„A kutatást sohasem lehet abbahagyni”

A zentai Táborosi Lászlót a közelmúltban a Zentai Sportszövetség életműdíjban részesítette. Fiatalabb korában több sportágat is kipróbált, de a legnagyobb sikereket gerelyhajításban érte el.

Sporttörténész, atlétikai bíró, edző, eddig több mint harminc, főleg sporttal kapcsolatos könyv fűződik a nevéhez. Lászlóval a sportmúzeumnak is beillő otthonában beszélgettem.

— Minden elismerés érzelmileg hat az emberre. Az életműdíj egy korszak elismerése vagy valaminek a lezárása. Az elismerés ellenére nem állok le a terveimmel, mivel több kiadványt is készítek, melyet az elkövetkező időszakban szeretnék megjelentetni.

* Labdarúgással is foglalkozott, majd gerelyhajítóként ért el kiváló eredményeket. Hogyan került kapcsolatba a sporttal?

— Elsősorban a diákolimpiának köszönhetően. Szinte minden sportágban képviseltettük magunkat. Az 1000 méteres mezei futóversenyt, legnagyobb meglepetésemre, nagy előnnyel megnyertem. A pálya szélén ült egy idősebb, szemüveges úriember, és integetett, hogy menjek oda hozzá. Azt javasolta, hogy kezdjek el edzeni. Később tudtam meg, hogy ő Vladislav Jovanović — Mošo volt, az atlétikai klub edzője. Kiderült, gyors is vagyok, mivel váltóban én voltam a befutóember, 100 méteren pedig 11,1-et teljesítettem. Középtávokat is futottam, de valahogy a labdarúgás is vonzott. Szepesi György rádiós közvetítéseit nem lehet elfelejteni. Akkoriban a televízión lehalkítottuk, a rádión pedig felerősítettük a hangot, és így néztük a közvetítést. A magyar válogatott 3:1-es, brazilok feletti győzelme az 1966. évi világbajnokságon rendkívüli motiváció volt számomra. A cukorgyár csapatában, a Kristalban kezdtem kergetni a labdát. A foci iránti rajongásomnak az edző úgy vetett véget, hogy közölte velem: Fiam, te olyan gyors vagy, hogy még a labdát is lehagyod! Az ellenfél nem nagyon megy át rajtad, mert felvágod. Ha gondolod, játszhatsz még, de inkább az atlétikát ajánlanám. Visszakerültem tehát az atlétikába, és elkezdtem gerelyt hajítani. Tizennégy alkalommal nyertem meg a vajdasági bajnokságot, a szerbiain és az országoson pedig rendszerint döntős voltam. A tartományi csúcsot is sokáig tartottam, az egyéni rekordom 68,86 méter. Sportolói pályafutásomat harminchat éves koromban hagytam abba.

* Ezután azonnal edzősködni kezdett?

— Felkerültem a budapesti Testnevelési Egyetemre, tanári képesítést szereztem, majd két évre rá atlétikai szakedzőit államvizsgákkal, azaz a legmagasabb rangú edzői oklevélre tettem szert. Emellett még nyolc sportágban szereztem alapedzői oklevelet. Edzői pályafutásom elején annyi gyerek jött hozzám, hogy válogatni kellett közülük. Előfordult, hogy a tizenöt használható gerelyre huszonöt gyerek pályázott. Nem volt egyszerű beosztani őket, de megoldottuk. Sosem szabad túlhajtani a gyerekeket, meg kell velük szerettetni a sportágat, és fontos, hogy tudják, mit miért csinálnak.

* Rengeteg kiváló atléta került ki a kezei közül, mint például Menyhárt Borbála, Gózó Márta, Gion Kornélia, Nagy Abonyi Judit, Bicskei Tamás, Juhász Gábor, és még sorolhatnám.

— Mindenkit lehetetlenség megemlíteni, így csak annyit mondanék, hogy tanítványaim 291 bajnoki címet szereztek, ebből 225 egyéni, 66 pedig csapatbajnoki volt. A 291-ből 49 országos, 47 köztársasági, 195 pedig tartományi bajnoki cím. Versenyzőim 29 országos csúcsot döntöttek, és 64 alkalommal szerepeltek a válogatottban.

