Üzenet a birka fülében

(Részlet egy készülő regényből)

A pionírórákon Kopecki Márti tükör előtt mutatta meg, hogyan kell a piros nyakkendőt megkötni, és a homlokunkon feltolva beállítani a vörös csillagos kék sapkát. A hetedikes lány minden szavát lestük, ilyenkor csak ő ragyogott hófehér ingben, fodrásznál készült frizurával. Amikor felolvasta az igazgatónő rendeletét, hogy minden osztályt háborús gyerekhősről kell elnevezni, rögtön javasolt is egyet, amit mi gondolkodás nélkül elfogadtunk. Így lettünk Jovica, a kis futár osztályközösség. A pásztorfiú a birkák fülébe dugta az üzeneteket, így vitte át a náci vonalakon az elvtársaknak az infót.

Szóval, egy juhászbojtár nevét viseljük, bezzeg Szatyiék, a rohadt mázlisták Boško Buhát, azaz Bolha Boskót kapták, a partizánfiút a Neretvai csata című filmből, amelyikben A hét mesterlövész sztárja, Yul Brynner is játszik. Dühömben azt számolgattam, ha minden osztály gyerekpartizán-nevet kap, lesz-e annyi, hogy a város huszonnégy általános iskolájának minden tagozatára jusson? Vagy ül valamilyen irodában egy ceruzával, körzővel, vonalzóval felszerelt csapat, és gyerekhősöket kreál, akik tehén vagy birka fülébe, orrába, fenekébe dugott üzenetekkel játsszák ki a megszállókat?

Hirtelen sok lett a hős. Tanítás közben szálldostak ki-be az ablakon, felszemtelenkedtek a táblára, belerágták magukat a tankönyveinkbe, füzeteinkbe a Sava Kovačevićek, Moša Pijadék, Heroj Pinkik, de még mindig könnyebb volt őket elviselni, mint azokat, akik túlélték a Nagy Népfelszabadító Háborút, és életük végéig úgynevezett bórac-nyugdíjat kaptak,harcosoknak kijáró tiszteletet és pénzt, anya szerint pofátlanul nagy összegeket.

A házunkban lakó Miloš bácsi is bórac-nyugdíjas volt, még szolgálati pisztolyt is tartott otthon. A korlátnak támaszkodva cigarettázott az első emeleti közös teraszon pizsamában, házikabátban, a fején hajkötő tartotta zsíros, ritka haját. Felesége, Marija, akit mi Miloš néninek hívtunk, egész nap lila-kék virágmintás otthonkában ült az L alakú erkélyfolyosó közepén, úgy helyezve el a székét, hogy az udvart és a folyosót is szemmel tarthassa.

Ezen az emeleten laktak keresztmamáék is. Nem Milošék, hanem Zsíros Julkáék mellett. A kövér családanyát keresztapa nevezte el Masna, azaz Zsíros Julkának. Naphosszat kint gubbasztott az erkélyfolyosón, többnyire Miloš nénivel beszélgetett, máskor meg csak nézett ki a fejéből, és cigarettázott, hogy a hamu folyton a nagy hasára, mellére hullott, foltokat hagyva szürke halpikkely-mintás ruháján. Lányai, Zorica és Marica pár évvel fiatalabbak voltak nálam. Néha játszottam velük az udvaron, de soha nem jártam a lakásukban. Már az is elég volt, hogy keresztmamához menet az ajtójuk előtt kellett elosonnom. Többnyire nyitva állt, és csak egy Crvena Zvezda futballcsapat logójával ékesített függöny takarta a látványt, maró cigaretta- és alkoholbűz áradt ki, meg halk délszláv népzene.

A férj dolgozott és ivott, menetrendszerű családi programmá vált a veszekedés, szombat este héttől egészen vasárnap hajnalig. Keresztapa párszor átment békíteni őket, az összetört tányérok csörömpölésére egyszer Miloš bácsi a pisztolyát is elővette, télen mégis rendőrt kellett hívni, mikor a megvadult apa kizavarta a lányait a hóba. Szobapapucsban, pizsamában, csak a kabátot tudták magukra kapni. Keresztmama arra ébredt, hogy lent sírnak a garázsos udvaron, és könyörögnek: Apa, engedj vissza, fázunk! Az meg csak üvöltözött az anyjukkal: Ubit ću te, debela kučka. Ubit ću te, videćeš! Megöllek, te dagadt szuka! Meglásd! Megöllek!

A rendőrök elvitték, de másnap, amikor kijózanodott, hazament, mintha mi sem történt volna. Zsíros Julka az évek során egyre hízott, mind szótlanabb lett, katatón tekintettel szívta a cigarettáit naphosszat. A kora már nem is látszott, lehetett harmincöt vagy ötven, ki tudja? Csak az arca hájpárnái közt megrekedt ráncok jelezték, hogy már nem lesz jobb.

Zorica és Marica legtöbbször a Csordás bácsi Volkswagen-műhelye mellett lakó lányokkal játszott. Fogócskáztak vagy babáztak csendben a kapu előtt. Amikor a házunk előtt összegyűltek a gyerekek a környékről, én is velük hangoskodtam, nevetgéltem, vagy csak a bringáinkon ülve beszélgettünk. A két lány ilyenkor tőlem is menekült.

A srácok pár hónap múlva csúfolni kezdtek a kis zöld biciklim miatt, Sverti azt mondta rá: Cicafing! Zoran pedig jégkrémes pálcikákat dobált a küllői közé, amíg tekertem. Persze, a dolgok végül mindig elrendeződnek, most is így lett.

A tanító néni egy nap kiparancsolt bennünket az udvarra a tavaszi napsütésben, és kérte, akinek itt van, hozza a kerékpárját, mert biciklizni tanulunk. Az enyémen is ültek páran, kiderült, mindenki jól teker, csak Jutkát kellett tanítani. A végén azonban Balázs Gabi elfelejtett fékezni, és teljes sebességgel nekiment a vaskos, az évek során sötétkékből mozdonyfüst-szürkére kopott falnak. Átlendült a kormányon, és a feje búbjával telibe találta a málló műemlék épületet – a patinás Vörös Ökröt, ahol még Kosztolányi Dezső is koptatta a padokat – a szuterénben húzódó büfé vonalánál. Szaladtunk hidegvizes borogatásért. Nem lett agyrázkódása, ám amikor helyére toltam a biciklit, láttam, hogy a vázhoz súrlódik a meggörbült első kerék.

Mihály nagyapa mérgelődött: Nyolcas van a kerékben! Nem tudta megjavítani, inkább összerakott nekem egy nagyobb bringát a hátsó udvarban álló vázakból és kerekekből. Egész pofás bicaj lett, most már büszkén tekerhettem, felfedezve a város távolabbi kerületeit is. Meglátogattam újdonsült barátaimat az osztályból. Varga Zsolt nagymamájánál gyufákat gyújtogattunk, és kukacokat égettünk a Kumičić utcában, Maráczi Laciék terasza körül a tuják közt hősiesen mentettük az osztályból odaképzelt lányokat és fehér inges pionírvezetőket, Farkas Jancsinál pedig sakkoztam.

Nem voltunk egyenrangú felek, Jancsi tanított engem. A huszár volt a vesszőparipája, és képes volt két lóval kiirtani az egész vezérkaromat futóstul, bástyástul, meggyalázva királynőt, sárba taposva a parasztokat. Jancsi mindenkit megvert, gyereket, felnőttet, a nagybátyjával, Dinivel még gúnyolódott is, és nemcsak akkor, amikor győzött a sakkban. Dini az udvar végében lakott egy kis házban, és Jancsi gyakran hergelte, csúfolta, nagyokat csapott a hátára a szőnyegporolóval. Egyszerre lelkesített és keltett bennem rossz érzést a látvány, hogy egy gyerek uralkodik a felnőttön.Szerencsére az anyukája mindig megkínált finomságokkal, és a banános csokik, mogyorós sósropik, hájas-lekváros kiflik majszolása meg a Cedevita-porból készült limonádék szürcsölése elűzte zavaromat.

Párszor leckét is együtt írtunk. Nagyokat vihogtam a második félévben kijelölt Partizánmesék házi olvasmányon, amikor Jancsi hangosan utánozta az egyik történetből olvasva a medve hörgését: Mrrvrrauu mrrvvrrauu auh hu hu! A partizánok egyáltalán nem érdekeltek. Az iskolában a hősiességükről, otthon a rémtetteikről hallottam folyton. Mindkettőből elegem volt már, ezért nem is jegyeztem meg mást a könyvből, csak a medve dörmögését.

Egy szegedi könyvesboltban aztán megvettem életem első nem ajándékba kapott vagy házi olvasmányként rám tukmált kötetét, a rókáskönyvet. Anya nem akarta, mivel az állt rajta, hogy kilencéves kortól ajánlott, én pedig csak nyolc voltam. Ezért visszalopóztam a Kárász utcába, kifizettem a pénztárnál, majd betűrtem a kabátom alá, mintha loptam volna. Az autóban hazafelé mertem csak elővenni. Ahogy beleolvastam, rögtön elvarázsolt.

A suliban megmutattam Varga Zsoltnak. Később együtt ajánlgattuk a többieknek, és a rókáskönyv kézről kézre járt az osztályban. Mire visszakaptam, tavasz lett. Beszakadt a borítója, a lapjai kezdtek kihullani, de nem bántam. Az osztályban elért sikeren felbuzdulva megmutattam a környékbeli bringás gyerekeknek is, ám az egyik szerb srác azonnal letromfolt: Ennek már a címe sem stimmel, nézd csak meg jobban! Egy róka van a borítón, és azt írja, VUK. Hát nem tudod, hogy a vuk farkast jelent, és nem rókát?

Én vagyok a Január

Hárman ültünk a konyhában, Viola, Tibor és én. Elmúlt éjfél, az ünnepelt már a szobájában aludt, kint a hó teteje cukormáz-fagyosra keményedett a januári hidegben.

Ezt nevezem! Ez a zamat! Tibor hangosan csettintett nyelvével. A malagabor édes, bizsergető íze és tüzes ereje mindenkit bűvölt, pedig már túl voltunk a sokadik pohár sörön, pezsgőn, vodkán.

Vegyetek a sajtból is! Viola felvágta a Tihanyi Camembert-t, nem mintha ez passzolt volna a borhoz, ám volt egy behozhatatlan előnye a világ összes többi sajtjával szemben: itt állt a hűtőben. A kenyérvágó deszkán hagyta őket, én pedig leemeltem az egyik falatot.

Képzeljétek el, hogy különleges pillanatokban, akár csak pár másodpercre, beleláthattok a jövőbe, mondtam.

Ezt meg hogy érted? Tibor hivatásos masszőr volt, meg természetgyógyász, szóval az ájurvédáktól a Tibeti halottaskönyvig mindent olvasott már, és nehezen lepődött meg bármin is. Úgy tűnt, most inkább bosszankodik, de nem törődtem vele.

A hangyákra gondoljatok. Ahelyett, hogy megkerülnék az útjukba eső fát, inkább megmásszák. Mi is így botladozunk az időben. Nem látjuk a kanyarokat, csak amennyit a hangya lát a fa törzséből, amíg rajta jár.

A konyhában gyertyák világítottak, meg Tibor füstölőjének parazsa. A tárgyak árnyékai felágaskodtak.

Legyen a borosüveg az idő, a sajt pedig az ember. A camembert-falatot a palack oldalához érintettem. Ez a jelen pillanat. A „most”. Aztán viharok jönnek, magasba emelnek, földhöz csapnak…

Röptetni kezdtem fel-le a sajtszeletet, úgy koccantva az üveg felületéhez, ahogy a szél kacsáztatja a strandon a gumimatracot.

Fájdalmas pillanatok ezek, de ha valahogy sikerül kitekinteni a gyötrődés sűrű ködéből, akkor sikerülhet.

Viola lekapta nyakából a fekete kasmírsálat, szájával szelet utánzón süvített, és imbolyogva, mégis kecsesen lengette maga körül: Vihar dagasztja a vitorlát! Ssssss! A kendő sejtelmesen hullámzott, hol a borosüveget suhintotta, hol az arcokra libbent. Cirógatott, és ez zavart. A sokadik érintésnél az asztalra csaptam.

