Skip to main content

Végel László

prózaíró
drámaíró
tanulmányíró
publicista

Az általános iskolát Szenttamáson, a gimnáziumot (1960) Újvidéken végzi. Hallgató az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén és a Belgrádi Egyetem Filozófiai Tanszékén. 1965-től 1967-től az Ifjúság munkatársa. 1969 és 1971 között az újvidéki Ifjúsági Tribün főszerkesztője. 1971-től 1980-ig a Magyar Szó Kilátó című irodalmi mellékletének szerkesztője. 1980 és 1992 között az Újvidéki Televízió dramaturgja, a drámaműsorok szerkesztője. 1992-től 2002-től a jugoszláviai Soros Alapítvány (később Nyílt Társadalomért Alap) újvidéki irodájának vezetője. 2002-től szabadfoglalkozású író. 1984 és 1987 között a belgrádi Politika című napilap színikritikusa. 2000-től a Családi Kör heti naplójegyzeteinek szerzője. 2006-tól a Mozgó Világ állandó cikkírója.

További publikációk
Dupla ekspozicija (színp. alk. Pavičević, Borka, ford. Milosavljev, Radolsav, rend. Jovanović, Dušan). Népszínház, Zenica, 1986.
Šoferi (ford. Vickó Árpád, rend. Georgijevszki, Ljubisa). Népszínház, Zenica, 1987.
Pretapanja (színp. alk., rend. Ristić, Ljubiša). Szabadkai Népszínház, 1988.
Judit (ford. Stančić, Mirjana, rend. Šerbedžija, Rade). Szabadkai Népszínház, 1988.
Túl az Óperencián (rend. Kokotović, Nada). Szabadkai Népszínház, 1989.
Medejino ogledalo (ford. Vickó Árpád, rend. Erceg, Mira). Szarajevo, 1990.
Žilnik, Želimir–Végel László: Crno-beli /Fekete-fehér (tv-film). 1990.
Médeia tükre (rend. Krizsán Szilvia, Mezei Kinga). Újvidéki Színház, 1999.
Judit (rend. Tömöry Péter). Újvidéki Színház, 2002.
What is Yugoslawia (rend. Cejpek, Lucas). Bécs, 2011.
Neoplanta (színp. alk. Gyarmati Kata, rend. Urbán András). Újvidéki Színház, 2014.
Šoferi (rend. Nešković, Milan). Niš, 2014.
Predesztináció és ethosz. In: 7 Nap, 1975. április 4.
Szerző
Áthúzott versek. In. Új Symposion. 1973/94.
Szerző
A metafizikától a bele nem egyezés eposzáig. In. A vers kihívása. Forum, Újvidék. 1975.
Szerző
Az Édentől balra. Utószó Domonkos és Tolnai közös verseskötetéhez
(Új Symposion. 1968/36., p. 8–9.)
Szerző
A kritika mint alkotás és módszer
(Magyar Szó. 1965. február 14.)
Szerző
A jugoszláviai magyar költészet
(Híd. 1966/9.)
Szerző
Gondolatok Fehér Ferenc legújabb kötetéről. In. Ifjúság. 1962. május 1.
Szerző
Egydimenziós világ
(Új Symposion. 1971/70.)
Szerző
Avantgarde és Vajdaság
(Új Symposion. 1970/62.)
Szerző
Híradás az életünkről. In. Híd. 1965/1.
Szerző
Fehér Kálmán: Indulat és elkötelezettség. In. Végel László: A vers kihívása. Esszék jugoszláviai magyar költőkről. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1975.
Szerző
Fehér Kálmán: Fürjvadászat 4
(Új Symposion. 1973/94.)
Szerző
Panasz és vallomás. In. Magyar Szó. 2010. május 17.
Szerző
Az íróságtól menekülő író és az ő igazsága. In. Magyar Szó. 1969. február 2.
Szerző
Ember a történelem sorsfordulóiban
(Híd. 1976/1.)
Szerző
A termékenység szövegtengere. In. Magyar Szó. 1965. november 14.
Szerző
Izgalmas mai téma. Kerekasztal-beszélgetés Burány Nándor folytatásos regényéről. In. Magyar Szó. 1976. november 27.
Szerző
Számadás és szembenézni az életművel
Szerző
Szó: hamu vagy parázs
(Új Symposion. 1968/42.)
Szerző
Szakadék a lélek síkján. Egy vita margójára. Haraszti Sándor és Szenteleky Kornél vitája a kritika alapelveiről és jellegéről 1928-ban. In. Magyar Szó. 1973. szeptember 8.
Szerző
Félek tehát regényhős vagyok. In. Magyar Szó. 1967. június 25.
Szerző
Az érzelgősség felé. In. Magyar Szó. 1965. szeptember 19.
Szerző
Harmónia és ellentmondás
(Új Symposion. 1978/158.)
Szerző
Intenciók és eredmények
(Új Symposion. 1968/39–40.)
Szerző
Impresszió és idill. In. Symposion. 1964. szeptember 10.
Szerző
Kötet, melynek kettősség az ára. In. Ifjúság. 1964. február 27.
Szerző
A baloldali monológ ellentmondásai. Sinkó Ervinről
(Jelenkor. 1988/2.)
Szerző
Frázisok közt
(Híd. 1966/2.)
Szerző
Gondok és eredmények. In. Magyar Szó. 1970. augusztus 8.
Szerző
Tolnai Ottó költéѕzete
(Híd. 1968/4.)
Szerző
Tolnai Ottó: Korszerűség, paradoxon, játék. In. Végel László: A vers kihívása. Esszék jugoszláviai magyar költőkről. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1975.
Szerző
A kritikus és a vers. In. 7 Nap. 1975. június 27.
Szerző
A remete távozott
(Híd. 2010/10.)
Szerző
A remete távozott
(Tanulmányok. 2010/43.)
Szerző
Kezdeti bolyongások. In. Symposion. 1964. február 27.
Szerző
Bátortalan kirándulás
(Új Symposion. 1965/13.)
Szerző
Veszteg Ferenc: Réják
(Híd. 1977/5.)
Szerző
A nagy ambíciók nyomában
(Magyar Szó. 1965. május 9.)
Szerző
Ács Károly: Ének füstje, füst éneke
(Híd. 1977/5.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Virág Zoltán (szerk.): VÉGEL-symposion. Tanulmányok Végel László műveiről. Kijárat Kiadó, Budapest, 2005.
Végel László. Bibliográfia. Bölcsészettudományi Kar, Újvidék, 2014.
Végel Lászlóhoz
Szerző
Aszfaltlakók és árulók. In. Gerold László: Retro. Kritikák és röpkritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Tények és nézetek
Szerző
Теhetetlenség és rettegés
Egy izgalmas regény
Szerző
Hínárban. In. Utasi Csaba: Tíz év után. Esszék, kritikák, tanulmányok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1974.
Szerző
Jedan urbani roman. In. Politika. 1968. július 14.
Felelősség és konszolidáció. In. Kritika. 1968/9.
Szerző
Költészetünk értékvilága. In. Magyar Szó. 1968. december 29.
Szerző
Három magyar mű Jugoszláviából. In. Alföld. 1968/8.
Szerző
Akció vagy remény?
Szerző
A praxison innen. In. Bosnyák István: Szóakció. (Adalékok egy nemzedéki szellemiség rajzához). 2. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1982.
Ifjúság és az irodalom. In. 7 Nap. 1970. március 13.
Szerző
Metafizika laži. In. Delo. 1970/5.
Szerző
A szenvedélyek tanfolyama. In. Bori Imre: Fejezetek irodalmunk természetrajzából. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1973.
Szerző
Júdás hetedik pecsétje. In. Bori Imre: Fejezetek irodalmunk természetrajzából. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1973.
Szerző
Primer indulatok – túl naiv hősök (Végel László: A szenvedélyek tanfolyama)
Szerző
A nyelvészkedés kritikája
Szerző
A kinagyító nyelvészkedés csődje
Szerző
Valóság, vagy hivatalnok-nyelv
Szerző
Vitatkozó kritikus. In. Bányai János: Könyv és kritika. 2. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1977.
Szerző
Az irodalomszociológiától a vers világáig. In. Vajda Gábor: Források és partok. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1983.
Szerző
Az összegezés könyve
Szerző
Csavargók, makrók, prostituáltak. In. Hornyik Miklós: Szabálytalan napló. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1981.
Szerző
Az Idő ironikus diadala. (Végel László: Áttüntetések, Forum, Újvidék, 1984). In. Losoncz Alpár: Hiányvonatkozások. Társadalomfilozófiai témák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1988.
Szerző
A megkísértett történelem (Végei László: Áttüntetések)
Az „érvénytelen” belső ember. Végel László: Áttüntetések
Szerző
Önismeret – új szinten
Szerző
Menekülés a játékba
Szerző
Az idő ébresztése. (Végel László: Áttüntetések, 1984). In. Fekete J. József: Próbafüzet. Műbírálatok az 1980-as évek jugoszláviai magyar prózájáról. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1993.
Végel László: Áttünések. In. Életünk. 1985/1.
Végel László: Áttünések. In. Forrás. 1985/3.
Szerző
Végel László: Áttüntetések. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Végel László drámaírása. In. Gerold László: Drámakalauz. Tanulmányok, esszék és színikritikák jugoszláviai magyar drámákról és előadásaikról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Putovanja is zavičaji Lasla Vegela. In. Književna zajednica. 1987. május 1.
Srce teatra (Végel László: Abrahamov NOZ). In. Dnevnik. 1988. május 31.
Szerző
A szellemi háborgás nemei. In. Magyar Szó. 1989. június 3.
Teatar vere Lasla Vegela. In. Klaić, Dragan: Teatar razlike. Sterijino pozorje, Újvidék, 1989.
Laslo Végel. In. Ćirilov, Jovan: Dramski pisci, moji savremenici. Portreti. Sterijino pozorje, Újvidék, 1989.
Szerző
Végel László: Ontwortelde en beiddalaar. Ost-Europa Verkenningen. In. Utrecht. 1989. december
A történelem színpadán. In. Kortárs. 1990/2.
Szerző
Az egészről van szó (Végel László: Judit)
Szerző
Újvidék, hatvanas évek. A farmer nadrágos próza magyar klasszikusa, Végel László. In. Szajbély Mihály: Álmok álmodói. Irodalomtörténeti tanulmányok. Magvető, Budapest, 1997.
A szövet mintái: Végel László „esszénaplója”. In. Bányai János: Kisebbségi magyaróra. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1996.
Szerző
Homályos értékfogalmak. In. Vajda Gábor: Visszaidegenedés. Polemikus írások. Püski, Budapest, 2000.
Szerző
Újvidéki trilógia. In. Alföld. 1997/11.
Szerző
Intellektuális blöff. In. Magyar Szó. 1998. május 23.
„Mintha nem is éltünk volna”. In. Magyar Szó. 2000. május 20.
A morálvesztettek paradicsoma. In. Élet és Irodalom. 1998. szeptember 11.
Elolvasom
Az elemzés szomorúsága
Szerző

Eörsi István

Az elemzés szomorúsága
 

Nagyszabású tanulmányában ("Hatvannyolc", Symposion, 1998. május-augusztus) Végel László a kelet-közép-európai történelem zsákutcáinak enciklopédiájával kedveskedik nekünk. Nem vállalkozom arra, hogy összegezzem írásának legfontosabb megállapításait, mert megfigyelései és gondolatai olyannyira tömények és szétágazók, hogy ha valamennyinek nyomába erednék, akkor könyvvé kerekednének fejtegetéseim. Ezt a könyvet azonban nem nekem kell megírnom, hanem a tanulmány szerzôjének. Már hordozza magában, ki is érlelte részleteit, és ezek csak arra várnak, hogy egységes elbeszéléssé formálja ôket. Ilyen szándékot sejtet, hogy munkáját krónikának nevezi.

Az összegezéshez a szerzô fantasztikus nézôpontot talált magának: Újvidéket, a marginalitást. A peremvidéken élés, a határmenti lét, a szûk térségben összeszorított kisebbségek tengôdése, az itt élô egyének és népcsoportok veszélyérzete, mely egymásét gerjesztve emberbôl emberbe szalad, a csöppet sem megszépítô távolság a történelemalakító élet centrumaitól: ebben az aurában válik Végel pillantása elfogulatlanná. "Egyetlen hiteles élet maradt tehát: a senki földjén keresni helyet, azzal a tudattal, hogy a határ egyik felén sem értenek." Vagy: "Az anyaország túl távol van, az élet pedig túl közel." A nézôpontnak ez az etnikai kisebbségekre koncentrált megfogalmazása alkalmazható mindazokra, akiknek világfelfogása vagy életmódja kisebbségi: a történelmünket alakító közmegegyezések a messzeségben, a társadalmi élet ormain köttetnek, de akik kényszerûségbôl vagy önként kimaradnak belôlük, azok bôrükön érzik a következményeket. Egy másik idevágó megállapítás érvényességi köre ugyanígy tágítható. Miután érzékeltette, mi mindent ígérgettek a kisebbségi magyarságnak saját vajdasági vezetôi, továbbá "az anyaországi negédes slágerénekesek, ôszülô focisták, haknizó színészek, sikeréhes vagy szórakozottan szemlélôdô írók, mindentudó politikusok", Végel megjegyzi: "Nem tudják, honnan is tudhatnák, hogy a kisebbségi helyzet fájdalom, amelytôl így vagy úgy egyszer megszabadul az ember, vagy átköltözik, vagy asszimilálódik, vagy pedig ópiummal csillapítja fájdalmát." Mind eltökéltebben centralizálódó állami keretek között, a tömegkultúra gleichschaltoló nyomása alatt az önálló létfeltételeikért küzdô, értékôrzô kisebbségek tagjai, akármi kényszeríti ôket ebbe a pozícióba, végül megtérnek az egyik vagy a másik többség kebelébe, de ha erre nem hajlandók, akkor valamiféle kábítószert kell választaniuk, ópiummámort vagy - ami célravezetôbb - saját gyötrelmes másságuk drogos élvezetét.

Végel a hatvannyolcas utópiát és traumát állítja sokfelé ágazó gondolatainak tengelyébe. Hatvannyolc: utópista baloldali lázadás a kapitalista társadalom igazságtalansága és a létezô szocializmus szabadsághiánya ellen. Az utópiát az a remény táplálta, Nyugaton és Keleten egyaránt, hogy az igazságosság és a szabadság összeegyeztethetô. A trauma a kijózanodás kísérô jelensége volt. A baloldalnak, mely az egyenlôség "szép és veszélyes" álmát dajkálta, fel kellett ismernie, hogy a vereség nem pusztán valamiféle hibás politika, és nem is csak a monopolkapitalizmus, továbbá a szovjet tankok egymásra rímelô erôszakérveinek folyománya, hanem a lázadás alapelveibôl fakad: "Egy plebejus jellegû, erkölcsi színezetû baloldaliság és a szabadság liberális értelmezése között nagy feszültséget érzékeltem, érzékelek ma is." A plebejus baloldaliság ugyanis messianisztikus színezetû: egyszerre akar megváltani a nyomortól, a bürokratikus struktúrák okozta elszemélytelenedéstôl és a szabadsághiánytól. Ilyen vízió centrális tervet és központilag összehangolt gyakorlati akciókat feltételez. Végel a mai Jugoszláviában, melyet Milosÿevic' kommunistái együtt kormányoznak Sÿesÿelj fasisztáival, rendkívüli viszolygással szemléli a centralizmus minden formáját. "Hatvannyolc prizmájából nézve a nómenklatúra legitimációs alapot cserélt: ahogyan elsikkadt osztályjellegû, szociális megalapozottsága, úgy erôsödött fel nacionalista, önigazoló retorikája, szívós, eklektikus, rendi szocializmus lett belôle." Talán azért tekint el a hatvannyolcas mozgalmaknak azoktól a törekvéseitôl, melyek az önigazgatás eszméjét tûzték lobogójukra, mert noha ez centralizációellenes program, populista és egalitárius pátosza összeegyeztethetetlen ipari civilizációnk természetével. Gondolok például arra, hogy az önigazgatás hívei még a legfejlettebb technológiájú és legbonyolultabb szervezeti feltételek közt dolgozó üzemek irányító posztjait is választás útján akarták betölteni. Újvidékrôl nézve még a legjobb szándékú populizmus is elrémítô. "Ebben a régióban a nép vagy populista lesz, vagy pedig tûr, és némán elviseli az igazságtalanságot." Ha pedig populista lesz, akkor minden nehézség nélkül áll át, értelmiségének hívó szavát követve, a kommunista világmegváltásról a nacionalista üdvözítésre. E megállapítás igazsága Szerbiában a legszembeszökôbb, de nekünk sem kell a szomszédba mennünk bizonyítékokért. Ránk is áll, bár szerencsére kisebb mértékben, mint a szerbekre és románokra, hogy "a nemzeti retorikával pöffeszkedô újgazdag polgár és a szegénységtôl rettegô populista tömeg könnyen egymás keblére borul", és "ha idônként közös nászágyba vonulnak, akkor az ágy alól mindig kikandikál a totalitárius csizma". Gondoljunk csak a szupermarketeket az intervenciós szovjet hadsereggel összehasonlító Lezsákra. 1956-ban gránátokkal lôtték Budapestet, most a nyugati áruinváziótól pusztul a magyar. A Lezsák-félék magyarságteljesítményének ezek az igazgyöngyei vevôre találnak mindaddig, míg a szupermarketek áruit a lakosság jelentôs része nem vásárolhatja meg. Ezért jogos Végel aggodalma. Egyrészt megállapítja, hogy "a mi kapitalizmusunk is még hosszú ideig undorító lesz, és hamis, pontosan olyan undorító, mint amilyennek a marxista tankönyvekben olvastuk", másrészt mégis kizárólag ebbe a formációba vetheti törékeny bizalmát: "Csak az a kérdés, hogy a kapitalizmusban lesz-e akkora erô, hogy bilincsbe verje a populizmust, s valamelyest elviselhetôvé tegye az igazságtalanságot."