* Több éven át a Zentai Sportszövetségben is tevékenykedett.

— Vajdaságban 1952-ben a Zentai Sportszövetség alakult meg elsőként. A háború után, 1945-ben nem tudtak mit kezdeni a sporttal. A régi, arisztokrata modelltől el kellett határolniuk magukat, és újat találtak ki. Ez pedig a szovjet szocialista testnevelési kultúra volt, mely tömegdemonstrációkból és tömeggyakorlatokból állt. Például dobószámok esetében azt az elvet vallották, hogy inkább dobjanak húszan 25 métert, de nehogy legyen egy-két nagyobb, akár 40 méteres dobás. 1948-ban az akkori Jugoszlávia kikerült a szocialista blokk szimpatizánsai közül, ezért a szovjet modellt is meg kellett szüntetni. Ekkor vezették be a testnevelésbe is az önigazgatást, ami abban nyilvánult meg, hogy mindenki megmondta, mit akart, és ott fent, a vezetők eldöntötték, hogyan is lesz. 1948-ban megszűntek azok a szakágak, amelyek a klubok és az egyesületek keretében működtek, az életképesek pedig önálló klubbá vagy szövetséggé alakultak át. A gimnasztikaszövetség jött létre elsőként, majd sorra a többi sportszövetség is.

* Az adatok gyűjtése, a könyvek írása mikor kezdődött?

— Az újságcikkek gyűjtése és kiollózása még a gyerekkoromban kezdődött, úgyszólván ösztönösen. Édesanyám által megszerettem a regényeket, az újságolvasást, a magyar irodalmat. Elemistaként elvégeztem a fotóstanfolyamot, és rengeteg régi képem van. A budapesti Testnevelési Egyetemre való kerülésemkor nagyobb erőbevetéssel kezdtem kutatással foglalkozni, és elmentem a Széchényi-könyvtárba. Lenyűgözően és megsemmisítően tud hatni az emberre az a látvány, amikor először találkozik azzal a rengeteg polccal, sorral, könyvvel. Az első hat emelet tele van adatokkal, így a hetedik emeletre kellett felmennem. Úgy éreztem, ha nem csukódik be a liftajtó, akkor én eltűnök. De becsukódott, egy kedves hölgy megkérdezte, mit szeretnék, én pedig szégyenlősen előadtam a jövetelem célját. Akkor, 1977-ben kezdtem el Zenta sportmúltját kutatni. Előbb kisebb, majd nagyobb cikkeket jelentettem meg, végül a zentai anyagok gyűjtéséből született meg 1996-ban az első kiadványom a Zentai Atlétikai Klubról. Ezt további könyvek tömkelege követte, sorban érkeztek a felkérések, némely klub pedig adattal is segítette munkám, ami nagy dolognak számít. Eddig 34 könyvet adtam ki, és most is dolgozom egyen. Eddigi köteteim összesen 7500 oldalon jelentek meg, a fényképek száma 8500, a fotók között pedig csak elvétve található átfedés.

* Több kitüntetésben részesült. Melyek a legjelentősebbek?

— A nemrég átvett életműdíj mellett nagyon megörültem, amikor megkaptam Vajdaság legnagyobb sportkitüntetését, a Spartak-díjat. 2011-ben a Magyar Sportbizottság Ezüstgerely Albizottsága sportirodalom kategóriában különdíjban részesített az akkor megjelent atlétikai könyveimnek köszönhetően. Zentán Pro Urbe díjat kaptam, ami szintén nagyon kedves a szívemnek.

* Több éve a Zentai Atlétabírók Testületének elnöke.

— A bírói testület, mely az atlétikai klub keretében kezdte bontogatni szárnyait, az idén 70 éves. A bírói vizsgát 1982-ben tettem le, és azóta vajdasági, szerbiai, valamint országos szinten mintegy 1000 alkalommal bíráskodtam, de tevékenykedtem az ifjúsági Európa-bajnokságon, a fedett pályás felnőtt-Eb-n, az Európa- és a világkupán, illetve az Universiadén. A listán 70 név szerepel, az aktív tagok száma azonban 45-50-re tehető.

* A kutatómunkát abba lehet hagyni, a végére lehet érni?

