyessel.

* Jelenleg min dolgozik?

— Megírtam a gyermekkoromat, a mű egyúttal társadalomnéprajz is. Nemcsak a játékszokásainkat, a gyermekdalokat és a mondókákat tüntetem fel benne, hanem az akkori életmódot is. Édesanyám a rengeteg munka mellett nagyon sokat énekelt nekem, édesapám meséket mondott. A nagyanyám nem tanult módszertant, de a legmagasabb fokon művelte. Ő erősítette bennem a magyarságtudatot, például amikor csárdásozni tanított, mert egy magyar lánynak azt tudnia kell. Nekem a holdban ma is Cecil táncol és Dávid hegedül, mert a nagyanyám azt mondta. Ilyesmi kellene a számítógép előtt ülő gyerekeknek is. Remélem, ez a könyvem a nyárra eljut az olvasókhoz, valamint a terveim között szerepel még a kihalófélben lévő vajdasági foglalkozási ágak megírása is. Emellett kiváló konferenciákat szervezünk a Kiss Lajos Néprajzi Társasággal, az idén Penavin Olgára emlékezünk, illetve ebben az évben lesz a tekijai búcsú 300. évfordulója is. Nyugdíjas vagyok, de soha nem unatkozom. Hála Istennek, most már nem kell senkinek megfelelnem, csak magamnak, és azt csinálhatom, amit szeretek. 

Örülni a kis dolgoknak

Dr. Szőke Anna 40 éve aktív az óvodapedagógiában – Három mandátumon át vezette a kishegyesi művelődési egyesületet – Mintegy 50 évesen iratkozott be a Debreceni Egyetemre

A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség dr. Szőke Anna óvópedagógust, népművelőt és néprajzkutatót Magyar Életfa díjjal tüntette ki. A díjat a magyar kultúra napja alkalmából szervezett délvidéki központi ünnepségen adták át, Zentán. Érdekesség, hogy művelődésszervezőként épp Szőke Anna volt az, aki elsőként szervezett műsort Vajdaságban a magyar kultúra napján. Sok kezdeményezés, újítás köthető a kishegyesi néprajzkutató nevéhez. Dr. Szőke Anna tevékenységi köre több részre taglalható, óvodapedagógusként kezdte, de sohasem ragadt le egy dolognál.

– Az életem nagyon sok szálon fut, van a család, az óvodapedagógia, a néprajz és a népművelés. Nagyon szeretek dolgozni, és nem érzem azt, hogy nehezemre esne. Az óvodapedagógia terén 40 éve vagyok aktív. Már a pályámat is úgy kezdtem a ’70-es években, hogy mindig szerveztem valamit. Abban az időben is báboztam, és sokat dolgoztunk együtt Szűcs Imre költővel. Bábcsoportot szerveztem középiskolásokból, s nagyon sok előadást tartottunk. Akkor kezdtem az elméleti résszel is foglalkozni, s több szemináriumot tartottam a környéken. Ezért a tevékenységemért 1986-ban Október díjat kaptam a községtől, amire a mai napig büszke vagyok.

 Hosszú ideig Ön vezette a kishegyesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületet is.

– 1990-ben az akkori helyi közösség vezetősége kinevezett a művelődési egyesület élére. Előtte eléggé pangott ez a terület, kevés rendezvény volt. Mondhatni, hogy beledobtak a mély vízbe, és csodát műveltünk. Elsőként bekapcsoltam a fiatalokat a munkába, és igen eminens fiatalok kerültek ki ebből a közösségből. 12 szakosztálya volt a művelődési egyesületnek, és mindenhol folyt a munka. Havi szinten tartottunk vezetőségi ülést, és évente nyilvános közgyűlést, vagyis kapcsolatban voltunk a falu polgáraival. Akkor raktuk le az alapjait az amatőr színjátszásnak, a néptáncmozgalomnak stb. 2002-ben lejárt a harmadik mandátumom, és eljöttem.

Mikor kezdett néprajzzal foglalkozni?

– 1996-ban kerültem a Debreceni Egyetemre, ahol új kollégákkal, új szellemiséggel találkoztam. Talán a művelődési egyesület is azért funkcionált jól, mert sok ötletet hoztam Magyarországról. Pl. Vajdaságban mi ünnepeltük meg elsőként a magyar kultúra napját. Debrecenben nagyon sokat kellett tanulnom, mert egy más oktatási rendszerből érkeztem, viszont amikor államvizsgáztam, a professzoraim felajánlották, hogy folytassam a tanulmányaim. Minden esélyem megvan a doktori fokozat megszerzéséhez – mondták. Kellett egy feltáratlan területet találnom, így esett a választásom a Versec környéki magyarság kutatására. Egy csodálatos vidéket és társadalmat fedeztem a fel a Versec környéki pici falvakban, ahol nagyon kemény szórványban élnek a magyarok. Ezt a témát egy 250 oldalas szakdolgozatban írtam meg, ezt később a Forum Könyvkiadó Intézet könyv formájában megjelentette.

Ejtsünk néhány szót a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesületéről is.

– 1995-ben alapítottam meg az egyesületet, aminek egy nagyon komoly oka volt: a magyar óvodapedagógusok nem igazán merték színpadra léptetni a gyerekeket magyar néptánccal, népdallal stb. Az volt a célom, hogy erősítsem a nemzeti öntudatot a kolléganőkben. Immár 20 éve működik az egyesület, és azóta az ovis színjátszó találkozó is teljesen beért. 2000-ben jelent meg az Elszaladt a kemence című könyvem, amely egy teljesen új, egész éves oktatási programot foglal magában. Onnantól indult meg, hogy az óvónők bevonták a hagyományokat az óvodai oktatásba. A könyv 2000 példányban jelent meg, és pillanatok alatt elfogyott. Most készülünk az újra kiadásra.

 Hány könyve jelent meg?

– Kilenc könyvem jelent meg eddig, ebből négy csak Kishegyessel foglalkozik. Nagyon szeretek az etnikumokkal foglalkozni, egyedüli vagyok, aki feldolgozta a kishegyesi zsidóság történetét. Emellett foglalkoztam a szeghegyi svábokkal is, s jelent meg tanulmányom német nyelven Freiburgban, valamint angol nyelven Kolozsváron. Fontosnak tartom még megemlíteni, hogy Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaság felkérésére 10 évig részt vettem az óvónők számára tartott nyári akadémia szervezésében. Ezt Kisvárdán tarják, főként határon túli óvónők számára.

 Mi az, ami még fontos az életében?

– Három unokám van, erre is nagyon büszke vagyok. Szépnek találom az életet, kicsit azt vallom, hogy az ember kovácsa is a saját életének. Meg kell tanulni örülni a kis dolgoknak, ezt viszont nagyon hiányolom a mai ember életéből. Ha nem megyünk tengerre, akkor nincs nyár, nincs élmény, holott olyan szép a mi környezetünk is. Mindenhol lehet sok szépet találni, főleg ha az ember egy kicsit utána is olvas, de elég kimenni a kishegyesi kaszálóba és megnézni egy naplementét. Van még egy nagyon fontos dolog az életemben, amit nem szoktam elmondani: mindig támogatok egy szegény családot. Évek óta már egy 7 gyermekes családnak segítek, kapják a Mikulás-csomagot, a karácsonyi, a húsvéti csomagokat. Ameddig bírom, ezt is folytatni fogom.

“Nemcsak fejlősen szabad nézni az életet és belesüppedni a provincializmusba …”

Magyar Életfa díj, egyedi, gazdag életút – interjú dr. Szőke Annával, falunk egyik méltán elismert közszereplőjével  

A 2015-ös év egyik nagy elismerését, a vajdasági magyar közösségért végzett kimagasló munkájáért Dr. Szőke Anna – nyugalmazott óvodapedagógus, népművelő, néprajzkutató (Kishegyes) kapta. Ez a Magyar Életfa díj, mellyel minden évben legtöbb négy személyt tüntet ki a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség, olyan személyeket, kiknek életműve a délvidéki magyar kultúra vagy közművelődés valamely ágához kapcsolódik.

A díj Nemes Fekete Edit szabadkai keramikusművész Életfa című kerámia faliképéből és minden évben más grafikusművész által készített egyedi oklevélből áll.

        – Kishegyesen Ön az első személy, aki ezzel a díjjal büszkélkedhet. Egy egész életút áll mögötte. Mit jelent ez a díj Önnek? Hol indult ez a gazdag életpálya?

– Nekem nagyon gazdag gyermekkorom volt – kezdi Szőke Anna. A szegénység közepette mi tudtunk játszani, és úgymond a semmiből is tudtunk valamit kihozni. Egyedüli gazdagságunk a képzeleterőnk volt. Hogy ambiciózus lehettem, ezt utólag gondolom, mert ha visszapergetem az eseményeket, úgy 9-10 éves lehettem, amikor már énekkart szerveztem az utca gyerekeiből. Az árokpart széléről én nagyon nagy élvezettel levezényeltem a kórust, mely nemcsak népdalokat, hanem pikánsabb dalokat is énekelt, gyerekként azokat is nagyon fogta a fülünk. Az általános iskola után Újvidékre kerültem, valójában riporter és újságíró szerettem volna lenni. Nagyon vonzott ez a pálya, különösen a rádió, mert újságunk csak vasárnap volt. Édesapám azonban nem engedett gimnáziumba, mert azt tartották az akkori felfogás szerint, hogy befejezi, és nem lesz belőle semmi. Utólag nem szabad ezért elítélni, minden szülő azon van, hogy legyen egy biztos pont a gyereke életében. Így kerültem akkor az óvóképzőbe. Sikerült a felvételi, nehéz volt az iskola. Komoly képzésben részesültünk. 45-en kezdtük, és ötödikre 14-en maradtunk, tehát nagyon szelektáltak bennünket. Emlékszem, a fogadónapon egy kishegyesi osztálytársammal együtt álltunk az iskola udvarán, mint két ázott kacsa, és nem értettünk semmit az igazgató beszédéből, aki a pódiumon állt, és körülöttünk mindenki szerbül beszélt. És akkor jött egy takarítónő, Julis néni, sosem felejtem el, ő irányított, hogy melyik tanterembe menjünk be. Hamar az osztály legjobb tanulója lettem, viszont a szerb nyelv nagyon lehúzott. Az osztálytársaim többsége Újvidék környékéről érkezett, és jól beszélt szerbül. Csodálkoztak rajtam, miért nem tudom elmondani, mit csinálok reggel. Ehhez párosult az a stressz is, vajon jól mondom-e? Kinevetnek, nem nevetnek? Azért elevickéltem én a szerb nyelvvel, később aztán megtanultam, persze munka mellett. Nagyon rossz módszere volt a szerbtanárnőnek, ezt el kell mondanom. Mindig engem küldött valamiért a szerb osztályokba. Most kérjem el ezt, most vigyem el azt. Lehet, hogy ő ezzel azt szerette volna elérni, hogy én egy kicsit kommunikáljak, de nagyon csúnya emlékem van. Emlékszem, álltam a tanterem előtt, ahova mennem kellett, és félelmemben imádkoztam, hogy el tudjam mondani, miért küldött a tanárnő. Egy tiszta szerb osztályba bemenni, és vállalni a kockázatot, miszerint megaláztatásban lesz részem, mély negatív élményt hagyott bennem! Én a mai napon is tudnék tanácsot adni a szülőknek, hogyan kellene egy idegen nyelvet tanítani a gyereknek, de semmi esetre sem ilyen módszerrel!

Harmadik osztályban már én voltam a képzőben az önképzőkör elnöke, nagy eredménynek számított azt kivívni magamnak. Újvidéken a Forumban kaptam volna munkát, akkor már a Képes Ifjúságban igen sok versem megjelent, írtam, költöttem, szerettem nagyon. Vigh Rudi bácsi azóta sem bocsátja meg, hogy az irodalomnak hátat fordítottam.  A képzőből én voltam az egyetlen, aki aktív volt az irodalom területén, éppen ezért én inkább a gimnazistákkal barátkoztam, nagyon felkaroltak bennünket akkoriban. Abban is szerencsém volt, hogy a szobatársam, akivel együtt laktam, gimnáziumba járt, és a gimnazisták úgy fogadtak, mint aki hozzájuk tartozik, ez különösen az irodalmi délutánokon, esteken nyilvánult meg. Azután van még más élményem is Újvidékről.  Bejártam a rádióba, mint riporter, és a megboldogult Papp Imre bácsi, őrá sokan emlékeznek, fölkarolta a fiatalokat. Minden szombaton 5 órától ifjúsági műsor volt. Képesek voltunk hétvégén nem hazajönni, hogy a rádióban beszélhessünk (élőben ment akkor még minden). Regényeket kellett elolvasni, azokról könyvismertetőt írni, fogalmazásokat, híreket beolvasni. Tőle is nagyon sokat tanultam, egy alkalommal a fogalmazási versenyen egyhetes nyaralást nyertem Montenegróba. Ez is felejthetetlen élmény marad, mert hát majdnem mindenki idegenként vett részt, nem ismertük egymást. Vajdaság különböző területéről jöttünk össze, ettől függetlenül hosszú évekre nyúló barátságok születtek. Egy évben pedig csokit nyertem, egy vagy két kilót, már nem emlékszem, a lényeg az, hogy a szobatársnőmmel egyszerre nem bírtuk mind megenni, és a végére már hancúroztunk, dobáltuk a szobában, az ágyakra is jutott (szalmazsák volt még akkor az ágy), a amikor egy hónap után takarítottunk, a penészes csokoládét is szépen letörölgettük, és megettük. Ez is hozzátartozott ahhoz a gazdag élményhez, amit mi ott produkáltunk.

A másik dolog, amiért nem szerettem az iskolát, hogy a képzőben csak lányok voltunk. Mindig kellett mennünk énekelni a kaszárnyába a pitomacoknak (kiskatonák). Utólag megtudtuk, hogy a tanárnőnek egy kapitány volt a barátja. Havonta vonultunk fellépni a kaszárnyába, és persze, gusztáltak bennünket azok a fiatalemberek: megjegyzem, két házasság is lett az osztályból (mosolyogva mondja). Tehát élt bennem egy olyan belső vágy, hogy jaj, csak innen kerüljek már ki!

Azután jött a nagy szerelem, a férjem, aki nem akart Újvidéken maradni, és visszajöttem Kishegyesre. A Fortuna is mellettem volt, mert éppen akkor volt üresedés idehaza az óvodában. Először helyettesítettem, azután néhány hónapig, mint kezdő óvónő, két váltást dolgoztam – délelőtt, délután. Elvállaltam mindent! Szép volt az, és itt maradtam Kishegyesen. Szerettem a hivatásomat, két kiváló óvónő mellett dolgozhattam, Dudás Erzsébet, Elli óvó néni és Kovács Etelka óvónők mellett. Dudás óvó nénitől megtanultam elemezni a gyerekeket, ő nagyon nagy pszichológus volt, felhívta a figyelmemet, mindig tartsam szem előtt – nagyon lényeges -, milyen közegből jön a gyerek, fontos a háttér. Eta óvó néni pedig nagyon jól tudott szervezni. Akkor még nagy színpadi előadásokat csináltunk, főleg a tanév végén, vonult az egész óvoda. Ezek akkora rendezvények voltak, hogy a színházba nem fértek be a szülők, a közönség. Az óvó nénitől megtanultam, ha kilépünk a közönség elé, ott a maximumot kell nyújtani. Két ilyen eminens óvónőtől tanulni nagy szerencse. Felnéztem rájuk, amit ma nagyon hiányolok a szakterületen általában – alázat a tudás előtt, valahogy kiveszett nemcsak a pedagógia terén, másutt is tapasztalom. Mi még akkor nagyon tudtuk tisztelni, csodálni az idősebb kolléganőket, tartottunk tőlük, meg akartunk felelni az ő tudásszintjüknek.

