T. Kiss Tamás
A fotó forrása: https://hetnap.rs/cikk/Samu-sejti-Tamas-irja-25154.html
Az általános iskolát szülővárosában, a műszaki középiskolát 2006-ban Szabadkán végzi. Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén 2010-ben szerez diplomát, majd egy évvel később a Szubjektum-orientált terek Déry Tibor A befejezetlen mondat című regényében című dolgozatával mestervizsgát tesz. Ezt követően a SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Szakon 2013-ban szerez oklevelet.
A csönd számtalan árnyalata
T. Kiss Tamás: A tükörtestvér
T. Kiss Tamás A tükörtestvér című kötete a Forum Könyvkiadó regénypályázatának 2011. évi díjnyertes munkája. A kiadó fönnállásától kezdve több alkalommal is hirdetett regénypályázatot, amelyek mindig serkentőleg hatottak prózaíróinkra, és felfrissítették prózairodalmunkat. A 2011-es esztendőben is egy ilyen, üde hangütésű és egyéni narrációt követő kézirat nyerte el a bíráló bizottság tetszését. Itt mindjárt az elején leszögezem: az enyémet is.
Pedig voltaképpen semmilyen különösebb újdonsággal nem szolgál a regény. A farmernadrágos próza lazaságát, a kollégium mikroközösségének élményvilágát, a világban helyét kereső fiatalember életérzését gyúrta egybe benne a szerző a magyar és szerb határ által megkettőzve meghatározott magyar identitás tükörképeivel. Ez utóbbi elem, a nemzeti önazonosság árnyaltságának fölmutatása se újdonság a vajdasági magyar prózában, viszont mindez együtt nagyon jól működő regényvilágot eredményezett.
Élvezetes mondatai vannak T. Kiss Tamásnak. Őszintén szólva, olvasás közben ügyeltem, hátha kiszúrok valami nyegleséget, trehányságot, ügyetlen csavart, nyelvi nonszenszt, de a szerző erre nem adott alkalmat, sodró lendületű narrációjával becsalogatott elbeszélésének világába, átadta a kollégisták lazaságának illúzióját, az élet dolgaival szembesülésük frissességét, szinte nyargalni lehet a történetben, annak ellenére, hogy az elbeszélő elejt, majd újra felvesz narratív szálakat, szereplőit mellőzi, majd visszacsempészi a történésekbe, amelyek színhelyei Magyarkanizsa és Szeged között váltakoznak.
A két városban mintha két, önmagával azonos, de mégis különböző, a regény címében megjelenő tükörtestvérrel történnének dolgok. Persze a két város, a két léttér is eltérő benyomásokkal befolyásolja az első személyű elbeszélőt, aki szövegében utána ered a csönd városaként aposztrofált Kanizsa, vagyis szülővárosa csöndbirodalma megfogalmazhatóságának, illetve a szegedi egyetemi hallgatók létélménye közölhetőségének. A párhuzamok sokaságára derül fény a regényben egy kimondottan egyszerű séma nyomán. Szegedet és Kanizsát összeköti a Tisza, elválasztja az országhatár. A kapcsolat és elkülönülés hozta perspektívaváltások során különböző dolgok nyernek hangsúlyt, egyesek felnagyítódnak, mások háttérbe szorulnak, meghatározzák az elbeszélő érzelmeinek dinamikáját. A hősnek azon lehetősége, hogy két összetartozó, de mégis elkülönböződő világát mindkét oldalról, innenről és túlról egyaránt megtapasztalhatja, voltaképpen az érzelmek iskoláján vezeti keresztül, így a szövege akár nevelődési regényként is olvasható.
Atükörtestvér ugyanis jóval több mint piás, drogos kollégista történetek füzére. Bocsánat, egyáltalán nem az. A rövid fejezetekre tagolt műben van ugyan italozás, könnyű drogok, szerelem és testiség, minden, ami az urbánus környezetben előfordulhat a fiatalokkal, de T. Kiss Tamás olyan természetességgel tud ezekről mesélni, hogy soha nem vulgáris, de nem is szemérmeteskedő. Alanyilag érzékeny, gazdag érzelmi világú, és nagyon tud írni, keresetlen és szellemes. Meg egy kicsit keserű. Mert Kanizsa és Szeged nyelvében azonos, de mégis eltérő, nyelvi kódváltásra utasító világa közt ott a senki földje, ahol a fiatal hősnek egyedül kell eligazodnia: „Tegnap azt álmodtam, hogy sétálok át a határon, és cipelem a jól megpakolt utazótáskám. Közben sötét van és hideg. A köd akkora, hogy az orromig sem látok. Mellettem német, osztrák, belga és lengyel táblás fekete autók húznak el, én pedig a két sáv közti sövény mellett bandukolok fáradhatatlanul. Valahol középen lehetek, mert sem előttem, sem mögöttem nem látom a határátkelőt. Csak az autók fényeit látom, meg az út szélére dobált szemetet. Csikkeket, söröskupakokat meg összezúzott energiaitalos flakonokat. Teljesen egyedül vagyok.
Ezt a helyet hívják a senki földjének.
Már úgy érzem, hogy végtelen ideje gyalogolok a semmiben, amikor feleszmélek, hogy nem is tudom, melyik irányba tartok. Egyszerűn fogalmam sincs, hogy Magyarországról megyek Szerbiába, vagy fordítva. Csak európai autókat látok. Megyek, megyek, megyek. Megyek, megyek, megyek, megyek, megyek, megyek, megyek a semmibe. Megyek, megyek, megyek, megyek, megyek, megyek, megyek a végtelenségig. Néha egy-egy autó rám dudál, hogy húzódjak odébb.”
A folyton úton levés sajátosan vajdasági magyar tapasztalatának megfogalmazása bontakozik ki a nemzeti és nyelvi önkép problémavilágának felfejtése mellett T. Kiss Tamás könyvében. Mintha virtuális történetet fogalmazna meg benne a szerző, ugyanis a „valóság” szó mindvégig áthúzott alakban jelenik meg a szövegben. Ha áthúzva is, de a valóság mégis hiteles ebben a regényben.
TÜKRÖS FELÜLETEK, FELÜLETES TÜKRÖK
T. Kiss Tamás A tükörtestvér című kisregényét, amely az újvidéki Forum Könyvkiadó regénypályázatának díjnyerteseként 2013-ban jelent meg, még mindig a kifejezés jó értelmében vett felhajtás övezi. Ezt bizonyítja a néhány hónapja lezajlott, számos vajdasági települést érintő könyvbemutató körút is, illetve hogy a könyv a harmadik kiadásnál tart. A beszámolókból leszűrhető, hogy a regény fő érdemének a kritikusok a generációs jelleget, valamint a vajdasági és a magyarországi kultúra következetesen elkülöníthető nyelvhasználatát tartják.
A cselekmény középpontjában egy, a Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és médiatudomány Szakán tanuló fiatalember áll, aki előtt egy csapásra kinyílik a világ azzal a döntéssel, hogy Magyarkanizsáról Szegedre kerül. A két miliő első pillantásra jelentősen különbözik egymástól, a vajdasági otthont a szerző több alkalommal is meglehetősen misztikusan a Csönd Városaként jellemzi, ám a történetben előrehaladva egyre több hasonlóság is feltárul. „Nem különbözik ez a hely egyetlen nagyvárostól se, csak itt eggyel több lakatot tesznek a szájakra, higgyed el nekem.” – olvashatjuk a főhős nagymamájától.
A kettős gondolkodás állandó hullámzása határozza meg a regény felépítését. Ez alakítja ki a főhős identitását, aki a címben megjelölt tükörnek szinte végig nagy jelentőséget tulajdonít. Ide kapcsolható a Tisza is, amely – mint tükröző felület és mint a településeket összekötő természeti közeg – visszatérő motívuma a regénynek. Ahogy a városi terek, úgy a folyó is mitizálódik, a főhőst a múlt és a jövő elutasítására készteti, és a jelent helyezi a tudat előterébe: „Hisz a helyszín ugyanaz, a Tisza egyszerre létezik mindkét helyen, Szegeden és Kanizsán is. A folyó teszi egyé a kettőt azzal, hogy egy időben van két helyen. (…) A folyása egyfajta illúzió. A helyhezkötöttség illúziója.”