— Kutatni annyit tesz, hogy valaki bizonyos céllal ébred fel, és ez nagy dolog. Két jelentősebb téma motoszkál a fejemben. Szeretném megírni Zenta sportkrónikáját, mely az első sportegyesület megalakulásától, tehát 1875-től kezdve az összes sportegyesület és klub rövid leírását, működését foglalná magában. A könyvben szerepet kapnának a sportvezetők, az olimpikonok, a kiemelkedő versenyzők, az országos bajnokok, a döntősök és a bírók is. Régóta gondolkodom azon, hogy Délvidék sporttörténete címmel a mai Vajdaság sportéletének kezdeteit is fel kellene tárni. A kötet recenzense dr. Szabó Lajos, a Sportmúzeum igazgatója és dr. Szikora Katalin, a Testnevelési Egyetem docense lenne. Nem tudom, hogy a rengeteg adatot kronológiailag, városonként vagy sportáganként tárjam-e fel. 70 település már feldolgozás alatt van Vajdaságot illetően. A kutatást sohasem lehet abbahagyni, nem lehet azt mondani, hogy mindent megcsináltam, és kész az anyag. Csak rá kell mondani, hogy kész, én befejeztem.

A fáradhatatlan sporttörténész

Egykori kiváló gerelyhajító, edző, atlétikai bíró, sporttörténész, több mint negyven könyv szerzője és társszerzője, számtalan kitüntetés, elismerés birtokosa. Otthona igazi sportmúzeum, ahol elismerései (életműdíj, Pro Urbe díj, Spartak-díj, a Magyar Sportbizottság Ezüstgerely Albizottságának sportirodalmi díja és még sok más) mellett rengeteg újságcikk, fotó, megszámlálhatatlan könyv, sportszer és egyéb ereklye található. Ő Táborosi László zentai sporttörténész, akinek negyed évszázados munkássága példa lehet az elkövetkező generációk számára. A munka tovább folytatódik, hiszen több könyvet ír párhuzamosan, a topolyai kosárlabdáról és a zentai olimpikonokról szóló művét hamarosan bemutatják.

* Nemrég készült el negyvenharmadik könyve, a topolyai Egység Kosárlabdaklub történetéről szóló, ebben a topolyai kosárlabda történetét dolgozza fel.

— A klub 1946. május 1-jén alakult meg, ekkor játszotta első mérkőzését. A férficsapat 1992-ig használta az Egység nevet, majd AIK és Topolya néven folytatta, mely néven ma is játszik az I. Regionális Ligában. A női csapat 1966. február 26-án kivált az Egységből, felvette a Topolčanka nevet, és a csapat két évvel később bekerült az I. Szövetségi Ligába, ahol 1978-ig szerepelt. Óriási eredménynek számít, hogy egy kisváros csapata ilyen magas rangfokozatban játszhat, az együttesben helyi magyar játékosok szerepeltek, és az egész város támogatását élvezték. A mérkőzések 800—1000 néző előtt kiváló hangulatúak voltak. A csapat remek szereplésének elismeréséül a város 1971-ben leányifjúsági Európa-bajnokságot, két évre rá Balkán-bajnokságot rendezhetett. A korszak legkiemelkedőbb játékosa a ma nyolcvankilenc éves Horváth Margit — Maca volt, aki 1948-tól 1965-ig játszott a topolyai együttesben. A könyv megírásához nagyon sok információt kaptam a csapat egykori játékosaitól, de több könyvtárba, múzeumba, levéltárba is ellátogattam. Több ezer újságot átlapoztam, mire megszületett a 281 oldalas, fotókkal gazdagon illusztrált kiadvány. Az általános rész bevezetője az Egység Kosárlabdaklub hajdani játékosának, edzőjének és elnökének a visszaemlékezésével kezdődik, aki nem más, mint Juhász Antal. Elmesélek egy anekdotát is, melyet az egyik játékostól hallottam. A lányok kezdetben teherautókkal és szekerekkel utaztak mérkőzésekre, majd később mindezt felváltotta a fapados vonat, melynek ablakán utazás közben gyakran kinéztek a legelőkre. Amikor a legelésző tehenek és a játékosok tekintete találkozott, akkor a csapat nyert, amikor a tehenek hátat fordítottak a csapatnak, akkor elveszíttették a mérkőzést. Ma már különlegesnek hat, hogy a játékosok a Topolyától 40 km-re fekvő Kúlára kerékpárral mentek át mérkőzést játszani.

