Kisebbség, irodalom, szolgálat

Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok, I–II.

Két vaskos kötetben – majd 1700 oldalon – gyűjtötte össze Pastyik László Herceg Jánosnak 1928 és 1972 között megjelent eszszéit, kritikáit, tanulmányait, naplójegyzeteit, szociográfiai írásait, úgyhogy a könyveken szereplő cím nem is felel meg teljesen tartalmuknak. A 45 termékeny év (ez alatt az idő alatt Hercegnek 24 kötete jelent meg) értekező prózája azt a Herceg Jánost állítja elénk, aki egyik központi alakja volt a vajdasági magyar irodalomnak. Azt az írót, aki a ma már elfeledett Maksay Albert és Zsögön Zoltán könyveiről 1928-ban a budapesti Hídban megjelent ismertetéseitől eljutott a kisebbségben élő vajdasági magyarság irodalmi és kulturális életéről és létkérdéseiről szóló cikkekig, tanulmányokig.

Ha felsoroljuk azokat a témákat, a szellemi életnek azokat a területeit, melyekről Herceg írt, ha számba vesszük élményeit, melyek írásra ösztönözték, ha felmérjük az álláspontokat, melyeket kifejt, ha végigtekintünk azokon a változásokon, melyek e két kötet írásaiban tükröződnek, akkor nemcsak azt az írót ismerjük meg, aki egy életmű gazdagságával ajándékozott meg bennünket, s akinek jellegzetes mondatfűzése, egyéni kötőszóhasználata, találó jelzői oly élvezetessé teszik írásait, akinek irodalomértése a legsúlyosabb mondanivalót is közel tudta hozni az olvasóhoz, hanem egy olyan íróembert, aki első megjelent írásától – A jugoszláviai magyar irodalom (1928) – szinte utolsó leheletéig az irodalomnak és az irodalomért élt. Herceg a vajdasági magyar kisebbség életét élte – amikor megtehette volna, nem telepedett le Budapesten, hanem hazajött a keserű kisebbségi kenyeret enni –, de nem mondott le soha az európaiságról. Mindig kiállt az egy területen, összekeveredve élő népek barátságáért.

S ha most arra a kérdésre kell felelnünk, hogy hát akkor mit is találunk ebben a két testes kötetben – melyeket nem is vajdasági kiadó jelentetett meg, hanem a belgrádi köztársasági tankönyvkiadással és szemléltetőeszköz-készítéssel foglalkozó intézet, amely a köteteken szerbül, cirill betűkkel tüntette fel nevét –, akkor már csak a témák, műfajok felsorolása is hosszú sorokat venne igénybe. Mert Herceg Jánosnak, a kisebbségi magyar írónak – s ezt az értelmezőt sohase tévesszük szem elől – kezdetektől fogva és mindig a vajdasági – de leggyakrabban a bácskai és a baranyai – magyarság volt a központi témája, mely hol részletesen kifejtve, hol pedig a sorok között megbújva jelenik meg; a kisebbségi élet – és nem csak a kisebbségi irodalom – állt érdeklődésének gyújtópontjában. Amikor 1959-ben megjelent Leányvári levelek című izgalmas kötete, Az igazi vajdasági író címmel írtam róla ismertetést. S ez a meghatározás élete végéig érvényes volt rá. Herceg ugyanis – amellett, hogy magyar és kisebbségi író volt, s annak érezte magát – mindig hangsúlyozta vajdasági mivoltát. S azon, hogy “vajdasági” nemcsak földrajzilag meghatározott fogalmat értett, hanem az ezen a területen (Baranyát is beleszámítva) kialakult szellemiséget, a kölcsönösséget, egymás megértését, megbecsülését is, eltekintve a nyelvi, néprajzi, gondolkodásmódbeli, életmódbeli különbségektől, mi több, ezeket mindig az itteni népek külön értékeként emlegetve. Így aztán éber szemmel figyelte a vajdasági magyar irodalmat (de nem feledkezett meg a Szlovéniában és Horvátországban alkotó magyar írókról sem), állandó gondja volt a kisebbségben élő magyarság megmaradása, nemegyszer emelte fel szavát a vajdasági magyar sajtónyelv romlása ellen és a köznyelv megőrzéséért, figyelemmel kísérte a vajdasági képzőművészeti életet, elsősorban testi-lelki jó barátjának, Milan KonjoviŠnak a munkásságát, de Husvéth Lajosét, Hangya Andrásét, Csávosi Sándorét, Sáfrány Imréét, B. Szabó Györgyét, Balázs G. Árpádét is. Nem idegen tőle a színházi élet sem: ír a műkedvelőkről és a hivatásos színházakról is. Nem feledkezik meg a vajdasági magyarság néprajzi jellegzetességeiről, hagyományairól, s ami nagyon fontos: mind Batinán, ahol évekig állt tusculanuma, mind Doroszlón, a bácskai faluban, ahova a batinai ház öszszeomlása után húzódott, de szülővárosában, Zomborban is együtt él a lakossággal. A falu népének mindennapjaiban osztozik, beleolvad, ő, az igazi városi ember, a falu életébe, együtt lélegzik népével, s ennek maradandó nyomait hagyja Leányvári leveleiben (1955–1957, 1963–1975), Napok és események (1958), Írói szemmel (1958), Naplójegyzetek (1962–1965) című sorozataiban, amelyek a Baranyában és a Vajdaságban élő magyarok mindennapjainak az irodalom csiszolt nyelvén írt krónikái, sokszor szociográfiai pontossággal, egy lelkiismeretes újságíró tollával készített rajzai vidékünk népének, a nép életének, sorsának.