Megalapozott tudás híján leginkább álfilozófiai monológokkal, illetve barátokkal folytatott, csélcsap párbeszédekkel találkozunk, de szerencsére ez még szerethetőbbé teszi, még közelebb hozza az olvasóhoz a személyes történeteket. Hiszen a felszíni csevegések mögött ott húzódik a 80-as évek végén született, egyazon generációba tartozó fiatalok kiábrándultság-tapasztalata, amely talán már szüleik attitűdjéből is eredeztethető. „Szülein egyből észre lehetett venni, hogy már régen kiveszett belőlük az egyéniség minden formája, és minden energiájukat és pénzüket a gyerekük érvényesülési hadjáratába fektették, ők maguk pedig szépen lassan elhalványultak, akár a hajdani Underground felirat a kanizsai óvoda lejtője mellől.”
Amit pedig most látunk, az olykor túl nyers és gyakran pózszerű, a droghasználat a fiatalok körében üres élvhajhászásba torkollik, mégpedig úgy, hogy általában nem teremti meg az elbeszélő saját, stabilnak mondható etikai álláspontját. Ahol ez mégis megtörténik, ott jól kivehetően működésbe lép a címben is feltüntetett Tükörtestvér figurája.: „Az csak egy dolog volt, hogy szerettem a könnyű drogokat, a csajokat meg az eszeveszett, tébolyult, fékezhetetlen, mocskos, állatiaskodó, perverz és aberrált bulikat. Ez a korral jár, vagy nem is tudom. De az énem másik oldalán ott volt a gondolkodó, folyton válaszokat kereső, mindig kíváncsi, eltitkolt ikertestvérem. Ő pedig sokszor kihúzott a szarból.”
A főhős skizoid betegségének érzékeltetése többnyire izgalmas. A kötet elején meglebegtetett mentális zavar azonban a továbbiakban elsikkad. Túl könnyen engedi a szerző, hogy a kaotikus érzések egybeolvadjanak a fű hatása alatt tapasztalt flash-élményekkel.
Minden regényfejezet egy idézettel nyit, és már maga a hivatkozási bázis tünetszerű: utal annak a hagyománynak a sokrétűségére, amely a szerzőt körülveszi. Így kerülhetnek egy platformra eltérő korok filozófusai, író, költő, vallási vezető, zenész, filmrendező és mesehős. A globalizáció kultúrájáról van szó, mely a rádió és még inkább a világháló médiuma által közvetíti, pontosabb kifejezéssel ontja magából az információkat. „Ott álltam a temérdek számítógép előtt, és csak néztem a rengeteg internetező emberkét. Nagyjából két másodpercnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, miért is vagyok itt, és további kettőnek, hogy leessen, mennyire felesleges könyvek után keresgélnem, amikor itt van előttem az internet. (…) Ugyanaz az internet, amelyikért ki sem kellett volna mozdulnom a koliból. Nevethetnékem támadt.”
Az internet felkínálta, gyorsan megtekinthető és széles tudáshorizont alapvetően hasznos dolog, ám a virtuális szabadság a kötelezettségek alól való felszabadulás lehetőségét is sajátos (és sajnálatos) módon magában foglalja. Az intézményes keretek fizikai (vagyis az oktatás tényleges) terének mítosza szertefoszlóban van, míg maga a virtuális tér kissé aránytalanul felértékelődik. A képzés eredményességébe vetett hit eleve a cinizmus tárgyává válik, ahogy arra az elbeszélő egy középiskolai jelenet felemlegetésével utal. Ezt követően túlbuzgó osztálytársát saját barátai alázzák meg, uzsonnájába beleköpnek. „Arra az órára én is megtanultam a verset, de nem mertem felemelni a kezem, mert vele ellentétben én pontosan tudtam, hogy mi lesz annak a következménye. Akkoriban úgy gondoltam, hogy kénytelenek vagyunk beállni a tömegbe az érvényesülés érdekében, és muszáj egy emberként zúdítani a szart a gyengékre, különben téged is kitúrnak.”
A szerző – talán túlságosan is tüntetően – rendre áthúzza a szövegben előforduló valóság kifejezést. Úgy tűnik, a nagy szavak – és még inkább az általuk kifejezett, túláradó érzések – elvesztették tétjüket és hitelüket. Az elbeszélő elég esetleges és hatáskeltő módon – tudatának módosult állapotában – a nyelvet nevezi meg a valóság birtoklásának akadályaként. „A nyelv meggátol abban, hogy kifejezhesd a valóságot, vagy hogy megmagyarázz magadnak mindent, amit például a születésed előtt még tudtál.” Aztán ennek jól láthatóan mégis ellentmond, mikor elszánja magát, hogy fóbiáit följegyezgesse naplójába, azaz éppen hogy nyelviséggel ruházza fel a gondolatokat. „Nevet akartam adni az összes félelmemnek azért, hogy uralkodni tudjak rajtuk. Elvégre, ha nem vagyunk vele tisztában, pontosan mitől is félünk annyira, akkor sosem leszünk képesek legyőzni azt.”
Dinamikájában egységes a szöveg; monoton, megszokott medréből alapvetően csak az eleve más tipológiai jelekkel elkülönített, speciális beszédmódok, úgymint a lejegyzett telefonhívás, az SMS, a tudományos idézet és a hallucinogén befolyás alatt keletkező automatikus írás billenti ki.
Nagyon könnyen hálássá is tud válni A tükörtestvér, ha az olvasó túllép a következetlenségeken, és hagyja magát sodorni az árral. Ha úgy tekint a könyvre, mint egy nosztalgikus alapra, hogy azon keresztül esetleg első egyetemi évét felidézze. Remekbe szabottak a szerelmi kalandok megelevenedő dialógusai, vagy amikor a főhős tudatában a két helyszín párhuzamos létezése az első nagy szerelem leépülésén és a kibontakozó új kapcsolaton keresztül jelenik meg. Tehát ahol bármiféle filozófiai maszlag alkalmazása nélkül átélhető, hiteles a szituáció: „Rita ott ült az ágyán a falnak támaszkodva, a térdeit magához húzva, egy kispárnát ölelgetve, én meg az íróasztal melletti fotelban ültem, és merevedésem lett attól, hogy egy másik lányon ábrándoztam. A barátnőm pedig valószínűleg azt gondolta, hogy azon töröm a fejem, miként kérjek tőle bocsánatot. Hogy mentségeket keresek. Meg szép szavakat. Pedig azokból már rég kifogytam.”
Sajnálatos, hogy a regény többi figurája kissé sablonosra sikeredett, így az egész generációt bemutató tabló nem jöhetett létre, ahhoz ugyanis egyetlen erős karakterünk van csupán. A vele szoros kapcsolatban lévő nőalakok és a füvezős társaság a „futottak még” kategóriáját gyarapítják. A történet a kollégiumi be- és kiköltözéssel, a végül beteljesületlen új szerelem kijózanító tapasztalatával lekerekítetté válik – noha az elbeszélői filozófiát követve épp hogy le kellene számolnunk ezzel a világszemlélettel.
A kötethez a megjelenés után kisfilm készült, amelyet 2013 szeptemberétől az ismert videomegosztó portálról elérhetünk. A könyvből forgatókönyvet terveznek, ugyanis a visszajelzések azt mutatják, volna rá igény, és az alapanyag is alkalmas a filmadaptációra. Az ötletbörze, amelyet T. Kiss Tamás regényszinten felvonultatott, biztató. A szerző hatékony próbát tett arra, hogy a zárt városi terek és az irodalom egyik népszerű metaforája, a tükör mentén erős koncepciót hozzon létre, ugyanakkor a nyelvi és gondolati mélységek még mintha hiányoznának ehhez.