* A topolyai kosárlabdáról szóló műve a negyvenharmadik a sorban. Mióta ír könyveket?

— Már gyermekkoromban gyűjtöttem az újságcikkeket. Édesanyám szerettette meg velem a regényeket, a magyar irodalmat, az újságolvasást. Szülővárosom, Zenta sportmúltját 1977-ben kezdtem feltárni, amikor a budapesti Testnevelési Egyetem hallgatójaként a Széchényi-könyvtárba látogattam. Néhány hosszabb-rövidebb cikk után a zentai anyagok gyűjtéséből, 1996-ban született meg első kiadványom, mely a Zentai Atlétikai Klubról szólt. Eddigi köteteim több mint 8500 oldalon jelentek meg, a fényképek száma csaknem 10 000. Az elmúlt huszonöt év termését lehetetlen itt feltüntetni, az elmúlt két évét azonban megpróbálom felsorolni. 2020 januárjában mutattuk be a Zentai Atlétikai Bírók Testületének évkönyvét, írtam a kanizsai labdarúgás 100 évéről is, valamint a Vajdasági Helytörténeti Társaság fennállásának 10. évfordulójára is jelent meg könyv a tollamból. Társszerzőként több alkalommal írtam a Magyar Olimpiai Akadémia évkönyvébe (Délvidékiek a magyar olimpiai mozgalomban, a kezdetektől 1914-ig), majd a Trianon 100 — A trianoni békediktátum hatása a magyarság sportjára című, a Magyar Tudományos Társaság gondozásában megjelent kötetbe. Befejeztem A zentai olimpikonok története 1928—2021 című könyvem, hamarosan pedig pontot teszek a Vajdasági Atlétikai Szövetség egy évszázadát felölelő művemre is. Májusban a valamikori jeles kosárlabdázó és nemzetközi játékvezető, a kilencvenéves Pásztor Géza megírta Az Újvidéki Atlétikai Club története 1910—1944 című munkáját, melynek én lehettem a recenzense.

* Huszonöt éve gyűjt, kutat, sporttörténeti könyveket ír. Mi motiválja abban, hogy évről évre több sporttörténeti művet adjon ki a kezei közül?

— Sportmúltunkat nem szabad elfeledni, meg kell őriznünk a fiatalok, az utókor számára. Az már más kérdés, hogy mennyire fogékonyak, érdeklődőek és befogadóak ez iránt. Nagyon szeretem azt, amit csinálok, gyakran egész nap kutatok, keresek, lapozom az újságokat, folyóiratokat, koptatom a billentyűket. 

* Régen focizott, majd gerelyhajítással foglalkozott. Mikor lépett be a sport az életébe?

— Még a diákolimpiák idejében, amikor az 1000 méteres mezei futóversenyt, legnagyobb meglepetésemre, nagy előnnyel megnyertem. A pálya szélén ült az atlétikai klub edzője, Vladislav Jovanović — Mošo, és javasolta, csatlakozzak a klubhoz. 100 méteres síkfutásban, váltóban és középtávokon versenyeztem, de a labdarúgás is vonzott. Szepesi György rádiós közvetítéseit nagy átéléssel hallgattuk, a magyar válogatott 3:1-es, brazilok feletti győzelme az 1966. évi világbajnokságon óriási motiváció volt számomra. A Kristalban kezdtem kergetni a labdát, de visszatértem az atlétikai klubba, igaz, nem a futók, hanem a gerelyhajítók közé. Az ügyességi számban tizennégyszer nyertem tartományi bajnokságot, a köztársasági és az országos bajnokságon általában döntőbe jutottam. Sokáig vajdasági csúcstartó voltam, egyéni rekordom 68,86 méter. A gerelyt harminchat éves koromban akasztottam szögre. Tanári képesítést a budapesti Testnevelési Egyetemen szereztem, majd a legmagasabb rangú atlétikai szakedzői oklevélre tettem szert. Emellett még nyolc sportágból van alapedzői oklevelem. Rengeteg kiváló sportoló dolgozott a kezem alatt, aki nem csak a pályán ért el kitűnő eredményeket. Tanítványaim 291 bajnoki címet szereztek, ebből 225 egyéni, 66 pedig csapatbajnoki volt. A 291-ből 49 országos, 47 köztársasági, 195 pedig tartományi bajnoki cím, versenyzőim 29 országos csúcsot döntöttek, a válogatottban 64 alkalommal szerepeltek.

