Miféle idő, miféle ész

Németh Zoltánnak, születésnapjára

Végül utat tör magának úgyis
mindannyiunkban a fény,
két nap közé csíp és forgat
bennünket a Nap körül,
belesimít múlásába, akár
kéz a húst, nyers tésztájába
a bureknak.

Varsóban most biztosan esik,
felhasítják a tornyok az eget,
aztán a városra csorog a víz,
csillognak az ablakok, de nevetnek
gyerekeid a hűlésnek induló városban,
Magda kenyérrel siet
hazafelé a boltból,
a tetők szélén galambok áznak,
tolluk színét beleoldja az ég
saját szürkeségébe.

Ünnepli a múlást most minden,
észrevétlenül tombol az idő
a sejtekben. Reggelente
újraíródik minden.
Kinyújtott tenyérrel hagyni kell,
talán az egészen nevetni kell,
mert miféle idő, miféle ész
lenne képes tenyerén
megtartani az éveket?

Szaturnusz

Tolnai Ottónak,
nyolcvanadik születésnapjára

zuhanunk mind
azt mondják
Ottó bácsi
hogy zuhanunk
mind a végtelenbe
a Nap a bolygók a holdak
azt mondják
a gravitáció hiánya pont
a zuhanás miatt van
ha űrhajósokat
képeznek ki és
súlytalanságba akarják
hajítani őket
egy repülővel magasra repülnek
majd zuhanni kezdenek
akkor lebeg a repülő belsejében
az ember
megszűnik a gravitáció

zuhanunk mind
Ottó bácsi
zuhan a Nap
a csillagok
ki tudja hová hullik alá
ez az univerzum
ki tudja mi lesz
ennek a zuhanásnak a végén
az arabok szerint
mély a pokol
ha az embert belehajítják
hetven évig zuhan
míg eléri az alját
és mégis
zuhan az univerzum
de melyik irányba?
az összes csillagjával
bolygókkal
a Földdel
ami meg
kapaszkodik az emberekbe

zuhanunk hát mi is a földdel
Ottó bácsi
valahol ez félelmetes
ha az ember hetven évig zuhan
talán leér az aljáig
vagy épp az aljától indulva
kijut a fényre
nyolcanévesen
az ember már
biztos a fényre ért
ha nézem az arcát
fénylik bizony

Tolnai Ottó-estek után
ha nézem magát
Ottó bácsi
nekem mindig a Szaturnusz jut eszembe
mert egy terem bármelyik pontján is áll
mindig egy gyűrű veszi körül
magát mindig
körülállják az emberek
sokszor ugyanazok az emberek
sokszor nagyon szorosan
nehéz odaférni a fényhez
pedig ha adnának helyet
akkor én megkérdezném
hogy milyen volt
kizuhanni a fényre
felérni az aljától
nyolcvan év alatt már
biztosan kijutott
és gravitáció ide vagy oda
már biztos nem zuhan
látni a szemén
ha a gyűrűn keresztülnéz
az ember
milyen lehet
Ottó bácsi
a fényben lebegni
és abbahagyni
a zuhanást?

Terék Anna: futok

futok borzasztó sárban
tenyerel rajtam az ég
próbál belenyomni a földbe
testem síkos, verítékben fürdik
sikerül kicsúszni a kék ujjak közül

futok
futok fehér erdőben, éles gallyak között
nyírfaágak csapkodják testemet
jó lenne egészen elfehéredni, hogy elrejtsenek
de feketére verik az ágak a testemet

forró a levegő körülöttem
és forró ez lent is, itt a tüdőmben
dobogó talpam alatt reszket a föld
és ráz, ráz magából kifelé mindent

nyírfák tövében állok
fehér törzsüknek dőlve
suttogom, hogy
jó lenne kihasítani valamit
ebből a világból
ami megtartja testem a sár fölött

véraláfutásos délután
lecsúszik egyszer úgyis
minden, isten tenyeréről
addig meg törzsekre dőlve várjuk,
hátha utolér bennünket
valami

Mitrovica

láttuk hogy hasal az úr a földeken
mégsem ért el fülünkig a szája
és végül nem maradt belőlünk más
csak homok felkapart forró, sós homok
szanaszét fúj bennünket folyton a szél

Уснила је дубок санак са Косова Рада,
Па се своме милом драгом у наручју јада.
Хеј Драги, Драги божурове сади,
Ја ћу воду а ти корен нек изникну млади.*

hiába kértem szóljon a férfiaknak
ne emeljék fel a vérből az arcukat
mire ideérnek hozzám
úgysem tudjuk majd
megölelni egymást

suttoghatott egyikük sem
hallotta meg
és bennem sem marad
egyetlen szó sem
ők meg nem tudnak
már rendesen érezni
mire a sebhelyére tettem
bármelyikük arcán a kezemet
már féltünk mindentől

nézte hogy ott állnak a férfiak
lábuk közt elcsorgó embervérben
és nem ért el a fülükig a nyelve
nézte hogy lőnek főbe
körülöttük mindenkit
hiába suttogta mindegyik fülébe
ne félj, felissza majd
ez a föld
a te véredet is

Видиш Драги широм поља, божурова нема,
Само камен љуто трње под облаком дрема.
Хеј Драги, Драги божурове сади,
Ја ћу воду а ти корен нек изникну млади.

nézte és hagyta
és közben már kaparta
belőlünk a gyerekeket kifelé
még mielőtt ideérhettek volna
a karom közül kikaparta
a férfiakat
csak állt és nézte ahogy
az élet hátrafelé halad
mitrovicai eső mossa a páromat

*    Szerb népdal

Reggel

Mire odaérünk,
feketére égeti az eget a nap,
lyukas lesz a város,
lyukas lesz az ég is,
a fény az utcára szökik,
minden lépésünk után
ott maradt valami,
szétszórjuk magunkat
mind az utcákon.

Arcunkra fagy az esteledés,
az ég beszakad a hó súlyától.
Állunk majd
a parton, onnan mutatod,
hogy milyen fekete a táj,
s hogy nem tud kifolyni
belőle a Duna.

Azt mondod majd,
egyforma sötét
minden éjszaka,
én meg nézem
a szádat,
és zúgni fog az este,
pedig az idő mozdulatlan,
mintha az égbe fagyott
volna, és ha lehet,
ezek után már,
többé
ne vigyél haza.

A sár fölött

Látod, végül mégiscsak
elfogy minden szó,
Szabolcs.

Markolja testem
négy sarkát a vágy,
hogy keresselek,
utánad menjek,
még megmagyarázzam,
még egyszer.
De nem maradt
sehol a testemben
egyetlen szó sem.

Ha mondanék is valamit,
már nem hallanád meg.
Állok.
Az ég szélét messze húzza
tőlem a délután, a nap mögé nyomja,
mint tudat a szem elől
a párolgó várakozást.

A szám elől futsz el,
hiába ígérgetsz
halk hangon mindent,
te is tudod, hogy megint
elfogyott minden szó,
Szabolcs.

Amikor apám kórházba került,
ugyanígy fogytak el a szavak.
Nem maradt mivel imádkozni.
Próbáltam én akkor is,
de mindig van, nem igaz, amit
nem lehet kimondani ?

Mert nehéz a kéz,
ami idő előtt akar
elengedni.
És nehéz a száj,
ami tele van félelemmel.

Talán, ha csontosabb lenne
ez a világ, vagy ha
hinni tudnék. Akármiben.
Mondjuk, hogy ennek
az életnek is van váza :
határai és vége,
vagy, hogy mindig marad
valami, ami az életet
egyben tartja és mozgatja.
Hogy nem törsz majd szét,
ha már nem vigyázok rád,
és hogy én sem
mállok szét nélküled a napon.

Ha állnánk egymással szemben,
akkor sem tudnál már megcsókolni.
Két nehéz száj :
az enyém félelemmel,
a tiéd hazugsággal teli.

Álmomban fekszel mellettem,
a számra szorítod a kezed,
és tolod vissza a testembe
a szavakat.
Ne mondjak ki már semmit,
csak várjak,
mintha az idő magától
fel tudna oldódni.

Az ablak aljába hajtom a fejem,
és nézem, hogy csillog az esti fény
a fém kéményeken.
Kint nyár van,
bennem mínusz negyvenkilenc.
A város térdig süllyed
a feketére olvadt járdában.

Minden mozdulatlan maradt
és érintetlen.
Mintha meghaltál volna,
pont olyan szótlanul,
minden válasz nélkül,
mint apám.

Már vasárnap rosszul nézett ki, rosszabbul, mint előtte,
de hétfőn megint kinyitotta a szemét, figyelt rám: morgott és nézett.

Kedden már lilák voltak az ujjai, a feje, a füle
és olyan sovány volt, az én kövér, nagy hasú apám
olyan kicsi és törékeny lett, hogy arra gondoltam,
fel is emelhetném akár, mint ő engem régen.
Összetört volt, ki sem akarta nyitni a szemét,
alig kapott levegőt, gondolom az oxigénhiány miatt volt lila.
Alig szuszogott, nagyon gyorsan szedte a kis lélegzeteket,

nem tudott köhögni, pedig tele volt a tüdeje.

Rémülten szólongattuk, mint akik nem hiszik el azt, amit sejtenek,
anyám végül annyira sírt, hogy inkább elment a gyógyszertárba,
hogy hozzon hidrogént, amit az ápolók kértek.
S addig egyedül maradtam vele és nagyon féltem.
Tudtam, hogy valahogy fel kéne oldozni, de én magam sem tudtam, hogyan.

És akkor mondtam neki, figyeljen jól rám, bármit is tett, bárhogy is volt, nem baj.
Nem baj semmi.
Volt, ami volt,
az volt, ahogy volt,

minden úgy jó, ahogy megtörtént.

Hogy mindegy már az egész, nem csinált semmi rosszat,
mert a helyében senki sem tudta volna jobban csinálni
ezt az életet, ilyen feltételekkel.
Mondtam neki: ő erős és bátor ember és mindent megadott nekünk,
amit csak lehetett.
És ha bármi rosszat is csinált, azt mind jóvá tudtuk alakítani
és miatta lettem olyan: amilyen, és hogy ez nem baj, és hogy ez jó.
Továbbra sem reagált, nem nyitotta ki a szemét,

de kicsordult a könnye.

Aztán már nagyon sírtam, és visszajött anyám.
Még egy darabig ott voltunk, simogattuk, szólongattuk, anyám imádkozott,
aztán ötkor mondtam, hogy mennünk kell haza.
Még a homlokához nyomtam a homlokomat és mondtam,
vigyázzon magára, holnap újra jövünk, ne féljen semmitől, majd találkozunk.

És kimentünk.

Épp vacsoráztam, amikor hétkor telefonált az egyik nővér, hogy 6 órakor meghalt az apám.
Akkor még egy ideig ettem, mert nem akartam tudomásul venni,
tudtam, hogy utána már nem fogok tudni semmit sem lenyelni.

Később csak járkáltam fel-alá a lakásban és sírtam, egy jó darabig.
De valahogy, egy idő után nagyon megnyugodtam.

Mint mikor elengedi a szívedet valami,
és ki tud simulni végre minden
görcsbe rándult izom.

Mintha megkettőződött volna bennem és körülöttem minden,
egyszerre több helyen éreztem a kezemet, mintha lassan
összeértem volna az egész világgal. Sütött be az ablakon
a nap, a fénnyel is valahogy összeértem,

belemosódtam az életbe, amikor megtudtam, hogy apám meghalt.

Tudtam, hogy többé már sehogy sem tud bántani,
és tudtam, hogy többé már ő sem szenved.

Egyszerre szabadultunk meg.

Néztem az arcát a koporsóban és fájt,
hogy már húsz éve nem volt bőrcipője,
hogy soha nem volt elég pénze,
pedig úgy szeretett volna vásárolni
kacatokat.

Hogy húsz éve nem látta a tengert,
hogy átvágták sorban az albánok,
a bosnyákok, a makedónok.
Hogy nevettek rajta a munkatársai,
mikor részeg volt, és fájt, hogy van, amikor
ennyire nehéz tud lenni minden,
hogy az embernek innia kell,
hogy nem tudott erősebb lenni, hogy

nem látta senki egészben soha ezt az embert.

Talán csak a gyerek
látja a saját apját
mindig élesebben,
hogy milyen esendő
mennyire önző,
mennyire részeg,
s hogy milyen szánalmas,
ahogyan tántorog.

Mert előbb vagy utóbb,
minden szeretet ellenére,
kiélesednek a képek, Szabolcs,
elég fény jut az ember szemébe,
hogy látni kezdje,
ki, hogyan hazudik.

Aztán a gyerek meg,
vakító fénnyel a szemében,
maga próbál már hazudni,
hogy amit lát, az nincs is,
csak holmi tükröződése
a világnak.
Nehéz kifakult szemekkel
szétválogatni,
hogy mi volt az igazság,
és mi volt csak az árnyéka annak.

Az alkohol apró szeletekre vág mindent,
csak a tántorgást látod,
csak az üvöltést hallod,
csak a félelmet érzed,
csak a tehetetlenséget szorítod.

És talán ő is lehetett volna erősebb.
Ha nem lett volna annyira magára hagyva,
mindig mindenben.
Pont, mint te, Szabolcs.
De persze, egyetlen gyerek
sem lehet felnőtt
a saját apja helyett.

Nem te fájsz,
nem te hiányzol.
Ez is csak apám.
Valami belőle jövő
régi fájdalom,
ami rajtad keresztül tör
magának utat bennem.

Hisz végül te sem lettél több,
te sem tartottál tovább,
mint a többiek.
Nem szültem neked gyereket,
nem szerettelek eléggé,
nem kiabáltunk egymásra,
és nem tudlak téged sem elengedni.

Távolról tartod csukva
a szájam, ujjaid az orromig érnek.
Az állkapcsomba kapaszkodsz,
az tart csak meg
az alólad kifutó világ fölött
az én befogott szájam,
az én csendem.

De mi tart majd meg téged
a sár fölött, Szabolcs,
ha már az egész
állkapcsomat letépted ?

Út Magadanba

Vajon mekkora távolság van
két ember vágyai között,
nem érdekli, uram?
Csak nevet, mit tudja maga,
Magadan milyen messze van.

Tudja, ha mégis
elmentünk volna,
én a jeget nézném,
maga a végtelent,
így tükröződnénk
abban a simára fagyott
Szibériában.
Épp, ahogy vagyunk egyébként:
én mozdulatlan,
maga meg mint akinek
soha nincs vége.

Rálépnénk együtt
a Bajkál-tó jegére,
hogy hallgassuk,
hogy reped.

És élhettünk volna
ez a kevés idő alatt is
sokkal boldogabban.
Talán, ha nem lett volna
körülöttünk a világ.
De valami mindig
körülöttünk van.

És ez ebben
a legocsmányabb,
nem gondolja?
Hogy az ember nem tud
kiszakadni vagy leválni
erről a rothadó világról,
mindig benne marad.

Maga fogná a kezemet,
én csókolnám a száját,
és így egész boldogan
meglehettünk volna,
ha nincs körülöttünk
a világ.

Az ember folyton fut
valami elől, mintha
bármiről is lemaradna,
ha nem lép elég gyorsan.
Én meg, ez a kevés idő alatt is
maga elől futottam
és vártam, néztem hátra:
vajon utolér-e,
és ha utol is ér,
bántani fog majd.

A maga hosszú lábait
nehéz legyőzni,
és épp ilyen nehéz nézni
a világos szemeit, uram.
Ahogy az utcán jár,
látni, hogy húzza
maga mögé mind
az árnyékokat.

Látja, végül mégiscsak
megszerettem magát.
Hiába harcoltam.
Igaz, sok háborút látott,
pontosan tudja,
hány mozdulatból kell állnia
egy kapitulációnak.

Az ember lehet bármilyen okos,
egy-egy jó cél felé kilőtt
éles szó mindig telibe talál.

És maga lőtt rám, uram.
Egész sortűz,
vidáman daloló kivégző osztag
bújt meg a mellkasában.
Én meg csipkésre lyukadtam.

Hát így állunk,
itt a Bajkál-tó szélén,
útban Magadanba.
Néz engem, hívogat, hogy menjek,
én meg nem merek rálépni a jégre.
Szinte fütyül, ahogy reped
maga alatt.

Az ember pont attól
nyeri el az igazi súlyát,
hogy hurcolni való
fájdalma van.

Talán tényleg,
ha kézenfogva rálépnénk ketten
a Bajkál repedő jegére,
minden összeroppanhatna.

Hónapokig nem adott időt nekem,
most meg mosolyogva mondja,
hogy lépjek a jégre, vár rám.
Na, nem fog a végtelenségig várni,
de lépjek, mindegy, milyen lassan.

Pedig elmondhattam volna,
milyen szépnek is látom magát:
tetszik a szőke szakálla,
ahogy őszül, ahogy sovány.
S milyen furcsa, hogy egy
könnyű, vékony test
mégis ilyen mély nyomokat hagyhat.
A talpa nyomában gyűlnek
az esőcseppek.
És látja, sár és tócsa van,
itt, a mellkasomban.
Azt mondják,
sokan taposnak ki bennünk
egy-egy utat.

Tudom, hosszú az út Magadanig.
És már most nem bírom szusszal.
A hajnalok mindennap
megpróbálják kitörni a nyakam,
kivet magából az éjszaka,
és ugrálva kerülgetem
a szilánkosra tört idő lékjeit:
vékony az élet, és hiába táncolunk,
végül minden láb jéghideg vízbe lép,
hazatalál, uram.

Itt kell, hogy elengedjen,
félúton Magadan felé.
Pont olyan sután és nevetve,
ahogy először megfogta
a kezem a Dologház utcában.

Makacsul nézem magát,
az arcát, ahogy folyton csak
nevet.
Mondja, mégis
mit csinál otthon azzal a
belőlem kitépett szívvel?
Éles késekkel csíkokra vagdalja?
Vagy csipkésre lyuggatja,
és az ablakba teszi?
Vagy a feltúrt lakásában
kallódik valahol,
szétszórt papírlapok között?

De szép ez, igen,
így jó ez, tudja maga.
Legalább marad ott belőlem
valami, amit nem is vesz észre,
de elkíséri majd mindenhova.

Háttal a napnak

Látja ezt a földet, uram?
Szép, töretlen talaj.
Pedig a nap
veri ököllel minden reggel,
feszíti minden éjszaka.

Ebbe a földbe vagyok én
térdig belefagyva.
És kúszik bennem
egyre feljebb ez a hideg.
Amikor eléri a szájamat,
mások arcához szorítom magam,
de üres maradok,
és csak hullanak a fogak.

Beleszögezett valami ebbe a földbe.
Olyan erősen tartja egybe a sok
göröngyöt a fagy,
hogy képtelen vagyok mozdulni tőle,
a lábam hideg,
az erek belül már virágzanak.

Nem is lehet, igaz?
Sehová sem lehet elmenni innen, uram.
Az mondják, mindenütt egyszerre ismétli
önmagát a világ, és hogy
az ember nem tud a saját földjéből kibújni,
mert más, idegen földekbe
ugyanúgy belefagy.

Pedig, tol bennünket valami, uram.
Tol mindannyiunkat
az életen keresztül,
mindig csak előre, bárhogy is fáj majd.

Szép, szabályos minden éjszaka.
Húzódik szét, tágul a félelem.
Álljon ide elém.
Hogy legyen, mi eltakar.
Aki fél, szeret csak tíz-húz centire nézni,
s nem látni, mi van távolabb.

Azt mondják, el kell engedni mindent.
Mindent el kell engedni, uram.
Ha el tudtam volna engedni magát,
már rég nem ácsorogna itt,
velem szemben,
háttal a napnak.
Hanem boldogan dolgozná magát halálra
egy másik kontinensen,
idegen országban.

Látja, ezért áll itt mögöttem apám,
három teljes hadtest
és pár hullafoltosra vert gyerek.
Minden elengedhetetlen.
Pedig csak meg kéne csinálni
magunkban az újnak a helyet.

Gondoljon bele, uram,
mennyire fényes Kanada!
Magát ott is biztosan szeretnék,
ehelyett áll itt,
nem mer megmozdulni,
néz engem.
Engem néz.
De mégis miért engem, uram?
Hisz olyan gyáva vagyok már,
még a ráncok is az arcom mögé bújnak.
Mögém bújik minden, az a sok halott,
elhalt álom, irány, cél,
amerre harmincnégy éve indultam.

Azt mondják, Kanadában ezüstből van a hó.
A fagy nem harap az izmokba,
nevetnek benne az emberek,
de összemosódik minden mosoly,
fehér fogak a szitáló hóban.
Onnan mosolyog majd maga is vissza rám,
én meg, térdig a földbe fagyva
majd integetek.

Szabályos éjszakák közé kifeszítve
nézek majd maga után.
Ha továbbra is ilyen ügyesen szorítok majd
magamhoz mindent, biztos, hogy
mindig gondolni fogok magára.
Elképzelem, amint a
kanadaiakkal a hóban nevet,
lesz olyan prémes bundája,
ormótlan csizmája, csupa hó lesz a haja,
a képzeletemben nem fog fázni a lába,
én meg, ígérem, majd integetek.

Tudja bánt, hogy nem szól hozzám.
Bánt is az, ahogy földbe fagyva állok, gyáván
és már én sem merek semmit sem mondani.
És halványodik, maga is egyre csak halványabb.
Olyan napokon, amikor sok minden történik
egyszerre velem,
már csak a könyökét látom,
azt a szép, széles alkarját,
a kezét, amit éppen elengedek.

Pedig tényleg,
csak el kéne engedni mindent.
Helyet csinálni magunkban az újnak.
Összeszorított szájjal tűrni, hogy
zuhanunk.

Mégis,
hány hónapig tart egy mozdulat, uram?

Nehéz hajnalok

Mert vannak
olyan nehéz hajnalok,
maga is tudja, uram,
mikor az ember már
mások cigarettáját szívja,
behorpad az idő
a fejek súlya alatt,
eltévednek a szájak,
és pokolsötét lesz
hirtelen mindenütt,
az ember alig talál haza.
 
Épp ahogy most maga
issza a poharamból
a megmaradt italt,
s néha már megindul
felém a szája.
Kapaszkodhatunk az asztalba,
egyikünk sem lesz már
boldogabb, uram.
 
Mert beleragadnak az estébe
a tervek minduntalan,
és hiába törli az ingével,
előbb-utóbb csúszós lesz
minden asztal, mindegyik arc,
s onnan már nem érződik
az a fájás, ami hazahajtja
vagy épp a városba űzi
az embert.
 
Figyelje a szikrázó szélét a városnak,
nézze, hogy gurul szét
és pattan le a tetőről a fény.
A városok szélét bámulom
folyton, uram, hátha előtűnik
majd ott valahol apám,
és majd nevet, én integetek,
hátha olyan hirtelen lesz
ennek az egésznek vége,
mint ahogy elkezdődött,
ahogy apám elhallgatott és elment.
 
Dolgozni indult, még hallottam,
hogy zárja az ajtót,
és órákkal később már
egy szót sem tudott szólni,
oly erősen nyomta
az agyát a vér.
 
Mert vér szorul előbb-utóbb
az agy és a koponya közé,
s az ember szó nélkül marad.
Mozdul a feje, a karja felrándul,
de az arc, a száj
már nem engedelmeskedik
tovább, s lilára vált
az a szép halvány rózsaszín,
összetekeredett agy.
 
Talán van valahol egy pont,
amit ha átlép az ember, visszajut
minden elengedett tenyérhez,
és talán az elengedett
kezek közt
vár majd rám valahol
apám tenyere,
a tévé előtt a távirányítót fogja,
vagy a garázsajtót nyitja
majd épp vele,
valamit keres vagy szerel,
és én kicsi leszek újra,
olyan kicsi, hogy
a tenyerébe férjek,
hogy a zsebébe tegyen,
a cigaretta mellé,
s hogy majd nevessek,
éppúgy és olyan hangosan,
mint régen,
s amitől az összes
izmom kiegyenesedik,
és nem tudok tovább
lépni, ülni, de
lélegezni sem.
 
Az élet úgy múlik,
hogy közben,
mint jég a betonon:
repedéseket keres,
belém nyúl és tör tovább.
 
Apám koponyájából
kifűrészelt az orvos egy
kerek darabot.
Az intenzív osztályon,
mikor köhögött,
csak úgy dudorodott
a kötés,
s én csak dermedten néztem,
hogy lép ki apám fejéből
az összes gondolat,
hogy emeli meg a kötést,
majd hogy húzza valami vissza.
Minden köhögésnél
azt hittem, meg fog halni,
és reméltem, hogy nem
jön újabb perc az elmúlt
percek után,
tudja, uram, a legszörnyűbb
talán az, hogy nem tudja az idő,
hogy mikor kéne véget érnie,
és pont addig fog folytatódni
a félelem,
amíg az ember nem is gondolná.

Eső Szkopjéban

Jöjjön, üljön ide mellém.
Innen, a maga ablakából
látni, hogy virraszt a város.
Ez a folyton búsuló Budapest.
Mintha mindig valakit temetne.

Üljünk itt, arccal Budának,
várjunk, míg a nap el nem kezdi égetni
az ég szélét.
Ebben a hőségben csak aludni
lehet, az ember agyában
elolvadnak a gondolatok.
Járt már Macedóniában?
Ott süt így a nap. Az ember, a város
sárga lett attól a száraz,
morzsoló melegtől.

El kéne utaznia velem oda, uram,
a macedónoknak dinnyeföldjük van,
és földimogyorót ültetnek a kertben.
Ettem én is, a földből kitépett mogyorót,
csupa sár lett tőle a szám.

Apám ott dolgozott,
abban a sárga Macedóniában,
nyáron utaztunk hozzá,
emlékszem, hogy gyűrődök
a vagon vasforró fülkéjében,
huszonhárom órán keresztül
ülünk egyfolytában a vonaton,
a bőröm minduntalan odatapad
a műbőr üléshez.
Priština után már nem mozdul a lábam
és szeretnék sírni, de az ablakon
beszökő meleg szélben az összes
könnyem elpárolog.
Nincs hálókocsi,
az ülésen dőlünk
a nővéremmel egymásnak, ő meg
mérges rám, mert melegítem.
Éjjel a vonat a hegybe vájt
síneken megáll és nem indul tovább,
körülöttünk villámlik,
zuhog az eső,
fel kell húzni minden ablakot,
párás üvegre rajzolunk.
Rettentően félek, hogy ott fogunk
meghalni,
még mielőtt eljutunk apámhoz.
Szkopjéban apám egy görög sofőrrel
vár ránk, egyszerre nevetünk,
nyomja a vállunkat a nyár,
anyámat nem tudják betakarni
a porszemek, apám elbír minden csomagot,
állunk és csak nevetünk egyszerre,
aztán a nyakunkba szakad az eső.