T. Kiss Tamás: Tükörtestvér. Újvidék, Forum, 2013.
Tinkó Máté
De mit sejt meg az olvasó?
Tékiss Tamás: Samu sejti
„– Te nem hiszel annak a kilenc fogorvosnak, anyu? – kérdeztem, kezemben a reklámokból ismert, csillogó dobozú, kilenc különböző hatással rendelkező fogkrémmel. – Pedig valójában a fogorvosok is tudósok...
– Tudod, fiam, vannak jó tudósok, és vannak gonosz tudósok. Nos, ezeket a fogkrémeket itt gonosz tudósok készítik – mutatott a kezemben levő dobozra. – Ezt pedig itt a jó tudósok. – Ekkor közelebb hajolt, és súgva folytatta. – A gonosz tudósok azt akarják elérni, hogy ne gondolkozz, hogy ne legyen fantáziád, képzelőerőd, és ne akarj rájönni dolgokra. A jó tudósok azonban semmi ilyet nem akarnak, csak hogy szép, egészséges fogaid legyenek.
– És miért akarnának ilyet a gonosz tudósok? – kérdeztem elképedve.
Anyu balra majd jobbra nézett, és miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyel minket, súgva folytatta.
– Azért, mert a főnökük azt akarja elérni, hogy a föld minden embere az ő szolgája legyen. A szolgák pedig csak akkor teljesítenek jól, ha nem gondolkodnak.”
Samu nem átlagos ötödikes. Még 2032-ben sem (amikor a történetünk játszódik). Kapásból sorolja a Jupiter holdjait, tisztában van Sartre egzisztencializmusával, az ókori Egyiptom mitológiájával és atlantiszi eredetű tudományával, a ’90-es évek rockzenéjével – és folytathatnánk a sort. Valódi kis polihisztor, egy zseni rezdüléseit mutatja, és egyetlen dolog van, amit csupán sejt, a felnőttek világának hatásmechanizmusát... De folyamatosan kérdez – ergo: tovább okul –, nem nyugszik bele a felnőtt társadalom készen tálalt válaszaiba. Barátjával, Spenóttal összeesküvést sző az új magyartanárnő ellen, annak ósdi tanítási elvei okán; megpróbálja kideríteni, kiben reinkarnálódott nagyanyja, aki még az ő születése előtt a Tiszába veszett, és akinek még életében kinyílt a harmadik szeme, így megfejtette a halhatatlanságot; lassanként feltárja Kanizsa rejtett földalatti labirintusát... mindeközben még arra is jut ideje, hogy szülei viselt dolgainak utánanézzen. Akik közül az apa költő, titkosügynök, dimenzióutazó és egy nosztalgiabár tulajdonosa, az anya pedig annyira rejtélyes személyiség, hogy tulajdonképpen alig sejthető, mi is a foglalkozása.
Tékiss új regénye talán nem olyan kompakt, mint az előző Tükörtestvér: ahhoz túlságosan több felé tart, noha egyetlen szálon fut – mindazonáltal ezek a szálak végül szépen egymásba fonódnak, és maradéktalanul kielégítik az olvasó végig fenntartott kíváncsiságát. Mindenképpen előrelépést jelent hát a szerző alig megkezdett életművében. A regény eszköztára mellett filmszerű megoldásokkal is variál, elsősorban a hátralapoztatással: „bővített lábjegyzeteknek” tekinthetőek azok a néhány oldalas részek, melyek hasonló közbeszúrások, mint amikor a filmekben szeretnének megmutatni valami múltbeli eseménysort, mely magyarázattal szolgál egy-egy jelensíkú történésre (ami viszont a mű tempóját illeti, az sokkal inkább Tarkovszkij, mint Tarantino).
A könyv főhőse tulajdonképpen egy lázadó kis bölcs, akinek számos ehhez hasonló gondolata van: „A gyerekek kegyetlensége azért veszélyes, mert tudatlanságból ered. Brutalitásuk azért olyan megindító, mert nem a harag, csupán a kíváncsiság szüli.” Gondos aprólékossággal megírt nagyprózájában Tékiss alig burkolt társadalomkritikát gyakorol: a család, az iskola, az intézményesített tudomány etc. iránt. Világunknak szinte egyetlen szegmense sem kerüli el figyelmét – és hogy mindezt a közeli jövőbe helyezi, az csak (apró) részben történik azért, hogy ifjúsági sci-fi-t írjon (nem is sorolnám ebbe a műfajba a regényt), sokkal inkább azért, hogy felhívja rá a figyelmet, társadalmunk nem tanul a hibáiból az idő múltával (csak egyre gusztusosabban tálalja „vívmányait”), és talán csupán akkor mászhatunk ki a pácból, ha lassan felnő egy generáció, melynek minden tagja „samukból” fog állani.
Műfaj. Ecóba oltott ifjúsági regény? – teszem fel a kérdést még a kötet legelején. Aztán jóval utóbb hozzáteszem: ja, és Pelevin. Ami az említett szerzőket illeti, csakugyan felsejlik A Foucault-inga és A rettenet sisakja, de a filmek közül is az eXistenZ vagy a Mátrix teszem azt, de nem áll a regény túl messze A Pál utcai fiúktól sem... no de hadd ne soroljam fel a számos irodalmi és filmművészeti utalást, ami csak nekem szemet szúrt olvasás közben. Ami meg az „ifjúsági”-t illeti? Attól (is) jó ez a mű, hogy szinte minden korosztály számára élvezetes lehet – mondjuk a felsős elemistákétól kezdve –, fontos, hogy befogadója eléggé nyitott legyen a „furcsaságokra”, és ne legyen rest olvasás közben „megmozgatni a kerekeket” (hogy ne hagyja agyát elsorvadni, ahogyan Samu is teszi; mert ha elfogadod a készen tálalt „földi édent”, akkor a következőképpen jársz: „Le kell nyelned minden szart, ha boldog akarsz maradni! Ne kérdezz! Ne várj! Ne remélj! Csak nyeld le! Tarts ki! Lélegezz!”). Innen kezdve időről időre elővehető, újra és egyre mélyebb rétegeiben felfedezhető.
Hogy mi az, amit ez a Samu gyerek sejt, az maradjon meglepetés. Amit viszont mi, olvasók megsejthetünk, az az, hogy tulajdonképpen minden „emberpalánta” zseni a maga módján – csak a felnőttek legtöbbször „elfelejtik, hogy a gyerekek valójában sokkal ügyesebben kezelik a dolgokat, mint a nagyok” –, és a mi felelősségünk, hogy ne szegjük szárnyait idő előtt, hanem hagyjuk szépen szárba szökkenni, kibontakozni. Egy élhetőbb jövőbeli társadalom létrejöttének érdekében.
„Ez csak egy érdekesség”
Szemtelenül szókimondó, mégis gördülékeny, de mindenekelőtt hiteles T. Kiss Tamás első kötete, A tükörtestvér, amely a Forum Könyvkiadó Intézet 2011. évi regénypályázatának győztes kézirataként jelent meg decemberben.
Népszerűségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a könyvhétre — hiánycikk lévén — már újra is nyomtatta a kiadó.
T. Kiss Tamással a regény és a valóság közötti egybecsengésekről, ellentétekről és (ön)azonosságokról beszélgettünk.
* A narrátorodnak nagyon bölcs be- vagy éppen kiszólásai vannak a szövegeidben mind párkapcsolati, mind baráti vagy más emberi vonatkozásban. Te is ilyen bölcs vagy?