Azután férjhez mentem, vagyis megházasodtunk, jöttek a gyerekek, és a családi élet mellett nagyon gyorsan bekapcsolódtam az itthoni társadalmi életbe. Kezdődött a szervezésekkel, már 80-ban irodalmi délutánt szerveztem Szűcs Imrének, a szülőknek könyvbemutatókat. Jung Károly, Brasnyó István gyermekköltészete mindig is közel állt hozzám, kívülről fújtam a verseiket. A bábosokkal, akik akkor kilenc, tízedikes fiatalok voltak, szépen együttdolgoztunk. Öt óra után jöttek az óvodába, és próbáltunk – az valami csoda volt. Kiemelném Péter Klárit, Lakatos Ilonkát, Kerepes Erzsikét – ők tartoztak a törzsgárdához. Évekig együtt dolgoztunk. Ez annyira felfejlődött, hogy később már előadásokat tudtam tartani Topolyán, Feketicsen, Becsén a bábozás szerepéről.

Ami még nagyon fontos, minden kulturális rendezvényen ott voltunk, igényünk volt rá. Sajnos, ez a fajta magatartás ma már nagyon ritka, amit nem is tudok mivel magyarázni. Például a 2015-ös évben a Csépe napok keretében szenzációs előadások hangzottak el – Faragó Kornélia, Gerold László, Bányai János, – ezek akkora nevek, akiket illene tudnunk, ismernünk, meghallgatnunk. Ez az igényesség hiányzik a pedagógusokból, elnézést kérek, nem mindenkire érvényes, de a többség így van.

Amikor a fiaim már iskolások lettek, kikerültem a gazdászati óvodába. Életem legszebb szakasza volt, 14 évet dolgoztam ott. Csodálatos szülők, még csodálatosabb gyerekek, jól lehetett dolgozni. Szerettem ott kint, sokat fölléptünk különböző rendezvényeken. 1990-ben kerültem be a művelődési egyesületbe elnöknek. Fölnézek azokra a személyekre, akik engem akkor erre a posztra kiszemeltek. (Fodor Pali bácsi, Fodor Mihály, Lakatos Imre, – a hegyesi kultúráért éltek-haltak, nagyon művelt emberek voltak – úgy gondolták, hogy fel kell éleszteni a kishegyesi kultúréletet). Én akkor 42 éves voltam, és egy ekkora terhet elvállaltam. Elkezdtünk dolgozni. Főleg fiatalokkal vettem körül magam, de ott maradt Fodor Pali bácsi, és például id. Virág Gábor is, Vigh Rudolf, és mindenekelőtt Szöllősi Vörös Julianna. Csodát műveltünk mi akkor, 12 szakosztály működött, úgy ment a munka, mint a karikacsapás! Pezsgő kultúrélet volt itt Kishegyesen. Mindegyik szakosztálynak megvolt a vezetője, havonta összeültünk, és tudtuk előre, ki, mivel készül, mi fog történni. Minden évben nyilvános közgyűléseket tartottunk a színházteremben, ahova eljöttek falunk lakosai. Igazán sokat dolgoztam és tanultam, a fiataloktól is rengeteget. Büszke vagyok rájuk, mert a mai napig felkeresnek, és azt mondják, az volt az igazi. Ezek a visszajelzések még ma is nagy erőt adnak a mindennapokhoz.

 1990-et úgy kell felfogni, hogy az volt a nemzeti nagy fölbuzdulás időszaka. A titói szocializmus után jött egy nagy nemzeti ráébredés, felébredés, hogy van magyar néptánc, van nekünk magyar népdalunk, jöttek a magyarországi csoportok, színházak föllépni. A Vidám Színpad és a Vígszínház legalább öt alkalommal vendégszerepelt, a Mikroszkóp színház, Markos-Nádas, Nagy Bandó András… 1991 és 1992 erről szólt. Olyan bevételünk volt, ami lefedte a kiadásokat, nem kellett pályázatokra gondolni. Persze 1993-tól már jött az infláció, csökkentek a bevételek, meg élesedett a háború. Nem mertek már annyian vendégszerepelni, én sem mertem vállalni, nagy volt a rizikó. Önerőnkre kellett támaszkodnunk, és ‘92-ben elindítottam a néptánccsoportot, erre külön is büszke vagyok. Egy év múlva már felléptünk Gyulán, a Minden Magyarok Táncfesztiválján. A művelődési egyesületben végzett tevékenységünk sokrétűségét jellemzi az is, hogy például az amatőr képzőművészeket is összefogtuk. Külön szakosztályt hoztunk létre a részükre, Mohácsi Zoltán festőművész volt a vezetőjük. Szerveztem kiállításokat helyben, és szerettem volna, hogy eljussanak az alkotások vidékre, külföldre is. Németh László alkotása például Budapesten első díjat nyert egyik pályázaton. Vagy például az amatőr festőknél Hornyák Ferenc első helyezett lett Kúlán. Ez is a beletartozott a munkámba éppúgy, mint a sok kiállítás megszervezése. Én úgy érzem, egy művelődési egyesület elnökének így kellene dolgozni, és pezsegne az élet itt a faluban. Erdélyből is sok csoport jött, Felvidékről, és bennem akkor tudatosodott tudásom hiányossága. Például nem ismertem a magyar tájegységeket. Elindult bennem egyfajta vágy, többet kell tudnom, hogy még többet megtanuljak. Abban az időben sokat jártam szemináriumokra, vagy a művelődés által, vagy mint óvodapedagógus. 1995-ben megalapítottam a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesületét, második volt a Vajdaságban, mint pedagógus civilszervezet. Büszke vagyok rá, azóta is, hála Istennek, megvagyunk. Még abban az évben megrendeztük az első ovis színjátszó találkozót. Nagy bumm volt a Vajdaságban, hogy bátorkodtam a magyar csoportokat idehozni Kishegyesre egy miloševići rendszerben. Nem mertek az igazgatók nyilvánosan megjelenni, művelődési szervezetek neve alatt küldték el a csoportokat. Igen, én sem bírtam, nem kaptam rá engedélyt, a Petőfi Sándor ME keretében léptettem fel a gazdászati ovisokat. És kilábaltunk belőle, mostanra már híre van az ovis találkozónak a Kárpát-medencében, külföldről is érdeklődnek a rendezvény iránt.

Ahogy a képzéseket jártam, így fedeztek fel engem Debrecenben. Egy véletlen folytán lehetőségem nyílt beiratkozni a néprajzi tanszékre. Elindultam a 96-97-es tanévben. Itt jött az a váltás, amikor egy más ember lett belőlem. Mikor elindultam az egyetemre, még nem gondoltam, hogy ilyen nagyot fogok váltani. Az ott szerzett tudás győzött meg arról, hogy hűha, Anna, hát itt csodálatos dolgok vannak! Nemcsak fejlősen szabad nézni az életet, és belesüppedni a provincializmusba, mert részben ez a legnagyobb átka a kishegyesieknek – ezt mindig mondom. Az egyetemen, egy sokszínű, más világ vett  körül, és nyújtott olyan lehetőséget, hogy beutazhattam a Kárpát-medencét. Nyolc-tíz napos kötelező gyűjtőmunka volt,  és végigmentünk a tájegységeken: Felvidék, Kárpátalja, Erdély, és kétszer voltak itt Vajdaságban a hallgatók, egyszer Kishegyesen, és egyszer Šušarán, Deliblatón. Ezek a gyűjtőutak is kinyitották az ember szemét, tágult a látóköröm. Azután elkezdtem szakosodni a néprajzon belül, én egy kicsit a népi vallásosság felé hajlottam, nagyon tetszett, a másik a szórványterület, itt kapcsolódik a társadalomnéprajz, és az lett később az erősségem. Amikor államvizsgáztam – Magyarországon nem mondják, hogy diplomáztunk – akkor Ujváry Zoltán professzor úr mondta, szeretnének engem továbbra is ott látni az egyetemen a doktori iskola keretén belül. Ettől féltem, kellett egy olyan kutatási területet találnom, ami még nincs feltárva, és amire kapok ösztöndíjat. Ez volt a Versec környéki magyarság. Itt is összejátszott a szerencse és a véletlen, 2000-ben Csete Őrs, az Apáczai Közalapítvány igazgatója felkért, térképezzem fel, hol van Vajdaságban még magyar óvoda, iskola. Így jutottam el Vajdaság legtávolabbi pontjaira.

Doktori értekezésemben komoly monográfiát írtam az emberi élet fordulóiról, a vallásukról, a hitükről. Öt éven keresztül sokat jártam le Versec környékére. Először tartottak tőlem az emberek, nem igazán nyilatkoztak. Nagyon közel volt még a háború szele, mindenben politikát láttak, ami nem volt alaptalan. Amikor megtudták, hogy én nem tartozom ilyenféle csoportokhoz, megnyíltak előttem, és a mai napig is szoros barátságok kötnek össze bennünket. Nagyon szép volt! És akkor megszületett a doktorim. Nem olyan egyszerű azt megszerezni, három év a kötelező, le kell hallgatni az előadásokat, erős a kritérium, meg van szabva, minimum hány tanulmányt kell megjelentetni tudományosan elismert folyóiratokban, minimum hány konferencián kell előadni. Ide – úgymond – be kell törni, hogy megjelenjenek a tanulmányok, és a konferenciákon is olyan előadásokkal szerepelni, hogy elfogadják. Végigküzdöttem, de szép volt. A doktorit megszerezvén röpülve jöttem haza, két-három évig a ME bejelentett dolgozója voltam, de nem kaptam fizetést. Az óvodát otthagytam, 1999-2000-ben. Egy más szemlélettel jöttem vissza, és nem bírtam volna már annyi munkát elvégezni, hogy tanítsak is, egyetemre is járjak. Aztán a doktorinál végképp! Akkor már nagyon sokat alkalmaztak engem Magyarországon, különböző civil szervezeteknél, úgyhogy abból szépen meg tudtam élni. És így volt ez rendjén.

 2006-tól nyugdíjas lettem.  Amikor megkaptam a végzést, az első gondolatom az volt: végre nem kell megfelelnem senkinek. És ez a szabadság ma is örömmel tölt el. Azt csinálom, amit szeretek, nem kell az irigy kollégákkal foglalkoznom, oda megyek, ahova én szeretnék, azt írok, amit én szeretnék. Ezt a szabadságot nem adom semmi pénzért, és kívánom mindenkinek, hogy érezze meg azt, amikor már nem kell megfelelni senki kénye-kedvének. Egyébként, az élet erről szól!

Van három csodálatos unokánk, nagyon szeretem őket. Büszke vagyok rájuk, és arra is, hogy Kishegyes díszpolgára lettem, mindjárt a második évben. A családom mindenben támogat, a többi meg megmondom őszintén, nem érdekel.  A legfontosabb, hogy a gyerekeim és a férjem nagyon büszkék rám, elolvasnak mindent rólam a sajtóban, sokszor ők tájékoztatnak, hogy írás jelent meg rólam.

Több díjat kaptam a művelődési élet terén kifejtett munkámért, azokra is büszke vagyok. (2000 óta a Magyar Kultúra Lovagja, Aracs –díj, számos könyve jelent meg…) Tudományos munkásságomért Győrfi István Emlékérmet kaptam három évvel ezelőtt, az nagy dolog. És hát most a Magyar Életfa díj.

Hogyan fogadta a Magyar Életfa díjat?

Örömmel, ez tagadhatatlan, de ettől sokkal nagyobb öröm volt számomra, hogy sokan rögtön gratuláltak, anélkül, hogy én tudattam  volna valakivel is. Világháló, sajtó, mind közölte a hírt, és olyan személyek gratuláltak, akikre én nagyon fölnézek.  Kezdve a Magyar Tudományos Akadémiától, a Debreceni Egyetem, óvodapedagógusok Magyarországról, persze, akik kísérik az ilyen dolgokat, és Vajdaságból. Nem szeretnék kiemelni neveket, nehogy valakit kifelejtsek, de nagyon eminens emberek, az Emberi Erőforrások Minisztériumából két-három üdvözlet… Ezek aztán földobtak! Egyénileg nem változtat rajtam a díj, már megy tovább velem az élet, szervezem a márciusi dolgokat, kezdem átlátni az egész évet, tudom, hogy mit fogok csinálni.

Ki mutatta be az eddigi munkásságát, kik voltak a felterjesztői a díj kapcsán?

Az óvodapedagógusok egyesületének szűk köre, és a titkár lett felkérve, hogy vázolja. Nagyon jól esik, hogy az egyesületéből valakiknek eszébe jutott:  Hoppá, van nekünk egy Szőke Annánk!

Mik a további tervei?

Az új könyvemet már lektorálják, érdekes lesz. Összefonódik benne a gyermekkor, egy nagy társadalomnéprajz is lesz, mert annak a kornak a kihívásai, a megléte, a nehézségek, a szociális helyzet, ez mind benne van. Ugyanakkor tartalmaz egy nagyfokú pedagógiát és pszichológiai tartalmat, szó esik a szülői szeretetről, hogyan foglalkoztak velünk. Édesanyám sokat énekelt, beszélgetett velem, úgy, munka közben, édesapám fejből tudta a 13 aradi vértanúnak nemcsak a nevét, hanem azt is, hogy honnan származnak, és ezt nem egyszer előhozta. Tehát kaptam egy akkora indíttatást ahhoz, hogy magyar legyek és a nemzetemért harcoljak, amit felnőttként már nem lehet megkapni. Belém ívódott – ez nem magyarkodás, amit én viszek magamban, hanem gyermekkorból hozott mély érzelmek. Én ez vagyok, és sokszor elmondom, hogy nem vagyok kisebbség. Én magyar vagyok, és a saját nemzetemen belül egy egyéniség. Tudom, törvényileg kisebbség vagyunk, de nem érzem magam annak.

                                                                                                                   Dudás Angéla

A Szigetmentő

Interjú Szőke Annával

A leszakított területeken rekedt vajdasági magyarság kőszikláját a majd száz éve tartó rendszeres elnyomás, elszerbesítési késérletek, háborúk, rossz gazdasági helyzet, kilátástalanság miatti elvándorlási hullámok egyre több repedéssel bontották meg, mind jobban gyengítve majd lassan maga alá gyűrve azt. Ma már sok helyütt csak szigetecskéken próbálkoznak a felszínen maradni, megmaradni honfitársaink. A hozzá nem értő politikum segítségére nem számíthatnak, de szerencsére akadnak olyan segítőkész szigetmentők, akik időt, pénzt, energiát nem sajnálva, segíteni akarnak, tudnak is a bajbajutott szigetlakóknak mentőmellényt dobva számukra. Ilyen szigetmentő dr. Szőke Anna óvódapedagógus, néprajzkutató is:

Önt mindenki úgy ismeri, mint a délvidéki magyarság megőrzéséért vívott küzdelem élharcosát, mozgatórúgóját. Honnan ered ez a hatalmas tenni akarás?

Én egy egyszerű, de nagyon becsületes paraszt családba születtem, ahol a tiszteség és a becsület volt a legfontosabb. Ez a mély igazságérzet végig kísér életem során, mindig előjön, és nem tudom elviselni, ha igazságtalanul lépnek föl, bár mások miatt többször álltam, ki mint magamért –meg is ittam ennek a levét néhányszor.

Az édesanyám nagyon szegény családból származott, és sokáig bántotta, hogy elsőáldozására nem volt új ruhája, hanem úgy kapta valahonnan és fel volt kötve a derekán . A szertartás alatt mindig azon izgult, hogy el ne oldódjon a madzag, mert akkor járni sem tudott benne. Ennek eredményképpen, amikor én lettem elsőáldozó mindent megtett, hogy én legyek a legszebb. Belgrádba utazott el anyagot vásárolni,- ami nem kis dolog volt, hiszen az1957-58 évekről beszélünk. Nem volt egy vakbuzgó hívő lélek a család, de a vasárnapi szentmise és az egyházi ünnepek megtartása az kötelező, a mindennapjaink része volt.

Abban az időben emiatt nem származott hátránya a családnak?

Nem, egyáltalán nem. Minden vasárnap mentünk szentmisére. Nekem tavasztól őszig kettő darab ruhám volt. Olyan szertartás szerűen mindig beosztottam, hogy mikor melyik került sorba. Ez egy nagy élmény volt nekem és milyen boldog voltam. Édesanyám, aki kitanult varrónő volt, sok mindent megvart nekem-már a lehetőségekhez mérten. Nálunk például nagypénteken nem szólhatott rádió –már amikor lett rádiónak. Édesapám mindig azt mondta, hogy: Jézuska halva fekszik, nem hallgatunk rádiót. Hallottak napján és Mindenszentekkor is néma maradt a rádió, én ezt el is fogadtam. Nagyon szépek voltak a Karácsonyok, Húsvétok, de semmi túlzás nem volt benne! Szerény keretek között, de készültünk rá.

