A szürrealizmustól a csendig

Szűgyi Zoltán annak a legendás délvidéki írógenerációnak a tagja, amelyet elsősorban a magyar próza egyik élő klasszikusa, Balázs Attila, majd a rövid életútja dacára is jelentőset alkotó Sziveri János költő nevével szokás fémjelezni. A Symposion című folyóirat köré csoportosuló nemzedékre a nyolcvanas évek közepén a lap szétverése mérte az első csapást, majd a balkáni háború vetette őket legalább egy országhatáron túlra. Többségük azóta az anyaországban rendezte be új életét.
Szűgyi Zoltán, akinek egybegyűjtött verseit Amint vagyok címmel adta közre az Új Mandátum Kiadó, szintén e nemzedék képviselője. Szűgyi jellegzetes, önálló hangját megtartva minden újabb kötetében megújítja írásművészetét. 1977-ben megjelent első kötete, a Hangosan és csendesen már címében is utal e költészet egyik legjellegzetesebb ismérvére: a költő letisztult, sallangmentes mondataiban rajzol fel merész, expresszionista képeket. Vérbeli szürrealizmus ez. A pálya későbbi szakaszaiban a groteszk hang fokozatosan átadja helyét a visszafogott személyességnek és filozofikusságnak. Szűgyi a mindennapi élet apró eseményeiben is képes meglátni a transzcendenst. Ez kiváltképp igaz a kilencvenes években született versekre, amelyekben már az Istenbe vetett hit is hangsúlyos. A bravúros szerkezetű Nincs visszaút versei – az egymást követő verscímek önálló négysorosokként is olvashatók – már egyértelműen a letisztultságában sokatmondó szikárság jegyében születtek – ahogyan a szerző fogalmaz: „úgy szólalni / hogy ne hangozzék el a szó.” A kötetzáró hosszúvers, A 22-es járat mintha a hagyományos, írott eszközökkel történő megszólalástól való búcsúzás költeménye volna. Szűgyi ezt követően állt elő egyik legérdekesebb kísérletével: Vagyok, aki vagyok címmel a legkülönbözőbb nyelvű címfordításokkal adta közre saját EKG-görbéjét szonettformába tördelve, imigyen házasítva össze a gondolt versformát a létezés tényének lehető legtömörebb megfogalmazásával.
Az Amint vagyok című kötet egy kimódolt tudatossággal felépített költői pálya összegzése, amelyet reményeink szerint újabb Szűgyi-kötetek követnek majd.
(Szűgyi Zoltán: Amint vagyok. Egybegyűjtött versek. Új Mandátum, 2003. 296 oldal. Ára: 2380 Ft.)