Miféle jövőlátás, micsoda nagyképűség, és még örüljek is? A sebzett állat nem örül… elveszti még a nemét is. Nekem már nincs is faszom!

Halkabban, felébreszted a lányomat! Viola lehuppant mellém, megfogta a kezemet, talán érezte… a nők megérzik.

Az időben hátranézni olyan, mint egy magas toronyból letekinteni (az öregek mind hegymászók, az évek alpinistái). Beleszédültem. Megint a MERZ Klub rozoga vécéjében hánytam, az Ipar utcában. Újra az Andrássyn járkáltam, és hajnalban a Kálvinon kötöttem ki, hogy a könyvesbolt raktárában aludjak, vagy akárhol, csak otthon ne! A biztonsági rács kulcsának hűvös érintése a Rippl-Rónai utcai lakásban. (Nem adtam vissza, végül a zárat cserélték le.) Meg az állandó légszomj, a tűvel átszúrt, még élő bogár vonaglása, ki tudja, melyik ősi, gonosz isten rovargyűjteményében. Összetörttükör család: a gyermek másik üvegszilánkon maradt.

Ellopták az életemet, nyöszörögtem. Tibort, akit az imént hívott álomba az alkoholmámor, nem ébresztettem fel.

Nem fogod elveszíteni. Tudom. Viola fejét a vállamra hajtotta, hosszú, barna haja a nyakamat csiklandozta. Bal kezével simogatta a hátamat, de ez fájt, mint az érintés a megégett bőrön. Fehér szoba emléke perzselt: reggel a gyermek beszalad, és a hitvesi ágyba kéredzkedik. Üvöltöttem.

Megcsinálta! Négy nap, és a fiam már egy másikat… egy robotzsarut talált reggel az anyja mellett. Mit gondolhatott? Lecserélték apát, mint egy mobiltelefont? 3G-t 4G-re?

Viola az ajkaimra szorította mutatóujját, és sokáig suttogta: Cssssssttt! Aztán elaludt a vállamon, én pedig tovább vergődtem.

Ha ez az élet, akkor mi a pokol, gondoltam.

Egyszerre ott álltam a Batthyányi téren, valamikor a jövőben, talán egy hét múlva. Esti miséről jöttünk Violával. Vasárnap volt, még áldoztunk is, bár ő nem olyan vallású… Hazafelé hógolyóztunk a vár alatti kis utcákban, jégcsapokkal szavakat karcoltunk a kocsik motorházán gyűlt vaskos fehér takarókra. Viola azt, hogy Me, én pedig, hogy Love és hozzáképzeltem: Forever. Aztán felmentünk a Toldy Ferenc utcai lakásba, vörösbort ittunk, éreztem a fenyő- és narancsillatot. Végül lefeküdtünk a kis szobában, parázsból lehelt csókokkal, aktus nélküli öleléssel zuhantunk álomba.

Összerezzentem, és Viola felébredt a vállamon. Ott voltunk mindhárman a konyhában, mi, a két egymásba gabalyodott régi barát, és az alvó Tibor, aki bár nyolc évvel fiatalabb, kitartóan csapta a szelet a ház asszonyának.

Gyönyörű lányod van, mondtam. Viola kávét főzött. A vállamon még éreztem testének macskamelegét.

Mintha csak tegnap lett volna, emlékszel? A Híd presszóban. Ott dacoskodott veled, én meg az ölembe vettem, és Star Wars-pilótásat játszottunk.

Kis duci volt még, hét vagy nyolc éves. A két hüvelykujjam volt a kormány, a körmöm a fire gomb… Most meg nyakláncot vettem a születésnapjára, és ahogy délután a buli előtt az előszobatükörben nézegette magát, tizenhárom évesen egy csinos nővé érő madárfióka próbálgatta szárnyait:

Én vagyok a Január! Arcom hűvös kezdet, de szemem sarkában ott nevet a tavasz.

Viola leült, rágyújtott, szótlanul, komoran szürcsölte a kávét. Amikor elnyomta a cigit, özönlöttek a szavak.

Tizenhét évesen lettem vele terhes, és Laci magamra hagyott. Azt mondta, lépjek tovább és vetessem el… A gimnáziumból egy idősebb tanárnő segített, de ő is azt mondta, ne tartsam meg… És mindenki, akitől tanácsot, vagy segítséget kértem… Azután megszültem, és évekig az anyám nevelte. Rossz anya vagyok!

Sírt, a haját simogattam, és közben arra gondoltam, ha most látnák, meghallanák-e a január énekét a nyurga gyereklány mosolyában?

Tibor mocorogni kezdett. Kényelmetlen testtartásban aludt el, és hamarosan a szemét is kinyitotta. Kávét kért. Azt mondta, megmasszírozza Violát, amíg főzi.

A legfontosabb szétnyomni a stresszcsomókat. Főleg a nyakon meg a háton, magyarázott. Közben a kezei serényen munkálták a húst, lapogatták a vágyott nő hátát.

Hogy van ez, Tibor, te most masszőr vagy meg természetgyógyász is?, kérdeztem.

Gyógyítással már nem foglalkozom, mondta kedveszegetten a hórihorgas fiú.

Miért, mi történt?

Egy rákos betegem, akin én nem tudtam segíteni, meggyógyult. Teljesen váratlanul a saját erejéből. Érted? Nem általam.

Néztem újdonsült vetélytársamat, vagy ki tudja, talán egy lehetséges barátot.

Aztán valami olyasmit hümmögtem, hogy végül is mindegy, ki tette, fő, hogy meggyógyult, nem?

Harmincezer

Kínos telefonhívás. Monori pénzt kért. A saját pénzét. Végighallgatta a főszerkesztőt szponzorokról, befektetett összegekről, amelyek valahol mindig elakadnak, aztán a sarkára állt: Legalább harmincezer kell! Különben vége az életének, nincs tovább. A főszerkesztő másnap délelőttre ígérte a pénzt, pontban tízre, az Erzsébet téren.

Monorinak lejárt a BKV-bérlete. Eszébe jutott, ahogy tegnap a főszerkesztő szinte sipította a telefonba: Ez az összeg majd hiányozni fog a keretből! Mert az áramot, a rendszergazdát, a korrektort időre ki kell fizetni. Az internetet is, meg fűtést is, és ha a radiátorok melegítéséhez szénkazánt használnának, akkor a markos munkások lapátolását is, mert a gépezetnek járnia kell, ezt a főszerkesztő szerint neki mint szerzőnek meg kell értenie.

Monori azonban úgy vélte, egy irodalmi lap olajozottan működő rendszere mit sem ér a leadott szövegek megbecsülése nélkül, és lelki szemeivel látta a hardverek felett görnyedő rendszergazdát, meg a lapátoló, szénportól szürke bundájú izmos jegesmedvéket, amint sorban állnak a fizetésért, és ő, az író ott kullog a végén, majd kiderül, neki nem jut semmi, csak ha szponzorok jönnek…

A jegyellenőr az Árpád hídnál kiszúrta a tegnapi dátumot a bérleten. Csak akkor jöhetsz a metróba, ha jegyet veszel, mondta taplón, határozottan. Hogyan is vehetne Monori jegyet, ha pénzt az Erzsébet téren kap. Most épp oda kéne eljutnia. Átsomfordált a jobb oldali bejárathoz, és amikor a szerelvény megérkezett, sietősen előkapta a lejárt bérletét. A másik ellenőr rá sem hederített.

Az ülésre huppant. Borús gondolatok törtek rá. Monorit bankhitelek fojtogatták, cipője a legkisebb esőben is beázott, és négy hónapja nem fizetett rezsit, mégis csak ezek a reménytelenül jövedelmező publikációk értek célba valahogy. Állás kéne, de akkora a tolongás, hogy már az ismeretség is kevés. Pár napja hívta régi barátját egy kerületi újságnál, ahol szerkesztőt kerestek, állandóra. Öreg cimbora, tudod mennyire szeretem, amiket írsz, de van egy tag a városházán aki már kétezerhatban kopogtatócédulázott, a lánya pedig most fejezte be a kommunikációs főiskolát, szóval nem fog menni, lassan már alattam is inog a talaj.

Monori reményvesztettsége állomásról állomásra fokozódott. Gyomra kő lett, nyaka, halántéka elzsibbadt. Már nem akart élni, sem írni, sem létezni, és főként nem ebben az országban, nem ezen a nyelven. Amikor elhagyták az Arany János utcát, komor egykedvűségében — mint valami ködön át — észlelte testének teljes metamorfózisát. Megállt a légzése, minden csepp vére mozdulatlanná dermedt, karja és dereka vékonyabbá vált, bőre üdébb lett… és melltájon valami dagadt, feszítette a ruhát. Végül meglátta a saját formás combjain simuló miniszoknyát. Egy enyhén pocakosodó negyvennégy éves férfi számára, aki hetente kétszer borotválkozik, meglehetősen szokatlan volt ez az érzés, de fásultsága, élni nem akarása megakadályozta, hogy kellő jelentőséget tulajdonítson a ténynek: csinos, fiatal lánnyá változott.

Noésaztán! Ettől még ugyanúgy űzött vad, adósságoktól sebzetten vonagló. Teljesen mindegy, hogy férfi, vagy női testben vár mozdulatlanul kopót, hajtót, halált.

Testének változása azonban nem ért véget. Szeme remegni kezdett, majd szétpattant. Felfelé szállt a vér, mert a sercegő, zakatoló metrókocsiban hirtelen eltűnt a gravitáció. A szemközt ülő srác eddig Monori miniszoknyás lábait stírölte, most az egyre emelkedő mobilja után kapott. Az ajtó mellett álló hátizsákos turista inni készült, ám az üvegből felfele folyt a kék energiaital. Egy pillanatig tartott az egész, másodpercnyi áramütés.

A Deák téren Monori kiszállt, végigsimított a szakállán, megtapogatta vaskos combjait. Az előbb keserűsége mélyére szállt, le fenékig, hogy onnan elrugaszkodva most már bizakodva lépdeljen fel az aluljáróból. Nincs itt semmi baj, tulajdonképpen csak a közeg más: az Erzsébet tér, a zsongó város, az egész emberi világ, ahol ő, Monori zátonyra vetett cethal. Jönnek a falubeliek, húsából darabokat csípnek ki, tűzön megsütik, és ő nézi tehetetlenül, ahogyan lakmároznak testéből a szolgáltatók, bankok, adóhatóság, közös képviselet, tartozásokat behajtó ügyvédek. Aztán a zátonylakók tömegében meglátta a reményt hozó sötétpiros tollkabátot.

Késtél, mondta a főszerkesztő. Sietnem kell, itt van, tedd el, és most jó ideig ne kérj, mert nem lesz.

Monori érezte, hogy azt kéne mondania: Hogy képzeled, hogy nem lesz! Több, mint nyolcvanezerrel lógtok nekem!  De nem szólt semmit, csak megszámolta a pénzt.

Harmincezer forint. Pár napnyi levegővétel.

A vörösgyerek

Délutánonként a Május 1. utcában játszottam a környékbeli gyerekekkel. Sötétedésig lógtunk kinn a hatalmas fűben, szaladgáltunk a földúton. Nagy Józsinak fapuskája volt, Szatyival vaskos gyepcsomókat téptünk ki, űrhajót építettünk fűből.

Legtöbbször mégis indiánosat játszottunk. Dondó Janit egyszer úgy odakötöztük a kínzócölöpnek kinevezett villanypóznához, hogy Nagy Józsi anyukájának kellett kiszabadítania konyhakéssel, mikor a Jani már sírt. Pedig rajta ritkán csattant az ostor, sokkal inkább a kis Nebojšán, aki tűző napon is pulóverben járt, sállal a nyakában. Soha nem viselt farmert, csak vasalt nadrágot, mint az öregek. Nagy Józsi mamája mesélte, hogy amikor az újszülött Nebojšát hazahozták a kórházból, az apja kitárta az ablakot, és azt kiáltotta: Od mog sina će biti fudbaler! Az én fiamból futballista lesz! A késő novemberi hidegtől a baba tüdőgyulladást kapott, és — bár meggyógyult — egy agyonféltett, sápadt kis balfék lett belőle, akit az utcában minden gyerek gúnyolt.