Vajon hallja-e Végel a saját szavaiban rejlô szomorúságot? Egy öncsalások elôl menekülô baloldali ember feláldozza maximalista morálját a realitás oltárán, és egy olyan programmal vigasztalódik, mely legjobb esetben is csak az elviselhetôségig csillapítja az igazságtalanságot. Szellemtörténetünkben nem újdonság a baloldalnak ez a részleges fegyverletétele. József Attila is olyan jövôrôl ábrándozott, melyben "finomul a kín". De Végel - aki egyébként azt reméli, hogy "talán még létezik egy a föld alá kényszerített, antitotalitárius >>apokrif<< baloldal" - nem egyszerûen azt állítja, hogy törekvéseink egy részét meghiúsítja a valóság makacs ellenállása, hanem ezt a bölcsességet megfejeli azzal a felismeréssel, hogy éppen az etikai maximalizmus - a szociális egyenlôség és a társadalmi igazságosság kompromisszummentes követelése - hozta ránk a centralizált diktatúrát: "Ez tette lehetôvé, hogy a legjobbnak és legigazságosabbnak vélt társadalom képletét felülrôl kényszerítsék ránk. Saját szociális igazságfelfogásunk helyezte kezünket bilincsbe."

Hogyan éljünk egy olyan világban, ahol legszebb eszméink vezetnek erkölcsi kátyúba bennünket? Végel a maga senkiföldjére reménytelenséget telepít, mert ez erôt ad. "Most már nagyon jó, mert nem lehet rosszabb"- vallotta már Ady is. A reménytelenség vártájáról a legszembeszökôbb, hogy az össztársadalmi csalás a tömeges egyéni öncsalások útján realizálódik. Ez áll a krónika középpontjában. A kommunista ragaszkodik kollektivista, üdvöt ígérô pátoszához, és maga számára is észrevétlenül nacionalistává vedlik át. A hatvannyolc után kiábrándult értelmiségi, akit a régi rend gyôzelme arról gyôzött meg, hogy a szovjet típusú vagy titoista rendszer az ô életében többé meg nem inog, úgy döntött, hogy kivonul a társadalomból, ám "ez csak arra szolgáltat példát, hogy a szabadságról sokféleképpen lehet lemondani". A kezük tiszta maradt ugyan, "de természetesen azért, mert nem tettek semmit", és ezért a hatalom nemcsak megtûrte, hanem meg is kedvelte ôket, és hálából kényelmesen berendezte elefántcsonttornyukat. A reformista erôk, miközben azon törték fejüket, hogy hol húzódik a határ a még elfogadható és már elfogadhatatlan kompromisszumok között, addig tapickoltak ide-oda, míg el nem tüntették a határvonalat. Így hát "kocsonyássá vált a világ", az erkölcsi érzékenység nem leli benne helyét. A múltjukat újraköltô önkéntesek gyanúba keverik azokat a kivételszámba menô polgártársaikat, akik nem lépték át az említett határt, másrészt viszont még a legbomlasztóbb határsértésre is bôven találnak indokot és igazolást. (Ez szerbiai és vajdasági történet, de jól ismerjük mi is. Egy csudabogár például nagy példányszámú újságjában rendszeresen idézôjelbe teszi a "demokratikus ellenzék" megjelölést, hogy érzékeltesse, amit egyébként meg is fogalmaz: hogy ez az ellenzék igazából Kádár szekerét tolta, ellentétben a beilleszkedôkkel, akik valójában a rendszer ádáz ellenfelei voltak.)

"Hatvannyolc ütötte az elsô rést a folyamatosságon, a titoizmuson" - írja Végel. Magyarországon tizenkét évvel korábban a forradalom áttörte a folyamatosság falát. A terror évei után Kádár új, depolitizált folyamatosságot kezdeményezett. Az "aki nincs ellenünk, az velünk van" jelszava ígéret volt arra, hogy a hatalom barátságos bánásmódban részesíti a lakosságot, ha ez elismeri uralmát. Hatvannyolc nálunk ezen a második folyamatosságon ütött rést. Augusztus huszadika után cinizmus vagy öncsalás nélkül senki sem fogadhatta el jó lélekkel Kádár ajánlatát. Végel is ismeri ezt a mesét: "Csak hallgatniuk kellett, ugyebár. Nem így volt, a hallgatás mögött beleegyezés állt."

A rendszerváltozás azért sikerült felemásan, mert a politikaformáló rétegeknek és ezek képviselôinek többsége rossz lelkiismerettel és magát is becsapva látott neki a világtörténelem kegyébôl ölébe hulló lehetôségek kiaknázásának. Végel így foglalja össze a genezis jugoszláviai tapasztalatait: "A kapitalizmust mégis a marxista yuppie-k ajándékozták a szabadságszeretô értelmiségnek. A rendi szocializmus elitje jelentôs kapcsolati és szellemi tôkét halmozott fel, amelyet a szocialista keretekben nem lehetett többé kiaknázni, ki kellett csempészni a tôkét a szocialista burokból, erre vállalkozott a vezetô réteg, amely késôbb Szerbiában a kommunista frakcióharcokban megoszlott, egyik része a hatalom, másik része az ellenzék oldalán kötött ki." De mindkét rész részvényessé lett, vagy vállalkozóvá, "miközben vagy szocialistának, vagy baloldalinak, vagy liberálisnak nevezte magát". A szerbiai liberálisok túlnyomó többsége tehát nem a polgári fejlôdés eredményeképpen, hanem a marxizmus palástja alól bújt elô, ami nem lenne baj, "ha nem ôrzôdött volna meg e gondolkodásban az avítt kollektivizmus víziója az egynemû társadalomról". Ez a fejtegetés többé-kevésbé jellemzi a mi viszonyainkat is.

Ha egy politikai fordulat gazdasági ösztönzôi és politikai frazeológiája között szakadék tátong, akkor hazugságra vannak kárhoztatva mindazok a közszereplôk, akik nem világítanak bele ebbe a sötétségbe. Minthogy a Kádár-rendszer hosszú évtizedeken át széles közmegegyezésre épült, a fordulatot úgy kellett végrehajtani, hogy a kontinuitás se sérüljön meg túlságosan. Ezért nem fogadhatott el német típusú ügynöktörvényt a parlament: nemcsak a szocialisták, hanem a jobboldal pártjai is belerokkantak volna erkölcsileg abba, ha az új állam nem védi meg a spiclik személyiségi jogait, áldozataik jogainak a rovására. Meg kellett ezenkívül védeni mindazok becsületét, akik Antall József költôi kifejezésével élve "alámerültek" a kádárizmus idején, magyarán fejet hajtottak elôtte, legyôzve undorukat. Sôt azok becsületét is meg kellett menteni, akik belsô konfliktusok nélkül szolgálták ki a rendszert. Efféle honfiakból kellett megteremteni az új társadalom vezetô rétegének, a polgárságnak a politikai képviseletét.

Elérkeztem a történet legkínosabb pontjára. Hogy nekifuthassak, ismét egy Végel-idézethez hátrálok vissza: "Polgári világról beszél mindenki, de szörnyen izgága módon, falusias akcentussal. Az új vezetô politikai réteg képviselôi nemcsak anyagi tôkét teremtenének maguknak, hanem erkölcsi tôkére is szert tennének. Úgy vélik, hogy a nemzet ügye az a tisztítótûz, amely mellett megtisztulhatnak." A polgárságot már Ady szerint is úgy kellett nálunk kinevezni. Igaza volt: szerves polgári fejlôdés híján német és zsidó származású bevándoroltakból és városivá szegényedett vidéki úriemberekbôl nem kerekedhet ki egységes, feltörekvô, citoyen-öntudatú osztály. Az elsô világháború vége óta tartó szakadatlan és változatos nyomorgatások és megaláztatások tovább rontottak állapotán, nem maradt olyan rétege, amely ne érezte volna magát szörnyûségek cinkosának és áldozatának is. Aztán 1989 után jöttek a Végel által emlegetett marxista yuppie-k a maguk tôkés érdekeivel és totalitárius beidegzettségeivel, majd kialakult egy antikommunista yuppie-réteg is, gazdaságilag még kíméletlenebb, politikai hajlamait tekintve még totalitáriusabb. Átalakulása citoyen-értelmiségibôl azzá a valamivé, amivé lett, megdöbbentôen kurta idô alatt ment végbe, a szemünk elôtt. Elôször az tûnt fel, hogy politikai vezetôi pattogva kezdenek beszélni, majd laza öltözéküket levetve tokba bújtak, a pattogó beszédhez pedig határozottságot sugalló, merev taglejtéseket társítottak. Arcuk is megmerevedett vagy éppen megtelt, zsírosan megfeszült, mosolyuk pedig kényszeredetté vált, és olykor inkább vicsorgásra emlékeztetett. Néhány kudarc arra késztette ôket, hogy új politikai terepszemlét tartsanak. Megállapították, hogy balra tôlük minden hely foglalt, jobbra viszont nagy, üres térség tátong, ezért aztán emberjogi érdeklôdésû, szociális érzékenységet sem megvetô liberális ifjakból egykettôre jobboldali bajnokokká vedlettek át, vagyis nem nézeteikhez kerestek politikai pozíciót, hanem pozíciójukhoz világnézetet. Elnevezték magukat nemzeti liberálisoknak, de e fogalom olyan változatát képviselték, mely csak a két világháború között virult, különféle egyéb neveken, Kelet-Közép-Európában; késôbb nemzeti keresztény liberálisokká váltak, és ettôl kezdve már nem a jelzett szót, hanem a jelzôket hangsúlyozták. 1998-ban kormányra jutva koalícióra léptek egy olyan párttal, melynek vezére egy évvel korábban még a liberális férgek kiirtásáról ábrándozott, és hallgatólagosan együttmûködnek honi fasisztáink parlamenti erôivel. Centralizáló vágyuk még Végel Szerbiához szokott figyelmét is kiérdemli. Irányításuk alá rendelik a televízió hírmûsorait, kétharmados többségre törekednek a rádiót és televíziót ellenôrzô kuratóriumokban, megpróbálják elhallgattatni a velük szemben kritikus sajtótermékeket, államosítják a legfontosabb kulturális alapítványt, hogy a kiadók, a szerkesztôségek és ily módon persze a szerzôk se függetleníthessék magukat önsorsrontó pátosz nélkül a kormányzattól, megalázzák a fôvárost, mert nem az ô jelöltjükre szavazott, megalázzák a köztársasági elnököt, mert nem az ô emberük, monolit hatalomra törnek a társadalmi és politikai élet minden területén. Saját pártjukban kinek-kinek a pozíciójától függ, hogy mennyire pattoghat, és a maximális pattogásra jogosult férfiú ellen tilos még motyogni is. Ez a yuppie-mozgalom polgároknak nevezi ki mindazokat, akikre számít, akik pedig ellene foglalnak állást, azoktól egyszerre vonja meg a nemzethez és a polgársághoz tartozás jogát. Szemében a polgár mindig a többség embere. Végel az etnikai kisebbségek jogaiért száll síkra, de végkövetkeztetése megint minden kisebbségre érvényes: "…az egyéni szabadságjogok hangsúlyozása a többség jogainak korlátozása nélkül azonos a kisebbség elnyomásával." De a mi "polgári" kormányunk nem törôdik ezzel; számára holmi jogtiprásnál többet nyomnak latba a helyeslô többség szavazatai. Komikusan univerzális polgárságfogalma ily módon kimerül az alattvalói lét istenítésében.

Jugoszláviában a hatvannyolc után kezdôdött ciklus akkor zárult le, amikor a szerbiai hivatalos baloldal szövetséget kötött a fasisztákkal, s ily módon megszûnt létezni. Ezért nevezi Végel hatvannyolcat baloldali rekviemnek. Magyarországon ez a yuppie-társaság fejezte be a hatvannyolccal kezdôdô történetet. A rendszerváltozás éveiben radikális polgári szellemiséget képviselve azt testesítették meg, ami az illúziók elmúltával hatvannyolcból folytathatónak látszott. Aztán eltávolodtak mindettôl, és kitalálták a hatalomhoz feltétel nélkül alkalmazkodó polgár eszményét. Most válik valóra nálunk, amit Végel Szerbiában figyelt meg: "Szokatlan, kentaurszerû liberális polgár születik, aki azt hiszi, hogy az egész polgári társadalom egy nyelven beszél. (…) A totalitárius csizma tehát a >>polgári<< nászágy alól is kikandikál."

Hatvannyolc egyesíteni akarta az abszolút szabadságot az abszolút igazságossággal, és belebukott. Megpróbálok a szomorú elemzésbôl derûs következtetést levonni. Éppen e bukás folytán tûnôdhetünk el csalás nélkül azon, hogy mi menthetô meg az egykori eszmények közül. Végel szerintem igen bölcsen azt javasolja, hogy gondoljuk át újra a felvilágosodás hagyományát. De ez Magyarországon már egy új történet lesz, mert a hatvannyolc után felnövekedett nemzedék olyan képviselôi kerültek kormányra, akik meggyôzôdés nélkül, de pattogó hangon hadat üzennek mindannak, aminek köze van a felvilágosodáshoz.

Két negatív világ ütközőpontjai (Végel László: Egy makró emlékiratai)
Szerző
Interpretációs ösvények kereszteződésében (Végel László: Egy makró emlékirata)
Regények az asztalon. Végel László, Tar Sándor, Szilágyi Andor és Boško Krstić regényeiről. In. Bányai János: Mit viszünk magunkkal?. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2000.
Szerző
Egy hontalan lokálpatrióta jegyzetei. In. Hitel. 2000/9.
Szerző
Egy polgár sétája
Szerző
Végel Lászlóról
Végel László hatvanéves
Szerző
Nem sok embernek van egy városa, Végel Lászlónak van
Szerző
„Ez a legrosszabb. A bizonytalanság.”
Elolvasom
Senkiföldjén
Szerző

Takács Ferenc

Senkiföldjén

Éppen harminc éve, 1971-ben jelent meg George Steiner zsidó származású, német születésű, francia neveltetésű, amerikai állampolgárságú, Angliában honos irodalomkritikus és esszéista Extraterritorial (Területenkívüli) című esszégyűjteménye. A szerző – nyilván a maga léthelyzetéből adódó érzékenységgel – a huszadik századi irodalom egy sajátos alakjával foglalkozott benne: a nemzeti-nyelvi területenkívüliség írójával, avval a jellegzetesen modern irodalmi lehetőséggel, amelyet – sok más szerző társaságában – olyan jelentős szerzők váltottak valóra, mint Conrad, Beckett, Nabokov és Ionesco. Mindannyian kiléptek anyanyelvükből és nemzeti kultúrájukból, mindannyian a nyelvek-irodalmak közötti határsávban hasítottak ki maguknak művelhető parcellát, mindannyian köztes helyzetük otthontalanságát, sehová-sem-tartozásuk felismeréseit könyvelték át irodalmi haszonná és üzenetté.