— Alighanem ilyesmi vagyok én is, mert amit a narrátorom szájába adok, azok az én gondolataim. Az írás számomra is egyfajta elmélkedés. Nem előhúzott, kész klisékkel, mondatokkal dolgozom, hanem írás közben jutnak eszembe dolgok. Lehet, hogy tényleg bölcsen hatnak, de ez a regényben olyan célt is szolgál, hogy kontrasztot teremtsek: tudok bölcselkedni, ha akarok, de az elbeszélőnek is egyfajta sajátossága az, hogy az életvitel, amit folytat, néha épp az ellenkezőjét tükrözi a bölcs magatartásnak. Ez az elbeszélő dilemmája: állandóan gyengének minősül, mert mindig vannak kísértések, amelyek eltántorítják az ő kis bölcs megállapításaitól. De a regény vége felé talán már kezdi ezeket a bölcs gondolatokat elfogadni (saját magától), és kezd egy kicsit felnőni. A tetteivel is próbál bizonyítani, és aztán ez az egész hitelesebb lesz a szájából, mint a regény elején. A fejlődésnek valahol ott kell lennie a történetben.
* Említetted az ellentéteket, ezekből több is van a regényben. Eleve egy vajdasági, magyarkanizsai és egy párhuzamos, szegedi síkban játszódik a történet. A kettő elég élesen elkülönül egymástól. Miben gyökerezik a narrátornak ez a két párhuzamos léte?
— Ezeket a különbségeket az elbeszélő akkor veszi észre, amikor átmegy Szegedre tanulni, mert lehet, hogy eddig csak a médiából, kisebb-nagyobb időtartamú utazásokból tudta meglátni és bírálni ezt a világot. De most, hogy már odavalósi barátai vannak, ott tölti a mindennapjait, kvázi a színfalak mögé lát, és olyan dolgokat is észrevesz, amiken eddig nem gondolkodott el: az emberek hozzáállásán, a társadalmon, a kultúrán, de főleg a nyelven, aminek különbözőségére először figyel fel. Kanizsa meg Szeged rengeteg ellentétet szül a regényben. Az egy dolog, hogy valóságos határ választja el a két országot, a két várost, de a regény ideje és a két helyszín is fel van osztva múltra és jelenre: az elbeszélő Szegeden fiatalabb, Kanizsán pedig idősebb egy évvel, és ez megint egy csomó ellentétet szül. Én is észrevettem ezeket a különbségeket, de én talán nem bírálom ilyen szempontból, mint az elbeszélő. Én elfogadom a két világot, és egyenrangúnak ítélem meg őket. Itt minőségbeli különbség nincs, egyik sem rosszabb, mint a másik. Én is valahogy így élem meg, ez csak egy érdekesség, amivel el lehet játszani egy ilyen könyvben.
* Mi volt előbb: a sztori vagy a nyelvezet?
— Szerintem a nyelvezetem már előbb kialakult, a novelláimban is ehhez hasonló nyelvezettel írtam. Aztán amikor már tudatosult bennem, hogy egy vajdasági regényt kell írnom, akkor úgy gondoltam, hogy ezt a vajdaságiasságot is az ellentéteivel együtt mutatom be, és kitaláltam egy ilyen Vajdaság—Magyarország kontrasztot, a történet pedig még csak ezután következett, folyamatosan alakultak ki az események.
* Megjelenése óta sokan emlegetik a kötetedet. Ilyenkor általában azt mondják, hogy amit legjobban kedvelnek benne, az az őszinteség, leplezetlenség, amivel ezeket a fiatalkori kicsapongásokat leírod. Ráéreztél volna, hogy ez az, ami hiányzik az olvasóknak?
— Szerintem igen. Én is időről időre előveszek egy Bret Easton Ellis-könyvet, ami tele van ilyen dolgokkal. Valószínűleg éreztem, hogy ilyennek szeretném a sajátomat is: szókimondónak, nyíltnak. Az első kötet nyilván bármilyen lehet, de én megpróbáltam egy kicsit felkavarni az állóvizet, úgy éreztem, hogy ha egy akármilyen könyvet írnék, akkor nem érném el a kívánt célt. Így legalább az első könyvemnek lett egy kis visszhangja, beszélnek róla. A főhős cselekedetei vagy a könyvben előforduló szereplőknek a különféle dolgai szerintem nem annyira extravagánsak, csak ez papíron van, és olyankor mindennek más a súlya. Szerintem ezek hétköznapi dolgok egy egyetemista életében. A könyvben nyilván egy csomó minden sűrítve van, és a nagyobb hatás kedvéért ezek egyszerre vannak bemutatva, de valahol ilyen a világ is, és akartam visszaadni.
* Az elsőkönyvesek privilégiumának tartod azt, hogy így be lehet szólni vagy felkavarni az állóvizet?
— Nem is tudom, hogy ez privilégium-e. Lehet, hogy valaki a harmadik könyvének a készítése közben szedi össze a bátorságát ahhoz, hogy így írjon. Én úgy éreztem, hogy így tudok a legkönnyebben írni. Szerintem az olvasó is szereti ezeket a kis történeteket, és izgalommal olvassa őket. Ha megrökönyödéssel olvassa, az is egyfajta élvezet lehet számára, én pedig szerettem volna, hogy ezek a kis történetek, anekdoták vagy bármik, szórakoztassanak.
ÁTHÚZOTT VALÓSÁG
Hosszú időn át érlelted magadban A tükörtestvér gondolatát? Úgy hat, mintha a környezeted valóságából folyamatosan gyűjtötted volna az impulzusokat a könyvhöz…
Inkább úgy fogalmaznék, hogy hosszú ideig érleltem magamban valamit, ami végül A tükörtestvérben csengett le. Már a novelláimban is hasonló világot próbáltam láttatni egy hasonló gondokkal küzdő és hasonlóan gondolkodó elbeszélővel. Annyi volt a különbség, hogy a novellákban nem léteztek konkrétan megnevezett helyszínek, nem volt nevük a szereplőknek, és mintha a világuk egy légüres térben létezett volna, ezáltal pedig nem jelent meg olyan markánsan a couleur locale, vagyis a helyi színek bemutatása, mint a regényben. Amint elkezdtem ezeket a vajdasági mikromotívumokat beleszőni a műbe, sokan felismerték bennük saját környezetüket. Ez szerintem teljesen normális, mármint, hogy a valós elemekből építkezem, amikor egy úgymond korhű regény megírására vállalkozom. Rengeteg valós helyszínt beleszőttem a regénybe, de legalább annyit ki is találtam. Próbáltam megtalálni azt a középértéket, amely mentén még hihető és elképzelhető a történet, mégis hordoz magában némi különlegességet és valami meseszerűt, hogy egy cseppet azért izgalmasabb legyen, mint a valóság.
A valóság szó végig áthúzva szerepel a regényben. Miért?
Az áthúzással mindenekelőtt szerettem volna elgondolkodtatni az olvasót, hogy az ő világát alkotó valóságon és annak hitelességén gondolkozzon egy el kicsit. A szóáthúzás egy könnyen bevethető alkalmazás a Wordben, amely aztán igen hatásos lehet, és egy sor kvantumfizikai elméletet mozgósíthat. Amikor először áthúztam, talán épp az érzékelt és a fizikai világ közti különbözőségekre szerettem volna felhívni a figyelmet, később pedig rájöttem, hogy a szónak különböző kontextusokban mennyi jelentése is van. Itt van például az előző kérdésben általad használt „környezetem valósága”, vagy akár a képzelet világa álmok vagy épp hallucinációk által, arról nem is beszélve, hogy olykor az igazság szinonimájaként is szerepel, ami szerintem sokszor megint csak egy igen szubjektív és viszonylagos fogalmat jelöl.
Farmernadrágos próza, pszichedelikus bölcsészlektűr, olvasmányos és elgondolkodtató, nyílt és tiszta nemzedékregény egy korosztály életmódjáról a született elbeszélő modorában. Így emlegetik a kritikák, kritikusaid, akiknek tábora igen rangos Fekete J. Józseftől kezdve Bányai Jánoson át a FISZ Olvass be! kritikustusájának fiatal csapatáig. Közel járnak ezek az állítások az igazsághoz, illetve a saját megfogalmazásodhoz?
