Skip to main content

Tomán László

Szemes Dezső
lector
kritikus
szerkesztő
pedagógus

A fotó forrása: Hódi Éva–Hódi Sándor: Ki kicsoda 2004. Vajdasági magyar közéleti lexikon. Logos, Tóthfalu, 2004.

Az elemi iskolát, a gimnáziumot (1948) és a Tanárképző Főiskola magyar–szerb szakát (1950) Újvidéken végzi. 1950-től 1951-ig Palánkán, 1953-tól 1955-ig Verbászon, 1955-től 1961-ig Újvidéken általános iskolai tanár. 1952-től 1953-ig eltiltják a tanítástól. 1961 és 1991 között a Forum Könyvkiadó Intézet szerkesztője. 1947 és 1992 között több szamizdat kiadvánnyal próbálkozik. (Március, 1947, 1950; Utunk, 1947–1948; Vélemény, 1951; Kézirat gyanánt, 1992). 1956-ban a Szép Szó című élő irodalmi folyóirat elindítója. A Gyökér és szárny (Újvidék, 1976) című versantológia egyik szerkesztője.

Kiadványok
Fordításkötetek
További publikációk
Utóhang egy papírkorrektúrához (az Elhagyott szavak c. meg nem jelent kötetről). In. Napló. 1990. december 26.
Szamizdat kiadványaim rövid története 1947–1992
(Aracs. 2009/1.)
Olvasónapló regényirodalmunk aranykoráról
(Híd. 1970/5.)
Szerző
Híd Irodalmi Díj – 2003
(Híd. 2004/8.)
Mit írjon a költő?
(Híd. 1961/9.)
Szerző
A vajdasági magyarok majdnem titkos története (Csuka János: A délvidéki magyarság története 1918–1941)
(Üzenet. 1995/10.)
Szerző
Találkozás a tavasszal és egy verskötettel
(Híd. 1960/7–8.)
Szerző
Debreczeni József verseiről
(Híd. 1950/4.)
Szerző
Félreérthetetlen jelek
(Híd. 1966/11–12.)
Szerző
Két új könyvünk
(Híd. 1957/3–4.)
Szerző
Földben, sárban, napfényben
(Híd. 1959/7–8.)
Szerző
Irodalmunk fejlődése
(Magyar Szó. 1969. május 11.)
Szerző
Az igazi vajdasági író
(Híd. 1959/12.)
Szerző
Táj és álarcok
(Híd. 1966/2.)
Szerző
Elolvasom
Kisebbség, irodalom, szolgálat. (Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok, I–II.)
(Hitel. 2002/9.)

Kisebbség, irodalom, szolgálat

Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok, I–II.

Két vaskos kötetben – majd 1700 oldalon – gyűjtötte össze Pastyik László Herceg Jánosnak 1928 és 1972 között megjelent eszszéit, kritikáit, tanulmányait, naplójegyzeteit, szociográfiai írásait, úgyhogy a könyveken szereplő cím nem is felel meg teljesen tartalmuknak. A 45 termékeny év (ez alatt az idő alatt Hercegnek 24 kötete jelent meg) értekező prózája azt a Herceg Jánost állítja elénk, aki egyik központi alakja volt a vajdasági magyar irodalomnak. Azt az írót, aki a ma már elfeledett Maksay Albert és Zsögön Zoltán könyveiről 1928-ban a budapesti Hídban megjelent ismertetéseitől eljutott a kisebbségben élő vajdasági magyarság irodalmi és kulturális életéről és létkérdéseiről szóló cikkekig, tanulmányokig.

Ha felsoroljuk azokat a témákat, a szellemi életnek azokat a területeit, melyekről Herceg írt, ha számba vesszük élményeit, melyek írásra ösztönözték, ha felmérjük az álláspontokat, melyeket kifejt, ha végigtekintünk azokon a változásokon, melyek e két kötet írásaiban tükröződnek, akkor nemcsak azt az írót ismerjük meg, aki egy életmű gazdagságával ajándékozott meg bennünket, s akinek jellegzetes mondatfűzése, egyéni kötőszóhasználata, találó jelzői oly élvezetessé teszik írásait, akinek irodalomértése a legsúlyosabb mondanivalót is közel tudta hozni az olvasóhoz, hanem egy olyan íróembert, aki első megjelent írásától – A jugoszláviai magyar irodalom (1928) – szinte utolsó leheletéig az irodalomnak és az irodalomért élt. Herceg a vajdasági magyar kisebbség életét élte – amikor megtehette volna, nem telepedett le Budapesten, hanem hazajött a keserű kisebbségi kenyeret enni –, de nem mondott le soha az európaiságról. Mindig kiállt az egy területen, összekeveredve élő népek barátságáért.