Tavaly, 2000-ben, jelent meg Végel László Exterritórium című könyve (naplója? memoárja? konfessziója? esszéje?), amely a Steiner taglalta és értelmezte írói lehetőség sajátosan kelet-európai és ezredvégi változatáról szól. Arról, hogy miként érheti utol az írót a végletes és végleges otthontalanság, miként veheti birtokába a sehová-sem-tartozás a kelet-európai posztkommunista katasztrófafolyamat legkatasztrofálisabb leágazásában, a balkániban.

A külsődleges értelemben vett történet – és ennek naplója (mint kiderül, utólagosan készült naplója, azaz inkább emlékirata) Végel könyvében – a Milosevics Jugoszláviája elleni NATO-büntetőakció. Újvidéken vagyunk, rég megszüntetett autonómiájú nemzetiségi területen; szólnak a légoltalmi szirénák, hullanak a bombák, a szerbek közül sokan target-jelvényekkel tüntetve dacolnak az ellenséggel, beverik az albán kereskedők kirakatait, gyanakodva méregetik a helybéli magyarokat, és ha magyar szót hallanak, van, hogy ingerülten, sőt durván reagálnak rá. Közben az élet megy tovább, a totális abnormalitást az emberek rutinizálják, átállnak az óvóhelyi életre és a mindennapi fennmaradáshoz szükséges ügyeskedésre; a magyarok gyerekeiket arra intik, hogy lehetőleg ne szólaljanak meg magyarul, maguk pedig a monoton, hangsúlyozás nélküli szerb beszédet gyakorolják, mert így kevésbé tűnik fel akcentusuk. Végel, ha nem bujkál is, a biztonság kedvéért gyakran változtatja helyét, kölcsönlakásba költözik, vendégségben lakik, egy pincében romáknál húzza meg magát; munkahelyét, ha teheti, kerüli; telefonja üzenetrögzítőjéről letörli a magyar nyelvű fogadószöveget. Szellemi és írói működése megbénul, írni, olvasni képtelen. Afféle egzisztencialista határhelyzetbe kerül, környezetének és önnön identitásának gyökeresen új, elemeire bomlott változatával kénytelen szembesülni.

Ez a kettős szembesülés teszi ki a könyv belső történetét. A környezetre Végel az esszékomponenssel reagál: csapongva, mégis makacsul vallatja, hol kesernyés megadással, hol fájdalmas nosztalgiával, Jugoszlávia történetét, az 1918 utáni nyolcvan évet, Versailles eleve halálra ítélt, mégis egy nagy európai lehetőség ígéretével terhes művét. Majd – egyre nagyobb fájdalommal és kétségbeeséssel a hangjában – a mű széthullását, a szocialista Jugoszláviát felváltó polgári Jugoszláviát, amely születése pillanatától illúzió volt, mivel rögtön felfalta egy nagyobb és véresebb illúzió, NagySzerbia fantomja, amelynek vágyott határait hamarosan tömegsírokkal jelölték ki Horvátországban, Boszniában, és Koszovóban. De nyomon követi, hol csendes, hol hangos irtózással ennek a folyamatnak a szubjektív oldalát is: hogyan vett erőt a köztudaton, az emberek eszén és szívén a mindenféle tényszerűségtől és valóságtól elrugaszkodott nemzeti önkép, a polgárainak tökéletes egyenjogúságot, nemzetiségeinek boldogulást nyújtó, kezet másra sohasem emelő, ártatlan Szerbia mindenféle bírálattal, kifogással, ellenvetéssel szemben tökéletesen immúnis őrült fikciója.

A konfesszió, Végel könyvének vallomásos eleme viszont evvel éppen ellentétes belső folyamatról tudósít. Ha a környezetében a valóságot – azaz azt a helyzetképet, amely racionálisan mérlegelhető, megkérdőjelezhető és kiigazítható – egy mindenható, megkérdőjelezhetetlen és feltétlen azonosulást követelő fikció váltotta fel, az íróban ennek a fordítottja zajlott le. Mindarról, amit korábban valóságnak hitt, mindazokról a szellemi keretekről és eszmei szerkezetekről, amelyekben korábban elhelyezkedett, és amelyekkel összefüggésben értelmezte magát, most kiderül számára, hogy illúziók voltak, a vigasz és az öncsalás fikciói. A “jugoszlávságról”, a népek testvériségéről és egységéről bebizonyosodott, hogy szemfényvesztés, a kisebbségi helyzet jó esetben skanzent, rosszabb esetben gettót kínál a vele pozitívan azonosulni próbálkozónak, a határon túli “anyaország” pedig csalóka ígéret, mások hazája (és önáltató-önvigasztaló fikciója). Mindez identitáslehetőség volt Végel számára, a belső otthonosság biztosítéka, emberileg-íróilag egyaránt. Most minderről kiderült, hogy – egész egyszerűen – nincs, azaz Végel többé nem tudhatja, s nem is tudja, kicsoda-micsoda ő. Illetve mégiscsak tudja: maga a semmi, aki sohasem volt képes szembenézni a maga semmiségével, aki nem ment el, aki még mindig itt van, ezen a lelki exterritóriumon, ebben a szellemi voltországban.

Édesanyja kérdezi meg tőle, gyakorlatias és hétköznapi anyai aggodalommal: miért nem ment el, miért van még mindig itt? Valóban: miért nem tud elmenni innen, miért nem tud nyelvileglelkileg is területenkívülivé válni Végel (vagy ha már itt tartunk, a magyar író, akár kisebbségi, akár többségi illetőségű)? Erre a kérdésre több szokásos válasz is van, a magasztosan moralizáló, az “itt élned, halnod kell”-típusú, az íróság és az anyanyelv viszonyát romantikusan privilegizáló és abszolutizáló válasz és a földközelien, sőt cinikusan realista, amelyik szerint a lustaság és a gyávaság marasztal. Végel esetére egyik sem áll: többnyelvű környezet lakója, világéletében két nyelv között közlekedett, látható jókedvvel, érdeklődéssel és – íróként, magyar nyelvű íróként is – számottevő haszonnal; lustának és gyávának pedig aligha nevezhető ember. De édesanyja kérdésére mégsem tud válaszolni. Lehet persze, sőt biztos, hogy ez a tisztességes válasz: hogy nincs válasz, hogy minden válasz, moralizáló és cinikus egyaránt, önáltató mellébeszélés lenne, a magyarázat hamis vigasza.

“…az emberek / Túl sok valóságot nem bírnak el” – írta T. S. Eliot a Négy vonósnégyesben. Végel könyve voltaképpen erről szól, tragikusan és kétségbeejtően: mennyire képtelen elviselni, s menynyire képes tökéletesen elfojtani, nemlétezővé tenni, megközelíthetetlenné és felfoghatatlanná bűvölni a valóságot az elviselés pótszere, esetünkben a nacionalizmus ésszel-érzelemmel kikezdhetetlen paranoiája és paroxizmusa, a kollektív rosszhiszeműség jegyében születő és működő fantomvalóság.

De Végel könyve ennek az ellenkezőjéről is szól: arról, hogy van, aki mégiscsak elbírja a valóságot, akár gyilkos adagokban is. Végel – csendes, mégis felemelő heroizmussal – megtanulta elfelejteni a maga öncsaló és vigasztaló fantomjait, publikus és magántermészetű illúzióit, s képes volt rá, hogy – környezete valóságához hasonlóan – semmivé legyen, és elbírja a semmi valóságát.

A könyv utolsó oldalain beköszönt a béke. Jugoszlávia térdre kényszerült, a nép persze fegyverdurrogtatással ünnepli győzelemként a meghódolást és megaláztatást. Végel megfürdik, tiszta pizsamát vesz, lefekszik; holnap majd pázsitot nyír, utána pedig íróasztala mellé ül. Rég tette mindezt. Vélhetőleg írni kezd újra, hiszen eljutott a maga senkiföldjére, és mostantól – igazi területenkívüliként – a megsemmisülést átkönyvelheti írói nyereséggé. Szerencse a szerencsétlenségben: talán mégiscsak érdemes volt helyben maradni, talán mifelénk magától is eljön mindenki senkiföldje.

Végel László: Exterritórium. Pécs, 2000, Jelenkor Kiadó. 208 oldal, 1000 forint.

Elolvasom
„A bombák feltárták a belső romokat”
Szerző

"A BOMBÁK FELTÁRTÁK A BELSÕ ROMOKAT"

Végel László háborús naplójából

A magyar nyelvû irodalom az ezredfordulón idôtálló mûvel gazdagodott. Szerzôje: Végel László, a mû címe: Exterritórium. Mûfaji megjelölése: ezredvégi jelenetek.

A mû földrajzi, idôbeli kontúrjai, az átalala megjelenített helyzet – történelmi, kivételes, egyedi. A Kis-Jugoszlávia bombázásának idôszakában születtek a feljegyzések, amelyek „pontos történetek útközben". Feljegyzések két bombázás között, menedékszerzés közben, kocsmai beszélgetések közben, tömeggyûlések közben. Már ettôl az elsô krónikási teljesítménytôl is érdekes ez a könyv. Ám a külsô események csak indítékul szolgálnak az elmélkedésre, elemzésre – választ keresnek arra a kérdésre, hogyan juthatott a világnak ez a része idáig. És Végel fölidézi azt a gyökér nélküli, irracionális, szürreális világot, a titói Jugoszláviát, ahol ô megpróbált otthon lenni. És ahogyan halad elôre a feljegyzésekben, úgy bukkannak elô a külsô vagy belsô kényszerek: elfojtott, elfelejtett emlékképek, a ki nem beszélt bûnök víziója.

Nagyon jelentôs mûnek tartom az Exterritóriumot. Irodalmunkban Radnóti Miklós lágerversei, Kertész Imre Sorstalansága, Nagy Lajos Pincenaplója jelentik a könyv elôzményeit és rokonságát. Persze az igazi nagy elôd Márai Sándor, aki több mint négy évtizeden át élt exterritóriumban. Márai a négy évtized alatt megvalósított, mára példává tett egy magatartás- és látásformát, szemléletmódot. Ô, aki téren és idôn kívül élt, mai zûrzavaros világunkban nagyon erôsen jelen van.

Végel László e könyve Márai naplói mellé tehetô. Nyilván sokan sokszor fogják elemezni majd hajlékony nyelvezetét, a jelen és a múlt közötti állandó nézôpontváltást, írása mesterfogásait. Mi itt az Európai Utasban a legegyszerûbb módját választjuk a hírverésnek és bizonyításnak – közreadunk a könyvbôl egy idézetgyûjteményt.

M. P.

Az elsô éjszaka a polgárok bámulták az eget, és nem hittek a szemüknek. Az utcára kizúduló tömegek tanácstalanok voltak és tehetetlenek. Hitetlenkedve néztek maguk elé, és mindenki azzal fejezte be a mondókáját, hogy ezt nem érdemelték meg. Újvidék semmiképpen. A közelemben csapott be egy rakéta, az orromban éreztem a füstöt, émelygett tôle a gyomrom, kiabálta egy fiatalasszony. Síró-rívó gyereket rángatott maga után. Miért éppen minket, ismételgette ô is. Egy férfi vette át a szót: Tomahawkot irányítottak ránk, most röhögnek a markukba. 1600 kilométernyi távolságról kilövik, aztán rágógumit rágcsálnak, chipset eszegetnek. Azért büntetnek bennünket, mert nem akarunk az ô Tomahawk-demokráciájukból.

...hova menekülj? Ez sem mellékes kérdés. Hol a legközelebbi óvóhely? Abban a pillanatban magad elôtt is nevetséges voltál. Magadhoz vetted az útleveledet, a bankkártyádat, készpénzedet meg a zsebrádiót, pár perc vagy másodperc múlva két hatalmas robbanás rázkódtatta meg Újvidéket: narancssárga lángcsóva villant meg az ablakban, kiállhatatlan éles reccsenés hallatszott, úgy tûnt, egészen közel hozzád, mondjuk, ötven méterre, vagyis néhány házzal odébb.

A Koszovóból visszatérô szemtanúk hallgatni fognak, mert félnek vallani, mert nem hittek a szemüknek, csak halottak voltak, de háború nem. A világ megôrült, hiszen még valódi háborúra is képtelen. Az erdôkben kóboroltak, elhagyatott falusi iskolákban bujkáltak, kubikosokra, napszámosokra, kidobó legényekre hasonlítottak. Hasztalan terelték le-föl az albánokat, hol oda, hol vissza. Házakat gyújtottak fel és tömegsírokat ástak. Éjszakára beásták magukat és lesték az eget. Aztán hosszú sorokban visszavonultak, a szerbiai városkákban virággal dobálták a gyôzteseket. Ugyanúgy, mint amikor Horvátországba indultak és Belgrádban virágesô hullott rájuk.

Megpróbáltad a történteket megérteni, és arra a következtetésre jutottál, hogy a történet, amelynek részese voltál, nem egy háborúról szól, hanem sokról, azokról a régiekrôl, amelyekre nem emlékszel, amelyeket szüleid és nagyszüleid éltek át, de nem tudtak befejezni. Nem zárták el jól a csapokat és ezért lassan csepegett belôle a víz. Most már, úgy látszik, nem lehet elzárni. Berozsdásodott. Minden berozsdásodott. Nemzedékek sora titkolta elôttetek a tényt, hogy nem maradt idejük befejezni egy háborút sem. Mindig akadtak gyôztesek és vesztesek, a többi nem volt fontos. Valahol kiosztották a kártyákat, ez volt a fontos. A gyôztesek jobban elbízták magukat, a vesztesek pedig sokkal jobban megbûnhôdtek, mint ha a háború tényleg befejezôdött volna.

Az ég ragyogott, az összeomlás újfent elmaradt, Godot nem érkezett meg, de még ez sem döbbentette meg a valóságtól menekülô Szerbiát. A legfontosabb a kitartás, a nemzeti összetartás. Katarzisra nincs szükség, esküdöztek a független és az állami értelmiségiek. Hága egyenlô a GULAG-gal, írták az ellenzéki értelmiségiek, Hágába ártatlanokat cipelnek, bizonygatták a demonstráló ifjúságnak. Mindenki ártatlan, a nép ártatlanságához nem fér semmiféle kétség, ha éppen muszáj lesz, akkor majd találnak néhány bûnbakot.

Az értelmiségiek között presztízskérdéssé vált, hogy ki kap engedélyt a hadügyminisztertôl a határátlépésre. Csak a legnagyobb hazafiak érdemelték ki ezt a kiváltságot, bennük volt akkora bizalom, hogy hasznot hajtanak külföldön, példát mutatnak a nemzetközi közvélemény megszervezésében, a szerb igazság népszerûsítésében. A szervezôk törtettek Bécsbe, Párizsba, Budapestre, ahol hazaszeretetüket bizonyították. Az áldozatkészség annál nagyobb volt, minél távolabb lobogott. Háborút mindenki akart, harcolni szinte senki. A módosabbak, a háborús nyerészkedôk, a bennfentesek családjai hetekkel elôbb távoztak. Szegeden minden szálloda megtelt, Budapest tele volt gazdag szerbekkel, miközben nemzedéktársaik, a fiatal magyar katonaszökevények a budapesti idegenrendészetben kilincseltek, s a hatóságok képviselôi felhúzták a szemöldöküket: mit keresnek itt ezek a legények, miért nem vonulnak be, miért nem teljesítik alkotmányos kötelességüket. Akinek nincs elegendô valutája, az tisztelje hazája alkotmányát, kövesse vakon a háborús bûnösöket. Az újdonsült NATO-tagállam tisztviselôi a késôbbiek során szemrebbenés nélkül vetették papírra: a hágai bíróság mondjon, amit akar, ezeknek a legényeknek Koszovóban lenne a helyük. Visszatoloncolni ôket, ugyebár! S toloncolták ôket vissza. De köztük voltak olyanok is, akik már régebben, az elôzô háborútól menekültek, s nem volt többé érvényes útlevelük. A szerb határrendôrség gondolt egyet, és visszatoloncolta ôket is. Ide-oda tántorogva tanulták meg, hogy milyen a haza.

