Kétségek között

Lovas Ildikó: Meztelenül a történetben
Forum, Újvidék, 2000.
A Meztelenül a történetben a tehetetlenség, az önkínzó gondolatok hangsúlyozottan szabadkai regénye. A délszláv polgárháború befejeztével, de még 2000 októbere előtt Imola, az ideggyógyász otthon és a munkahelyén - akadozva - a dolgát végzi, s nem történik vele semmi azon túl, hogy telefonon és négyszemközti beszélgetések során bizonyos információkhoz jut, amelyekről időközben kiderül a pontatlanságuk, viszonylagosságuk. Az orvosnőt mint anyát, feleséget és szakembert kényszerképzetek gyötrik. A mű vissza-visszatérő alaphelyzete az ágya szélén fagyoskodva ülő, a saját emberi szükségleteiről már-már elfeledkező, de az elvágyódásában is bizonytalan fiatalasszony, aki képtelen fölülmúlni a nők helyzetének reménytelenségét.
Imola terheltségét növeli, hogy úgyszólván létfeltételének érzi az írást. Ám ez, miként úgyszólván minden, amiben döntenie vagy tennie kell, dilemmát jelent számára. Vissza-visszatérően a történetmesélés és a szövegmondás között ingadozik. De más motívumok vonatkozásában is sok a tudatos önismétlés a műben. Ez egyúttal (jóllehet nem mindig a fogalmi tisztázás útján) az idegbetegség határán billegő ideggyógyász lelkületéhez, problémagócához is közelebb viszi az olvasót.
Lovas Ildikó hősnője újat teremtő látnokokra és meghunyászkodó tömegemberekre osztja városa lakosságát. Azonban a személyiségválsága által Imola is az általa lekezelt nagy többségre emlékeztet, hiszen a háború idején való helytállásba belefáradt asszonyok sorsában osztozik. Viszont Amál nevű idősebb betege vallomásának hatására és a rendelkezésére álló riasztó statisztikai kimutatások nyomán már-már kialakulni látszik a szellemi arca. Mégis Imola jelleme - némileg az írói eljárásából is következő - megoldatlanságának kell lelepleződnie a befejeződésben, amikor az ismereteit, korábbi megállapításait megtagadva egyszeriben kijelenti: ,,Én nem gondolom, hogy baj van, valami nagyobb baj volna ezzel a várossal.” (130. o.) Az öngyilkosok, az alkoholisták, az idegbetegek és a kitelepülők aránytalanul nagy száma elfelejtődik a város által befogadott menekültek nehézségeihez képest. Mert ,,Azok, akik hozzánk kerülnek, talán nehezen birkóznak meg ezzel, de ugyanolyanok, mint a többiek: azt kívánják, hogy valaki meghallgassa őket, úgy simítson végig a lelkükön, érintse meg a testüket, akárha meztelenek lennének: hogy tudják, élnek.” (131. o.)
Szép keresztény irgalomgyakorlás ez a megfélemlítettek részéről azok iránt, akik között (s ennek nincs nyoma a regényben) megfélemlítők is vannak. Az orvosnő váratlanul megnőtt empátiájának azonban nincs előkészítése. Mert őt, aki a kórház dotációjának csökkenése következtében alig-alig képes ellátni a betegeit, a csökkent szintű munkavégzése aligha ösztönözheti az erőszakos menekültek megértésére, őslakosokkal való kiegyenlítésére. Mégsem szabadulhat el azok irányában sem az indulata, akik kibillentették az egyensúlyukból az emberi sorsokat, új hazát kerestetve velük. A regényírás idején ui. még tombol a miloševiæi diktatúra...
Ezért célszerűbb a posztmodern stílusirányzatra korlátozódni, és - az orvosnő többszöri szóhasználatának megfelelően - nyílvesszőként a lényegbe való fúródás helyett körülsimogatni a problémákat. Ennek eredményeként viszont a regény a tiszta szerkezetbe való kristályosodás helyett az ellentéteket kiegyenlítő szövegben oldódik föl. Ugyanakkor pl. a kékkő motívumának az égdarabbal való finoman költői azonosítása arra vall, miszerint Lovas Ildikó e regényében Tolnai Ottó tehetséges tanítványa. Annál is inkább, mert misztikával, tehát egy nagyobb rejtéllyel oldja meg a kisebbet, azt ti., hogy Amál néni a kékkőre mint állítólagos méregre vonatkozón csak látszólag hazudott.
Mind e szerint viszont a szerző az értelme maradéktalan vállalása helyett - a lokálpatriotizmusa túltengő elemei dacára - a képzeletére hagyatkozott.