Édesapám katona volt két évig ezt nem nagyon értettem akkoriban még gyerekfejjel—egyszer már volt katona a magyaroknál, de a szerbek nem ismerték el, és berukkoltatták két évre. Svilajnacon szolgált, sokat mentem, hozzá mivel sok kishegyes-i volt ott és a Mami mindig elküldött velük édesapámhoz. Aki ment a katonafiához, az vitt magával erre a két-három napos útra. Csinosan felöltöztetett, kiszalagozott, hogy édesapám így lásson. Emlékszem rá, amikor leszerelt nagy nyüzsgés volt nálunk, jöttek édesapám testvérei és az istállóban, kotlában melegítették a vizet a fürdéshez, mert poloska tetű –bármit hozhat haza—mondták. Ezt sem értettem akkor még igazán. Később minden megvilágosodott bennem. Becsukom a szemem és látom, ahogy édesapám belép a kapun. Egyébként nagyon szép ember volt, a nők nagyon szerették, volt is gondja ez miatt a Maminak.

Édesapám sokat beszélgetett velem, a Mami volt az, aki mesélt. Nem is tudom, hogy ma találnánk-e olyan magyar embert, aki fejből tudja az aradi vértanúk nevét, álmában is. Szinte belém ivódott az október 6.  Végtelenül vágytam rá –később el is jutottam a vesztőhelyhez is- biztos nem mindenkinek jelent annyit, mint nekem. Számomra élő történet volt, ahogy édesapám elmesélte minden évben, és átbeszéltük, hogy az milyen nap is. Elmesélnék egy történetet a 2000 évek elejéről: Továbbképzést szerveztem óvónők részére és úgy jött ki, hogy október 6. a beleesett, ezért a budapesti előadóval megbeszéltük, hogy egy szertartás játékot is csinálunk. Nagy meglepetésemre a negyven óvónő közül hat vagy nyolc tudta, hogy mit is jelent október hatodika. Próbáltam szépíteni a dolgokat a budapesti előadó előtt –mondván a szerbiai oktatási rendszerben nincs benne, nem tanulják az iskolában. A tragédia az lett, amikor az egyikük fölszólalt mondván miért is kell ezt ő nekik tudni?  Nagyon nagy pofon volt számomra, és rá kellett jönnöm, hogy milyen környezet is van már körülöttem. Szomorú, hogy ez mára sem változott, sőt.

Édesapámmal, ha kimentünk a kaszálóra—ez a Telecskai dombok nyúlványa, dimbes -dombos rész, bár nekünk akkor hegy volt, amely „L” alakban kanyarodott és emiatt „könyöknek” hívták—elmondta nekem, hogy Rózsa Sándor itt bujkált.  Nem bujkált soha sem itt, de lehet, hogy édesapám hitte, mert olyan élethűen mesélte el.

A nagyanyám nagyon értelmes nagyszülöm volt és sok időt töltöttem vele. Ő ‘48-at mesélte nekem. 1886 -ban született, az emlékek a szüleitől nagyon frissek lehettek.  Ő azt mondta, hogy itt olyan nagy csata volt, hogy ebben a völgyben-patakokban folyt a vér. Később megfejtettem, hogy igen itt zajlott a szabadságharc utolsó csatája. Kikutattam,- hogy mi részben palóc eredetűek vagyunk, – és Temerinből a 48-as nagy futás, amikor a szerb seregek elől a temeriniek és a szenttamásiak Kishegyesre menekülnek. A szülém mesélte, hogy befogadták a menekülőket a hegyesiek, és pár évet itt is éltek velük.

A szülémtől tudom azt is, ültünk vele a gangon és néztük a Holdat mesélte, hogy: Cecil táncol és Dávid hegedül neki és én ezt még ma is így látom. Később, amikor az egyetemre kerültem Debrecenbe Diószegi Vilmosnak az egyik kutatásából olvastam, hogy ahol palócok élnek ott él az anekdota Cecilről és Dávidról! Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem akárki vagyok én, az én Szülém ezt elmesélte. Nagyon mély gyökerekkel rendelkezem, ahogy így visszagondolok rájuk. A Szülémmel mentünk a temetőbe,-ma például eltiltják a gyerekeket a temetőtől, a temetésre való menéstől—mi mentünk és meg is néztük az ismerőst, aki meghalt. Élet közelivé vált az elmúlás, ebben segített az imádkozás, a vallás, hogy van egy túlvilág-bár ezt nálunk nem vitték túlzásba a családban. Mivel nagyanyámmal sokat jártam a temetőbe a mai napig tudom, hogy hol nyugszanak a távoli rokonok. Az egyetemen később tanultuk, hogy egy nemzetnek ahhoz, hogy fennmaradjon, három felmenőt kell tudni. Sokan, tudják a nagymamát, nagytatát, dédszülőt kevesen, ükszülőket szinte senki sem tudja. Ahhoz, hogy életben tudjon maradni egy nemzet, tudni kellene a sírhelyeiket is. Sajnos nem tudjuk, alig járunk temetőbe, és mára az is presztízs lett, hogy milyen virágot viszünk, pénzkérdést csinálunk ebből is.

Hogy dőlt el, hogy óvónő lesz?

Óvodába nem szerettem járni,-akkor még nem is mertem gondolni, hogy pályámnak több mint felét ott fogom tölteni—volt, hogy hazaszöktem, Mami egyszer pálcával ezért meg is vert. Valószínű, hogy erős volt a családi kötődés, de biztos közre játszott az is, hogy az óvónéninek volt egy kedvenc kislánya, és őt mindig az ölébe vette, engem pedig soha. Ez nagyon meg maradt bennem, és amikor óvónői pályára léptem megfogadtam, hogy soha sem kivételezek senkivel sem és ezt mindvégig be is tartottam.

Mindig tanítóst játszottam otthon egymagamban, közel voltunk az iskolához mindig ott jártak el a tanítónők irigykedve néztem őket, hogy de jó lehet nekik. Amikor befejeztem az általános iskolát az osztályfőnököm mondta, hogy szerinte pedagógiai pályára kellene mennem, mert Ő már látta a megbújó igyekezetemet. Szabadkára semmikép sem akartam menni a matematika miatt, mert jó- jeles osztályzatok között mozogtam. Utólag rájöttem, hogy ez is tanárfüggő, mivel Újvidéken az osztály legjobb matekos diákjává váltam. Ezért Újvidéket pályáztam meg ahová szerbül kellett beadni a jelentkezést-ezt az osztályfőnököm írta meg, és beadtam. Elmentem a felvételire—akkor még nagyon más volt Újvidék—’63, lehetett magyarul beszélni és bárkitől érdeklődni, hol van ez vagy az! Én ma félek Újvidéken, pedig lehúztam ott öt évet nem ismerek rá a városra és nem a házak változása miatt. Nem volt olyan üzlet ahol nem tudtak volna magyarul.

Postán kaptuk meg a választ, hogy felvettek. Édesanyámmal mentünk el lakást keresni –mert internátusnak mondták akkor a kollégiumot, nem jutottunk volna be. Úgy tessék elképzelni, hogy egy nagy pokrócban a dunyha, tollpárna bele volt kötve és itt Kishegyesen feltettük a vonatra majd Újvidéken leszálltunk. Többen összefogtunk, akkor még léteztek fiákerok felpakoltunk rá és azok elvittek bennünket a helyszínre. Onnan a hátunkon cipeltük be a szállásra, ha tanulni akartál ezt bizony fel kellett vállalni.  A nagy pofon akkor ért, amikor bejött a szerb tanárnő és úgy beszélt, hogy én abból egy szót sem értettem. Én Kishegyesről a többiek főleg Újvidékről és környékéről valók voltak és ők jól beszéltek szerbül én pedig nem. Én akkor úgy éreztem, ha nekem egyszer gyerekeim lesznek azok nem fognak magyar iskolába járni, mert ennyit nem fognak szenvedni a nyelv miatt, mint én! Félévre az osztály legjobb tanulója voltam, és döcögtem az elégséges szerb nyelvtudással. Nem tudom jót akart-e a szerb tanárnő, de mindig engem küldött különféle indokokkal a szerb osztályokba kérni. Sokszor imádkoztam az ajtó előtt, mielőtt beléptem volna az ajtón, hogy el tudjam mondani miért jöttem. Így akart rávezetni, hogy merjek megszólalni, de az ellenkezőjét érte el, mert tömeg előtt kellett volna és az nem ment, a mai napig sem a kedvenc nyelvem a szerb. Lassan behoztam a lemaradásom és megadták a jeles osztályzatot nem is értem miért. Igaz osztály meg önképzőkör elnöke voltam, lehet irritálta  a tanárnőt, hogy anyanyelvemen minden nagyszerűen ment, szerbül meg még beszélni sem akarok. Főiskola után kaptam is mindjárt helyben lehetőséget, mivel a hazajöttem kötelező gyakorlatra. Ma már ez sincs, elveszett a pedagógia jellege, megtanulják elméletben, de hogy hogy kell kitölteni egy egész napot, azt már nem. Nem tudom mit is tanulnak az Akadémián. Mi ezt rég megtanultuk és úgy jöttünk gyakorlatra. Az az óvónő, akihez jöttem volna a gyakorlatra, kisbabát várt és kiírták szülészeti szabadságra, én egyedül maradtam a gyakorlatra.  Akkor mi még az iskolákhoz tartoztunk, annyit mondott az igazgató, hogy ne mondjam meg Újvidéken, hogy nem volt jelen a mentorom, és automatikusan felvett a gyakorlat végekkor helyettesítésre.   Amikor visszajött a munkatársnő, akkor egy másik elköltözött, így ismét helyettesítő lettem, így sodródtam bele a szakmába. Újvidéken előbb –utóbb kaptam volna állást a Fórumban és lakást is, mivel sok verset írtam korábban a Képes Ifjúságban számos meg is jelent és bedolgoztam már. Hornyik Miklósnak nagyon sokat köszönhetek, ő nagyon felkarolt bennünket, fiatalokat, és jó volt a Forumba bejárni –igen lehet, hogy volt egy szocialista szellemisége, de mi ezt nem éreztük. Velünk leültek beszélgetni, segítettek, sok helyesírási dologra felhívták a figyelmemet, és kapcsolatot tartottunk az akkori fiatal irodalmárokkal is. Azzal, hogy én visszajöttem szakítottam azzal az életmóddal. A férjem Kishegyes-i volt és ő nem akart leköltözni, így eldőlt, hogy itt maradok a szülőfalumban. Amikor megszülettek a fiúk az életemet arra tettem fel, hogy most őket kell nevelni. Dolgoztam, imádtam a pályámat, sok szeminárium tartottam, lassan befolytam a társadalmi életbe, mert ha műsort kellett adni én ott voltam az ovisaimmal.

Ez tudatos volt?

Nem tudom pontosan, a tanítónők látták, akik átvették tőlem a gyerekeket, hogyan vannak felkészítve. Szólt az igazgató, hogy lesz ez vagy az a rendezvény készítsem a gyerekeket. Igaz kapható is voltam rá, miért ne produkálnánk magunkat azzal, hogy megmutatjuk, mit tudunk. Sokat vittem őket könyvtárba, hisz mi is sokat jártunk oda –ami ma már nincs—igaz nekünk nem volt nagyon más csak mozi délután. Vasárnap csak könyvtár volt és mi irodalomkedvelők összejöttünk ott, sokat olvastunk és kitárgyaltuk az elolvasott könyveket. Tudták, hogy a történelmet nagyon szeretem, megemlékezésekkor kértek egy egy beszámolót tőlem esetenként. Eljött 1990 esztendő, amikor behívattak a helyi közösségbe ahol azt mondták, hogy a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületet újra kellene éleszteni és szeretnék, ha én ezt elvállalnám.

Nem is működött egyáltalán az Egyesület addig?

A háború után jóval alakították meg ezt a Művelődési Egyesületet, de igazából nem működött. Létrejöttek új próbálkozások, majd ellaposodtak és abba maradtak mivel egy egy személyen múlt. Elvállaltam, akkor voltam 42 éves és nem féltem az új feladatoktól. Nagy szívvel lélekkel nekifogtam, sok fiatallal vettem magam körbe, és meg is alakítottuk a szakosztályokat. Minden hónapban volt összejövetelünk ahol megbeszéltük a reánk váró feladatokat. Nagyon szerettem csinálni, tizenkét évig ment is, de a vége felé kezdtem érezni, hogy vesztek a lendületből. Aki ezt nem érzi, az nagyon szomorú, éreznünk kell, hogy eddig ment. Közrejátszott biztos az is hogy én már közben más irányba kezdtem érdeklődni. Ezeket az éveket nevezem a magyar nemzeti felbuzdulásnak, amikor is újjáéled ez a vajdasági magyarság.  Rengeteg csoport jött Magyarországról, jöttek a színészek a Vidám színpadról, Vígszínház elismert művészei: Csala Zsuzsa, Straub Dezső. Bessenyei ezen a színpadon széttárt karokkal kiáltotta széjjel „szerelem nélkül nem ér ez az élet semmit” még ma is a fülembe csengenek szavai. Jöttek Erdélyből néptáncos csoportok, és én rájövök, hihetetlenül keveset tudok a magyar történelemről, néprajzáról, a földrajzi összetételéről is.

A kilencvenes évek nem a magyar kultúra szeretetéről szóltak Szerbiában. Hogy hagyták Ön mégis dolgozni?

Az önkormányzat tele volt Milošević híveivel, mondhatom azt is, hogy nagy szocialista központ volt, de én nem foglalkoztam vele. Az akkori polgármester – mai napig is nagyon tisztel- azt mondta, hogy minden rendezvényünket fordítsuk le szerbre, a verseket is.  Voltak, akik perfekt tudtak szerbül, lefordították a tartalmát neki éveken keresztül, és előre beadtuk.  Betartottam azt, hogy a magyar himnusz csak másodikként hangozhatott el –ezt meg is mondta – elfogadtam itt élünk, a lényeg hogy a mi himnuszunk is elhangozzék. Rettenetesen féltek akkor még az emberek a magyar himnusztól, de volt engedély a kezemben. Ragaszkodtam hozzá, hogy rendőrség legyen bent a teremben, hogy lássák, mi történik. Rettenetesen szerették volna, ha belépek a szerb pártjukba, de elhárítottam minden alkalommal. Lehet, hogy az is adum volt, hogy magyar pártokba sem léptem be soha.  Én magyar ember vagyok, tudom mi a hazám, a kötelezettségem ennyi.

De megkeresték a magyar pártok is?

Lehet, hogy ez is édesapámtól ered, mert ő nagyon elítélte a kommunistákat. Mindegyikre azt mondta, hogy érdekből léptek be és eladták a lelküket. Én kicsit el is határolódtam a pártoktól, azt vallottam, ha mindenki annyit megtenne a vajdasági magyarokért, mint én, akkor itt nem lenne gond. Ekkortájt jövök rá, hogy nem elég a tudásom. Nagyon sokat vittem a csoportjaimat kirándulásokra, soha nem utazott ennyit a hegyesi ifjúság, mint az én időmben. Nagy társam volt Szöllősi Julianna könyvtáros a szervezésben, másokkal együtt, rengeteget voltunk úton.