       *

Mihály nagyapa a nyárikonyhában az italmérés és a borotválás mellett a család teljes bicikliállományát is javította. A hordók mögött lógó kerekekből és vázakból összerakott nekem egy zöld bringát. Szatyival ezután bebicajoztuk a környéket, ha pedig indiánosat játszottunk, kipányváztuk őket a fűben, mint a lovakat. Csak akkor húztuk meg magunkat, ha a Vörösgyerek és bandája viharzott át széles kormányú terepbringákkal a Május 1. utcán. Azt rebesgették, rugóskés lapul a zsebükben, pedig még csak negyedikesek. A piac környékén házilag fabrikált nyíllal lőtték át egy asszony a lábát, az iskolában saját bűnszervezetet tartottak fenn, hű katonákkal, akik szendvicset, játékot, pénzt harácsoltak. Egy elsősnek, aki nem akarta odaadni a Matchboxát, a szájába pisált bele a Vörösgyerek.

Nagy Józsit az ilyen mendrovácok miatt figyelte apja az ablakból. Ha játék közben eltávolodtunk a háztól, öblös hangján rákiáltott a fiára: Ööööccssiiii, és már mehettünk is vissza. Ahogy nőttünk, ez az őrző-védő gondoskodás egyre fojtogatóbbá vált Nagy Józsi számára, sokszor szándékosan elcsatangolt, menekült az apjától, akit később így csúfolt: a fogatlan dög.

Kopasz kékvázas bringájával néha megjelent az utcában Keller Sanyi is, a játék ilyenkor gúnyolódósba fordult. Valami zűr biztosan volt vele, talán bántalmazták otthon, de az ilyesmit tabu volt feszegetni, sohasem beszéltünk róla, és mi — egészséges családokban felnőtt kis rohadékok — csúfoltuk, rugdostuk, sárgolyókkal dobáltuk. Még Nebojša is. Egyszer hallottam, amint Nagy Józsinak könyörög.

Csak egy hétig barátkozz velem! Adok neked egy Matcboxot.
Egy kisautó és öt képregény… akkor egy hétig a barátod leszek.
Három Pókemberes füzetem van otthon, meg a Matchbox… jó lesz?

Pár nap múlva Szatyival átmentünk Nagy Józsihoz, hogy játsszunk a kisvasútjával, amit tavaly Mikulásra kapott, aztán egy hét múlva a szülei felvitték a padlásra büntetésből, majd karácsonyi ajándékként újra lehozták. Nagy Józsi akkor játszhatott vele, ha valamelyik szülő is ott volt, ezúttal az anyukája, Matild néni. Lekváros fánkot kaptunk, aztán hárman teljesen belebújtunk a vasutas játékba. Csengettek. Megjött Keller Sanyi. Még le sem ült közénk, Nagy Józsi máris megtiltotta, hogy a vonatot, vagy a kocsikat tologassa. A sínek fölé kellett görnyednie: Te leszel az alagút!

Előtte nem kaphatnék egy fánkot?
Kuss legyen, vagy hazamész, és nem leszek a barátod!
De még csak négy nap telt el…

Nagy Józsi, aki egy fejjel alacsonyabb volt mindhármunknál, felállt és belerúgott Keller Sanyiba.

Alagút! Nem pofáz!

Kedvetlenül tologattuk tovább a kocsikat. Végre viszajött Matild néni, négy limonádét hozott tálcán. Keller Sanyi félve nyúlt a poharáért, de Nagy Józsi az anyja jelenlétében nem merte bántani.

       *

A vörösgyerek iskolája volt legközelebb a lakhelyemhez, de mivel az apukám a központban tanított, engem oda vettek fel. A patinás épület nevét a Tömegsír című kötet szerzőjéről, egy partizán költőről kapta, az öregek azonban Vörös Ökörnek hívták, mert az iskola egy hírhedt kocsma helyére épült valamikor a Monarchiában. Amikor Kosztolányi Dezső járt ide általánosba, ő is Vörös Ökörként emlegette. Később, a titói szocializmusban minden iskolát partizán néphősről kellett elnevezni. Így lett a Vörösgyerek, Szatyi és Nagy Józsi iskolája Sonja Marinkoviċ, az enyém meg Ivan Goran Kovačić. Fogalmam sem volt, ki ő, csak másodikban ismertem meg főművét, a minden csatában nála lapuló kézirat azóta többször, még magyarul is megjelent változatát. Ünnepség volt a díszteremben, hazafias színpadi műsorban adták elő a felsősök a Jamát, azaz Tömegsírt. Karolina zenetanárnő helyenként tangóharmonikával kísérte a kórust, mely egykedvűen kántálta a színpadról, hogyan gyűjtötték vödrökbe a náci kollaboráns usztasák az élő emberek kivájt szemeit. Ezután a fájdalomtól üvöltő, megvakított csoportokat a fülükön szúrták át, és összekötötték őket fémhuzallal. A drót minden vonaglást felerősített, továbbadott, megsokszorva a fájdalmat. Mivel tucatnyi ember még egészségesen sem tud teljes mozdulatlanságban állni, a fogvatartók csak röhögtek a jajgató, vergődő, kivégzésükre mint megváltásra váró csapaton.

Dühös lettem. Hogy hagyhatták magukat, hogy ezt tegyék velük?! Akkor gerjedt bennem ilyen indulat, amikor a kragujeváci kivégzésekről néztünk oktatófilmet a honvédelem-teremben. Az alaptörténet az unalomig ismert forgatókönyvvel indult: a friccek menetoszlopán rajtaütöttek a partizánok. Ezzel akár véget is érhetett volna a történet, ám épp akkoriban lépett életbe egy rendelet, miszerint minden Jugoszláviában megölt német katonáért tíz civil lakost végeznek ki, a sebesültekért ötöt. 1941-ben Kragujevácon több mint kétezer embert lőttek le megtorlásként, köztük középiskolásokat, a tanáraikkal együtt. Ettől kezdve csak arra gondoltam a vetítés alatt, hogyan szöknék meg az ilyen helyzetekből. Mert az biztos, hogy nem hagynám! Ha kell, a körmeimmel vájnám, a fogaimmal rágnám ki magam az Auscwitzba tartó vasúti kocsiból, leugranék a teherautó platójáról, és a saját sírom ásása helyett azt szúrnám-vágnám az ásóval, akit érek…

Aztán lehiggadtam. Vajon lehet-e előre tudni, mi lesz? Kragujevácon, amikor több napon át terelték a lakosságot a kivégzésekhez, elhintették az álhírt, hogy csak azért tartják őket bent, mert a személyi okmányokat cserélik, mire több tucatnyi szabálykövető polgár önként jelenkezett és lépett a szögesdróttal zárt barakkokba, nehogy bajuk legyen az új papírokkal. Ez a buta, opportunista lakosság mit tudhatott a kivégzésekről, a lágerekről, a gázkamrákról?

A vetítés után nagymamáékhoz mentem, és elmondtam Mihály papának, min tépelődöm. Meglepődött, sokáig kereste a szavakat, éreztem, nem szívesen mesél: A magyarok alatt, amikor börtönőr voltam, a kollégákkal néha megittunk egy pohár bort a munka után. Negyvennégyben egy sötét szemöldökű, kunos kinézetű őr fontoskodva hívott borozni. Új helyre, a korzóra, takaros, tágas étterembe, de ahogy benéztem az ajtón és megláttam az embereket, szomorú, rossz érzés fogott el: „Nekem ide nem kell belépnem!” Szóltam a kollégának, hogy hazamegyek, neheztelt is rám jó sokáig, de nem bántam. A nyilas párt szabadkai alakuló-toborzó ülése zajlott ott akkor, szóval, fiam, sokszor nem lehet megérteni a bajt, de meg lehet érezni!

Nagyapa a délutáni pihenőit a díványon töltötte a gangban. Az ágy két karfáján henger alakú támla fogta körbe a fém oroszlánfejeket. A kisszéken ülve simogattam az egyiket, kicsit lötyögött. Mihály papa feje a másik oroszlán fölött nyugodott, még egy kispárnát is rátett, mert a heverő kárpitja kopott volt, egykorú a nagyszüleimmel.

Tudod… — itt szünetet tartott, mint aki nem döntötte el, mondja-e, vagy inkább hallgasson, majd felült a díványon, és folytatta —: tudod, az ország is csak olyan, mint egy nagy család. Ha az asztalnál elfér a sérülten született gyerek, a fogatlan dédapa meg a fiatal fiú, akinek semmi sem jött össze az életben, akkor lehet, hogy nincs fényűzés, mégis rendben mennek a dolgok. Aztán a szorgalmas, tiszteletre méltó családfő kiteszi a dédapát, nem látja el a sérült gyereket, és elkergeti fiút, aki nem úgy éli az életét, ahogy ő elképzelte, majd szigorú rendet rak, ízléses bútorokkal, puha szőnyegekkel, bársonyfüggönyökkel tölti meg a szobákat. A megmaradt családtagoknak jó falatokat ad, szép ruhákba öltözteti, templomba járatja őket, és ha valaki eljön hozzájuk, azt látja, milyen szeretettel és jóízléssel gondozza a családját. Az ablakokat pedig jó vastagon beüvegezi, hogy a kintiek jajgatása ne zavarja meg a vasárnapi ebéd fölött mondott asztali áldást. Bizony, fiam… láttam én már az ördögöt sok arc mögé bújni, rablógyilkoséba, háborús nyerészkedőébe, börtönőr kollegákéba, úgy ám… és a kis, bajuszos kommunista arca mögé, aki engem megmentett, de hetykén küldte halálba a többieket a Zentai temetőhöz. Mégis azt mondom neked, egyik sem olyan visszataszító, mint a Sátánnak ez a nemzetmentő, jó keresztény álcája. A Jóisten megóvott, hogy közéjük vegyüljek, mert ha templomba jársz, fiam — mindenkit fiamozott, keresztmamát, anyámat, Marikát is —, és tisztességgel imádkozol, át fogsz látni az ilyeneken.

Buli disznótor idején

Szabadkai történet

A szüleim Bezdánba utaztak, mert István papa levágta a disznót, amit nekünk nevelt, a bátyám pedig vizsgákra készült Újvidéken, így a hétvégén egyedül maradtam otthon. Szombaton Szatyival benéztünk az Aquarius lemezklub délutáni pionír-diszkójába. Megvártuk a végén a kemény rockot, aztán minden ismerősnek szóltunk: Buli van!

Jöttek vagy negyvenen. Szunyi, Csingó és Lajos Feketicsre indult, egy Pacal nevű sráchoz bográcsos partira, aztán nálam kötöttek ki. Egyikük még fel is hívta az anyját tőlem, hogy megérkezett, ne aggódjon, jól van. Az alattunk lakó Gréta néni többször felkopogott, Miloš néni is csengetett, hogy hangosak vagyunk, de mit lehet tenni, ha egyszer Vörös Tibi megtalálta a bátyám lemezei közt a Let’s Dance-t, David Bowie zenéjét pedig nem lehet halkan hallgatni.

Éjfél körül valakik lepisiltek a teraszról, sercegett, sistergett a beton, mert a harmadikon laktunk. Aztán Lajost be kellett fektetni a kádba, rosszul lett a vodka-juice-tól, pedig micsoda móka volt az üvegezés. Nem pusziba, hanem kettesben átmenni az üres nappaliba a kisorsolt lánnyal, és szoknya alá nyúlni, mellet simogatni, nyakat, fület, ajkat csókolgatni a sötétben.

Kettő körül már csak a három ál-feketicsi maradt, és persze Szatyi, mi ketten úgy jártunk át egymáshoz, mintha haza mennénk. Lajos kiterülve aludt a nappali szoba szőnyegén a lappföldről hozott rénszarvasbőrön, törölközőt tekertünk a nyakába, mi négyen pedig a gyerekszobában kártyáztunk.

Hajnali három után balkáni dob és trombita harsant fel az utcában. Dúlics bácsi a negyedikről biztos megkapta a fizetését — nyugtáztam. Buszvezető volt, anya azt mondta, soha nem ülne fel arra a járatra, ahol ő a sofőr. Hó elején a Szent György templom melletti Dva Jagnjeta kocsmában mulatott, de azt mondták, munka közben is felhajtott egy-egy deci konyakot a végállomásokon.