Ha a regény üzenetét szeretném tolmácsolni, azt hiszem, írnom kellene egy újabb könyvet. Ezért azt nem is tudom jobban átadni, mint ahogy maga a könyv teszi. Ez inkább az olvasó és a könyv saját, külön ügye. A könyv most már külön életet él, és máshogy jelenik meg minden olvasó fejében. Az üzenetközvetítés és a mondanivaló szerintem indirekt módon született végtermékei egy könyvnek. Amire törekedtem, az inkább a hitelesség, a következetesség, a szórakoztatás, az elgondolkodtatás és az egyéni stílus megtalálása. Fekete J. József és Bányai János szavai mindenesetre nagyon jólestek, talán igazolják is, hogy sikerült megvalósítanom, amit akartam. Észrevették benne a kamasz világának problematikáját, és a nyelvhez való hozzáállását is. Az Olvass be újra! tusáját talán a saját fülemmel kellett volna hallanom, hogy megérthessem a kritikusok következtetéseit, mert így utólag olvasva csak azt láttam, hogy nagyon változatos és eltérő olvasatok hangzottak el, és hogy elég nehezen jutottak dűlőre. Viszont most már a saját szememmel is láthatom, hogy milyen izgalmas íróként végigkövetni egy könyv utóéletét, és megfigyelni az egyes észrevételeket, ami egy igen kivételes dolog.
Az elbeszélő skizoid vagy ,,csak“ kamasz? Tudjuk, hogy ez a korosztály reagál legérzékenyebben környezete és a társadalom buktatóira…
Skizoidnak nem nevezném. A skizofrén egyén egyáltalán nincs tisztában a személyisége másik, rejtettebb vetületeivel, a regény elbeszélője viszont látja, érzékeli és tapasztalja ezeket a különbözőségeket. Megpróbál reagálni rájuk, és amennyire tud, alakítani is igyekszik ezt a csapongó, néhol még bizonytalan és zabolátlan személyiséget. Szerintem sokan vagyunk így. Tisztában vagyunk a hibáinkkal és azokkal a szituációkkal is, amikor gyengék vagyunk, holott erősnek kellene lennünk.
Betétnovellák, weboldalcímek, zeneiség teszik még nyitottabbá a regényt…
Ez is volt a célom. Igyekeztem létrehozni egy mikroéletteret, amelyet manapság igen nagyban meghatároznak weboldalcímek, torrentfájlok, a háttérből hallatszódó zeneszámok meg egyebek. Ezekkel az apróságokkal mindenképp szerettem volna nyitottságot és korszerűséget sugallni, ám ebben a korban már nem lehet ezeknek a megoldásoknak domináns szerepe. Az internetes trendek gyorsabban változnak, mint bármi más ezen a világon. Talán csak azt szerettem volna elérni a lábjegyzetekkel, hogy akit jobban érdekelnek a regényben szereplő dolgok, azok nyugodtan vegyék elő az internetet, és tágítsák ki még jobban a regény világát.
Ha nemzedékregény, akkor a nemzedéked – már ha van ilyen – hogyan fogadta? És a szülőhelyed, Magyarkanizsa hogyan reagált?
A fiatalok adogatják egymásnak a kötetet, ahogy hallottam. A könyvtárban is hordozgatják, és a legkülönbözőbb emberek mondják az utcán is, hogy már olvasták. Először kicsit féltem, milyen lesz a fogadtatása az idősebb generációknál. Az efféle világ és életstílus Nyugaton már fél évszázada ábrázolva van, de nem tudhattam, hogy az egyik helyszín, a Csönd Városa, Magyarkanizsa miként tűri Y-generációja leleplezését. De ha hihetek a visszajelzéseknek, akkor nagyon jól. A könyvbemutató pedig valami hihetetlen volt. Moderátor barátom, Herédi Karcsi az est elején meg is jegyezte, hogy az ilyen nagyszámú közönség még Budapesten is ritkaságszámba megy, és tényleg nem túlzott. Több mint százan jöttek el megnézni a könyvet és a beszélgetést. A könyvtár székei nem voltak elegek, még a csigalépcsőn is emberek ültek. A dísztermet körberaktuk tükrökkel, Sóti Juli a Sin Seekas zenekarból először meglepetésként a 10 000 Mirrors című számot énekelte az Asian Dub Foundation-től (annak apropóján, hogy azt a számot a könyv elbeszélője is említi egy alkalommal), majd Akkezdet Phiai rappelt, Oláh Tamás slam poetry szöveget szavalt, Palusek Erik (szintén a Sin Seekasból) egy saját szerzeményű dallal rukkolt elő, amit arra az estére írt. És akkor a számtalan mosolyról és baráti tekintetről még egy szót se ejtettem. Szóval varázslatos este volt, igazi színfolt a kanizsai kultúréletben. Még elmondanám, hogy azóta többen is felkeresték a helyi péket, és a rá vonatkozó fejezet felolvasása után ingyen burekot kaptak.
Szeged és Kanizsa (a könyvben is nemes egyszerűséggel csak így szerepel a város neve, a magyar ajkú lakosság ma is előszeretettel hívja így) a történet két szálának két helyszíne. Ezt a nyelvezettel, a helyi szlengekkel is érzékelteted, sőt, ez a kétlakiság ma is jellemző rád.
Többé már nem vagyok szegedi, pár héttel ezelőtt átadtam a záródolgozatomat, és végleg hazaköltöztem. De igazából nem kellett szegedinek lennem, hogy megszülethessen a könyv. A kettőségekre építettem mindent, és kellett egy helyszín, hogy bemutathassam a múlt és jelen, itt és ott, ő és én párhuzamait. Már akkor elkezdtem a szegedi részek írását, amikor még az Újvidéki Egyetem hallgatója voltam. Időközben aztán felvettek Szegedre, és lehetőségem nyílt belelátni a részletekbe. Aztán már élethűbben is le tudtam írni egyes helyszíneket, és a saját fülemmel is hallhattam bizonyos kifejezéseket, amelyek még számomra is újak voltak. Majd minden adta magát, a Tisza, ami összeköti a két várost, a palackposta ötlete, a határ, ezek mind később jöttek, és pont beillettek a kirakósom hiányos részleteibe.
Hogyan látod kortársaid tevékenységét? Megvalósul-e valamiféle interakció a művészeti ágak között? Egyáltalán szükség van-e erre?
Az interakció szerintem nagyon fontos dolog a kultúréletben is. Gondolok itt akár az intertextualitásra, vagy arra, hogy egyes zenekarok feldolgozzák más zenekarok teljesen más stílusú zenéit is. Ez a fajta kommunikáció szerintem kiemelkedően fontos, hogy életben tudja tartani a kultúrát, és ki tudja terjeszteni azt tágabb befogadói terekbe. Ezért szeretem például a zenés felolvasóesteket, a különböző művészeti ágak keveredését, és ezért örülök, ha a színházban meglátok egy olyan alkotást, mint Az ember komédiáját. Ez a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház legújabb darabja, Sziveri-szövegek játszva.
Mit olvasol, kik hatnak rád és min dolgozol jelenleg?
Jelenleg három könyvemben is van könyvjelző. Az egyik Cserna-Szabó Andrásnak a Szíved helyén épül már a halálcsillag című műve (ami jelenleg nagyon jó inspirációnak bizonyul). A másik A Galaxis útikalauz stopposoknak (az ötrészes trilógiának a harmadik könyvénél tartok, a humora és a társadalomkritikája utánozhatatlan). A harmadik pedig Umberto Eco A Foucault-ingája (ennek semmi köze nem volt A tükörtestvér mottójához, egyszerűen csak nagyon vonzó témákat boncolgat).
Chuck Palahniuk és Bret Easton Ellis mindenképpen hatottak rám. De igazából ki tudja?! Annyiféle könyvet szeretek, biztos mindegyik valamilyen hatással volt rám Murakami Harukitól kezdve Kosztolányi Dezsőn át Hunter S. Thompsonig. Sokan mondták például, hogy mindig fenn tudom tartani az izgalmat, és el tudom érni, hogy a fejezetek úgy érjenek véget, hogy az olvasó kénytelen legyen lapozni még egyet. Ezt a módszert talán épp Dan Browntól tanultam el.