1995-ben megalakítom a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesületét, főleg a miatt, mert ekkorra már nagyon érződött, hogy elnyomják a magyarságot és hátrányba kerülnek a magyar gyerekek. Állandóan együtt kellett fellépnünk a szerb gyerekekkel, ami a ’93 taktika részeként működött. Elszakítottak bennünket az iskoláktól. Torontálvásárhelyen az óvoda az iskolához tartozott, és volt egy magyar kulturális közeg ahová nap, mint nap be lehetett menni, ezt hozzácsatolják Antalfalvához –ahol egyedül ők vannak csak magyarok. Van egy tantestületi ülés, fütyülnek arra a két magyar csoportra. Voltak fellépések, fesztiválok, kiöltözések mindenféle maskarákban-gondolok itt a Batman féle figurákra—ha a magyar ezen nem akart részt venni, máris kilógott a sorból. Amíg még az iskolákhoz tartoztunk volt egy kötődés, és én ezt nagyon átláttam akkor, és szóvá is tettem. Minket Lovćenachoz csatoltak, ahol Milošević párti rátarti igazgatónő volt tisztségben és állandóan erőltette a közös fellépéseket. Szemtől szemben megmondtam, hogy nekem ez nem tetszik, csináljunk évzárót, ahol csak a hegyesi gyerekek lépnek fel. Szeretném, elvinni a gyerekeket az állatkertbe Palicsra, azt mondta lehet, de együtt közös autóbuszon. Középiskolás koromban meggyűlöltem az ilyen közös kirándulásokat ahol két szerb osztályt összecsaptak egy magyarral, és hogy kedveskedjenek nekünk énekelték: azs a sép, azs a sép -számomra megalázó módon. Volt, akinek ez nem sértette az önérzetét. Tizennégyen fejeztünk és abból hárman teljesen elszerbesedtek. Igaz meg is volt a lehetőség rá, hiszen a tisztiképző növendékei előtt kellett fellépnünk, és ott született három házasság is közben. Szépek voltak azok a fiúk, de én a nyelv miatt is távolságtartónak bizonyultam.

’95-ben fellelkesülve megszervezzem az I. Óvodás Színjátszók találkozóját is, akkor csak hat csoport mert részt venni, abból kettő mert eljönni óvodaként, a többi Művelődési egyesületen keresztül. Féltek, kint volt az Újvidéki televízió és nem mertek nyilatkozni a kollégák.   Én nyilatkoztam, mert úgy éreztem ezt meg kell csinálnom a félelemkeltés ellenére is. Hat csoporttal kezdtük lehetett 80-100 gyerek, ma általában 400 magyar gyerek van és már csökkent az óta a létszámunk a demográfiai adatok alapján is. Büszke vagyok rá és azóta is tartom azt, hogy meg kell adni a magyar gyerekeknek a lehetőséget, hogy ezen a színpadon ők legyenek az urak. Elindítom ezt a rendezvényt, de tanulni szerettem volna, hogy szélesedjen a látóköröm. 1996-ban eljutok Debrecenbe a nyári akadémiára- mivel minden lehetőséget megragadtam, hogy képezzem magam. A fiaim már kirepültek, szabadabbá váltam, nem szó szerint, de nem volt az a felelősség, hogy mindennap pontos időben ebéd, máshol jártak már iskolába. Én mindenfelé mentem ahová csak lehetett, szajkózom is folyamatosan a fiataloknak, hogy utazzanak, ha van rá lehetőség. Ne egészben szemléld az értekezletet, ha van két mondat, ami megfog és tudsz rá építkezni, már megérte, hogy elmenj. Nálam volt, hogy csak egy mondat hangzott el, megfogott és több oldalas szakdolgozat született, mert akkora hatással volt rám. Eljutottam Debrecenbe –akkor Ady Akadémiának hívták – mellém áll a sors, a Jóisten, vagy valaki felűről – mentek az előadások már és egyik nap álltunk a folyosón vártuk az előadót, amikor jött a Debreceni Napló újságírója és megkérdezte adnék-e a lapnak interjút. Nagyon jó előadások voltak, ezt el is mondtam az interjúban és azt is megosztottam, hogy szeretnék néprajzot tanulni is, de sajnos nálunk csak Belgrádban van és az is csak szerb nyelven. Engem viszont nem a szerb nép hagyományai érdekelnek, így én csak önképző vagyok. Másnap lehozták a cikket, a címlapon az én fotómmal, ültünk bent előadáson, amikor jött egy hölgy, hogy szeretne elkérni, mert hívatnak a Néprajzi tanszékre. Újvári professzor várt, hogy olvasták az interjút és mindenben segítenének nekem, de már elkéstünk a felvételivel iratkozással. Nagyon készségesek voltak, segítettek, hogy milyen papírokat szerezzek be és felvételt nyertem. Levelező tagozatra jártam, gyönyörű évek voltak, nagyon sokat utaztam, mert minden hónapban három napot ott kellett töltenem. Emiatt a munkahelyemen voltak, akik ellenszenvvel viseltettek a helyettesítés miatt is. Belementem abba is hogy ezekre a napokra nem járt fizetés, tehát azt az kapta, aki helyettem dolgozott. Kettőezerben felmondtam az óvodában, a Művelődési Egyesület alkalmazott bejelentett munkatársként. Annyi könnyítést jelentett, hogy nem kellett a munkatársnőkkel, összetűzésbe keverednem az utazások miatt. Sikeres államvizsgát tettem, Újvári professzor azt mondta, hogy nem szeretnék, ha én abba hagynám a tanulást.

Nagyon szép évek voltak. Nyári gyakorlat alatt jártunk gyűjteni, én akkor jártam be igazán a leszakított területeket. Lényegre törő munkák voltak, ottléteink alatt megtapasztaltuk a parasztkultúrát, házaknál laktunk, közvetlen volt a kapcsolat. Első évben Kishegyesre jöttek le, nekem kellett megszerveznem két évfolyamnak és a tanári karnak az ittlétet. Kicsit hirtelen ötlettől vezérelve, de jól meg lett szervezve attól függetlenül, hogy egyszerre nehéz volt ennyi ember elhelyezése. Annát be kell lökni a mélyvízbe rögtön és majd kievickél belőle.

Beírtam a doktori képzést, amihez már nagyon komoly ösztöndíj kellet, de a magyar állam ösztöndíját csak akkor vehettem igénybe, ha olyan kutatási területet találok, amely még nincs felfedezve a néprajz területén. Újra belép a sors keze az életembe, mert 2000-ben Csete Örs, aki akkor az Apáczai közalapítvány igazgatója volt, pályázatokon keresztül barátkoztunk össze, tisztelte a munkásságomat –megkért, hogy térképezzem fel, hol élnek még magyarok esetleg van-e még oktatás, mert pályázhatnának és én segíthetnék ebben. Beültünk a férjemmel az autóba és elmentünk Versec környékére, bár még sosem jártam arra. Egyedül Krizbai Hajnalkáról tudtam, hogy mint a VMSZ munkatársa tevékenykedik, ott meg is kerestem. Nagyon készségesnek bizonyult, rendelkezésünkre állt, egész nap mentünk, felkerestük az ott élőket. Számomra nagyon új volt az a vidék, ez eszembe is jutott, mikor meg kellett írni egy tartalmas kutatási tervezetet. Meggyőző lehetett, mert én erre megkaptam a kutatási ösztöndíjat három évre. Rengeteget tartózkodtam Debrecenben, de még többet lent Versecen. Három évig kellett az előadásokat hallgatni, megvolt hány konferencián kell előadnunk és az hány pontot ér, hol publikálunk, az is számított. Be kellett törni a magyarországi néprajzi szakirodalomba, ez lassan sikerült.

A vallás megtartó ereje a Versec környéki magyarság életében-ez volt a doktorim fő témája. Címnek pedig egy adatközlöny gyönyörű mondatát tettem „Mink itt Istenfélésre vagyunk utalva” Itt jön az az egy mondat amiról korábban szót ejtettem! Ezt egy udvarszállási néni mondta nekem, amit én akkor rögtön leírtam magamnak!

Öt települést jártam be, felgyűjtöttem az életvitelüket, ritka volt az a hónap, amikor én nem voltam lent Versec környékén.

Nagyon nehéz volt, de végül is ledoktoráltam, majd bekapcsolódtam a néprajzi életbe. Az már nem volt nehéz mivel a publikációim miatt jobban ismertek Magyarországon, mint idehaza. A doktori képzés alatt szinte többet megtanultam, mint előtte az egyetemen. Vajdaságban először Beszédes Valéria hívott meg egy vallási értekezletre, ami kapcsolódott az én kutatásomhoz és így lassan elindult itthon is és 2013-ban megválasztanak a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnökévé.

Hogy telnek a napjai?

Az óvoda pedagógusok részére szinte havonta szervezek továbbképzéseket –ragaszkodom ahhoz, hogy különböző helyszíneken legyen. Nagyon sokat utazom, mivel kevesebb az óvónő, mint a tanítónő így nagyobbak a távolságok. Inkább én megyek és viszek előadókat, így könnyebb. Sokat dolgozom még az udvarszállási tanítónővel együtt, ott 220 magyar él, ez egy nyelvi sziget. Én pályázom nekik, hogy – identitás megőrző programot vezessen be a tanító nő, amiért pénzt is tudtunk rá szerezni. Megírom nekik a programot és abból dolgoznak. Sokat megyek most lent voltam Fejértelepen hat napot 24 óvónővel –el voltak ragadtatva. Úgy szervezem meg a képzéseket, amikor ilyen nagy horderejű programról van szó, hogy a nap egyik felében mennek az elméleti dolgok, míg a másik felében pedig beutazzuk a környéket. Kénytelen vagyok csinálni mivel úgy érzem, látom, hogy nincs elég erő a vajdasági magyarokban.

Ön szerint miért nincs?

Néha úgy érzem, hogy kényelmesek, sokszor mondom az óvónőknek, hogy lehetne a munka mellett humanitárius dolgot csinálni. Oda jutottunk, hogy másodlagos lett a szakma, a hivatás. Elsősorban háziasszonyok, sok helyen látom, hogy ők lettek a pénzkeresők a családban mivel a férjek munkanélkülivé váltak. Én elsősorban óvónő voltam és másodsorban háziasszony, de ezt el is tudtam érni a családban. Besegített édesanyám nagyon hálás is vagyok érte neki. Nagyon büszke vagyok gyermekeimre, mindig önállóan kerestek maguknak munkahelyet. Nekem, mint sok helyen ismerős személynek sehol sem kellett interveniálnom. A fiúk ezt meg sem engedték volna maguknak. És én is elítélően tekintek azokra a szülőkre és fiatalokra, akik szüleik közbenjárására foglalták el munkahelyüket, sőt, igazgatókká lettek azonnal. Fellépéseket biztosítanak számukra, míg az egyszerű, háttér nélkül létező vajdasági fiatal hagyja el a szülőföldjét..

Nem akart átköltözni soha sem?

Nem, nem soha sem a mai napig sem, pedig az anyai örökségből vettünk egy lakást Budapesten megint csak a sors segített. Kishegyesen kellett volna venni házat a másik fiam részére ez volt édesanyám egyik kívánsága, de már akkor érződött a háború szele és vártunk.  A másik kívánsága az volt, ha ő meghal, ne harangoztassak! Faluhelyen egy ismert embernek a hozzátartozójáért ne harangoztassanak-rögtön szájára vesz a falu. Édesanyám és a sors ismét segített, nagypénteken délután hunyt el, amikor nem szólhatnak a harangok.

Van lakásunk nagyon nagy segítség volt, míg a fiúk egyetemisták voltak az volt a találkozó hely, ha apa vagy anya ment Budapestre. Rengeteget dolgoztunk, amire fel tudtuk újítani, berendeztük lassan az évek alatt. Általában ha mennem kell a lakás a biztos pont, mivel könnyebb onnan bárhová is elutazni. Mivel már ezeket a nagyobb utakat pár év óta kocsival én nem vállalom, megalszom és megyek másnap. Kicsik még az unokák így karácsonykor mi megyünk föl és ott nálunk van a nagy családi ebéd. Mert nem hosszú út, de ott a határ, néha több órát kell várakozni! Nem tudom, eltörlik e valaha.

Számtalan kitüntetése közül, amelyet munkásságáért kapott melyikre a legbüszkébb?

 Egyet talán kiemelnék, bár mindegyiket szeretem, de mégis erre nagyon büszke vagyok: Kishegyes díszpolgára vagyok. Az idősebbik fiam azt mondta: ez a legnagyobb elismerés, amit az életben kaptál, mert a saját közösséged ismert el! Nagyon ritka, hogy az embert a saját szűk környezete elismerje. Fordult is akkor egyet a munkásságom, egyre többet foglalkozom szülőfalummal néprajzi szempontból. Most fog majd megjeleni a könyvem, amely a gyermekkoromat öleli fel, a kor szellemét írom le: azt hogyan dolgoztunk, mi jelentette a kikapcsolódást, miért kellett felmázolni a gangot minden szombaton.

Ön szerint megfelelő -e az anyaország hozzáállása, támogatása?

Nem tartom helyesnek Magyarország, ha úgy tetszik az anyaország részéről, a túl nagy központosítást. Megszüntették az Illyés, az Apáczai Közalapítványt, a Szülőföld Alapítványt és sorolhatnám. Ez azért nem helyes, mert ezek az intézmények igyekeztek személyes kapcsolatot is kialakítani velünk. Mi bemehettünk az alapítványokhoz segítséget kérni, az alapítványok vezetői gyakran meglátogattak bennünket, szervezetünket. Akkor összetartoztunk, tudták ki a Szőke Anna, ki milyen eredményeket ért el. Ez ma már csak parancsolómódban létezik. Ha nem jól írja meg a pályázatot, akkor. Megszüntették a Balassi Intézetet is.

Jelenleg felülről mondják meg, mit csináljunk. Itt van a Petőfi program, amelyet a Kőrösi Csoma Sándor Programmal párhuzamosan indított a Nemzetpolitikai Államtitkárság tavasszal. Célja a Kárpát-medence szórványmagyarságát segíteni identitásuk megerősítésében. Nálunk is lennének fiatalok, sőt, igazán felkészültek is, csak pénzt kellene nekik juttatni, megfizetni és elküldeni őket a szórványba. Ha húsz, harminc fiatalnak adnának itt munkát, azt díjaznánk. Ez nem csak az én véleményem, sokunké.

Kitalálták a Zentai Kollégiumot és másikat is, azt hiszem, Nyugat Bácskára vonatkozik. Kiváló szakembereink vannak a Kiss Lajos Néprajzi Társaság berkeiben. A tagság kilencven százaléka doktori fokozattal rendelkezik. Abból az összegből, amit Lakitelek biztosított erre a projektre, mi csodát műveltünk volna. Magyarországon kitalál valaki valamit, pénzt kap rá, s ahelyett, hogy a szakemberekhez fordulna, illetve feltérképezné, van-e erre itt, a Vajdaságban ilyen és ilyen profilú szervezet, nem! Sértő dolgok ezek számunkra, vajdaságiakra.

Mi lesz velünk, vajdasági magyarsággal?

Fölszámolódunk, nagyon komolyan mondom, fölszámolódunk. Amikor én elkezdtem kétezerben a szórványt a nagyon kemény szórványt –ez a kifejezés tőlem ered, azóta már sokan használják –hogy húsz év és felszámolódnak , 16 év telt el és beigazolódni látszik . A Versec-i már kétszeres szórvány: állam szemszögéből is, de a városon belül is az. Sajnos egyre több helyen megszűnik az anyanyelvi oktatás. A gyermek nem a saját nyelvi közegében kulturálódik, ő már a szerb kultúrát szívja magába. Mi elleszünk még itt, de szerintem gazdaságfüggő, hogy elvándorolnak vagy maradnak fiataljaink. A politikum sem hozzáértő!