S ha most arra a kérdésre kell felelnünk, hogy hát akkor mit is találunk ebben a két testes kötetben – melyeket nem is vajdasági kiadó jelentetett meg, hanem a belgrádi köztársasági tankönyvkiadással és szemléltetőeszköz-készítéssel foglalkozó intézet, amely a köteteken szerbül, cirill betűkkel tüntette fel nevét –, akkor már csak a témák, műfajok felsorolása is hosszú sorokat venne igénybe. Mert Herceg Jánosnak, a kisebbségi magyar írónak – s ezt az értelmezőt sohase tévesszük szem elől – kezdetektől fogva és mindig a vajdasági – de leggyakrabban a bácskai és a baranyai – magyarság volt a központi témája, mely hol részletesen kifejtve, hol pedig a sorok között megbújva jelenik meg; a kisebbségi élet – és nem csak a kisebbségi irodalom – állt érdeklődésének gyújtópontjában. Amikor 1959-ben megjelent Leányvári levelek című izgalmas kötete, Az igazi vajdasági író címmel írtam róla ismertetést. S ez a meghatározás élete végéig érvényes volt rá. Herceg ugyanis – amellett, hogy magyar és kisebbségi író volt, s annak érezte magát – mindig hangsúlyozta vajdasági mivoltát. S azon, hogy “vajdasági” nemcsak földrajzilag meghatározott fogalmat értett, hanem az ezen a területen (Baranyát is beleszámítva) kialakult szellemiséget, a kölcsönösséget, egymás megértését, megbecsülését is, eltekintve a nyelvi, néprajzi, gondolkodásmódbeli, életmódbeli különbségektől, mi több, ezeket mindig az itteni népek külön értékeként emlegetve. Így aztán éber szemmel figyelte a vajdasági magyar irodalmat (de nem feledkezett meg a Szlovéniában és Horvátországban alkotó magyar írókról sem), állandó gondja volt a kisebbségben élő magyarság megmaradása, nemegyszer emelte fel szavát a vajdasági magyar sajtónyelv romlása ellen és a köznyelv megőrzéséért, figyelemmel kísérte a vajdasági képzőművészeti életet, elsősorban testi-lelki jó barátjának, Milan KonjoviŠnak a munkásságát, de Husvéth Lajosét, Hangya Andrásét, Csávosi Sándorét, Sáfrány Imréét, B. Szabó Györgyét, Balázs G. Árpádét is. Nem idegen tőle a színházi élet sem: ír a műkedvelőkről és a hivatásos színházakról is. Nem feledkezik meg a vajdasági magyarság néprajzi jellegzetességeiről, hagyományairól, s ami nagyon fontos: mind Batinán, ahol évekig állt tusculanuma, mind Doroszlón, a bácskai faluban, ahova a batinai ház öszszeomlása után húzódott, de szülővárosában, Zomborban is együtt él a lakossággal. A falu népének mindennapjaiban osztozik, beleolvad, ő, az igazi városi ember, a falu életébe, együtt lélegzik népével, s ennek maradandó nyomait hagyja Leányvári leveleiben (1955–1957, 1963–1975), Napok és események (1958), Írói szemmel (1958), Naplójegyzetek (1962–1965) című sorozataiban, amelyek a Baranyában és a Vajdaságban élő magyarok mindennapjainak az irodalom csiszolt nyelvén írt krónikái, sokszor szociográfiai pontossággal, egy lelkiismeretes újságíró tollával készített rajzai vidékünk népének, a nép életének, sorsának.