Apám csikkjei a hamutartóban
áznak mellettem.
Nézem a háztetőket és a fehér eget,
ömlenek belőle a cseppek,
két napig el sem áll,
egy lámpaoszlophoz kötött
lovat áztat, a ló feje lóg és
az ember csak várja,
mikor mossa össze a víz
a lovat a sárral.

Macedóniában
saját magamon kívül
nem figyelek semmire.
A figyelmem csak odáig terjed,
hogy kapok-e ajándékot
és furcsa, hogy anyám
folyton csak nevet,
és ettől apámnak olyan széles
válla lesz, hogy a napot is
kitakarja előlem.

Emlékszem, ahogy apám
Szkópjéban áll,
a vagonunkkal szemben,
a vonatállomáson.
A háttérben cigányok trombitálnak,
apám szomorúan nevet,
azt mondja, bármit odaadna, csak
maradnánk őt idegesíteni még.
Anyám úgy nevet, mintha fiatalabb lenne,
a kalauz megállás nélkül nézi,
még jó, hogy apám nem látja,
a nővéremmel pirosak vagyunk.
Magyarul kiabálunk,
a zsebem tele van pörkölt leblebijával.
Várom, hogy induljunk és
lássam már a jugoszláv hegyeket,
de tudom, hogy sírnom is kell,
mert apám ott marad.

Apám olyan bánatosan integet utánunk,
hogy fekete lesz tőle egész Macedónia.
Jó lenne bármit mondani, mindegy,
hogy mit, csak végre ki legyen mondva.

Apám olyan erősnek és nagynak tűnt,
azon a szkopjei vonatállomáson,
hogy én azt hittem,
meg tud védeni mindentől,
nincs mitől félnem.
De nem védett meg,
semmitől sem, uram.
Legfőképpen saját magától
nem tudott megvédeni,
az ember mindig azt hiszi,
tudni fogja, hol a határ,
aztán amikor kéne, nem látjuk,
nem is keressük.

Útközben a lehúzott vonat ablakán
nyúlkált be arcomhoz a szél,
a hajamat dobálta,
sárga volt minden a hegyekben,
úgy száradt ki az élet,
mintha mindent előre jelezne.

És én szótlanul ültem Belgrádig,
a szemüvegem alatt
izzadt az arcom,
és szerettem volna addig aludni,
míg vissza nem mehetek
apám széles válla mögé, Macedóniába.

Mert mi véd meg majd
az ég szélén feketedő naptól,
és mi tart majd meg a sár fölött?
Vajon hány év van még hátra,
hány vonatfütty, hány elhúzott nap,
és ugyan, mondja már meg, uram,
végül is mi marad belőlünk
az egésznek a végére majd?

Feketeversek

A kórházban

kényelmetlen minden,

a falról úgy

pereg a vakolat,

mintha

körmökkel kaparná

a festéket az idő.

Nézem a takarítónőket,

ahogy felmossák

a kórház padlóját.

Úgy kerülik meg az ágyat,

hogy látni a szájukon:

számolnak:

hány mozdulat,

hány másodperc

van még hátra.

A szobából kifelé

lesütött szemmel

hátrálnak.

Kicsit olyanok így,

mintha magukban

imádkoznának.

*

A folyosóhoz

tapad a talpa

a papucsomnak,

a köntös zsebét

lyukasra tépkedem

belülről.

Pedig azt mondják,

gyógyulok.

Néha a lépcsőn

lemegyek, beülök

a gyerekosztály

folyosójára,

mintha várnék.

Mintha elhihetném:

ha szültem volna,

most nem én

haldokolnék itt.

Sőt, olykor

vigasztalom magam,

hogy nekem nem lesz itt

gyerekem.

Mert nekem

sehol sem lesz már gyerekem

a sugarak miatt.

Végül már megismernek,

a nővérek nem küldenek el,

sőt, előre köszönnek,

s a szülők, egy idő után,

panaszkodnak.

Nekem.

Mintha én belülről érteném,

amit nekik rossz kívülről nézni.

Száraz mindegyiknek az arca.

Amíg beszélnek,

én a kezüket figyelem.

Egyiké sem remeg.

Csak ha nagyon

kifáradnak.

Mert nincs alvás,

amiből ne tudnának

felkelni.

Az egyikük

újabban attól retteg, hogy

míg otthon van, addig

a gyerek a kórházban meghal.

Állunk a folyosón, hallgatok.

A köntös rajtam,

a sálam egészen

a térdemig lóg,

bal kezemben szatyor.

Úgy lóg rajtam minden,

mintha akasztófa lennék.

Indulnék, ő meg csak

hallgat és fél,

hogy többé semmi

sem kerül a helyére.

Azt mondja,

takarítania kéne.

Látom rajta, hogy szeretne

belém rúgni,

mert én hamarosan

hazamehetek.

A gyereke meg

újabban attól retteg, hogy

álmában hal meg.

Nem mer elaludni.

Fogja hát mindig valaki a kezét,

persze elalszanak mellette ülve.

Emiatt még jobban retteg,

mert mi lesz, ha akkor hal meg,

míg alszanak mellette?

És ha ő meghalhat,

meghalhat más is,

és mi lesz, ha az anyja

véletlenül előbb meghal,

ki fogja akkor látogatni itt?

Pont mint az a kisfiú

a mellette lévő ágyon.

Akinek előbb a jobb lábát

vágták le az áttétek miatt,

aztán a jobb kezét is.

Aztán sírt és csak sírt

fájdalmában.

Pedig ő is kapott injekciót.

Csöndben halt meg.

A maradék két végtagjával

pont olyan mozdulatlanul,

mintha ébren lett volna.

A másik meg

attól retteg, hogy

sohasem fog meghalni.

És ez a mizéria, a sírás

és a fájdalmak a csont körül,

nem marad abba soha.

Néha arra gondol, hogy

lenne már vége.

Mintha feneketlen lenne

ez a betegség.

Az okokat keresik.

Azon rágódnak,

hogy hol rontották el,

mit nem csináltak még meg.

Két szobával arrébb a

gyerek esküdözik,

alkut köt a jóistennel,

hogy többé tényleg

nem lesz rossz,

csak ne kelljen

meghalnia még.

*

Apám repülőjegyet küld

nekem postán.

A gyógyulás hírére

előkerült, gyorsan.

Üzeni, hogy

ha már túléltem,

barátkozzunk össze,

repüljek Párizsba,

vagy rögtön vonatra ül

és hazazötyög, míg

a belgrádi kórházban vagyok.

*

A másik gyerek azt meséli,

hogy a húga

egészséges, de nagyon fél.

Leginkább tőle fél,

és otthon nem mer

egyedül aludni.

Nem mer a kórházba

bejönni, pedig ő hívja.

Hangosan zokog,

aztán halkan sír.

A húga álmában

pirosra szorítja az apjuk

kezét, aztán mikor

szemüveget kap,

megnyugszik

valamennyire.

*

A kislány,

katéterrel a hasában,

arról beszél, hogy

még sohasem volt nyaralni.

Hazafelé egyre súlyosabban

húz a járda felé a táskám,

amiben a párizsi

repülőjegyem lapul.

*

Este egy vacsorán ülök.

Velem szemben anyám barátnője

azt hajtogatja, nem érti,

miért gondolják azt az emberek,

hogy van olyan probléma,

ami nem oldható meg.

*

Nem tudok aludni.

A szememet

kifeszíti és forgatja

egyre a plafon felé

valami félelem

vagy épp ez a túl nagy

nyugodtság,

hogy reggel

fel fogok ébredni.

Eszembe jut, ahogy

a kórházban

a folyosón állok,

hallom, egy apuka

torkába beleszorul

a görcs, de mondja

akkor is a fiának:

„Megveszem neked

a műanyag lovacskát.

Csak nevess.

Ha kimegyünk a kórházból,

megveszem neked,

csak gyógyulj meg!

A műanyag lovacskát,

zöld kantárral.

Veszünk mellé itatót,

kis cowboyt, nyerget.

Ha hazamegyünk,

adok kétszáz dinárt,

és azt veszel rajta,

amit csak akarsz,

csak gyógyulj meg!”

Van,

amit nem tud

senki sem

megérteni.

A szív mögött

Nehéz vagyok én is, uram.

A reggel, minden nap beleszúr,

csukott szemhéjon

keresztül is, a fejbe,

a napok mintha

nem tudnának múlni,

oly elnyújtott és

tétova mindegyik.

Mint olajba mártott,

dermedt testről,

csöpögnek le rólam is

a remények és húznak

lassan a föld felé.

Nincs kar, nincs száj,

nincs egy hát sem,

ami eltakar.

Látom, hogy távolodik megint:

magamra fog hagyni az élet.

Én meg csak ülök itt magával,

emelgetem a poharakat,

csak nézek és várok és

nem tudom, mit kellene

tenni, uram.

Magamra fog hagyni,

tudom. És később,

bármit is fog adni,

bárhogy is próbál majd

kárpótolni, én már

nem leszek ugyanolyan,

többé nem leszek a régi,

mint mikor először

elengedett.

Távolodok magamtól

én is. Mikor gyaloglás

közben visszanézek,

látom magam mögött hagyva

a saját arcomat.

Nézzen mögém, uram,

ott állok még saját magam

mögött?

Mint egy gyerek,

csak követem magam,

kérdés nélkül,

hallgatva arról, hogy

fáj-e vagy sem,

de rövidek a lábaim,

s nem tudok úgysem

elég gyorsan lépni,

hogy utolérjem magam,

hogy a saját kezembe

újra belekapaszkodjak.

És nem értem,

miért hagyom ott magam

pár sarok után újra,

és hogy mi marad

belőlem,

mire az élet

megmutatja mindenét.

Az élet úgy múlik,

mintha jég helyett

rajtam keresne

jó helyet a léknek,

réseket vág rajtam,

próbál belenyúlni,

de nem ér le

az aljamig a keze.

Húzza ki magát, uram,

széles vállai mögött

fut a délután,

a nők izzadnak,

a férfiak nézik a járdát,

olvad az ég,

tükörtojás a nap,

az autók pedig

mély vájatokat nyomnak

maguk alá az útba,

s oly súllyal húz ez a test

engem is a szék felé,

mintha két kézzel tolna

le magáról az élet.

Mi van a szív mögé szorítva, uram?

Ahányszor sóhajtok,

hátulról meglöki valami a szívemet,

sokszor a mellem is beleremeg,

úgy ver belülről engem ez a valami

egyenesen a szív mögül.

Gyárkémény

Maga szálljon le előbb, uram,
és majd leadom a csomagomat.
Lassan fékez itt minden vonat.
Így. Földet ért? Akkor fogja.

Hát innen a peronról
már látszik egész Bácska.
Nézze, ott a távolban, uram,
már fullad a nap a porban.
Egészen közel jön a földhöz,
beleszagol, a mezőt nyalja.

Jöjjön és adja ide, visszük majd ketten
a csomagot, na, adja ide a másik fülét,
közben én mutatom a várost,
maga meg nézze jól meg,
figyelje a házakat, uram.

Az ott a gyártelep,
arra van a tó, erről jönnek
meg minden évben
a gólyák, arra laktak anyámék,
ott, abban az utcában
még én sem jártam soha,
aztán ott valahol nőttem fel,
ez itt ugye a vonatállomás,
az ott a határ, erről szokott fújni
a szél mindig, de nincs neve,
ez itt a siló, az meg ott a gyár.

És a legérdekesebbet látja-e, uram?
Hogy annyi por van itt a faluban, hogy
az emberek egészen elhalványodnak.
Sosem lehetett tudni,
hogy nagy a pára, köd van,
vagy csak lassan tűnnek el az emberek.

Távolodóban van minden,
uram, az ég egyre feljebb
csúszik, kilátszik a bugyija,
kilóg a tejút alóla.
Egyre messzebbre kerül
szép lassan minden.
Mint esteledéstől az árnyékok
megnyúlnak, úgy nő meg
minden távolság,
s a karjaim úgy vékonyodnak.
Messzire kerül a pohár,
az asztalon maradt tányéron
a kenyér, a hagyma,
a csésze mélyül, takarja
az alján maradt zaccot,
s a fák árnyéka is
a járdáig csúszik,
merészkedik, mintha
nem venné észre senki,
hogy utánunk nyúlkál,
felénk matat.
Meglátja majd, hogy
estére kilapítja a jóisten
ezt a tájat, uram,
és miközben alszunk,
apróra szaggatja
a mezőt, a falut,
az összes embert itt.

Szerintem nem nagyon
szeret bennünket látni
a jóisten, azért van itt
mindig ekkora por.

Ott, arra láthatja,
hogy csillog a levegő,
ha a nap már
a kukorica fölé ért.
Húzza maga felé
ez a sok sárga mag
a napot: kiszívja minden
melegét, a sárgáját.

Lassú kivégzés a nyár,
kiszámíthatatlan sorrenddel.
Bámulja a nap a várost,
próbálja tarkón szúrni
az embereket.
Napközben, a hőségben
rálóg az ég a háztetőkre,
mint a kövér nők melle
szokott a hasukra.
Azokra a lefelé néző mellekre
hasonlít egész nyáron az ég.

Távolodok lassan én is, uram,
és semmi kedvem hátranézni,
pedig előbb-utóbb az embernek
hiányozni kezd minden, ami múlik,
nem igaz, uram?
Látja, az arcomon, itt a bőr alatt,
már minden könny készenlétben áll.
Fogja meg őket itt,
a szemem alatt, vagy húzza ki,
a legjobb lenne, ha ki tudná
húzni mindet, szép sorban.

Csak ez a sok por,
ez nem engedi ki őket.
Eltömi az összes kiutat.
És bent ragad,
az ember szeme
alatt marad és feszít
és fáj ez a sok könny.
Nehéz itt sírni,
ez egy ilyen táj, uram.

Tegyük le a táskát,
üljön le ide mellém, uram.
Látja ott azt a kéményt?
Arra mászik fel az én halott apám,
minden éjszaka,
onnan próbálja elérni az eget,
de csak az alját kaparja.

Még nem ment el,
csak téblábol itt a porban,
néha erre jár, megnéz,
de nem tudok visszanézni rá,
hiába is próbálkozom, uram.

Abban a kihalt gyárban
járkál és próbálja az eget
elérni, kikaparni magának
a mennyek kapuját,
hogy bejusson oda.

Nem tudom, fázik-e,
és ha bánkódik, akkor
minek bánkódik ugyan.
Tudja, nekem néha
annyira hiányzik,
hogy a tévét csak úgy
bekapcsolom, ha a
kedvenc műsorát vetítik,
s ott hagyom, hátha erre jár,
csak nem látom.
S ha már itt van,
tudjon tévét nézni.
Olyankor megnyugoszok,
mert, tudja, uram, én így csalok,
így csapom be magam,
mert ilyenkor egy ideig olyan,
mintha nem is történt volna semmi,
nem halt volna meg,
és én nem lennék ennyire
magamra hagyva,
belehajítva a világba.

Most mondja meg nekem,
nem lett volna könnyebb
rögtön jónak lenni, uram?
hogy a Szent Péter szélesre
tárja előtte a kaput, ha odaér?

Nézem sokszor azt a kéményt, uram,
szép, nem mondom, csak talán
nem elég magas.
Azt hiszem, egyszer majd
én is onnan kaparhatom
ezt a halott eget,
de mire felérek,
senki sem lesz már benne.

Tegye ide, egészen
a vállamhoz a fejét,
nézzen fölfelé, uram.
Feljebb az állat! Úgy.
Látja, milyen üres
innen nézve az ég?
Kihullott már belőle
minden, de minden,
uram.
Túl sok a hely,
túl nagy az űr ottan.

1994, MAJA
Részletek a Halott nők című készülő kötetből

Rossz

Összetöröm mindenki szívét.

Anya úgy sír miattam,

mintha nem is lennék igaz.

Mindent tönkreteszek.

Letöröm a bögrék fülét,

elejtem a zsebtükröt,

leragasztom a bekeretezett

fényképeket a falon,

a teniszlabdát a csillárba dobom,

s elfelejtem, hogy odafönt ragadt.

Aztán mikor este füstölögni kezd

az izzóhoz érő labda,

apa a konyhából behozza

a háromlábú széket, rááll,

sziszeg, mert süti kezét a csillár,

és nekem nagyon kell sírni,

anya meg kiabál rám.

Csak akkor nyugszok meg,

mikor anya lekiabálja

a háromlábú székről

a sziszegő apát, hogy

Pavle, gyere le, Pavle,

még kitörik a nyakad!

Apa tengere

Mielőtt Szarajevóba költözött,

apa halász volt és nagyon szőrös.

Anya azt mondja,

a szakálla egészen belelógott a vízbe,

a hosszú hajába meg

beleakadtak a tengericsillagok.

Már négy éve nem láttunk tengert.

Apa néha nyöszörög, szűköl,

anya szerint azért,

mert hiányzik neki a sós szél.

Apa azt ígérte, a háború után

majd elutazunk újra,

hogy megmutasson bennünket

a tengernek.

Csak egyelőre

még nem lehet tudni,

hogy hol lesz a határ,

és melyik országba fog kerülni

apa tengere.

Testvér

Az öcsém egy bűvész.

És elég ostoba.

Azt mondta,

egy nap el fog innen tűnni.

Össze se szedi a holmiját,

azt mondta, nem fog

becsomagolni semmit,

csak eltűnik majd.

Egyik pillanatról a másikra.

Hiába mondom, hogy anya

sírni fog miatta,

ő menni akar.

Keresés

Én azért mégse hiszem,

hogy az az eset,

az nem egy trükk volt csupán.

Anyával az utcára megyek,

mikor osztják a vizet.

Amíg a vízért nyúl,

én elengedem a kezét,

és az erdő felé futok.

Csak a hangjától félek,

ahogy utánam kiabál,

mérges és sír egyszerre.

De én tovább futok.

Úgyis rossz gyerek vagyok.

Mindenfelé keresem az öcsémet.

Biztos itt van valahol.

Haza akarom vinni.

Hogy örüljünk mind majd.

Csak félek, hogy rámsötétedik.

Apa

A legrosszabb akkor is az volt,

mikor a bokorban megtaláltak

és odahívták apát.

Apa a bokor mellett üvöltött,

két kézzel verte a fejét.

Nem engedték neki,

hogy tovább nézze a testemet.

Elfordultam én is.

Arrafelé

Nem szeretem nézni,

ahogy anya a szobában

guggolva a ruhámat

fogja és sír.

Nem mozdulok.

Ahányszor arra járok,

ahol meghaltam,

nagyon mérges vagyok.

*

Most már én is

láthatatlan vagyok.

Az Izzó ház
Részlet

Ha

a Hajnal utca hetes sarkán

elfordulsz és jobbra mész,

áll a pára lent a járdán,

napfényből a ködbe lépsz.

Gőz takarja itt az eget,

párolog a napsütés,

alig látni, bukdácsol mind,

aki az utcába lép.

Tudniillik a sok pára

mind az Izzó háztól van,

ég a fala, forr a járda

körülötte untalan.

Izzó háznak tűz a fala,

lobog minden függönye,

ha megfogod a kilincset,

odasül a tenyered.

A párkányra ha leszállnak

véletlen a madarak,

grill-galambbá sül mindegyik,

s a járdára potyognak.

Hogyha eső esik éppen,

sercegnek a cserepek,

felszárad az összes tócsa

a ház körül egyszerre.

Télen minden ablakáról

leolvad a jégvirág,

nyáron minden arrajáró

menekül, ki merre lát.

Olyan forró a ház fala,

ha nap süti még rosszabb,

hiába az árnyéka nagy,

ha belelépsz leizzadsz.

Izzó háznak ablakában

könyököl egy csöpp kislány,

sírdogál, de minden könnyét

felszívja az Izzó ház.

Sírdogál, mert egyedül van,

nem tud kivel játszani,

se barátja, se kutyája,

nem engedik kimenni.

Egész nap az utcát nézi,

s vágyakozik kifelé,

álmodozik, hogy egy nap majd

ő is a szabadba lép.

Szaladhat a gyerekekkel,

égbe dobja labdáját,

haját fújja a hideg szél,

dér csípi meg az arcát.

Anyukája félti, óvja,

úgy szereti kislányát,

hogy a házból nem engedi

ki se menni, vigyáz rá.

Nem kell nekünk liget, utca,

jó itt bent a melegben,

mért akarsz te kint játszani,

ha van minden idebent.

Kezet mosunk, ágyat húzunk,

port törlünk és fényezünk,

beklórozzuk jól a vécét,

ugye milyen jó nekünk?

D-vitamin, C-vitamin

és egy kanál kalcium,

fogmosás és tisztálkodás:

megóv minden bacitól.

Nem hagyom, hogy beteg legyél,

mosolyog az anyuka,

ülj csak itt a jó melegben,

egészségben, boldogan.

De a kislány unja egyre,

rúgja, üti babáját,

úgy szeretne egy marék koszt,

sározná a nadrágját.

Fára mászna, fogócskázna,

az se baj, ha elesik,

friss esőben bőrig ázna,

szereti, ha keresik.

A szobában unja magát,

hiába a sok játék,

nincs, akinek odaadja,

semmire se jó ez így.

Lassan múlik itt az idő,

üres minden délután,

könnyes szemmel int a napnak,

1999 márciusában

Belgrádban, egy kerek

asztal tetején,

Ivan két kézzel veri

valami ócska szerb dal

ritmusát,

miközben Goran,

az asztal alatt,

a terítő szélével törli

le arcomról

a pálinkától kicsordult

könnyeket.

A sziréna hangjára

Ivan üvölteni kezd,

én a terítőbe kapaszkodok,

míg Goran a lábaim közt

utat tör magának,

valami szabadság felé.

Azt lihegi, az orosz nők

mind kurvák,

de én kivétel vagyok.

Ivan addig üvölt,

míg az ablakok,

a detonáció után,

abba nem hagyják

a remegést.

A végére kihúzom

a könyöke alól

az abroszt.

Nem találunk hidat,

amin át mernénk menni.

Ivan két órán át

számol és járkál

az autó mellett fel-alá.

Aztán a Szabadság hídra

bök rá, remegő kezével.

Táskámban Goran képét

úgy gyűröm össze, hogy

ki sem kell vennem

az öklömet.

Szibéria

Újra és újra havazik.

Néha hullás nélkül is

havas lesz minden zsinór.

Mintha a szárítókötél belsejéből

bújna ki éjjelente a hó.

S ha a kesztyűdet elveszíted,

apró kristályokat építenek

a fokok a kezedben

folydogáló vérből.

*

Az égből ereszkedik a hideg,

szétosztja magát a köveken lassan.

Húzza a szén

kezemből kifelé a vödröt.

A szomszéd kecskét hajt haza,

sáros a lába, nagyokat csap

a kecske hátára.

Belekapaszkodnék, csak húzzon el

az ajtó elől.

*

Az Urál lábánál állok,

a másik felén ott kell

hogy legyen egy férfi,

integet valahol,

felém integet,

de nem nevet,

csak mutat felém

egyre.

*

Egészen apró

részekre szakadtam

belülről.

Mint a szilánkok,

szúrják a keringésben

a szívem, ha az oldalamon

fekszem.

*

Az ablakot mosom.

Ivan a lábaim közt

mozgatja a létrát,

kihajolok,

a létrával együtt

dől a délután.

Meg kéne kapaszkodni.

Csillagok

Térdel a nyár,

30 éves vagyok.

Nézem az eget.

Nézem, ahogy néz

vissza rám a nap.

Elképzelem, hogy

olyan vékony vagyok,

hogy beleférek egy árnyékba.

Porzik minden,

mintha lassan morzsolódna

apró darabokra a táj.

A lábamat nem emelem,

csíkokat húzok a porba

magam után,

mint árnyékot húz

ember mögé a nap.

A lépéseidet keresem.

Mozdulataimban

a te tétovaságodat.

Miért próbálsz engem,

ha előre tudod úgyis,

hogy mennyit bírok el?

Állok a napon.

Lógó karokkal várok.

Az izzadtságcseppek

a gerincem vonalán

csúsznak egymás után.

A nevedet próbálom kiköpni

a számból, de nem jön ki

hang a torkomon.

Anyám arcára

szögekkel verted rá

ezeket az apró ráncokat.

A köhögésétől félek.

Nem meri kimondani,

de látom, ő sem tud mit kezdeni

az életben maradásommal.

*

Utakat keresek hozzád, uram,

de lelépsz az útról minduntalan,

mielőtt még a nyomodra akadhatnék.

Mély figyelemmel söpröd el lábnyomaidat,

pedig előbb-utóbb mindbe belelépek majd.

És bánt ez az ostoba szédülés,

hogy nem talállak.

Állok a napon.

A hátamon

egyeneseket húz,

rácsot rajzol

izzadtságból a nap.

Szájamból kiszárad

az élet minden neve.

Fölém hajol az ég,

a vállaimat nyomja,

szilánkok pattannak le

a gerincem széléről.

Térdel a nyár,

mintha nem tudna

múlni.

Darazsak ülnek a fákon,

az árnyék a fa alatt liheg,

gyorsan szívja be a beton

a pocsolyányi vizet.

Ahogy felemelem a talpam,

a fűszálak összeesnek.

Sárga lábnyomokat hagyok

magam után a kertben,

kiszívja az árnyékom

színét is a nap.

Harapom a számat,

fogaim vége

már egészen véres.

Estig lihegek,

a nyelvem annyira

kiszárad, hogy

köpni sem tudok.

A számban maradnak

a meggymagok,

tágítják, feszítik

az arcomat.

Szavakat keresek hozzád,

de nem tudlak megszólítani.

Szavakat próbálok hozzád illeszteni,

de mind kihullik a számból.

*

Amerre én lakok,

görbék az utcák,

magasak a kurvák,

és esténként kiszúrják

az eget a csillagok.

Párologsz belőlem.

Egy-egy nap múltán

egyre kevesebb marad

belőled körülöttem.

S valahogy máshogy hiányzol,

kényelmetlenül.