* Hallhatunk néhány szót a további terveiről? A kutatómunkát abba lehet hagyni?

— Még nagyon sok könyvet szeretnék megírni, a fejem tele van tervekkel, elképzelésekkel. Jelenleg nyolc könyvön dolgozom. A Magyar Sportmúzeum és annak elnöke, dr. Szabó Lajos megbízott, hogy írjam meg A Délvidék, Vajdaság sporttörténete című trilógiát, melynek recenzense dr. Szabó mellett dr. Szikora Katalin, a Testnevelési Egyetem docense lenne. Emellett folyamatban van Zenta sporttörténetének feldolgozása újságcikkek kíséretében (1875—1944), Zenta sporttörténetének (1945—2022) és a 140 éves Zentai Atlétikai Klub történetének a megírása, valamint az újságok sportcímfeliratai és rövid témakörei, illetve a Szabadkai Labdarúgó-alszövetség történetének papírra vetése is. A következő kézirataim nyomdakész állapotban állnak: 50 éves a magyarkanizsai birkózás (1965—2015), 60 éves a Magyar Szó napilap nemzetközi atlétikai kupaversenye (1961—2021), A zentai parasztfiatalok falusi találkozójától a nemzetközi Kárpát-medencei aratóünnepig 1960—2020. A kutatást nem lehet abbahagyni, ez egy állandó jellegű folyamat, mert mindig előkerül egy újabb, még feltáratlan téma, mely feldolgozásra vár — fejezte be a beszélgetést Táborosi László sporttörténész, akinek az év végén vagy a következő év elején bemutatják a negyvenharmadik — a topolyai kosárlabdáról szóló — könyvét.

A zentai és a vajdasági sport krónikása

Táborosi László az elmúlt huszonöt évben negyvenhárom könyvben örökítette meg Zenta és a térség sporttörténetét

Térségünkben nem sok olyan személy akad, akit ha a tartományunk sporttörténetéről kérdezünk, a kisujjából rázza a helyes választ, a zentai Táborosi László viszont ilyen személy. A családi házában járva akaratlanul is az az érzése támad az embernek, hogy kincsesbányában sétál. Ebben az esetben kincs alatt nem aranyat, ezüstöt, drágaköveket vagy a kertben elásott pénzesládát kell érteni, hanem számtalan sportrelikviát, fotókat, bekötött újságokat, okleveleket és dokumentumokat, amelyekre rámutatva azon nyomban tudja, honnan is erednek, illetve mit tartalmaznak.

Táborosi Lászlót egykoron élsportolóként tartották számon, majd sportbíróként, edzőként, manapság pedig helytörténeti kutatóként, ezen belül is sporttörténészként, számos, túlnyomórészt sporttal foglalkozó kiadvány szerzőjeként ismerik nemcsak szülővárosában, hanem a tágabb régióban is. Táborosi pontosan negyed évszázaddal ezelőtt kezdett el sporttörténetet írni, s azóta több mint negyven könyvet jelentetett meg, főképp e témát boncolgatva.

Táborosi már gyermekkorában, szinte ösztönösen kezdte el gyűjteni, az újságokból kiollózni a cikkeket. Édesanyja ugyanis megszerettette vele az olvasást, elemistaként pedig egy fotótanfolyamot is elvégzett. Miután a múlt század 70-es éveiben felkerült a budapesti Testnevelés Egyetemre, ott megismerkedett a sporttörténetet előadó tanáraival, s rajtuk keresztül rájött, hogy milyen sportegyéniségek, klubok is voltak egykoron, és ezek közül mennyien éltek, illetve tevékenykedtek tartományunk területén, és tanárai közbenjárásával elkezdte kutatni őket a budapesti Széchényi könyvtárban.