Indult ugye a Prosperitati program – nem kisérem, csak hallom—hogy főleg a nagyokat támogatják, a nagy vállalkozókat. A fiataloktól hallom, hogy elindulnának ők –összefognának többen, ötlet is van, de nem rúghatnak labdába, mert nincs tőkéjük. Pedig ha őket nem karoljuk fel, elveszünk. Én pesszimista vagyok. Harcolnunk kell, az oktatásért, de megfelelő emberek kellenének bizonyos pozíciókra, akiknek van még tekintélyük a közösségen belül. Mert azokat, akiket csak párt alapon helyeznek oda, nem tisztelnek az emberek, nem alaptalanul. Kishegyesen az önkormányzatban nincs egyetemet végzett magyar képviselőnk, könyörgöm középiskolával vannak ott—nem lenézve a középiskolát, távol áll tőlem, de azért egy önkormányzatban legalább háromnegyed része egyetemivégzettségű kell, hogy  legyen függetlenül attól hogy párttag vagy nem! Akkor biztos más lenne a közösség hangja is és jobban húznának oda. Magyar pártjainknak is szélesebb körben kellene mozogniuk és gondolkodniuk! Nem csak azt teszem funkcióba, aki valakinek a valakije, hanem ott van egy Szőke Anna, aki rátermett, mozgatja Vajdaságot, vonjuk csak be, erre vagy arra a feladatra!  Akkor ne azt jelentse hogy rögtön ne kell lépnie a pártba. Én nem így képzeltem el a kilencvenes években a pártéletet, csalódtam is benne! Úgy képzeltem, egy példát mondok, vannak női fórumok, akkor az a bizonyos párt figyel rájuk, segíti őket és el fog az hangzani, hogy ők támogattak minket, erre mi történik? Megalakul a páron belül a nőszövetség vagy minek nevezik és akkor párhuzamosan az ilyen civil szervezetekkel. Én nem így képzeltem el. Nekem nagy pofon volt, amikor 2010 –ben a Nemzeti tanács megalakul, én az ideiglenes MNT-nek tagja voltam. Ott másképp dolgoztunk, ott nem számított, hogy kit képviselünk-, én a vajdasági magyarságot képviselem. Akkor még indultunk a Nagy Margittal, mint oktatási szervezet. Ne tudja meg senki, hogy milyen kritikákat kaptunk, félrelöktek bennünket. Én nem tudtam, hogy ez ennyire pártszzinezetű. Én azt hittem, hogy a civil szervezetek, mint az oktatás mozgatórugójai, őket okvetlen be kell ide hozni, azt hittem itt nincs ilyen, hogy ki kinek a képviselője. Naiv voltam, azt hittem tisztességes szavazás lesz, nem kell előre megbeszélni, hogy elfogadjuk vagy nem. Nekem az a MNT, hogy mindenki elmondja a véleményét és akkor kiegyezik XY véleményével, és kezet fogunk, még ha nem fogadják el, de látom, ez nem úgy működik. Én így képzeltem, mert amíg az ideiglenes nemzeti tanács létezett mi így dolgoztunk, nem volt lényeges, hogy párttag vagy nem párttag. És akkor még nem is beszélve arról, hogy ifj. Korhecz Tamás még ellenségnek is titulálta azokat, akik mertek megindulni. Ezt meg is írtam a vajdaság Mán, hogy én nem érzem magam ellenségnek, még véletlenül sem. Én ugyanazért a nemzetért küzdök itt a Vajdaságban, mint bárki más. Nincs olyan, hogy ellenség, azért, mert mertünk külön indulni. Tessék elképzelni, hogy évekig a sajtóban alig kaptunk helyet. 2011 volt az óvodák éve, vagy 2012. Répási Zsuzsanna jön, meghódítja majd Vajdaságot, és a néphagyományokat vezet be. És mindenhol elmondták az óvónők, hogy a Szőke Anna ezt már megvalósította, már 15 éve ezt csinálja velünk. Mint utólag megtudtam nem engedték ezt leközölni. Panaszkodtak Újvidékről is, hogy de ők elmondták az újságírónak. Mostmár ez fellazult, biztosan, mert nem hagytam magam, dolgoztunk.

Sok segítséget a politikumtól nem kapott?

Nem, nem, de azért vagyok büszke magamra, hogy meg tudtam állni a lábamon egyenes gerinccel.

Kókai Zsolt

Üzenet egy virágfüzérrel

Szőke Anna néprajzkutató vallomása a régi gyermekjátékokról, a példamutatásról, az élmény fontosságáról

A családi hagyományok erősebbek a szóbeliségnél, erősebbek a környezeti hatásoknál. A családból hozott élmény felnőttkorra megszilárdul, és alapját adja az egyén azonosságtudatának. Valahogy így fogalmazott Szőke Anna A kártyavár összedőlt című könyvében. Ez a pár gondolat sommázása lehet a gyermekkori emlékeket fölidéző, azáltal pedig egy teljes közösséget bemutató kötetnek. Amíg lapozzuk a könyvet, nézzük az egykori fényképeket, szemünk előtt föltárul Kishegyes világa, az egykori paraszti életforma, viselkedésmód és a gyermekek helye ebben a közösségben.

Ezekről kérdeztük Szőke Anna néprajzkutatót.

A cím szimbólum? A tovatűnt gyerekkorra asszociál?

– A kártyavár játékot sokáig játszottam. A téli esték csak erről szóltak, hogy összeült a család, kivéve, amikor nem mentünk bandázni. Mielőtt elkezdődött volna a kártyázás, és amikor édesanyámmal kettesben voltunk otthon, várat építettünk a kártyalapokból. Ez ügyességi tevékenységnek is beillet, másrészt sikerélményt is jelentett. Később, az évtizedek múlásával tapasztaltam, hogy ezek az egyszerű játékok eltűntek a gyermekek életéből. A könyv borítóján szereplő kisfiú sem ismerte ezt a játékot, azért sikerült ilyen jól a fotó, mert nagyon izgult, hiszen első próbálkozása volt kártyából várat építeni. Átvitt értelemben azt jelenti számomra, hogy az az egyszerű tárgyakból, eszközökből összeállt élményforrás megszűnt. Ma sem távolodtam el a gyerekektől, bár aktívan már nem veszek részt a nevelésben. Az a tapasztalom, hogy az ilyen jellegű gyermeki világ eltűnt, megszűnt. Természetesen a könyvvel nem az volt a célom, hogy visszasírjam azt a letűnt világot. Csupán sugallni szeretném, milyen fontos szerepe van a gyermek életében az élménynek. Különösen, ha egyedül jut el a sikerélményig. És bármi lehet játékeszköz. A szűz, tiszta gyermeki világot szimbolizálja az én kártyaváram.

Mi hozta elő belőled ezt sok-sok szép és hasznos játékot?

– Ezek a játékok számomra örömforrást jelentettek. A sok-sok játék, amelyek velem együtt éltek, és amelyeket nem az óvodában tanultunk meg, hanem spontánul egymástól, segítettek a problémamegoldásokban, hiszen harcolni kellett a célért. Például hogy én is legyek győztes a körjátékokban. Hiszem, ezek a helyzetek képezik a későbbi problémamegoldó gondolkodás alapjait. A játékban szerzett tapasztalatok megerősítik az ismereteket és beépülnek a tudatba. Az ott szerzett társas kapcsolatok, amelyek még nem tudatosak, érzelmi életünk legfontosabb színterei. Ott tanulja meg az ember az egymáshoz való alkalmazkodást, az indulatok szocializált levezetését. Itt alakul ki a közösségi magatartás formája. Akkoriban még sok gyermek játszott az utcán, ez ma már elképzelhetetlen, nemcsak a demográfiai adatok miatt, hanem mert a közlekedési viszonyok is mások lettek. Felgyorsult a forgalom, a gyerekeket nem lehet magukra hagyni az utcákon. S manapság más veszély is leselkedik a gyerekekre. Nagyon nagy szerepe van az életben a gyermekkornak! A nevelést mindig fontosabbnak tartottam a velünk született (genetikai) tulajdonságoknál. Hagyni kellene az egyént tulajdonságai, hajlamai és képességei szerint kibontakozni. Az én gyermekkorom ezt lehetővé tette.

Mit jelentett neked a gyermekkorod emléke? Kapaszkodót egy bizonytalan világban, szentimentális visszaemlékezést, vagy?

– Mások mondják rólam: én egész életemben nevelek. Észrevétlenül is ezt teszem, s néha odasúgják, már megint nevelsz. Van ebben valami. Észrevétlenül nagy nyomot hagyott bennem a gyermekkor. Sok mindenben megerősített, amit természetesen felnőttként fogtam fel, illetve felnőttként ébredtem rá, úgy igazából. Apránként visszavezettem a szálakat. Azután óvodapedagógusként is mindig aktívan részt vettem a játékokban. Nekem akkor is örömforrást jelentettek a szabadban gyerekekkel eltöltött percek, órák. Az esemény azonban csak akkor késztet játékra, ha valamilyen élmény emlékét ébreszti fel az emberben. Most, hogy már közkézen forog a könyvem, nagyon sok visszajelzést kapok olvasóimtól, s rájövök, milyen kevés hasonlóság elegendő ahhoz, hogy ismét gyermekké váljon a felnőtt, hogy visszajöjjön a gyermeki fantázia. És most visszatérek a kérdéshez: nem szentimentális visszaemlékezés, hanem a nevelési szándék bújik meg a sorok között. Talán a példaadás szándéka munkálkodott bennem? Talán az élményforrás fontossága is megbújik gondolataimban? A motiváció egy esztétikusan összeállított virágcsokor, amit édesanyán olyan művészien tudott elkészíteni. A mama megragadta az alkalmat, hogy az út szélén nyíló mezei virágokból csokrot kössünk, vagy virágfüzért a hajamba, miközben megtanultam a vadvirágok nevét, hozzá még énekelt is valamilyen odaillő népdalt. Az ilyen szituációk munkálkodtak bennem, amikor elkezdtem írni a könyvet. „A gyermek szabadsága nem azt jelenti, hogy egyszerűen magára hagyjuk a gyermeket, hanem azt, hogy segítő szeretettel emeljük köréje a megfelelő környezetet” – írja Montessori.

Gondolod, hogy visszahozhatóak az egykori ölbeli játékok, mesék, mondókák a mai gyerekek életébe? És kell-e? Vagy hogyan kell?

– Üzenni szeretnék a mai szülőknek vagy legalábbis az óvodai nevelőknek, hassanak a szülőkre, különösen az édesanyákra, tudatosítsák bennük, mennyire fontosak ebben a korban a mondókák, a versikék, s hogy nem elég egyszer, kétszer elmondani őket, hanem tízszer, százszor, akkor válik igazi élménnyé. Az, ami az én gyermekkoromban természetes volt, az már nem hozható vissza, s nem is kell, mert a világ állandó változásban van, de ragadjuk meg belőle azt, mi örök érvényű. Mint ahogy már Durkheim is megfogalmazta: „Minduntalan új eszmék és új szükségletek születnek, hogy meg tudjunk felelni a követelményben és az erkölcsben bekövetkező változásoknak, ahhoz arra van szükség, hogy maga a nevelés is változzék, következésképpen maradjon meg a képlékenység állapotában, ami a változást lehetővé teszi.”

Hiszel abban, hogy változzon csak a világ, szaladjon fölöttünk az idő, vannak dolgok – hangok, illatok, mozdulatok –, amelyeket kötelességünk megőrizni és nem veszni hagyni?

– Én abban hiszek, amit Durkheim megfogalmazott. Minden változik, de vannak dolgok, amit kötelességünk megőrizni, elsősorban hagyományainkat, de nem úgy, ahogy száz évvel ezelőtt történt. Én nagy hagyományőrző vagyok, de nem úgy, ahogy én azt megéltem gyermekkoromban, viszont magamban hordozom minden ünnepnek a lényegét, amit a jelenkorhoz alkalmazkodva meg is élek. Mondok egy példát. Lucakor már nem öltözünk be Lucának, nem járunk házról házra adománygyűjtés céljából, de sütünk Luca-napkor pogácsát, összejövünk a barátainkkal, s borozgatás mellett pogácsát fogyasztunk, izgulunk, kinek jut az elrejtett pénzérme, miközben felidézzük a régi szokásokat, babonákat.

„Büszke vagyok a néprajzi társaság munkájára”

2013 márciusában új vezetőség került a Kiss Lajos Néprajzi Társaság (KLNT) élére. A civil szervezet elnöke dr. Szőke Anna lett, aki nem is gondolta, mekkora kihívásokkal kell majd szembenéznie.

Az akkor megválasztott elnökség olyan íratlan szabályt fogadott el, amely szerint az évi terveket mindig közösen határozzák meg. Ez kiváló lehetőségnek bizonyult arra, hogy ne feledkezzenek meg az évfordulókról, az aktuális témákról és a kutatók eredményeinek bemutatásáról.

A Kiss Lajos Néprajzi Társaság a közelmúltban tisztújító közgyűlést tartott, melyen mérlegelte az elmúlt négy évben kifejtett tevékenységét is. Erről számol be lapunknak dr. Szőke Anna, a társaság újraválasztott elnöke.

— Természetesen örülök a bizalomnak, és ezúttal is megköszönöm a munkatársaimnak, de még csak egy periódust szeretnék eltölteni ezen a fontos tisztségen. A szervezés ugyanis rengeteg időt vesz el, és úgy érzem, nem tudok eleget foglalkozni a saját kutatásaimmal és a tudományos munkával. Sok év után, 2013 szeptemberében újra megszerveztük a fiatal néprajzkutatók és a kulturális antropológia szakos hallgatók konferenciáját. Mivel a felhívásunkra nagy volt az érdeklődés — több mint negyven előadó jelentkezett a Kárpát-medence minden országából, sőt Törökországból is érkezett egy —, két szekcióra bontva tartottuk meg a tanácskozást Topolyán, a múzeumban. A Híd folyóirat az az évi októberi számát a néprajznak szentelte, és társaságunk tíz néprajzkutatójának sokszínű, a néprajz széles spektrumát felölelő tanulmányait közölte. A sikeren felbuzdulva azóta minden évben megrendezzük a fiatal néprajzkutatók konferenciáját, és büszkeséggel tölt el bennünket, hogy több ifjú is bekapcsolódott a KLNT munkájába. Közülük ki kell emelnem Fehér Viktor egyházaskéri kutatót, az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének mester szakos hallgatóját, akinek a közelmúltban Szokáskutatás Vërbicán címmel jelent meg kötete. Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy Topolya Község Múzeumával szépen együtt tudunk működni, ami természetesen a vezetőjének, Gazsó Hargitának is köszönhető, aki nagyon készségesen vesz részt a szervezésben.

* Úgy tudom, a 2014. év igen sokoldalú és egyúttal megterhelő is volt.

— Valóban, hiszen akkor szerveztük meg neves külföldi szakemberek részvételével az első nemzetközi konferenciánkat, melynek alapgondolata Az identitás megnyilvánulási formái a 21. század kezdetén volt, valamint számos kiválóságot idéztünk meg. A tíz éve elhunyt Harkai Imre építészre és néprajzkutatóra, valamint Papp György nyelvészprofesszorra és néprajzkutatóra emlékeztünk, aki öt éve távozott közülünk, Jung Károly neves folkloristánkat pedig a hetvenedik születésnapján köszöntöttük. Ugyanehhez az évhez kötődik az Értéktáruló útjaink elnevezésű tanácskozásunk, melynek az volt a célja, hogy rámutasson sokrétű hagyományainkra, azok értékálló mivoltára, és megtalálja a továbbéltetésük módját, a velük és bennünk élés lehetőségét mindannyiunk hasznára.

* A megemlékezések a következő évben is folytatódtak, majd 2016 is tartogatott néhány jeles évfordulót.

— 2015-ben Borús Rózsa-emlékkonferenciát szerveztünk Topolyán. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézettel közösen emlékeztünk meg névadónk, Kiss Lajos születésének 115., valamint Bodor Anikó halálának 5. évfordulójáról. A nagyszabású összejövetel helyszíne a zentai városháza díszterme volt. Ugyanebben az évben hívtuk életre a kutatással egybekötött tanácskozásunkat Generációk találkozása — emlékezés Tóth Ferencre születésének 75. évfordulóján címmel. Munkánk tavaly érte el a csúcspontját. A 100 éve született Penavin Olga tiszteletére Palicson és Szabadkán kétnapos konferenciát szerveztünk, melyre nemzetközi hírű előadókat és hazai kutatókat hívtunk. A másik nagy rendezvényünk, az augusztus 4-e és 6-a között megtartott néprajzi összejövetelünk középpontjában a 300 éves tekijai kegyhely állt. Mindkét eseményről rezümékötet jelent meg.

2016-ot a Thurzó Lajos Művelődési-Oktatási Központtal közösen egy kellemes és eddig szokatlan megemlékezéssel zártuk. Tripolszky Géza születésének 90. és Burány Béla születésének 85. évfordulója alkalmából személyes élmények alapján idéztük meg a két neves néprajzos alakját, tevékenységét. A felsorolt rendezvényeinken túl megjelentettünk két konferenciakötetet, bemutattuk a társaság tagjainak tanulmányköteteit, illetve a folyóiratokban közreadott tudományos kéziratokat. Szeretném hangsúlyozni, hogy a KLNT csakis tudományos kutatómunkával foglalkozik, tudományos szakirodalmat jelentet meg, és nem mellékes, hogy tagsága több mint felének tudományos fokozata van.

