A gyermekköltészetről – Takács Ilona könyvei kapcsán

Takács Ilona Két kis kandúr című verses meséje 2011-ben jelent meg a Forum Kiadónál, Csernik Attila remek illusztrációval. A szerzőpáros azt adta ebben a tetszetős kiadványban, amire a legkisebbeknek szánt képeskönyvek szolgálnak, segítik a vizuális világ befogadását, az illusztráción szereplő dolgok felismertetését, fejlesztik az elvonatkoztatási készséget, ugyanakkor a szövegbe foglalt ritmikus beszéd révén a mesetörténet mellett észrevétlenül a prozódia is fülébe jut a kis mesehallgatónak. Hasonló, de inkább a készségfejlesztésre irányuló feladatot lát el Takács Ilona és Farkas L. Zsuzsa Húsvéti kifestő (2008) című képeskönyve, amelyben a verses szöveg egyértelműen a kézügyesség fejlesztésére, a színhasználat elsajátítására, a vizuális kultúra alapjainak megismertetésére irányuló törekvés segédeszköze.

Más jellegű a Legkisebbjeink Bibliája (év nélkül) elnevezésű, tizenkét füzetből álló, Dea de Vries rajzaival készült sorozat, amiben Takács Ilona bibliai történeteket mond el versben, gyermekeket megszólító egyszerűséggel. Tekintettel, hogy a sorozatot az Agapé jelentette meg, vélhető, hogy teológiai aggály nem merült fel a zsidó-keresztény gyökerű kultúra alapkönyvének „leegyszerűsítése” körül. Ezzel szemben általános vélemény, hogy az irodalmi műveknek nem válik javára, ha gyermekkönyvvé írják át azokat: az átdolgozott népmesék világképe megváltozik, a szépirodalmi alkotások történetté fokozódnak le általuk. Ezek nyomán magam sem vagyok benne biztos, hogy a gyermekben például kialakul-e a fogalom reális képzete, ha a vízözönt „nagy zivatar”-ként állítjuk be előtte.
Van Takács Ilonának két gyermekverskötete is, a Fecskeringő (1995) és a Játékonykodás (2006), mindkettő Léphaft Pál ihletett rajzaival illusztrálva jelent meg. A két könyv címe szójáték, ami egyben utal a tartalmukra is. Az utóbbiban egy versszakot mintha a szerző ars poeticájaként is értelmezhetnénk: „Ha sértés ér, bánat bénít, / gyönyör, öröm leng körül, / nyelvünk küldi szép igéit: / veled sír, dühöng, örül. / Ha meg bohó kedved támad, / száz ötletet fölszikráztat, / s hajlékonnyá lényegül.” (Játékonykodj!) Ennek a versírásnak tehát a nyelv felfedeztetése és a nyelvjátékok megismertetése az elsődleges célja. Ami nemes ugyan, de inkább a pedagógia tárgykörébe tartozik, kevésbé a gyermekköltészetbe, amitől immáron nem az ötven gyermekverskötet szerzőjeként ismert Pósa Lajos oktatói-nevelői, tehát didaktikai törekvéseit várja a gyermekverset is olvasó, noha a rímes szövegek felhasználása továbbra is a pedagógiai gyakorlat részét képezi.