A következő regény? Jelenleg még az ötletgyűjtés stádiumában vagyok, talán őszre kezdem el a tényleges munkát, de annyit elárulok, hogy az is vajdasági regény lesz, újra megbolygatom kicsit az idő struktúráját, és talán szövök bele egy kis sci-fit meg egy csipetnyi krimit is. Ezt a fajta fiatal, egyetemista elbeszélőt A tükörtestvérben sikerült kiírnom magamból.
Amíg fiatalok vagyunk, azt hisszük, körülöttünk minden tökéletes
Tékiss Tamással második könyve megjelenésének apropóján beszélgettünk regényírásról, gyermekkorról, rejtélyekről és bioéletmódról
Első, 2012-ben megjelent regényed a vajdasági magyar irodalomban joggal nevezhető átütő sikernek. Hogy alakult az előző könyv lezárásnak, elengedésének folyamata, és mikor fogalmazódott meg benned az új kötet terve?
– Az idő múlásával nem volt nehéz elengednem A tükörtestvért, hiszen ahogy változtam, úgy egyre objektívebben tudtam szemlélni és egyre könnyebben útjára engedni. Utána egy vagy két évig nem is írtam semmit. Nem is erőltettem, tudtam, hogy érezni fogom, amikor eljön majd az ideje. Azután – valamikor 2014-ben – valahogyan a fejembe ragadt két szó, amiből végül az új kötet címe lett. Erre a két szóra építettem mindent: Samu és sejti.
Míg A tükörtestvér jórészt önéletrajzi ihletésű, augusztus közepén megjelent második köteted, amely a Samu sejti címet viseli, 2032 Kanizsáján veszi kezdetét, vagyis egy olyan miliőben, ami mikrorészleteit tekintve korántsem azonos a mostanival. Az idő fogalmának fontos szerepet tulajdonítasz a szövegeidben: miért helyezted a jövőbe a cselekményt, és ehhez miért egy alig serdülő hőst választottál? Kiről mintáztad Samut?
– Az év megválasztásakor nem is annyira a jövőt szerettem volna elénk vetíteni, hanem inkább a jelent próbáltam a múlt síkjába áthelyezni. Hiszen körülbelül 2032-re lesz felnőtt és szülő A tükörtestvér generációjából, akik ezeket az éveket ekkor már a régi szép időkként emlegetik és nosztalgiával gondolnak a ’90-es évekre. Szóval ebben a mikrovilágban Samu apukája akár ismerhetné is A tükörtestvér elbeszélőjét, úgyhogy igazából nincs is akkora távolság a két regény között. Másrészt azért volt érdekes ezúttal egy tízéves elbeszélőt választani, mert általános iskolában tanítok, ilyen korú gyerekek között töltöm a mindennapjaimat, és íróként nagyon izgalmas dolog figyelni, ahogyan ezek a gyerekek élnek, és ahogyan a világot, illetve a felnőtteket szemlélik. Samut azokról a gyerekekről mintáztam, akiket ügyeletes tanárként mindig egyedül láttam kószálni a suli udvarának félreeső zugaiban, magányosan nyammogva az uzsonnáikat. Azokról, akik barátok nélkül játszanak.
Samu egy nem mindennapi intelligenciával és nem utolsósorban fotografikus memóriával megáldott tízéves, aki szorult helyzetben is betéve idéz Nietzschét, de könnyedén leiskolázza a töritanárt az egyiptomi kultúra ismeretéből is. Meddig tartott és hogyan zajlott a Samu által citált – és a könyv terjedelméhez képest is jelentős – lexikális ismeretanyag begyűjtése?
Sokáig tartott. Igazából a kutatómunka vette el a legtöbb időmet, de nagyon élveztem a munkát. Abban az időben az én íróasztalom is úgy nézhetett ki, mint amilyet a könyv borítóján is látni. Samu okos. Nagyon okos, és rendkívül nagy kihívás volt létrehozni a zseni karakterét, egy olyan valakinek, aki nem az. Ebben az időben jó néhány dokumentumfilmet meg kellett néznem, rengeteget kutattam az interneten, és folyamatosan címkéztem tele minden könyvet, ami elém került. Sok esetben tudatosan válogattam Samu ismeretanyagát, máskor pedig egyszerűen csak leemeltem egy könyvet a polcról, kinyitottam valahol, kerestem egy mondatot, majd megpróbáltam helyet találni neki valahol a szövegben azzal, hogy akkor ezt Samu tudja.
A regény mindösszesen 379 oldalán a kisfiú – amellett, hogy az általa kitöltött személyiségteszt szerint magándetektívként, költőként, Mars-kutatóként, esetleg antropológusként állná meg a helyét a világban –, aprócska vállaira veszi a Világ Legnagyobb Rejtélyének megoldását is, ami „magába sűríti a világtörténelmet, a vallásokat, a modern tudományokat, anyu jógakönyveit és a nagymam[a] életét”. Miért a tobozmirigy és az örök élet titka áll e rejtély központjában, melynek hátterében azért a gyermekek és felnőttek világa közötti mindenkori ellentét is megmutatkozik?
– Általában amikor kitalálok valamit, még nem tudom, mi fog kisülni belőle. Ezúttal is csak felvettem egy szálat, jelen esetben a tobozmirigyét, megpróbáltam minden oldaláról megvizsgálni, majd az így összeszedett információkból beépíteni a történetembe azokat, amelyek segítették a cselekményem alakulását, hasonlatként vagy motívumként szolgáltak, esetleg valamilyen módon megmagyaráztak más dolgokat. Én is meglepődtem, amikor szinte maguktól láttam összeállni a darabkákat. A tobozmirigy szerencsés választásnak bizonyult, mert általa kapcsolódási pontokat tudtam találni az újjászületés és a nagymama, a Samunak oly fontos tudományok és az anyukája egészségmániás hóbortjai, illetve a gyerek és felnőtt világ ellenpólusai között, szóval a regény főbb elemi mind e köré sűrűsödnek.
A könyv három fő tematikus szálon fut: Samu csütörtöktől szerdáig kibontakozó története az iskolai mindennapok, a MAMA-terv megoldása és a családtörténet felfejtése mentén alakul, végül a szülők nagyon is mai, mondhatni, mindenkori párkapcsolati válságára hegyeződik ki, ez pedig végső soron sokkal nagyobb kihívások elé állítja Samut, mint a rejtély megoldása. A fura fickó a kocsmában azt mondja Samunak, „valamennyien elfuserált családból származunk”. Valóban így van?
– Azt vettem észre, hogy amíg nagyon fiatalok vagyunk, azt hisszük, körülöttünk minden tökéletes, de ahogy növünk, egyszer csak ráeszmélünk, hogy ez nagyon nincs így. Persze ekkor még azt hisszük, csak nekünk ilyen rossz a helyzetünk, viszont – nagyjából kamaszkorunkra – belátjuk, hogy az összes rossz emlék és keserű tapasztalat, amit magunkkal cipelünk, az valamilyen formában mind ott van mások vállán is, és ezek után talán egy kicsivel könnyebb elviselni ezt a terhet.
Az apa kocsmája a 90-es évek sokatmondó nevet viseli, ahol minden (jugo)nosztalgiázni vágyó ember megtalálhatja a múltjának egy szeletkéjét. S bár a nosztalgia tárgyát képező dolgok nagy része ma még elérhető számunkra, ez a keserédes múltidézés nagyon aktuális a mostani 30 évesek körében. Te hogy látod ezt?
A ’90-es évek meghatározó korszaka volt az életemnek, hiszen abban nőttem fel, és rengeteg különös hatás ért abban az időben. Szerencsére gyerekfejjel máshogy láttam azt az érát, mintha húsz lettem volna, így a délszláv háborúk emlékei helyett nekem MTV, Cartoon Network és egy halom Sega kazetta van a fejemben. Itt megint csak arról van szó, ahogy idővel hogyan szépülnek meg és alakulnak át az emlékek. A kocsma is pont ilyen a könyvben: nem olyan, mint a valódi ’90-es évek volt, de ezt ott nem is firtatja senki.