Nem tudom megtalálni a helyed.

*

Úgy maradtam itt,

mintha célod lett volna velem.

De nem találok

magamon fogást,

nem találok lépéseket,

s valamirevaló irányt sem.

Úgy hagytál itt az életbe hajítva,

mintha soha el se kéne mennem innen.

Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 4.

Pedig, mint az összes

magára hagyott gyerek a parton,

mind ölelésre várunk, uram,

és hogy anyánk mégse haragudjon

annyira ránk.

Nézem ezt a sok felnőttet,

a legtöbbjük úgy néz ki, mint

akire még mindig haragudnak.

Mintha kiskorukban

csináltak volna valami rosszat,

s az a rosszalkodás

oly mély vájatot vájt volna

az anyjuk szívébe, hogy

azóta is úton van a harag,

és folyton késik a megbocsátás.

Nézik a cipőjük orrát,

mint az autó elé lépő

gyerek a járdán,

féltő és ijedt üvöltés után.

Mert nehéz megtanulnunk,

hol van a határ,

nehéz meglátni azokat

a láthatatlan, vérvörös csíkokat,

amiket csak anyánk lát,

aztán, ki tudja,

milyen fáradtság vagy bánat miatt,

üvöltve tudta csak megmutatni.

Ott van a Jóisten, uram,

minden kifáradt anya leüvöltésében.

Nem csak a mosolyokban

lakik az isten,

nem gondolja, uram?

Mert ahogy én nőttem, uram,

úgy nyúlt velem az a sötét szegély.

Hol a fák közül nyúlkálva utánam,

hol a levetett ruha ráncából bújt elő,

nevető, részegen nevető szájak

fogai közt csillogott,

mert csillogott az a sötét,

mintha minden feketeségben is

ott lenne az úr.

Hogy ne legyünk egyedül!

– ezt mondta nekem

egy lány egyszer,

hogy isten az pont annyi,

hogy mikor szörnyű,

elviselhetetlen az élet,

ha feszítik szét az ember száját, lábát

vagy épp a szívét,

na, akkor is ott van velünk az isten,

vagy egy-egy angyal, és nincs

az ember egyedül.

Pedig én

csak álltam, szemben azzal

a közelgő sötéttel,

néztük egymást, mintha

dolgunk lett volna,

s nem volt körülöttem

senki, és nem volt

bennem sem senki.

Szerintem soha senki nem fogja

a kezünket, uram,

és épp ez ebben a nehéz.

Csupasz kezekkel állunk,

nézzük a falat, az eget,

a végtelen, a szemhéj belsejét vagy

kinek mi jut épp/mi adatik,

és tátong az a betölthetetlen űr,

soha nincs elég erős kéz,

elég védő ölelés,

vagy bármi,

ami be tudná tölteni azt a rést.

Minden résben ott van a Jóisten,

ott ül és figyel,

talán sajnál, talán szeret.

Egyedül kéne állni, uram,

és nem várni kezekre.

Minden tenyér úgyis

egyformán marad üres,

csak mindenki telibbnek

hazudja. Mert senki sem

szereti nézni, beismerni

az üres tenyereit.

Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 3.

Áll a levegő a porban,

mintha csak az tartaná meg

térd fölött a nyarat.

Beleszúrt szemembe a nap,

uram, én foltokban nem látok,

csak számolom

útközben a látóteremen

a fekete pöttyöket.

Kis lyukak, azokon

keresztül süt be,

szökik a fejembe a nap.

Tán világosság lesz

végre ott bent tőle,

azért igyekszik ennyire

befelé.

Nézzen bele

a szemembe,

látni kívülről is

a foltokat?

A munkából hazafelé,

a buszban, az ablakhoz

nyomom a halántékomat.

Mintha csillapíthatná

bármilyen

szétjárt út rázása

a fájást.

A nap végére egészen

összemegyek,

görnyedve járok,

mint a vénasszonyok,

kiknek végképp kinyúlt

mindkét karja,

a szatyrok, vödrök,

gyerekek súlyától.

És bármerre indulok,

csak lassan találok haza.

Nézem az eget,

néz vissza rám

a buszra csorgó nap.

Bugyog be a félrehúzott

ablakon, újra áztatja

arcomat.

Nem mozdul, áll,

beleszögezve az égbe,

és nézi, hogy megy minden

tönkre és magától

hogy kezdődik újra.

Nézem ezt a sótlan eget,

kibírja szótlanul,

egymás után a napokat,

ugyanabban a fényben,

hagyja, hogy görnyedjenek

a hátak, mintha még várná,

görbüljön mindegyik

mélyebbre, még mélyebbre.

Nézem, ebben a csorgó fényben

egész nap azt nézem, hogy

merről jön majd a megbocsátás.

Egy szakállas férfira várok,

pont mint maga, uram.

Tegye le azt a poharat,

vigyen haza,

két nagy tenyerével

takarja be arcomat,

nyomja vissza

a számba a kifújt levegőt.

Tegye a számra a kezét,

na ne féljen,

én mondtam, hogy tegye!

Úgy, most tartsa bennem

a levegőt.

De ne így,

ne hagyja, hogy kifújjam!

Ha sikerül lenntartani,

tán elmúlik

az összes furcsa

emlék, ami húzza

a föld felé

a ruháimat.

Egyre csak

gyűröm a zsebembe

apámat, az elválást,

az összes hiányzó

kart, mellkast, álmos

férfiak arcát,

nevetős szemeket és

minden embert,

akit el kellett engedni

egyszer, vagy újra

és újra.

Állva gyűröm a zsebembe

minden elválásomat.

Várva, hátha egyszer

lesz majd idő,

végiggondolni,

a repedésekbe

belesimogatni

mindent.

Akkor majd kifordítom

a zsebek belét,

és visszakerülhet

minden a maga helyére

az agyban.

Nézem, hogy távolodnak

ezek a férfiak.

Gyorsabban illannak,

mint az asztalra öntött

tiszta alkohol.

Ahányszor eszembe jut

apám szuszogása,

én azt az emléket

a zsebembe gyűröm.

Mert képzelje, uram,

egy lyukat vertek

a légcsövébe,

hogy ott járjon ki-be

a levegő,

majdnem, mint egy

kolumbiai nyakkendő.

De dohányos volt apám,

így csukott szájjal is

egyre csak köhögött.

Állott, dohányos lélegzet

jött ki folyton azon a csövön,

és én féltem, mert nem tudtam,

mi van még abban a lélegzetben,

uram.

Mintha fújta volna ki-be

apám csukott szájjal

a torkán a halált.

A csövet csak letakarták

egy gézzel, hogy szűrje valami

a lejutó lélegzeteket.

Mozgott az a gézdarabka,

a csőbe bújt és billegett.

Ahányszor eszembe jut

a géz vagy a cső

vagy a csukott szájú

köhögés,

én a zsebembe gyűröm

az emlékeket, uram.

Kitömött zsebekkel állok,

és egész nap nézem a napot.

Izzadok, présel ki belőlem

mindenfélét a nap,

fogom belülről a jól

kitömött két zsebem, várok,

hagyom az időt nyúlni,

és itt állok én is a tű fokán,

de nem tudok átjutni.

Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 2.

Érzi? Egyre sűrűbben

esnek a cseppek,

még egy kicsi,

és felszakad az ég.

Ott már mintha nyílna is, uram,

lóg a lába az esőnek,

a városra lép mindjárt.

Magának nem hűti a

tarkóját az eső?

Rajtam csorog,

az izzadságba keveredve

csorog, de nem tud

kihűteni.

Szúr ez a júniusi eső,

ahogy a bőrömre csöpög,

tűkkel szurkálja mindenütt

a bőrömet,

ez az üres június,

mikor nincsen hova menni,

fél tízig világos napokkal

csak téblábol az ember,

nem fér bele ebbe

a júniusba semmi.

Maga tudja, hol késik,

vagy hogy mibe akadt bele a nyár,

hogy nem tud ideérni?

Reggel is, itt álltam

a Moszkva téren,

olyan fáradt voltam,

hogy remegett körülöttem

minden. Mint mikor

a hőségben hullámzik

a látóhatár.

Hullámzott a lábaim

körül valami.

Sárga volt a tér,

mintha tartotta volna

a port a levegő.

Sárga port vagy

mondjuk homokot,

mint mikor tavaly

homokos eső esett,

talán a Szaharából

jött az a ciklon,

homokkal voltak tele

a felhők, egészen

besárgult az ég is,

és koszos eső esett.

Egész Budapest sárga volt

napokig az eső után, állt

a homok a kocsik ablakán.

Álltam ott, a Moszkván,

hat szír járt csak körbe-körbe a járdán,

húzták a lábukat mind,

de olyan halkan mentek,

mintha árnyékuk se lett volna.

Az én lábamat nem engedi el

az árnyék. Reggel megfogja, és

estig húzom magam után

mindenfelé az aszfalton.

Ha felugrok, a levegőben is

tart, húzom fel, magam után,

hiába rugdosom, nem enged el.

Álltam és arra gondoltam, hogy

többet kéne nyöszörögni,

mégpedig hangosan, uram.

Maga nem kínlódik,

bírja a hőség súlyát?

A levegő már reggel

nyomja a földhöz az embert,

mint elfehéredett ujj

falba a rajzszöget.

Otthon forróak a falak,

izzad a lakás,

leázik róla a tapéta.

Én nem megyek haza.

Tudja, mikor reggel elindultam,

elfordítottam a kulcsot,

és reménykedtem, hogy

ott bent marad minden.

Ha rázárom az ajtót,

otthon marad minden

gondolatom, és

megszabadulok.

De már a lépcsőn lefelé

fájt minden egyes lépésem, uram.

Tegye csak ide a kezét!

Most mondja meg,

nem pattog furcsán

valami itt

a medencetájon?

Nem? Pedig én tudom,

oda rakódott le valami.

Nem feszít, nem fáj,

csak érzem és

nem lesz ez könnyebb.

Az ember mindig akkorát lép,

amekkorát nem fél,

s ameddig engedi pattanás nélkül

a medencéje.

De félünk mind, nem igaz, uram?

Én hazamenni félek.

A bőröm összehúzódik,

ha csak belegondolok.

Félek a lakás ajtaját

kinyitni, aztán belépni

és hazaérni, uram.

Izzadnak bent a falak

gyöngyözik a nyár,

tolja ki a falból a cseppeket,

és ott ül, a kanapén vár,

minden félelmem.

Meg az a nyomasztó csönd, uram.

Abba süketül bele az ember.

Álltam a sárga Moszkván,

és ásítoztam a villamosok felé,

néztem, hogy mászik

az ég szélére a nap,

és vártam.

Vártam, mert tudja,

van egy pont.

Mindig van egy olyan pont,

amikor megáll minden

a levegőben.

Még mielőtt a dolgok

zuhanni kezdenének.

Vagy mondjuk

zuhanni kezdene az élet,

erős vonzással akár a föld felé,

akár még mélyebbre.

Tudja, egy adott pontban minden

megáll, az idő is,

vagy mondjuk eláll az eső,

és nem csúszik tovább

az izzadság az ember hátán,

mintha a fájás megállapodna

a koponya mögött, és

azon a ponton csillogni kezd a levegő,

csillog a levegő a porban,

nem szalad el senki az ablak alatt,

nem nő a haj, a fű, és még mielőtt

minden zuhanni kezdene,

az ember egy pillanatig

otthon érzi magát,

mintha hazaérkezne

ilyenkor az ember.

Azon a ponton egyszerre

veszíti el súlyát ember és gondolat.

Dől a föld felé a test,

csont felé az izom,

arc felé az ököl,

de szökik a levegő

a kéz elől.

Azon a ponton megáll az idő,

a levegő, és mintha megállna

a levegőben minden,

és csak lebegne.

Így néztem én is a napsütést,

ahogy a hegy csúcsán

billegett a nap,

csillogott a város,

mintha bekente volna

olajjal valami az ablakokat,

becsúszott a hegy mögé a nap,

számban egy cigarettával

szuszogtam,

de nem jött a füst a számból.

És láttam hirtelen magamat,

ahogy fekszem éjszaka és

várom, hogy múljon az idő,

legyen már reggel, mert

vagy túl nagy a zaj,

ahogy a szomszéd a gangra

kitolt asztal közepét

ököllel üti,

vagy részegen ordít,

hogy ki a hibás?,

ki a hibás?,

vagy csak forgok,

egyik oldalamról a másikra,

helyet nem találva,

mert nem tudok aludni.

A lábamban, mint egy

izzó huzal,

feszül és éget

valami.

Talán a félelem,

vagy ez a folytonos késés,

amiben vagyok,

hogy mindent csak halasztok,

halasztok, míg ki nem futok

a saját időmből, uram.

Mintha nem tudnék meghalni.

Mintha tudni lehetne,

hogy annak majd mikor lesz itt az ideje.

Forgok éjszaka, és nem tudom,

hogy apám hol lehet,

meghalt, eltemettük, de nem

tudom, hogy mégis

hova tették őt el,

hogy nem hallja,

amit mondok neki,

nem válaszol.

Se kopogás, se kulcszörgetés,

a pizsamájának nincs szaga,

kikopott a házból, és

hiába hívom, nem válaszol.

Álltam a téren, és arra gondoltam,

apám is biztos valahol itt áll,

beletekerve a csendbe,

csak a két szeme látszik, ahogy

tekintetével követ engem,

nézi a lábaimat,

ahogy húzzák a testemet

előre a járdán

Egészen apróra fogyunk

ebben a melegben,

pont, mint az ember nyomai

halál után a lakásban,

kisöpri a nyomokat

az ember a porral,

letörli egy-egy vizes ronggyal,

és nincs többé.

Vagy csak látni nem lehet.

Tudom, hogy ott van még

a távirányítón az ujjlenyomata,

egy-egy hajszál a ruhák közé

rejtve, kimoshatatlan hajszálak,

össze kéne azokat is szedni,

eltemetni, kidobni,

hogy múljon minden,

segítsem a múlását.

A folyó sem kanyarodik magától,

hanem hajlítja valami.

Mondjuk, hajlítja

hosszú kezeivel az Isten,

és messziről, hunyorítva nézi,

a hajlás mintáját,

és vár valamire.

Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 1.

Csak a közepe sötét az égnek.

Félni támad kedve

az embernek ilyen

délutánokon.

Mert, látja, uram?,

úgy sötétedik az ég,

mint a bőrön az ütések nyoma.

Beleborzong ebbe az ember,

mert, most mondja meg, uram,

ki verheti ennyire a jóisten egét,

hogy így sötétedik, foltosan?

De egy cseppet se féljen.

Ugyan, üljön közelebb!

Csak bátran, uram,

húzza csak ki nyugodtan

a szememből

egyenként a könnyeket!

Hagyni fogom magam.

Az arcomat maga felé

fordítom, és többé

nem mozdítom

a nyakam.

Látja, uram? Ott,

az a lefelé csúszó nap,

nem hagyja lecsukni

a szemet.

Szúr, egyre csak szúr,

befelé halad a fejben.

Amíg nem koppan.

Akkor megáll,

ott marad.

Éget belülről,

mint izzó páka

a törött fémre nyomva.

Nem tudom megmozdítani

tőle a nyakamat.

Mintha azt akarná ezzel,

hogy nézzek, mindig csak

ugyanabba a pontba

nézzek, s

ne lássak mást,

ne fussanak ki a fejemből

a gondolatok.

Kitűzi őket

egy-egy forró tűvel

az agyhártyára.

De nem látom,

nem tudom végignézni,

végiggondolni egyiket sem.

Kinyújthatatlan az idő.

Nem áll meg a levegőben

a porral. Zavar,

ahogy az izzadságcseppek

keskeny csíkokban

csúsznak, egymás után,

lefelé, a hátamon,

a blúzom alá másznak.

Néha, mintha a bőröm alatt

is csorogna, komolyan.

Van úgy, hogy belülről is

izzad az ember?

Talán a forró

tű miatt.

Maga nem tudja, uram?

Csiklandoznak ezek

a csíkok, és nem látom,

nem hiszem el

egyetlen gondolatomat

sem, csak éget

itt bent, az agyamban

az a nap.

Na üljön közelebb,

húzza mellém a székét, uram.

Innen még jobban látni,

hogy fonnyad az ég

a délután súlya alatt,

áll a por a levegőben,

és ahogy közeleg

az este, úgy töri fel,

apró repedésekkel

az eget.

Nézze csak, milyen

hosszan múlik

ez a nap,

hogy húzza lábait

a fákon.

Mosom, egyre csak áztatom,

merítem víz alá

a gondolataimat.

Néha felakad

egy-egy ostoba,

kisárgult emlék,

arra az agyhártyába

fúródott tűre,

és nem tágít,

nem szakad le róla.

Például,

látom anyámat,

amint a parton,

áll a tengernek háttal

és fényképez.

Engem meg apámat,

akinek az alkarján ülök.

Apám erős,

én meg olyan vékony vagyok,

mintha pálcikák lennének

a kezem-lábam helyén.

Egyik tenyerem apám

fején, másik az én fejem

tetején pihen.

Nevetek, nevet ő is,

a szeme szinte egészen

eltűnik,

csak két görbe csík

marad meg két oldalról

az orra mellett.

És emlékszem,

miközben anyám

a fényképezőgépet fogta

és azt mondta,

nevessetek,

én csak azt néztem,

hogy állnak meg

a felhők anyám mellett,

majd hogy bújnak el

a háta mögött mind.

Nem néztem anyámra,

én a tengert néztem, uram,

azt a bő vizet,

amiben elférne

akár több ezer hajó,

még ha mind egyszerre is

sűllyedne el.

A tengert néztem, uram,

mert valahogy feketedett a széle,

pedig anyám állt háttal,

mi ültünk szemben a nappal.

Feketedett, és mintha

húzta volna lefelé,

magához mind

a sirályokat.

Egyre alacsonyabban

szálltak, szaggatottan

mozogtak a szárnyak,

mintha kettőbe törte volna

valami őket, és estek,

bukórepülésben siettek

a tenger fekete széle felé.

Tudja, uram, én egy

percig sem gondoltam,

hogy az a feketeség

nekem int,

felém integet,

miattam húzza magához

lefelé a sirályokat.
Nem gondoltam volna,

hogy felém indul,

az én boldog napjaim szélét

kezdi elszegni,

és hogy az a szegés majd

egyre szélesebb

és ijesztőbb lesz,

ahogy közelít,

hát, ki gondolta volna, hogy

ezentúl csak közelíteni fog

felém, lassan, ázkolódva.

S hogy olyan közel jön majd,

mikor apám

már nem tud mozdulni,

hogy megállít

körülöttem és bennem

mindent.

Maga szerint féltem?
Hát, nem féltem, uram.

Képzelje, milyen érdekes volt,

ahogy körbefogott és

lelassított mindent

az a feketedés.

Akkor állt meg utoljára körülöttem

minden, és akkor nyúlt úgy ki az idő,

hogy egyszerre láttam

mindent, ami valaha

megtörtént,

s aminek feketéllett a széle,

bármilyen boldog is voltam.

Uram, üljön már közelebb!

Hát nem látja,

nem jön ki az a könny.

Húzza már ki, húzza ki maga!

Terék Anna: Maja

(részlet)

Udvar
Néha véletlenül végignézem,
hogy lövik agyon
az embereket.
Olyankor annyira félek,
hogy nem tudom becsukni
a szemem.
Ha el tudnék aludni,
biztosan rosszat álmodnék.
Minden nap attól félek,
hogy majd végignézem
véletlenül azt is,
hogy apát is főbelövik.

Szikrák
Nézem a hegyet az ablakból.
Várom, hogy felcsússzon a csúcsára a nap.
Sötétedésben sokszor látni a ropogást,
ahogy szikrát szórnak a puskák.
Csillognak esténként a hegyek.
Anya pofonvág, ha nem megyek
el az ablaktól elég messzire.

Pofon
A függönyt hol átlyukasztják,
hol csak félrelibbentik
a golyók.
Van egy szobánk, amibe
nem mehetünk be,
hiszen egy közeli hegyre néz,
onnan lőnek bennünket.

Ez régen anyáék szobája volt,
apával ott aludtak,
oda másztunk be
az öcsémmel éjjelente,
ha nem tudtunk aludni.

Mikor legutóbb besettenkedtem,
libegni kezdett a függöny,
fütyült a levegő s a csattanások
lyukakat ütöttek a falba.
Kiszaladtam, de a szoba előtt
anyám két nagy pofont kevert le,
pedig nem találtak el.

Az öcsém
Az öcsém, ha ki lehet menni,
háborúsat játszik az utcán.
Nem szeretem,
ha az öcsém a játszótéren
játékból főbelövi
egy pálcával a barátait.

Csönd
Apa reggelente,
mielőtt munkába menne,
megáll a szobánk ajtaja előtt,
a kilincsre teszi a kezét és szuszog.
Biztos mérges, hogy nem
írtam meg a leckét,
vagy nem tanulok.
Nem látom, mi van
a füzetbe írva.
Nem vagyok bent,
de nem tudok kimenni
a szobából.

Szuszog az ajtónk előtt,
mélyre szívja az állott levegőt,
készül, így készül neki
a futásnak.

Futás
Apának 4627 lépés
az ajtónktól a vízművekig.
Ahogy meghallom, hogy
a bejárati ajtó előtt a kulcsokkal zörög,
félni kezdek,
aztán lassan számolok.
Háromszáztíznél
gyorsítok a tempón,
mert a sarok után már lőnek,
onnan szaladni kell tovább.
Anya szerint ha futva megy,
akkor biztos, hogy nem találják el.
Aztán délutánig félünk
anyával, míg haza nem ér apa.

A sok féléstől néha elfáradok,
s van, hogy már csak akkor ébredek,
mikor apa leizzadva ül a fotel mellett
a padlón és mosolyogva simogatja a hajam.

Apa a háború után is, évekig
futva megy mindenhová.
Nem tudja megszokni,
hogy szabad már az utcán
lassan is mászkálni.

Legyek
Mint a kint felejtett
nyers húst nyáron a legyek,
úgy dongják körül
az utcán maradt embert
a kilőtt golyók
Szarajevóban.

Sziget – Nő

részletek

Temet valakit a tenger.

Olyan gyorsan nyeli a vizet,

hogy ideje sincs üvölteni,

egyre nehezebb, süllyed.

Az emberek a parton

borzasztó csendben állnak

és nézik ahogy amaz

fuldokol, képtelen kijönni.

Pavle a part szélén üvölt,

két kézzel veri a fejét.

A hullámok akkorák,

hogy nem lehet beúszni.

*

Ülünk a szélben.

Szilánkokra töri a víz a napot.

Az idő úgy ül a vállainkon,

mintha repedés nélkül

bírná súlyát a csont.

Pavle a két combom közé

illeszti a kezét és állítja:

pont ott van otthon.

*

Ólommal van tele a tenger.

Húz lefelé, a lábamra tapad.

Ólomba mártja az eget is az este.

Súlyától egyre lejjebb csúszik az ég,

nyomja a várost,

nyomja a vízbe a szigetet. 

*

Dühösen jött utánam

az utcán, végig

harminckét lépés távolságban.

Mint akit a bűntudata követ,

éreztem magamon a tekintetét,

tarkómat szúrta, beledöfött vele

bordáim közé, a melltartó pántjába.

Hallom, a zárt ajtó előtt, hogy liheg.

Egy ujjal próbálom lehúzni magamról

a karikagyűrűmet, közben

izzadok, mint aki már

végleg lemondott magáról.

*

Állunk a parton,

Pavle szakállát fogom.

A férjemmel van tele a tenger.

Nézi, ahogy csalom.

*

Gašpar túl korán kel.

Minden nap

megnyalja a hajnalt,

elrág tizennégy imát

(ötmiatyánk-kétüdvözlégy,

majd újra),

keresztbe teszi lábait a csónakban

és kisiklik a tengerre.

*

A szombat reggeleket szeretem.

A gyerek a nyaralókat várja,

két evés között az utcára

szalad, le-föl rohangál

a partig meg vissza.

Egészen leizzad,

esténként sír

a fáradtságtól.

*

Amikor feleségül vett, Gašpar

magában még egy másik nőt siratott.

Első éjjel, feküdtünk szeretkezés után

az ágyban, azt mondta, nem tud  és nem akar

elaludni mellettem, mert egy másik nő

emlékét altatja minden éjjel,

már négy éve, a helyemen.

Finom, szép szavakkal,

pont ahogy megkérte a kezem,

küldött ki a konyhába,

hogy aludjak ott.

A kemény kanapét letakarta,

elnézést kért, mosolygott,

szinte ünnepelt,

úgy megkönnyebbült

a saját hangjától,

hogy végre hangosan lehetett

őszinte.

Aztán két évre rá visszaengedett,

s minden forgolódástól azóta is morog.

Úgy próbálok aludni,

hogy mint egy darab fa,

oly mozdulatlan legyek.

Egyre száradok, egyre csak

szálkásodok,

s minden fordulásnál ropogok belül.

Ha hallom, hogy horkol,

mérgemben közénk képzelem Pavlét,

ott fekszik, a mellemet fogja,

fejét a combjaim közé nyomja,

és rettegek, hogy a férjem

ne ébredjen fel.

*

Minden nap akkor ébredek

mikor a nap már csúszik be

a szobába

a függöny lyukain keresztül.

Ha Gašpar tudná,

ketté törné a gerincemet.

A bal oldalamra fordulok,

mintha nem is lenne férjem.

a bal oldalamon fekve

nem látom a párnáját.

*

Egész délután a parton állok,

fújatom magam a széllel.

Egészen előre dőlök,

hogy győzzem a fújást,

bírjam a széllökéseket,

a szatyrok meg csak lengenek,

felváltva verik a térdemet,

egyre lejjebb lógnak, mintha

súlyukkal együtt nyúlna meg

a kezem.

*

Minden nap egy tábla csokoládét veszek

a nyaraló telep mögött,

a fiam markába nyomom,

hogy hallgasson el otthon

mindent az apja előtt.

*

A férjem azt mondja,

valaki más van az arcomban,

mintha valaki más

szólna a számból,

az én hangomon, de nem

hozzá beszél.

*

Minden este, nyolckor

meggyújtja a lámpát

az éjjeliszekrényen.

Már nem szól, csak néz rám,

úgy parancsol maga mellé

a szőnyegre, az ágy oldalára,

hogy imádkozzunk.