A gyermekvers több a gyermekek számára írott versnél. „A befogadásesztétika szóhasználatával élve a jó gyermekvers az olvasói és a szerzői elváráshorizontok szerencsés keveredéséből jön létre megfelelő esztétikai közegben. A gyermekköltészet nem egyszerűen a tapasztalatok rögzítése, hanem maga a megélhető tapasztalat, ehhez pedig a versnek nem csupán jelentenie kell valamit, hanem valósággal önálló életet kell élnie."1 Ez az a többlet, amit Nemes Nagy Ágnes a szöveg önértékének nevezett. Más szóval a megjelenítő erővel párosuló eredetiség, a fantáziát mozgósító megértéshez vezető versszöveg önálló, „irodalmi” létmódra képes a didaktikailag angazsált rímes, ritmikus szövegekkel szemben. Az a képződmény, amit gyermekversnek gondolunk és nevezünk, noha gyermekek számára írt költeményekről van szó, a passzív irodalomértésre alapoz, és a pedagógia ilyen értelemben igyekszik hasznosítani ritmikai, prozódiai sajátosságait. A versszövegnek be kell épülnie a gyermek játékvilágába, társszerzővé kell avatnia a gyermeket, mozgásba hozni konstruktív készségét, nem pedig puszta szövegismétlővé lefokoznia.
Takács Ilona könyveiben van egy tendencia, amely a természet és az állatvilág semleges, ennél fogva folyamatosan kiaknázott világában is felmutatja a megalkotott kép megéltségét, így az első verskötetben pl. az Augusztus című költemény, amelyben a gyermeki megértés közelébe hozza az állat „lételméletét”, vagy a másodikban a gyilkos galóca remek megszemélyesítése: „Akire én rálehelek, / kiég élte kanóca, / én vagyok az ártó cselek / s minden bajnak a góca.” (Gombavilág) A Fecskeringő kötetben igazán ihletettek a Rímelősdi ciklus darabjai, ezek a versek az óvodás korú gyerekeket szólítják meg, de nem csupán rímelésükkel, ritmusukkal, hanem a szöveg játékosságával is.

Innentől kezdve vannak aggályaim ezekkel a könyvekkel szemben.
Sziporkázóan ötletes ugyan az első kötetben a Félreértelmező szótár, ugyanakkor egyben példa arra is, hogy a nyelvi játéknak a célközönség fogalomkészletét és szókincsét szem előtt kell tartania. Szerintem ezeknek a versbe öltöztetett szóértelmezések óvodáskorúak számára érthetetlenek, akárcsak a mindkét kötetben megjelenő Palindrom sorozat, amelyek az anagrammának azt a fajtáját mutatják fel, amelyben a leírt szókapcsolatok visszafelé olvasva is ugyanazt a szöveget eredményezik. A szerző virtuozitását dicséri, hogy ebben a formában teljes oda-vissza verset is írt. Csakhogy az anagrammának nem sok köze van a megélt és megélhető költészethez. Az Intarzia darabjairól is nehezen képzelem el, hogy érzelmileg megszólítja a gyermekolvasót. A Rímjátékoknak nincs közük a gyermekversekhez. (Pl. „Kerek e felelet: / szere kefe-lelet.”; „Ej, e burkalapos, / feje burka lapos!”; „Áltoportyán / váltóportyán” – a Fecskeringő kötetben.) Hasonló módon a Rigmu-sokk is nyelvi bravúrokból áll, nem versekből. A másik kötet gyermekverseket és szójátékokat ígér alcíme szerint, a könyv végén pedig értelmező jellegű szószedet áll. Milyen esztétikai hatása lehet a szótározás mellet olvasott versnek? Kihez, milyen korosztályhoz szólnak ezek a versek? Voltaképpen nem gyermekversek sorjáznak a kötetben, hanem szójátékok közé épített fogalombővítő szövegek, inkább pedagógiai, mint esztétikai célzatúak. A Játékonykodás kötet második feléből számomra úgy tűnik, nem a gyerekeket szólítja meg általa a szerző, hanem a nevelőket, pedagógusokat, akik az ott felvonultatott, magyarázattal ellátott nyelvjátékokkal az anyanyelv gazdagságával és végtelen lehetőségeivel ismertethetik meg a gyermekeket. Amire kétségkívül igény és szükség van. Takács Ilona nyelvi virtuozitása kiválóan szolgálja ezt a felismertetést.

1 Végh Balázs Béla: Szeminárium a gyermekköltészet változásairól Markó Béla verseskötete kapcsán. Korunk, 2002. október