– Első alkalommal, amikor ott jártam, le is döbbentem és megihletődtem. Az futott át az agyamon, hogy ha nem csukódik be mögöttem a liftajtó, akkor sarkon fordulok, és elfutok, mert az ötödik emelet tele volt sorokban elhelyezett polcokkal, rajtuk pedig rengeteg könyvvel – emlékezett vissza László. Márpedig a liftajtó becsukódott, s László elmondása szerint megjelent egy kedves hölgy, aki megkérdezte, hogy segíthet-e, ő pedig, kételkedve abban, hogy a hölgy tényleg tud segíteni, szégyenlősen előadta a jövetele célját.

– Miután előadtam, hogy Zenta sportja, atlétikája érdekel, a hölgy elmondta, hogy melyik „utcában”, melyik szám alatt találom meg. Még akkor is azt hittem, hogy elküldött melegebb égtájakra, de meglepetésemre megtaláltam a kért adatokat tartalmazó kiadványokat, és rábukkantam az első zentai újság megjelenésének az évétől, vagyis 1875-től kezdve 1944-ig a legtöbb zentai lapra – ecsetelte a sporttörténész, s elmondta, hogy egy egész napon át kereste bennük a sporthoz kötődő adatokat, másnap pedig ki is kapta őket.

– Egy kis kocsin tolt néhány kis dobozkát a hölgy, én viszont azt hittem, hogy majd újságok tömkelegét adják ki. Levezettek egy kis fülkébe, ahol kinyitották nekem a dobozokat, amiben mikrofilmen ott voltak az újságokból kiszedett szövegek. Megmutatták, hogyan jelöljem a számomra fontos dolgokat, amiket másnap lefénymásolva elkaptam – mesélte beszélgetőtársunk, aki ezt követően 1977-ben kezdte el Zenta sporttörténetét kutatni, illetve ezek alapján kisebb-nagyobb cikkeket megjelentetni, s végül ezeket az anyagokat összegyűjtve és feldolgozva született meg 1996-ban az első, a Zentai Atlétikai Klubról szóló kiadványa.

Hogy miért csak a kilencvenes évek közepén történt ez?

Táborosi László az egyetemi tanulmányai elvégzése után két évvel a szakedzői iskolát is befejezte. Ereje teljében volt, így gerelyhajításban többszörösen kiérdemelte a vajdasági és a szerbiai bajnoki címet is, így az összes idejét lekötötte a sport és az edzősködés (dobóatléta tanítványai 291 országos és tartományi bajnoki címet szereztek és 29 csúcsot is döntöttek).

– Igazuk van azoknak, akik szerint be kell érnie a kornak ahhoz, hogy valaki kutatással és publikálással foglalkozhasson. Úgy látszik, hogy ez az idő 1996-ra jött el nálam, amikor a háború utáni atlétikai könyvet adtunk ki – jegyezte meg László, aki hozzáfűzte, hogy ezt követte a többi, a zentai sportról szóló kiadvány, a későbbiekben pedig a környező települések, majd a régió, az ország és az egyetemes sport történetéről is írt könyveket. Összesen 43 egyedülálló kötete jelent meg, több ezer képpel illusztrálva, de hol van még a vége, mereng maga elé…

Beszélgetőtársunk elmondta, hogy mivel elérkeztünk a Zentai Atlétikai Klub megalakulásának 140 éves jubileumához, az az ötlete támadt, feldolgozza az 1882-ben megalakult klub történetét, de miután a zentai sportklubok kapcsán rengeteg újságcikket összegyűjtött, ezt a Zenta sporttörténete – újságcikkek kíséretével címen megtoldja egy melléklettel.

Elmondta azt is, hogy a kutatásai során mindig gondot jelentett, hogy a kluboknak hiányos a dokumentációjuk, ahogyan a szövetségek sem rendelkeznek megfelelő adattárral, mert egyszerűen nem őrzik meg a dokumentumokat.

– Azok az idők már elmúltak, amikor év végén a szövetségeket kötelezték arra, hogy a kluboktól behajtsák a jelentéseket. Ez valamiért kiment a divatból. Most csak az az érdekes, hogy befizették-e az átigazolások után járó pénzt, illetve a tagsági díjat. Megváltozott az egész világ – jegyezte meg a sporttörténész keserűen.

