Skip to main content

Tóth Béla

képzőművész
költő

A fotó forrása: Hallai Zoltán: A sziget magyarsága. Muzslya krónikája. (1890–2010). Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2015.

Az általános iskolát Muzslyán, a gimnáziumot (1968) Nagybecskereken végzi. 1975-ben az újvidéki Képzőművészeti Főiskolán diplomázik. 1979 és 1999 között a muzslyai általános iskola képzőművészet-tanára.

Szakirodalom az alkotóról
Tóth Béla. In. Balázs-Arth Valéria: Délvidéki Magyar Képzőművészeti Lexikon. Timp Kiadó, Budapest, 2007.
Tarajos gőték árnyékában. In. 7 Nap. 2003. november 19.
Szerző
In memoriam Tóth Béla. In. Magyar Szó. 2006. október 14–15.
Szerző
A Sikoly folyóirat Tóth Béla-száma. In. Sikoly. 2007/11.
Szétszedem–Összerakom–Megszeretem (Tóth Béla: Ha a tenger önmagát megissza)
Szerző
Elolvasom
Gyerekeknek Tóth Béla: Ha a tenger önmagát megissza. Léphaft Pál rajzaival. Sziveri János Művészeti Színpad, Muzsla, 2010

Gyerekeknek

Tóth Béla: Ha a tenger önmagát megissza. Léphaft Pál rajzaival. Sziveri János Művészeti Színpad, Muzsla, 2010

„A tudológusok mindent / Tudni vélnek / Semmitől se félnek / Nem riadnak vissza, ha / A tenger önmagát megissza” – írta Tóth Béla a Tudológia című gyermekversében, amiről az jut eszembe, hogy ha „tudológus” körökben – nem tudjuk, mire gondolhatott pontosan a szerző –, szóval, ha a „tudológusok” között egyáltalán szóba kerül Tóth Béla neve, ki tudja, hányadik vonalbeli alkotóként kezelhetik.

De bizonyára nem kezelik sehogyan sem, és ez lenne a jó, mert Tóth Béla nem rendelkezett költői ambíciókkal, és a legkevésbé se kívánta, hogy „tudológus” körökben mérlegeljék produkcióját. Nem is foglalkozott vele a kritika. Ennek ellenére költői művet hagyott maga után.

Verset csak azért írt, mert úgy vélte, a versírás elemi tartozéka az életnek, az olyan ember létének, aki figyel környezetére, figyel önnön magára, véleményt alkot a világról, és a véleményét igyekszik ki is fejezni. Tóth Béla ezt tanárként megtehette diákjai előtt, akikkel meg is tárgyalta, mintegy ellenőrizte véleményének helytállóságát. Képzőművészi tevékenységét hivatástudattal végezte, ám a profi, a munkáját értékesítő festő, szobrász és keramikus köpenye alól folyton kibújt kíváncsi, kísérletező kedvű, forma iránt érzékeny természete, és ilyenkor rózsagyökérből faragott szobrot, kőbe karcolt figurát, üvegbe csiszolt ideogramokat, fotózott, számítógépes grafikákat készített, kötetlenül, saját örömére. Így írt verset, prózát is, amiben elmondta véleményét identitásáról, politikáról, nőkről, barátokról, az élet dolgairól. Úgy, hogy közben nem vett tudomást a költészet kánonjairól. Jelentős olvasmányanyagot emésztett meg, remek memóriájában versek tömkelegét raktározta el, ám ha belőle törtek elő költői gondolatok, igyekezett azokkal minél távolabb kerülni minden korábban használt sor- és strófaszerkezettől, „minden versidézet pongyolabeszéd” – vallotta, nem akart hasonlítani senkire, olyat szeretett volna minduntalan alkotni, amilyent előtte még senki se csinált. Eredetiségét sajátos helyesírásával is nyomatékosította, a kis- és nagybetűk használatában egyedi, vélhetően egyedül számára világos rendszert, vagy inkább határozott rendszertelenséget érvényesített, és nem a gondolat szépségét, hanem annak érzelmi fedezetét igyekezett rögzíteni. Verseit voltaképpen nem szánta közönség elé, viszont működött benne az alkotóember egészséges kíváncsisága, érdekelte, hogy mások hogyan értékelik tevékenységét, ezért eljuttatta költeményeit barátaihoz, azok meg biztatták, küldjön belőlük szerkesztőségekbe. Tóth Béla versei folyóiratokban jelentek meg, majd ugyanígy, baráti noszogatásra összeállított egy magánkiadású kötetet, ami ÉKtelenÜl címen jelent meg, majd a Sziveri János Művészeti Színpad adta ki Muzslán, Tóth Béla szülőhelyén Elnapolták a holnapot címen versválogatását. A költő örült mindkét kötetnek, ám nem rajongott könyveiért. Később, a szerző váratlan és korai halála után a muzslai Sikoly folyóirat emlékszámmal tisztelgett Tóth Béla munkája előtt.

Volt azonban valami, amit Tóth Béla szeretett volna megmutatni a közönségnek, a legfiatalabbnak, a gyerekeknek, mert munkált benne a tanári elkötelezettség, meg annak tudata, hogy azon alkotó válhat csupán művésszé, aki játszik, sőt, játék nélkül embernek is alig tekinthető az egyed, hiszen az ember a játék és a humor révén juthat el szelleme szabadságához. Ami fölött kötetként gondolkodott, életében nem valósulhatott meg. Csiszolgatta, különböző változatokban rögzítette a gyermekeket megszólító verseit, ez egyébként is jellemző volt rá, ugyanazt a verset többször átírta, ugyanazt a motívumot többször megjelenítette. Könyvre készült, és eltökélt volt: képzőművész létére nem volt hajlandó illusztrálni leendő kötetét, ezt a feladatot arra kívánta bízni, aki ebben a legjobb. Csak évek múltán, visszatekintve derül ki, hogy Tóth Béla minden szétszórtsága közepette mennyire maximalista volt.

Végül mégsem adhatta ki gyermekverseit, hanem a Sziveri János Művészeti Színpad tette ezt meg 2010-ben, Sándor Zoltán szerkesztésében, aki tiszteletben tartotta a szerző szándékát, viszont a versek helyesírását és írásképét egységesítette, hiszen a gyermekversek olvasóját nem kell feltétlenül olyan kihívásokkal szembesíteni, amelyeknek előzményeit majd csak jóval később ismerheti meg. A takaros, Ha a tenger önmagát megissza kötetet Léphaft Pál ihletett rajzai illusztrálják, s azon ritka kiadványok egyikévé sikeredett, amelyek örömmel és hiányérzet nélkül vehetők kézbe.

Tóth Béla nem a közönségnek írta verseit, gyermekverseit azonban érezhetően a gyerekeknek szánta. Pedagógusként bizonyára alaposan feltérképezte a gyerekek elvárás-szintjét – bár minden szaktanárunk értékelné az anyanyelvi közlés tisztaságát, hatását és befolyását –, s abban is biztos vagyok, ellenőrizte költeményeinek hatásfokát. Természetesen gyermekverseiben se adhatott mást Tóth Béla, mint ami meghatározza poétikáját: egyenességet, érzelmi telítettséget, pontos megfigyeléseket, játékosságot az abszurdban és abszurdot a játékban. Csiszoltságot és botlást. Mondhatnám: önmagát. Amit mostantól ifjú olvasói tesznek majd próbára: az óvodások és a kisiskolások. A „tudológusokból” – bárkik is legyenek ők – sajnos már nem lesz újra gyerek, noha ez a könyv igyekszik gyermekké visszafordítani a felnőtt olvasót.