A Dva Jagnjeta magyarul azt jelenti: Két Bárány. Egyszer évekkel később bekéredzkedtem oda telefonálni, mert Zotyó kocsijában maradt a lakáskulcsom, és otthon próbáltam elérni a vonalason, hogy jöjjön vissza a kulcsommal. Amikor a kocsmaajtót kinyitottam, egy részeg férfi szálfaegyenesen zuhant a cipőm elé. Mire lehajoltam hozzá, már horkolt. Benéztem, semmit nem láttam a sűrű cigarettafüsttől. Aztán vettem egy nagy levegőt, és a szürke szószban a pultig botorkáltam, hogy a népzenét túlüvöltve kérjem a telefont a testes pincérnőtől.

Ahogy közeledtek a zenészek a Dva Jagnjetából, letettük a kártyalapokat és az ablakból néztük a két rézfúvóst meg a mögöttük fújtató kövér dobost. A buszsofőr énekelt, dobálta nekik a pénzt, vélhetően többet, mint máskor, mert még a lépcsőházba is elkísérték. A ritmus szétcsúszott, rezes macskazenére hasonlított.

Miloš bácsi az első emeleten a lakása ajtajából szidta a muzsikus cigányokat. Korábban a házibulimra fürtökben érkező fiatalok nem hagyták aludni, mert a csengőjére azt hitték, az a villanykapcsoló. A zenészeknek most azt üvöltötte pizsamában, fején az elmaradhatatlan hajkötővel, hogy takarodjanak, vagy meg fognak halni!  Dulics bácsi közben bement a lakásába, vége lett a pénzesőnek, az egyik trombitás viccből még fújt egy nagyot a második világháborús hős és harcos-nyugdíjas Milošra, mire az valóban bement a pisztolyáért, és rálőtt a földszint meg az első emelet közt tétovázó romákra.

A lövésektől visszhangzott a lépcsőház. Mi történt? — kapta fel a fejét Csingó. Én ki nem megyek! — mondtam. Visszaültünk kártyázni. Kisvártatva a rendőrség jött szirénázva.

Úristeeeen! Valaki feljelentett a buli miatt! Eloltottunk minden villanyt, Lajos horkolt a rénszarvasbőrön, mi négyen, Szatyi, Csingó, Szunyi és én pedig lélegzetünket visszafojtva vártunk, közben néha nevettünk is, mert azt akkor kell legjobban, amikor nem szabad. Később hallottuk, ahogy elmegy a rendőrautó, pár perc múlva mégis csengettek. A szívem a torkomban, úgy mentem ajtót nyitni. Nem rendőr volt, hanem Szatyi apja. Itt van az Öcsi? Most már jó lenne, ha hazajönne, négy óra van!

Reggel, amikor Csingó, Szunyi és Lajos haza indultak, szóltam nekik, hogy az első emeleten folyton ott lebzselő, mindenkit spicliző Miloš néninek nehogy elárulják, reggelig nálam maradtak. Inkább kérdezzék meg tőle, lakik-e a házban Kovács József nevű ember. A lépcsőházból füleltem, átcsusszannak-e az egyszemélyes kordonon? Talán még léteznek csodák, mondjuk, Miloš néni épp akkor bemegy vécére, de nem, ő soha! Hallottam, ahogy Szunyi félszegen Kovács úr felől érdeklődik. Aztán Miloš néni hangja dörgött a lépcsőházban: Miféle Kovács József! Tudom, hogy az Ürmösnél voltatok, ráfizet ő még erre. Platiće on za to! Elmondom majd a szüleinek, csak jöjjenek haza.

Pár perc múlva engem is letámadott, amikor a piros műanyagvödörben törött poharakat meg cigarettacsikk-kupacokat vittem le a kukába. Annyit mondtam neki, hogy kinn volt a rendőrség, de nem miattunk, hanem valaki lövöldözött.

Tudom én, ki lövöldözött, ne mond te nekem, mert az én férjem lövöldözött, és most rendőrségi ügye lett a cigányok miatt. A te barátaid idegesítették fel, majd megmondom én a keresztanyádnak, ha a szüleid nincsenek itthon!

A vasárnapi misén majdnem elaludtam, utána Mihály nagyapa kezembe nyomta a heti zsebpénzemet, Keresztmama pedig kérdőre vont:

Miket beszél a Miloš néni? Hogy nálad hajnalig dáridóztak?

Azok a zenészek voltak a kocsmából. A férje meg rájuk lőtt! Szerintem meg van zavarodva, azt se tudja, mit beszél.

Most, hogy mondod, tényleg zaklatottnak tűnt. Miloš bácsit majdnem elvitték a rendőrök. Még jó, hogy nem talált el senkit a pisztolyával.

Vasárnap este megérkeztek anyáék a disznóvágásból. Segítettem felhozni a sonkát, kolbászt, töpörtyűt, meg a nagy csontos karajokat. Anya megkérdezte, mi volt itthon.

Hát, izé… házibuli a lakásban… jöttek vagy negyvenen, hajnalban meg zenéltek a lépcsőházban. Volt lövöldözés, kijött a rendőrség…

Ugyan már, mit beszélsz itt össze-vissza, inkább fogd meg ezt a tábla szalonnát, és menjünk!

Jeges tenger dédapa

Északnak indultunk. Nordkapp volt a cél, Európa legészakibb szárazföldi pontja, felkapott turistahely, Eldorádó a Jeges tenger partján.

Kåfjord városka kikötőjéhez közeledve eltűntek a fák, a komphajón hosszú lapp kávéval melegedtünk, én is kaptam pár kortyot. A Magerøya sziget északi végében aztán eltűnt a Nap és az út, jött a meglepetés, hogy Nordkapp nem falu vagy város, nincsenek házak, csak egy betonbunkerre emlékeztető Hotel, lakossága pedig a személyzet, amely az étteremben, a postaboltban és a szállodában dolgozik.  A legtöbb utazó a kopár földre verte fel a sátrát. Tábortűzhöz gallyat gyűjteni reménytelen. A zord időt csak a szürkésfehér zuzmók közt kígyózó gyökerek élik túl. Formájukat mintha Giger festette volna. Zegzugos rendszerük több helyen kapaszkodik a köves talajba, mélyre nem fúródnak, mert a nyári nap csak a felszínt melegíti, alatta a föld fagyos. Szánalmasan nézett ki a gyökérkupac, amikor meggyújtottuk. Gyorsan elégett, közben a sátorlapokat gyűrte, cibálta a szél. Anya bekapcsolta a magnót, fél óra üvöltő szél. Reggelre minden poros lett. Köhögve pakoltunk, menekültünk, a Citroën motorja harákolt, szállingózni kezdett a hó.

Visszafelé Adri nagynéninél megálltunk Stockholmban, felvettük Annikát, aki velünk utazott Egerbe, a nagyszüleihez. Unokatestvérem, öt évvel idősebb nálam, már komoly barátja van, úgy hívják, Kalle, rendőr a srác. Kalle és Anka! Ezzel viccelődtek Stockholmban, mert Kalle Anka svédül Donald kacsát jelent. Ahogy ült mellettem az autóban, éreztem a lelket bizsergető, izgalmas “idősebb lány”-kisugárzást. Óceán ez egy tízéves fiúnak, úszni, merülni, elveszni lehet benne, aztán levegő után kapkodni, és azt hazudni, hogy az Abba a kedvenc zenekarod, a nyálas popslágereivel, mert azt gondolod, ha elárulod a féltve őrzött titkaidat, sebezhetővé válsz. Szerencsére a nekem másolt Abba kazetta végére Annika pár Beatles számot is besűrített. Kiderült, neki is kedvencei, bár ezek nem azok a slágeres gombafejű dalok voltak, amiket ismertem. Indiai szitár, meg valamilyen köcsögdob szólt, mégis hallgattam.

Ha valamiért irigyeltem a barátaimat, Szatyit, Nagy Józsit, Maráczi Lacit, akkor azért, mert nekik megadatott egy lánytestvér. Milyen csodálatos és izgalmas lehet ezeknek a tündéreknek, szép boszorkányoknak testközelből kilesni a titkait.

Nekem is volt nővérem, mégsem találkozhattunk. Tíz napig élt, szívbetegen született. Anya sohasem mesélte, milyen volt kézbe venni, megölelni, úgy, hogy tudja, meg fog halni. Persze mindnyájan halálra vagyunk ítélve, csak a többségünknek van ideje összekaparni némi tudást, emléket, ezt-azt, amit magunkkal viszünk. De mit visz erről a világról az, aki csak tíz napot élt?

Ilyenkor úgy érzem, a családunk meg van verve betegségekkel: gyermekhalál meg szerencsejáték-szenvedély… azt mondják, a kártyázós dédapám még évekkel a válás után is üldözte Amima dédanyát, és később a lányát is. Követte az utcán, pénzt kért tőle, alkoholtól bűzlő lehelettel könyörgött, és amikor a nagyanyám elfutott, Kálmán utána kiáltott: Légy átkozott! Te is, meg az anyád is!

Opál Színház és más intimitások*

„Út, erény, igazság.” Háttal a falnak és megdögleni.

Elrobog mellettem a 62-es villamos a Thököly úton. Sem enni, sem aludni, sem járműre szállni nincs kedvem. Valahol itt állhatott a ház, amelyben a nagyapám testvére, István lakott. Budapest ostromakor földig rombolták, helyén más épületek ablakai világítanak, bent ismeretlen emberek élik az életüket, miért is gondolnának a bombázásokra? Pedig itt van a háború most is. Magammal hoztam, mint valami súlyos nagykabátot, jó lenne levetni, messzire hajítani. Túloldalon a Sport mozi plakátjai hirdetik az új filmeket, egyiket pár napja láttam, a világ menthetetlenül elpusztul, a vetítővásznon a vírus, otthon a polgárháború, és nemrég szakítottam M-mel.

Kilencvennégyben kezdtem együtt lógni a színházi csoporttal, ahol a lány játszott. Bejártam a próbákra, mentünk fesztiválokra Budapesten, vidéken, Erdélyben. A társulatot alapító srácokkal – Tricepsszel és Brennerrel – laktam együtt Zuglóban, az Erzsébet királyné útján, a bandalakásban. Mindhárman cipeltük a magunk láthatatlan nagykabátját, életünket körbe lengték az olyan dalok, mint a Doorstól a People are Strange: „Az emberek furcsák, ha idegen vagy. Amikor le vagy törve, az arcok csúfnak látszanak…” Most mégis inkább Hölderlin versét forgattam az agyamban, Memnón panaszát Diotímáért. Vasárnaponként a Halászbástyán ezt olvasgattam a kis műbőr Radnóti kötetem fordításaiból: „A fényt, a fényt vették el tőlem!” – szavaltam lent a lomboknak. Végül egy biztonsági őr lépett hozzám azzal, hogy ide csak akkor jöhetek, ha turistajegyet veszek, mert a Halászbástya mától fizetős hely. Mosolyogva mutattam a Radnóti kötetet, megfelel-e belépőnek, én úgyis csak olvasni járok ide, mire kelletlenül annyit válaszolt: Mostantól olvasson máshol!

Opál színháznak hívták a társulatot, a Pesti Estben hirdették meg az első próbákat. Több mint harmincan érkeztek, ám amikor megtudták, hogy ez mozgásszínház, meg karate edzések lesznek, sokan elmenekültek. Triceps előtte Erdélyben rendezett, hivatásos színészekkel. Még Szabadkán mondta, hogy Gyergyóba költözik, és reméli, hogy egy igazi medvebőrrel tér majd haza, mert ott sok a medve, csak leesik neki egy, és talán addigra a polgárháború is véget ér Jugoszláviában. Aztán Budapesten kötött ki, barna bunda helyett Blénesi Csabát, a Figura színpadmesterét hozta magával. Az Opál Színház tagjai, ellentétben az erdélyi truppal, amatőrök voltak, ám a próbákon és a fizikai állóképességet jelentő karate edzéseken összecsiszolódva már nem számított, hogy valaki zenész, újságíró, atomfizikus, vagy ruhabolti eladó, ahogy az sem, ki honnan érkezett. Jól éreztem magam közöttük, elkezdtem karatézni.