EGY SORRA BÍZVA

Egy sorra bízva

Egyetlen sorban egy egész művet megalkotni, egy (rövid) mondatnyi sorban alkotást összegezni, a részt – a vers, a prózaszöveg egy sorát – egésznek éreztetni: ez a jel, formai jegy hív négy kötet bekalandozására.
Emanuel Swedenborg
svéd író, természettudós, teológus (1688-1772) Álomnaplója (1743-1745) valamivel hosszabb – kis bekezdésnyi – feljegyzésekre épül. A nagy misztikus látszólag az álmok által világosodik meg. Az olvasó benyomása mégis az: életét radikálisan megváltoztató, módosított nézeteihez és téziseihez rendel a félöntudati fantázia nem különösebben bonyolult, de szuggesztív képeket („Kenyeret láttam egy tányérban. Mindez azt jelenti, hogy az Úr vezet engem azóta, amióta abba az állapotba kerültem, hogy nem tudok semmit”). Nem ritka az egymondatos, akár pontokba foglalt summa sem. A Pont Kiadó Enigma sorozata számára Benedek Szabolcs nagy beleérzéssel magyarította és jegyzetelte a textust (bár egy-két alapvető adatot még közölhetett volna). Az álomsor jóval kevésbé elvont, mint várnánk: igencsak testi úton, érzéki szimbolikával kalauzol az isteni-krisztusi igazságra. Cserepekre tört tükör. Inkább magunkat pillantjuk meg a könyvben, mint – ehhez egy nagy életmű magyarra fordítása kellene, s nem angolból, hanem svédből és latinból – a máig rejtélyes Swedenborgot.
A Nobel-díjas
Elias Canetti
(1905-1994) évtizedeken át, nagy szünetekkel vezette Feljegyzések címen ismertté lett gondolatfutamait. Az Európa Mérleg sorozatában a Halasi Zoltán által válogatott, tolmácsolt, utószavazott kivonat férhető hozzá. Számos „egysoros vers”, aforizma, velős ítélet sorakozik benne: „Csak a hitetlennek van joga a csodára”; „A legrövidebb mondat közben hunyni el”; „A Föld mint a Biblia zsákmánya”; „Megtapogatni az eget” stb. A nyelvtani személytelenségbe tolt zárványok tucatjaival szemben egyes történeti, irodalmi kitételek igencsak konkrétak és személyesek – így a Sartre iránti ellenszenvről, a másik Nobel-díjas butaságáról (!) szóló szavak. Nem meglepő, hogy az 1942 és 1993 közti anyag sok közhellyel is kábít (az apa mint az „első isten” stb.), ha azonban a forgácsokat nem egyesével szemléljük, hanem amint bekerítik az írói műhely padlóját, Canetti (változó) világszemlélete fehérítik fel bennük. Bizonyos nyelvi találataiból hetekig lehet élni. „Szempillaszerű mondatok” – boldog a szöveg, amelyre ez ráillik. A Canettiére rá.
Jeles András
film- és színházi rendező (1945) vonzódik a bölcseleti módra frappírozó, telt egymondatokhoz. Értük vegyes műfajú írásainak (Teremtés, lidércnyomás – Kijárat Kiadó) olykori csipkés-nyers ornamentikájáról is lemond. „Megfigyelhető, hogy a pornográfia – valami tudattalan stílusérzék nyomaként – általában kerüli a csók ábrázolását” – áll a kitűnő Filmcsók-esszében. De másutt is nyomatékosak a filozófiai és etikai bonmot-k, a kurta esztétikai imperatívuszok. A szépirodalomként is olvasható szövegegyüttes a legutóbbi évtizedek progresszív magyar színházának, filmjének sajátos, fontos dokumentumtára is (Halász Péter; Monteverdi Birkózókör stb.). Legérdekesebb a Mit tettünk… - Beszélgetés valamikor az Angyali üdvözlet című film bemutatója után: kétségtelenül többszereplős dialógus, s mégis mintha csak Jeles beszélne általa. A szelíden agresszív vitairat, a burkolt pamflet (mint az önirónia műfaja) és a levél (Levél Nádas Péternek stb.) uralja a vállalt töredékes-tördelő jellegében is jelentékeny, formátumos, szép (egyszerre „filmes” és „színházas”) küllemű kötetet.
Szűgyi Zoltán
költő (1953) – egy nyelvi-nyelvhasználati probléma végiggondolásaként – tudatosan beletervezte munkásságába a fekete-fehér színekkel operáló vagyok aki vagyok című gyűjteményt (új mandátum – new mandata). Minden oldalon ugyanaz az ekg-lelet. A négyzethálós papíron a szívzörej-hullámvonalak hosszabb-rövidebb sorai (4+4+3+3) mintha szonettet képeznének (a formai egybeesések révén a „rímek” sem hiányoznak). Az „egy sor” azonban nem a tizennégy sorban búvik: az maga a cím. A magyarral együtt hetvenhét nyelven lelünk rá a versmutatóban. A korai avantgárdtól a posztmodernig sok töve van ennek a ötletbokornak. Inkább erős játékélményt nyújt, mintsem lírait. De a majdnem mindig szóismétlő „vagyok aki vagyok”-ok idegen nyelvi variánsai (bennük a tipográfiai és betűhibák…) rögvest „kifordítják” önnön állításukat. A sokszorozással mindenekelőtt. Vagy azzal: egészséges szív „ver-e” az ekg-költemény hegyeskedő hullámsoraiban? (Tudtunkkal: igen. A költő sajátja. Még az is fontos lehetne, hogy mikor volt a vizsgálat, készt a felvétel.)
Nem csupán a labdarúgó világbajnokság képes globalizálni (egy hónapra) az eseményekre fókuszált világot. Egy kis könyv is. Ek is wat ek is; Ahau ano ahau nei; Ic sono colui che sono; Yo soy el que soy; Ndimi niliye – és a többi, esetleg kisilabizálhatatlan ábécék betűivel. Csak egy sor kell a csodához. Meg egy költő szíve.
Tarján Tamás