TAMÁS ISTVÁN

"Ó, undok olvasó!"

Így kezdődik ez a verseskönyv. A megszólítás mindenkire vonatkozik, tehát reám is, ki anélkül hogy megütköznék vagy megsértődnék rajta, elgondolkozom, vajon mért tartja az író undoknak azt az olvasót, ki épp az ő verseit veszi kezébe. Az olvasóval, a mi olvasónkkal, inkább önkénytelen rokonszenvet érzünk, kedvesnek vagy nyájasnak látjuk. Így is titulálták őt valaha régibb írók, kik előttünk jártak. Kétségtelen, hogy invokációjuk már elcsépelt és ósdi. De még inkább elcsépelt és ósdi az ellenhatás, mely az olvasót ilyen módon akarja megdöbbenteni. A "kedves" olvasó lélektanilag érthető, az "undok" olvasó lélektanilag nem érthető. Ennélfogva a "kedves" olvasó még mindig eredetibb.

Ezzel a jelentéktelen példával igyekszem érzékeltetni azt, hogy mi ennek a nyilván húsz éven alig túl levő költőnek, Tamás Istvánnak a fő hibája. Az a modorosság, melyet ismertebb költőinkben sem rótt meg eddig a bírálat, az a "magyaros" virtuskodó hetvenkedés, az a verses öndicsekvés, mely sehol a földön nem divatozik annyira, mint nálunk, a puskapornak az a szüntelen "harcos" pufogtatása, mely erőt akar mímelni, de nem az, a közelmúlt kopott álromantikája, mely alkotó tartózkodásra nem lévén képes, mindent kikiabál, mindent túlkiabál, s tulajdonképp csupa szólam, ahogy egy barátom találóan jellemezte, "plakátköltészet". Divatos plakátköltészet.

Kötelességem erre figyelmeztetni e kötet íróját, mert - úgy látszik - még nem értesült róla. És érdemes is figyelmeztetni, mert fiatal s több értékről tesz tanúságot, mely fejlődést ígér. Szabad verseket ír, rím, mérték nélkül. Mindenki tisztában van azzal, hogy itt a képek víziójának, a szavak hallucinációjának legalább oly pontosnak, oly parancsolónak kell lennie, mint a kötött formánál. A szabad vers megtévesztő külső ütem zakatolása híján még szembeötlőbbé teszi az ihlet hiányos vagy hamis voltát, s ilyenkor a betűi egyenesen szétesnek. Ebben a könyvben olykor kitűnő sorok - jó víziók, jó hallucinációk - vannak, de akadnak oldalak is, melyeken a költő a lelki koncentrációt nem találva, összeszed minden lomot, cifraságot, melyet különösnek vél, s azzal akarja leplezni, eredménytelenül, meztelenségét. Nekem legjobban tetszettek az utolsó versek, melyekben munkásemlékeit, fájdalmas, háborús gyermekkorát vetíti ki pár szóban. Itt nem bőbeszédű, a fontost emeli ki, fogja össze, s a központosítás is tökéletesebb, mint egyebütt. Úgy vélem, ezen az úton kell haladnia. Mégis a legbonyolultabb, legművészibb, legizgatóbb valami az egyszerűség.

Ez a legnagyobb bátorság.

Nyugat, 1925. március

Csuka Zoltán: Tamás István: Egy talpalatnyi föld (Genius-kiadás)

Tamás István hosszú esztendőkig lenn élt a jugoszláviai magyarság körében, egyik nagy napilap munkatársa volt és így bőven nyílt alkalma arra, hogy megjegyezze magának azokat az eseményeket, amelyek a kisebbségi magyarság életében lejátszódtak. Ezeket az élményeit építette meg most egyetlen nagy konstrukcióban Tamás István, írta meg regényben s igyekezett a riporter megpillantásait a regényíró meglátásaivá sűríteni. Annyi bizonyos, hogy a regény főhőse, Milojevics Dragoszláv, aki «hódítóként» érkezik meg a nagy bácskai városba, egyáltalában nem az a hódító és mindenen keresztülgázoló típus, mint amilyennek a könyvet beharangozó kísérő írások föltüntetik. Milojevics olyan bábú, aki hosszú ideig képtelen az önálló cselekvésre és akik mozgatják, azok épenséggel nem a hódító szláv fajtához tartoznak. Milojevicset épen a fajtájabeliek hagyják cserben és nem igyekeznek fölkarolni és a kisebbségi magyarság részéről olyan alakok sietnek segítségére, akiknek igazán mindegy, hogy a magyarság zsebéből, vagy a szerbség zsebéből húzzák-e ki csalással a pénzt. A magyar földesúr feleségét sem úgy hódítja meg ez a jöttment Milojevics, ahogyan azt a regény egyik fordulójánál sejtenénk - mikor a földek felosztásáról van szó -, hanem az asszony beleszeret ebbe a jöttmentbe és önként adja oda magát neki. Ugyanígy adja oda magát Milojevicsnek a magyar cselédleány, majd utána a kispolgárlány is, Milojevics egyiknél sem erőszakoskodik, mindig készen és éretten pottyan a gyümölcs az ölébe, csak épen le kell nyulnia érte és beléje harapnia. Milojevics maga a passzivitás, aki semmit nem tesz a kisebbségi magyarság ellen, sőt megtanul magyarul s még ruházkodásban is igyekszik a magyarsághoz idomulni s szinte furcsa, hogy a végén még a vagyon is az ő kezére száll át s még furcsább, hogy az élelmes reklámozás mást akar kihámozni ebből a regényből, mint ami tulajdonképen a regényben benne van. Mert a Talpalatnyi föld címlapján a hódító áll, aki végigtapos az elhódítottakon s megveti a lábát a talpalatnyi földön, a regényben pedig ez a hódító egyszerű és becsületes fiatalember, akit ép azok visznek bele a stréberségbe és tanítanak meg a gazemberségre, akiken «lábbal kellene tipornia».

Mindez azonban nem Tamás hibája, Tamás jóhiszeműen cselekedett, amikor a regényt megírta s gondos adatgyüjtőnek bizonyul s még becsületesebb megírónak. Szinte minden sorából érezni a személyes élményt, az igazi és hamisítatlan életszagot és a regény érdekes átmenet a nagy riport és a regény között s nem az alkotás hátrányára. Egy korszak dokumentuma ez a könyv, olyan korszaké, amely sok tekintetben már el is múlt - hiszen a Zsivkovics-kormány diktatúrája ép azt a korrupciót igyekezett «leírni», - ez azonban már nem kisebbségi, hanem társadalmi probléma és sok tekintetben világprobléma is. Szögezzük le végül: Tamás István becsületes munkát végzett, könyvének lapjain sok igazságot sorakoztatott fel és a sorok között sok vádat mondott el: de nemcsak a hódító szlávokra, hanem tán még sokkal inkább a saját kisebbségi sorsával sem törődő bácskai és bánáti magyar polgári osztályra is...