Milyen az a Jugoszlávia, amelyet városok lerombolásával kell megôrizni? Miért jelképezik a Jugoszláviához való hûséget a romvárosok? A tömegsírok? Arra sem kaptál soha magyarázatot, hogy a nép miért éppen ezekbe a vezetôkbe helyezte bizalmát, ki tudja már hányadik választáson. Mit kell tenni, hogy a nép végre felébredjen álmából, hiszen ezek a tömegek meg voltak gyôzôdve róla, hogy az elszakadó nemzetek hûtlenek és hálátlanok: egy percre sem merült fel bennük az igény, hogy önmagukba nézzenek. Hogyan lehet felriasztani ôket az álomból, ha mindenki azt mondja, hogy az álom az egyetlen igazság? Meglehet, ugyanígy álmodott az utcád.

Megtanultál félni. Szorongni, miként Kierkegaard mûveiben olvastad. Apránként tanultad meg, miközben újságot vettél vagy kenyeret vásároltál. Vagy megálltál egy kirakat elôtt. Vásároltad az ellenzéki lapokat, és a szíved fölé kaptál. Neked nincs jelvényed! Megtanultál hallgatni, ha az autóbuszban az egyik utas minden bevezetés nélkül kifejtette, hogy az albánokat el kell üldözni. Ki kell ôket picsázni! Csinálják a gyerekeket és kitúrják a szerbeket. Megismerted a félelmet, amely nem csak egy-egy alkalomkor bukkant fel benned, hanem reggeltôl estig benned élt.

Egy század omlott össze egy nemzetben. A Szerbia iránt nagylelkû század, búcsúja elôtt, új mérleget készített. Jaj a gyôzteseknek, figyelmeztettek jó elôre a magányos szellemek, akikre általában senki sem hallgatott. Jóslatuk éppen akkor teljesült be, amikor nem hallották szavukat. A szerb nacionalizmus nem volt reflektált, mert nem ismerte a vereséget. A század tálcán kínált fel mindent. Amikor elôször szenvedett vereséget, akkor az állam roppant bele, de nem a nacionalizmus. Ezért kapott ez a nacionalizmus hitszerû jelleget, oda tört be, ahol a vallásnak kellett volna gyökeret eresztenie, de soha sem eresztett gyökeret. Mivel beleroppant az állam, a nemzeti érzésbôl vallásos erô lett, többé nem a valóságból táplálkozott, hanem a hitbôl, ilyképpen gyôzte le és verte szét a valóságot, ezért vonta kétségbe a tapasztalatok hitelét. Ördögi erôvel az állam fölé kerekedett. Nem az állam lett a nemzet ügye, hanem a nemzet lett az állam ügye. A valóság ellenséggé vált, s ebben az ellenségképben mindent el lehetett helyezni. Csak a nemzet hat százaléka mentes az idegengyûlölettôl, döbbent meg az egyik kutató. Hová vezet ez? De nem csak az idegen volt idegen. Idegenek voltak a személyes tapasztalatok, a világ, amely tíz év alatt új arcot vett fel, a minden-napi tények, amelyeket nem lehetett összhangba hozni a nemzeti eszmével.

Ez a jelenleg abból a meggyôzôdésbôl táplálkozott, hogy a szerb nemzet tagjai a szétomló országrészekben sehol sem kerülhetnek kisebbségi helyzetbe, azoknak az országrészeknek, ahol szerbek élnek, Szerbiához kell tartozniuk. Ezért írta ki a szarajevói posta épületére egy vakbuzgó kéz: Ez Szerbia. Hiába írta alá egy józan bosnyák: Ez posta, te ostoba! – ez sem használt.

Belgrád pedig a maga megragadó ôrültségeivel, szellemi rögtönzéseivel ennek az átformálásnak a középpontjaként szerepelt az életedben. Koszosabb várossal soha nem találkoztál, de ez téged soha sem zavart igazából. Kedvelted lezserségét és kötetlenségét, benne bohém lehettél. A pincér letegezett, te visszategezted. Bratyizni lehetett a kalauzzal és az írókollegával, akit éppen abban az órában ismertél meg. Ha elköltötted utolsó garasodat, mindig akadt valaki, aki megvigasztalt, sebaj, van neki. Sok barátra leltél Belgrádban, legtöbbször öncélúan haverkodtatok, a véletlen hozott össze és a véletlen választott el benneteket. Ott loptál elôször könyvet a könyvkereskedésben és tejet a piacon. Felszabadultabban viselkedtél, mint Újvidéken. A belgrádi társasági életben alig voltak szabályok és kánonok. Vonzóvá és nyitottá tette a laza életérzés. Bárki érkezett ide, könnyen otthonra talált. A város tarka, könnyen formálható gyurmára hasonlított, ez volt a legrokonszenvesebb benne. Nem észlelted, hogy azért, mert a nagyszabású átalakulásban elvesztette múltját.

Jugoszlávia, elsôsorban Szerbia, túl sok illúziót gyártott magáról, túlságosan gyorsan hamisította szebbre önmagát. Mindenben kivétel, mindig a történelem nyertese, mindig az igazság oldalán! Ezt mindenki hitelt érdemlônek tartotta, senki sem töprengett el azon, igaz-e mindez, s ha igaz, akkor milyen veszélyeket rejt magában. Legyôzte az Ottomán Birodalmat, megalázta az Osztrák–Magyar Monarchiát, két világháborúból gyôztesként került ki, kijátszotta Sztálint, de nem adta el magát a Nyugatnak sem, hanem kitalálta az el nem kötelezettek mozgalmát, amivel a világszínpadon tekintélyt vívott ki magának. Az önigazgatással pedig egy olyan eszme talaját készítette elô, amely a tertium datur távlatát teremtette meg. Létezik harmadik út, mutatott Jugoszláviára az, aki elutasította a reálszocializmust is, a kapitalizmust is. Ezt nemcsak a tankönyvek írták, az egyszerû emberek is magától értetôdônek tartották. Persze, mint minden mást, ezt sem kellett túl komolyan venni, derült ki a vége felé, elég volt csak színlelni, hogy magától értetôdô. Mindenki csak színlelt tehát. Az ország olyan volt, mint egy hatalmas kávéház, amelyben mindenki hamis pénzzel fizet. Lehetett benne mulatni, felejteni, alakoskodni, lelkesedni és lázadni. Az ellenzéki hamis bankóval fizetett a rendszer hívének, aki ezt nem vette zokon, a legközelebbi alkalommal ugyanezt tette ô is. Cinkosok lettetek tehát, igen, cinkosok, a cinkosságban minden viszonylagossá vált. Senki sem vett semmit zokon, gondoltad, miközben a változás is viszonylagossá vált, igazából tehát az is megtörténhetett, hogy nem volt semmiféle változás, s ez észrevétlenül pokollá változtatta a vidám kávéházat.

Az útelágazások hídja romokban hevert már sokkal elôbb, úgy, ahogy Újvidék is már sokkal elôbb romokban hevert. A bombák feltárták e belsô romokat.

Sorjában érkeztek az orosz kommunisták, rakétákat ígértek, és felesküdtek a pravoszláv hitre. Egy francia értelmiségi átszellemülten jelentette ki, szégyelli francia voltát, ô ezennel szerbnek kiáltja ki magát. Handke kikeresztelkedett, nem lesz többé katolikus, megfogadta, pravoszláv hitre tér át. A szerb parlament örömujjongva jelentette be csatlakozási szándékát az orosz-fehérorosz unióhoz. Kezdôdik a nagy eszmei ellentámadás. A szerb radikálisok az orosz kommunisták elôtt hajbókoltak, a moszkvai pravoszláv ideológusok megszentelték a belgrádi kommunistákat. A honatyák arca sugárzott a boldogságtól, végre egységesen szavaztak. Az egész megbonthatatlannak tûnt, a kétszázötvenbôl csak néhány képviselô vakarta a fejét tehetetlenül. Handke boldogan adta kézjegyét az egységre, úgy tett, mintha Koszovó nem létezne.

Anyád kérdôen nézett rád, válaszodat várta, a kávéscsészét forgatta a kezében. A hosszú, kínos csönd után végül a mellednek szegezte a kérdést. Fiam, te miért maradtál itt, miért nem léptél meg idejekorán, akkor most nekem is könnyebb lenne. Mire vársz?...

Ô jobban tudja.

Megelevenítette a partizánok bejövetelét, 1945 ôszén ugyanazt tették a magyarokkal, mint most az albánokkal.

Tíz éve talán, hogy a múlt emlékei feltörtek belôle, váratlanul, egyszer s végérvényesen. Részletekbe menôen leírta a szenttamási tömegsírok helyét, kit gyilkoltak meg az utcából ártatlanul. Rendületlenül sorolta a neveket, túlnyomórészt fiatalokét, kubikosokét, napszámosokét, béresekét. A pórnép volt a kommunizmus elsô áldozata, a gazdagok vagy a bûnösök pedig, mint mindig, idôben kereket oldottak. Az új kápolna egyik felét szintén tömegsírra emelték, mondta, ott rokonaink is vannak. De Turián is van egy, meg a Verbász felé esô határrészben is. Az utcabelieket ebbe dobálták bele.

Egészen pontosan emlékezett arra a napra.

Az ártatlanság kora lezárult, de amikor pont került a végére, kiderült, hogy túl sokáig tartott és megbocsáthatatlanul meddô volt. A berlini fal ledöntése után az is kiderült, hogy szüsziphoszi erôfeszítéseid inkább komikusak voltak, mint hôsiesek. Talicskáddal homokhegyre cipelted a homokot, s mire felevickéltél, a talicskádból kiszóródott a homok. Még a hiábavalóság érzése is komikussá vált.

1945-ben bejöttek a partizánok, apádat fehér szalaggal a karján kényszermunkára hurcolták, a szerb gazdák földjein kukoricát kellett törnie. Közben megérkeztek az orosz katonák, káromkodva letépték a karszalagot, azt kiabálták, ilyesmi nem fordulhat elô a kommunizmusban. Akkor felvillant apádban a remény, a kommunizmus majd megsegíti, és mégis jóra fordul minden. De a kommunizmusból sem lett semmi, sóhajtott fel egy évtized után. Tizenöt éves múltál, mellette feküdtél az ágyban, és csodálkozva kérdezted, miért. Igaza volt a nagyapádnak, akit a magyarok a szegedi Csillagba börtönöztek be, mert megszimatolták, hogy kommunista, válaszolta. Másfél évig raboskodott, aztán hazaengedték, nemsokára jöttek a partizánok, akik egy éjszaka az ablakát verték. Gyanútlanul kiment, hogy ajtót nyisson, de amikor kilépett, akkor az eldugott bégluki utcában véresre verték. Mozdulni sem bírt, a nagyanyád alig cipelte be az ágyba. Nem mondták meg, hogy miért, csak azt ismételgették, hogy a magyarok mind fasiszták. ’ már akkor rájött, hogy a kommunizmusból nem lesz semmi. Halála elôtt nem ment be a községházára, hogy kitüntessék, mert nem akart a szemébe nézni azoknak, akik verték. A küldönc hozta ki a bordó emlékkönyvet meg a díszoklevelet, s a nagyanyád kezébe nyomta. Nagyanyád bevitte a tisztaszobába, elrejtette az almárium egyik fiókjának mélyén. Oda, ahol az anyakönyvi kivonatokat, az anyja, az apja, az apósa és az anyósa halotti leveleit, lányai anyakönyvi kivonatait ôrizte.

Sokat és szívesen ácsorogtál a Szeged felé induló busz közelében. Az öcsédnek add át az ötszáz márkát, ki kell fizetnie az albérletet, figyelmeztette lányát egy asszonyka. A háború miatt a szegedi gazda felverte a lakás árát, nincsenek tekintettel ránk. Megfejnek bennünket az anyaországiak, de rendben van, meghosszabbították a gyerek tartózkodási engedélyét, legalább nem toloncolják vissza. Lakás nélkül pedig nem kap tartózkodási engedélyt, hanem bedugják a menekülttáborokba a kínaiak, az ukránok meg az afgánok mellé. Tudja a gazda, hogy a gyerek ki van szolgáltatva. Hajlakkot okvetlenül hozzál, folytatta az anya, de a kedvencemet vedd meg, a kék Taftot, ne vegyél akármilyet. A Nivea arckrém is fogytán, az olajról meg a cukorról ne feledkezz meg, a vámossal pedig ügyesen bánjál! Ne mosolyogj rá túlzottan, szomorúan mosolyogj, megalázkodva, s közömbös hangon válaszolj a kérdéseire! Úgy beszélt az anya, mintha a szomszédos szupermarketbe küldené a lányát tíz deka párizsiért. Megpróbált normálisan élni, pusztán azzal, hogy beletörôdött a megváltoztathatatlanba: még azok is így viselkedtek, akik a dolgok katasztrofális végkimenetelére várakoztak.

Megismerted a múltat, amely eleddig ismeretlenségbe rejtezve megalázott és sanyargatott. Mostantól nem menekülhetsz elôle, behajtja rajtad adósságodat. Bárhová is rejtezzél, hallod a tankok dübörgését, vagy – ami még rosszabb – a háborús szólamokat. A koszovói, a horvátországi, a boszniai tömegsírok a bácskaiaknak felelnek vissza, s aggódva gondoltál arra, hogy ezzel az átkozott térképpel még nem zárult le a kínos hallgatással övezett bûvös kör. Miért hallgattak szerb barátaid évtizedeken keresztül a bácskai tömegsírokról, miért hallgattak azok az értelmiségiek, akik az egyenlô jogokról és a polgári értékekrôl beszéltek? Pár kivételtôl eltekintve, akiknek a hangja gyorsan elveszett, miért hallgatnak Szarajevóról, Srebrenicáról, Vukovárról és a száznál is több koszovói tömegsírról? Miért bizonygatták, hogy nemzetük soha sem sértett és bántott más nemzetet? Ez is a múltadhoz tartozik: a mások hallgatása.

Ültél egy szabadkai szalonban a kristálypoharak elôtt, és a gyümölcsszörpöt iszogattad. Több mint egy hetet töltöttél itt el, úgy érezted magad, mintha Musil utolsó szalonjába tértél volna be. De eltûnt már a régi csillogás, hiszen dohos volt a levegô, a tapéták feslettek, és immár senkinek sem volt kedve hosszú elmefuttatásokba bocsátkozni. Bármennyire szerettél volna, nem tudtál azonosulni ezzel a várossal, nem volt erôd még egyszer átélni ugyanazt a történetet, amit Újvidéken egyszer már végigéltél. Kosztolányi és Csáth sem szerette Szabadkát, habár ôk még csak az út kezdetét látták. Te a végén toporogtál. Számkivetettnek érezted magad, nem volt hova visszatérned, valójában arra sem volt jogod, hogy bárkin számon kérd sorsod alakulását. Kényszerre pedig éppenséggel nem panaszkodhattál. Azt is mondhattad volna tehát, hogy önkéntes számkivetett lettél, végre-valahára beláttad, hogy a számûzetés elkerülhetetlen, ezért nem tartottad betegségnek, sem pedig rendkívüli helyzetnek. Csak arról van szó, hogy az önámításra nem maradt több erôd, de kedved sem. A csodatétel elmaradt. Beszélsz egy nyelvet, amely ezen a tájon lassan haldoklik, tengôdsz egy kultúrában, amely belátható idôn belül nyomtalanul eltûnik. Látod a végét, idônként békétlenkedsz majd, zúgolódsz és háborogsz, esetleg nyilatkozatokat adsz, miközben valamiféle titkos mosollyal tudomásul veszed, csupán dacolsz a jövôvel, mint egy gyerek, kötözködsz, vitatkozol, de tudod hogy hiába. Némi komédia nem árt persze, mondogatod, éppen csak annyi, hogy ne tulajdoníts mindennek túlzott fontosságot. Máskülönben közönséges vidéki bohóc leszel, ha komolyan veszed magad,...