Az alatt a több mint hatvan év alatt, amíg a Herceg János jelen volt a vajdasági magyar irodalmi és közéletben, nem egy változás történt. Nemcsak a rendszer, az államforma változott meg, sőt kétszer a határok is, nemcsak irodalmi irányok, csoportulások váltakoztak, hanem nemegyszer ő maga is álláspontot, nézetet váltott. Tagadhatatlan és természetes, hogy másként beszélt 1941 előtt, a királyi Jugoszlávia nacionalista rendszerében, másképp 1941 és 1944 között, a kommunista rendszerben pedig – mivel az sem volt állandó, időnként alapos változásoknak voltunk tanúi, sőt szenvedő alanyai – kénytelen-kelletlen alkalmazkodott az álláspont-, szemlélet- és személycserékhez. 1938-ban a falukutatók nézeteit ismerjük fel nála: “mindent a népből és mindent a népért, mert a nép kultúránk őrizője, nem pedig a világpolgár” – írja, s ezt, mutatis mutandis, holtáig hiszi. “Széles nemzeti horizontok helyett regionalitást!” – vallja nem sokkal ezután; “van egy egyetemes magyarság, melyhez a közös nyelv, a közös szellemi múlt fűz elszakíthatatlan szálakkal – mondja ugyanakkor, és hozzáteszi: – a nemzeti tudaton kívül a szülőföld és a haza tudata és öröme az, ami munkásságomat meghatározza, ami feladatokat ró rám a jövőre nézve is […] amit nemzeti tudatnak érzek magamban, sohasem húzódhatott össze bennem a nemzeti kizárólagosság beteges görcsévé”. Egy Leányvári levelében nyíltan és félreérthetetlenül kimondja, ami a lelkében él: “Mert magyar vagyok… Ez az anyanyelvem. És magyaroknak írok. Azok az olvasóim.” Mivel voltak a második világháború után olyan vélemények, hogy az itteni magyarság valójában magyar ajkú jugoszláv, Herceg kötelességének tartja, hogy erre reagáljon: “Jugoszláviai magyarok vagyunk, s nem magyarul beszélő jugoszlávok. Tetszik érezni a különbséget?” (1969).

A fenyegető asszimilációról így vélekedik: “Minden kisebbség sorsa a haladás és maradás paradoxonján alapul. A többi már az élet dolga… Nem is lehet az ellen kifogást emelni, legfeljebb annyit várni, hogy sehol semmiféle formában ne sürgessék jobban a folyamatot, amelyet az élet és az esztendők, a nemzedékek sora amúgy is elintéz majd.” Mondja mindezt a magyarországi délszlávokkal kapcsolatban, de aki ismeri a kisebbségek életét és sorsát, tudja, hogy ez mindegyikre vonatkozik. Ő maga azonban olyan megoldást javasol, amely túlmutat az 1964-es helyzeten és fogalmakon. Ez pedig az, hogy megnyíljanak a határok, s ezáltal olyan helyzet alakuljon ki, amikor “szabadon közlekedhetnek a népek egymással. Akkor nemcsak a Maros folyásától fel, egészen Burgenlandig, de a Duna–Tisza közén és Baranya mindkét részében” megszűnnének a bizalmatlanság okai, “s kihullana a méregfoga annak, ami retrográd erőnek látszik a nemzetiségek életében… Mert valóban csak így, ilyen humánus nézőpontból lehet elképzelni a jövőt országok és népek között.” Öt évvel később a fenti gondolatot folytatja Eszmék vonzásában című írásában: “Kell, hogy nemzeti önérzete legyen az embernek ebben a korban, amely a nagyobb közösségekben jelöli ki a boldogulást, ahol a nemzeti határoknak csak adminisztratív jelentésük van? Kell.”