Suttogja a miatyánkot.

Ahogy suttogja, köpköd.

Oly feszülten löki ki száján a szavakat.

Elképzelem, hogy minden imasor elején

egy-egy fogát is kiköpi az ágyra.

Összeszorított ujjai remegnek.

Maja

(részletek)

Lakótelep

Állok,
valahol a város közepén, 
már alig áll a város, 
ráült vállára a nap 
és úgy nyomja
lefelé, hogy 
féllábra ereszkedik.

Tol lefelé engem is valami.
Egészen közel nyom a földhöz.
Nem tudok megmozdulni.

A blokkok közé szorult a nap.
Kilences, hetes, tizenhármas.
Apa minden este megszámolja, 
hány ablak van a szemközti házon.

Ablakok 

Egészen apróra tud törni az ablaküveg.
A legjobban az tetszik, 
mikor szétlövik az autók ablakát.
Ha süt rá a nap, olyan, mintha 
egy nagyon hosszú lánc 
szakadt volna szét,
és tele lenne a járda 
szétgurult üveggyöngyökkel.

Nem szeretem 
a véres üveggyöngyöket.

A tenyerembe, majd 
a számba teszem
ezeket az apró, kerek
üvegdarabokat.
Gondolatban fenyegetem apát,
hogy lenyelem egyszerre.
Lenyelem őt is, anyát,
a várost és a telefonfülke 
kilőtt üvegeit.

Szarajevó

Néha itt olyan fehér
fölöttünk az ég,
hogy az ember el sem hiszi,
hogy van ég fölötte.

Pár hét alatt
megszokod a dörgést.
Anya szerint ez pont olyan,
mint mikor a kisbaba
az anyja szívverését hallja 
állandóan maga körül a hasban.

Mama

Úgy vágja le a kakast, 
hogy közben nem is pislog.
Akkor sem csukja be 
a szemét, mikor a kés éle 
elválik a vérző bőrtől.
Ahogy csillapodik a kakas, 
négy ujjal passzírozni kezdi 
a nyakából a vért.
A kisujja mindig kiáll.
A mama úri nő.
Csak már máshogy él,
most, mint régen.

Félek a mama tenyerétől.
Puszta kézzel vágja le 
a kakas nyakát, 
és aztán este 
ugyanazzal a kezével
simogatja meg
az én fejemet is.

Félek: szerintem
a halál a mama
tenyerében lakik.

Az Isten

Anya azt mondja,
az öcsém azért halt meg, 
mert az Isten 
azokat szólítja magához, 
akiket olyan nagyon szeret, 
hogy nem akar tovább 
távol lenni tőlük.

Ezek szerint engem
nem szeret olyan
nagyon ez a Jóisten.

Sziget – Gašpar

(RÉSZLETEK)

Állok a parton,

állhatok estig, akkor

sem tudlak kiheverni,

kipofozni az arcomból,

benne maradtál vonásaimban,

ott ráncos a bőröm, ahol neked volt.

Az imából

kitépi ujjaimat az este

és magasra kúsznak mind

a csillagok, porzik az ég,

ropognak a szélben a sirályok.

Gyűlik az idő,

nem tudok elindulni.

Össze kéne csomagolni,

karokkal van tele a tenger.

Kecskék nyalják fényesre a nyarat,

a gyereknek kelt tészta szaga van,

és én nem tudlak megbocsátani,

s elengedni sem.

*

Úgy hűlt ki veled minden,

mintha tőled lett volna csak

meleg a szoba.

A poháron még ott az ujjlenyomatod,

a cigarettád hideg,

csikkeid egymáson fekszenek,

kihűlt ruhád a széken,

félbetört aszpirin az éjjeliszekrényen

és a gyerek a szobájában,

egészen magára hagyva.

Nem beszél velem.

Nem beszél anyámmal.

Nem tud leülni játszani,

se nyugton maradni.

Nem tudom hova tenni,

vagy hogy mit kéne vele csinálni.

Csak nézem és féltem.

Újra próbálja a reggeleket.

Sír, visszaalszik, újra nekifut.

Hátha álmodta és a második

bömbölésére bejössz.

Nem merem elmosni a poharadat.

A gyerek új hangon bömböl.

Álomba üvölti magát minden nap a fiad.

Hosszan kitartott á-kkal sír,

pattannak fejemben a hajszálerek.

Végül úgy kifárad, hogy üvöltés közben elalszik.

Akkor bemegyek hozzá,

álmában átöltöztetem.

Átizzadja a ruháját üvöltés közben.

Amíg törölközővel dörzsölöm a hátát,

eszembe jutsz, látlak,

ahogy a hegyoldalon ereszkedsz.

Papucsban vagy, szoknyában,

a szél mintha megállt volna a hajadban.

Mosolyogsz, de tele van homokkal a szád.

Ahogy nevetsz, hullik a ruhádra,

kihullanak szádból a fogaid is.

Álmomban hullafoltos vagy

és a kávét kavarod a konyhában.

Foltos kézzel simogatod a gyereket.

Ébredés után félek ugyanott

hozzáérni a fejéhez.

*

Mert lassan elvirágzik majd minden ölelés és

kezeitek közül kikaparják a húst a napok,

és kiszáradnak mind a vérző szívek,

nem marad árnyék sem azok után,

kik nem isszák az esővel magukba az urat,

de nem félek,

mert a te kezed nyúl le hozzám a plafonról,

a te kezed fogja homlokomat,

te segítesz és te viszel szájadban fogva

magadhoz felfelé.

*

A piac sarkán egy férfi áll,

minden nap bámul rám,

a halak fölött,

a szakálla napról napra hosszabb,

néha egészen részeg,

s úgy kapaszkodik a stand szélébe,

a halak ott rohadnak szét

délben, a jég a lába közé folyik,

ő meg csak néz, csak bámul rám.

Párszor biccentettem felé,

de nem válaszol.

Ahogy néz, egészen megnyugszom.

Új szokásom, hogy minden nap

ennek az embernek a kék szemébe nézek,

nélküled újra kell íródjon minden

megszokott lépés,

ez a szakállas halász lesz

az első új lépés:

ezentúl minden nap

biccentek majd neki,

a szemébe nézek,

belé kapaszkodok,

hogy ő tartson meg

ebben az özvegy

életben.

Hannelore 2
Részletek

*

Álmomban

anyám kezébe adom

az összes idegcsillapítóját,

hogy mindet vegye be,

egy egész dobozzal

nyeljen le belőlük.

Álmomban

reszket a keze,

és én biztatom.

*

Fél szemmel mindig

azt követem,

merre lépked a szobában,

mit tettem rossz helyre,

mivel bosszantom majd

föl megint,

hogy két órán keresztül

sírjon.

Keserítem az életét.

Pedig ő megtenne

értem mindent,

meghalna,

ha azzal engem

megmenthetne.

*

Egy férfi álmában tusolok.

Körülöttem gőz

és még két nő.

Nézem, hogy olvad

a lefolyó szélénél

a szappan.

Fázok. A két nő

megint túl közel jön.

*

A reggelek úgy

kúsznak be az ablakon,

mint az orromba

anyám cigarettafüstje.

Reggelente

az ágyam melletti

fotelba ül,

s fütyülve fújja

az ágy irányába

a füstöt.

Anyám fújására

ébredek.

Dühösen szívja

tüdeje mélyére

a füstöt.

Mintha látta volna,

míg aludtam,

azt a két lányt körülöttem.

Ahogy ébredek, még

felettem lebegnek.

A homlokomra lóg

a plafonról

a karjuk.

*

Újrakezdődnek a reggelek.

Üres tenyerekkel

állok a konyhakövön,

süti az arcomat a nap,

ahogy visszatükröződik

az ablak alatt álló

autó üvegéről.

Nem tudom,

melyik kezemmel

nyúljak a kanál,

és melyikkel

a bögre után.

*

Mintha kettéhasadna

a nap, az ég

egyik felébe

kapaszkodik az este,

a másik felét már

harapja a hajnal.

Várom, hátha anyám

megcsúszik a konyha kövén,

elvágódik, kettétöri

a csontjait a konyha,

hátha csillogni fog mindenfelé

a kezéből kieső pohár,

hátha táncolni fog

a szilánkok közt a fény.

*

Álmomban

magunkra gyújtom a házat.

A házat,

amiben anyám alszik,

hogy legyen már vége.

Várakozok.

Nem tudom

lehunyni egyik

szememet sem.

*

Eddig minden városban,

minden lakásban és ágyban

féltem, hogy ébredés után

már nem leszek ugyanaz,

mint aki lefeküdt aludni.

Halál

Úgy öregedtem meg,
ahogy a jóisten is
szégyellt volna látni.
Oda sem néz, amíg
az ágy széléhez
kötik az ember kezét.

Nincs ami mutasson
előre, hiába sebesedünk.

Szerettem volna
még egyszer
végighallgatni
egy esőt.
Ahogy a csatornák
bádogfalát
a vízcseppek verik.

Az utolsó tíz évben
nem tudtam figyelni,
semmire sem.

Úgy halok meg,
mint akárki más.

Abban a percben,
abban az utolsó
percben,
a torkodat kaparja
az utolsó négy
légvétel,
karjaidból lassan
húzzák ki a lelked.

A lábaidat többé már
nem fogod behajlítani,
nincs több futás,
nem ülsz le ebédhez.
Az idegszálak, mint a
szigeteletlen zsinórok:
letekeredik róluk
az élet,
nem osztódik tovább
egy sejt sem.
Nem íródik át
egyetlen
fehérjeszálad
sem.

A szemed már nem jó
semmire,
mondhatnak
a füledbe bármit,
minden ilyen marad már.

A tüdőt markolja
a legtovább a lélek,
a szívet
el sem engedi.
Még két napig
tartod magad
a kihűlt, síkos
szíved közelében.

Elengedi hörgőidet,
kilép a garatból,
megcsillanhat
a könnyeiken,
nyitva maradt
szemeiden,
halott fogaidon.
A levegőben maradt
fényben.

És megmarad
az élet a kérdőjelek
görbületében,
az öröm a szögek
fokában,
a bánat a szavak
hordalékában.
Apró, puha darabokra
töri szét a testeket
a halál.

Nincs az a csönd, amelyben
elnyújtózhatna benned
egy utolsót a fájás;
kezdődő nyár,
egy-egy légyzúgás,
ha lenne is,
megrepesztené
egy másik ágyról
jövő szuszogás.

Így old el a többitől
valamelyik isten.

Maja

Az öcsém

úgy tűnt el, egyik

pillanatról a másikra,

ahogy mindig is

szerettem volna.

Mint a mesékben:

láthatatlan lett.

Együtt futottunk haza,

egy zacskó tojásért

küldtek bennünket,

anyám a lelkemre

kötötte, ha elkezdenek

gránátozni, dobjuk el

a tojást és fussunk,

ahogy a lábunk bírja.

Futottunk, a zacskóban

reszketett tizenkét

tojás, útközben

egy tört csak össze.

És még láttam,

ahogy visszafordultam,

hogy a piactérnél

átfut a zebrán,

szétnéz, a járdához ér,

aztán volt az a robbanás

és az öcsém láthatatlan lett.

Csak egy tócsa

maradt a helyén

a járdán,

azt mondják a gránát

morzsákra tépi az embert.

Álltam és néztem,

azt a tócsát.

Semmilyen alakja sem volt.

néztem, kicsit féltem,

mert az a vér folyt

az én kezemben is.

Akkor már egy perce nem

tudtam elképzelni, hogy

mi is történt,

csak álltam.

Úgy vittek haza.

Annyira megijedtem,

hogy nem tudták

behajlítani a lábaimat.

Állva maradtam,

végig, egész nap,

úgy tettek ágyba.

Mikor az öcsém eltűnt,

én egész éjjel

állva aludtam az ágyban,

mint a lovak.

Azt hiszem,

ez tényleg csak

egy bűvésztrükk volt

az öcsém részéről.

És ha majd egy nap

a városon kívülre megyek,

ott fog állni a határban és

röhög majd rajtam,

mert hogy eltűnt,

mekkora trükk volt ez,

mekkora szenzáció!

Én meg tényleg

elhittem, hogy igaz.

Terék Anna

Szibéria

„ó mennyi / mennyi elviselhetetlen szépség / még egy megfagyott katonaló hasában is”
(Tolnai Ottó: Január)

2013. október 1.

Szerbia

1999 júniusában,

Párizsból hazafelé

a vonat folyosóján,

Ivan megmarkolja

a könyökömet és

tolni kezd

a wc felé.

Így ismerkedünk

meg.

Franciául sziszeg valamit

a nyakamba,

leheletének melegéből

érzem

mit akar.

Feljebb emelem

a szoknyám.

*

Ivan a semmiben lóg,

mint a ruhák rajta.

Csak a testemmel hajlandó

kommunikálni.

Hiába nevetek rajta.

Folyton magához szorít,

utána elenged és kiabál.

Nem tudom elviselni,

hogy otthagyjon

bármelyik állomáson.

Kutyaként követem,

egészen a hazájáig.

*

Szerbiába

vonattal érkezünk.

Ivan attól kezdve

nem enged maga mellől.

Bámulom a boltokat.

A nők jobban tetszenek,

mint a szerb férfiak.

A kirakatok üvegén

ott marad

minden lélegzetem.

*

Ivan, ha bárki köszön neki,

megszorítja a kezemet és

elfut velem.

Futás közben

folyton megbotlok.

A barátai nem szeretik,

ha éneklek vagy táncolok.

Csak a nylonharisnyáimat

bámulják, a beléjük

bújtatott lábaimat nézik,

körmükkel a vádlimon

feltépik

a vékony anyagot.

Minden harisnyámon

egy-egy szem

lefelé szalad.

*

Az ablakot mosom.

Ivan a lábaim közt

mozgatja a létrát,

kihajolok,

a létrával együtt

dől a délután.

Meg kéne kapaszkodni.

2010 szeptemberében

Csak az ágyban van meleg,

de a paplan alatt félek.

A matrac olyan vékony,

hogy a padló

minden csontomat nyomja.

*

Ivan naponta,

délután négykor

leissza magát

és hallgat.

A véremet fagyasztja szét

ezzel a csenddel.

*

Ha megérzi a konyhában

a füst szagát,

talán

végre

elver.

*

Ivan hetente egyszer

a padlóra fekszik,

egészen a sírás határáig

csúszva kérlel:

ne szüljek neki gyereket.

Mintha egy büntetést

el lehetne így

kerülni.

Hetente egyszer

a homlokát nézem,

azokat a sűrű, sekély

ráncokat.

Nem tudok megígérni

semmit.

Pont a lábaim elé

fekszik, hogy lépni se

tudjak.

Ha megemelem

a talpamat,

már domborítja a

hátát.

Fekve alacsonyabbnak

tűnik és fennhangon

mondja, hogy ő

hagyja magát,

lépjem csak át nyugodtan,

menjek és keressek

olyan férfit,

aki gyereket csinál

majd nekem,

menjek, addig

majd ő itt fekszik

és végre

kipiheni magát.

Szibéria

Nekem a szépség Szibéria.

Nem tudom elképzelni

az álomba fagyott,

szenet evő embereket,

a vérző tenyerű

munkafoglyokat.

Szibéria nekem

csak az a puha végtelen,

ahol nem lehet félni,

hiába próbál az ember.

Nagyanyám dunnái

és az öröm, ahogy

alvás közben

a meleg, kövér testéhez

tapadhattam.

Jóleső közelség,

ami megvéd a létezéstől.

Itt megvakulsz,

ha nézed a végtelent.

szeretnél a hó alá bújni,

nincs az a fagy,

ami kitikkaszthatná a lelked.

Apró kristályokat építenek

a fokok a kezedben

folydogáló vérből.

Csak az éjszakáktól félek.

Újabban nappal

sokkal jobban alszok.

Főzés előtt és után.

Mire már elszívtam legalább

tizenöt cigarettát.

Olykor szeretkezés közben is.

De esténként annyi vizet iszok,

hogy nem tudom végigaludni

az éjszakát.

Folyton pisilnem kell.

Két év késéssel

Szibériába

érkezek újra.

Mikorra már anyám

a kíváncsiságba

teljesen belefonnyad.

Hiába mondok neki

bármit a két év alatt

a telefonba,

nem ért,

nem hallgat végig,

recseg a vonal.

Miután leszállok

a vonatról,

anyám csak akkor

kezd el sírni,

mikor Ivan

a vonat lépcsőjéről

a peronra lép.

Akkor felzokog,

kereszteket hány rám

és szorongatja Ivan kezét.

Nem érti

Ivan, csak nézi,

erősen hunyorít

ezekre a kékre

eresedett kezekre.

Ivan szeme sajnos

barna. Én meg

a kék szemeket

szeretem.

A szerb lányok

Uram, már csak azokat

a hosszú lábú

szerb lányokat

óvd meg az elkeseredéstől.

A nevetésükbe kapaszkodok,

a szép arcuk irigylésébe.

Bár tudtam volna valaha

szép lenni.

Tavaszig legalább az óvna meg,

a lelket

aránytalan darabokra cséplő,

szibériai téltől.

Járdán

Végül addig hallgatott,
hogy már nem bírtam szóval,
mindent kimondtam,
amit csak lehetett
(szeretlek,
dugj meg,
most azonnal,
elköltözök,
itthagylak,
kapd be,
most volt elég,
szeretlek),
de ő hallgatott,
azzal az untató nyugalmával,
lefeküdtem a járdára,
mint egy fekvőrendőr,
úgy nyúltam el keresztben,
szétvetett karokkal a járdán
és eldöntöttem, hogy innen
el nem mozdulok,
fel nem kelek,
amíg nem csinál velem valamit.
Kicsit szerettem volna, ha
nem feküdtem volna le,
vagy ha ő mellémfekszik,
de nem feküdt le,
nézett és mintha
mosolygott volna rám,
egy kicsit tényleg
mosolygott, pedig tudtam,
hogy idegesíti
ez a cirkusz
és ha szólna is,
akkor is csak valami
olyat mondana, hogy
belefeküdtél a kutyaszarba,
gondoltam,
csak ezt tudná most mondani,
és közben éreztem is,
hogy tényleg:
nyomja valami puha
a lábszáramat, és ő
egyre csak hallgatott
és mintha mosolygott volna.

Eddigre meg is bántam az egészet,
végiggondoltam, hogy fogok
majd szaros lábszárral hazamenni,
zsebkendő sincs nálam,
tényleg, mire jó ez a cirkusz,
próbáltam úgy tenni,
mintha kitartanék
a fekvés mellett.

Aztán lassan szétnézett,
már jó sokan álltak körülöttünk,
volt aki ájulásra gyanakodott,
mások meg mormolták, hogy
biztos epilepszia,
és mikor már azt hittem,
így fogunk maradni végleg
én fekve, ő fölöttem állva,
Ivan szép lassan megemelte
a lábát és átlépett rajtam,
óvatosan, mintha én
csak egy akadály,
mintha csak egy
fekvőrendőr lennék.

A nadrágszára után kaptam,
belemarkoltam,
hogy a következő lépésnél
el tudjon vágódni.
El is esett, szétterült
a járdán,
beverte az állát és
fájt a keze is,
sziszegett és
olyan mérgesen nevetett,
hogy azt hittem el fog verni,
de nem vert el,
a hátára fordult,
felült,
felállt
és felhúzott engem is
maga mellé,
leporolta magát,
én csak néztem
kinyílt a szájam,
ő leporolta magát
és a kezembe nyomott
egy zsebkendőt
és biccentett.

sziverivers

Még a kádban szerettelek

volna megölelni, de a szappan

együtt siklott ki testeddel

kezemből, roppant a kád széle,

mikor rátetted mindkét tenyered,

pukkasztva hólyagjait a habnak.

Így száradunk a kád szélén ülve,

az este zsinórjára kötve,

lógunk, mint féldisznók

vágóhídi kampókon.

Fésűd fogai közt görbül a hajszál.

Egy helyben járkálsz,

rajtam foszlik a fürdőkabát,

szemeid, mint a halott csirke szeme

forrázás vagy tollfosztás után.

Ropog a vágy, mint a friss hó

számban egy marék fürdősó,

marva nyomja ki orromon a könnyeket.

Kint az utcán két kutyát

gyötör a szél és

egy hontalan mocskos paplan

bélés között kutat.

Vizes még talpaid nyoma,

lekapcsolod a villanyt.

Magamban gyengéden elképzelem,

hogy találja meg az áram vizes kezed,

hogy szalad végig testedben a villany,

ujjam hegyén már látszik a mentők száma,

úgy tárcsázok, mint aki választ vár vagy

reménykedik, egy félretett

telefonkagylóban.

Hó

Meztelenül lépek ki
az ajtón, az ujjaimmal
megérintem az ajtó előtt lógó
színes nylon csíkokat.

Az ablakon nem lehetett kilátni
a vastag jégvirágtól.

Belegyalogolok,
süti a talpamat a hó,
lassan vörösödik felfelé
a két lábszáram,
mintha valamilyen
méreg indult volna el
belőlük a szívem felé,
éles egyeneseken.

Hasra akarok feküdni,
de a melleimet féltem.
Fájna a hideg.
Úgyhogy inkább,
hanyatt fekve,
a hóba nyomom a tarkóm
és két kézzel söpröm
a hasamra a havat.
Amíg temetem magamat fekve,
eláll a havazás.

Lassan hűl a testem.
Kásásra olvasztja
körülöttem a havat,
hallani vélem az erek
apró roppanásait,
ahogy a vérem
kristályosra fagy.

A hó alatt nem hallom,
ahogy Ivan az ajtóhoz lép.
Egyenletesen szuszog,
és egy ideig hagyja,
hogy a hóban fekve
felköhögjek, kristályosodjak.
Aztán a lapát után
nyúl, odajön,
és feltöri rajtam
a hótakarót.

Ettől kezdve
minden másnap, kilépek
a konyhaajtón és a hóba
ásom magam, pucéran.
Ivan meg minduntalan
jön utánam, nézi szemüvegben
a hóbuckát, ami alatt fekszek,
mindig vár harminckét percet,
lehetőséget adva a hónak.
Aztán kiás.
Nem káromkodik,
egy szó nélkül feltöri
a jeges havat, lesöpör,
fölemeli a kipirosodott
testemet, kicsit megdörzsöl
hóval, lepedőbe teker
és visszavisz a házba.

Minden nap,
ott a hó alatt,
megbánok valamit.
Így készülök
a mennyországra,
hátha ki tudom
nyittatni, ezzel a
hideg bánkódással,
utat csinálva magamnak
a képtelenségbe.

Azért egy kicsit
mindig félek, hogy majd
Ivan egy nap,
míg a lapáttal a jeges havat
töri, nem fog vigyázni
és az arcomat is szétveri
szép lassan.

Párizs, Olja

1998 szeptemberében Párizsba megyek.

anyám testvére akkor emigrált,
mikor semmi értelme nem volt már
szökni, az ország, a nép
mindennek a végét járta,
de Olja egy nap összecsomagolta
két nylon harisnyáját és a szoknyáját,
új szappant vásárolt, papírba tekert
mindent és egy szerda reggelen
átszökött a szovjet határon.
ő maga sem tudta elmesélni soha,
hogyan is jutott el pont Párizsig.
nem volt ott régi szerelme,
sem rokonunk,
akihez bújhatott volna.

Apám rokonai olyan gazdagok,
hogy mindig magáznom
kellett őket.
Nem szerettek hozzám érni,
a fülem mellé adtak,
valahova a levegőbe,
puszit.

A harmadik szeretője után,
a kilencvenes évek végén,
kihívott magához
bennünket Olja,
de csak egy repülőjegyre
való pénzt küldött.
Abból anyám
egy pár új ruhát
varratott nekem
és vonattal küldött
Franciaországba,
repülőgép helyett.
Párizsban a konyhában alszok,
bordó bársonnyal letakart
kemping ágyon.
Nagynéném az egyetlen szobában
minden este szeretkezik.

Az emigráns oroszok
egyáltalán nem szépek.
Mindegyik halkan beszél
és közben nem mond el
semmit.