A légitámadások kijózanítottak. n

 

Az eltűnt város regénye (Végel László: Peremvidéki élet)
Szerző
Elolvasom
Láthatatlan háború – önidegen területeken (Végel László: Exterritórium)
Szerző

Rácz I. Péter

LÁTHATATLAN HÁBORÚ – ÖNIDEGEN TERÜLETEKEN

Végel László: Exterritórium. Ezredvégi jelenetek
Jelenkor, Pécs, 2000. 206 oldal, 1000 Ft

A kritikus gratulál az írónak, mondván, olvasta legújabb könyvét, és nagyon tetszett neki. Pár lépéssel a mondottak után pirul és sápad el egyszerre, mikor rájön, hogy az Exterritórium kapcsán nagyobb butaságot nem is ejthetett volna ki a száján. („– Gratulálok, kedves Frank kisasszony, remek munkát végzett, az Ön naplója kitűnően megírt könyv.”) Milyen mércével mérhető egy megélt háborús tapasztalatokat rögzítő írás? Milyen értelmezési keretben tárgyalható? Milyen kritériumokat kell figyelembe venni, hogy megragadhatóvá váljon egy ilyen mű, s ne sorolódjon be olyan lehetetlen címke alá, mint a „háborús irodalom”? Ezek a kétségek olyan további kérdéseket vetnek fel, amelyek az etikai felelősséggel való számvetésen keresztül a „mi az irodalom”? problémakörét is érintik. A nyelvi és nem nyelvi valóság szétválasztása, a fiktívnek és nem fiktívnek vett történések/alakzatok elkülönítése, a nyelv és az írás retorikai meghatározottságának tapasztalati megjelenítése a különféle teóriák tág köréből válogatva mind figyelemre méltó és hasznos elmegyakorlat lenne, de semmivel sem jutnánk közelebb e konkrét mű tárgyalásának szempontjaihoz. A többféle értelmezési-olvasási lehetőség közül a mű saját, belső önértelmezése által is megerősített, mintegy olvasási módként felajánlott stratégiát fogok előnyben részesíteni. De akár szépirodalomként, történelmi dokumentációként, esszéként, naplóként, jegyzetekként, haditudósításként, vallomásként, élettörténetként értelmezzük, vagy akár mindegyik narratívájából részesültként tekintünk rá, elméleti szempontból mindig meghatározhatatlan, kategorizálhatatlan marad műfaja és fajsúlya, melynek következményeként az olvasót önmagával szemben támasztott hiányérzet tartja hatalmában, amely az írás állandó továbbgondolására készteti.
Maga a szerző a jelenetek kifejezéssel oldja fel némileg – egy szinten műfaji problémaként is értelmezhető – bizonytalanságunk. „Nem találtál szavakat a történetekre. Csak képek és jelenetek tünedeztek fel, jelenetek, amelyek lassan-lassan további apró jelenetekre bomlottak. Nem akadt egy történet se, ami összefogta volna őket. Hiszen a történetet két dolog fogja össze: vagy az igazság, vagy a hazugság.” (200.) A megírás jelenét és annak dilemmáit is magában foglaló, tizennégy számozott jelenetből összeálló írás – amely az író Peremvidéki élet című esszéfüzérének folytatásaként, valamint az Egy hontalan lokálpatrióta esszéjének (Magyar Lettre Internationale, 2001/tavasz) kiterjesztett társdarabjaként is olvasható – valóban állóképszerű szituációk szétbontásából hozza létre az emlékezet mozaikdarabkáit, hogy azok többféle variációját megteremtve, elrendezze őket újra meg újra. („Ez a háború az emlékeidről, a tapasztalataidról, az életedről szól […] úgy tűnik, minden ismeret, amit máskülönben ideig-óráig megszereztél, teljesen feleslegessé vált. Ennek ellenére mégis megpróbálsz válogatni emlékeid között. Hátha valamit megmenthetsz, hátha még sincs minden úgy, ahogy véled.” [9.]) Az emlékezet hol személyes: az 1999. március 24. és június 10. közti időszakban a NATO által bombázott szerb területek lakosaként megélt mindennapi tapasztalatok felelevenítése, azok előzményeinek, lehetséges következményeinek elemzése; hol a családi és nemzeti emlékezet folytonosságaként értelmezhető, hol még tágabban, érintve a régió (Kelet-Európa és a Balkán) XX. századi politikai, társadalmi, kulturális és vallási történéseit, jobban mondva az összefonódó, de nem egységesülő különféle nemzeti-kulturális-vallási elbeszélések történeteit. A jelenetek egyben jelentések is. Jelentések a jelentések egymásra rakódásáról, egy multikulturális közösség hadviseléséről, a körzetben élők gondolkodásformáinak ütközéséről, a vajdasági létélményről, az Újvidék–Temerin–Szabadka–Szenttamás között közlekedő író életéről, szerepvállalásáról, elmélkedéséről. A jelentések hol felerősítik, hol kioltják egymást, de mindegyikük mögött egy gondolataiért felelősséget vállaló ember alakja körvonalazódik, aki éppen ezt a felelősséget kéri folytonosan számon önmagán, aki a kételyekre is kételyekkel felel.
Személyes olvasmányélményeim képzeletbeli könyvtári polcán Végel László írása jelenleg Darvasi László Szerezni egy nőt (Jelenkor, 2000) és Urs Altermatt A szarajevói jelzőtűz (Osiris, 2000) című könyve között helyezkedik el. Míg Darvasi László metaforikus-mágikus írásmódjával, novellák sorozatában fogalmazza meg a Balkánon zajló háborúk történéseit, addig a svájci történész politikai és eszmetörténeti fejtegetései során ad betekintést a nyugat- és kelet-európai, valamint a balkáni konfliktusok okaiba, az azokkal való szembenézésbe, melyeket a Jugoszlávia felbomlásával kezdődő időszaktól datálhatunk. Végel László jelenetfüzére, esszénaplója, bár tagadhatatlanul egy szépíró keze nyomát viseli magán, írásmódját és direktségét tekintve a fent említettek közül inkább hasonlítható a történeti munkához. Hátborzongató élmény a két könyvet összeolvasni, hiszen ugyanannak a térségnek ugyanazokat a problémáit tárgyalják címszavakban megfogalmazva: nemzeti és vallási nacionalizmus, globalizáció, Amerika-ellenesség, Európa-ellenesség, kulturális identitás, integráció, államszerveződés, etnikumok, népirtás, nyelvkérdés, Kelet és Nyugat között, populizmus. Csak amíg Urs Altermatt „történelmet ír”, addig Végel László számára ez mindennapi léttapasztalat, állandó önazonossági, sőt nemegyszer életben maradási kérdés.
A háború és az azt megelőző sokrétű átrendeződés felfüggeszt minden addigi normaként működő társadalmi cselekvést. A szerző által leírt helyzetben ez még annyival módosul, illetve tetéződik, hogy az addig létező normák is csak kényszeredetten, áttételeken keresztül, elhallgatások furcsa egyezményén alapulva léteztek a szerb, horvát, magyar, albán, szlovén nyelvű embereket magában foglaló államalakulatban. Ahogy már érintettem, e problémák tárgyalása a nem nyelvi valóságot érintő, olykor szó szerint húsba vágó kérdésként artikulálódik. Az artikuláció azonban nyelvi karakterű, és ennek egyik fontos pontja a szerzői kifejezésmód megválasztása: hogyan definiálja önmagát az író alany, akit következetesen Végel Lászlóként jelölök. Bár a könyv elbeszélője nem nevezi meg magát ekként, azt hiszem, hiábavaló fáradság lenne körmönfont levezetésekkel eltávolítani az írásban megképződő fiktív alanyt a szintén fiktív biográfiával körülírható Végel Lászlótól. Egyrészt mivel „a mindennapi élet óránként diadalittasan megcáfolta az irodalmat. Idővel beláttad, csakis ezért veszel a kezedbe könyvet. Semmi másért, csak a cáfolat kedvéért” (174.). Másrészt sokkal érdekesebb, ahogy ez a fiktív alany írásba szövi fiktív lényét.
A háborúról való beszéd tehát különleges beszéd, hiszen a háború a nyelvhasználatot is lerombolja, átalakítja, kifordítja, nyomokat hagy rajta, relativizálja. A róla való beszéd, mondhatni nyelv a nyelv felfüggesztéséről, amely mégis értelemmel akar bírni, sőt hatni akar az értelemre, megragadhatóvá kívánja tenni a hiányként tapasztalhatót. Úgy állít valamit, hogy kénytelen mást állítani maga elé. „Ezt a háborút, a mögötte lapuló indulatokat és akaratokat legjobban az uralkodó közéleti szótár jellemzi; aki leltárba veszi és rendszerezi a leggyakrabban használt szavakat, az meg fogja érteni, mi játszódott le; ez az értelmező szótár többet fog mondani, mint az értelmiségiek utólagos mosakodása.” (25.) Végel László csupán vázlatot közöl ebből a szótárból, ő maga nem szótárkészítő. Ezzel mintegy megteremti a távolság illúzióját, de nem az eltávolítás, hanem éppen a megmutatás, a közel hozás reményében. A háború mellett az idegenség fogalmával körülírható jelenség az, amely indokolja az eltávolodást, a felülnézetet. Az idegenség érzete többféle szempontból fogalmazódik meg, de erővonalai egy csomópont felé tartanak: az önmaga előtt is idegenné váló személyiség semmisége felé.
A konfrontálódó világpolitika és nemzeti hatalom, az egymással szemben képződő Kelet és Nyugat, a vallási, kulturális és társadalmi villongások, a belső megosztottság valamilyen formában mind visszaköszön az egyén tudatában, fellazítva az amúgy sem röghöz kötött önazonosságot, kérdésessé téve annak történetét, szilánkokká zilálva megszakításokkal is folytonossá tett azonosságérzetét. („Nem csak az idegen volt idegen. Idegenek voltak a személyes tapasztalatok, a világ, amely tíz év alatt új arcot vett fel, a mindennapi tények.” [55.]) Az egyetlen kiút az előremenekülés, azaz a valóság helyett az írás valósága, amely ugyanolyan kaotikus és kontrollálhatatlan, biztonságot nem, de helyet ad (ha másnak nem, hát a félreértésnek (lásd 182.). („Nem leszel jelen. Egyre kevésbé leszel jelen: begubózol anyanyelvedbe, s mérlegeled, hogyan múlik el feletted az idő.” [11.]; „Kellene egy álca, egy álcázott mondat, de hiába, a könyvek már nem rólad szóltak, mert az ő távlatukból már nem létezel. Egy Duna menti városban kallódsz, mint egy elfelejtett tárgy. Úgy érezted magad, mint egy kitalált személy, aki saját regényeiből kilépve, álmodozás közben eltévedt egy számára idegen, ismeretlen városban, s csak a történet végén tudja meg, hogy egy emberöltőt élt le benne. A legnagyobb bűne, hogy a történetet éppen ő írta meg.” [85.]; „Kisebbségi író vagy, tudatosodott benned, de az csakis azt jelenti, hogy nincs valóságod. Félig-meddig árnyék vagy, félig-meddig árnyékvilágban, többnyire az árnyékvilág árnyéka.” [102–103.]; „A félelem szülte a befelé fordulást, a belső világba való menekülést, az élet esztétizálását, az egyedüli esztétizálást, amelynek vajmi kevés hitele maradt még.” [49.])
A szerző úgy ír az idegenség idegenségéről, hogy közben az olvasót is önmaga idegenségével szembesíti, azon túl, hogy konkrét földrajzi hely konkrét történéseiről ír. A háború és az idegenség tematizálása mellé társult írásmódban megnyilvánuló „idegenségretorika” hasonló módon kollektivizálja az olvasók önmegértési folyamatát, ahogy az a könyvben megfogalmazódik: „szó sem lehet többé személyes sorsokról, csak egyetlen kollektív történet létezik, amelybe mindenki beolvad, ha feltör a pestis vagy valami hasonló vész. A személyes sorsok csak annyiban tárulkoznak fel, amennyiben beolvadnak a kollektív történetbe. S a pestis csak azért terjed, mert az emberek többnyire nagy empátiával lépnek be a kollektív történetbe. A kimaradás száműzetésbe vezet. Önkéntesbe vagy kényszerűbe”. (174.) Mindez a retorika elkerül mindenféle kisebbségi sértettségi politikai megnyilvánulást, egymás mellé rendeli az idegenség miatt szemben álló felek nyelvi formuláit (például a magyar és szerb egymást minősítő, nem éppen pozitív hangokat), és ami a leglényegesebb, igazán fontos könyvvé téve ezt az írást, hogy a viszonylagosság nyelvi bemutatásával az önmegértésnek is nyelvi keretet biztosít, mindenfajta pátosztól mentesen.
Végel László könyvének választott nézőpontját ez az idegenség indokolja és szabja meg. Az egyes szám második személyben, „Te”-ként megszólított önmaga nyolcvan napjára visszatekintő-emlékező elbeszélői hang az események részeként és hordozójaként tekint magára. Kívülálló megfigyelő, aki azonban közel is áll megszólítottjához. A hontalanság a senki földjén metaforikus kifejeződése plusz metaforává válik, a metafora metaforájává, amikor állandóan az (ön)azonosság kérdésébe botlik, annak folytonosságai és megszakítottságai mentén. A szellemi identitás dimenziói állandó újrafogalmazást igényelnek, de a többszörös idegenség keltette mezőben a relativizálódás minduntalan kétségeket ébreszt, hely nélkülivé válik, rögzíthetetlen pontnak bizonyul. A másság arcai csak a saját másság különböző alakjait tükrözik vissza. („Különös izgalmat jelentett számodra az idegenség, a névtelenség-érzés, és éppen ennek köszönve néha válaszképpen elkapott a honvágy, az önző vágyakozás, hogy legyen neved. […] Kellett a másság, amelyben kínosan szembesültél saját másságoddal.” [115.]) A negatív meghatározottság stációiból adódóan: a nemzeti, vallási, kulturális, területi, társadalmi másság talaját veszti mind a valóságban, mind az azonosság kérdésében, így lesz azonosíthatatlan, elszigetelődött, külső, területen kívüli, ex.
Ennek a senki földjének a feltérképezésére vállalkozott Végel László az Exterritórium megírásával. Ahogy a jeleneteket keretbe foglaló – filozófiai és irodalmi reminiszcenciákat tartalmazó (Goethe, Voltaire) – nyitó- és zárórészben az ismétlés eszközével is élő elbeszélő a kertrendezést érzi egyetlen hiteles magatartásnak (lásd 15. és 206.), amellyel személyes életét rögzítheti egy konkrét cselekvéshez, úgy értelmezhetők magára a könyvére is zárószavai: „milyen szépen megművelted a kertet”.