Táborosi László munkásságát számos díjjal ismerték el, melyek közül számára a magyar sportbizottság Ezüstgerely-albizottsága által sportirodalom kategóriában neki ítélt különdíj a legértékesebb, amit az akkor megjelent atlétikai könyvének köszönhetően kapott, no meg Vajdaság legnagyobb sportkitüntetése, a Spartak-életműdíj. A zentai sporttörténész fáradhatatlan tevékenységét egyik évben a zentai önkormányzat Pro Urbe díjával is elismerték.

A feddhetetlen férfiak sportegyesületétől az élsportolók klubjáig

A Zentai Atlétikai Klub 140 év távlatából

Ahogyan már beszámoltunk róla, a fennállásának 140. évfordulóját ünneplő Zentai Atlétikai Klubot Zenta város Pro Urbe díjban részesítette. Az elismerést a községi képviselő-testület városnapi díszülésén adták át. A kitüntetés apropóján Táborosi László zentai atlétikaedzővel, bíróval, sport- és helytörténeti kutatóval beszélgettünk a város és a térség sportéletének óriási lendületet adó sportegyesületéről és szakágairól, amelyekről publikációk jelennek meg.

– A Zentai Atlétikai Klub (ZAK) 1882. június 4-én alakult meg hivatalosan, és kezdetben átfogó sporttevékenységet folytatott: a tornát, úszást, súlyemelést, vívást és a céllövészetet, később pedig a teniszt, a labdarúgást és a birkózást is felkarolta, emellett különböző társasesteket szerveztek, amelyekből komoly bevételük származott – vázolta Táborosi László, több mint negyven, főleg sporttal kapcsolatos könyv szerzője, és elmondta, hogy valójában az ebből a befolyó összegből tartották fenn a klubot.

– Nemhiába hangsúlyozták a statútumukban is, hogy a klub tagja kizárólag feddhetetlen múltú felnőtt férfi lehetett, mivelhogy csak ők voltak képesek megfizetni a tagsági díjat – magyarázta Táborosi, és a klub történetét folytatva elmesélte, hogy a későbbiekben még több sportágnak helyet adott a klub. Így 1889-ben megalakult a tekeegylet, 1893-ban a korcsolyázó-, 1899-ben pedig a kerékpárosklub, 1903-ban a teniszegylet, majd 1905-ben a labdarúgás is meghonosodott – magyarázta beszélgetőtársunk, aki elmondta, hogy akárcsak sok minden másnak, az atlétikai klub tevékenységének is gátat vetett az I. világháború, amelynek befejezésével impériumváltás történt, és többek között Zentát is a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolták. Emiatt a klubban is névváltozások és személycserék történtek, ezzel egy időben a sport megítélése is megváltozott. Így a rendezvények esetében lassan kizárólag a sporttevékenységek és az eredményorientáltság került előtérbe, persze mindezt új vezetőséggel és új néven – magyarázta Táborosi László, és hozzáfűzte, hogy a zentai atlétikaklub (immár Szentai Atlétikai Klub – SZAK néven), hála istennek, folytatni tudta a hagyományait.

– A SZAK keretében 1923-ban megalakult a birkózószakág, 1930-ban pedig az asztalitenisz, az úszás és a vízilabda, amelyek manapság is önálló klubként működnek. A zentai atlétikaklub színe alatt meghonosodott szakágaknak és az aktuális sportok kultiválásának köszönhetően alapozódott meg Zenta város dicső sporthírneve (több száz világverseny: olimpia, Eb, vb stb. érmes helyezései). E hagyományoknak köszönhetően itt kezdhette el szárnyait bontogatni a legújabb időkben világhírűvé vált zentai sportolók tömege: Borivoje Vukov, Törtei József, Szabó Palóc Nándor, Frísz Krisztián, Nemes Viktor és Nemes Máté birkózók, Szabó Szebasztián úszó, Korpa István, Boros Tamara asztaliteniszezők, Györe László teniszező, hogy csak néhányukat említsem a teljesség igénye nélkül, emellett Zentának tizennyolc olimpikonja (1928–2021) is van!