Meddig még így?

Az Újvidéki Színház harminc éve. Forum - Újvidéki Színház, 2004.
A színpadról elhangzó szó lényegesen befolyásolhatja a néző magatartását, ezért a hatalom magától értődő feladata ellenőrizni: kinek ki által közvetített szavai milyen visszhang kíséretében hangzanak el. A hetvenes években autonómiához jutott Vajdaságnak feltétlenül bizonyítania kellett a sértődött Belgrád felé, hogy nem akar teljesen különválni, ezért még csak azt sem engedélyezte az új intézménynek, hogy legalább Magyar Nyelvű Színháznak nevezhesse önmagát.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az előadások számos esetben nem részesítettek bennünket fölemelő színházi élményben. A körülményekhez képest lehetséges maximum volt, amit akkor kaptunk. Mégsem lehetünk elragadtatva, ha a művelődésünknek a mai szakadékában ücsörögve próbáljuk fölmérni, milyen munkát végzett, milyen magatartást nyugtázott bennünk ez a társulat. Akkor sem, ha tudjuk, eróziónkért nem az eszköz, tehát egy színház, hanem az irányítója felelős, aki gondoskodott róla, hogy ne alakuljon ki érdemi együttműködés az írókkal és a közönséggel.
G. Fehér Gyulának nagyon is igaza volt, amikor, amíg bele nem fáradt, nem tartva a konkurenciától, vajdasági magyar drámák bemutatását és dramaturgok alkalmazását szorgalmazta az értekezleteken és a sajtóban. Kár, hogy arról nem vall, miért és mikor szűnt meg a lelkesedése; miért kötött ki a szórakoztató műfajnál. (Franyó Zsuzsa nem dicsekszik a könyvben, hogy annak idején naiv lelkesedéssel szociológusokat és pszichológusokat is igyekezett bevonni a színház arculata kialakításának munkájába.)
Az Újvidéki Színháznak csak Deák Ferenccel, G. Fehér Gyulával és részben Tolnai Ottóval sikerült együttműködést teremtenie. Mivel azonban 1971-ben a belügy Deákot fizikai bántalmazással nyilván egy életre elriasztotta az eredeti élményvilágától, e szomorú esetből az írótársak és a színház felelősei is levonták a tanulságot. Az emberek viszont - ha nem sznobok és egyéb érdekek sem vezérlik őket - csak akkor mennek színházba tévézés helyett, ha úgy érzik, közvetlenebbül szól hozzájuk a darab, mint az inkább csak általános emberi üzenetű film, vagyis ha abban a szabadságélményük teljesedik ki számukra hozzáférhető színházi nyelven. Amihez szélesebb körű tudás ajánlatos (mint az elmúlt 30 év repertoárjában szereplő világirodalmi művek többségéhez), nem tudja igazán vonzani őket.
Ez nem jelenti azt, hogy nem értjük meg Franyó Zsuzsannát, amikor a másság modern realizmusát emeli ki mint az intézményének viszonylag eredeti stílusát. Annál is inkább, mert a célozgató rendezés diktatórikus körülmények között szükségszerűvé és - lelki egészség szempontjából - szükségessé is válik. Viszont azt is jó tudni, mit mondott Juhász Géza (,,ez a színház mindössze húszéves, és nem alakult még ki a közönsége”), Juhász Erzsébet (,,el kell dönteni, mely réteghez szól, mert anélkül üres művelődési manifesztum”) és Pap József (,,Újvidéknek sosem lesz olyan közönsége, amely számbelileg kielégíthetné egy színház szükségleteit”) 1992-ben (Hogyan tovább a háború után?, JMMT, 172. p.), s hogy most, egy évtized múlva miért kell az Újvidéki Színháznak a tévében hirdetnie önmagát.
Amit ebben a 124 oldalas kiadványban kapunk, inkább csak közönségcsalogatásra jó. De arra sem egyértelműen. Mert bizony Tolnai Ottó a rá jellemző stílusban fügét mutat az Újvidéki Színháznak. És - a tetejében - eddigi egyik főművét, a Könyökkanyart olyan benyomást keltve ismerteti a kiadvány, mintha már bemutatták volna. Erre természetesen nem kerülhetett sor, hiszen a vajdasági magyarságnak és a nyakára telepedetteknek a leglényegéről lehetett volna általa mélyről jövőn és fölszabadítóan sziporkázó szellemességeket kínálni a nézőknek...
Ez a megoldatlanság az írókat és írásaikat méltató írások hányaveti stílusában, számos nyelvi helytelenségében is tükröződik.