Az egyik próbán megjelent M. Másik társulatból érkezett. Afrót táncolt, a váci Expanzió Fesztivál szünetében kiültünk a Duna partra. Gyíkok szaladgáltak a kövek közt, beszélgettünk, hagytuk, hogy a kezünkre szálljanak a szúnyogok és csípjenek. Pár nap múlva hozzáköltöztem Kőbányára, fülig szerelmesen. Hosszú szeretkezések után félálomban hallgattam, hogyan szótagolja a tibeti nyelvleckéit: ka - ga... A Börzsöny utcai Buddhista Főiskolára járt, és a kínai, japán, szanszkrit meg tibeti nyelvek közül az utóbbit vette fel. A próbáink is a Főiskolán zajlottak, a dharma terembe és a dodzsóba mindenki csak mezítláb léphetett be, a sensei japánul vezényelt, tocsogtunk, csúszkáltunk a saját izzadságunkban.

Amikor kilencvennégy nyarán elkezdődött a fesztiválidőszak, a rendező, Triceps polgárháborús nagykabátjából a lírai zseni és szadista szociopata Lautréamont művét, a Maldoror énekeit rántotta elő. Dobokkal, tánc- és karatemozgásokkal, pokoli füstben játszottuk. Erdélyben a Szent Anna-tónál rendezett Lövészárok Fesztiválon román rendőrök akarták leállítani az előadást. Attól féltek, hogy lángba borítjuk az erdőt, mert a játéktér köré ásott árkot fenyőágakkal tömtük tele, benzinnel locsoltuk le, aztán meggyújtottuk. A performerek egy kis pallón mentek át a tűz fölött, be a körbe, oda nyomultak a rendőrök is, ám Ütő Guszti, a fesztivál szervezője elébük állt, az egyiket visszalökte a pallóról, lett belőle bilincselés, elvezetés.

Egy este, amikor M a főiskolán bulizott, én meg otthon maradtam, átkopogott a barátnője a szomszédból. Benedek István kötetét vette elő, leült mellém az ágyra, lelkesen mesélt a főszereplő kalandjairól, közben egyre közelebb csúszott, apró barna szemeivel bűvölt, már tudott valamit, amit én még nem. A fiúk is mondogatták az Erzsébet királyné úti lakásban: Minden kihagyott pinát az orrodra húznak majd a másvilágon! – ám én csak M-et vártam, szorongva, egyre ingerültebben. Közben próbáltam udvarias lenni, leplezni a Benedek-regénnyel támadó lányka előtt, hogy mennyire idegesít a jelenléte, pedig más körülmények között szívesen ágyba vittem volna, csak nincs az agyamban olyan kapcsoló, hogy klikk! és máris elfelejtem, ki vagyok, ott áll a bőrömben az alkalmi tolvaj: lopni szexet, éjszakát, ékszert. Ám én, a darabos délvidéki bunkó, teljes egzisztenciavesztésben, masszívan kapaszkodom a kapcsolataimba és az egyéniségembe, szóval nem vagyok hajlandó kikapcsolni magam, még ha szeretném, sem tudnám, mert mindenemet elvesztettem már, csak ez a tartás maradt, otthontalan létem egyetlen gazdagsága.

Amikor megtudtam, hogy M megcsalt azon az estén, valami tanársegéddel, az ágyára dobtam a lakáskulcsokat. Jó lesz a következőnek! Hirtelen támadt huzat döntötte le a szekrény tetején álló vaskos angol szótárt, csattanása volt a búcsú. Szerencsére megtartottam az Erzsébet királyné útján a szobát, volt hová visszamenni, csak most minden centimétere sivárnak és sötétnek tűnt. Oázisból kivetve a sivatagba, perzsel a hőség, előre kéne menni, nem vissza, ahol a forrás már egyszer kiapadt... Én barom, mégis felkeresem M-et a főiskolán. Hazafelé elkapjuk a 13-as villamost a Csengettyű utcánál, beszélgetünk, aztán leszáll Kőbányán a Szent László téren, az ajtóból utána kiáltok: Szeretlek! Kezdjük újra! M szótlanul megy tovább, nem néz vissza, távolodó alakja körül vakítóan ragyog a beton a déli napfényben. Leszegett fejjel az ülésre roskadok. Mintha áram zizegne körülöttem, érzem, hogy minden utas engem néz. A szemközt ülő idős bácsi vállamra teszi a kezét és mosolyog: Ne csüggedjen, fiatalember!

* Részlet a Tangó délutáni kávéhoz c. kéziratból. Elhangzott: Expanzió XXXI+3 Fesztivál, Babits Ház, Esztergom, 2019. október 19.

Művész vagyok, ments ki innen!

Máriás Béla újabb festményeiről

A folyamatot, mely a celebeket kultúránk egyre dagadó folyamának felszínén úsztatja, már többször leleplezték, elemezték, gúnyt űztek belőle. Mégis itt vannak. Legutóbb felszemtelenkedtek dr. Máriás pazar színekben pompázó vásznaira, valóságos harcot generálva így. A celebek fegyvere a „mindenki ismer engem”, Máriásé a szarkasztikus humor.

A hasonlat egyszerű. Reggelinél a kávé, a pirítós (vagy a müzli) társaságában egy pohár vizet találok az asztalon. Megkóstolom. Langyos, legszívesebben kiköpném, de a szőnyegre mégsem, inkább lenyelem… Másnap megint ott a pohár. Már tudom, hogy nem erre vágyom, de álmos vagyok még az ellenkezéshez. Inkább megiszom, és így teszek ezután minden reggel. Már kell az a pohár langyos víz: a kereskedelmi televíziókban megjelenő arcok újra és újra megjelenő (könnyen kiszámítható) mátrixa. Bájos műsorvezetők, pártkatonák, sztárvendégek… Halálosan unjuk, mégis nézzük, mert megszoktuk, hogy éppen ők vannak, akkor és ott… Tulajdonképpen ártatlanok. Vagy mégsem?
 

Mint Kányádi meséjében egykor a rigófütty, a tv show-ok ma körbeérik a világot. Máriás Béla legutóbbi festményeit vizsgálva mégis megfogalmazódik bennem a kérdés: A több mint húsz éve avantgárd zenét, képeket, grafikákat alkotó művész vásznain miért jelent meg a tévés főzőműsorokban pózoló expolitikus Torgyán, az „ördögügyvédje” Juszt László, a malackodó Ciccolína, vagy a fétisboltba tévedt Győzike? Más sem hiányzik, mint hogy a celebek behatoljanak a föld alá, a jó kis underground birodalmába, és ott hatalmas méretű, fajsúly nélküli buborékokként keltsenek zavart, vagy, mint sci-fi filmek intergalaktikus spórái, próbálják megfertőzni igényszintjükkel a világnak ezen intakt szegletét (is). Máriás meg ablakot nyit nekik…

A jelen kor egyik kulcsfigurája a befogadó. Nélküle művészet sincs, pontosabban létezhet, de akkor hol az alkotó öröme (akár a legszomorúbb mű alkotójáé is, az értő közönség láttán)? A celeb-vírus pedig elsősorban a befogadókat tizedeli, és ez közvetve a művész nehezen fenntartott egzisztenciáját marcangolja szét. Nem meglepő, ha a „Miért éppen ezek most a témáid?” kérdésre a következő keserű választ kapom Máriástól: „A globalizált média a közönség agyát egy hároméves gyermek szintjére igyekszik degradálni, miközben tinédzser vágyakkal oltja be. A cél a vágy szinten tartása, véget nem érő langyos petting parti, melyben soha nem jön el az igazi kielégülés, viszont az alany műsor-, vagy termékfüggő lesz.”

Magát a folyamatot, mely a celebeket kultúránk egyre dagadó folyamának felszínén úsztatja, már többször leleplezték, elemezték, gúnyt űztek belőle. Mégis itt vannak. Felszemtelenkedtek Máriás pazar színekben pompázó vásznaira, valóságos harcot generálva így. A celebek fegyvere a „mindenki ismer engem”, Máriásé a szarkasztikus humor, mely alkalmanként (mint a Juszt László a vágóhídon c. kép esetében) kegyetlen, már-már vérszomjas lesz. A neodadaizmussal és a német Új Vadak (Heftige Malerei, vagy Neue Wilden) sodrásával rokon máriási opuszba illenek ezek a hangos, zajos, harcias képek, ugyanakkor mind témájukban, mind ikonográfiailag különböznek a szerző korábbi képsorozataitól. Inkább a Máriás vezette Tudósok zenekar jellemzőit – a szilaj ritmusszekciót, zakatoló basszusgitárt és a piszkálódó, kíméletlen fúvósok hangját – jelenítik meg buja, féktelen színekkel.
 

A harc a festő és modelljei közt tavaly óta dúl. Szénrajzokkal, karikatúrákkal kezdődött, majd októberben valódi pompájukban (olaj-vászon) láthattuk a budapesti Erlin Galériában az esztrádszínészekről, sztár-műsorvezetőkről és szórakoztató zenészekről készült sorozatot. Az idei, valószínűleg márciusra elkészülő festménykollekció főszereplői pedig már nem is hétköznapi sztárok, hanem hazánk turbó-celebjei: a politikusok. Nem kell izgulni, minden oldal megkapja a magáét… A tárlattal egy időben a most készülő új Tudósok-lemez is bemutatásra kerül majd, és hogy dr Máriást mennyire foglalkoztatják a tv-ben ezerszer látott arcok, mi sem bizonyítja ékesebben, mint az album várható címe: Dávid Ibolya titokzatos (esetleg csodálatos) élete.

Harmincezer

„Monori reményvesztettsége állomásról állomásra fokozódott. Gyomra kővé vált, nyaka, halántéka elzsibbadt. Már nem akart élni, sem létezni, sem írni, és főként nem ebben az országban, nem ezen a nyelven.”

Kínos telefonhívás volt. Monori pénzt kért, a saját pénzét, cserében végig kellett hallgatnia a főszerkesztő duruzsolását szponzorokról meg befektetett összegekről. Végül a sarkára állt: Legalább harmincezer kell! Különben vége az életének, nincs tovább. A főszerkesztő hosszú csend után másnap délelőttre ígérte a pénzt, pontban tízre, az Erzsébet téren. Monorinak lejárt a BKV-bérlete. Eszébe jutottak a tegnapi telefonba sírt szavak: Ez az összeg majd hiányozni fog a keretből! Mert az áramot, a rendszergazdát, a korrektort időre ki kell fizetni. Az internetet is meg a fűtést is… Úgy bizony! És ha a radiátorok melegítéséhez szénkazánt használnának, akkor a markos munkások lapátolását is, mert a gépezetnek járnia kell, ezt a góré szerint neki mint szerzőnek meg kell értenie. Monori azonban úgy vélte, egy irodalmi lap olajozottan működő rendszere mit sem ér a leadott szövegek megbecsülése nélkül, és lelki szemeivel látta a hardverek felett görnyedő rendszergazdát meg a lapátoló, szénportól szürke bundájú izmos jegesmedvéket, amint sorban állnak a fizetésért, majd jön ő, az író, ott kullog a végén, és kiderül, hogy neki nem jár semmi, majd ha szponzorok jönnek, akkor talán… A jegyellenőr az Árpád hídnál kiszúrta a tegnapi dátumot Monori bérletén. Csak akkor jöhetsz a metróba, ha jegyet veszel – mondta taplón, határozottan. Hogyan is vehetne ő jegyet, ha pénzt az Erzsébet téren kap. Most épp oda kéne eljutnia. Átsomfordált a jobb oldali bejárathoz, és amikor a szerelvény megérkezett, sietősen előkapta lejárt bérletét, aztán beugrott a kocsiba. Az ülésre huppant. Borús gondolatok törtek rá. Monorit bankhitelek fojtogatták, cipője a legkisebb esőben is beázott, és négy hónapja nem fizetett rezsit, mégis csak ezek a reménytelenül jövedelmező publikációk értek célba valahogy. Állás kéne, de akkora a tolongás, hogy már az ismeretség is kevés. Pár napja hívta régi barátját egy kerületi újságnál, ahol szerkesztőt kerestek, állandóra. Öreg cimbora, tudod, mennyire szeretem, amiket írsz, de van egy tag a városházán, aki már kétezerhatban kopogtatócédulázott, a lánya pedig most fejezte be a kommunikációs főiskolát, szóval nem fog menni, lassan már alattam is inog a talaj. Monori reményvesztettsége állomásról állomásra fokozódott. Gyomra kővé vált, nyaka, halántéka elzsibbadt. Már nem akart élni, sem létezni, sem írni, és főként nem ebben az országban, nem ezen a nyelven. Amikor elhagyták az Arany János utcát, rezignáltan, komor ködön át észlelte testének teljes metamorfózisát. Megállt a légzése, minden csepp vére mozdulatlanná dermedt, karja és dereka vékonyabbá vált, bőre üdébb… és melltájon valami dagadt, feszítette a ruhát. Végül meglátta a saját formás combjaira simuló miniszoknyát. Egy enyhén pocakosodó negyvennégy éves férfi számára, aki hetente kétszer borotválkozik, meglehetősen szokatlan volt ez az érzés, de fásultsága, élni nem akarása megakadályozta, hogy kellő jelentőséget tulajdonítson a ténynek: csinos, fiatal lánnyá változott. Noésaztán! Ettől még ugyanúgy űzött vad, adósságoktól sebzetten vonagló. Teljesen mindegy, hogy férfi vagy női testben vár mozdulatlanul kopót, hajtót, halált. A változás azonban nem ért véget. Szeme remegni kezdett, majd szétpattant. Felfelé szállt a vér, mert a sercegő, zakatoló metrókocsiban hirtelen eltűnt a gravitáció. A szemközt ülő srác eddig Monori miniszoknyás lábait stírölte, most az egyre emelkedő mobilja után kapott. Az ajtó mellett álló hátizsákos turista inni készült, ám az üvegből felfele folyt a kék energiaital. Egy pillanatig tartott az egész, másodpercnyi áramütés. A Deák téren Monori kiszállt, végigsimított foltokban fehéredő szakállán, megtapogatta vaskos combjait. Az imént keserűsége mélyére szállt, le fenékig, hogy onnan elrugaszkodva bizakodva jöjjön fel az aluljáróból. Nincs itt semmi baj, tulajdonképpen csak a közeg más. Az Erzsébet tér, a zsongó város, az egész emberi világ, ahol ő, Monori zátonyra vetett cethal. Jönnek a falubeliek, húsából darabokat csípnek ki, tűzön sütik, ő pedig csak nézi tehetetlenül, ahogyan lakmároznak testéből a szolgáltatók, bankok, adóhatóság, közös képviselet, tartozásokat behajtó ügyvédek. Aztán a zátonylakók tömegében meglátta a reményt hozó sötétpiros tollkabátot. Késtél – mondta a főszerkesztő. Sietnem kell, itt van, tedd el, és most jó ideig ne kérj, mert nem lesz. Monori érezte, hogy azt kéne mondania: Hogy képzeled, hogy nem lesz! Több mint nyolcvanezerrel lógtok nekem! De nem szólt semmit, csak megszámolta a pénzt. Harmincezer forint. Pár napnyi levegővétel.