Olja olyan szomorú, ott,
abban a csillingelő, kivilágított
Párizsban, hogy szeretném
megölni, ne szenvedjen tovább.
A kemping ágyon fekve,
esténként elképzelem,
hogy míg Olja alszik, lassan
az arcába nyomom a párnát.
Ez nem oroszhoz méltó,
de nincs revolverem.
Az arcába nyomom a párnát,
Olja fegyelmezetten,
kezeit a két melle
közé teszi és sír,
de már a megkönnyebbüléstől
és közben halkan
énekel, oroszul, hálával, nekem,
hogy végre megszabadítom önmagától,
és átvállalom a poklokat majd.

körhinta
(testvérvers)

mi régen vásárba jártunk.
a múltkor a buszon eszembe jutott
a ringlispíl, a selyemcukor,
meg a habzó szájú lovak.
– Apa miért raknak a pacik
szájába kicsike vasrudat?
kérdeztem, mert csöpögött
a nyáluk, és én sajnáltam
a patkolatlan lovacskákat,
a kínlódó teheneket
és az ijedt szemű tyúkokat,
amik pont úgy féltek, mintha
már láttak volna
késen fényt csillanni.
eladni vitték őket, és
féltem én is,
hogy eladnak, szorítottam
apám kezét, hogy ne
vigyen el mellőle senki.

a körhintán sírtam először
a vásárban,
valami lovacskára ültem rá,
nevetséges műanyag lóra,
máson nem volt már hely,
másra nem volt már idő,
és nevetett a körhintán
ülő másik hat gyerek.
rövid könnyeim
lecsúsztak arcomon,
a nyakamon végig,
egészen a nadrágomba.
sírtam és szerettem volna
visszacsinálni mindent,
bántott, hogy anyámék
arra költik el a pénzt,
hogy én egy műanyag lovon
üljek, a műanyag madárka
helyett.

mert rettegtem attól, hogy
engem nem szeretnek eléggé.
az lett volna jó, ha
bizonyításképp
addig szorítanak, amíg
ki nem préselik tüdőmből
az összes levegőt
(orvosliag szólva: kilégzési rezerv),
ennek hála kezdtem keverni
a szeretetet a félelemmel.
a játszótéren a mászókára
véletlenül
felakasztottam magam,
lerepültem a bicikliről,
elvágtam rövid gyerekujjam,
megharaptattam magam
kóbor kutyákkal,
hogy öleljenek,
és ha fájt, és én sírtam,
figyeltem szemüket:
kellek-e nekik annyira, hogy
megijedjenek.

hazaindultunk a vásárból,
belém karolt a nővérem,
a járdáról lerúgtuk
az összes kavicsot és néztem,
hogy vánszorognak fel a lovak
az árusok targoncáira,
hogy lakatolják be a kis
csapóajtókat a hátuk mögött.

az alattunk lakó néni
sokat kopogott a plafonján,
ha mi nyargalásztunk,
és kiabáltunk a nővéremmel.
azt mondta ránk: úgy dobogunk,
mintha lovak lennénk.
fájt tőle a hasam,
mert sejtettem: egyszer
a mi szánkba is vasrudat
tesznek, csorog majd a nyálunk
és eladnak bennünket
egy zajos vásáron.
néztem nővéremre, hogy
mit szól ő ehhez az egészhez,
és mi lesz velünk, ha
a vásáron különböző embernek
adnak el bennünket.
de nem sejtettem, hogy
nővérem szeme milyen
fényre szűkülő titkokat rejt,
hogy mennyit fog sírni
helyettem is, miattam is,
hogy a szemében fényesebben
látszik amit látni sem kéne. ma már
egyre vékonyabbak a könnyei.
és néha olyan gyorsan hullanak
ki a szeméből, hogy én már
mondani sem tudok közben
semmit. neki más lakásban jut már
ölelés, mely nem engedi elszaladni,
amelytől, ha el is szalad, hagyja
magát utolérni, ami nem
kevesebb vagy több
a hajnal éneklő fáradtságánál.
és attól lesz szebb, hogy nem
egyedül kell felkelni reggelente,
a hűlésnek induló ágyneműből.

török levelek

Mehmetnek

a leveleit várom.
a kelleténél korábban kelek fel,
szoknyát húzok, a fülem mögé
fésülöm a hajam,
és ülök a konyhában,
míg kihűl a kávé,
a leveleit várom.

minden nap, egész délelőtt,
kikészítve a vajkés, hogy
majd felbontsam a leveleket,
amik azt mesélik:
Isztambulban most esik,
s a házak faláról úgy csorog
le a víz, mint kézzel mosott
ingekből, ha csavarom,
mert nincsen centrifuga.

amikben ő rámszól:
Annácska, ne cigarettázz,
ha a lépcsőn lépdelsz felfelé.
különben is, ki tudja 
mi van a tüdődben már.
szokj át valami másik
rossz szokásra.
Isztambulban fütyül
a szél magában,
a nők ma kék ruhába öltöztek,
hajuk a hátuk mögött lebeg,
minden kanyarban sikítanak
az autókerekek,
dajkálja a délután a meleget,
büdösek a szegényemberek,
gyalog járnak át a hídon mind.
Annácska, a cigarettát, ha lehet
most nyomd el, míg olvasod ezt
a levelet.

Isztambulban a pékek
ma összeütötték tenyerüket,
porzott a liszt a deszkákra,
száraz hóesés,
belegyúrták a hajnalt a kenyérbe,
s az egyik eladó puha arcképe
sírástól püffedt szemekkel
panaszkodott.
szobámban a pókok, ronda szürke
hálókat szőnek és terveket,
hogyan takarják majd be a legyeket,
ha oda találnának szállni.
csipketerítőket lógatnak ablakomra,
nincs aki lemossa.
Annácskám,
csak azt a cigarettát...

ha nézem a horizontot,
a házak fölött látni,
egy másik városban is
esik az eső,
itthon elfogyott a kávé,
foltos minden lepedő,
s elhasznált ingeimből
egy kis halmot csináltam.
mosni kéne kézzel,
lebarnult két kézzel,
felkaromat egész nyáron
nem érte nap,
s tenyerem fölött,
a karóra alatt,
világosabb a bőr.

s képzeld azt írja
Julia Kristeva,
hogy a nő testében varázs
a fogantatás,
folyadékok találnak egymásba
ömleni, s a sejtosztódásból
magzat gyökerezik, rejtett
kényszer a gyermekáldás.
és ma a boltban,
annyira hiányoztál, hogy
tenyeremet egy másik nő
melléhez nyomtam,
rám mosolygott, de ne sírj,
abjektivizál így is a bűntudat,
az újságok címlapján,
akár Kristeva, jót mulat
egy túlfizetett filmsztár.

Annácska, elmondhatom,
a hiányodba itt belebolondulok
helyben,
érzem egész nap az illatodat,
és régi szagokat, amiket elfelejteni
sem tudok, nem hogy felismerni.
én nem tudok mitkezdeni
se veled, se a hiányoddal.
éjjel ha felébredek, s letúrom
az átizzadt lepedőt magamról,
rád gondolok, akár a buszon,
míg egy másik nő kezét fogom,
akár az étteremben,
ha nézem, a penész hogyeszi szét
a konyhaajtó szélét.
csak azt a cigarettát...

ócska bádog csatornákban szűköl az eső,
halványan csúszik föld alá a nap,
mindjárt felkapcsolom a villanyt,
a függönyt a nyitott ablakra húzom
és magamra pizsamámat.
jaj, ha itt lennél,
már megszólalni sem tudnék,
csak nézném
a furcsa, zöld szemeidet,
te kimoshatnád
a halomba dobált
ingeimet, csavarnád
két kézzel a lavór felett
és úgy folyna belőlük a víz,
mint az eső a házak falain
Isztambulban.

írná a levélben és a végére valamit,
ami hasonlít arra, hogy szeret.
csukott szemmel is látom, hogyan
teszi a kávéfoltos papírokat borítékba,
megy, gyűrött rövid nadrágjában a
postára, feladja nekem leveleit,
hogy estig legyen mit várni,
újramelegíteni a kávét,
hogy pocsék íze legyen,
összekócolódott hajjal,
szoknyámat levéve
a kelleténél később feküdjek le.
s alsóneműben
–  feltéve, hogy a szerelmet
tisztelni lehet –
elszívjak egy cigarettát.

utoljára Dubrovnikban

(tengervers)

autóba ültünk mind az öten,
a tengerre indultunk
hajnalban. izgulós nyári
utazás, bőrönd, pakolás, zsinór,
a csomagtartóra kötöttük életünket,
a ruhák közé hajtogatta anyám
a törölközőinket.
vigyorgó várakozással
járkáltunk nővéremmel
a szobában körbe-körbe,
anyánk arca egészen elfeketedett
az idegességtől, mert egy
bőröndbe nem fértünk be.
emlékszem, pizsamában vitt le
apám hajnalban,
és úgy tett az autó hátsó ülésére.
félig nyitva volt a szemem,
néztem a tömbházak
szürke körvonalát,
az antennák közt ült a reggel,
hóna alatt szunyókáló
galambokkal.
nővéremmel fejünket
a középen ülő nagymama
ölébe hajtottuk,
széles combjain újra elaludtunk,
szendvicses zacskókkal zörgött
anyám, apám
morgott, elforgatta a kulcsot.

ablaknak nyomtam az orrom
lefelé a szerpentineken.
kezemben reszketett a
karéj májas kenyér.
a nagymama imádkozott
minden félórában,
hogy el ne aludjon apám.
messzire csúszott az út
szélén a sok fa,
átrepülték az eget
a felhők, a horizontra
siklottak a madarak,
már párolgott a reggel,
a hegyek ölében
szaladtak a kecskék,
egy-egy kanyarból már
látni lehetett a partot,
kiabáltam előre:
hahó! mellettünk a tenger!
anya, mindjárt odaérünk,
el ne engedd a kezem!

apám borostája kinőtt,
mire leértünk a tengerre.
nekem begöndörödött
a hajam,
anyám már olyan fáradt volt,
hogy elaludni sem akart,
s ott álltunk mind az öten
a tenger szélén,
néztünk bele a nyugtalan vízbe,
néztünk mereven, de
nem láttuk benne magunkat.

a nagymamám akkor látott
tengert először életében,
és ettől csak hallgatni tudott.
szedegette a partra mosott
kagylókat,
nem mert a napba nézni,
szívta teli tüdőre a
sós
levegőt és később, már otthon,
sosem beszélt a tengerről,
nem emlegette egyszer sem.
a nagymama szeme pont
olyan szinű volt, mint a
tengervíz
és ugyanolyan
sós könnyeket sírt
minden emlékére.
nézte ő is a végtelent,
a tengerkék szemeivel,
azt hittem hogy
szomorú lett tőle,
pedig csak
csodálkozott.

és barnított bennünket a nap,
a parton apám feküdt a hasán,
anyám minden vizes
hajszála az arcára tapadt.
lobogott a körém tekert
törölköző,
apám mondta,
hogy itt a szélnek
saját neve van,
féltettem magamat a széltől,
hátha kifújja belőlem
a lelkemet, a sirályokat is
messze vitte,
csapkodta kövekhez
a hullámokat, kagylókat
mosott ki vízzel a partra,
én apám háta mögé ültem,
hátha úgy meg tud védeni
ettől, kihúzta magát,
fújta a szakállát a Bora,
mögötte suttogtam:
apa nézd: a tenger!
milyen közel jönnek a hullámok
el ne engedd a kezem!

beleszerettem a parton egy fiúba
mondta a nővérem, hogy
amit érzek, az biztos szerelem
én örömmel elhittem, mert
csak azt tudtam róla, hogy az
mindig örökké tart,
mondtam is, hogy végre már valami.
vártam, hogy húzódjon az idő,
néztem a hegyoldalra épített
fogfehér házakat,
bennük akartam lakni,
és néztem a fényeket, ha
kificamodott estéken sétálni mentünk,
és én annyira el voltam
foglalva önmagammal, hogy
nem vettem észre semmit.
tőlem darabokra eshetett az ország,
szakadhatott a szerelem
a szüleim között, a nagyanyám
sírhatott a párnájára esténként,
múlhatott kényelmében az idő
és öregedhettek az emberek,
nem volt időm nézni,
hogy megy tönkre lassan
minden, amit egy gyerek
óvatosan felépíthet.

Otpor (Részlet a Csönd című darabból)

Fiú
Szeptemberben nekünk ez
már forradalom volt.
Robertinót minden héten
bevitték a rendőrök
az őrszobára és elverték.
Minden héten máshol volt
foltos az arca.

Szórólapokat csináltunk,
az irodában csak egyetlen
fénymásoló volt,
Ivona összevágta a feliratokat
és a képeket,
aztán másoltuk, rengeteg példányban.

Éjjel szórtuk szét, dobáltuk bele
a postaládákba.
Öklös kitűzőket gyártottam.
Ivona azt mondta, a kabát
hajtókája alá kell tűzni,
akkor a rendőrök nem látják meg.
Csak ha motoznak,
de akkor már mindegy.

Akkoriban normális volt
a rendőrtől kapott pofon
és lökdösés,
bele se gondolt az ember,
mit miért szabad.

Ivona kezét fogva én
folyton csak repültem.
Közel hajolt hozzánk az ég,
elhittük, hogy nem lesz
az sem többé üres.
Rohant alattunk a világ,
futva közlekedett akkor
mindegyik ember.
Hangos volt mindenki,
mint akik tudják,
estére véget ér az élet,
szívtuk teli tüdőre a levegőt,
siettünk, hangosan.
Ivona meg csak nevetett.

Ivona
Látod, hiába van sötét,
az égre ültek a csillagok,
kúszik befelé a kintről
a fény, mártsd bele te is az arcod.
Bújj ide, gyere még közelebb.
Mindegy, holnap mi történik,
csak maradj itt ma éjjel velem.

Fiú
Október elsején már
fütyült és kerepelt a város.
Doboltak, üvöltöttek az emberek.
Ivona kereplőket osztott,
az én kezem teljesen fekete lett
a másolt szórólapoktól.
Tintaszagú volt a tenyerem, amivel
Ivona fekete csíkokat húzott az
arcára.

Doboltak az emberek,
és kiabálta mindenki, hogy
Gotov je!
És repült alattunk a város,
alattunk integetett
és kiabált a tömeg.

Amikor jött a hír, hogy
Belgrádban ég a parlament,
mind tudtuk már, hogy
a kormány megbukott.
Táncolt és énekelt a város,
apám meg állt a városháza mellett,
és bámulta az ünneplőket.
Egészen közel sétáltunk el
egymásba karolva, mellette.
Hosszan néztem az arcát,
de nem látott meg.
Mozgott a szája,
a gyomrom a torkomba szorult,
és lüktetett bennem
egyszerre az élet és a félelem.

Ivona fogta a kezem,
repült és dobogott a város,
a lábaink alá hulltak mind
a csillagok.
Fénylett a szabadság az emberek
szájában,
’99-ben azt hittem,
tényleg mindent lehet,
olyan komolyan hittem,
hogy meg lehet változtatni a világot,
ahogy annak idején apám is hitte.

És Ivona csak nevetett,
a kacagását hallottam
a legnagyobb tömegben.
Hallottam nevetni
az egész országomat,
láttam, hogy repül
egyszerre minden ember.
Táncolt és dalolt
az egész város,
én meg csak szorítottam
Ivonát, hogy ha megint
zuhanni kell,
el ne veszítsem.

A rendőrök már csak ténferegtek
a téren, dobozos kólát ittak,
Ivona zsebe tele volt papírral
és kereplővel.
A JUL irodájából a főutcán,
az ablakon keresztül dobálták ki
a bútorokat.
Az egyik fiú az irodában
felnyalábolta a számítógépet
és hazavitte.
Hullottak a papírok, poharak,
székek, vitte a szél a fotókat,
pecsétek koppantak a járdán.
Ivona meg csak forgott maga körül
a lassú papíresőben, és egyre csak
nevetett.

Azt hittem tényleg,
hogy meg lehet fordítani az életet,
egy pontra tenyerelve
ki lehet billenteni az egész
világot, minden csillagot.
Pont úgy hittem, ahogy apám
hihette,
ugyanazt a szabadságot,
másik szavakba rejtve.

 Atlasz (részlet a “Csönd” című drámából)

Fiú
Amikor apám tizenkét éves volt,
a mamának nem volt pénze
atlaszra.
A tata elhagyta őket
valami flancos nőért,
akit selyemharisnyába
bújtatott az öreg,
minden nap.
És mert a tata
az összes pénzét
harisnyára költötte,
nem fizetett semmit a mamának,
aki egyedül nevelte
a három gyereket,
s egyre csak mosolygott.

De apámnak atlasz kellett,
hiába nem volt rá
pénze a mamának.
A mosolygós öreganyám
végül azt találta ki,
írjon apám Titónak,
hogy küldjön pénzt nekik
egy világatlaszra.

Apám összeszedte minden
nyelvtudását, mert a mama
sosem tanult meg rendesen
szerbhorvátul.
Feladták a levelet és vártak.
Már egészen elfelejtették
az egészet, mikor egy nap
két magas katona jelent meg
az ajtóban és szigorúan kérdezték:
maguk írtak levelet a Tito elvtársnak?
Apám félt, de kihúzta magát
és azt mondta magyarosan:

Apa
Da!

Fiú
A két katona végigmérte,
aztán elővett az egyik
a táskájából egy
világatlaszt
és azt mondta:
ezt az elvtárs
neked küldi.

Apám beleírta
a legelső oldalra,
hogy ezt a világatlaszt
Tito elvtárstól kaptam
ajándékba.

Apa
Az emberekben hinni lehet.
És ha hiszel bennük,
beléjük kapaszkodhatsz,
ahogyan beléd is kapaszkodhatnak
mások.
Látod, így fog kezet egymással
az egész világ.
Vannak emberek,
akik igazságot hoznak,
vagy akár egy atlasz képében
reményt küldenek:
az emberek, ha összekapaszkodnak,
az égig fognak érni,
kezükkel a napba nyúlnak majd,
hogy megmarkolják a jelent
és ne engedjék el
a békét soha.

Hiába nincs már

Rijekában ülünk egy hajó teraszán, reggelizünk. A magyarok úgy hívják: Fiume. Nekem nem áll a számra, mindig Rijekát mondok. Van itt a közelben egy emléktábla, hogy ebben és ebben a házban lakott, ettől-eddig Jókai Mór. Alatta virág. A kanalizáció fémfedelén, a kikötőbakokon magyar felirat. A vasútállomást a magyarok építették.

Rijekában magyarnak érzem magam. Mégsem tudom azt mondani rá, hogy Fiume.

Reggelizünk, egy jugoszlávnak indult, a háború után viszont horvátra transzformált irodalmi fesztivál kitudja hanyadik napján. Egy hajón szállásoltak el bennünket, velika (nagy) pompa, ahogy a horvátok is mondják.

Luka az asztalnak dőlve issza a kávéját, és közben azt magyarázza: mi szinte egy nemzet vagyunk, összetartozunk. Nézek rá, a horvátra, én, a magyar, és nevetek. Azt mondja, ugyanakkor születtünk, ugyanabban az országban, ami most már két különböző terület, lehet, lassan az időt is másképp méri a két ország majd, de lényegében mi összetartozunk. Addig nevetek, míg ki nem jelenti, már a monarchia óta összetartozunk, nincs ezen mit nevetni. Látni a szemén, hogy fáradt, de még így is nagyon szeretne összetartozni.

*

1999 tavaszán tanultunk az első világháborúról. Majdnem egészen végigvette velünk a szerb anyanyelvű történelemtanárunk a tankönyvi tananyagot.

Nem volt kis kihívás a kilencvenes években történelem- vagy földrajztanárnak lenni Jugoszláviában, mert változott folyton minden, a terület, a földrajz, a határok, az igazság, a történelem, az ellenségek. Mivel a tanárunk nem magyar nemzetiségű volt, bár magyar nyelven tanított bennünket, soha semmit nem tanultunk a magyar történelemről. Nem lényeg – mondta. A dolog kimerült Gavrilo Princippel, aki lőtt, és hős lett. Ilyen fiúval szerettem volna járni akkoriban. Trianonig nem jutottunk el soha, mert Amerika elkezdett bombázni bennünket. Nem volt még internet, senki sem gondolkodott a távoktatáson. Én meg ugyan nem vettem elő bombázás közben a történelemkönyvet.

A nagyanyám mindig azt mesélte Trianonról, hogy nagy volt a zűrzavar, amikor próbáltak rendet teremteni, és kitalálták, hogy aki Magyarországon született, az menjen vissza oda. Hogy majd az alapján tesznek rendet, hogy ki milyen állampolgár, hogy ki melyik helyen született, és az per pillanat melyik országhoz tartozik.

A nagymamám nővére, Margitka, akkor volt talán négyéves, őt is vissza akarták vinni, vonattal. Azt nem mesélték el soha, hogy' oldotta meg végül a dédapám, hogy Margit tanti megússza a visszatoloncolást, mindenesetre megúszta. Ennyi információm volt. Vonat, szétszakadás, kiskorúként Budapesten.

1999-ben, a bombázáskor a családunk szétszakadt. Anyám attól félt, hogy előbb-utóbb partraszállás lesz, az meg sok férfival, katonával jár, neki meg két lánya van, nem túl szép kilátás az ilyesmi egy háborúban. Ezért a Pesten élő rokonokhoz küldtek bennünket vonattal. 

Minden rokon nagyjából két hétig örül neked, utána rád un, és idegesíted, na meg ők is téged. Én is ráuntam a saját rokonaimra, ők is énrám. Nem jó koloncnak lenni mások nyakán. Csak hát, ha nincs hova menned, elég nehéz 15 évesen Pesten feltalálnod magad. Végigjártuk az összes rokonunkat, mindenhol laktunk egy kicsit. Egyik nagynénim elvitt bennünket moziba is. Jót akart, csak nem gondolkodott. A Ryan közlegény megmentését néztük. Harctéri jelenetek, szétbombázott házak, kegyetlenkedések, sírdogáló civilek. Szimpla háború. Közben otthon épp bombáztak. A film végén sírva hagytuk el a mozit.

Aztán végül, mikor már minden rokonunk agyára mentünk, és anyámék rájöttek: nincs nagy különbség a bombázás és az azt megszakító szünetek között, csak egy kis detonáció, áramszünet, félelem, akkor haza is vonultunk Pestről, boldogan.

Szegény rokonok is örültek, hogy végre visszatérhetnek a saját biztonságos életükhöz, mi meg a saját háborús hétköznapjainkhoz.

*

Egy másik irodalmi fesztiválon állunk, iszogatunk és nevetünk, Horvátországban. A fesztivál profilja, hogy az egykori Monarchia területeiről hívnak meg költőket, írókat. Van egy szlovén író, egy osztrák író, én a magyar, meg persze a házigazda horvátok. A fesztivál monarchia-romantikája már első nap kudarcba fullad, mivel horvátul köszönök, beszélek, így az egész átcsap délszláv nosztalgiába, viccelődésbe és piszkálódásba. Az osztrák résztvevő türelmes, végül bevallja: a felesége bosnyák, már megszokta, hogy érthetetlen nyelven üvölt körülötte mindenki, egészen otthon érzi magát. A főszervező felváltva tekint szerbnek és horvátnak. Engem. A magyart. Mivel horvátul beszélek, nem szerbül, azt mondja: egy vagy közülünk, hát te is horvát vagy! Ha valami viszont nem tetszik neki, vagy magára vesz egy piszkálódást, nevetni kezd, hogy jaj, Anna, te szerb vagy.

Utolsó este a múzeum kertjében állunk, a gála és a pompa után. Bezárt már minden, késő éjszaka van. Az osztrák fiú szeretne mosdóba menni, de már semmi sincs nyitva. Végül rábírják a szervezők, hogy vizeljen az utcán, van ott egy kőkerítés, arra. Nehezen, de rááll. Amíg nézünk utána, az egyik szervező megszólal: Hej, hány éve annak, hogy ezeket az utcákat osztrák férfiak hugyozták össze, és fájt nekünk. Erre most mi idehívunk egyet, és még rá is beszéljük, hogy csinálja.

Az osztrák fiú másnap reggelinél kiakad, nem bírja tovább a szláv beszélgetéseket. Morog szegény, aztán rám néz, és azt mondja: A monarchia osztrák és magyar volt. Ezek a horvátok a mi alattvalóink voltak, hiszen nem voltak benne az ország nevében sem. Szóval lényegében nem is értem, mit pattognak, hogy a monarchia így meg úgy. Nem értenek ezek semmit! – mondja, majd rám kacsint.

*

Én sem értek semmit.

*

2006 tavaszán, fél háromkor állok a bevándorlási hivatalban. Egy kínai és egy koreai család már megkapta a letelepedési engedélyét. Utánam jöttek be reggel az épületbe. Én a tanulmányi D-típusú vízumomra várok. Az kisebb cucc, mint a tartózkodási vagy a letelepedési. Reggel nyolc óta várok. Eddig baj volt a biztosításommal, és négyszer küldtek haza, hogy majd egy újabb időpontban jelentkezzek hiánypótlásra. A procedúrát úgy kezdtük, hogy kértem – ceruzával és papírral a kezemben: diktálják le pontosan, milyen papírokat kell benyújtanom, mit kell lefénymásolnom, hány illetékbélyeget vegyek, nem szeretnék többször jönni hiánypótlásra.

Háromkor jön egy ügyintéző, és azt mondja, nincs lefénymásolva a diákigazolványom, nem elég, hogy megadtam a számát és neki bemutattam még egy hónapja, le kellett volna fénymásoljam, mivel szerb vagyok, erre nagyon is szükség van, hogy bizonyítani tudjam, hogy nem feketén akarok dolgozni, ki tudja, mit, vagy munkanélküli segélyhez kell a tanulmányi vízum, hanem tanulni akarok, mert ugye ezt állítom. És hogy ma már nem tudok sorra kerülni, szóval majd jöjjek vissza holnap.

Sírva kiabálok, és mutogatom az egy hónapja írt listát, amit ők diktáltak le, hogy mit kell behozzak, például hoztam az egyetemről hallgatói jogviszonyt, lepecsételve, akkor meg minek a diák? Kiabálom, hogy hetedjére vagyok itt, miért nem mondták az elején, hogy ez is kell.

A férfi megijed, elkéri a diákomat, azt mondja majd lefénymásolja ő, de csak tudjam, hogy ez most kivétel, nem használhatják a fénymásolójukat ilyesmire, csak most már ne kiabáljak, és ne sírjak.

Délután a nővérem azzal vigasztal, hogy amikor ő ment az első tartózkodási engedélyéért, pár évvel ezelőtt, elküldték lepra- és maláriatesztre is, az afrikaiakkal. Ki tudja, milyen földrajzot tanítanak itt, ahol azt gondolják, Vajdaságban honos a malária, a lepra.

Miután megszűnt Jugoszlávia, lecsúsztunk, lecsúszott az országunk. Egészen Afrikába.

*

1994 őszén a helyi maffiózó lánya, aki rettentően hasonlít Freddie Mercuryra, a fogai miatt, a földre lök, és négyszer belém rúg, azt kiabálva, hogy büdös magyar. Köp egyet. Nem talál el a nyála. Odaér egy tanár. Rám szól, hogy keljek fel, mit fekszek én a padlón, mit képzelek. A tanár magyar. Láttam, hogy látta. Az egészet látta. Itt senki sem akart bajba kerülni. Felkelek, de már nem kezdek el magyarázkodni. 

Nagyjából húsz évembe telik, hogy a helyére tegyem azt, hogy kisebbségi vagyok, de ezáltal nem vagyok kevesebb. Nagyjából húsz évembe és négy pszichológusba kerül, míg helyre áll az önbizalmam, és elkezdem valamennyire teljes értékű állampolgárnak érezni magamat. Rádöbbenek: nekem is ugyanolyan jogaim vannak, mint bármelyik többségi nemzet tagjának, bárhol. Furcsa érzés ez. Elég jó dolog erre rádöbbenni. Csak sajnálja az elvesztegetett időt az ember, amíg nem ezt érezte.

*

Ismét a bevándorlási hivatalban állok, pár évvel később. Megint tanulmányi vízumot kérvényezek. Azzal lepnek meg, hogy tudnak fénymásolni, nem nekem kell elmennem mindenféle papírokkal fénymásolót keresni a halál háta mögötti kerületben. Sőt, a tartózkodásit is megadják, több mint egy évre. Ámulok: hihetetlen. Mindezt két időpont alatt.