Rácz I. Péter

Elolvasom
Peremvidéki író területenkívülisége
Szerző

Deák Ernő: Peremvidéki író területenkívülisége

Másként akartam kezdeni, de hirtelen belém nyilallt Balassi és a végvári élet. Mikor leterítette az ágyúgolyó, állítólag ezekkel a szavakkal halt meg: Te katonád voltam, Isten. Nem akartam ellenpólust állítani Végei Lászlónak, de valahonnan a lelkem mélyéről kikívánkozott a szembeállítás. Ennek taglalása helyett azonban meg kell nevezni a tárgyat és a tájat, ahol ill. amiről egymásután ugyanazon írótól két mű tudósít: A Szerbiává zsugorodott Jugoszláviáról szól a Vajdaságból, méghozzá kisebbségi szemmel, és természetesen az ezredvégről, mint ahogyan Exterritórium c. kötete alcímeként is megjelöli. De miről is tudósítanak Végei László esszéi? Bátorkodom leírni, hogy magyar íróként ennyire nyíltan, egyenesen és könyörtelenül még nem vallott senki sem arról a fizikai félelemmel párosuló kiszolgáltatottságról, mint ahogyan ezt szerény bátorsággal és különösebb hangoskodás nélkül ő megtette. A mindenéből kiforgatott ember teljes lelki válságát írja le, mert rá kellett döbbennie – a körülmények rázták fel -, hogy egész eddigi élete, különösen ifjúsága illúzió volt. Mindazonáltal nem volt elég, hogy „a létező legjobb szocializmus” kíméletlen nacionalizmusba váltott át, hanem még a rendszerrel korábban ellenkező szerbek is megtalálták volt ellenfeleikkel a közös platformot, mert végtére ők is a szerb nép elhivatottságára esküsznek minden más néppel szemben. Ezen az érintkezési ponton vagy síkon egészen nyilvánvalóan a peremre kell szorulnia a különbözőségnek, különösen, ha az nemzetiségi-nyelvi közösségekként van jelen.

Az 1941-ben Szenttamáson született Végei László Tito rendszerének köszönhette társadalmi felemelkedését, hitt is rendületlenül a délszláv föderáció egyenlőség! elvében. Fiatal volt még akkor, ezért csak évtizedek múltán borong fel benne 1956 emléke a Jugoszláviába menekült magyarokkal kapcsolatosan. Szellemileg inkább 1968 szele csapta meg, úgy látszik, az volt számára politikai ..önállósulásának legfontosabb állomása. Utólag világosodott meg előtte hogy az akkori diákmozgalmaknak a tiltakozáson túl nem volt semmi szellemi magva. Érdekes módon 1968-ról a Prágai Tavasz alig jut eszébe, mintha inkább a nyugati baloldali mozgalmak hatottak volna rá, mint a táboron belüli alternatíva keresése. Így érte meg Tito halálát követően Slobodan Milosevic élre törését, akinek szerb nemzeti megszállottként nem akadt sürgősebb dolga, mint elidegeníteni a „társnemzeteket”, tömegsírokkal tetézve kiközösíteni az albánokat, az 1945-ben hosszú távra megfélemlített magyaroknak pedig „megadta” a beolvadás lehetőségét, természetesen a távozással párosultan.

Végei László Peremvidéki élet c. kötetében szemlélődve végigsétálja Újvidék utcáit, mindegyikről megírja, milyen változáson ment keresztül a város a Mária Terézia féle alapítástól a monarchia soknemzetiségű polgári kozmopolitizmu-sán át egészen a jugoszláv egyenlősdiből kipattant szerb proletár nacionalizmusig. Az általános jelenségek, változások, a mindennapok szorongása közepette mégis keresi a maga kisebbségi meghitt-seggel kecsegtető utcáit, tereit, esetenként már csak házait, mert odáig zsugorodott a kisebbségi lét. Persze még ott sem leli helyét, sőt, éppenséggel ekkor kell rádöbbennie hontalanságára. Emellett azt a felismerést közvetíti, hogy a kisebbség világa a zártság, behatároltság; minél kisebb, a bizonyos értelemben vett lokálpatriotizmus annál inkább nyújthatja a póthaza érzetét. Végei László olvasásakor nyílik meg a szem, miért érik be a kisebbségi magyarok az egyetemes magyar tájékozódás helyett a teljesen beszűkült táji, sőt, helyi magyarságképpel. Az őket befogadó állam egyrészt ugyan sikeresen elidegenítette őket az anyanemzettől és kellő ismeretek, kapcsolatok híján nem is tudnának sokat elkezdeni a nagyobb magyar világgal, éppen ezért, másrészt a túlságosan nagyra méretezett köntös helyett beérik a testreszabott népviselettel vagy lábbelivel, mert az legalább nem lötyög rajtuk és nem kelt bennük idegenséget, szorongást, otthon tudják magukat benne.

A kisebbségi lét mindennapjain keresztül mutatja be Végei László azokat a külső mozgásokat, amik változásként az önhittel és a mássággal szemben nem is annyira érzéketlen, mint inkább kíméletlen szerb nacionalizmusról nyújtanak meghökkentően közvetlen és merész képet. Merészet már csak azért is, mivel a Peremvidéki élet címmel egybegyűjtött huszonegy esszé eredetileg szerb nyelven 1991 márciusa és 1992 áprilisa között jelent meg az újvidéki Stav c. politikai magazinban. Lehet, hogy az időközben eltelt nyolc-kilenc évből következik, hogy a magyar kiadás két másik esszével bővült. Az 1998-ban írt kötetzáró Hatvannyolc a vázolt ellenszegülés! kísérlet nem egészen elmélyült mérlegelési vázlata, ugyanis amit az egész rögeszmés önámításnak nevezett mozgalom kapcsán ír, mintegy ürügyül szolgál arra, hogy itt is felfakadjanak a sebek, amiket, ha másként nem, feltárással, kimondásukkal lehet alkalmasint tisztítani. Az embernek fel kell kapnia a fejét pl. az ilyen, felkiáltással felérő következtetésen: „A felszabadult Közép-Kelet-Európa sok országában nyelvi genocídium készül, a demokrácia befejezi azt, amit a diktatúra elkezdett. Csak modernebb technikával, morálisan látszólag igazolható eszközökkel.” (160. old.). Végei László annak veszélyére is rámutat, milyen következményekkel jár, ha a kisebbségek az anyaországgal szembesülve a sajátjukat az agónia kultúrájának kezdik tekinteni. Szolgáljon tanulságul, amit a kisebbség(ek)nek intésként és vezérelvként megfogalmazott: „Ez ellen kell védekeznie, úgy, hogy vállalja a kényszerhelyzetéből következően [az] européerséget, tehát a széthulló mozaikokból saját öntörvényű világot ötvöz össze. Teremt, tehát vállalja saját kultúráját. Amely csak akkor nem agónia, ha teremtő jellegű.” „ Ha a kisebbség nem becsüli saját autonóm értékeit, akkor örökös kisebbrendűségi érzésben szenved, s azon siránkozik, hogy az anyaországban nem becsülik eléggé, s sohasem tudja felülmúlni gyermekes sértóődöttségét. A saját értékét viszont csak akkor becsüli, ha úgy véli, hogy fennmarad az anyaország nélkül is, ha törik, ha szakad. ” (160. old. folyt.)

Milyen az a legkisebb szellemi térség, amit az ember sajátjának vallhat – jegyzi meg keresőén a Peremvidéki élet magyar kiadásához 1999-ben írt bevezetőjében, egyes szám első személyben, mint ahogyan az egész kötetben. Az elszabadult pokol, amit végül is a Nato bombázásai fojtottak le, rádöbbentette, hogy időközben az események túlhaladták újvidéki lokálpatriotizmusát. Erre a túlhaladott helyzetre alkalmazva foglalta össze tömören súlyos vallomását, amiben mindennel el- és leszámol, egyben tudatosítva, mármost tulajdonképpen mi lehet neki, kisebbségi írónak a feladata: „ Csupán le akartam írni, csak ez maradt hátra még. Nem vagyok többé cselekvő, csak tanú. A tananan kötelessége elmondani mindent, még azt is, amit a cselekvő helyes erkölcsi megfontolásból ideiglenesen elhallgat.” (14. old.).

Az Exterritorium helyszíne, igaz, a Vajdaság különböző pontjainak bevonásával, ugyanaz mint a Peremvidéki életé. A tizennégy jelenet „cselekménye” nem más, mint az éppen idézett tanúkénti tudósítás a Nato bombázások hónapjairól ugyanazon alapállásból, de különböző szemszögből ill. megvilágításban. Végei László, immár nagyobb távolságtartással – mintha még kevesebb köze lenne mindahhoz, ami egyrészt a szeme előtt lejátszódott, másrészt személyesen érintve is átélt – egyes szám második személyben számol be rondó, vagy nevezzük délszlávosan, kóló formában arról, ami 1999. március 24-től június 10-ig lejátszódott. Shakespeare-i dráma, ahol a csatajeleneteket inkább érzékeltetik, a színpadról a néző csupán futároktól tudja meg, mi történt a fordulatot jelentő cselekmény hátterében. A szerző még azzal az írói fogással is él, hogy a fegyverszünet megkötésével kezdi mondanivalóját és mitizálva magatehetetlen végül megállapítja: „Hogy mi történt itt, az csak pár évtized múlva derül ki.” (203. old.).

Apokaliptikus háború folyt; homéroszi eposzba illően ecsetel, rendkívüli jelenségeket jegyez, pl. a kakasok a légiriadók és a bombázások hatására éjfélkor elkezdtek kukorékolni. A külső jelenségek, az éjszakai bombázások kiváltotta „színjáték” mégis inkább keret, kulissza, a tulajdonképpeni esemény az, hogy a „nyugati fasiszták” mintegy felszínre bombázták a szerb mítoszt, amit most már – akár a kollektív bűnösségig – védeni kell közösségileg, mert ebben a vezértől az utolsó szerb proletárig mindenki hisz. Történelmi őrületnek és őrjöngésnek tekinthető az a megrészegedés, amit a fegyverszünet megkötése kiváltott az emberekben. 1999. június 10-nek éjszakáján a szerbek nem tényleges vereségüket, hanem képzelt győzelmüket ünnepelték: „Vegye mindenki tudomásul, hogy beteljesült a Koszovó-mítosz, Szerbia megvédte Európát Amerika ellenében. Ugyanúgy, mint egykor a törökök ellen. Európa megmenekült” (205. old.). A Temerinben megélt örömünnepről azt írja a szerző, úgy lövöldöztek, mint a szerb lakodalmakban . Időközben gépfegyverkattogás is bekapcsolódott az ünneplésbe. Főleg a telepesek által lakott városrészekben ropogtak szenvedélyes ritmusban a fegyverek, az örömmámort ezzel a kattogással, dörgéssel lehetett legjobban kifejezni.” (u.o.).

A repülőgépek átvitt értelemben felszínre bombázták, tudatosították a tömegsírokat is, amiken felépült Jugoszlávia. Ebben a szenvedélyektől eszelős világban nincs többé semmi helye és létjogosultsága a kisebbségi létnek. Maga az író is beleroppan saját múltjába, és a másik kötetétől eltérően kifárad, nem lát már semmi célt, feladatot. Szinte szemrehányóan jegyzeteli: másoktól eltérően ő ugyan maradt, de nem hűségből hősiességből, hanem mint szerencsétlen, korhadt karóhoz láncolt hontalan, akinek nincs semmiféle küldetése. A bombázások által kiváltott szerb őrjöngésben idegennek érzi magát, aki önkéntes száműzetésbe került, ami viszont neki természetes állapotnak számít. Mintegy utolsó állomásként jelenül meg előtte az országhatárt övező keskeny sáv, a senkiföldje, annak lett polgára. Közben kíméletlenül leszámol írói és kisebbségi önmagával, a remény legkisebb szikráját sem villantva fel: „Beszélsz egy nyelvet, amely ezen a tájon lassan haldoklik, tengődsz egy kultúrában, amely belátható időn belül eltűnik. ” (134. old.).

Végei Lászlótól idegen minden gyűlölet, elnyomja fájdalmát, tompítottan, fegyelmezetten, mintegy médiumként sugallatra tudósít. Ennek ellenére, mint érzékeltettük, józanul és hitelesnek tűnőén apró jelenetekből mozaikszerűen építi fel a valóságot, tanúként szólaltat meg embereket, akik önfeledten, a maguk természetellenes közvetlenségükkel mondják el véleményüket, amikhez aztán mintegy hűvös magyarázatként fűzi hozzá elméletét, arról, hogy minek indult a Mária Terézia által 1748-ban alapított Neoplanta, mivé fejlődött a monarchia idején és mivé torzult a délszláv állam általi bekebelezése, jelesen a II. világháború után. Végkövetkeztetése, hogy a tragikus fejlődés Trianonban vette kezdetét nyugati vezérlettel, s ha egyáltalán van még kiút, akkor mindenáron azon kell munkálkodni. Hősködés nélkül szögezi le a kilencvenes évek tragédiája tapasztaltán: „Az ezredvégen a nyugati politikusoknak azt a szellemet kellett volna visszazárniuk a palackba, amit nagyapáik az Osztrák-Magyar Monarchia szétzúzásával felelőtlenül kiszabadítottak. A balkanizmus a szabadságvággyal kezdődött, végül pedig a demokratikus értékek nevében a pokolba vezetett. Szabadság és tömegsír, a kettő úgy vegyült egymásba, mint a középkorban a rózsa és a vér illata.” (94. o.)

Végel László íróként a Jugoszlávia szétesését kísérő válságról készített diagnózist. Beavatottként írja le mind a szerb nacionalizmus, mind pedig a kisebbségi sors – nevezetesen a magyaroknak az évtizedeken át elhallgatott tömegvérengzések által megnyomorított pszichózisát. Tanulni kell tőle, mert így talán érthetőbbé válnak jelenségek és összefüggések, kitapinthatókká azok a gócpontok, ahol nagy körültekintéssel, hozzáértéssel és persze ráérzessél be lehetne indítani a gyógyulás folyamatát. Olvasni és tanulmányozni kellene ezeket a tudósításokat a szakértőknek és a politikusoknak, hogy annyi melléfogás után végre egészséges életkörülmények között az egymásrautaltság tudatában élhesse valamennyi nép a maga természetes életét.

Ehhez persze mindenekelőtt sürgősen szükséges lenne mindkét kötet lefordítása világnyelvekre, aminek az előkészületei bizonyos átfésülést igényelnének. Ügyelni kellene nem csupán kifejezések, hanem epizódok ismétlődésének kiküszöbölésére, hogy ezáltal a munka szervesebb és folyamatos egészet képezzen. Magyar kiadásában -különösen egymásutáni olvasásban – nem válik a kötetek előnyére, hogy egyes részeik különböző időben keletkeztek, így aztán nem került sor a már megjelent esszék tartalmi összehasonlítására, és talán több időt kellett volna szentelni helyenként a nyelv csiszolására. Ez azért is kár, mert Végel László eredeti és találó kifejezéseiből egész gyűjteményre valót lehetne összeállítani. Végezetül a szedési és elválasztási hibákra utalva mindkét könyv gondosabb lektorálást érdemelt volna.

Forrás: vegel.org

Elolvasom
O demonu istorije

O demonu Istorije

Tišma i Vegel povezani su – ako ničim drugim – onda bar srodnošću njihovih gotovo kišovski komplikovanih srednjo-istočno-evropskih sudbina, nevoljno ispečatiranih silovitim zamasima bičeva Istorije

Dve nedavno objavljene "nefikcijske" knjige istaknutih savremenih novosadskih pisaca – po svemu različitih, a ipak bliskih – prilaze, s različitih strana i različitim metodama, onom istom Demonu Istorije koji neumorno tutnji srednjo-istočno-evropskim krajevima, bez namere da se smiri, vrtložeći tako i po jednom podunavskom urbanom mikrosvetu, smeštenom na večitom rubu "čvrstih državnih/nacionalnih celina", kao zalog jedne Produktivne Komplikovanosti.