Az anya „az egészséges ételek bio-bajnoka”, aki még a lehetetlent is megteszi (és meg is eszi) annak érdekében, hogy minél tovább fiatal és egészséges maradjon. Amellett, hogy érzek némi iróniát abban, ahogyan az életvezetési tanácsok, fengsuj-alapelvek és számtalan vélt vagy valós szertartás összességét megfogalmazod, a szövegben magad is jelentős gasztronómiai jártasságról teszel tanúbizonyságot. Te mennyire vagy bio-bajnok?
– Odafigyelek arra, hogy mit eszem, és most, hogy tanyán élek és van saját kertem, szerencsére ezt már nem is olyan nehéz kivitelezni. Mára eléggé leegyszerűsödtek a táplálkozással kapcsolatos szabályrendszereim, de volt idő, amikor túlzásba vittem ezt a bio-bolondériát. Tulajdonképpen ennek a korszakomnak a paródiáját képviseli Samu anyukája.
Az egyik kedvenc részletem a könyvben az, amikor Samu egy rajzóra alkalmával fellebbenti a fátylat Harry Potter – szerinte – valódi történetéről, a regény végkifejlete pedig mintha ennek a történetnek a parafrázisa lenne. Honnan származik ez a körmönfont értelmezés, és miért tapasztalható hasonlóság Samu és Harry között?
– Talán egy beszélgetés során merült fel annak a Harry Potter-féle összeesküvés-elméletnek az ötlete, amit később kifejtettem a könyvben. Nagyon izgalmas volt elindulni a nyomon, és látni, ahogy a megfelelő információmorzsák szemezgetése által beigazolódni látszik a konteó, de nehéz erről beszélni anélkül, hogy ne lőnénk le a poént, úgyhogy inkább maradjunk annyiban, hogy Harryben és Samuban sok a közös, mindketten különcök, magányosak és egy normális családra vágynak, azzal, hogy Samunak nincs mindent megoldó varázspálcája.
A regény szövegét megtörik a számozott hivatkozások, olyan történetdarabkák, plusz információként szolgáló kiegészítések, amelyek végjegyzetek halmazának formájában gyakorlatilag két részre tagolják a könyvet. Eleinte nem jelentett gondot a hátralapozás, de nagyjából a törzsszöveg felénél – megvallom őszintén – kezdtem azt érezni, hogy ez az olvasás és a szöveg folyamatosságát megbontó játékos aktus, a hátralapozás, jelentősen megnehezíti a szöveg követését. Miért döntöttél emellett a komplikáltnak is nevezhető megoldás mellett?
– Ez a komplikáltság valójában Samu gondolkodásának és a világának a komplexitását hivatott kifejezni. Hogy minden történet mögött ott egy másik történet. Hogy minden gondolatunk kapcsolatban áll egy másik gondolattal. Egyik emlék egy másikkal, amely egy harmadikhoz vezet és így tovább. Ezekkel a szövegekkel szerettem volna érzékeltetni, hogy minden, ami hatással van ránk, valójában összefügg egymással, és hogy amit énnek nevezünk, az tulajdonképpen efféle gondolat- és emlékhalmazok bonyolult szövevénye.
Samu sejti, Tamás írja
T. Kiss Tamás író, slammer, tanár. Új kötete a Samu sejti címet viseli.
Mennyire jó cím — gondolom, és gondoljátok nyugodtan ti is ugyanezt, miközben éppen a könyvesboltba rohantok megvásárolni a regényt. Amikor jelzem Tamásnak, hogy késni fogok, visszajelez, hogy ő pedig elfelejtette, hogy mára beszéltük meg a találkát, de már robog Magyarkanizsa felé Martonosról. Kerékpáron... Hát, ilyenek vagyunk. Sejthettétek. De befutottunk mindketten, különben most nem is lenne mit olvasnotok. Azaz lenne, hiszen már a kezetekben Samu, aki sejti.
* Honnan ez a grafománia? Ha ránézek erre az igen vaskos kötetre, nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy eléggé grafomán író lehetsz.
— A Samu sejti megtévesztő, mert bár vastag lett a könyv, és az ember azt hinné, hogy én vagyok grafomán, ez nem így van. Az elbeszélőm az, Samu. Ő olyan, aki mindenről sokat szeret beszélni, nem bírja megállni, hogy ne mondjon el valamit. Ha az anyukája azt mondja, sorolja fel a Szaturnusz holdjait, ő bizony felsorolja mind az ötvenet, különben viszketni fog a bőre. Finoman szólva vannak bogarai, és beszédkényszeres. Eddig azt hittem, hogy nem szeretek sokat írni. A Wordben készült szöveget nézve is még azt gondoltam, hogy ez egy vékonyabb kötet lesz, aztán amikor kijött a nyomdából, én is jól meglepődtem.
* A Wordben egymás alatt vannak az oldalak, könyvben pedig egymáson. Lehet, ez az oka. (Nevetünk.) Amikor első regényed, a Tükörtestvér megjelent, sok fiatalnak a könyvespolcán ott volt, ráadásul el is olvasták. Írás közben sejtetted, hogy ez egy sikeres könyv lesz? Lehet ezt érezni egyáltalán?
— Nem, szerintem ezt nem lehet megjósolni. Akkor kezdtem érezni, amikor leállítottak a Malomfesztiválon, hogy már másodszor olvassák, vagy a Mojóban azzal, hogy ez a kedvenc könyvük. Ezek olyan szavak, amelyek nem kell hogy a legnagyobb kritikustól szóljanak. Ha valaki azt mondja, hogy ez a kedvenc regénye, az óriási dicséret. Én még egy könyvet sem olvastam el kétszer, az enyémet pedig már van, aki igen, ez pedig nagyszerű érzés. Talán az lehetett A tükörtestvér sikerének a titka, hogy sikerült megírnom egy generációnak azt a történetet, amelyet szívesen olvas. Én csak szerettem volna egy olyan könyvet írni, amelyet én is szívesen olvasok, és szerencsémre az ízlésvilágom egybevágott az övékével, illetve az elbeszélővel is könnyen tudtak azonosulni.
* Átírnád?
— Átírnám, de nem is írnám át. Ez az akkori korszaknak, az akkori énemnek a lenyomata. Az író, ha rajta múlna, soha nem fejezné be a regényeit. Mindkét könyv esetében ezt éreztem. De ott vannak az írók legjobb barátai, a szerkesztők és a határidők. Így kénytelenek azt az utolsó pontot odabiggyeszteni a végére, és lehajtani a laptopot.
* Mondtad, hogy sikerült olyan regényt írnod, amelyet te is szívesen olvasnál. Mit olvasol még szívesen?
— Szeretem a krimiket, a kalandregényeket, de a klasszikus értelemben vett szépirodalmat is. Erre jó példa A rózsa neve vagy A Foucault-inga, ami szépen ötvözi ezt a két világot. Az utóbbi időben sok sci-fit is olvastam, és tudománytörténettel meg történelemmel kapcsolatos könyveket, ami meg is látszik a Samun. Megesik, hogy elolvasok egy könyvet, mondjuk, Cserna-Szabó Andrástól, s elkezdek úgyszólván úgy írni, mint ő. Vagy úgy akarni írni, mint ő. Mint amikor elmegyünk Erdélybe, s két hét után úgy beszélünk, mint a székelyek. Ezt érzem a könyveken is. Tudom, mit olvastam a Tükörtestvér előtt, és meg is látszik rajta. Mindeközben meg persze próbálnám megtalálni a saját hangomat ebben a nagy élményhalmazban.
* Milyen ez a Samu gyerek?