A probléma mégis előjön: nem stimmel a nevem. Anna Andrija Terek néven tartanak számon, de a szerb útlevelemben magyarul írják a nevemet, ők ezt nem értik, hogy lettem Terék Anna? Most én ugyanaz az ember vagyok? Hogy ellenőrizzék ezt le? (A szerb iratokon, okmányokon az apa neve van feltüntetve, az anya neve, pláne a leánykori nincsen.)

Nevetek, ja, igen, átírták, csak ennyi, én én vagyok.

Az ügyintéző kikerekedett szemekkel néz rám: Hogy tudta ezt elintézni?

Azt válaszolom: Kérdezték, akarok-e ékezetet, mondtam, hogy igen, ők meg azt mondták rá: oké.

Még nagyobb a szeme.

Még háromnegyed órát ott kell ülni, mire átvezetik a nevemet magyarra a szerb útlevelem alapján a magyarok.

*

Isztambulban állok. A török férfiak úgy néznek ki, mint az otthoni férfiak. Az összes török bácsi hasonlít az apámra. Viccelődve mondom, lehet, nem is halt meg, csak elszökött Isztambulba, hogy jégre szórt mandulát és sorsjegyeket áruljon az utcán.

Már egy ideje nem tudom eldönteni, hogy mi vagyok (magyar, jugoszláv, szerbiai/vajdasági/jugoszláviai magyar, délvidéki, határon túli, szimplán vajdasági vagy csak hülye), már egy ideje nem is érdekel különösebben. Olyan lényegtelen.

Az egyik török költő rám néz, nevet, és azt mondja, mi törökök és ti magyarok, hát mi testvérek vagyunk. De, mondom, én jugoszláviai magyar vagyok, az is ér? Röhög: akkor még inkább testvérek vagyunk, hát az ötszáz év, az ötszáz év. 

Az első éjszaka jogára gondolunk mind a ketten. A mellettünk álló horvát költő is, ezért inkább közbenevet: Ó, a rigómezei csata! Ah, ez a Koszovó! Minden ott történik, ami csak ér valamit.

Én sem igazán értem ezt a viccet.

A rigómezei csatára gondolok. Aminek 525. évfordulóján, június 28-án, Gavrilo Princip lelőtte Ferenc Ferdinándot. És kitört az első világháború. És jött Trianon. Meg a sokkal későbbi háborúk, a sorban állásaim a bevándorlásiban, stb., stb.

Ez egy végtelen történet. Semelyik része nem áll meg magában egyedül. Nincs Trianon Gavrilo Princip nélkül, ő meg az Oszmán birodalom nélkül. És így tovább.

És vannak területek, amiket újra és újra fel kell locsolni vérrel, a föld felissza úgyis.

*

Luka szerint teljesen más hangon beszélek horvátul, mint angolul. Ezen nagyon jókat nevet. Milyen más az ember, ha más nyelveken beszél! – mondja lelkesen. Beszéltet magyarul is, kéri, hogy mondjak valamit németül. Én előbb unok rá, mint ő.

Kérdem tőle, mint monarchiabeli felmenőkkel rendelkező embert: ő minek érzi magát, és én mi vagyok?

Nevet: hát, mik lennénk, jugoszlávok. Hiába nincs már.

Teljes napfogyatkozás

Abban az évben csókoltak meg először. Tamás egy kapuban húzott oda magához és percekig csókolt, és nem hittem el, hogy ez a csókolózás jobb is lesz valaha. Az osztályban már minden lányt megcsókoltak, én voltam az utolsó, aki megbabonázva értetlenkedett, hogy mi ebben a jó. Mindenki értetlenkedik, aztán újrapróbálja. A nyár végére már egészen jól ment, Tamásnak széles, puha szája volt, és így utólag belegondolva, nagyon is jól csókolt. Csak az az első csók, mint minden első csók, volt olyan nyálas és szokatlan.

Órákon át csókolóztunk Tamással. Hol a Palics partján, hol az apró, rendetlen szobájában, közben a Suzanne-t hallgattuk, Leonard Cohentől, vagy az aktuális propaganda hősidalt, mert minden rádió ezt játszotta (Волимо те отаџбино наша - Szülőhazánk, szeretünk), ha éppen volt áram. Kilométerekkel arrébb, egy későbbi szerelmem, épp véres cipőben állt, és fényképezte, ahogy agyonlövik az embereket Koszovóban. Azt mondta, sokat sírt, néha oda sem tudott nézni, csak nyomta a gombot, miközben exponált, de az arcát elfordította. Engem meg közben, egy göndör fiú csókolgatott Szabadkán. Érdekes, egyazon országban mennyi dolog történik egyszerre. Érdekes, kiben mi töri szét az addigi életét, s aztán merre változik meg minden.

Az volt életem leghosszabb nyara.

Március 25-én voltunk utoljára iskolában. Előző nap már bombáztak, de másnap iskolába kellett menni. Aztán földrajz óra közben bombariadó lett, és letereltek bennünket az iskola aljába. Az alsósokat a pincébe vitték, de mivel ott nem volt elég hely, az ötödik és hatodik osztályt a tornaterembe küldték, a hetedikesek és mi, nyolcadikosok, a földszintre kerültünk. Sokan sírtak. Órákig nem engedtek senkit sem haza, csak szülői felügyelettel. Még nem volt mobiltelefon, nem lehetett olyan sms-t írni, hogy „Anya, gyere értem, mert bombáznak!"

Azt hiszem, mind féltünk, csak páran nem mutattuk. Sokan sírtak, a belevalóbb tanárok viccelődtek, hülyéskedtek, de így is volt, aki az egész riadót végigbömbölte.
Akkor már hetek óta tárgyaltuk, hogy lesz-e bombázás, és ha lesz is, kell-e majd iskolába jönni, lesz-e partraszállás (akkor még volt tengerünk is), el kell-e menekülni. Órákig ment a sírás, nevetés és fogadáskötés, hogy mi lesz majd ezek után. Végül megszólalt megint a sziréna, ezzel véget is ért a tanítás, de alig akartak kimenni a gyerekek az iskolából. Furcsa volt. Ránk bíztak egy halom alsóst, hogy kísérjük őket haza. Kézen fogva vezettük a síró alsósokat, aztán március 25-én, délután elkezdődött a nyár.

Eleinte el kellett sötétíteni, parancsba adták, hogy a repülőből ne látszódjon, hogy hol van a földön település. De anyám nem volt hajlandó lekapcsolni az udvarban a villanyt, mert a kutyánk félt a detonációtól. Ezért átjött a szomszéd, aki civilben tartalékos ezredes volt, és hosszasan magyarázta a magyar anyámnak, hogy el kell sötétíteni. Anyám meg mondta, hogy van szatellitantennánk, látta a BBC-n, hogy ezek a gépek éjszaka még jobban látnak, mint nappal, olyan kamerákkal vannak felszerelve. Kiabált a szomszéd. Kiabált anyám is. Aztán pár napra rá jött az újabb parancs, hogy kivilágítunk mindent, mi nem félünk, dögöljön meg Amerika. Céltáblát hordott mindenki a ruháján, Target (célpont) felirattal. A szomszéd átjött, és gratulált a magyar anyámnak, hogy már előtte sem félt, hát igazán bátor asszony, micsoda hazafi. Aztán elvették az áramot.

Hallottam olyat, hogy akkoriban az áramot Bulgáriának adta el Jugoszlávia, mert a háborúhoz kell a pénz. Akkoriban nem értettem, hogy hogyan is viszik át titokban az áramot a bolgároknak. Elég sok mindent nem értettem még akkoriban.

Aztán két és fél hónapnyi iskolai szünet után, mire már mindenki megszokta az újabb háborút, jött a hír, hogy mégiscsak lesz ballagásunk. Két bombariadó között. Kijárási tilalom volt, amíg tartott a légiriadó, nem volt szabad hivatalosan sehol se lenni, csak az óvóhelyen. Áprilisig ezt nagyjából be is tartotta mindenki, aztán éltük tovább az életet, függetlenül a riadóktól. A ballagáson is, már mindenki ott volt korán, de várni kellett a sziréna hangjára, mert hivatalosan nem kezdhettük el addig, amíg a bombázás tart.

Akkoriban minden ablakra széles ragasztószalagot ragasztottak, hogy ha a detonáció ki is löki az ablakot, ne törjön az üveg túl sok darabba. Humoros nép a jugoszláv, nevet is adott ennek a szokásnak: Windows '99.

Aztán két bombariadó között elballagtunk, fényképezkedtünk és szaladtunk a délutáni bankettre. Mivel este 7 után tilos volt gyülekezni, délutáni diszkókat üzemeltettek az országban. Táncoltunk, ünnepeltünk, mert az iskolával együtt a felvételi is elmaradt, az ember csak beadta a papírjait a középiskolába és felvették, az átlaga alapján. Az ember válogathatott kedvére a középiskolák közül. Én a szabadkai gimnáziumba adtam be a jelentkezésemet, Tamás örült, hogy végre egy városban lakunk majd.

Ballagás, Nikola Tesla Általános Iskola, Topolya, 1999.

1999-ben, a tizennégy évesektől kezdve mindenkit nagykorúsítottak. Ha jönne egy mozgósítás, legyen elég katona. Akkor már nyolc éve fogytak Jugoszláviából a férfiak, szükség volt az utánpótlás biztosítására. Személyi igazolványt kaptam, és vártam, hogy mikor igazoltatnak. Mert ha az ember szórakozni ment, általában volt razzia, a rendőrök minden fiút felírtak, hogy ki hol szórakozik. De vicces volt, élveztük, hogy gyorsabban élünk, hirtelen nagykorúak lettünk.

Ennek megfelelően, elkezdtem egyedül buszozni Szabadkára. Addig sosem mentem át másik városba a szüleim vagy a testvérem nélkül. Most meg, személyivel a zsebemben, ültem egyedül a buszon, utaztam Tamáshoz, hogy csókolózzunk. Dalt küldött nekem a rádióban, műzlit ettünk, sétáltunk a Palics partján. Egyszer addig sétáltunk, hogy közben bombariadó lett, de még sikerült felülni a buszra. Nem volt áram, nem tudtam tőle felhívni anyámat, hogy biztonságos helyen vagyok, meg nem is láttam értelmét, annyi bombariadó volt, gondoltam, ez is olyan, mint a többi: a déli részeket érinti. Utóbb kiderült, hogy Palicsot bombázták, a tó partján lévő meteorológiai állomást (ahol radarok voltak, kilőttek az amerikaiak minden radart), hallottuk, hogy dörög valami, de két hónap bombázás után az ember már nem hisz el semmit a fülének, hiába hallja, hogy baj van. Mindig menni kell tovább, amerre indultál. Nagyjából tíz percen múlt, hogy nem értek bennünket utol a bombák a parton. Mire hazakeveredtem Topolyára, anyám sík ideg volt, magában már eltemetett. Én meg csak nevettem.

Esténként, júniusban, az egész utca kint volt, melegünk volt nagyon, áramunk viszont egyáltalán nem volt, így a nővéremmel a csillagokat bámultuk, magyarázta, melyik a Cassiopeia, melyik a Delfin. Rengeteg műhold mozgott felettünk. Volt valami gyönyörű abban a csillagos égben, olyan sötét volt, hogy a tejút is látszott. De az ég fele mozgott, nehéz volt kibogarászni a sok mozgó fényes pont közül a csillagképeket.

Aztán véget ért a bombázás, és pirított bennünket tovább a nap. Ropogósra sültünk, Tamás tovább csókolt, küldte a rádióban sorra a dalokat. Mivel az ország hivatalosan gyűlölte Amerikát, nem lehetett Coca Colát venni, csak Yu Colát. Hazai, saját gyártmányt. De mi örültünk, mert sokkal finomabb volt, mint az előző háború alatt készített bármilyen, apatini kotyvalék, lötty, és jóval olcsóbb, mint a Coca. Csak sétáltunk tovább az összetört Palics partján.

Aztán a Balatonra utaztunk, mintha mi sem történt volna, családi nyaralás, még a bombázás előtt be lett fizetve minden. Kormozott üveggel, papír szemüveggel várták az emberek a teljes napfogyatkozást. Mi meg röhögtünk az amerikaiakon, mert a tévében volt egy riport, hogy nem mernek Magyarországra jönni, pedig onnan lehet a legjobban megnézni a napfogyatkozást, de nem mernek mégsem oda jönni, mert túl közel van Koszovóhoz. Pedig már béke volt.

Balaton, 1999.

Közben távolra került tőlem minden, kicsit én magam is távolra kerültem saját magamtól. Lassan berepedt a széle az egész életemnek, mintha jelezte volna előre, hogy innen már nem lesz megállás, széttörik a körém épített burok, a jó és a rossz része is, ezzel a repedéssel kezdődött el szétválni minden, érni a lelkem, egészen addig érni, míg körülöttem és bennem meg nem rothad újra és újra minden, mint egy lassú, félelmetes törés, amihez nincs elég széles ragasztószalag, hogy egyben tartsa az életet, mint a Windows '99. Itt indultam el én is, itt kezdtem el távolodni, Szabadkára, majd Budapestre költözni, felnőni, kínlódni, darabjaimra törni, újra összeragadni, átváltozni, utakat keresni, újra elveszni, megint föladni, megint nekikezdeni. Egy apró roppanásnak tűnő nagy robbanással, a Holddal eltakart Nap alatt.

Teljes napfogyatkozás, nővéremmel, Balaton, 1999.

Néztem a sötétedő eget, ahogy a Hold a Nap elé csúszva lassan kitakarta előlem a fényt. Próbáltam megszabadulni magamtól, messzire űzni minden valóságot, hogy ázzon le rólam az élet, égjen le rólam minden, ami valaha hozzám tartozott. Ahogy egy későbbi szerelmem is próbálta nap mint nap, alkoholba áztatni az összes emlékét, az egész életét, hogy leáztassa magáról a háborúkat, amiket végig kellett néznie. Szétázik és szétég az élet, és közben nagyon nehéz épeszűnek maradni.
Nem vitt le rólam semmit a Balaton vize. Nem égetett le rólam semmit a Hold mögül újra előbújó Nap. Csak volt egy halk roppanás, és repedni kezdett szép lassan minden. A békében kezd megrepedni minden, amit az ember addig az életének hívott. Aztán akárhogy is keresi, nem találja többé a helyét sehol.
Otthon a rádióban még mindig a propagandadal szólt, meg Tamás nekem küldött dalai, még mindig csókolt, de bennem repedtek azok a csókok, és csak vártam, hogy feszítse tovább valami azt a kis rést, nyíljon szét bennem a világ, nyíljon ki bennem az élet, és semmi se maradjon ugyanolyan, mint amit a béke előtt életnek hívhattam.

Lerakódás

Úgy rakódnak le egymásra a percek, mint vékony lapok. Ahogy múlik a nap, minden perc szépen egymásra fekszik, történeteket rajzolnak ki, aztán estére már nyomja a súlyuk a föld felé a homlokunkat. És közben rohan körülöttünk minden.

A napló arra jó, hogy általa megállítsuk az időt. Kiragadunk egy pillanatot az eltelt napból, az ébredés óta eltelt időből. Kiragadjuk és megnézzük, közelebb emeljük a szemünkhöz. Amíg az ember azon rágódik, hogy mi történt vele, nem figyel másra. Amíg az ember formába önti a napja legfontosabb pillanatát, talán meg tud állni minden. Elsiklik mellettünk minden, ha nem gondolkodunk azon, mi is történt ma velünk. Vagy, hogy miért is történt meg velünk minden.

Ahogy rakódnak ránk a percek, a történések, az emlékek, vastag hártyát képeznek rajtunk, van, hogy ki sem tudunk látni mögüle. De amíg az ember a naplóját írja, ragasztja, szerkeszti, megállítja az időt. Hogy aztán újra és újra elő tudja hívni, megnézze, mintegy lelassítva, a saját életét.

Antal László kollázsain pont úgy fekszenek egymáson a kivágott, átfestett papírok, mint ember homlokán a percek. A sok megállított pillanatból, a sok kiragadott történésből mégis egy folyamat áll össze. Egy élet folyamata. Mert mindig változunk. Elmúlik belőlünk egy érzés, valami új jön a helyére, eltűnnek mellőlünk emberek, más jön a helyükre. Valami mindig kitölti bennünk az életet és kiszorítja mellőlünk a levegőt.

Belelátni egy ember életébe nem feltétlenül érdekes. Azonban látni valaki életét folyamatában, nézni valaki más napjainak múlását, az egymás mellé leülepedett pillanatokból kiolvasni egy élet alakulását, egy élet fejlődését, változásait már sokkal izgalmasabb. Ezek a képek külön-külön nézve történeteket mondanak el. De mire az ember a kiállítás végére ér, kirajzolódik tíz hónap, az elmúlt idő, az életből kiragadott intervallum tartalma, és kirajzolódik egy nagyobb kép, talán maga az ember is. Amitől talán nincs is fontosabb. Folyamatában látni valakit, megismerni a változásait, minden arcát, figyelni őt jó vagy épp rossz kedvében, megfigyelni: mi fontos neki. Kevés ettől érdekesebb dolog van. Mert így, ez által tudunk megismerni valakit.

Antal László kollázsait végignézve, egy másik ember megállított ideje indul el bennünk és visz magával, az alkotó dinamikájával. Kézenfog, húz, magával ragad, körbevezet, elénk tár tíz hónapnyi életet és múlást.

Az ember mindenben önmagát keresi és tükröződni vágyik. Magunkat keressük minden egyes előttünk kitárulkozó életben. Mert kíváncsiak vagyunk mind, másokra milyen percek rakódnak le, s milyen súllyal nyomják azt a másik homlokot a föld felé egy nap végén. Mert kíváncsiak vagyunk, mennyire hasonlítunk, mennyire különbözünk. Mert kíváncsiak vagyunk mind: az emberre.

Költők, írók, egymás közt

Szeretni valóak a régi fotók. Mert olyan régi rajtuk minden. A nyolcvanas években máshogy néztek ki az emberek és máshogy néztek egymásra. Más ruháik voltak, más frizurák és szemüvegeik, minden valahogy más volt, pedig ugyanilyen mozdulattal nyúltak kanállal az üst felé, lógatták szájukból a cigarettát, írtak pár sort a köteteikbe, ugyanilyen összeszorított ujjakkal jelentkeztek, mint Dormán László fotóin, vagy mint mi most, a 2010-es években. Ők is hordtak nyakláncot, ők sem hordtak nyakkendőt, vitatkoztak, beszélgettek, egyetértettek, nevettek, de valahogy más volt régen, mégis.

Talán még megvolt, az a háború előtti luxus, hogy lehetett szabadon haragudni a másikra, talán nem volt akkora súlya egy-egy bántó véleménynek, mert nem félt attól senki, hogy az a másik, két nap alatt eltűnik, felszívódik, besorozzák, külföldre szökik, kikaparja valami az életünkből. Talán nekik, a nyolcvanas évek embereinek még fontosabb volt a jelen, s nem bánták annyira a múltat, nem szorongtak annyira a jövőtől, mint mi most, a 2010-es években.

Ezek a képek bevésve őriznek megállított pillanatokat, amikor az ember tekintetén nem látszik a jövő, hogy mi fog vele történni, hogy fog meghalni, kik után fog sírni, mitől lesz boldog, hány gyereke vagy unokája lesz, hogy fogja kifizetni a villanyszámlát. Csak a jelen látszik, az élő idő nevetése, amibe minden percben kapaszkodni akarunk. A jelen, ahol lennünk kéne, ahelyett hogy újra és újra felkaparjuk a múltat, vagy kutatjuk rettegve a jövőt.

Ahány költőt, írót ismerek, mind másképp fél és mástól fél, mind mást remél magának és társainak. Ami nem változik, különböző generációk író emberei között, az az összetartozás vágya, mert valami hajtja az író embert magányából a közös gondolkodás felé, a közösség felé. Ami változott, az talán a különbség aközött, hogy az ember tervez vagy csak vágyakozik. De mindenképpen remél.

Az írás egy magányos foglalatosság. Ebből kiindulva, mindenkiben felmerülhet a kérdés: mit tud együtt csinálni sok író, hogy még tábort is működtetnek? Pedig a válasz egyszerű, hiszen az írók is csak emberek, pont azt csinálják, mint bármelyik ember, akár a piacon, vásárban, akár az osztálytalálkozón vagy egy nagyobb társaságban, tömött szatyrokkal vagy kávéscsészével a kezében, új élményekkel, méreggel vagy nyugalommal a szívben, vagyis: vitatkoznak, beszélgetnek, közösen gondolkodnak, unják a másik felszólalását, elgondolkodnak, egymás húsába vágnak azokkal a féltve őrzött, éles szavakkal, elkülönülnek, dicsekednek, kiutálnak, dicsérnek, lelomboznak, tarkóig égető tekintettel a másik szemébe hunyorítanak, csoportosítanak, szidnak, kibeszélnek, csodálkoznak és rácsodálkoznak, ismerkednek, elfordítják a fejüket, nem hallják meg valaki köszönését, lenéznek, megbecsülnek, de mindenképpen összetartoznak. Mert a lebecsülés, a szidás, a visszaköszönés hiánya is egy fajta összetartozás, csak más iránya és dinamikája van.

Költők, írók, egymás közt. Nem értenek egyet, nem írnak egyformán, valami együtt gondolkodásra mégis igényük van. Költők, írók, egymás közt. Elkapva olyan pillanatokban, mikor arcukon ezer más dolog nyoma csapódik ki, s nem a kamerába mosolyognak, a berögzült izomráncolás mosolygásaként.

Valahogy utólag rajzolódik ki, hogy ki milyen érdekes volt, s még ha idegesítő vagy olykor gonoszkodó is volt, akkor is, volt és ember volt, ezáltal szép volt. Dormán László képein valahogy szépek az egyszerű, hétköznapi dolgok, szép a kóstolás utáni fintorgás, az ácsorgó közönség, a tekintetek, ráncok, félben hagyott mozdulatok, a kávéscsésze alján maradt zacc, a ruhák és zakók ráncai, félig kiürült zöld üvegek, egymásra nyomott csikkek és a fény, ahogy szóródva árnyékol egy-egy mosolyt, homlokráncolást, egy-egy félben maradt mondatot, félig kifújt füstöt, a fény, ahogy apró szilánkokra törik, emberek elkapott pillanatain. Szépek a gyerekek, akik kicsit unják a rendezvényt, a kislány, aki véletlenül az íróbácsi mellett maradt, s rajta ragadt a képen, az egymásnak úgy örülő ismerősök, akik egyébként nem találkoznak, csak ebben az írótáborban.

Ezek a képek, viszik a múlt egy darabját városról városra, azokat a megállított perceket, amikben megpihent az idő. Aki ír, a halállal jár körben, és mintha minden egyes leírt sort valaki a háta mögül, a feje mellé hajolva nézné, figyelné, mérné. S mégsem tudja senki lelkében tisztán tartani, ápolni, élő sebként gondozni a halált, mert élni akar s ezáltal megdöbben, ahányszor eltűnik valaki. Dormán László képein pont ezt ábrázolja, olyan őszinte arcokat, akik mögött mind áll egy-egy kisebb vagy nagyobb halál, emberek arcát, akik túl vannak már pár halálon vagy vár még rájuk egy tucat.

Mint Juhász Erzsébet és Dormán László kacagó szemei, azon a képen, melyen a fotós visszakézből fotózta le magukat. Mert pont így fényképezi most magát mindenki, azzal az önfeledt nevetéssel, mert magunkat fényképezni mindig vicces lesz. S ha belegondolunk, egyszer a mi képünket is így fogja nézni valaki, kutató, kereső tekintettel, hogy miért nevettünk ennyire, s miért kellett abbahagyni azt a nevetést.

De Dormán László képeit nézve talán megnyugszik az ember, mert az a másik, ha már nincs is közöttünk, nem tűnik el a képekről, hanem ott marad, egy-egy véletlen mozdulatban, elkapott pillanatban, szemünk magába issza arcának vonalát, testének alakját, s a szeméből kikacsintó lelkének egy-egy darabját. Dormán László képei olyanok, mintha újra lehetőséget kapnánk, hogy találkozzunk mindazokkal, akiket nem láthatunk már.

(A topolyai Népkönyvtár padlástermében a közelmúltban megnyílt Dormán László A hatvanéves Magyarkanizsai Írótábor című fotókiállítása, ez alkalommal hangzott el Terék Anna fenti szövege. )

Négy tavasz I.

A bajok igazán akkor kezdődtek, mikor már második napja történt meg velem, hogy ébredés után nem tudtam eldönteni, hol vagyok.

Rövidlátóként nagyjából 10 cm a fókusztávolságom. Tehát ami tíz centinél messzebb van a szememtől, csupán egy színes folt a számomra. Harminc év alatt az ember egész jól meg tud tanulni tájékozódni színes foltok alapján. Az otthoni foltjaimat kívülről tudom, le is tudnám festeni. Nem is lenne rossz ötlet, újra festeni az összes olyan festményt, ami szobát ábrázol, de olyan foltokban, ahogy azt szemüveg nélkül látom. Ugyanígy az ember egész jól megismer fényeket. A fény színét, ami beszűrődik egy eltakart ablakon keresztül. Nem mindegy, hogy redőny, veneciáner vagy sötétítő függöny. Éjszakára kiveszem a kontaktlencséimet, aztán, ha ismeretlen helyen alszom, éjjel mindennek nekimegyek. Reggel is.

Marko barátom azt mondja, meg lehet szokni ezt a nomád életet. Ő rendkívül szereti. És amúgy is büszke. Nem vallaná be, hogy nehéz. Csak ruhát mosni jár haza Zágrábba, utána újra elutazik. Néha két hét alatt megjár négy országot is. Marko azt mondja, meg lehet szokni, csak az alvással van baja. Nézek rá, több mint két méter magas: lelóg a világ összes ágyáról.

Tavaly csináltam én is ilyen ámokfutást: két hónap alatt négy ország. Pest-Brüsszel-Párizs-Brüsszel-Pest-Berlin-Lipcse-Berlin-Pest-Isztambul-Pest. Isztambulban reggelenként nem tudtam eldönteni, hol vagyok. Pont olyan volt a fény, mint Lipcsében, a párna szaga, mint Párizsban. Reggelinél Marko csak nevetett rajtam: ő már meg sem kísérli felismerni a reggeleket.