Édes fájások

Mérey Katalin könyve a szerb nemzeti diktatúra nyílt föllépése óta született írásokból készült válogatás. Noha a kötet tartalmának műfaji megjelöléseként a ,,novellák” szerepel, mivel a sajtóban való megjelenés feltételeihez igazodó szövegekről van szó, akadnak közöttük tárcák és jegyzetek is. Ennél azonban sokkal fontosabb az, hogy bennük egy korábban íróként ismeretlen, idősebb nő, lektor szánja magát rá önéletrajzi vallomásra, s ugyanakkor a visszaemlékezései szülővárosához, Zomborhoz kötődnek.
A Vajdaság íródoyenjére, Herceg Jánosra (annak a hetvenes évektől kialakult attitűdjére) emlékeztető, szinte kizárólag a gyermekkora körülményeire és a családja (városa) távolabbi múltjára korlátozódó múltidézések az írónő számára kiismerhetetlen erők működését - az alkalmi kifakadások dacára - elfogadják, s a konszolidálódott ,,szocializmus” későbbi évtizedeit átugorva vonnak párhuzamot a hajdani boldogság és szorongatottság, valamint a polgárháborús jelen rettenete között.
A boldogság inkább csak a családnak a fényképeken, emléktárgyakban őrzött távolabbi hagyományaiból dereng föl. Ám korántsem romantikus aranykor álemlékei sorakoznak itt, hanem annak az időnek a nyomai, amikor még élt a hit a jó szándékú, a más nyelvű szomszédságot legalábbis eltűrő, annak nyelvét értő kispolgári családokban, hogy a magyar kultúra dominanciája békét és boldogulást hoz mindenki számára, aki a történelmi tapasztalathoz igazítja magán-, ill. közéleti magatartását. A szerző távol van attól, hogy pártpolitikai érdekeknek megfelelően vagy a saját hiúságára hallgatva eszményítse felmenőinek és azok kortársainak szépreményű életét. Az általa fölidézett tények mutatják magasabb rendűnek a világháborúval és a trianoni döntéssel megtagadott s évtizedeken át a tárgyi emlékeiben, lelki nyomaiban is irtott békebeli világot.
A kommunista diktatúra éppen azoknak vette el mindenét, akiktől - ha nem semmisítették volna meg őket - sokat kaphatott volna. Nem volt tudatában, hogy a mesteremberi becsület sárba tiprása magának a munkának a rangfosztásával egyenlő, s a diadalmasnak látszó jövőépítés nem több öntudatlan sírásásnál. Mérey Katalin írásai erről szóló, vádaskodás nélküli gyászbeszédek. Sorstudat, meghatározottság-érzet jellemzi a hangvételét. A lelkében elraktározódott vagy a (családi) szájhagyományban megőrzött mozzanatait eleveníti meg egy megállíthatatlannak tudott folyamatnak. Ez - érzése szerint - a legtöbb (legalábbis az őt és hozzátartozóit érintő) vonatkozásában - lefelé vezet. Ezért olykor indulatosan kikel ellene. Szinte minden embernyomorító jelét, következményét megemlítve, különös tekintettel a magyar kultúra, főleg az ő hivatását jelentő nyelv és irodalom halálra ítéltségére. A számára kiismerhetetlen erők működésébe az alkalmi kifakadásai ellenére beletörődik. Minden kételye, keserűsége dacára sem mond végítéletet.
Mérey Katalin vallomásai a magyar panaszok dömpingjének éveiben keletkeztek. A közösségi mazochizmus az ő stílusán is ott hagyta a nyomát. Helyenként túl sokat időzik a magánélet esetlegességein. Az írásainak egy csoportja mindenesetre az alkotói tehetség egyértelmű jeleit mutatja, s ennek köszönhetően van eredeti mondanivalója. Azt viszont sajnálnunk kell, hogy egy szót sem mond arról, vajon a gyermekkora nyomorúságáért általa joggal kárhoztatott rendszer később mivel kárpótolta őt, s miként élte meg a kiegyezést.