Az alatt a több mint hatvan év alatt, amíg a Herceg János jelen volt a vajdasági magyar irodalmi és közéletben, nem egy változás történt. Nemcsak a rendszer, az államforma változott meg, sőt kétszer a határok is, nemcsak irodalmi irányok, csoportulások váltakoztak, hanem nemegyszer ő maga is álláspontot, nézetet váltott. Tagadhatatlan és természetes, hogy másként beszélt 1941 előtt, a királyi Jugoszlávia nacionalista rendszerében, másképp 1941 és 1944 között, a kommunista rendszerben pedig – mivel az sem volt állandó, időnként alapos változásoknak voltunk tanúi, sőt szenvedő alanyai – kénytelen-kelletlen alkalmazkodott az álláspont-, szemlélet- és személycserékhez. 1938-ban a falukutatók nézeteit ismerjük fel nála: “mindent a népből és mindent a népért, mert a nép kultúránk őrizője, nem pedig a világpolgár” – írja, s ezt, mutatis mutandis, holtáig hiszi. “Széles nemzeti horizontok helyett regionalitást!” – vallja nem sokkal ezután; “van egy egyetemes magyarság, melyhez a közös nyelv, a közös szellemi múlt fűz elszakíthatatlan szálakkal – mondja ugyanakkor, és hozzáteszi: – a nemzeti tudaton kívül a szülőföld és a haza tudata és öröme az, ami munkásságomat meghatározza, ami feladatokat ró rám a jövőre nézve is […] amit nemzeti tudatnak érzek magamban, sohasem húzódhatott össze bennem a nemzeti kizárólagosság beteges görcsévé”. Egy Leányvári levelében nyíltan és félreérthetetlenül kimondja, ami a lelkében él: “Mert magyar vagyok… Ez az anyanyelvem. És magyaroknak írok. Azok az olvasóim.” Mivel voltak a második világháború után olyan vélemények, hogy az itteni magyarság valójában magyar ajkú jugoszláv, Herceg kötelességének tartja, hogy erre reagáljon: “Jugoszláviai magyarok vagyunk, s nem magyarul beszélő jugoszlávok. Tetszik érezni a különbséget?” (1969).

A fenyegető asszimilációról így vélekedik: “Minden kisebbség sorsa a haladás és maradás paradoxonján alapul. A többi már az élet dolga… Nem is lehet az ellen kifogást emelni, legfeljebb annyit várni, hogy sehol semmiféle formában ne sürgessék jobban a folyamatot, amelyet az élet és az esztendők, a nemzedékek sora amúgy is elintéz majd.” Mondja mindezt a magyarországi délszlávokkal kapcsolatban, de aki ismeri a kisebbségek életét és sorsát, tudja, hogy ez mindegyikre vonatkozik. Ő maga azonban olyan megoldást javasol, amely túlmutat az 1964-es helyzeten és fogalmakon. Ez pedig az, hogy megnyíljanak a határok, s ezáltal olyan helyzet alakuljon ki, amikor “szabadon közlekedhetnek a népek egymással. Akkor nemcsak a Maros folyásától fel, egészen Burgenlandig, de a Duna–Tisza közén és Baranya mindkét részében” megszűnnének a bizalmatlanság okai, “s kihullana a méregfoga annak, ami retrográd erőnek látszik a nemzetiségek életében… Mert valóban csak így, ilyen humánus nézőpontból lehet elképzelni a jövőt országok és népek között.” Öt évvel később a fenti gondolatot folytatja Eszmék vonzásában című írásában: “Kell, hogy nemzeti önérzete legyen az embernek ebben a korban, amely a nagyobb közösségekben jelöli ki a boldogulást, ahol a nemzeti határoknak csak adminisztratív jelentésük van? Kell.”

Ismeri Herceg a kisebbségi élet árnyoldalát is. “A szabadság érzését nem lehet készen kapni – írja 1969-ben –, azért meg kell küzdeni… Néha a sorok között, jelbeszéddel és allegóriával… Ezt kell tenni továbbra is, vállalni a közölhetetlenség kockázatát. Ez az írói felelősség, amellyel önmagának tartozik az ember.” Mert bizony “a felszabadulás óta szereplő” közéleti személyeket, “mindenkit, aki a magyar kisebbség közéletében szerepet vállalt, illetve kapott”, a belügy szemmel tartotta. És ezt a kérdést csak úgy tudjuk tisztázni, mondja, ha “szembenézünk önmagunkkal”. Volt oka Hercegnek erre a megállapításra, mert ő maga is többször tapasztalhatta a kommunista Jugoszlávia politikai és rendőri rendszerének működését és módszereit. Mindezek ellenére kitartott eszményei mellett, megmaradt a vajdasági (sőt az akkori jugoszláviai) magyarság szolgálatában: írással, kiállásával, szerkesztőként, fordítóként, közéleti emberként. Emberként. Regényei, novellái, publicisztikája, könyv-, képzőművészeti, színházi kritikái, a vajdasági magyarság múltjának ismertetése, felidézése – összegyűjtött esszéinek és tanulmányainak két kötete csak kis, de jelentős hányada életművének – figyelemre méltó, de eddig nem eléggé ismert és elismert része az egyetemes magyar kultúrának, a magyar irodalmi hagyománynak, értékes hozzájárulás életünk, történelmünk feltárásához, annak igazolása, hogy az elmúlt nehéz évtizedekben volt itt, a bácskai rónán egy ember, aki egész életét tette fel erre az ügyre, de nagyságát, igazi jelentőségét – határon innen és határon túl – majd csak ezután lehet igazán, teljes egészében és méltóképpen felmérni.

                                                                                                                                                                                                             TOMÁN LÁSZLÓ