Brüsszel az ellentmondások városa

Egyszerre esik az eső és süt a nap. Néha mintha az eső állna a levegőben. Nekimész, ha sietsz az utcán. Margaréta barátnőm, aki évekig ott élt, azt mondja, van reggeli eső és délutáni eső, van száraz eső, lényegében mindig esik. Ha kisüt a nap, látni lehet az esőfelhők szélét. Aztán megint esik. Tele a levegő párával. Az arcod, a bőröd mégis kiszárad. Olajos tusfürdővel mossák az emberek az arcukat, zöldségeket centrifugálnak. Mindenkinél víz és esernyő van a metróban. Hideg van, mégis meleg a szél. Bőven Nyugat-Európában vagy, mégis áll a szemét az utcákon. És fázol. Éjjel, hazafelé menet kerülgetni kell a járdára kiszórt jeget. Mindenütt halat főznek. Hangosak és szépek a brüsszeliek. Együtt él vallon és flamand, de ha a kávézóban franciául próbálsz beszélni, kijavítanak. Párizsban bárhogy is gagyogtam a nyelvet, minden francia örült, türelmes volt és kedves. Brüsszelben kijavítanak, hogy a tejeskávé nem café au lait, hanem caffé russe, és inkább angolul folytatja a pincér. Brüsszelben minden mellett van egy templom. Néha egy templom mellett is templom van.

Éjszaka táncolni megyünk. A brüsszeli férfiak magasak, széles a hátuk, nevetnek, hangosak és hangosan udvarolnak. Táncoltatják a nőket, kacsintgatnak. Éjjel a dönerezőben Stromae slágere megy, a Formidable. A fiatalok hangosan énekelik, amíg várják a készülő ételüket. Később a Titanic filmzenéje, akkor már a döneresek is énekelnek.

Brüsszelből reggel indulunk TJV-vel Párizsba. Másfél óra az út. Balkáni vonatokhoz szoktam, Topolyáról eljutni Pestre, megtenni azt a 195 km-t 6 órába telik a magyar és a szerb vasútnak. Brüsszeltől Párizs nagyjából 264 km-re van. Másfél óra. Mire megszokjuk a vonatot, már meg is érkezünk. A TJV rettentően gyors, rettentően kényelmes. Nevetünk négyen, hogy suhan el mellettünk a világ, nevetünk, mint akik legyőzték az időt. A vonat wc-je mindezek ellenére szörnyen büdös. Bent a guggoló ember fejmagasságában szöveg fogad: Elnézést a kellemetlen szagokért, a működtetők sem értik, mi miatt van, keresik a szagok okát, megértésünket és türelmünket köszönik.

Párizsban ismét fénytelen minden, mondhatni matt

Amikor először érkeztem meg Párizsba, nappal volt, délutáni csúcstömeg és az Eiffel-torony barna volt. Mikor másodszor érkeztem meg, rendkívül sötétnek tűnt a fények városa. Ezúttal délben érkezünk. Párizs-fehér minden épület, olykor egészen szürke egy-egy ház, a levegőben gázolaj szaga, pont mint egy dalban. Nehéz a délelőtt, nehéz az emberek arcán a sok ránc a vonatállomáson. Két férfi üvölt egymással, kapkodva cigizünk, aztán belelépünk a város vidám áramlásába. Fújni kezd a szél. A francia szél hideg, jeges, ahogy tudjuk, bebugyoláljuk magunkat.

Valóban van Párizs-fehér szín, esküszöm. Ha képen látja az ember, ha filmen vagy tévében, fel lehet ismerni rögtön. Nekem ettől a fehértől dobban meg mindig a szívem. Az utcák lejtésének szögétől, a talpakat ocsmányul törő macskakövektől és a tisztára söpört betontól. Itt még a beton is egészen fehér. Kihívás felfesteni a zebrát.

Mivel a repülőre nem lehet akármennyi folyadékot felvinni, Párizsban veszek kontaktlencse folyadékot. A brüsszeli tapasztalathoz képest boldogan jövök ki a gyógyszertárból: elmakogtam, hogy nem tudok franciául, de víz kell a szememnek, kontaktlencsém van. A gyógyszerész rögtön mutatja, mik közül választhatok (grand ou petit?), s gond nélkül megért. A brüsszeli pincérre gondolok. Mosolyog rám a francia gyógyszerész.

Párizsban az ember mindig belekeveredik valamibe. Amikor először voltam, lefújtak mellettünk valakit paprika sprével és egy órán át könnyeztünk, köhögtünk. Aztán sodródtam már bele a tömegbe, ami épp a skinheadek és a rendőrök összecsapása közepén szándékozott elhaladni. Ezúttal diáktüntetéssel találkozunk. Szenvedélyesek a franciák, üvöltenek mosolyogva a diákok, tüntetnek a klímaváltozás miatt. Arcuk kifestve, csillog a szemük, integetnek. Üvöltenek.

Kávé a Notre-Dame mellett. Akkor még nem égett le. Párizsban minden régi, minden kopott, szakadt a műbőr fotel, kopott a fa bútor, az összes kávézó wc-je a föld alatt van és büdös. Szűk minden, mint a metró belső tere. Az emberek folyton egymáshoz érnek. Szeretem ezt a várost, ahol egymáshoz ér mindenki minduntalan, és azt még jobban, hogy senki sem lesz ideges ettől.

Bent a Notre-Dame-ban ugyanaz a zsúfoltság, mint a téren, előtte. Villognak a falak, fotóz mindenki, pedig vakut használni nem is lenne szabad. Zúg a belső tér, mindenki beszél, mindenki néz, mindenki turista. Rágódom, milyen lehetett itt, mikor még nem özönlöttük el a várost?

Este az Eiffel-toronyba megyünk. Még előtte megvacsorázunk. A pincérek udvarolnak, nevetnek, kérdik, honnan jöttünk. Mikor bevalljuk, hogy magyarok vagyunk, politizálni kezdenek. Gyorsan tudatjuk, hogy szerbiai és szlovákiai magyarok vagyunk. Ettől összezavarodnak, ismét udvarolnak. Anikó barátnőm megjegyzi, lám, eljött az idő, mikor egyszerűbb azt mondani, hogy szerbek vagyunk, kevesebb furcsa tekintetet kap erre az ember. (Annak idején, ha azt mondtad valahol, hogy jugoszláviai/szerbiai vagy, az emberek arca mindig eltorzult.)

A torony tetejébe megyünk, a párizsi szél kifújja belőlünk a lelkünket is. Látni a város összes fényét, s bár Orsi és Anikó rettegnek a magasságtól (minden képen olyan az arcunk, mintha megfélemlített turisták lennénk), alig akarunk lejönni. Lent, a földön, kimondottan meleg van a fenti szélfújáshoz képest. Kiolvadunk.

Másnap a Champs-Elysées-re igyekszünk, de a metrót nem engedik tovább, gyalog kell menni a Diadalívig. A barátnőimmel nem olvasunk túl gyakran híreket. A Diadalívhez vezető úton porrá zúzott buszmegállók sorakoznak. Az egyik falán parfüm reklám: Johnny Depp komolyan néz a jövőben, miközben írja alatta: Sauvage (vad), arca előtt kitört az üveg, a reklám előtt, szétgurulva a járdán, apró üvegdarabok.

Aztán a Champs-Elysées-re érve látjuk, hogy lángol a város. Sárgamellényesek rohangálnak, lábtörlőket égetnek. Széttörve, betörve minden kirakat. Ropognak a lépteink. Végül eltávolodunk a tűztől, Jugoszláviában felnőtt embereknek nem sok jó emlékük van az ilyesmiről, könnyebben talál belénk utat a félelem.

24 óra alatt 27 km-t sétálunk. Margaréta barátnőm lemérte. A végére a térdünkig ér az izomláz és csak panaszkodunk hazafelé a vonaton.

Brüsszelben eső vár bennünket és Alexa barátnőnk, aki kárpátaljai lévén akkor is megvendégel, ha nem hozzá megyünk. (Egyszer egy halom fűszeres vodkát felbontott, mikor meglátogattuk, s addig nem engedett ki bennünket az ajtón, míg végig nem ittuk a választékot.) Csokit eszünk, Hachachát iszunk és táncolni igyekszünk, miközben egy emberként siratjuk a lábunkat.

Orsi barátnőm a transzferbuszon észreveszi, a buszsofőrök mind puszival köszöntik egymást. Lekezelnek és adnak egy puszit egymásnak. Margaréta azt mondja, ez itt normális, minden buszvezető ezt csinálja. Hőbörgünk, milyen furcsa, míg valamelyikünk meg nem jegyzi nevetve, otthon, Szerbiában a férfiak három puszit is adnak egymásnak, ha találkoznak, és kiabálják boldogan, hogy brate! gde si brate!, vagyis tesó! szevasz, tesó!

Pestre visszatérni az utóbbi időben egészen jó érzés. Régen mindig sírtam, ha haza kellett jönni Rijekából, Splitből, Zürichből vagy Párizsból. Szerettem volna mindig ott maradni valahol, egy másik életet élni. Aztán valahogy elkezdtem magam itthon érezni.

A soványság fétise

Mindig elcsodálkozom azon, amikor emberek pusztán üzleti célból nyilvánosságra hozzák a saját anomáliáikat. És azon is, hogy azt gondolják, ezzel jót tesznek, hiszen ezeket az anomáliákat természetesen normálisnak gondolják, annak is kiáltják ki őket, jelölvén az átlag és a köztük lévő távolság okozta feszültséget: olyannak kéne lenned, mint amilyen én vagyok, mert csak én tudom a tutit. Pedig csak jól rámutat arra a pontra, ahol el van akadva az élete.

Amikor a neten olvastam, hogy Norbi szerint a nők szülés utáni elhízása az oka a legtöbb válásnak, nevettem, mert épp egy hete szigorlatoztam, többek között a válási krízisek témaköréből is. Tanultunk a testképzavarokról is, de egyáltalán nem a válás kapcsán. Kész röhej, gondoltam magamban.

Aztán abbahagytam a nevetést, mert arra gondoltam, vajon hány olyan ember van, aki nem tanul a válási krízisről és beveszi azt a baromságot, amit ez az ember állít? Könnyű megvezetni az embereket, s ahogy figyelem a világot, egyre kevesebb célja van a hazugságoknak, szinte iránytalanul ömlenek az álhírek (a citrom gyógyítja a rákot, a szódabikarbóna helyettesíti a dialízist, a soványság megakadályozza a válást). Hányan hihetnek el hülyeségeket, csak azért, mert bíznak egy adott emberben. Mert ő biztos tudja, biztos a szakértője az adott témának. Pedig a valóságban nem. Mellesleg nem is rendőr, ha nem hiszünk neki, nem tud megbüntetni.

Szeretni valakit a személyisége, az értékrendje miatt: egészséges. Szeretni valakit a soványsága miatt: fétis.

De mi is az a fétis?

Fétis nem csak a köztudatban lévő szexuális anomáliát jelenti, de főként, mint Norbi esetében is, ahhoz kötődik. Fétis mindaz, amivel az ember behelyettesíthet valamit vagy valakit, hogy egy adott feltételnek feleljen meg, s ezzel elérje a belső biztonságérzetét. Pl. ha valakinek a csipke a fétise, mindegy, kinek a feneke van abban a csipkében, a lényeg magára a csipkére redukálódik. Így kevésbé sérül az ember, kontrollálhat mindent tovább, hogy biztonságban érezhesse magát. Csak épp a lényeg vész el. Hiába kontrollálhatja a fétise által, hogy a soványság körülötte legyen, ha a soványságon kívül nem tud másra figyelni és nem is érdekli mást. Szerintem ilyenkor mindkét fél kárt szenved.

A fétis alapján tehát nem a másik embert kívánja meg a férfi (ahogyan azt Norbi állítja), hanem a soványságot, amit a nő teste képvisel. Mindegy, ki és milyen ember, a lényeg a soványság, mintha pusztán az váltaná ki egy férfi esetében a merevedést.

A fétis egyik lényege épp az, hogy egy embert nem teljes egészében látunk, csupán egy adottsága, tulajdonsága, vagy egy tárgy, amit visel, válik nélkülözhetetlenül fontossá. Olyan tulajdonsága, olyan adottsága, olyan tárgy, ami könnyen behelyettesíthető egy másik ember pont olyan tulajdonságával vagy a tárgy viselésével. Egy másik ember, akinek lehet, hogy más a személyisége, de ez sosem lényeges, hisz az értéket maga az adott tulajdonság, tárgy, adottság jelenti: jelen esetben a csipke vagy a soványság. Mindegy, ki milyen, csak sovány legyen.

A kijelentés szerint a férfi nem a párját szereti, kívánja, hanem csak a soványságot. Ez fétis. Mondjuk beszédes is a helyzet, a kövér ember, aki lefogyott és azóta is ebből a fogyásból akar megélni, persze hogy abba szerelmes, ami a munkája: a soványságba. Azért is ezzel foglalkozik, nem az eredeti szakmájával. Kontrollálja a testsúlyát, kontrollálni akarja mindenki testsúlyát, mert ezzel kontroll alatt tudja tartani a saját életét, biztonságérzetét.

Nem mellesleg, ebben az esetben érdekes megjegyezni, hogy a testképzavarok is mindig a kontrollal kapcsolatos problémák miatt alakulnak ki. Az izomdiszmorfia épp úgy, mint az anorexia vagy az obesitas.

Dolgoznak egy páran az evészavar gyógyításán, kutatják, gyógyítják, orvos, pszichológus, szociális munkás, kliens, együtt. Aztán jön egy fetisiszta és szétveri ennek a munkának egy részét, a gyógyuló evészavarosok munkájának egy részét, akik keményen dolgoznak önmagukon, hogy jobban legyenek, hogy ne haljanak bele az evészavarukba. Pusztán egy brand kedvéért. Pusztán az újabb milliók megkeresésének kedvéért.

Igen furcsa világ az, ahol annak, aki a mekiben hulladékkaját készít és ad el, magasabb fizetése van, mint annak, aki a testképzavaros embereket gyógyítja. És ehhez jön még a milliókat kaszáló tréner, a kontrollproblémáival, aki viktimizál mindenkit, aki nem sovány, sőt, meg akarja szégyeníteni őket. Hol tud ez segíteni? Mikor volt olyan, hogy a megszégyenítés segített bárkinek is?

De menjünk ennél messzebbre. Nem kell, hogy az az ember, akire hatással lehet Norbi ostoba kijelentése, evészavaros legyen, elég ha gyerek az illető. Akinek az apja ilyesmit nyilatkozik, annak valószinűleg erősen csökkenni fog az önbizalma.

Egyrészt, mert ezek szerint a családot nem a szeretet tartja össze, a gyerek biztonságérzetét és boldogságát nem a közös célok és a szeretet alapján létrejövő elköteleződés szavatolja, hanem pusztán apa kielégülésétől függ, az tartja egyben. A gyerek, a család, mint olyan, értéktelenebb, mint anya teste, ami kiváltja apa kielégülését.

Ezek szerint az egész családot csak az tartja egyben, hogy apának van-e merevedése anya testétől vagy sem. Tehát ezek szerint egy gyerek nem a feltétlen szeretetbe születik bele, hanem egy szexuális zűrzavarba, melynek ő csupán mellékterméke.

Másrészt, mert azt fogja megérteni, amiről az adott fétis szól: mindegy, milyen vagyok, ha nem vagyok elég sovány, értéktelen leszek és nem fog a párom szeretni. Fiúknál viszont: értéktelen az a nő, aki nem sovány, csak a vékony nőket lehet szeretni, csak a soványság váltja ki a merevedést. Aztán milyen bűntudat jöhet abból, ha neadjisten, volt már a fiatalnak merevedése telt vagy duci vagy kövér nőtől...

Mert az ilyesmit le kell fordítani a gyerekek nyelvére, hogy rájöjjünk, vajon ők ebből mit értenek. A gyerek mindig lojális a szülőhöz, akkor is, ha az bántja. Anyához is, aki nem sovány szülés után, apához is, aki fetisiszta és csak a soványságba tud szerelmes lenni.

Tegyük fel, a gyerek erre a médiában elhangzott baromságra figyel, el is hiszi sajnos, nézzük, mit fog felfogni belőle: apa azért hagyott el bennünket, mert én megszülettem. Mert anya teste miattam változott meg.

A legtöbb gyerek sajnos okolni szokta saját magát azért, hogy a szülei elválnak, mert a legtöbb gyerek én-központú, saját maga a kiinduló pontja mindennek, miképpen a közepe is az egész életnek. Erre rádobni egy ilyen lapáttal... felbecsülhetetlen. Biztos megéri, biztos jobban fog fogyni a fogyis liszt meg fagyi. Csak egy percre kéne belegondolni, ugyan milyen értékrendet közvetít ezzel az egésszel Norbi.

Őszintén nem értem: miért nem tanul az, aki nyilvánosan szeretne okosnak látszani? A rendőrtiszti főiskolán nem tanítanak semmit a válási krízisekről. Minek is tanítanának, nem az ő dolguk, hogy miért válnak el az emberek. De ha valaki beszélni kíván egy adott pozícióból egy adott témáról, az nyugodtan kutathat, sőt, kötelessége utánanézni, mi a tudomány mai állásfoglalása az adott témában, mit kutattak ki a tudósok, amíg ő súlyokat emelgetve nézte az edzőteremben a tükörképét. Persze nem azt értem kutatás alatt, hogy rákeres az ember google-ban egy-egy kulcsszóra, és megnézi, mit mondanak a magazinok és fórumok az adott témáról, azaz: olyan emberek, akik nem is szakértői a témának. Az sajnos nem tudomány, hogy a citrom gyógyítja a rákot és a férfiak elhagyják kövér feleségüket.

Ha belegondolok, azért mégiscsak azt érzem, milyen szerencsések vagyunk, hogy az országban jóval több az egészséges férfi, aki Norbival ellentétben egészében képes észlelni a másik embert. Akik nem a testtömeg-változás miatt válnak el feleségüktől, akik nem hagyják el szülés után a feleségüket a megváltozott testük miatt. Megnyugtató az érzés, hogy az ország férfiainak többsége nem fetisiszta, nem csak egy adott tulajdonságba képesek szerelmesek lenni.

Azt hiszem, nemcsak a nőket, a férfiakat is meg kell nyugtatni: velük nincs semmi baj.

megosztása

Save

Akik megették a Csáth Géza-díjat

Két szigorlattétel között írom ezeket a sorokat. Pénteken szigorlatozok az ELTE szakirányú továbbképzésén, már fáradt vagyok, pedig még 12 tétel hátra van. Reggel már fáradtan indultam az iskolába, dolgozni. 

Nagyon szeretem a munkahelyemet. Általában van kedvem bemenni. Persze vannak napok, amikor felkelni sincs kedvem, elindulni sem, nem hogy dolgozni. De amikor már bent vagyok a suliban, belecsúszok abba a bizonyos Flow-élménybe, amiről Csíkszentmihályi Mihály beszélt. 

Azért szeretem annyira a munkahelyemet, mert rendszert ad az életemnek, és megtart a realitásban, ami egy költő esetében nem kis kihívás lenne egyébként. Amíg dolgozom, nem tudok másra koncentrálni, csak a munkámra. Gyerekekkel dolgozni másképp nem lehet. Figyelmet követelnek, teljesen jogosan. Tehát reggel 9.45-től délután 14:00-ig a fejemben egyedül ezek a gyerekek járnak, velük foglalkozom, velük dolgozom, illetve a pedagógus kollégákkal. Néha hazafelé a buszon is rajtuk rágódok, néha még elalvás előtt is. Amikor már egy éve dolgoztam, rájöttem, hogy kell húzni egy határt munka és magánélet között. Az iskolánk Pestszentimrén van, busszal járok ki oda, az út egy erdőn keresztül vezet. Ez az erdő az én határom: munkába menet amíg a busz el nem éri az erdőt, csak a magánéletemen gondolkodom, de amint kiértünk az erdőből, már csak a munkán jár az eszem. A munkám is ilyen: segítenem kell megtalálni az erdőből kifelé vezető utat.

A féldisznót, amit a Csáth Géza-díjjal kaptam, az iskolánknak ajánlottam fel. A gyerekek nem tudják, hogy egyébként költő vagyok, hiszen a foglalkozások róluk szólnak, nekem meg valahogy nem jön, hogy elmondjam nekik. Persze a mai gyerekek mindenkire rákeresnek a neten. 

Gyerek: Anna néni, te híres vagy?
Én: Nem vagyok, miért lennék híres?
Gyerek: Mert láttam az interneten, hogy te költő vagy.
Én: Ez igaz, írok verseket.
Gyerek: És akkor van olyan könyv is, mit te írtál?
Én: Igen, van.
Gyerek: És miről szól a könyved?
Én: Ha nagyobb leszel, majd megmutatom. Nem gyerekeknek való.
Gyerek: Miért, gyilkos könyveket írsz?
Én: Nem, nem gyilkosak, csak nem gyerekeknek szólnak.
Gyerek: Miért, mi a címe?

Nem mertem bevallani, hogy Halott nők.

Szóval erdőből ki, iskolába be és már indul a fülem befogása. Hangosak a gyerekek, mint mindegyik gyerek. Megpróbálok eljutni a szobámig, ami sokszor elég nehéz feladat: mindenki egyszerre szeretne megkérdezni legalább hat dolgot, csak hogy beszélgessünk. Nem úgy van az, hogy köszönünk és ennyi, meg kell kérdezni, mikor jöhet hozzám foglalkozásra, milyen magas a Kékestető, hány óra van, és amúgy mi a véleményem a vastag szemöldökről. Ha az ember felületesen válaszol, a gyerek mérges. Ha az ember elmélyülten válaszol, soha nem jut el a szobájáig. 

Én (gyerek ölel, nem akar elengedni, pedig sietnem kell): Engedj el lelkem, muszáj sietnem.
Gyerek: Pedig én nem foglak elengedni!
Én: De miért nem?
Gyerek: Mert puha vagy, puha vagy, mint egy hörcsög!

Lutri, mire érkezik az ember. Érkeztem már arra, hogy mentőt kellett hívni, érkeztem már arra, hogy csend van, érkeztem már úgy is, hogy amint beléptem, egy verekedésbe csöppentem, szedhettem szét a küzdő feleket. 

Amint eljutottam a szobámig, a gyógypedagógusokkal egyeztetünk. Az információ nálunk folyamatosan áramlik, mindig történik valami, vagy épp megdöbbentő nyugalom van, és próbáljuk kitalálni, mire fel ez a vihar előtti csend. Két gyógypedagógusunk van, mindkettőjüket Szilvinek hívják. Nagy Szilvi és kis Szilvi, utóbbi logopédus is. Mivel a tanulóink 99%-a „papíros gyerek”, két gyógypedagógus sem elég ahhoz, hogy el tudjunk látni mindenkit. 

A hét legtöbb napján a harmadik órára érkezek, akkor kezdek el dolgozni. Mert a figyelemzavarosak és a hiperaktívak az első három órában sokkal jobban tudnak koncentrálni. A legtöbb alsós osztályban ilyenkor veszik át a tananyag nehezebb, fontosabb részeit. Később a figyelem lankad, a kimerültség nő. 

Sokan kérdezték már tőlem, miben más a mi iskolánk, mint a többi. Eleinte azt válaszoltam, semmiben, egyszerűen nálunk több a „papíros gyerek” (akinek szakértői véleménye van arról, hogy valamilyen tanulási, beilleszkedési, magatartási nehézsége van, esetleg sajátos nevelési igényű, esetleg halmozottan hátrányos helyzetű, esetleg ez a három egyszerre). Idővel rájöttem, teljesen mások vagyunk.

A Wesley Kincseiben kis csoportokban történik a tanítás, mindegyik évfolyamon egy osztályunk van, egy osztályban maximum 12-14 gyerek. Van egy gimis, ún. kifutó osztály. Hely híján csak egy osztályt tudunk végigvinni a 9. osztálytól az érettségiig. Miután leérettségiztek, a következő tanévben ismét nyitunk 9. osztályt. Az iskola teljes létszáma nagyjából 80 tanulóból (azért nagyjából, mert tanév közben is szoktak új tanulók jelentkezni) és 37 pedagógusból, technikai személyetből áll. 

A tanulóink között nagyon sok az ADHD-s (hiperaktív és figyelemzavaros), az autizmus-spektrumzavarral küzdő, sajátos nevelési igényű vagy beilleszkedési-, magatartási- vagy tanulási zavarral küzdő gyerek. Talán két gyerkőcnek nincs „papírja”. A Nemzeti Alaptanterv szerint folyik az oktatás. A gyerekek közt elég sok a kiemelkedően magas intelligenciával rendelkező tanuló, akik sokszor legalább olyan nehezen kezelhetők, mint a sajátos nevelési igényűek vagy a beilleszkedési nehézségesek. 

A leglényegesebb talán, amiben különbözünk más iskoláktól, a pedagógusok hozzáállásában rejlik. Néha én magam sem értem, hogy tudnak ezek a pedagógusok ennyire türelmesek lenni. Határok, szabályok vannak, és persze viták is, ha valaki nem hajlandó betartani azokat. De szem előtt tartják, kinek mire van szüksége. Például, ha egy hiperaktív gyerek már nem bírja kordában tartani mozgásos impulzusait, így koncentrálni sem tud tovább, általában kikéredszkedhet, hogy fusson egy kört az udvaron, sétáljon egyet a folyosón, hogy kicsit ki tudjon zökkenni. 

Megdöbbentő volt a saját szememmel látni, hogy ennek az iskolának mekkora megtartó ereje van. Egyik gyermekotthonos tanulónk büntiből nem mehetett kirándulni az osztálytársaival, így az adott napon nem kellett bejönnie az iskolába. Ez a gyerek mégis bejött. Ötödikes volt, hát beült a negyedikesekhez, és végighallgatta, végigdolgozta a tanórákat. Azt hittem, ilyen csak a romantikus könyvekben van. Azt hittem, sosem kell belegondolnom, mennyire érezheti magát rosszul egy gyerek a gyerekotthonban, ha inkább elmegy iskolába, mint hogy otthon pihenjen. 

Nagyon szeretem a munkahelyemet, mert nagyon sok jó tanár dolgozik nálunk. Nem úgy kell elképzelni ezt, hogy kézenfogva fut a tanári kar a naplementében és mindenki nevet. Nálunk is vannak feszültségek, viták, mosolyszünetek. Ez az élet velejárója, a munkahelyi élet dinamikájának része. Szerencsés vagyok nagyon, mert a sulink tanárai jönnek segítséget kérni, bevonnak az adott gyerek problémájába, ajánlanak a szülőknek (az iskolapszichológusi ellátás önkéntes alapú, nem lehet kötelezni senkit arra, hogy muszájból járjon, a szülő, gyám kell, hogy megkeresse a szakembert az intézményben).