Megfogyatkozott bensőség

Pap József: Ráadás és maradvány. Forum, Újvidék, 2006.
Pap József posztumusz verseskötete, ahhoz képest, hogy a költő nem volt termékeny, viszonylag nagy anyagot tartalmaz, melynek kb. a negyede hátrahagyott versekből áll. S ahogy a szerkesztői jegyzetből kiderül, ezek a 2005-ben összeállított kötetet követően születtek.
A Ráadás és maradvány nem jelent újdonságot az előző kötethez képest. Legfeljebb annyiban, hogy a haiku műfajnak az előszeretettel való művelése dacára a költő oly mértékben sem képes föloldódni a természetben, kertben, mint korábban.
Pap az élet végéről pillant a hozzátartozóira és a barátaira, sajátos derűvel nézve szembe az elkerülhetetlennel. Viszont erőlteti az optimizmusát, amikor a limerick versformát műveli. Noha a rímhasználat mindig is másodlagos kérdés volt a poétikájában (ezt ebben a kötetében is kimondja), itt ő is összecsengeti a sorvégeket. Annak a tudatos anakronizmusnak a jegyében, amelyet a polgárháború idején fokozódó nyomor és rossz közérzet ellenhatásaként a Híd folyóirat nem egy költője vállalt. Ha Pap limerickjei meggyőzőbben hatnak, azok a sorai (Való és vízió), amelyeket a szülővárosához közeli aracsi pusztatemplom ihletésére írt, mintegy kiélve az évtizedeken át lefojtani kényszerült metafizikai hajlandóságát.
Hogy alaposan megnőtt benne a lelki feszültség, azt a Jézuskára várva c. verse, e kötete legjobb műve tanúsítja. Ez egyben az egyházi rítus gépiességének a kritikája is. A költő ui. nem elégszik meg a megváltó áldozatával; nem akarja elhinni, hogy akár a legteljesebb isteni önzetlenség is kiirthatná belőle a rosszra való hajlandóságot. Persze, nem valamiféle öregkori mazochista nekibuzdulásról van itt szó, hanem retorikus vallomástételről, az élettapasztalat vállalásáról. A hajdani vezéreszme önnön ellentétébe fordult - mi más lehet ennek a magyarázata, mint hogy magával az emberrel van baj, ,,mert a rossz, / a rossz / uralkodott el / mindenütt a földön, / s uralma alatt / hamisan zeng / az angyalok szózata, / a glória, / a hozsánna, / a halleluja, és fals a versem is.”?
E verseskötet tanúsága szerint a költő azonban az önleszámolásig, a mai ember válságának gyökereiig sem jutott el, nemhogy vallásossá alakult volna. Nem véletlenül villan a tudatába másutt a semmi ágán szorongó József Attila, az ő számára sincs megváltás. Karácsony ünnepén csupán a saját csalódottságát és az emberiség végletes romlását fejezi ki. A saját rosszaságából, bűnbánatából indul ki. Ez annál meglepőbb, mert az egész kötetben alig van verse, amely a vétkeire célozna. A Rekapitulációk közös címen közölt utolsó versei között az első úgy tárja föl az elkövetett bűnöket, hogy azok - mentegetőzés eredményeként - erényeknek bizonyulnak. Azt mondja itt prózai nyíltsággal a költő, hogy a ,,Hazugságaim / Nem nagyobbak / a bocsánatos bűnnél / Talán ámítások / vagy önámítások inkább / Füllentések / amelyek átsegítettek / bajon akadályokon, / amelyek... megértővé tettek / alkalmazkodóvá / opportunná, de nem a magam / hasznára / inkább altruista meggondo- / lások vezettek.”
Pap József mint orvos csak kismértékben válhatott a művelődéspolitika formálójává, ill. eszközévé. Ugyanakkor a viszonylagos eszköz-lét, az altruizmus mint önámítás is csak elvétve vált egy-egy verse tartalmává, formájává. Igazi eredetiséget, jelentőséget az ezzel kapcsolatos belső dráma kölcsönözhetett volna neki. A bűnök, a csalódások és a kétségek megnevezésével emelkedhetett volna e költészet önmaga fölé. Az adott formában viszont, néhány kiváló verstől eltekintve, nem jut túl a posztkommunista bensőség szintjén.