Laslo Vegel, kao prozaik, između ostalog je pisac Novog Sada, na onaj način, onim intenzitetom i s onakvim dometima kako su to u savremenoj srpskoj književnosti valjda samo Aleksandar Tišma i Milica Mićić-Dimovska; svedoče o tome Vegelovi romani Memoari jednog makroa – na srpskom jeziku izdati upravo u razigranom prevodu Aleksandra Tišme (tako drugačijem od njegovih omorinski pritiskajućih proza, kojima uvek vilene neupokojeni duhovi i nezalečivi tragovi rata, nasilja, neslobode!), što je jedna od onih znakovitih veza koje govore dovoljno onome ko za njih ima sluha! – te Pareneza i Dupla ekspozicija. No, ako su Memoari bili pre svega jedna (samo)objava književnog prisustva i požudnog sudelovanja u izgradnji "Mlade" Kulture šezdesetih, samom svojom igrivo-hedonističkom naravi nužno suprotstavljene i staroj, "građanskoj" slatkasto-dekadentnoj grobljanskoj sablasti i "progresivnoj", oktroisano "optimističkoj" i imbecilno kolektivističkoj, svenivelišućoj kulturi prostačkih Ratnih Pobednika i osionih mirnodopskih vladara, jedan, dakle mladenački manifest kakvome, u onom vremenu, nema dostojnog pandana u novosadskoj literaturi srpskoga jezika, onda su potonji romani – sve s onim kišovskim gorkim talogom iskustva koji je kroz godine neprimetno nalegao na pisca, na knjige, na nekoć onako poletnu "državu", na "realne živote"… – ponad svega rezignirano piščevo preispitivanje učinaka malja Istorije (od neprevladane more Racije iz 1942. do postšezdesetosmaških trauma) na panonske ljude, na Grad, na laganu i tihu društvenu patologiju, tako karakterističnu za krajeve u kojima ljudi nemaju običaj da viču i larmaju i, uopšte, "daju sebi oduška" (nije red!), ali zato imaju običaj da se bese na tavanu poput šunki kad stvari prevrše neveliku ljudsku meru…

UTERIVANJE DUGA: Vegelova, pak, esejistika – a Vegel je, čini se, najviše svoj upravo u toj rastezljivoj hibridnoj formi koja je tako zahvalna za "mnogo umorne i mnogo zgađene ljude", što bi rekao Jovan Hristić – u neku je ruku nastavak romansijerskih opsesija drugim sredstvima, područje gde se mogu ponajbolje upoznati, razgraditi, dekonstruisati svi oni Demoni Istorije s kojima se Vegel rado – ili tek: odviše se stideći da bi od njih pobegao i predao se bez borbe? – hvata u koštac. Vegelove esejističke knjige, dostupne na srpskom (Odricanje i opstajanjeAbrahamov nožŽivot na rubuVitgenštajnov razboj) rezultat su permanentnog, opsesivnog piščevog napora da se razabere u pletivu usuda "srednjo-istočno-evropskog čoveka", sudbine (gotovo) uvek nedovoljno očevidno "tragične" da bi udovoljavala standardima epskog diskursa Dubokog Balkana gde se krvca lije vazda na hektolitre kao da je u pitanju farbana vodica iz kakvog filmskog studija, i da samim svojim odsustvom Monumentalnosti ne bi bila odnekud i pomalo komična, a opet nedovoljno "lake" – ili: dovoljno teške? – da bi se uklopila u standarde "zapadnjačkog", "postistorijskog" relaxed odnosa prema Velikim Pričama. Ovde se, naime, solipsističko ljudsko i spisateljsko bekstvo od istorijskih/političkih/et(n)ičkih Velikih Priča uvek završava tako da te one kad-tad ščepaju za kosu i povuku natrag, naniže, u svoje okrilje… Kao da se radi o nekom uterivanju duga. Bilo kako bilo, (zreli) Vegel nije ni pokušao da ovakvu "otplatu" izvrda; naprotiv, pošao je u susret onome od čega se ionako nije moglo časno pobeći. Nedavno objavljena kolekcija esejističkih tekstova i zapisa Bezdomni eseji (Samizdat B92, Beograd, 2002; s mađarskog preveo Arpad Vicko) podsetnik je i rekapitulacija upravo te melanholične, ne-prometejske odvažnosti da se, kroz propitivanje aporija lične sudbine, progovori o jednoj, u najmanju ruku, "regionalnoj bolesti" koja se ovde ciklično javlja (ukoliko uopšte ikuda i odlazi; pre će biti da se u "mirnijim vremenima" samo pritajuje; uostalom, nije li i zato u gotovo svim važnijim Tišminim prozama, vremenski lociranim i više decenija nakon svršetka Velikog Rata, taj rat i dalje življi i prisutniji negoli mir, koji se neretko doima tek poroznom kulisom iza koje, kao u kakvom hororu, iskeženo vreba The Real Thing) i koja se, kad "akutno", "epidemiološki" bukne, ne povlači dok ne pomori, ne raseli i nepovratno ne unesreći bar nekoliko miliona srednjo-istočno-evropskih dvonožaca… Glavnina tekstova u knjizi objavljena je ranije u knjigama Odricanje i opstajanje i Život na rubu, dopunjena nekim recentni(ji)m esejima koji se tematski prirodno uklapaju u te celine, služeći zapravo i kao nekakav sumorni/sumarni zaključak: gde smo se obreli sada, kada je Pirovanje završeno – ako je završeno…

SLOŽENOST STVARI: Tematsko-motivski korpus unutar kojega se Vegel kreće u Bezdomnim esejima svojevrsna je re-inventura onih toposa o kojima smo govorili, zasvođena, dakle, melanholijom srednjo-istočno-evropskog "života na rubu", prožeta manjinskošću kao prirodnim – i, dakako, uglavnom "trpnim" – stanjem čoveka s oboda Panonskog mora, s oboda nekolikih imperija, a potom i svih ovih neuroznih i nervoznih postimperijalnih etničkih državica-amebica… Pledirajući za uvažavanje i dostojno razmatranje složenosti stvari – kakva je, sama po sebi, uvreda i ideološkom i "patriotskom" umu – Vegel u delu tekstova razmatra manjinski položaj vojvođanskog Mađara, kako u staroj Jugoslaviji (čija su pravila igre bila mnogo komplikovanija od one kičasto idilične slike koju emituje naše nostalgično sećanje, koje priziva novu verziju mita o Zlatnom Dobu…), tako i u novoj etno-državi koja je bahato, ovlašno i usput "redefinisala" njegov položaj, svodeći ga na pokornog statistu beskrajnih južnoslovenskih razračunavanja, marginalca koji treba da bude presrećan i zahvalan ako mu Država nije utrapila pušku da joj "dokaže lojalnost" tako što će založiti svoj i tuđi život za ostvarenje jednog Etničkog Sna koji, pri tome, upravo sa etnocentričkog stanovišta ne može ni da deli, jer je Drugi; no, kada bi se ovde stalo, onda Vegelova analiza ne bi bila odviše vredna pažnje, jer se ne bi osobito izdizala izvan ravni očekivanog, gotovo konfekcijskog. Vegelov diskurs manjinskosti ide i doseže dalje, mnogo dalje, on pripoveda o manjinskom položaju intelektualca unutar vlastite "manjinske zajednice" kojom vladaju "profesionalni zaštitnici manjina", kakvi takođe ne ljube složenost stvari i one koji ne bi da se bezostatno svrstavaju u redove Kolektiviteta, i čija, hajmo reći, defanzivna etnocentričnost nije u osnovi ništa bolja od one "većinske": ona je samo manje ubojita. Potom, taj se izdvojeni "manjinski" intelektualac, taj kentaur, ne može sasvim udobno osećati ni u okrilju "matične" kulture, jezika i države; i tamo je on, naime, sa svom onom poputbinom sećanja koje se niti može niti želi odreći, sa svim svojim uvidima, znanjima i složenim formativnim faktorima vlastitog identiteta, takođe doživotni "stranac", mada na način bitno drugačiji – što stvari ne čini nužno lakšim – od onog zbog kojeg je izguran na marginu u "zavičaju", opijenom reanimiranim obožavanjem Duha Većine.

U tom su duhu sumnje u zauvek-zadate-koordinate pisani i eseji u kojima se propituje vlastiti "spor sa zavičajem" (Srbobran), i učinci "šezdesetosmaškog" naraštaja, i složeno, protivrečno osećanje istovremene Bliskosti i odomaćenosti, te Drugosti i nepripadanja-do-kraja, kakvo pisca povezuje i s Beogradom i s Peštom, tim pompeznim, "imperijalnim" Krajnjim Tačkama između kojih se – u panonskom međuprostoru, dakle – jedino može dobro osećati onaj autentični manjinski čovek, zauvek lišen vajne "sposobnosti" da se bezbrižno utopi u Istosti, u jednoobraznosti monolingvalnih… Hm, "dobro se osećati"? Pisac ipak tom "između", dakle "svojoj varoši", Novom Sadu, posvećuje najveći deo ovih prividnih marginalija jednog marginalca; cela je, u Bezdomnim esejima preštampana, knjiga Život na rubu jedna velika "sredovečna" inventura ličnih i generacijskih stremljenja, postignuća i gorkih (dez)iluzija, prelomljena kroz karakteristične novosadske toponime po kojima su eseji naslovljivani (ZmajJovinaDunavskaTrg slobodeJermenska crkvaRiblja pijacaKatolička portaTvrđava etc.).

Kako god okreneš, "postistorijskog" smiraja i smirenja nigde ni na vidiku; Vegelov, pak, melanholični diskurs i oštro oko posmatrača esencijalno, ali ne i "egzistencijalno" (u smislu politikantskog ili kulturtregerskog sudelovanja u igrama redistribucije društvene moći) zainteresovanog, spada među najbolje stranice one relativno razgranate, ali ne uvek i vanserijske i valjane esejistike koja se deceniju i kusur na raznim "regionalnim" i "globalnim" jezicima ispisuje na temu Velikog Raspadanja naših života; utoliko je i ova apartna knjiga jedan od onih zaturenih "događaja sezone", ali budite sigurni da ništa ni nalik takvom priznanju neće ni od koga dobiti, jer se sistematski opire svim provincijalnim svođenjima, i zbog toga nijedno "mi" – etničko, ideološko, ili kakvo treće – neće "zaleći" za nju. Na taj način jedna iznuđena marginalnost – koja vremenom valjda postaje svestan izbor i "druga priroda" – prevazilazi margine Teksta i postaje "društvena činjenica" koja ne govori o piscu ili knjizi, nego o ne baš laskavoj marginalnosti i pomerenosti/naherenosti vrednosnih kriterijuma jedne ne samo materijalno pauperizovane srednjo-istočno-evropske "sredine"…

DODATAK DELU: Iako je pisac bitno drugačije poetike i osećanja Teksta i Sveta, Aleksandar Tišma povezan je s Vegelom – ako ničim drugim – onda bar srodnošću njihovih gotovo kišovski komplikovanih srednjo-istočno-evropskih sudbina, nevoljno ispečatiranih silovitim zamasima bičeva Istorije, od kojih jedva da je bilo nekakvog zaklona. Tišma je, pri tom – kako se da videti iz njegove autobiografske proze Sečaj se večkrat na Vali, kao i iz obimnog spisateljskog Dnevnika koji je prošle godine štampao Prometej – zapravo kroz sve puste decenije grbljenja kroz "socijalizam s ljudskim likom" čeznuo za Stranstvovanjem, za lagodnijim spisateljskim životom podalje od bučne artiljerije Vremena, ali mu se "nije dalo" da tako bude, ne barem do poznih godina, do kojih je već stigao da napiše sve svoje ključne knjige, do srži natopljene upravo Kašom Od Posledica divljanja onih istih, zajedničkih demona istorije. Knjiga "nefikcionalnih", autobiografskih zapisa Oko svoje ose (Srpska književna zadruga, Beograd 2001), nastala možda od pabiraka i "viškova" (koji ovde nipošto nisu vrednosno određenje!) spomenute autobiografije, nepretenciozan je dodatak delu, sporadično ispisivani naknadni prilog jednom opusu koji je sam pisac proglasio zaokruženim još početkom devedesetih, rekavši da je "napisao sve što je nameravao", i da mu sada preostaje još samo da – živi… No, uprkos tom svom "marginalnom" statusu, Oko svoje ose punokrvni je deo Tišmine književne avanture, u krajnjem tekstualnom ishodu opravdano i produktivno propuštanje kroz životopisni faction onih istih poetičkih načela i prepoznatljivih svetonazornih odrednica koje su odlikovale i najznačajniji deo njegovog beletrističkog opusa. Ovo će, pak, reći da je Oko svoje ose knjiga bespoštednog, deziluzioniranog, racionalizujućeg, nesentimentalnog posmatrača/učesnika koji vlastitom životu i egzistencijama ljudi iz svog okruženja prilazi isto onako "hladno" – što je ovde upravo tek poetička suprotnost "toplom" i ništa više! – kako je to činio i s junacima svojih romana i priča. Od piščevog razmetljivog i rastorokanog saosećanja, uostalom, niko – pa ni sam pisac – valjda ne bi imao bog zna šta… Ova je zbirka od dva tuceta narativnih memoarskih zapisa nejednake dužine, ali postojano, rutinski dobro oblikovanih, mali brevijar doživljaja i sudbina – što u znaku vegelovskog "života na rubu", što, češće, "na rubu života"… Tišma ovde pripoveda, bez rasipničkog popusta prema sebi, ali i bez patetičnih pokajničkih gesta tako nesvojstvenih njegovom rezigniranom poimanju ljudske prirode, i o vlastitim kukavičlucima, nedoslednostima, nedostojnim ćutnjama, postupcima i nepostupcima za koje bi bilo bolje da ih, takvih, nije bilo… Na drugoj strani, pisac vešto portretira priručnu galeriju mahom "neuglednih" karaktera s kojima se (su)sretao kroz život, uvek se iznova diskretno, bez Velikih Reči, iščuđavajući nad meandrima ljudske prirode: o onima koji su se na sve strane dičili vozvišenim vrlinama, a pokazivali se tek sitnim nitkovima, i o onima od kojih niko – pisac ponajmanje – nije očekivao ništa, a oni su se odvaživali na svoje Male Podvige, prkoseći tako bilo siromaštvu, bolesti i "aistorijskom", "metafizičkom" zlu, bilo uspravljajući se protiv slepih sila Istorije, po cenu da budu pregaženi – kako se najčešće i događalo…

OSUJEĆENOST: Tišmin je književni vokabular bio i ostao "antipolitički", ili bi možda bilo prikladnije reći: prožet neizrečenom, sveprisutnom čežnjom da se živi u zaklonjenom privatnom svetu, izvan dosega onog neumornog malja naše dozlaboga komplikovane srednjo-istočno-evropske povesti, koja ljude razbacuje okolo kao okretni šibicar one svoje andrmolje… Njegove su priče zapravo priče o novim i novim neuspesima – lično ničim neskrivljenim – da se takav život ostvari, ili bar da se za to ne plati previsoka cena. Oko svoje ose nudi nam još jedan deo odgovora na moguću nedoumicu odakle izvire ta opsesivna piščeva potreba da se bavi mrskom Istorijom koja se, pak, bavi ljudima koji bi se radije – kao i njihov književni tvorac – bavili nečim drugim… Ona, biće, dolazi iz jednog pritiskajućeg osećanja egzistencijalne osujećenosti – kakvo ni književni uspesi nisu do kraja zatomili – koja prevazilazi onu poslovičnu egzistencijalističku priču o "bačenosti u svet": kod Tišme se, naime, obično radi o bačenosti u jedan deo sveta, onaj koji vekovima proizvodi pogibeljni višak Istorije po glavi stanovnika… A to je ona tačka gde se Tišmina i Vegelova tekstualnost dodiruju, pričajući jednu neiscrpnu, neispričljivu priču o našoj suštinskoj ljudskoj nesamostalnosti i nedozrelosti koje nemaju mnogo veze s individualnim osobinama i dosezima, priču koju vekovima iznova razvejavaju košave nad Tvrđavom koja "čuva" Novi Sad, a čijim lagumima još lutaju nesmireni duhovi carskih i kraljevskih poručnika u gizdavim koporanima, uzalud tražeći exit.

Elolvasom
Egy írástudó Csodaországban
Szerző

PATÓ ATTILA

 

Egy írástudó Csodaországban

Végel László, Exterritórium. Ezredvégi jelenetek.