Ismeri Herceg a kisebbségi élet árnyoldalát is. “A szabadság érzését nem lehet készen kapni – írja 1969-ben –, azért meg kell küzdeni… Néha a sorok között, jelbeszéddel és allegóriával… Ezt kell tenni továbbra is, vállalni a közölhetetlenség kockázatát. Ez az írói felelősség, amellyel önmagának tartozik az ember.” Mert bizony “a felszabadulás óta szereplő” közéleti személyeket, “mindenkit, aki a magyar kisebbség közéletében szerepet vállalt, illetve kapott”, a belügy szemmel tartotta. És ezt a kérdést csak úgy tudjuk tisztázni, mondja, ha “szembenézünk önmagunkkal”. Volt oka Hercegnek erre a megállapításra, mert ő maga is többször tapasztalhatta a kommunista Jugoszlávia politikai és rendőri rendszerének működését és módszereit. Mindezek ellenére kitartott eszményei mellett, megmaradt a vajdasági (sőt az akkori jugoszláviai) magyarság szolgálatában: írással, kiállásával, szerkesztőként, fordítóként, közéleti emberként. Emberként. Regényei, novellái, publicisztikája, könyv-, képzőművészeti, színházi kritikái, a vajdasági magyarság múltjának ismertetése, felidézése – összegyűjtött esszéinek és tanulmányainak két kötete csak kis, de jelentős hányada életművének – figyelemre méltó, de eddig nem eléggé ismert és elismert része az egyetemes magyar kultúrának, a magyar irodalmi hagyománynak, értékes hozzájárulás életünk, történelmünk feltárásához, annak igazolása, hogy az elmúlt nehéz évtizedekben volt itt, a bácskai rónán egy ember, aki egész életét tette fel erre az ügyre, de nagyságát, igazi jelentőségét – határon innen és határon túl – majd csak ezután lehet igazán, teljes egészében és méltóképpen felmérni.

                                                                                                                                                                                                             TOMÁN LÁSZLÓ

Szerző
Az első lépések
(Híd. 1967/1.)
Szerző
Egy kritikus számvetése. In. Magyar Szó. 2002. április 20.
Szerző
Talán az utolsó ünnep. In. Magyar Szó. 1991. november 23.
Szerző
Régi utazók, letűnt világ. In. Magyar Szó. 1987. december 12.
Szerző
A humor és a szatíra határán
(Híd. 1960/3.)
Szerző
Két új könyvünk
(Híd. 1957/3–4.)
Szerző
Igazi élmény híján...
(Híd. 1964/1.)
Szerző
A hűtlenség kezdetén
(Híd. 1964/10.)
Szerző
Balkáni fenevad. In. Napló. 1996. január 31.
Szerző
Helytörténeti riportok. In. Misao–Gondolat. 1980. március 15.
Szerző
Sinkó Ervin meghasonlásai, változásai
(Létünk. 1993/1.)
Szerző
Szenteleky hagyatéka (Szenteleky Kornél: Új lehetőségek – új kötelességek). In. Hitel. 2001/1.
Szerző
Művek, nézetek, vélemények
(Híd. 1959/1.)
Szerző
Művek, nézetek, vélemények
(Híd. 1961/3.)
Szerző
Víziók és a valóság között
(Híd. 1965/6.)
Szerző
Tények és nézetek
(Híd. 1968/12.)
Szerző
Legenda a válogatásról
(Új Symposion. 1968/36.)
Szerző
Couleur locale vagy metafora? (Utasi Csaba: A Kalangya)
(Híd. 1983/11.)
Szerző
Irodalomtörténet és vérpad. In. Tomán László: A bűnös irodalompolitikától az irodalom bűneiig. 50 év irodalmi vitacikkei. Atlantis, Újvidék, 2001.
Szerző
Egy kritikus harcai (Vajda Gábor: Visszaidegenedés, polemikus írások). In. Hitel. 2001/6.
Szerző
Tények és nézetek
(Híd. 1968/2.)
Szerző
Egy hontalan lokálpatrióta jegyzetei. In. Hitel. 2000/9.
Szerző
Irodalomtörténet-írásunk visszásságai és melléfogásai. In. Tomán László: A bűnös irodalompolitikától az irodalom bűneiig. 50 év irodalmi vitacikkei. Atlantis Kiadó, Újvidék, 2001.
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Kritikus inkognitóban. In. 7 Nap. 2002. december 25.
Szerző
Múltunk, jelenünk... In. Vajda Gábor: Próza és idea. Logos, Tóthfalu, 2003.
Szerző
A Forum Könyvkiadó bibliográfiája 1957–2006. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2007.
Bevezető sorok Tomán László szamizdat kiadványaihoz és egy körleveléhez
Szerző
Interjúk
„...akkor is így kezdeném”. In. 7 Nap. 1987. december 25.
Díjak, ösztöndíjak
Egyéb tevékenység
Szerkesztő
Szerkesztő
Szerkesztő
Szerkesztő
Szerkesztő
Szerkesztő
Szerkesztő
Szerkesztő