* A Kiss Lajos Néprajzi Társaság legutóbbi rendezvényén kitüntették azokat a személyeket, akik maradandót alkottak a néprajz terén.

— A hangulatos ünnepségen dr. Raffai Judit Kiss Lajos-emlékplakettet vett át a mesekutatás terén elért eredményeiért, Nagy Abonyi Ágnes pedig a tárgyi néprajz területén végzett munkájáért részesült Garay Ákos-emlékplakettben. Szuhankó Ruzsena, a bajsai tájház létrehozója Samu Katalin-emlékplakettet, Borsodi Patyerek Orsolya és a kishegyesi Szajkó énekegyüttes pedig Arnold György-emlékplakettet érdemelt ki. A Kálmány Lajos-emlékplakettet a Volt egyszer egy Ustorka című könyvéért Kovács Máriának, továbbá a moholi Patyi Saroltának adtuk át, aki egy kötetnyi népmesét gyűjtött össze. Szeretném külön megemlíteni a néprajzi társaság ama tagjait, akik aktívan részt vesznek a tervek megvalósulásában, segítik a zökkenőmentes, eredményes munkát: Raffai Judit, Silling István, Dévavári Beszédes Valéria, Silling Léda, Kónya Sándor. Büszke vagyok a munkánkra és a társaság minden tagjára.

* Hallhatnánk a tervekről is?

— Minden évben megfogadjuk, hogy kevesebb rendezvényt tartunk, de ez sohasem sikerül. Június végén nagy feladatra vállalkozunk, hiszen négynapos emlékkonferenciát szervezünk A reformáció ötszáz éve címmel. Júliusban többnapos gyűjtőutat rendezünk a fiatalok számára, októberben pedig Magyarkanizsán szeretnénk bemutatni a néprajzi szociográfiával kapcsolatos kutatásainkat.

Elhivatottság és elkötelezettség

Idén dr. Szőke Anna részesült a Magyar Néprajzi Társaság kitüntetésében

A vajdasági magyarok néprajzi kutatása terén kifejtett munkája és eredményei elismeréseként a Magyar Néprajzi Társaság Pro Ethnographia Minoritatum emlékéremmel tüntette ki dr. Szőke Annát, a vajdasági Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnökét.

Szőke Anna néprajzkutatót az elismerés kapcsán kerestük meg.
– Tudományos érdeklődésem elsősorban az interetnikus kapcsolatok vizsgálatára, a vajdasági szórványmagyarság segítésére, valamint a szakrális néprajzra összpontosul. 2010 óta vagyok Kishegyes díszpolgára, így kutatásaim is erőteljesebben törekszenek Kishegyes hagyományainak megörökítésére. Doktori értekezésem Mink itt istenfélésre vagyunk utalva címmel a Versec környéki magyarság életéről szólt, valamint a vallás megtartó erejéről a szórványban. Pályám első felét a pedagógiai kutatások tették ki, majd felismertem a nevelés és a néprajz szoros kapcsolatát, fontosságát, így erről három tanulmánykötetet jelentettem meg. Ezenkívül több tanulmányt publikáltam a szakrális néprajz tárgyköréből, és jelentek meg tudományos munkáim angol és német külföldi szakkönyvekben is.
Milyen díj tulajdonképpen a Pro Ethnographia Minoritatum, és ki kaphatja meg?
– A díjat évente kétszer osztják ki, titkos szavazás által lehet ajánlani személyeket az érem átvételére. A Magyar Néprajzi Társaság ’96-ban alapította az emlékérmet, amelyet olyan kutatóknak adnak át, akik a nemzetiségek néprajzi értékeinek gyűjtése és megőrzése terén kiemelkedő tevékenységet végeznek.
Önnek mit jelent ez az emlékérem?
– Rengeteget jelent. Ezt a szakmai díjat olyan szaktestület ítéli oda, amely a szakmai munkát és a hivatás iránti elkötelezettséget veszi alapul, valamint az sem mellékes, hogy titkos szavazással döntenek arról, hogy ki veheti át. Továbbá azért is jelent ez sokat nekem, mert a díjátadás alkalmával többen elmondták, hogy már rég megérdemeltem ezt a kitüntetést. Igazán megtisztelő az is, hogy dr. Silling István ny. egyetemi tanár, számomra örök tanár terjesztett fel erre a díjra, akitől sokat tanulok még most is, és mindig számíthatok a segítségére.
Mikor tudta meg, hogy ön veheti át az emlékérmet?
– A döntés április 11-én született, az értesítés pedig 18-án ért el hozzám, ezt követően kaptam a további tájékoztatást is. Érdekes számomra a dátum, hiszen az idősebb fiam is április 11-én született. Magát az emlékérmet május 9-én vehettem át Budapesten a Magyar Néprajzi Társaság gyűlésén.
Jelenleg milyen kutatásokon dolgozik?
– Két síkon folynak a kutatásaim. Az egyik elkötelezettségem a Kiss Lajos Néprajzi Társaságban kifejtett munkám, a kutatások irányítása, amely idén két téma köré csoportosul. Mivel idén van a család éve, ezzel kapcsolatban őszre szeretnénk egy családkonferenciát, amelynek középpontjában a második világháborút követő életvitel lesz, ez a terület időpont szerint még nincs feldolgozva, és a későbbiekben még bővebben tudósítunk róla. A másik projektünk két évre szól, a vajdasági népi táplálkozási szokásokat szeretnénk összegyűjteni, és szeretnénk ebből egy monográfiát készíteni Asztali áldás címen. Ezenkívül magánterületen is folytatok kutatásokat, ezt illetően Kishegyes főutcáját dolgozom fel nemcsak építészeti szempontból, hanem a parasztpolgári házakban folyó életet és családokat is szeretném bemutatni, hiszen kevesen élnek itt örökösök. Fontosnak tartom ezeket a régi szokásokat megörökíteni.

Pontos, lényegre törő, felelősséggel bíró néprajzkutató

Beszélgetés dr. Szőke Annával, a vajdasági magyar Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnökével

A 20. század első felében a vajdasági lakosság zöme, közöttük a magyarok is, földműveléssel foglalkozott, a paraszti életforma volt a vidék jellemzője, s legtöbben nem rendelkeztek nagy földterülettel. Így igen nehéz és sok munkával járt a megélhetés, a mindennapi falat beteremtése. Az emberek igyekezete, hogy ezen a helyzeten könnyítsenek, ritkán volt sikeres. A nehéz életkörülmények közepette legalább a gyermekeik sorsának jobbra fordulását szerették volna biztosítani, hogy bár az ő életük hozzon némi javulást. A második világháborút követő időszakban sem volt nagyobb változás, de a jól tanuló fiatalokat szüleik mégis elküldték, elengedték egy talán ígéretesebb, avagy könnyebb jövőt biztosító középiskolába. A gimnáziumokban volt magyar nyelvű oktatás, azonban az ott kapott érettségi bizonyítvány még nem jelentett semmiféle képesítést, távoli városok egyetemein, szerb nyelvű továbbtanulást igényelt. Az elfogadható és a kínálkozó megoldás a középiskolai szintű tanító- és óvóképzés volt, amelyet magyar nyelven is végezhettek, s a befejezés után a növendékek már munkába is állhattak, kenyérkeresők lehettek. Megbecsülendő lehetőségnek bizonyult az ilyen képzés választása. És sok fiatal számára szépnek, vonzónak is. A későbbi időben azonban ezt a képzést is magasabb szintre emelték, s már csak a Pedagógiai Akadémiák diplomásai vállalhattak óvodapedagógusi oktatói-nevelői munkát. Míg végül napjainkban ők is egyetemi képzésben részesülnek.

     A 2000. évben az újvidéki Forum Könyvkiadónál megjelent  Elszaladt a kemence. Óvónők és szülők kézikönyve című kiadvány nagy feltűnést keltett az óvodában dolgozók és más, pedagógusi munkát végző szakemberek körében. A kishegyesi Szőke Anna óvónő munkájáról volt szó, aki több évtizedes gyakorlatának tapasztalatait és friss néprajzi tanulmányainak új hozadékát ötvözte egybe a hagyományőrzés kisgyerekkori megkezdése érdekében. ,,Célom e könyv közreadásával, hogy átvigyük megőrzésre és továbbadásra azokat az értékeket, amelyek a mai világunkat is harmonikusabbá tehetik. De ezt örökölni már nem lehet, ezt tanítani kell" – írta öntudatosan könyvében. Sokan felfigyeltünk újszerű pedagógiai módszereire, az általa ajánlott s a népélet legfontosabb szegmenseire figyelő tartalmakra, népköltészeti alkotásokra. Könyvének híre messzire szállt, ismételt kiadása is szükségessé vált. Így lett Szőke Anna egycsapásra a vajdasági néprajzos óvónő, aki éppen a szakdolgozatát készítette a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának Néprajz Tanszékén. Nagy merészség volt részéről a sokévi óvodapedagógusi munka után egyetemi hallgatóvá lenni, újra vizsgázni, az elvárásoknak megfelelni, majd pedig a szakdolgozat sikeres megvédése után, élete delén, tovább folytatni tanulmányait a tudományos fokozat, a néprajztudományok doktora cím megszerzéséért. 2007-ben megvédte doktori értekezését: „Mink itt istenfélésre vagyunk utalva” – A vallás megtartó ereje a Versec környéki magyarság életében címmel. Témavezetője a szakterület kiváló ismerője, dr. Bartha Elek professzor volt. Szakmai opponense pedig dr. Szilágyi Miklós és dr. Silling István. És innen már egyenes út vezet kettőnk ismeretségének elmélyülése felé.

   A napokban 70. születésnapján köszöntötték kollégái és tisztelői dr. Szőke Annát, vagyis a jól megírt és megvédett disszertáció után sikeres és szorgalmas, kitartó vajdasági magyar néprajzkutatót. A tanulmányai végén járó egykori doktorandusznak nem volt könnyű az új  tudományos munka témájának meghatározása és meglelése. A kerek születésnap kapcsán folytattuk a beszélgetést.

  A Bácska közepén élő néprajzkutatót igencsak próbára tehette a választott távoli Dél-Bánát szórvány magyarjainak felkutatása, megtalálása és a közöttük való érdemleges kutatás folytatása. A magyar néprajzi szakirodalom sem tudott sokat segíteni ezen a terepen munkájában, hiszen épp ezért kérték e vidék vizsgálatát. Mi késztette e nehéz feladat vállalására?   

   − Én véletlenül kerültem arra a vidékre. A 2000-ben még létező Apáczai Közalapítvány igazgatója, Csete Örs kért fel, térképezzem fel a szórvány területeket, hol van még magyar nyelvű oktatás, illetve hol tudnánk még segíteni a magyar anyanyelvű óvodások, diákok oktatását, segíteni a magyar nyelv fennmaradását. És elindultam a vakvilágba. Ha visszagondolok, nagy bátorság kellett hozzá, hiszen a kilencvenes évek háborús hangulata még friss volt az emberekben. A Versec környékére érve tapasztaltam, mit jelentett SU jelzésű autóval ott megjelenni, kételkedve távolságtartók voltak a magyar lakosok. Fejértelepen a magyar tanítónő nem engedett be az iskolába. Sokszor meg kellett ott fordulnom, mire befogadtak. 2002-ben államvizsgáztam a Debreceni Egyetem Néprajzi tanszékén, s professzoraim azonnal felajánlották, pontosabban kértek, hogy írjam be a doktori képzést, és ha találok olyan területet itt, a Vajdaságban, ami a néprajz számára még nincs feltárva, akkor még esélyem is lehet az állami ösztöndíj megszerzésére. És mivel akkor már némi rálátásom volt arra a vidékre, tanáraim örömére, ezt választottam. Nem volt könnyű a folytatás, az első örömmámor gyorsan szertefoszlott, amikor szembesültem a tényekkel. Különböző kérdőíveket kaptam, ami abban segített, hogyan válasszak kutatási területet. Én a vallási témakört karikáztam be, azt, hogy mit jelent az ottani embereknek a vallás és mennyire erős a népi vallásosságuk.

   A debreceni évek – hiszen közel tíz évig jelen voltam a kulturális életben, megtanultam a néprajztudomány minden szépségét – merőben megváltoztatták a világra való rálátásomat, az értékítéletemet.

  A néprajzkutatói tevékenység mellett a közösségi munka továbbra is életviteléhez tartozik akár az Óvodapedagógusok Egyesületében, akár a vajdasági magyar néprajzi társaságban. A szervezett vajdasági magyar néprajzi kutatómunka új koordinátoraként és annak prezentálójaként talán jobb rálátása van az itt folyó néprajzi kutatásokra. Ha ez így van, milyennek értékeli a Vajdaságban folyó néprajzosok tevékenységét, munkájuk súlyát?

   − Én hetedik éve vagyok a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnöke. Nagy elődök után kaptam a megbízatást a Társaságtól, mely szerint rám bízták a Társaság − ha úgy tetszik − vezetését. Előttem volt Dévavári Beszédes Valéria mgr., dr. Papp Árpád és dr. Raffai Judit. Előttük pedig a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, melynek elnöke tíz éven keresztül dr. Bosnyák István volt. Ők jelentették meg a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság Kiskönyvtára sorozatot is. 1997-ben a Kiss Lajos Néprajzi Társaság szabadkai székhellyel önálló civil szervezetté alakult és újabb kötetek jelentek meg. Mindezt azért mondom el, hogy ilyen előzményekkel nem volt könnyű folytatni a munkát. Rálátásom nem csak az itteni néprajzi kutatásokra terjedt ki, és ezt minden túlzás nélkül merem kijelenteni, a Kárpát-medence magyar néprajzkutatásaira is kitekintésem volt. Az egyetemmel minden nyáron 8–10 napos terepmunkára mentünk, minden évben másik országba, a szomszédos országok magyarlakta területeire. Így jártunk a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, és itt a Vajdaságban két alkalommal is. Ez a legjobb módszer a néprajzi ismeretek megszerzéséhez, illetve az egyetemen tanult anyag megerősítéséhez. A vajdasági néprajzkutatások körforgásába 2000-ben kerültem. Dévavári Beszédes Valéria hívott meg a népi vallásossággal kapcsolatos konferenciára, Csókára. Attól kezdve rendszeresen részt vettem a rendezvényeken. 2002-ben részt vettem a Pápán rendezett Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6. konferencián. Ezeken a kétévente megrendezésre kerülő tanácskozásokon minden alkalommal előadással szerepelek. Tagja vagyok a Doktorok Kollégiumának, amelynek székhelye Debrecen, de minden évben máshol tartjuk értekezéseinket. Ha összegezem a vajdasági néprajzi életben eltöltött éveimet, az tizennyolc év, ami sok tapasztalatot tartalmaz. Rálátásom a nálunk folyó néprajzi kutatásokra? Ezt két szemszögből közelítem meg. Az egyik a mi munkánk a Kiss Lajos Néprajzi Társaságon belül. Kiváló szakemberek tartoznak a Társasághoz. Tagságunk nyolcvan százaléka tudományos fokozattal rendelkezik valamely tudományágból, amit kevés civil szervezet mondhat el magáról. Magas színvonalú tudományos konferenciákat szervezünk, évente kettőt, hármat, és több alkalommal tartunk elnökségi ülést, ahol megbeszéljük célkitűzéseinket. Sajnos, azt kell mondanom, hogy e kiváló tudományos és aktív szervezet munkáját nemigen veszik igénybe intézményeink. Szerveznek különböző gyűjtéseket a néphagyományok terén anélkül, hogy minket, mint tudományos szervezetet bevonnának. Így születnek olyan kiadványok, amelyek nem éppen felelnek meg a néprajztudomány követelményeinek.

   A Vajdaságban folyó néprajzi kutatásokban, amit mi szervezünk -- mint már említettem is --, a legkiválóbb szakemberek vesznek részt. Mindenkinek megvan a saját kutatási szakterülete, de ez nem jelent beszűkültséget, nem jelenti azt, hogy más területen nem tudnának nagyot nyújtani. Megemlítem a 2017-ben rendezett Reformáció 500. című konferenciánkat, amely négynapos volt, s a külföldi előadók mellett mindannyian tartottunk előadást. Van, akinek a kulturális antropológia a szakterülete, ők többnyire a jelen kutatásával foglalkoznak, ők onnan merítettek témát, vagy itt vagyok én, akihez közelebb áll a társadalomnéprajz, én általában a jelent és a múltat ötvözöm, illetve állítom párhuzamba.