Ön-corpus legyekkel

Azt mondják illemtudó kislány voltam. Esténként fogat mosni, tiszta kézzel  ebédelni… Anya vendégeinek verseket szavaltam, eredményesen tanultam, mindig okosan helyezkedtem. Felelősségteljesen szervezem az életemet. Hamarosan befejezem a főiskolát, turisztika szakon. Addig is, hogy egy kis pénzt keressek, a  nyári vizsgák után idegenvezetőként dolgozom. Jól végzem a munkámat, először Velencébe jártam ki, most Isztambulban vezetem a magyar csoportokat: Hagia Sophia, Fenerbahce híd, sülthal a Boszporusz partján, bazárlátogatás a szőnyegkereskedő boltjának megtekintésével, előre megbeszélt időpontban… Az utóbbi napokban egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Rámtör egy érzés,  mintha egy másik személyiség is lakna bennem. Amíg a napi rutin közepette küszködve próbálok megfeleni az elvárásoknak, ő fittyet hány az illemre és  mindarra amit eddig elértem, őrülten tépkedi láncait, közben sutyorog: Egész életedben higgadt és számító voltál… kínosan ügyeltél arra, hogy senkit meg ne botránkoztass… legyél már egy kicsit őrült… és gátlástalan! Félek, hogy pillanatokra átveszi fölöttem a hatalmat. Mint tegnap a szőnyegboltban. A turisták itt kapnak egy csésze török teát, majd a protokoll szerint elmondom a szöveget, amiért a  kereskedő külön fizet a cégünknek: Ezeket a pompás szőnyegeket Anatóliában készítették. Köszönjük a teát, most pedig kedvükre válogassanak, vásároljanak! A  bennem lakó szörny ehelyett így szólott: Menjetek a picsába, unatkozó vérszívó kis baszogányok! Könnyezve futottam ki a boltból, a bazár keskeny utcáin köpködnöm kellett, a hotel halljában pedig kényszeresen ismételgetnem: Fos! Foos! A bárban leittam magam, reménykedve, hogy eltávozik, de csak rosszabb lett. Az én  testemben dőlöngélve járkált a folyosókon ez a szemét, belekötött az idős férfiakba, aztán az utcákon mászolygott. Végül egy lépcsőnél elájult. Most itt vagyok, idegen bőrében fekszem. Szőrös! Mintha férfitest lenne… Ám végre elhallgattak a hangok, egyensúlyba kerültem magammal, most már boldogan adhatok. Meztelen testem terített asztal, rajta tálcán a menü: legyek.

Édesség

– Vasakat emelgetek a munkahelyemen, nagy, büdös, olajos vasakat napi nyolc-tíz órában, szóval mitől érezném jól magam? – fakadt ki Tigris, a dobos. Hosszút kortyolt a söréből, utána megtörölte őszülő, dús szakállát. Portás, aki az imént még ilyeneket mondott zenésztársának, hogy „nyugi, dzsászt rileksz, plóbáld meg jól érezni magad!”, most kitámasztotta gitárját, cigarettát sodort, nem szólt sem Tigrishez, sem Takihoz, a fuvoláshoz, aki az okostelefonján babrált. A padon ülve nézték a lebukó napot, megtört a folyó tükrén, a próbának vége, nem jól sikerült, már megint nem jól… Mindhárman túl az ötvenen, nem lesz ebből világhír, csak lébecölés kis klubokban aprópénzért. Tigris pékárut vett elő táskájából, nézegette, láthatóan jobb kedvre derült: – Ezt a sajtos stanglit délután vettem a legnagyobb magyar üzletláncnál. Mindig megnézem, melyikre ragadt több sajt, és most igazi kincset találtam. Látjátok? Mindkét oldalára tapadt, szép kövér csomókban!
– Jó neked! – sóhajtott Taki. – Én mindig olyat fogok ki, aminek a szélére lekvár kenődött. Portás ásított, ő is, mint Tigris, reggel héttől melózik. Taki tovább alhat, magániskolában tanít kevés óraszámmal, a hó végén elfogy a pénze, kölcsönkér, cigit lejmol.

Ezek a közös zenélések, a fugázott téglás szuterén próbahely, meg a folyópart, ahol utána dobozból isszák a sört… csak hobbi! – gondolta Portás, aztán előkapta a telefonját, és kis keresgélés után egy zeneszámot indított.
– Ez a Dream a Little Dream of Me! – kapta fel a fejét Taki. – Az előadó a Mamas and Papas?
– Majdnem. Az egyik énekesnő, Mama Cass Elliot – javította Portás, majd titokzatos arccal hozzátette: – Tudtátok, hogy evés közben halt meg? Falta a sült csirkés szendvicset, a torkán akadt egy csont és megfulladt. Tragikus halál!
– Nekem az a tragikus, amikor valakit karddal leszúrnak – mormogta Tigris a sajtos stanglit eszegetve. – Mint az ókori drámákban, vagy Shakespeare-nél. De hogy evés közben megfulladjon? Ez banális.
– Igazad van, nem túl drámai, de ha láttatok fotót Mama Cassről, tudhatjátok, hogy igazán testes volt. Abban a korban, amikor mindenki lebegett, virágos ruhákba öltözött, pillangóként repdesett és szabad szerelemről prédikált, ott volt Ő, fiatalon és dagadtan, mint egy bálna. Ám ebben a számban… Halljátok? Ahogyan énekel! Ez egy vonzó, fiatal lány hangja, aki karcsú, légies, tele élettel, vággyal… és egy ilyen testbe zárva, ropogós sülthúsok és zamatos muffinok, meg fánkok börtönében. Szabadulna, de nem tud, erre jön a csirkecsont, és megfullad. No, ez a tragédia, barátom!

– Háát… a wikipedia szerint nem így halt meg – lengette Taki az okostelefonját. – Most néztem a neten. Azt írják, álmában szívroham végzett vele.
Tigris már majdnem begyűrte a sajtos stanglit, a csücskénél járt, ám ekkor hirtelen
mozdulattal elrántotta a szájától.
– Fúj! Mi ez? Valami beragadt a sajt közé – húzott ki a stangliból egy kék-fehéren, ezüstösen csillogó cafatot. – Nézzétek, mit sütöttek bele!
Egy Milky Way csokoládé papírfoszlánya leffegett az ujjai között.

A fej nélküli turista

A fej nélküli turista 2017-ben bukkant fel Cádizban. Táncpartik diszkófényében, kétes kikötőkben, esti strandok sötétjében szedte áldozatait. Maszkos őrültnek hitték, majd rájöttek, hogy „sin cabeza” és puszta kézzel öl, igaz, az utóbbira rácáfolt a nizzai eset, amikor a naplementében gyönyörködő urat egy 1978-as jugoszláv Iskolai Atlasszal szúrta le.
Nemrég a Zrce Beachen tűnt fel, az Adriai-tenger Ibizájaként emlegetett Pag szigetén. Egy táncoló fejét tépte le. A beidézett szemtanúk – bulizó angol fiatalok – látták ugyan, ám az alkohol és drog mámorában csak énekeltek, nyöszörögtek, hahotáztak a novaljai rendőrőrsön, amikor pedig kijózanodtak, nem emlékeztek semmire. A következő éjszakán Dinjiškánál egy nyugdíjas házaspárt gyilkolt meg. Ósdi hűtőszekrényüket készültek tengerbe vetni a só marta karsztsziklákról. A szomszéd, aki e késői órán olívabogyó és Prošek (dalmát aszúbor) társaságában mélázott kertjében, hallotta is a férj, Matijevics úr rimánkodását: „Jagancse bozsji, szmiluj nam sz…!” Aztán csobbanás, majd síri csend. A helyiek másnap virágcsokrokat tettek a szakadék szélén rekedt Obodin hűtőszekrényre.
A szörny újra lecsapott, ezúttal a sziget északi csücskén, Lun városkában. Az ezeréves olajfák között egy gyanús ügyleteken gazdagodó lengyel vállalkozót és fiatal barátnőjét ölte meg. A golfautóban velük utazó idegenvezető, Davor az első szemtanú, aki fényes nappal látta a rémet: „Egy nő az. Feszes rövidnadrágot és pólót visel, átlagos turista benyomását keltené, csak hát a feje… mert az ugye nincsen. Mintha photoshoppal satírozták volna le, ami persze lehetetlen, mert ha ez megtörténhet, akkor azt kell hinnem, hogy mi egy számítógépes mátrixban élünk, és ez a gondolat a frászt hozza rám.”
A rejtélyes rövidnadrágos nőt túrázók látták repülni a Plitvicei tavaknál: „Gyorsan mozgott, pár centivel föld és víz fölött” A slunji hídról lelökött egy japán turistát, aki az ökofalut fényképezte a völgyben, majd a letenyei határnál megölt egy Drakulics nevű horvát vámost. Kollégái szerfelett utálták Drakulicsot és gyermekded gonoszkodásait. Úgy kérte az okmányokat, hogy a sofőrnek nyújtózás közben ki kelljen oldani a biztonsági övet. Lehordta, hogy miért nincs bekötve, ezért büntetés jár, kösse be gyorsan, majd, ha megtette, utasította, hogy szálljon ki a kocsiból, és nyissa fel a csomagtartót. Akkor csapott le rá a fej nélküli, mikor az esti műszak után hazabiciklizett a földúton, Goričan felé. A környéken robogózó helyi sihederek állítása szerint puszta kézzel mért karateütéssel vágta át a torkát, utána pedig Magyarország felé vette az irányt.
Itt van hát a mi kis hazánkban a rém, mostantól bárkiből lehet áldozat. Óvatlan fürdőzők, vezetéket blankoló szerelők, cipzárt talpszélesen tűző varrónők, fészket rakó kócsagot fürkésző ornitológusok, technopartik szárazjég-füstjében táncoló táncolók, reszkessetek! Fénytelen külvárosokban, árnyas erdőkben, tavaink és bővizű folyóink mentén les ránk a szörny, és szinte mindenki gyanús. A lista élén a cipzáras felsőben járkálók, bő kapucnival, vagy strandon napozók, akik törölközővel takarják fejüket, ám úgy is kinézhet, mint ez a hölgy itt a parton. Feszes rövidnadrágban, pólóban fekszik, és… várjunk csak!
Nem látom a fejét…

Perspektíva (Hogyan esznek fagylaltot férfiak és nők)

Peer Olafsonnak két éve van a nyugdíjig. Fél életét töltötte teremőrként a luleåi Lapp Múzeumban, soha nem utazott délebbre Sundsvallnál, északon meg Happarandáig, amikor még működött a svéd–finn határ, megvan annak vagy negyven éve. Jól érzi magát a városában, csak a kánikulát nem viselheti, ezért, amikor a nyári délelőttökön a hőmérséklet eléri a 17 Celsius fokot, elsétál a szuvenírboltba, a bejáratánál megpaskolja a kitömött rénszarvast, és kér a boltostól egy jégkrémet, pisztáciásat, mert azt szereti.