A folyosón általában rohanok. Az egyik gyerek szerint sokkal egyszerűbb lenne, ha gördeszával közlekednék. Régi, több mint 100 éves az iskola épülete. A lényeg, hogy egy jó hosszú folyosóról nyílnak a tantermek. A folyosó egyik végén van a tanári és a titkárság, a másik végén a szobám. Beugrok a főnökünkhöz, Gazdig Róberthez, aki három Wesley intézmény között rohan, hol a MÁV-telepi sulit segíti, hol a Hontalan oviban van. Nem értem, hogy működik az agya, bármit kérdez tőle az ember, mindegyik gyereket ismeri, nemcsak névről, de azt is, milyen, milyen nehézséggel küzd. Még az esti tagozatosokat is fejből tudja. Mert felnőttképzés is van nálunk: általános iskolai és középiskolai képzés is esti tagozaton. Nem mellesleg a főnök volt az, aki a Csáth Géza-díjat, avagy a fél disznót elszállította a PIM-ből a suliba. Másnap mondta is, hogy szétpattintotta pár óra alatt, fiatal korában volt böllér segéd is. 

A napi 5 óra alatt legalább 6-7 gyereket viszek ki óráról, iskolapszichológusi foglalkozásra. A kicsikkel játszunk, a nagyokkal inkább beszélgetünk. A lényeg a feszültséglevezetés, az agressziókezelés, megküzdési technikák elsajátítása, gazdagítása. Ennél többet nem mondhatok. Köt az iskolapszichológusi titok. Egy gyerek csak heti egyszer egy órára jöhet. De vannak leleményesek, akik észrevétlenül becsusszannak egy másik csoportba is, nekem meg eltart jópár percig, mire rájövök, hogy van-e kakukktojás. 

Gyerek (első alkalmmal van nálam): Figyellek már egy ideje és szerintem te nagyon kedves vagy.
Én: Miért?
Gyerek: Hát például, amikor így csinálok a kezemmel, mintha az pisztoly lenne és azt mondom, hogy fel a kezekkel, nem azt mondod, hogy ne rosszalkodj, hanem felrakod a kezed, és megadod magad, mondod, hogy ne lőjj! 

Aki gyerekekkel dolgozik, általában azt érzi, értékes a munkája, hiszen amennyi energiát, szeretetet belefektet, annyit vissza is kap. Nehéz sorsú gyerekekkel ez a szeretet, energia meghatványozódik. Néha sírunk, néha tehetetlenek vagyunk, néha káromkodunk. Néha arról álmodok, hogy befogom a szemem, és megpróbálom elfelejteni, milyen az élet valójában. Ha az ember túl közelről látja, érzi, mi minden megtörténhet, mennyi kiszolgáltatottság, mennyi bánat és nehézség tud egy kicsi életbe szorulni, hamar kifáradt, kiég. De látni, hogy egy süniként viselkedő gyerek hogyan szabadul fel, hogyan kezd el funkcionálni, tanulni, kibontakozni csupán attól, hogy érzi: szeretik, elfogadják, de vannak határok és szabályok, az mindent megér. 

Sok csodálatos pillanatom volt az elmúlt öt évben. Nagyon sokat sírtunk együtt, sírtam otthon, amikor már nehéz volt megtartani a bánattól, fájdalomtól, a puszta élettől szenvedő kis kölyköket. És sokat nevettünk. Annyi érdekes dolgot mondanak a gyerekek, annyi érdekes dologról gondolkodnak. Ezt meghallgatni a legszebb szakma a világon. 

A legfontosabb, amit tőlük tanultam, hogy ha az ember életében történik valami nagyon nehéz, valami nagyon szomorú, az még nem világvége. Élünk, túlélünk, dühösek vagyunk, lázadunk, elszomorodunk, szeretünk, veszekedünk, nevetünk, tanulunk, feladjuk, újra nekifutunk, túlélünk, élünk.

Gyerek: Az úgy van, hogy a sötétség és a fény folyton csatában állnak egymással, harcolnak, mert csak így lesz meg az egyensúly. Mert ha túl sok van a fényből, az feléget mindent, ha meg túl sok van a sötétből, az elnyel mindent. Azért kell, hogy harcoljanak folyton, mert akkor van egyensúly, abban tudnak az emberek rendesen élni. 

Analfabéta seregek

Mert képzeljük el azt a csatajelenetet, amiben egy halom szövegértéssel küzdő, szabálykövetésre képtelen katona vesz részt. Nem értik a parancsot, nem látják át a feladatot, nem értik, mikor kell lőni és kire. Azt sem értik, miért kéne követni bármilyen szabályt. Félelmetes lenne, én magam sem tudom, kire nézve félelmetesebb.

Ülök az ágyamban, a betegszabadságom kellős közepén, híreket olvasok, ami sehogy sem járul hozzá a gyorsabb gyógyuláshoz. Sosem olvasok híreket, mert nincs kapacitásom arra, hogy elviseljem a plusz frusztrációt a munkahelyemen végighallgatott nehézségek mellett. Furcsa dolog pszichológusnak lenni, egy idő után az ember telítődik mindenki más problémáival, és olykor az egész világot kiszorítja belőlünk a munka...

Egy ideje úgy érzem, hogy pusztán arra valók a hírek, hogy az ember még kilátástalanabbul érezze magát. Valóban van egy olyan pszichológiai célja a híreknek, hogy az ember otthon, kényelmes közegében végighallgatja, mennyi borzalom történik a világban, elkezdi értékelni a saját életét: velem ez ma mind nem történt meg, azért egész klassz kis életem van, stb.

Ülök az ágyamban, betegen, reggel, ébredés után azon töprengtem, hogy magyarázzam meg szégyen nélkül a háziorvosomnak, hogy nem szeretnék túl sok napot táppénzen tölteni, mert az alig 160 ezres pedagógusi fizetésem minden egyes forintjára szükségem van. Hogy lehet rávenni egy orvost, aki jóva többet keres, mint én, arra, hogy a hétvégi napokat ne vonja bele a táppénz idejébe, csak csütörtökre és a péntekre írjon ki?

Híreket olvasok, persze megint találok olyan hírt, ami arról szól: bár továbbra sem emelik a pedagógusok fizetését, nehezíteni fogják a tanárok életét: nehezebben elszámolható munkaidő, lehetőség az egyre gyakoribbá váló helyettesítésekre.

Legfőképpen azt nem értem, hogy ha országot kormányozni, politikai döntéseket hozni legalább akkora felelősség, mint gyerekeket, az ország népének következő generációit oktatni, nevelni, akkor miért nem kap pedagógus és politikus egyenlő fizetést? Nem hiszem, őszintén nem hiszem, hogy egyikükön nagyobb lenne a felelősség, mint a másikon. Ha a gyerekek oktatását végző emberek munkája ennyit ér, nem hiszem, hogy sok értelme lenne a parlamenti munkának. Milyen generációnak készülnek ezek a törvények, döntések? És miért hihetetlen, hogy kifárasztott, alulfizetett, megalázott emberek munkája sokkal kevésbé lesz hatékony?

Egyre többször töprengek el azon, miért nem sztrájkolunk, mi, pedagógusi munkakörben dolgozók? Kirúgni már egyikünket se tudnák, hiszen nincs tanár, pedagógus, akit a helyünkre felvehetnének. Nemrég egy olyan cikket olvastam, hogy több iskolában is az a helyzet áll fenn, hogy egy tanár legalább három tantárgyat kell tanítson tanerő hiány miatt, s ebből a háromból sokszor kettő olyan, amihez végzettsége sincs.

Orvostól hazafelé jövet állok a Mekivel szemben, várom a villamost. Lila reklámon integet nekem a Meki: menjek oda dolgozni, a kezdő fizetés nettó 160 000. Aztán itthon két újabb cikk: az egyik boltlánc kezdő fizetése nettó 300 000 fölött van és a Dél-Pesti kórházban 8 sebészből 7 felmondott, mert túl sok a munka, kevés a fizetés, nem tudják az előre tervezett műtéteket elvégezni, annyi az akut eset, amit el kell látniuk.

Emlékszem, pár éve a rezidens orvosok tüntettek, hogy elmennek inkább utcaseprőnek, mert a közterület-fenntartók fizetése magasabb, mint a rezidens orvosoké. Most meg villamosra várva nézem: krumplit sütni kifizetődőbb, mint tanítani, oktatni, nevelni. Ha belegondolok, milyen szinten meríti ki az embert a pedagógusi munkakör, az alacsony fizetés miatti frusztráltság és az a megalázottság, amit folyamatosan közvetít felénk az ország, valóban vonzóbbá válik a krumplisütés és a kasszásnéniség.

De vajon hol akad el a józan logika azokban a fejekben, amik kitalálják, mennyi legyen az adott bértáblás fizetés? És vajon hogy nem látják: azért van tanárhiány, mert ultra alacsony a fizetés? És hogy a megoldás valóban nem ott fog kezdődni, hogy még elviselhetetlenebb körülményeket teremtünk annak a maradék tanárnak. Ilyen kérdésekre mindig van, aki rávágja: azért nincs színvonalas oktatás, mert tanulatlan embereket könnyebb irányítani, pl. könnyebb lenne belőlük hadsereget csinálni.

De, kérdem én, mit fogunk kezdeni annyi analfabéta katonával? Ahhoz, hogy egy adott tömegből használható hadsereget lehessen építeni, kellenek alap dolgok. A közlegényeknek, bizony kell, hogy legyen némi alapműveltségük, logikus gondolkodásuk, szabálykövetésük meg pláne, főleg szabálykövetésre lenne szükség, mert nem mindegy, egy katona mikor lő. A szabálykövetés meg épp az óvodában és az iskolában alakul ki, szilárdul meg. Hála a tanároknak, a tanítóknak és az óvópedagógusoknak. Azoknak, akik épp alul vannak fizetve és túl vannak terhelve. Minél frusztráltabb és leterheltebb valaki, annál felületesebb munkát fog végezni, ésszerű: ki lenne motivált hasonló helyzetben? Tegyük fel, 78 ezres fizetéssel milyen törvényeket tudnának megszavazni a parlamentben? Kb semmilyet, mert minden jelenlévő arra figyelne, amin épp idegeskedik, ami épp frusztrálja: hogyan fogja kifizetni ekkora fizetésből a villany- és gázszámláját. Minél fáradtabb és frusztráltabb egy tanár, annál jobban romlik a teljesítménye, minél jobban romlik a teljesítmény, az annál jobban van kihatással a tanulókra és bizony minél rosszabb minőségű oktatásban részesült egy tanuló, egy diák, annál alacsonyabb színvonalú jövőre számíthat mindenki. Az is, akinek nincs gyereke, az is, aki most épp gazdag, az is, aki a jövőben nyugdíjas lesz és az is, aki együtt fog dolgozni ezzel a generációval. Szóval végképp nem értem, mi célja lenne a sok analfabéta létrehozásának. Nem hiszem el, hogy jó hadsereget akarnának építeni, hiszen ez teljes képtelenség lenne.

Mert képzeljük el azt a csatajelenetet, amiben egy halom szövegértéssel küzdő, szabálykövetésre képtelen katona vesz részt. Nem értik a parancsot, nem látják át a feladatot, nem értik, mikor kell lőni és kire. Azt sem értik, miért kéne követni bármilyen szabályt. Félelmetes lenne, én magam sem tudom, kire nézve félelmetesebb. Szövegértési nehézségekkel küzdő katonák kontra egy olyan csapat, aminek tagjai kielégítő oktatásban vettek részt. Szerintem lehet tippelni, kik nyernének. Még a legvadabb szakadár csapatokban is van szabálykövetés, szövegértés. Egyébként a belső harcok nagyon gyorsan felemésztenék az adott embercsoportot.

A szövegértés bizony az irodalom és nyelvtan órákkal kezdődik, aztán egyre tágul a többi tantárgynak köszönhetően. Nem mindegy ki tanítja és hogyan tanítja. A szövegértés nem ott vall kudarcot, hogy nem tudjuk kielemezni Tóth Árpád versét, hanem ott, hogy alapvető szabályokat tudjon követni az ember ("Nyisd ki a könyvedet a hetedik oldalon!" - bizony, olykor ez a feladat is nehézségeket okoz). Az alapszintű érettségi egyik legnagyobb buktatója, már évek óta, a szövegértési feladat. Nagyon rossz pontszámokat ér el az átlag. De térjünk vissza az analfabéta katonasághoz.

Ha adott egy csapat szövegértési nehézséggekel küzdő katona, aki képtelen feldolgozni az egyszerű parancsot, mit fog kezdeni az őket irányító feljebbvalójuk összetett stratégiáival? Vagy egyszerű parancsokkal, hogy például mikor kell lőni és mikor nem? Tudtommal az egész IQ mérés a katonaság miatt indult erőteljes fejlődésnek, hogy sikeresebb legyen a kiválogatás, ki alkalmas hadviselésre és ki nem. Az IQ pedig igaz, hogy velünk született, de bizony foglalkozás nélkül tud ám csökkenni és a teszteknek is általában van egy olyan része, ami az alapműveltségbe is belekóstol (nem csak logika kell hozzá, de tudás is). És bizony egy IQ teszt méri a szövegértést, ok-okozati összefüggések átlátását, ezáltal a szabálykövetés is tudja nehezíteni vagy könnyíteni egy adott ember intelligencia kvóciensének minőségét.

Az ún. lövöldözős videojátékokban is azok jobbak általában, akik jobb tanulók, intelligensek és átlátnak egy adott helyzetet rövid idő alatt. Szóval egyáltalán nem hiszem, hogy egy ostoba, szabályozhatatlan sereg létrehozása lenne a célja az oktatás kinyírásának. De vajon akkor mégis mi lehet a célja?

Az Íliász óta tudjuk, az a valódi harcos, aki ellensége erejét is elismeri, tiszteli, említi, hiszen legyőzni valami béna, esetlen, gyenge sereget sem dicsőség, sem kifizetődő nem lehet, pláne nem lenne értelme még dicsekedni is vele. De vajon tényleg létezik olyan harcos, aki a saját seregét nem ismeri el, nem tiszteli és még ki is csinálja más seregek helyett?

Pedig a mai gyerekek tele vannak értékekkel. Csodálom őket, milyen újszerűen tudnak gondolkodni, mennyivel bátrabbak, magabiztosabbak tudnak lenni. Azt hiszem, már az utánunk jövő generáció is más dolgokban érettebb, mint mikor mi voltunk a huszas éveink elején. De más dolgokban éretlenebbek. Nincs érési folyamat éretlenség nélkül, ezzel nincs is baj. Csak segíteni kéne nekik, mert felnőtt nem remélhet attól szebb dolgot, mint hogy az utána jövők messzebbre tudnak eljutni, minőségesebben tudnak majd fejlődni, röviden: szebbek és okosabbak lesznek, mint mi valaha voltunk. Ezek a mai fiatalok teli vannak értékekkel, amiket mi nem értünk. Pedig nem ártana meghallgatni az érveiket, mi miért lett fontos az életükben. Nem mellesleg, nem ártana minőségesen fejleszteni a tehetségüket, izgalmassá tenni számukra azokat a területeket, amikben az adott felnőtt szakértő, de legalábbis több tudása van róla, mint egy tanulónak. Lehetnénk ugródeszkák, hogy szárnyalhassanak. Mennyivel jobb lehetne nekünk is, ha nem analfabéta katona szerep jutna nekik, hanem valami olyan, amiben kiteljesedhetnek. Ám egy kiszáradt, elfáradt ugródeszkáról, egy elkeseredett felnőtt hátáról, hogyan is lehetne magasabbra ugrani?

Aztán itthon a Mekire gondolok és a kasszásnői fizetésre. Elképzelem magam egyenruhában. Mekis és boltos egyenruhában. Ronda és rossz lenne olyasmit csinálni, aminek semmi köze ahhoz, amit tanultam, tanulok még most is. De el lehetne menni belőle nyaralni. Akár még önerőt is össze tudnék gyűjteni, hogy lakást vegyek és autót. Lehetne rendes életem. De akkor mi lesz a gyerekekkel?

Pilleszatyrok

A tenger beúszott Velencébe. Aztán végigfeküdt az összes ház földszintjének padlóján, maga alá gyűrte az összes járdát, eltorlaszolta az ajtókat. Se ki, se be.

A tenger beúszott Velencébe, Pesten a Facebook-hírfolyamon nézem, amint sorra osztják meg ismerőseim a megdöbbentő képeket. Térdig vízben gázoló nők Louis Vouitton-szatyrokkal, térdig vízben álló épületek belülről. Számítani lehetett rá, mégis elképesztő. És szemrehányó feliratok a megosztott képek felett: hát senki sem vesz semmit komolyan, cselekedni kéne. De ha komolyan is vesz valamit ebből az egész haláltáncból a Facebookon bárki, lájkolásnál és megosztásnál többet mit tudna még tenni? Nincs erre válasz, senki sem mond más alternatívát. És valóban, mit lehet most tenni? Ha megosztom, eljut ez vajon a mérgező gyárakig? Nincsenek gyáros vagy politikus ismerőseim. Pedig talán ez lenne a lényeg, hogy eljusson egy-két befolyásos valakihez bármilyen üzenet a fenyegetettségről.

Az ember telefonon nézi végig egy város süllyedését, egy ország háborúját, egy kutya kínzását, akármilyen igazságtalanságot, és én magam sem tudom pontosan meghatározni, mit kéne, mit lehetne tenni.

Pakolok a lakásomban, szelektálom, mit viszek magammal költözéskor, mit adok oda másoknak, mit dobok ki. Állok a kezemben egy halom nejlonzacskóval, és töprengek, miért kellett ekkora vargabetűt leírnunk a kétezres évek elejétől. Emlékszem, régen, ha az ember kiment a piacra, vitte a kosarát, abba szórta bele az árus az almát, krumplit. Vitte az ember a kis dobozát, abba tették a kofák a sajtot, tejfölt, túrót. Most, ha vesz az ember egy csomag nejlonzacskót (mert Topolyán, a piacon azt is lehet ám venni), beleteszik a zacskókat egy másik zacskóba, úgy adják oda. Nem én találtam ki, mégis rajtam a felelősség, hogy ne használjak nejlonzacskót. És hogy tudjam, pontosan miért is ne használjam. A piacon a néni hülyének néz, ha saját zacskóban akarom hazavinni az almát. Idő kell, míg visszatérünk oda, ahonnan tizenöt éve elindultunk. Idő kell, míg belátjuk, mekkora baromság is volt az, amit akkoriban fejlődésnek hívtunk. És rajtunk a felelősség, hogy minél gyorsabban el is jussunk oda, ahol belátjuk ezt mind.

Félelmetes valahol ez a tudatosság. Mert azt mondják: ha egy szennyező terméket nem vásárolnak meg, nem keresnek, a gyárak előbb-utóbb leállítják a gyártását. Kínálat többé nem talál keresletre. És nem segít ebben senki, magunkra vagyunk hagyva, nem tudjuk, hogyan kéne döntést hozni, vagy ép ésszel viselni az átruházott felelősséget.

Régebben ugye azt vettük, amit gyártottak és olyasmiket gyártottak, amire szüksége volt az embereknek. De valóban átruházódik ránk annak irányítása, hogy mit gyártsanak a gyárak, azzal, ha tudatosabban vásárolunk? Ha nem veszünk nejlont, műanyag holmikat, valóban le fog állni ezek gyártása? És ha le is áll, tényleg olyasmiket fognak a szennyező termékek helyére tenni, ami jó és szükséges nekünk?

Nem sokat értek ahhoz, pontosan mi és hogyan szennyez, ezáltal ahhoz sem, mi nem szennyez és mit mivel lehetne helyettesíteni. Régebben bíztunk a szakemberekben, mert a tudományt a fejlődéshez használtuk, legalábbis elhittük, hogy a fejlődést szorgalmazza. Még akkor is ezt hittük, mikor az eldobható, olcsó nejlonzacskók megérkeztek az életünkbe. Milyen praktikus, milyen olcsó. Most meg miattuk fuldoklunk. Akkor most hogy is van ez?

Engem a leginkább az érdekel, mi mozgatja ezt a szerepkonfúziót és felelősség-eltolódást. Mi miatt tolódik át ránk, hétköznapi emberekre annak eldöntése, mit és hogyan gyártsanak, mit és hogyan óvjanak meg a szennyeződéstől? Pontosan mi mozgatja azt, hogy tudatos vásárlók legyünk? És mi mozdította el a tudományt a fejlődéstől a gyors meggazdagodás praktikái felé?

Furcsa világ ez, amelyikben mérhetetlenül kifárasztják az embert, de plusz felelősséget nyomnak rá, kényszerítik, hogy folyton képezze magát és álljon helyt, mutasson példát, ne maradjon le, s mégis csodálkozik mindenki, az emberi kapcsolatok mégis miért lazultak fel ennyire, miért lyukacsosak a barátságok, mint a csipke, és igazából miért is gyarapodnak a viselkedési nehézségekkel küzdő gyerekek. Annyi mindent helyeztek a kezünkbe, annyi felelősséget és lehetőséget a vállunkra, mégis minden olyan bizarr irányba megy.

Aztán kávé mellé facebookozok, Greta Thurnberg arcát látom a hírfolyamban, amint gyűlölettel néz a kamerába, az egész világba, egy fénykép fókuszpontjába, amit egy telefon másik oldalán én bámulok. Azon rágódom, hogy tud egy tizenhat éves kislány létezni ilyen nagy nyomás alatt. Értem, teljesen megértem, hogy tüntet, hogy ki akar állni, változást akar. Tizenhat évesen én Milošević ellen jártam tüntetni, szórólapoztam egy forradalom közepén, és minden rettegés ellenére úgy éreztem, fontos dolgot teszünk mi, fiatalok. Rettegtünk, hogy ki ne látsszon valahol a forradalmi kitűző, el ne kapjanak a rendőrök, szét ne verjenek bennünket egyenként. Forrongott egész Szerbia. Viktor barátom azt mondja: ekkor érezte utoljára, hogy lehetséges változtatni a világon. Bólogatok, tele szomorúsággal értek egyet vele: én sem éreztem azóta egyszer sem. Mert megdöntöttük a kormányt, nem vertek szét a rendőrök (legalábbis bennünket, gyerekeket nem), örültünk a szabadságnak és a változásnak. De végül mégsem változott meg semmi. Tizenhat éves voltam, a forradalom miatt nem mentünk suliba, tüntettünk, halál szerelmes voltam és végre éreztem az életet az egész lényemben. Így utólag nem tudom már eldönteni, mennyire értettem én ebből bármit is akkoriban. Súlytalan volt minden. Épp amilyen súlytalan kezd lenni most is körülöttünk minden, ebben a színes huszonegyedik században.

Azon gondolkodom, mi lett volna, ha ez a forradalom nem pár hétig tartott volna, hanem évekig. Hogy mentem volna tönkre benne. Nézem ezt a nagylányt, nem szerelmes, nem a suliból lógás a fontos neki, hanem a változtatás. Hogy elérje: hallgassanak rá, a gyerekre a felnőttek. Hogy a felnőttek tanuljanak tőle. Azon gondolkodom, vajon nem fog tönkremenni? Magára hagyták a felnőttek, sőt, örülnek, hogy egy gyerek vállalja magára a feladatot. Cuki, okos és bátor. De attól még nagyon fiatal, gyerek. Áttolták rá a felelősséget és ő hősiesen viszi. De ki fog segíteni neki, hogy látni tudja nagy nyomás alatt is a realitás határát?

A pszichológusi tanácsadás folyamatában ezt úgy mondanánk: parentifikálták. A parentifikáció azt jelenti, hogy egy adott szülő-gyerek viszonyban a felnőtt fél beemeli a gyereket szülői szerepbe, döntések meghozatalára kéri, kényszeríti, valamint felelősséget hárít rá: kifogásnak használja (pl. azért nem tudok ezt vagy azt csinálni, mert a gyerek miatt nem lehet, pl. azért nem tudok változtatni, mert a gyerek nem akarja, nem engedi, az igényei miatt nem tehetem; vagy, ami a legnehezebb: gyerekem, te döntsd el azt a fontos kérdést, amit nekem felnőttként nehéz lenne). Az ilyen gyerekek a túl nagy felelősség súlya alatt sokszor összeroppannak. Minden esetben szenvednek attól, hogy nem koruknak és képességeiknek megfelelő feladatot kell ellássanak. Lassan tanuljuk meg kezelni és vállalni a felelősséget. Tizenhat évesen az ember még nem vállalhat akkora felelősséget, amivel egy felnőtt is nehezen küzd meg, hiszen még nem elég érett. Nézem ezt a nagylányt, tizenhat éves, fontos döntéseket hoz, fontos embereknek beszél, tesz szemrehányást, felnőttek helyett. Nézem ezt a nagylányt, ahogy dühös és magára van hagyva. Nem neki kéne elvinnie ezt a balhét, hanem nekünk, felnőtteknek. Azoknak, akik még hinni tudnak abban, hogy lehet változtatni a világon. És ezt tudjuk mind, de hagyjuk. Őt meg falakra festik, hogy nézzen engem, hogy legyen bűntudatom, de nem amiatt, hogy magára hagyták a gyerekeket a felnőttek, hanem a műanyag palackok miatt. Mindkét dolog fontos, de számomra kétségbeejtőbb, hogy felnőttek egy fiatalkorút, egy gyereket így kiszolgáltatnak.

Ülök a szatyrok közt, költözés helyett azon rágódom, hova vezet a felelősség áthárítása, mi lesz egy parentifikált gyerekkel, akit az egész világ egyszerre néz és aki nézi falakra festve az egész világot, mi lesz, ha nincs senki aki megmutassa neki, vagy nekünk, felnőtteknek józanul, hogy hol húzódnak a határok?

A tengerparton ülve végtelennek nevezzük a látóhatárt, mintha az óriási víztömegeknek nem lenne vége, nem lenne határa, hisz átfolyik a víz mindenen. A tenger beköltözött Velencébe, eltelik majd pár nap, hozzászokunk ehhez is, a só meg lemarja majd magának mindazt a városról, amire csak szüksége van.