— Tízéves, és 2032-ben él Magyarkanizsán. Nagyon kedveli a kalandokat, a titkokat, szeret a kérdésekre választ adni, tudni, olvasni, kutatni. Ő egy magánnyomozó, egy igazi ifjú Indiana Jones. Mindenhol küldetést lát, és megoldatlan rejtélyt. Szereti a tudományokat, a csillagászatot, a történelmet, a társadalomtudományokat. Sokkal okosabb, mint, mondjuk, én. Elég nagy erőfeszítésembe is telt létrehozni egy zsenit. Izgalmasnak találja a felnőttek világát, és kutatja azt. A szociológus és az antropológus szemével nézi, illetve próbálja megfejteni őket — szigorúan szkeptikus módon, tényekre és megfigyelésekre hagyatkozva. Elméleteket gyárt, melyek vagy beigazolódnak, vagy nem. Egy gyerek szemén át nézve a felnőttek világa sokkal érdekesebb, még akkor is, ha ők unalmasnak tartják a saját életüket. Talán ez az egyik mondanivalója a regénynek, hogy nézzük gyerekszemmel az életünket, úgy sokkal izgalmasabb.
* Mielőtt elkezdtük, mesélted, hogy előbb volt meg a cím, mint akár egy sor is a könyvből. Azért valljuk be, ez nem szokványos.
— Rám sem jellemző, de egyszer csak bevillant a fejembe ez a két szó: Samu sejti. Nagyon beleszerettem. Sejtet is valamit, alliterál is, így erre a két szóra építettem Samu karakterét, s ebből a két szóból hoztam létre ezt a csaknem négyszáz oldalt.
* Volt gondod a regény elkezdésével?
— Nem az első öt mondattal gyűlik meg a bajom, hanem rávenni magam arra, hogy most márpedig írni fogok, azaz nem a Facebookot és a Youtube-ot nyitom meg, hanem a Wordöt. Kattogjon a laptop. És leülni a legnehezebb. Az ember tologatja, takarít, kertészkedik. Olyan ez, mint a vizsgára való készülés. Az előtte levő napon csillog a lakás, a lányok körme kifestve, mindenki önmegvalósít, jógára jár, fekvőtámaszozik.
* Életed tortájában jó nagy szelet a slam poetry, mely egy picit előadó-művészet is. Ki kell állni, és elmondani, amit írtál. Ez miért kezdett el foglalkoztatni?
— Hát nem az előadói része érdekelt. Jobban örülnék, ha a színfalak mögül olvashatnám fel a szövegemet. A slam jó forma arra, hogy elmondjuk a világnak a gondolatainkat, a kritikánkat, az érzéseinket. Nem vagyok költő, de mégis kiélhetem vágyaimat a rímeket illetően. Szeretem a slam által megnevettetni az embereket. Az előadói rész még mindig nehézkes. A nyáron voltunk Orfűn, az első slamtáborban, és megtapasztalhattuk, hogy milyen színvonalas is tud lenni az előadói rész, amellett, hogy a szövegek is nagyon jók. Láttuk, mennyit kell még fejlődnie a vajdasági slam poetrynek. Nálunk egyelőre csak a szövegek jók. Vajdaságban évi egy-két esemény van, de remélem, ez a szám növekedni fog a Malomfesztiválnak és a Vajdasági Slam Poetrynek köszönhetően.
* Gördeszkázol is, és a Go Sk8 Days szervezői csapatában is benne vagy. Ekkora a mozgásigényed, vagy inkább csak a szubkultúra vonz?
— Mindkettő. Annak idején a szubkulturális rész fogott meg, de a gördeszka egy olyan szenvedéllyé nőtte ki magát, amely menthetetlenül rányomta a bélyegét az életemre. Életformává vált. Szívügyem lett a kanizsai gördeszkázás fejlesztése, a kanizsai gördeszkapálya építése, szépítése, fejlesztése, az újabb generációk kinevelése. Nem utolsósorban pedig mindez a mozgásigényemet is kielégíti. Persze mindig van — ahogyan most is — néhány zúzódás, seb a könyökömön, de ahogy mondani szokták: no pain, no gain. Az életben is mindenféle gondokat kell megoldanunk, ezért a gördeszkázás akár az élet metaforája is lehetne. Ugyanúgy ugrok át gördeszkával az akadályokon, ahogyan a nehézségeken is az életben, csak sokkal kreatívabban és stílusosabban.
* Néha megsérülsz, de legalább megugrottad. Sikerült.
— Az adrenalin- és a dopaminszintem eléggé kiegyensúlyozottá tesz. Véresen, de boldogan térek haza a feleségemhez, aki még most sem tudja megérteni, miért is jó nekem a betonba csapódni és utána egy hétig sántítani.
* Polgári foglalkozásod is van, bicajjal jársz Martonosra angolt tanítani.
— Pályakezdő tanár vagyok, éppen a mindent tanítok korszakomat élem, ami jó, mert legalább nem unalmas, nem fásulok bele. Most éppen angol és biciklizés, amivel spórolok, kondiban tartom magam, és a környezetet is védem, ráadásul a vajdasági tájat is nap mint nap megcsodálhatom. A tanárságot is élvezem, szeretek gyerekekkel foglalkozni. Ha valaki ért a nyelvükön, és nem vesz mindent magára, akkor jól el tud szórakozni az órán. (Nevet.) Szórakozva tanítani és játszva tanítani. Szép kis tanár, mondhatnák rám...
* Hát de ez a cél, nem? Hogy mindenki élvezze, amit csinál.
— Igen. És ez a gyereknek is jót tesz. Nem is értem, miért ne lehetne szórakozva tanítani. Sok tanár ezt nem így éli meg, pedig a korszerű pedagógiai módszerek is ilyenek, és van, ahol ez működik is. A Samu sejtiben is van egy részlet, amikor az egyik tanárnő szülési szabadságra megy, helyette pedig a régi érából jön egy másik, aki nem tud alkalmazkodni ehhez a nem formális oktatási rendszerhez, úgyhogy emiatt a gyerekek is furán érzik magukat, nem értik, mi az, hogy karót kap, vagy móresre tanít, a tanárnő pedig nem tud mit kezdeni azokkal a gyerekekkel, akik már elmondhatják a véleményüket, akiknek már mindent szabad, akik kreatívak lehetnek. Lehet, hogy mi még 2032-ben is itt fogunk tartani, ahol most. Félek ettől. Ez egy másik érdekesség a regény kapcsán, hogy bár sci-finek indult, s azt hittem, amikor elkezdek egy Kanizsát 2032-ben létrehozni, akkor írhatok majd kütyükről és szuperszonikus dolgokról, átalakulásokról, de ahogy egyre jobban kezdtem belemászni, észrevettem, hogy nem így lesz. Lehet, hogy szeretném, de ha reális akarok maradni, akkor látnom kell, hogy ez egy lassabb folyamat. Ha visszagondolok tizenhat évvel ezelőttre, körülbelül ugyanitt tartottunk, mint most.
* Nem igaz! Időközben a telefonok okosabbak lettek, mint az emberek.
— Haha. Valóban. És a net is gyorsabb, de csak egy kicsivel. Viszont az unióba még mindig nem léptünk be, a rendszerváltásról pedig csak álmodhatunk. Az a fajta sci-fi, amelyet kiterveltem magamnak, elkezdett átváltani egy tragédiába. A kiadó furcsállotta, mondta is, hogy kellene még néhány sci-fis elem, mire azt válaszoltam, hogy akármennyire is szeretném, az a bizonyos jövő nem fog olyan gyorsan eljönni, mint kívánjuk. Lehet, hogy 2032-ben tudunk majd a telefonunkkal hologramot vetíteni, és lesz robotkonyhánk, de ugyanúgy meglesz az a Vajdaság is, amelyet például a Rokon Ilonka képvisel. A csipkés terítő a mosógép tetején.
* Készül a következő kötet? Remélem, a címe már megvan.
— Képzeld, nincs még meg, de a Samunak lesz a folytatása. Trilógiát tervezek, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle.