Amit én nagyon fontosnak tartanék itt a Vajdaságban, az egy önálló intézmény megalakítása, illetve ha a Kiss Lajos Néprajzi Társaság intézményként működhetne, biztosítva lenne számára az anyagi háttér, és célkitűzéseit tudományos megalapozottsággal az intézmény szakemberei határoznák meg. Ez engem már nem érint, de a jövő fiatal néprajzosainak sokat jelentene, és nem kevésbé a vajdasági magyar nemzet szakszerű kutatása lenne a feladata, írott és tárgyi emlékeinek dokumentálása.

  A Kiss Lajos Néprajzi Társaság tagsága a vajdasági magyar tudományosság terén számontartott kutatógárdát jelent. Vajon az itteni magyar társadalom és annak népélete vizsgálatához elegendőnek érzi-e kollégái számát, felkészültségét, és a folklorisztika, valamint az etnográfia Vajdaságban zajló magyar nyelvű oktatását?

   − Köztudott, hogy nálunk nincs magyar nyelven néprajzi tanszék. Nincs magyar nyelvű néprajzi, illetve folklóroktatás. Akik a magyar etnográfia és folklorisztika kutatásával foglalkoznak, ők néhány kivétellel, jobbára Magyarországon szereztek megfelelő szakmai képzettséget. Minden kollégám a legmagasabb szakmai felkészültséggel rendelkezik, ezért furcsa, hogy intézményeink nem hozzánk fordulnak, amikor valamilyen feltérképezésről, gyűjtésről van szó. Nálunk jelenleg van egy óriási probléma, és most nem a Kiss Lajos Néprajzi Társaságra gondolok, hanem úgy általában: mindenki mindenhez ért. A néptáncos, tisztelet a kivételnek, már azt hiszi, hogy a néprajztudományok képviselője. Aki a viselettel foglalkozik, vagy gyűjtéssel, már múzeumot hoz létre minden szakmai tudás nélkül.  Hangsúlyozom: tisztelet a kivételnek.

   Előadásainkba, rendezvényeinkbe igen gyakran a helytörténészek is bekapcsolódnak.

A Társaság elnökeként milyen információi, milyen tapasztalatai vannak a vajdasági magyar néprajzkutatás eredményeinek más országokban való recepciójáról?

− Mind szélesebb körben váltunk ismertté, bizonyíték erre konferenciáink nemzetközi elismertsége, a külföldi kutatók részvétele, bekapcsolódása a munkánkban. A Kárpát-medencei néprajztudományban mind hangsúlyosabban vagyunk jelen. Ez nem csak az én ismeretségemen múlik, hanem a hangsúlyt az eredményes, színvonalas munkánkra helyezném. Persze, azért nekem sokat kell tennem, hogy eseményeink, híreink eljussanak mindenhová a szakmán belül. Például rendszeres értesítést és beszámolót küldök a Néprajzi Hírekbe, az Ethnográphia folyóiratba könyvbemutatókról küldök tudósítást, a Néprajzi Látóhatár folyóiratnál szerkesztőségi tag vagyok. Számon tartanak bennünket a nagyvilágban. Kolozsvárra eljuttatom megjelent könyveinket. Legutóbb épp az Országos Széchényi Könyvtárból kaptam levelet, hogy mely kiadványaink nincsenek meg náluk, s hogy juttassak belőlük két-két példányt. Ez óriási dolog, tudnak rólunk, kísérik kiadványainkat. A Magyar Néprajzi Társaság könyvtárában köteteinket személyesen szoktam leadni. Elnökként annyit jegyeznék meg, hogy vannak időszakok, s ez igen gyakran van, amikor ez a feladat egész embert kíván. Ha azt szeretném, hogy Társaságunk úgy működjön, mint amilyen jómagam is vagyok, pontos, lényegre törő, felelősséggel bíró személy, akkor azt másként nem is lehet csinálni.

  Több könyvében is a szülőfaluja és lakhelye, Kishegyes, a hegyesiek népéletével foglalkozik. Társadalomnéprajzi vizsgálódások terén így lett „ez a falu más − miképpen egyik könyvének címe is mondja −, az egyik leginkább feltárt vajdasági magyar település. Jelen társadalmunkban hatalmas mozgások, változások, értékingások történnek. Ez már nem csupán a folyamatos és megszokott generációváltás eredménye, hanem szinte a tradicionális családmodell s vele az itthoni életforma átalakulása. Tudunk-e figyelemmel lenni ezekre a hagyományos értékeket bontó és már-már feladó disszonáns állapotra?

− 2010-ben a falu díszpolgárává választottak, ekkor fogadtam meg, hogy ha a szülőfalum ennyire megtisztelt engem, akkor a jövőben többet fogok foglalkozni Kishegyes néprajzával. Így született meg elsőnek az Ez a falu más című tanulmánykötetem. Azután követte még négy s most van a nyomdában a hatodik. Feldolgoztam a falu nemzetiségi összetételét, az emberélet fordulóit, a saját gyermekkoromat, amely egyben a falu gyermekvilágát is ábrázolja, valamint a Lélek és a valóság kapcsolata. Ez utóbbi a faluban fellelhető kisegyházakat, mai szóhasználattal élve a szabadegyházakat taglalja. Szeretem ezt a könyvemet, hiszen jómagam is kutatás közben jöttem rá, milyen sokrétű volt valamikor a falu vallási élete. Még adósa vagyok a falumnak az egyházi ünnepek feldolgozásával, de a gazdasági munkákhoz köthető események feltárásával is.

   Fontosak ezek a megörökítések, mert komoly értékváltozásokról beszélhetünk, attól függ, honnan vesszük alapul a hagyományos népi kultúra átalakulását, néphagyományaink felszámolását. A hatvanas évektől kezd sérülni hagyományaink világa. Sokszor emlegetem a nagyanyámat, akinek még rend volt az életében. Mindennek megvolt az ideje, s ahhoz igazodtak az emberek. A hetvenes évek iparosodása felborítja ezt az egyensúlyt, már a munkahelyek sem teszik lehetővé a régi életmódhoz való igazodást. A kilencvenes évektől pedig teljesen felborul az egyensúly, erőteljesen érződik a globalizáció hatása. Beköltözik a családokba a halloween, elmélyül a szakadék a középosztály (ami részben el is tűnik) és az újgazdagok között. Felszínre kerülnek a tartalom nélküli pillanatnyi örömök, lásd wellnessfürdők, és ami számomra igen érdekes: a kutyasétáltatások. Eltűntek az utcákról a kispadok, helyettük kutyákkal járjuk az utcákat, s ha összefutunk valakivel, képesek vagyunk fél órát is beszélgetni, miközben szegény jószág összevissza rángatja a gazdáját. Ez is azt jelzi, mennyire eltávolodtunk egymástól, magányosakká váltunk. Valóban disszonáns a mai állapot.

   A családi állapotokról már nem is beszélek szívesen, mert merőben megváltozott a házasság szentsége. A napokban olvastam a gyermekeket ért stresszhatásokról egy cikket, ahol arról számolnak be a tudósok, hogy megváltozott a gyermekeket ért lelki zavarokat kiváltó okok listája. Törölték a listáról a válást, mármint a szülők elválását mint kiváltó okot a listáról. A mai gyereknek ez már nem jelent megrázkódtatást. Ma ez az apám, holnap más, anya most elutazott más bácsihoz és így tovább.

   Én vakon bízom abban, hogy egyszer visszaáll a rend az emberek életében, így nem maradhat, mert akkor megsemmisül az emberiség.

   Dr. Szőke Annát eddigi szakmai eredményeiért, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság sikeres újjáélesztéséért és vezetéséért, tudományos konferenciák szervezéséért, a konferenciáinkon elhangzott dolgozatok szerkesztéséért és publikálásáért, a fiatal néprajzkutatók felkarolásáért, az anyaországi és más külföldi rokon asszociációkkal való kiváló együttműködéséért, hasznos tanulmányaiért, kiváló monográfiáiért, publikációiért akár szülőfalujáról vagy a dél-bánáti szórványmagyarságról, akár a velünk együtt élő más nemzetiségűek népéletéről szólókért, valamint kerek évfordulója a Magyar Néprajzi Társaság Pro Ethnographia Minoritatum-emlékéremmel tüntette ki 2018-ban.

Viharlámpák fényénél

Dr. Szőke Anna néprajzkutató gyermekkorának karácsonyi hagyományairól

A karácsonyra való felkészülés és maga a karácsony is merőben más volt a múlt század derekán. Akkor még őrzött magában valamit a régmúlt idők lelkületéből, ami mára teljesen kiveszni látszik. Dr. Szőke Anna kishegyesi néprajzkutatóval azokról a karácsonyi szokásokról beszélgettünk, amelyek részben még az ő gyermekkorára is jellemzőek voltak Kishegyesen, illetve szélesebb körben is.

Hogyan várták egykor karácsony ünnepét?

– Az emberek valamikor lelkiekben készültek erre az ünnepre, és kevésbé foglalkoztak a külsőségekkel. Tehát nem tárgyakban jutott kifejezésre a készülődés, hanem a lélekben. Ez azt jelenti, hogy elmentünk a rorátéra. Hat órakor kezdődött mise, mi pedig viharlámpákkal világítottunk, hogy a fényénél lássuk az utat a sötét téli hajnalokon. Nagyon aranyos volt az akkori plébánosunk, Tarján Imre, aki zsíros kenyeret és teát készített a gyerekeknek, amit mise után kaptunk el a sekrestyében. Ugyanis a templomból már nem volt időnk hazamenni, mert fél nyolcra jártunk iskolába. A misét azok a gyönyörű énekek is varázslatossá tették, amelyeket akkor énekeltünk. Zenget a templom, és ezt ma nagyon hiányolom. A táncmulatságok szüneteltek adventban, lakodalmak sem voltak. Maradtak a bandázások, ahogyan Kishegyesen mondtuk. Ilyenkor a szomszédokat, rokonokat látogattuk meg. Ezek nagyon szép esték voltak, mert beszélgettek az emberek, és főtt kukoricával kínáltuk meg egymást. Ezt már délután a tűzhelyen megfőzték az asszonyok, azt eszegettük esténként.

A néprajzkutató gyermekkorában a szocialista hatalom tiltotta a karácsonnyal kapcsolatos dolgokat, nyilvános fellépéseket. Ennek ellenére a betlehemezők járták a falut advent idején.

– A legkisebb létszámú csoport ötfős volt, de általában hatan-heten mentek betlehemezni. Ezek nagyon szépen összekovácsolódott társulatok voltak a falun belül, viszont édesapám mesélte, hogy sokszor összeverekedtek egymással az alvégiek és a felvégiek. A nemzetközi út szigorú határt jelentett, és nem mehettek át egymás területére. Gyerekkoromban nagyon féltem tőlük, a család azonban mindig izgalommal várta őket. Gyönyörűen énekeltek, meggyújtották a gyertyát a kis betlehemben, amelyet akkor hatalmas szobának láttam. Ezt a csoport tagjai barkácsolták csuhéból, fából.

Betartották a hagyományos népi étkezési szokásokat?

– Karácsonyra linzert, mézeskalácsot és pogácsát sütöttek, a férfiak pedig mézes pálinkát készítettek. A családfők karácsony napján kimentek az utcára, és megkínálták vele az arra járókat. Karácsony böjtjén sóban-vízben bableves volt, amelyet nem rántottak be, hogy ne legyen benne semmi zsíros. Utána jött a mákos guba vagy mákos tészta. A karácsonyi asztalra került az alma, a dió, a fokhagyma és a méz. A fokhagymát azért ettük, hogy ne legyünk betegek, a méz megédesítette az életet, a dió szintén az egészséget szimbolizálta. Az almát úgy ették meg, hogy felét a feleség, felét férj, mert ez jelentette az összetartozást. Volt egy olyan hagyomány is, hogy annyi szeletre osztották, ahány tagú a család. A jobb módúaknál halászlé is került az asztalra, de a szegényebbek nem engedhették meg maguknak. Szentestén szintén bandáztak az emberek, így mentek az éjféli misére. Utána kocsonyát vagy töltött káposztát ettünk, amelyet az asszonyok előre elkészítettek. Aki részt vett az éjféli misén, az másnap a délelőtti, tízórás misére ment. A háziasszonyok közben odatették a húslevest, a pecsenyehúsokat. Ezekhez általában kompótot ettünk.

Ma a karácsonyfa és az ajándékozás meghatározza az ünnep hangulatát. Régebben mekkora volt ennek a jelentősége?

– A karácsonyfát mindig a tisztaszobában állították föl. Nagyon megvigyázták, ezért illette meg a hely a tisztaszobában. Igaz, a díszítése még sokkal egyszerűbb volt, mint manapság. Tettek rá szaloncukrot, amelyet gyakran odahaza készítettek. A diót befestették ezüstszínűre, és abból is dísz lett. A fa alá almát tettek, mert ez az egészséget szimbolizálta. Néha egy-két narancs is került alá. Abban az időben egészen más volt az ajándékozási szokás. Nem vettünk minden ismerősnek ajándékot. Az volt az ajándék, hogy jöttünk-mentünk egymáshoz karácsony napján és másnapján. Meglátogattuk egymást, esetleg vittünk süteményt. Akkor még nem volt teher, ha az emberek látogatóba mentek egymáshoz, és beszélgettek.

A Kisjézus aranyalma

A Kisjézus aranyalma,

Boldogságos Szűz az anyja.

Két kezével ápolgatta,

Két lábával ringatgatta.

Aludj, aludj, én kisdedem,

Aludj, gyönyörű gyermekem!

Nem királyné a te anyád,

Szolgálatból lettem dajkád.

Ó, te dudás, mit szundikálsz?

Fényes az ég, nem kell lámpás.

Verjed, verjed a citerát,

Jézuskának egy szép nótát!

* Kiss Lajos gyűjtése, Doroszló, 1968.

Egy életpálya az óvodapedagógiában

Rangos anyaországi elismerést kapott dr. Szőke Anna

Dr. Szőke Anna, a Brunszvik Teréz Magyar Óvodapedagógusok Egyesületének elnöke a közelmúltban megkapta az anyaországi Brunszvik Teréz-díjat. Ez a legmagasabb rangú elismerés, amit óvodapedagógus megkaphat, és Szőke Anna az első határon túli, akinek ezt odaítélték. Talán fogalmazhatunk úgy, hogy ez az elismerés ráteszi a koronát egy olyan szakmai pályára, amely a személyes kiteljesedés mellett a vajdasági magyar oktatást is szolgálta.

Szőke Anna olyan újításokat vezetett be az óvodapedagógiába, amelyeket az anyaországban is átvettek, és akkor képviselte a magyarságtudatot, amikor a legnehezebb volt.

Karrierje egészen másképpen is alakulhatott volna, hiszen gimnáziumba akart járni és rádióriporter szeretett volna lenni. Sajnos, vagy szerencsére, édesapja nem engedte gimnáziumba. Ennek tükrében az osztályfőnöke, Csúsz János a pedagógiai pályát javasolta, így került Újvidékre, az óvóképzőbe. Tanulmányai mellett gyakran megfordult az akkori Fórumban is, hiszen az irodalom is vonzotta. Több verse megjelent a Képes Ifjúságban és az Újvidéki Rádióban is gyakran felolvasta írásait.

Tanulmányai végén Kishegyesre jött gyakorlati oktatásra, majd először itt maradt helyettesítésként, végül pedig állandóra is. Szívesen folytatta volna pályáját Újvidéken, de a szerelem és a munka itthon tartották. A családalapítást követően beiratkozott a főiskolára és 1977-ben diplomázott. Az óvodai munka mellett bábcsoportot is vezetett, amelyben 9 és 10 éves tanulók szerepeltek. Már ekkor evidenssé vált számára, hogy a pedagógiának ez a szegmense is vonzza.

Meghatározó momentum volt, amikor 1993-ban a kishegyesi óvoda elvált az iskolától. Ez sok kárt okozott, mert a kis magyar települések elszakadtak a magyar központoktól és a magyar gyerekek hátrányba kerültek. A kishegyesi óvodát Szeghegyhez csatolták és az akkori igazgatónő közös műsorokat szervezett.