A húszéves szabászfiúk Budapesten otthonról hozzák, vagy útközben vásárolják az ebédjüket. Aki elfelejti, az hoppon marad, mert itt, a Soroksári út 108 környékén sem gyorséttermet, sem vegyesboltot nem nyitott senki. (Hogy rohadnának meg!) Egyedül a festék-nagykerben kapható dobozos kóla és fagylalt. Milyen jó lenne, ha volna ott egy kis szendvics, zsemle vagy ropi, dehát ez egy festékbolt, örüljünk, hogy legalább a fagyi! – mondják, és harapják a tetején a mogyorót meg a csokoládét, miközben a dugóban álló, pöfögő autókat bámulják. Aztán sietnek vissza a csarnokba, majd az ablakon át ki-kifütyülnek a baba-outletbe tartó anyukáknak, azok meg sem hallják, mert a textilt nyüstülő, méretre vágó óriási kések fülsiketítő zúgása mindent elnyom.

A nyolcéves Dersima Haddad városában eddig egyszer evett jégkrémet, amikor édesanyja hazajött pár napra a harcokból, és hozott egy kívül citromos, belül vaníliás pálcikás fagyit. Isteni finom volt, szinte elbódult tőle, és arra gondolt, milyen csodálatos lenne mindig ilyet enni, majd észbe kapott: Ha jégkrémeket habzsolnék, elpuhulnék, és aki elpuhul, az lelassul, aki pedig lassú, azt utolérik az Iszlám Állam meg a törökök gránátjai, mint Ferhat bácsikámat, úgyhogy inkább nem eszem többé ilyet.

A harmincéves Jarmila Hanuszova – szlovák export-import cég képviseletében – egy hetet töltött a montenegrói Bar város kikötőjében, mert a hajóról teherautóra, meg a teherautóról hajóra rakodott áruk papírozásával akadt gond. Köszöni, megoldották, és most csókoltat mindenkit Raguzából, épp a tengerparton sétál. Nem szereti az édességet. Még a túrógombócot is sósan enné, mégis elcsábul, mert egy fiatal (jóképű) fagylaltárus olyan ügyesen dobja fel a kanállal, majd kapja el a tölcsérrel a gombócokat, hogy nem tud ellenállni, vesz egy sóskaramellást. Már a tölcsért szopogatja, amikor meglátja a sirályt, ott köröz a levegőben. Kinyújtja karját és – mint a festők – leméri a távolságot. Közben mindenféléket gondol, hogy mi lenne, ha a messziről érkezők igazából megnőnének, a távolodók meg egyre kisebbre zsugorodnának, nem csak így látnánk, hanem tényleg… és bekapja a tölcsér maradékát.

A sirály látta fentről, hogy valamilyen ételt nyújtanak neki a parton, ám éles szemével rögtön kiszúrta: Nem hal!

Most akkor jön vagy megy?

A taxisofőr Petya kiugrott sárga Mazdájából, az előtte álló autóhoz tepert, a vezetőre ordított: Szétrúgom a segged, ha még egyszer elém vágsz, köcsög! Az út szélén sárga mellényes munkások csatornafedelet emeltek káromkodva, nagy robajjal a járdára dobták. Mellettük a téren háromévesforma lányka dacosan a díszburkolatra vetette magát az anyja előtt, és fejhangon üvöltött: Nem! Nem! Neeem!
Mindezt látva és hallva Szabolcsot átjárta az áramütésszerű megvilágosodás, melyből döntés született: Jesssz! Most megmondom neki, biz’ Isten, megmondom, történjen bármi! – azzal elnyomta a cigijét, és felszürcsölte a kávéja maradékát. A huzatos kerthelyiségből az étterembe lépett, hogy fizessen. A bárpult mellett látott a falon egy fotót, a fotón egy folyót, talán a Duna… Olyan dunásnak tűntek a partján a lombok, a víztükrén két apró pont, távoli hajók lehettek, és amíg a pultosra várt, azt próbálta kitalálni, hogy ezek most közelednek vagy távolodnak. Olyan, mint a kapcsolatom Lilivel. Nem tudom, hogy befele megyünk, vagy épp ellenkezőleg… De ma megmondom neki! Este a Bambiban.
Szabolcs a Bádogsajt zenekarban gitározott – lelkesek, de nem túl ismertek – és úgy érezte, Lilinek sokszor fontosabbak az elektrografikák, mint ő. A barátnője a netre tolja fel a munkáit, egy rakás követője van, néha olyan, mintha ő is csak egy lenne közülük…

Bambi, szívószálas kóla, Lili gyönyörű, de ezzel most nem hatja meg, Szabolcs határozott: Fontos vagyok én neked? Mert hiába jelöltük be egymást a fészbukon, hogy „kapcsolatban” én úgy érzem, inkább a követőd vagyok, mint a szeretőd! Bééébi! I Wanna be Your Lover and Not a Follower! – énekelt Lilinek szerelmesen-mosolygósan-fájdalmasan. A lány levette Szabolcs szemüvegét, és a szemébe nézett csábosan, magabiztosan, aztán közelebb húzta a fejét, azt suttogva: „Akkor lájkolj, bébi! Lájkolj!” – és csókolózni kezdtek. Szabolcsnak egy röpke pillanatig eszébe jutott a folyó meg a két – pontnyi kiterjedésű – hajó, és még mindig nem tudta, hogy ők ketten most közelednek, vagy távolodnak. Nem is érdekelte már, elrugaszkodott a hűs vízben, boldogan engedve a sodrásnak.

Nagyarc

Micsoda undorító féreg vagy te, Mosztovics Kovács Gergely! Vagy inkább mondjam úgy, mint a főnökeink? Hogy Emmkovács? Nem! Nem a nyomulásod zavar, hanem az, ahogy kihúzod magad a munkából, miközben másokat basztatsz, megmondod a tutit, sózod az agyakat, a szalagmunkások meg nyögnek a hosszú talpalástól, bőrük a gumikesztyűn át eresedik a sok zöldségtől, gyümölcstől, ami a konzervbe kerül, és alig várják az ebédszünetet, hogy végre leülhessenek.
A raktárosok meg? Legszívesebben bevernék az orrodat, amikor náluk okoskodsz, hogy mit hogyan és hová, miközben nem te pakolsz, és nem is te adod ki az árut. Aztán a gyártósorról kihívod a Terit. Igen, mindketten vérnyomásosok vagytok, meg a koleszterin… persze, gyógyteát inni munkaidőben, közben a budiban smároltok, a hatvanéves Jucika – akinek a fönökök elnézik, hogy néha kiszalad a sorról – csak áll az ajtó előtt, párszor kopog, aztán leesik neki, hogy már megint ti… és vonszolja magát tovább, fel az emeletre, az irodisták vécéjéig. A csapatod közben elcseszi a válogatást, bekerül a konzervbe a sok slotyka, és csak hallanád, mit mondanak a Terire az asszonyok a soron a háta mögött…
Mindezek után még van képed odaállni az irodistákhoz az excelben nyomtatott táblázataiddal, kimutatásaiddal, tolod őket a főnök arcába, asztalára, és nagyban bólogatsz, hogy igen, csapatmunka, csaaapatmunkaaa! Aztán úgy beszélsz a munkásokkal a soron, mint a kutyával, még velem is, a karbantartóval, mintha a főnököm lennél! Hát nem! Te nem vagy a fölöttesem, egyenrangúak vagyunk, baszod! Hiába neveztek ki tegnap, és most akkora vagy, mint egy ház, az arcod fenn hordod a magasban és el se férsz a konzervgyár udvarán, akkor is megmondom neked, hogy egy tetű vagy, Emmkovács, vagy akármi is lett belőled mostanában!

A beszivárgó

Én nem kamuzok! Az agy a mélyalvásba érve kikapcsol, az izmok ellazulnak, a garat záródik és paff! Nem kapsz levegőt. Aztán a halál előtti utolsó pillanatban felébredsz, fuldokolsz és rohansz a vécére, mert úgy érzed, szétdurran a húgyhólyagod. A betegség neve apnoé, de nem ez a fontos, hanem a szörnyű másfél perc, mely alatt az álomban 6-7 percet töltesz el. Minden valóságosnak tűnik. Emberekkel találkozol, olyanokkal, akiket ismersz, pedig sohasem láttátok egymást… de… nem hívsz meg egy sörre? Nem azt kérem, inkább a barnát, és üljünk ki, mert rá akarok gyújtani.
Itt jó lesz. Egészségedre! Szóval a tegnapi álmom nem hagy nyugodni. Város volt, négy-ötemeletes házakkal, az utcákon fák, autók, gyalogosok… Ja igen! Az égbolt. Szürke szósz, napfény alig. Aztán hirtelen görcsbe rándult a testem, látom a járdán többen is vonaglanak , az autók megállnak. Mintha egyszerre hallanál rendőrségi szirénát, futna áramütés a gerinceden, és émelyegnél. Közben egy hang a fejemben azt harsogta: „Figyelem! Beszivárgó!”
Pár másodpercig tartott, utána szédelegtem, majd betértem egy házba, fel a harmadikra. A belmagasságot 4-5 méterre saccoltam , úgy, ahogy mondod, mint a régi bérházakban, csakhogy ez új építésű volt. Nem tudom hogyan, de ismertem a járást, a lakásajtó félig nyitva, bent emberek, nyüzsgés, zsivaj. Az öltözékek elegánsak, komorak, mindenki barnában, szürkében. Azonnal feltűnt közöttük egy világos levendulaszínű ruhás férfi. Fiatal arca pufók volt, a ministránsruha-szerű köpenyen átsejlett hatalmas pocakja. Unott képpel ült egy faragott széken, a többiek áhítattal bámulták, ha szóltak hozzá, nagy tisztelettel tették.
– Egész jó kis buli – léptem hozzá derűsen.
– Buli? Nemsokára lángokban áll a belső szoba! De nevezzük csak bulinak. Úgy ennék egy kis joghurtos tejcsokoládét. Evett már ilyet?
– Hogyne. Az epres-joghurtost annyira nem kedvelem, inkább a simát. Szóval tűzijáték készül?
– Nem te vagy az a beszivárgó, akit keresnek? Még most is sajog a gerincem… Eh, inkább nem akarom tudni! Nem akarok én már tudni semmit!
– Pedig úgy látom, az emberek tisztelik önt.
– Igen, mert lehet, hogy nemsokára felszentelnek. Csak úgy érzem, ha tovább kutatok az összefüggések után, egy szép napon én is a belső szobában végzem. Mert nem stimmel valami a világban. Nézd ezeket az embereket. Átszellemült arccal, boldogan perzselődnek meg, ha az Őrző őket szólítja, ám ha valakire rámutatnál, hogy ellenség, azonnal felkoncolnák. Ez már nem Istenszeretet, csak düh és engedelmesség.
Megláttam az Őrzőt a belső szobában. Majd három méter magas teste sötét hamufelhőből és tűzből állt, szárnya volt, mint az angyaloknak, ám a feje torz, belül lángolt, akár a vörösen izzó szén a kályhában. Aztán forogni kezdett, láttam ahogy a testéből kicsapnak a lángok, és felemésztik a körülötte állókat. A külső szobában az emberek megriadtak.
– Ne ölj! Minden ember élete szent! Ezt mondja a tízparancsolat! – kiáltottam kétségbeesett dühvel.
– Ez, mi ez? Amit mondtál – kérdezte a levendularuhás.
– A tízparancsolat. Papnak készülsz és nem ismered?
– Ismerem, a nagyapám tanította. De ezt nálunk betiltották. A papát elvitték a kormány emberei – akkor még volt ilyen, hogy kormány –, soha többé nem láttuk. És nem sokkal azután, hogy betiltották a tízparancsolatot, meg az imákat, megjelentek az Őrzők. Először másik naprendszerből érkezőknek mondták őket, majd Isten követeinek, és most ők irányítanak mindent.
Érdekes volt, amit mondott, rajtam azonban annyira úrrá lett a pánik, hogy csak ismételgettem: „Ne ölj! Minden ember élete szent!” Egyre többen mondták velem, a ministránsruhás átvette a prímet, hangosak lettünk, a zsolozsma elérte az ördögfajzatot, és megszakadt a tüzes kör. Mindnyájan hallottuk fejünkben dühödt üvöltését: „Micsodaaaa?!” Aztán lángra lobbant és eltűnt.
Egy egyenruhás férfi rám mutatott: „Itt a beszivárgó! Kapjátok el!” A ministránsruhás közénk állt: „Nem bánthatjátok! Inkább tanuljátok meg ezt a két sort, úgy tűnik, elűzhetjük vele az Őrzőket.” Az emberek vitatkozni kezdetek, a testes srácnak volt annyi tekintélye, hogy a többség vele tartott, páran azonban elindultak felém, dulakodás támadt, azt gondoltam: „Mit keresek én itt?” Ekkor, mint valami VR szemüvegen át, a fejemben megjelent a vérző orrú csaj, ez a megkínzott Mona Lisa, akinek az arcát azóta sem tudom elfeledni. Közben a rendőr vagy mi kirántotta kardját, vészesen közeledett felém, szerencsére felébredtem. Az ilyen fulladós ébredéskor azt sem tudod hol vagy, csak kapkodod a levegőt.
– Ja, bocs! Mit is kérdeztél? Hogy meghaltam volna a valóságban, ha sikerül leszúrnia? Azért ezt a világot valóságnak hívni… hát, nem is tudom! Meghívnál még egy sörre?