A II. világháború végén újabb impériumváltás történt. És ahogyan lenni szokott, mindaz, ami 1945 előtt történt, nem volt jó a hatalomra kerülő rendszernek. Az új szocialista államrendben ismét név- és személyváltozások következtek, és a sport megítélése ismét megváltozott: az eredményorientáltság háttérbe szorult. Az atlétika esetében ékes példa erre a Zentára még az 1920-as években Srebrenicáról betelepült, de az itteni közegbe kiválóan beilleszkedő Vladislav Jovanović – Mósó esete, aki edzőként felismerte: jó az, hogy edzünk, meg csináljuk, de mi lenne, ha valamilyen eredményt is elérnénk? Az akkori állami funkcionáriusok viszont a Zentai Atlétikai Klub alfájának és ómegájának felrótták, hogy eredményeket is el szeretne érni. Mósót egy időre mellőzték is… – mesélte Táborosi, aki elmondta, hogy akkoriban ahhoz, hogy valakiből edző váljon, elegendő volt jelentkezni az egy-két hetes tanfolyamra (tečaj za osposobljavanje stručnjaka u sportu), és egy hónapon belül már kézhez is kapta a minősítő oktatói papírt.

– Persze, amennyiben az új „edző” az úgynevezett régi világban nem szerzett elegendő tapasztalatot, akkor ez az igazolás annyit is ért, de általában ezek régi sportemberek voltak, akik értettek hozzá, no meg kellő idommal a hatalomhoz is oda tudtak simulni – jegyezte meg, és hozzátette, hogy Mósó is ilyen volt. 1951-ben Homolya Matild 43 méter 48 centimétert dobott (országos bajnoki cím és csúcs), ami hihetetlenül jó eredmény volt, hiszen egyből válogatottjelölt lett az 1952-es nyári olimpiai játékokra, amelyet Helsinkiben rendeztek meg. Valójában bekerülhetett volna az első hat diszkoszvető közé, hiszen a bronzéremért, mint utólag kiderült, 46 méter elég volt – vagy ki tudja?

– Mit tesz isten, az elvtársak beleszóltak az edzésmódszerbe. Ekkor viszont már korántsem dobott ilyen jó távolságot, és az olimpia álom maradt – mesélte beszélgetőtársunk.

1945 és 1948 között egyébként csak Jugoszlávia és Albánia követte az orosz modellhez kötődő szocialista elvárásokat és sporteszméket, amikor viszont Jugoszlávia szakított a Sztálin és a szovjet Tájékoztatási Iroda (Informbiro) által diktált ideológiával, a sportban is váltani kellett.

– Ekkor találták ki nálunk az önigazgatási szocializmust, ennek keretében a sporttal is kellett valamit kezdeni, és ekkor rendelték el, hogy minden sportágnak önálló szövetséget, klubot kell alakítania. Ennek következtében 1948 áprilisától az életképes sportágak országszerte sorra megalakították önálló szakszövetségeiket és a klubjaikat, a többiek megszűntek – magyarázta Táborosi.

A mai értelemben vett atlétikáról a II. világháború után beszélhetünk. A zentai atlétikaklub tagsága az 1945–2022-es időszakban az országos köztársasági és tartományi bajnokságokon több mint 2000 bajnoki címet szerzett, csapatversenyeken pedig 312 bajnoki érmes helyezést értek el felnőtt, ifjúsági és serdülő kategóriákban. Az ifjúsági női korosztályban a zentai atlétalányok nyolcszor voltak országos csapatbajnokok, és hétszer országos kupagyőztesek. A serdülő korosztályban a fiúk négyszer, a lányok kétszer voltak országos kupagyőztesek, a női dobócsapat pedig tizennégyszer szerezte meg az országos bajnoki címet.

Táborosi a klub évfordulója alkalmából több kiadványt is meg szeretne jelentetni, amelyek közül az egyikben az atlétikai klub történetét tárja fel az 1882–2022-es időszakban, ezt pedig meg szándékozza toldani a ZAK szakágaiban meghonosodott városi sportélettel is 1875-től 2022-ig, négy kötetben (1875–1920, 1920–1941, 1941–1945, 1945–2022), melynek címe Zenta sporttörténete újságcikkek kíséretében 1875–2022, emellett bemutatásra vár már a közelgő közgyűlésen a zentai atlétabírókat bemutató kiadványa (1945–2022), valamint a Zentai olimpikonok 1928–2021 című könyv is.