– Igyekeztünk olyan műsorszámokat adni a gyerekekkel, amiket az államalkotó nemzet is megért. Általában diszkótáncot, ritmikus táncot, vagy valami hasonlót adtunk elő. Ez volt az, ami bennem elindított valamit, mert úgy éreztem, hogy ez így nem jó, a mi magyar öntudatunk el fog veszni. Ezért 1995-ben megalapítottam a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületét, azzal a céllal, hogy lehetőséget adjunk a magyar gyerekeknek a fellépésre. Ez a kemény, miloševići időszak volt, ezért nehéz dolgunk volt. Sok félelem volt bennünk, és nem mertek az óvónők lépni. Titokban mindenki tagja volt az egyesületnek, de nyilvánosan csak 5–6 óvoda vállalta fel, hogy betársul. Az első ovis színjátszó találkozón mindössze 6 csoport vett részt, és ebből kettő szerepelt óvodaként. A többiek művelődési egyesületek keretében jöttek el, többek között az én csoportom is a gazdászati óvodából – emlékezett vissza Szőke az egyesület kezdeti éveire.

Az egyesület megalakulása nemcsak az ovis találkozót jelentette, hanem az óvónők képzését is. Már kezdetektől komoly munka folyt, fogalmazott az elnök.

– Nemcsak szakmai, pedagógiai tudással szerettem volna felvértezni az óvónőket, hanem a műveltségi szintet is fejleszteni akartam. Mai napig vallom: ahhoz, hogy egy nemzet fennmaradjon, nem elég az anyagi háttér, igen magas nemzeti műveltségi szinttel kell rendelkeznie. Ez akkor még nagyon hiányzott az óvónőkből, mert akkor jöttünk ki a szocializmusból. Nagyon sokfelé vittem a csoportokat a Kárpát-medencén belül, és Vajdaságon belül is sokat utaztunk. Intenzíven dolgoztam a kapcsolatok kiépítésén is, és a hagyományok felélesztésén és bevonásán az oktató, nevelő munkába. Nagyon féltek a kollégák attól, hogy népi gyermekjátékokat oktassanak, de pont erre törekedtem és kerestem azokat az ünnepeket, amiket bevihetünk az óvodai munkánkba. Ennek az elgondolásnak lett az eredménye az Elszaladt a kemence című könyvem, ami 2000-ben jelent meg, elég nagy példányszámban.

Pillantok alatt elfogyott, és óriási változást hozott az óvodai nevelésbe, nemcsak itt, hanem Magyarországon is. Ebben a könyvben hónapokra bontottam a tanítási egységeket és belevittem, hogy mi az, amit fel tudunk dolgozni a néphagyományainkból. Minden foglalkozási egységre kitérek, úgy mint képzőművészet, anyanyelv, stb. Ez nagyon komoly munka, és Bori Imre volt az első, aki átnézte, címet adott neki és úgy fogalmazott, hogy ennek meg kell jelenni. Ezáltal egy új módszertan robbant be a magyar óvodapedagógiába – mondta el Szőke.

Az egyesületi munka keretében nagyon sok előadásra, továbbképzésre került sor. Szőke Anna sok előadót hívott meg, akik számos izgalmas témát érintettek. Ugyancsak sok tábort szervezett, amelyeken sok óvónő megfordult. Szervezői munkájának a határon túl is híre ment, így 10 éven át ő vezette a kisvárdai nyári óvodapedagógus akadémiát. Az egyesületen belül mindig igyekeztek az időszerű kihívásoknak megfelelni, ezért jelenleg a kompetenciaelvű nevelésen dolgoznak, fogalmazott Szőke Anna. Az egyesületnek fontos tevékenysége a bábkurzusok, amit XV. alkalommal szervezetek meg. Az elnök ezt azért vezette be, mert a főiskolán nem kapnak ilyen jellegű képzést a pedagógusok.

Amint a felsoroltakból is kiderül, hosszú évek kitartó munkája vezetett oda, hogy Szőke Anna megkapja a Brunszvik Teréz-díjat. Adódott hát a kérdés, hogy mit jelent számára ez az elismerés.

– A lelkemnek nagyon sokat jelentett ez a díj, annál is inkább, hogy a határon túliak közül elsőként kaptam meg. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy ismerik a munkámat Magyarországon, és szakmai körökben elismernek. Sok előadást is tartottam az anyaországban. Sok minden szólt amellett, hogy én kapjam ezt a díjat, s akik felterjesztettek, azok megkeresték Sutus Áront, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnökét, hogy ő is mondjon véleményt. S ő alátámasztotta mindazt, amit a magyarországiak gondoltak rólam – fogalmazott Szőke Anna, majd a további tervei kapcsán elmondta, hogy új koncepció alapján újra dolgozza és újból kiadja az Elszaladt a kemence című könyvet. Emellett szeretné könyv formájában megírni pedagógiai tapasztalatait. Ennek lesz egy módszertani vonatkozása, valamint arról is szó lesz benne, hogy milyen hatások érik a pedagógiai munkát. Magába foglalja, hogy hogyan alakul át a társadalom, és hogyan követi ezt az óvodapedagógia. Szőke Anna végezetül elárulta, hogy azon is gondolkodik, hogy kinek adja át a stafétát. A következőket üzente az utánunk jövő generációknak:

– Nem szabad megtorpanni. Ha nem sikerült valami, akkor elkeseredtem, de a következő gondolat már az volt, hogy ebből ki kell lábalni, és hogy tovább kell csinálni a megkezdett munkát. Az emberek irigyek és rosszindulatúak. De ha ezt valaki félre tudja tenni, akkor haladni fog az életben – fogalmazott.

„Ezek az emberek értünk voltak”

A kishegyesi Maronka Károly Önkéntes Tűzoltó Testület tavaly ünnepelte fennállásának 145. évfordulóját. Ebből az alkalomból született meg az az ötlet, hogy egy néprajzi jellegű monográfia lásson napvilágot, melyet dr. Szőke Anna néprajzkutató állított össze. A kétéves kutatómunka után elkészült könyv az „Istennek dicsőség, embernek segítség” címet viseli.

Ahogyan megváltozott a világ, megváltozott a tűzoltóság is. Megszűntek a tűzoltózenekarok, és ma már nem szerveznek a tűzoltók bálokat, nem foglalkoznak színjátszással, vagyis eltűnt a közösségformálás ereje. A monográfia az alapos kutatómunkának köszönhetően részletesen bemutatja, hogyan alakult ki a tűzoltóság a történelmi Magyarországon, és milyen úton jutott el a mai állapotáig.

— A monográfia megszületése valójában azzal kezdődött, hogy megkeresett dr. Kurin Ákos, a Maronka Károly ÖTT alelnöke, hogy a néprajz felől közelítsem meg a kishegyesi tűzoltóságot. Egy rendkívül elhivatott emberről van szó, aki Újvidéken az egyetemistaéveiben bújta a könyvtárakat, illetve a Forum Könyvkiadó Intézet archívumát, és az 1800-as évektől kezdve összegyűjtötte a tűzoltósággal kapcsolatos újságcikkeket, dokumentumokat. A háromkötegnyi fénymásolt hivatalos iratot a rendelkezésemre bocsátotta, én tüzetesen átolvastam mindent, és azt kell mondanom, hogy lassan-lassan lenyűgözött az, hogy az 1800-as évektől Trianonig milyen aktív életet éltek a tűzoltók, és milyen nagy tiszteletnek örvendtek, amit ma már sajnos nem mondhatunk el — mesélte Szőke Anna.

A monográfiából érdekes információkkal gazdagodhatunk, például hogy Mária Terézia 1771-ben létrehozta a károsultakat segélyező tűzpénztárakat, illetve azt is megtudhatja az olvasó, hogy 1871-ben Széchenyi Ödön vezetésével létrejött az első országos szervezet, melynek kezdeményezője Rösch Frigyes volt.

Mivel fából készültek az épületek, sokkal több tűzeset következett be, mint napjainkban, viszont többen is vállalkoztak az életüket kockáztatva, hogy segítsenek az embertársaikon. A tüzet nemcsak megfékezni kellett, hanem őrizni is, hogy ne alakuljon ki újabb tűzeset.

— Még ma is emlékszem arra, amikor május 1-jén felvonult az utcán a 30-40 egyenruhás, akit humánus cél vezérelt. Ezek az emberek értünk voltak, és baj esetén azonnal rohantak. A kishegyesi tűzoltók megküzdöttek azért, hogy méltó tűzoltóotthont kapjanak, és hogy fenn tudják tartani magukat. Elképesztő összefogással újították fel a mai tűzoltóotthont, amire támogatást is kaptak azzal a feltétellel, hogy a művelődési élet eseményei is ott lesznek megrendezve — tudtuk meg a néprajzkutatótól.

A több mint száz évet felölelő könyv gazdag fényképanyaga a tűzoltóság hatalmas gyűjteményéből származik, a válogatás a szerkesztő munkáját dicséri. Olyan érdekes munkaeszközöket ismerhet meg az olvasó a könyv által, mint például a borítón látható kézi meghajtású sziréna.

A monográfia egy főhajtás is azok előtt az áldozatkész emberek előtt, akik félreteszik a félelmet és a munkájukat azért, hogy segítsenek a bajba jutottakon, példát mutatva ezzel a jövő nemzedékének.

A könyv a tartományi oktatási titkárság, a Magyar Nemzeti Tanács, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és Kishegyes Község Önkormányzata támogatásával jelenhetett meg.

Negyed évszázad távlatából

Az idén jegyzi fennállásának 25. évfordulóját a Brunszvik Teréz Magyar Óvodapedagógusok Egyesülete, és ugyanennyi idős az általa szervezett Vajdasági Magyar Óvodás Színjátszó Találkozó is. Az ünnepi összejövetelt nemrégiben tartották meg Kishegyesen, a Kátai Vendégházban. Ebből az alkalomból beszélgetésre kértem fel dr. Szőke Anna nyugalmazott óvodapedagógust, a civil szervezet elnökét.

Szőke Anna meglátása szerint negyed évszázaddal ezelőtt a miloševići rezsim arra törekedett, hogy elszerbesítse — a többi közt — a magyar nyelvű oktatást is. Ennek ellensúlyozásaként ebben az időszakban szervezték meg az első Vajdasági Magyar Óvodás Színjátszó Találkozót, ahová a fellépők többsége még a művelődési egyesületek színeiben jutott el. A rendezvény után jegyeztették be hivatalosan az egyesületüket, majd következtek a nyári táborok, képzések, fesztiválok.

— Gyakorló óvónőként döbbentem rá, hogy az óvodai oktatásunk rossz irányba halad. Voltak közös műsorok, melyeken a szerb és a magyar csoportok kicsinyei mutatkoztak be, de a magyar óvónők mindig olyan műsorszámokat tanítottak nekik, amelyek megfeleltek és tetszettek az államalkotó nemzethez tartozó kollégáknak. A magyar óvodások általában diszkó- vagy ritmikus táncot adtak elő, aminek semmi köze sem volt a hagyományainkhoz. Azt éreztem, ha így folytatjuk, a mi gyermekeinkben nem tudatosul, hogy nekünk is vannak saját táncaink, gyermekdalaink, népszokásaink, jeles napjaink. Ez volt az, ami felébresztette bennem a cselekvésvágyat, habár azt is tudtam, hogy nagy bátorság kell ahhoz, amire készülök. Az erős nemzeti öntudatom segített, hogy kimondjam, vannak dolgok, melyeket közösen csinálunk, de olyanok is vannak, amelyek csak ránk jellemzőek, éppen ezért tessék hagyni, hogy megünnepelhessük például a Márton- vagy a Luca-napot stb. Harcot vívtam az óvodák vezetőségével és gyakran az ott dolgozókkal is, mert sokan féltek az esetleges következményektől. A magyar sajtóban viszont nagy visszhangja lett a kezdeményezésemnek, és így indultunk el, majd lassan-lassan csatlakoztak hozzánk az óvónők is. A Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesületét elsősorban azért alapítottam meg, hogy lehetőséget teremtsünk a magyar gyermekeknek a fellépésekre. Titokban szinte mindenki tagja volt a szervezetnek, de nyilvánosan csak öt-hat óvoda vállalta fel — emlékezett vissza Anna a kezdetekre, és azt is hozzáfűzte, hogy szembeszállt ugyan a rendszerrel, de nem ment fejjel a falnak, inkább óvatosabban kereste a módját annak, hogy megmentse a vajdasági magyar óvodákat. — Sok helyen nem akartak velem szóba állni, de én azért csak bementem, próbáltam beszélni az érintettekkel. Akadtak települések, ahol nem ütköztem ellenállásba, de még több olyan volt, ahol igen. Nyíltan hangoztatták, hogy nem kell magyarkodni, mert baj lesz belőle. Mégis elindultunk egy új úton, és haladunk is rajta immár huszonöt éve. Nem akarom magamat előtérbe helyezni, de nagyon sokat dolgoztam, bejártam egész Vajdaságot, építettem a kapcsolatokat, nemcsak itthon, hanem az anyaországban és a Kárpát-medencében is. Elkezdtünk előadásokat, továbbképzéseket szervezni, kiváló hazai és magyarországi szakembereket hívtunk meg. Ha ez nincs, sok magyar pedagógusunk behódol a rendszer nyomásának, és a szülők közül is többen szerb tagozatra íratják a gyereküket. Igyekeztem rávenni a kollégákat, hogy oktassanak népi gyermekjátékokat, keressék azokat az ünnepeket, amelyeket bevihetünk az óvodai munkánkba. Ennek az elgondolásnak az eredményeként jelent meg 2000-ben az Elszaladt a kemence című könyvem, mely — úgy érzem — óriási változást hozott a vajdasági magyar óvodai nevelésbe. Az óvodás-színjátszótalálkozó lényege, hogy magyar népmeséket dolgozzunk fel, és tanuljuk meg, hogyan lehet dramatizálni ezeket a szövegeket. Az évek múlásával szemmel látható lett a változás, mert az óvónők sok-sok nagyszerű produkcióval neveztek be a szemlére. Meg kell említenem a bábkurzusokat és a bábfesztiválokat is, melyeket azért tartottam fontosnak, mert a főiskolán a pedagógusok nem kapnak ilyen jellegű képzést. Évente egy-két nagy, hat-hét napos tábort szerveztünk, ezek még mindig felejthetetlen élményként élnek a résztvevőkben. Például Tiszaszentmiklóson 40-45-en voltunk, az épületben pedig egy fürdőszoba és egy udvari vécé állt rendelkezésünkre. Ma már senki sem fogadná el ezeket a körülményeket, de akkor nem zavart bennünket, mert az együttlét és a tanulás volt az elsődleges. Nagy esti éneklések zajlottak a tábortűz mellett, bábelőadásban feldolgoztuk A didergő király mesénket, melyet a falu lakosságának is bemutattunk. Akkora sikerünk volt, hogy két előadást kellett tartanunk. Fejértelepre is többször visszamentünk, hiszen a szórvány megismerése is a céljaink közé tartozik. Minden táborozásunkba beleszőttem a magyarságtudatot, igyekeztünk bejárni és megismerni a környék magyar vonatkozású helyeit, jellegzetességeit, a történelmi események helyszíneit.

Anna azt is megjegyezte, hogy szerinte az óvónők még mindig keveset szerepelnek a nyilvánosság előtt, jó lenne, ha hangot adnának az elképzeléseiknek, írnának a tapasztalataikról. Arra a kérdésre, hogy miként értékelné az elmúlt huszonöt évet, így válaszolt:

— Csodálatos volt. Nehéz, de csodálatos, hiszen amennyire lehetett — a gazdasági helyzet romlására és a következményeként jelentkező kivándorlásra ugyanis nem tudunk hatással lenni —, megtartottuk a magyar csoportokat, létezünk, és a jövőben is küzdünk a fennmaradásunkért. Szeretném, ha az óvónők is tovább harcolnának, és ne csak azért, hogy munkájuk legyen, hanem a nemzeti identitásuk miatt is.

Az óvodapedagógusok egyesülete időközben felvette az óvodaalapító Brunszvik Teréz nevét, dr. Szőke Anna pedig — első határon túliként — tavaly megkapta a Brunszvik Teréz-díjat.