Himnusz, kutyákkal

Emlékszel, amikor tízévesen kutyákkal készültünk elénekeltetni a jugoszláv himnuszt? Persze, hogy nem a szövegét! A melódiát: „Va-va vau-vau…” Tejes kenyérrel igyekeztünk odaédesgetni a környékbeli kóbor kutyákat, de aztán be kellett érnünk Aladárral, a labradorszerű keverékkel, aki egész nyáron félig kopasz bundával futkározott az udvarotokon, mert télen elaludt a hóban, és mikor felpattant, két tenyérnyi szőrcsomó a testéről a fagyos fehér takaróban ragadt. Amikor sétálni vittük, szertelenül ugrált, a lányok az utcából meg szerették volna simogatni, ám ha a kezük beért a szája körül párálló harminc-negyven centiméter átmérőjű nyálfelhőbe, undorodva visszahúzták. „A fröcsögős kutya” – nevettünk, és vittük a városközpontba. Fagylalttal etettük, ismerősök jöttek. „Milyen aranyos!” – és meg akarták simogatni, mi meg már vártuk, ki, mikor rántja vissza a kezét, meg fakad ki, hogy „Fúj, ez nyáladzik!”
Igazából sem sétálni, sem ugatni nem tudott rendesen az Aladár, létének egyetlen stabil, kiszámítható megnyilvánulása ez a nagyjából harminccentis nyálfelhő volt, ebben sohasem okozott csalódást. Kár, hogy a felvételekhez nem volt elegendő párát fröcsögő boldog lihegése, bizony ott ugatni kellett volna, határozottan, öblös hangon, keményen, mint a díszlépésben menetelő partizánsereg, hogy pattogjon az a ritmus, mint a himnuszban. Aztán azt hittük, ha a magnószalagok felvételeit áthallgatjuk, a sok ugatásból összevághatjuk a remekművet. Ám a szüleid hifijén a magnó nagyon lassan reagált a gombokra, állandóan szünetek csúsztak a hangok közé, az enyém – a würtzburgi Quelle-ben 1976-ban vásárolt Universum táskamagnó – pedig felvétel közben kihagyott, úgyhogy végül hagytuk a francba a sok hülye kutyaugatást, nem is tudom mért jutott most eszembe, hiszen nincs már Jugoszlávia sem, szétlőtték, feldarabolták, leszalámizták, és különben is, az ember ötvenévesen ne akarja megcsinálni azt, amit tízéves fejjel sem tudott, itt a sok fontos, halaszthatatlan felnőtt kötelesség, és ebben a mókuskerékben nincs helye ilyen gyermeteg dolgoknak, mint kutyákkal, elefántokkal, medvékkel elénekeltetni a jugoszláv himnuszt.

Talán darazsakkal még menne…

Magyar Amerika

Megint látta a lányát az asztalnál. Most is, mint mindig, háttal ült, és hiába szólította: „Lona, Lona!” – rá sem hederített. Így megy ez már két hete.

Hálaadáskor eljöttek a gyerekek a környező tanyákról, a családi ebéden menyekkel és vejekkel csevegett, majd a desszert után, amíg a felnőttek a mozgódobozból színes filmeket néztek, az unokákkal szaladgált a kertben. István az évek során a környék egyik legmódosabb gazdájává – a lajosföldi franciák úgy mondják: farmierré – küzdötte fel magát, és bár rangja nem volt, ami a társadalom magasabb szféráiba juttatta volna Magyar Amerikában, itt Misszisszippi megyében sokan tisztelték. Az esti kivégzésen is kiemelt helyen ült a család, a falu főterén ácsolt széksorokon. Két szökött rézbőrű szolgát akasztottak, meg egy tiltott eszméket terjesztő lajosföldit. A rézbőrűek büszke tekintete láttán többen felsóhajtottak. Tudták, a Pedisék birtokán kutyául bánnak a személyzettel, hetente szöknek el onnan a szolgák. Aztán valaki mégis bekiabált: „Vörös kutya, vörös ló, vörös ember, egy se jó!” Páran felröhögtek, a többség azonban néma maradt, László, a falu patikusa hátra is szólt: „Inkább benneteket kéne fellógatni, ebek!”

A lajosföldi francia, mielőtt kirúgták alóla a faragott hollómintás halálzsámolyt, azt kiáltotta: „Liberté, Égalité, Fraternité!”
„Micsoda egy bohóc!” – gondolta István. – „Ezek az ördögfajzatok megtagadták a saját királyukat, külön országot hoztak létre az Újvilágban, és Amerika-szerte lázítanak, fent a brit korona ellen, délnyugaton meg a mehíkóiakat puhítják, hogy forduljanak szembe a spanyolokkal. Országukban, Luisiánában felszabadítják az őslakosokat, Új Orleánban pedig, amit a fővárosuknak tartanak, szavazással döntik el, ki kormányozzon. Mi lesz így a világgal?”

A járási központból, Nácsezből érkezett a városi tanács egyik elöljárója, hogy a kivégzés után beszédet mondjon, miközben fiatal kormányőrök az emelvényről biztosították a terepet. István felfigyelt egy kölyökképű nemesre, magabiztosan állt a hangládáknál, fején vörös rókaprém sapka, néha intett a tömegbe vegyült csendőröknek. Látva ezt a feltörekvő nábobot, arra gondolt – később mardosta is érte a szégyen –, hogy nem érdemelne Ilona lánya inkább egy ilyen férjet? Persze Hevérrel sem volt semmi gond, dolgos, becsületes, San Francisco-i spanyol nagyanyjától örökölt latinos vonásai miatt úgy nézett ki, mint a mozgódobozban a filmszínészek, csak ambíciói nem voltak. Terelte a marhákat, szerette Ilonát, nem vágyott másra. Pedig István a két fiát és a kis Lonát úgy nevelte, hogy ne csak vagyonuk legyen, hanem eszük is. Még a fővárosba, Manahattába is elvonatoztak, együtt ámultak a Hádszon torkolatánál a szabadságszobron, amely a tengerről érkezőket fogadja Magyar Amerikában. Hosszan mesélte a gyerekeknek, miért épp Szapolyai János kolosszusa áll ott, a mohácsi csatában törököt verő hősé, aki időben odatért, és hátba támadva a szultánt, nem csak a királyunkat mentette meg, hanem felkelőket toborzott szerte a Balkánon, hogy egy évtized múlva visszafoglalja a keresztény világnak Konstantinápolyt. Ezért a pápa módosította az 1494-es tordesillasi szerződést, és a spanyolok meg a portugálok mellett a magyarok is a Vatikán engedélyével hódíthattak az Újvilágban: „Szóval, ha Szapolyai nem lenne, ki tudja, talán még most is sátrakban lakó rézbőrűek élnének itt, esetleg a franciáké, vagy urambocsá’ az angoloké lenne minden a Nagy Tavaktól Majám városáig, Manahattától Misszisszippi-ig. Nevetséges…”

Véget ért a faluban az ünnepség, a népek oszolni kezdtek, István fiai porontyokkal, feleségekkel Ganz-mobilba ültek, Ilona és Hevér lóra pattant, aztán mind hazaindultak. A gazda látta, ahogyan a nácsezi kormányőrök motorra szállnak, utólag magyarázhatta volna úgy, hogy a viselkedésükben érzett valami fenyegetőt, balsejtelmet, azonban István az egészből nem vett észre semmit, kivéve a lánya ajándékát, amit a saját Ganz-mobiljának csomagtartójában felejtett. Gyorsan a volán mögé ült, a kis csomagot az anyósülésre tette, és utánuk robogott.

„Már be kellett volna érnem őket” – gondolta, amikor lövéseket hallott, majd kiáltásokat a tölgyes felől. Az útszélen hagyta a Ganz-mobilt, fogta puskáját, és teszla-lámpával világítva, a fák ágain függeszkedő broméliák közt elindult a hang irányába. Hamarosan dulakodó árnyakat látott a földön, a levegőbe lőtt, mire az egyikük felkelt és elfutott. A távolban motorok berregtek, István ezt már meg sem hallotta, mert az előtte heverő alakban felismerte Lonát. Szoknyája felgyűrve, szúrt sebből bugyogott a vér a nyakán, kicsit távolabb Hevér feküdt, homlokán golyónyom. Térdre hullt, a sokktól alig kapott levegőt, közben egyre csak szorította a halott lány nyakán a sebet. Órák teltek el, mire fel tudott állni, könnyeit törölgetve keresett nyomokat ott, ahol a motorok parkoltak, aztán visszament a tölgyeshez. Ekkor látta meg a földön a vörös rókaprém sapkát.

Mintha minden sűrű párafüggönyön át történt volna ezután, szétszórt pillanatképekre emlékezett: Ganz-mobillal a csendőrségre robog. A helyszínelő tiszt sajnálkozó, rosszalló tekintete, mikor meglátja a sapkát. És a főfelügyelő… amint épp közli, hogy hiába a bűnjel, nem fogják perbe az erőszakoló gyilkost, mert a kormányhoz tartozik, törvény felett áll.

A temetés után jelent meg a látomás az ebédlőben. István hiába járta körül, mindig úgy fordult, hogy a hátát mutassa. Egyszer próbálta megérinteni, akkor eltűnt, aztán visszatért. Itt ül most, nem sír, nem néz rá, hallgatása már az őrületbe kergeti.

A tizenötödik napon István felvette vadászöltözékét, megtöltötte puskáját, aztán bement a nappaliba. „Döntöttem! Nem akarom így élni tovább az életem, és tudom, hogy ölni bűn, de amikor a Korona felkent őrei a becstelenek, törvények mögé bújva fertőznek, mint a majámi erszényes patkány, akkor teszem, amit tennem kell” – mondta Lonának, aztán kiment a Ganz-mobilhoz, a csomagtartóba tette a puskát, meg jó sok töltényt, és elrobogott.

A látomás megfordult, és falfehér, meggyötört arccal suttogta a távolodó után: Apa, ne…