 

Amint azt egy kinnélő bennfentessel sikerült a szabadkai buszpályaudvaron tisztázni, az Exterritórium nemcsak az utóbbi évek legjobb Végel-regénye, hanem a vajdasági magyar háborús irodalom egyetlen számottevő terméke. Ezzel szembefeszül egy kérdés, amely egy bennélő, még sokkal bennfentesebb irodalmár tett fel, nevetve: "És te elhitted, amit olvastál? Hiszen az egy fikció!"
     Egy történelmi pillanat morális olvasatát összeállítani mindig lehetetlen vállalkozás, ami háború esetén különösen nehéz, és a reménytelenséget csak bonyolítja, ha még ráadásul hálás feladat is. Az ajzószerek piacán könnyűdrog a kriminalitás és a tömegkatasztrófa - a háború már ínyenceknek való. Annál is inkább, mivel az anything goes felelőtlenségét is elnyelte a történelem vége. Túl jón és rosszon feltűnő és merész álláspont kell a marketingnek. Jugoszlávia népeinek tragédiája kimeríthetetlen hivatkozási terep. Végel László a jelek szerint nem kíván a túljónrosszon pezsgőfürdőjében lubickolni, tisztában van a taposóaknák veszélyeivel, mondhatni tudja kezelni a terepet, szinte otthonosan mozog az aknamezőn. Nyugodt, egyenesen visszafogott stílus, a szenzációk kerülése, tárgyilagosság és fegyelmezett melankólia. Ugyanakkor az írástudói felelősségét sem szerelheti le, amit azonban már védelmezni is nagyon nehéz, hiszen minden pozíció nyitott, a könyv a háborús piacra kerül. Igaz, magyar nyelven, ami nem jár különösebb kockázattal. Mindazonáltal nehéz feladatnak ígérkezik egy hiteles pozíciót elfoglalni, azt kiárusítani még a felelőtlen médiavitézkedésnél is cinikusabb teljesítmény. Végel ezt is tudja, ugyanakkor pontosan felismeri helyzetének előnyeit, mozgósítható morális tartalékait. Annál is előnyösebb helyzetben van, mivel nem csak kisebbségi szerepet vállaló író, hanem ellenzéki-közéleti szereplő is. A két pozíció, és a vele járó szerepek erősíthetik egymást, azonban a kettő nem ugyanaz. Még akkor sem, ha a kisebbségi szerep vélhetőleg ellenzéki, illetve az ellenzéki szereplő pedig normális esetben valamilyen kisebbségi helyzetben van (A normális eset hangsúlyozandó, különös tekintettel vidékünk politikai arculatának kirívó abnormitására).
     És íme, egy új csapda, talán a legabszurdabb taposóakna. A jugoszláviai események kapcsán különösen megfigyelhető volt az a tendencia, mondhatni postmodern warfare, amelynek tétje az áldozati szerep elismertetése, hiszen ez garantálja a morális győzelmet. A Kampf um Erkennung új tétje ez. A politikai elit pedig sokszor nem győz elég áldozatot hozni, hogy a képviselt csoport nevében a morális pozíciót elérje. Világosan kitetszik az ebből adódó morális zavar a folyamatban lévő és elkövetkező hágai perek vádlottainak esetében. Ezt csak fokozza, hogy a második világháború után nem sikerült megnyugtatóan tisztázni a nemzetközi jog szempontjából a háborús bűnök, a népirtás felelősségének körvonalait. Lásd például az Eichmann-pert. Karl Jaspers és Hannah Arendt akkor figyelmeztetett, hogy ezt a kérdést azért kell megválaszolni, mert ami a korai totalitarizmus esetében precedens nélküli volt, az a továbbiakban már nem lesz az. A helyzet rendezetlensége csak bátorítást fog adni a jövőben a hasonló precedensekhez... S hogy a Nyugat úgynevezett morális felelőssége sem egészen egyértelmű, azt tovább erősíti az a tény, hogy a hágai törvényszék felállítására is csak 1993-ban került sor, s korántsem a nagyhatalmak lelkes támogatása kísérte a munkáját.
     Amiképpen a totalitárius rendszer fő vonása, hogy az áldozatnak sem hagyja meg a tiszta ártatlanság pozícióját, ugyanúgy bonyolult a jelenlegi helyzet morális szempontból az áldozatok számára is. Kétségbevonhatatlan, hogy áldozatok vannak. Ám az is kétségtelen, hogy nagyléptékben folyik az áldozati szerep politikai értékesítése is. Az áldozati szereprepedig feltűnő a túljelelentkezés. Ennek blaszfémikus paródiája Milosevics bejelentkezése Hágában, az első megnyilatkozása, mely szerint csak egy valódi áldozatról leet beszélni, mégpedig a NATO által bombázott népéről és országáról.
     Legyen ez az eszmefuttatás háttér az alábbi sorokhoz, amelyek célja semmiképpen sem lehet ítéletalkotás vagy morális értelemben vett véleményezés. különösen nem azon kérdéseket tekintve, amelyekről végel lászló beszél. mondhatni arra teszek kísérletet, hogy megtaláljam azt a helyet, amelyet a szerző kíván elfoglalni az említett taposóaknák mezején. lássuk a teret és időt, s a dramatis personae különös módon névtelen seregeit.
     A térről és időről elöljáróban annyit, hogy Újvidéken vagyunk, a NATO-bombázás hónapjaiban, tehát 1999 tavaszán. A város, amely a szerző számára különösen fontos, fiatalságának és korai írásainak, a többször megidézett Egy makró emlékiratainak helyszíne. A város az Exterritóriumban úgy jelenik meg, ahogyan a valóságban is, mint a bombázások kiemelt célpontja. A lerombolt hidak, az olajfinomító, a tévéátjátszó mint valódi célpontok, s a polgárok, akik mint öntudatos - ’szükségszerű’-áldozatok jelentkeznek, amennyiben a target-jelvény büszke hordozói. Az adott tér és idő apokaliptikus jegyeket ölt, amennyiben egy valaha-volt világ hosszú és megalázó agóniája teljesedik be. Az apokalipszist csak fokozza a 20. század háborúinak egyetlen tanulsága, miszerint a Jugoszlávia területén folyt háborúk soha nem értek véget, s nyitottságuk a jövő mindenkori reménytelenségét előlegezték. Mindazonáltal egy város története véget érhet. Végel szerint a hidak bombázása a korábbi struktúrák átjárhatóságának végleges felszámolását, mint a korábbi történet logikus fejleményét teljesítik be. A kivezető utat, az újjászületést lehetővé tevő katarzist paradox módon éppen egy jogosnak tetsző kérdés torlaszolja el. Amikor az újvidéki polgár azt kérdezi, hogy Miért éppen Újvidék? Miért a mi városunk a kiemelt célpont? akkor elvágja az önértelmezés ösvényeit, ami a felelősség önrészének tisztázásán át vezet. A morális számvetés a regény-napló vezérfonala.
     A felelősség és az áldozat-szerep megoszlását egy diagram segítségével ábrázoljuk, amely talán segít megérteni Végel narratív pozícióját, illetve azt is, hogy hogyan látja a dramatis personae csoportosíthatóságát, hogyan mutatja be a csoportok egymáshoz való viszonyát. Négy csoport, illetve pozíció azonosítható a diagram segítségével, amelynek két tengelye az otthon-otthontalanság és a kisebbség-többség pólusai között feszül. Az első pozíció a kisebbségi és otthontalan vajdasági magyarságé, a második ezzel átellenben a többségi és otthon lévő jugoszláv, pontosabban szerb (egész pontosan szólva teljes identitászavarban lévő) nemzet, a harmadik az egyfajta átmeneti helyzetben lévő ellenzéki pozíció, amely otthon van saját nemzetállamában, azon belül azonban politikai kisebbségben. A negyedik pozíció a kisebbség hátországa, ahol a kisebbségi elvileg, vagy fogalmilag otthon érezheti magát: az anyaország. Erről hallunk a legkevesebbet, egy-két személyes emléket, különös szimbolikát a szülők felemás viszonyulása kapcsán.
     Lássuk, hogyan jelenik meg a négy pozíció, illetve csoport az Exterritórium világában, amelynek már a címe is pozicionál, valamilyen szimbolikus vagy valós térre utal: szimbolikusan utalva a narratív perspektívára, hogy előlegezzünk valamennyit a bonyodalmak feltérképezését segítendő. A történet egyik főszereplője a vajdasági magyar közösség, mint történelmi entitás, etnikai azonosságtudata által meghatározott csoport, jól körülhatárolt és egynemű vonásokkal. Ez a közösség a tiszta áldozat szerepét ölti, a folyamatos kizsákmányolás és megalázás objektuma. A közösség vonásai a magyar kisebbségi lét Trianon utáni radikális pozícióját tükrözik, amelynek önértelmezésében a történelmileg adott szimbolikus és valóságos otthonában fosztatik meg az otthonlét tudatától, a biztonságérzet elemi feltételeitől. Ennek a pozíciónak a szimbóluma a fehér ing - utalás a háború utáni vérengzések ártatlan áldozataira -, és képviselője a szerző édesanyja, a szenttamási magányban az otthon emlékét örző, szinte mítikus figura. Anélkül persze, hogy könnyű álmot ígérne.
     A szerző erős érzelmi kötődése egyben a közösséghez fűződő viszonyát igazolja, kisebbségi létét legitimálja. Ugyanakkor ez a viszony különös fényt kap a szabadkai tartózkodás napjai alatt. Ott a magyar közösség, a provinciális érintetlenségben álmodozó polgárság már kevésbé mítizált, a háború meg sem érinti, s mintegy el is határolja magát a pillanat történelmi súlyától. A szerző itt érezhetően vendégségben van, mintha ez a közösség nem képezné részét a történetnek. Csudabogarak, azok voltak s maradnak, míg a világ a világ. Nem tartozik a főszerepet játszó csoporthoz, ám elvileg hasonló pozíciót foglal el az a cigánycsalád, amelyik az újvidéki szubterritórium, a szó szerint földalatti üreg homályában él, történelem alatti árnylények, akiket a Kusturica-filmekben láthatunk tündökölni. A szolidaritás pánikszerű gesztusa kijár, aztán gyors exit.
     E közösségnek azonban szintén számot kell adnia magáról, saját múltjához és a többi csoporthoz/pozíciójához főződő viszonyáról. De hát milyen viszonya lehet az áldozat pozíciójában lévő, totálisan kiszolgáltatott kisebbségnek a többséghez? A viszonyulást önmaga felé éli meg, és itt két vonulatról kell beszámolni. Az egyik a saját múltjához főzi, a másik éppen azokat érinti, akik kifejezhetik pozícióját, artikulálhatják történelmét, tehát azt az értelmiségi réteget, akik közvetítő szerephez juthatnak egyáltalán a többségi közösség felé. A két vonulat metszéspontján a szerzőnek saját történetét kell bemutatnia. A reflexió itt bontakoztathatja ki a felelősség önrészének vonatkozásait. És valóban, felfedezhetjük a tékozló fiú lépésének nyomait. Így a ’60-as évek optimizmusának keserű emlékét, hiszen az utólag csalárdnak bizonyul, és éppen azért, mert hiszen a múlt feledtsége megakadályozta a szereplők tisztánlátását. A megidézett Makró emlékiratai viszont kegyetlenebb képet fest a történetről. A gyökereit veszített fiatal értelmiség egy majdnem légüres térben bolyong, ahol a leghitelesebb mozzanat is a fojtogató bizalmatlanság és a legyőzhetetlen banalitás elleni tökéletesen reménytelen küzdelem. A regény gyilkos atmoszférája még ha karikatúra is, jóval reásibbnak tetszik, mint az optimizmus és a megcsalatás később leírt legendái. Ami feltűnő és különös, hogy noha a kötetben a faksz (azaz a Magyar Tanszék) és környéke magyar vidéket jelöl, mégis csak roppant homályos utalásokat találunk az etnikai identitásra és az ebből eredő mizériára. Az is lehet, persze, és igencsak elképzelhető, hogy a mizéria, a cinikus lét elviselhetetlen könnyűsége olyan páclé volt, amelyben fontosabbnak tüntek a hasonlóságok, mint a különbségek, ám az etnikai szempont feltűnően hiányzik, és az Exterritórium fényében még inkább.
     A magyar közösség szemszögéből azonban a történelem felejtése, a tabuk erdeje kényszerű mozzanatkén tűnik fel, a traumák árnyékában falhoz lapuló hűség a hallgatás szükségszerű következménye, szégyenkezve vállalt sorsszerűség. Azonban a szerző itt saját felelősségét a történelmi kényszer nagy leple alá göngyöli, ha nem tisztázza pontosan saját történetének vetületeit. Legyen elég most annyi, hogy ez a pont az, ahol érdemes számot vetni a másik narratív szereppel, amely szerint a szerző egyben az ellenzék egyik képviselője is. Különös, hogy a felejtés jellemzi a többségi nemzetet is, ami azonban teljes mértékben más forrásból ered, tehát gyökeresen eltérő természetű. Ez esetben a felejtés a felelősség tökéletes elutasításának eszköze, kényszerről nem lehet beszélni, összefügg a nemzetállami ideológia deficitjével, a többségi nacionalizmus bornírt vakságával. S hogy mennyire önáltató és hamis ez az ideológia, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a NATO-bombázást a többségi nemzet felszabadulásként éli meg. Az ádozat-szerepért folytatott harcban végül, és végzetszerűen, a szerb nemzet megmutathatta valódi és örök nagyságát. A szerbség mint a civilizáció utolsó bástyája, Koszovopolje valódi hőse. Oszmán, albán, Habsburg, magyar, horvát, amerikai etc. imperializmus ellen, mindhalálig. Ameddig szerb nemzet van, addig ellenség is van. És fordítva. Szerb nemzet addig létezik, ameddig ellenség van. Itt tehát a saját felelősség tabuja a hamis tudat része, a target-jelvény abszurdumával. A többség, amelyik politikai többségi szavazatával biztosítja a vezér hatalmát, amelynek bukásával majd örökös ellenzéki pozícióban tetszeleghet. Arról nem is beszélve, hogy ez a többség a vezért is azért buktatja majd, mert nem teljesítette a reá bízott nemzeti célokat.
     E tekintetben sajátos csapda helyzetben van a nemzet többségi részét képező, ám politikailag kisebbségben lévő ellenzék, a maroknyi értelmiségi, akik a ’60-as évek óta szubkultúrát alkotnak, a modernizáció és a demokratizmus fellegvárát. A szerző inkább érzékelteti, hogy maga is része ennek a csoportnak, ám egyértelműen nem határozza meg saját viszonyulását a ’közös múlt’ vonatkozásában. Azt bizonyára tisztázni kellene, hogy ez a réteg a titói kulturpolitika féltve őrzött kincse volt, a demokrácia záloga és lojalitással adózó ellenzéke. Isten ments’, hogy ítélkezni kelljen, a kényszerek szküllája és az eredmények kharübdisze között evickélni, értékelni röviden egy bonyolult korszakot. Csak jelzésre futja itt, hogy éppenséggel a kötet szerzőjének narratív pozíciója marad így tisztázatlan. Talán nem csoda, ha az a furcsa benyomás maradhat az olvasóban, hogy a kisebbségi kényszer-felejtés igazolja azokat a hiányosságokat, amelyek a felemás ellenzéki szerepvállalás kompromisszumaiból adódhattak: hogy hamis optimizmusból vagy más okból, arra a kötetben csak jelzésszerű utalásokat találunk.
     Valóban különös, hogy milyen kevés reflexióval találkozunk a kötetben a szerző jelen helyzetére vonatkozóan is. Részben a műfaj kérdésére kell utalni. A kötet műfaja napló, ugyanakkor regényként meséli el a történetet. A fülszövegben naplóra történik utalás, az alcím ’Ezredvégi jelenetek’ és az egyes szám második személy éppen valamiféle köztes pozícióra utal, különös homályosságra. Nem első személy, és nem is harmadik. A mesélő mint ’téged’ néz, higadt tekintettel rémült szempillantásaid. Személyességet varázsol, ám elidegenít. Voltaképpen nem kell magáról élveboncolást bemutatni, mint egy naplóban volna ildomos, de személyesebb, mint egy fikciót képező regény. Ez a kétértelműség segíti a szerző saját pozíciójának homályosságát. Ezen túl, ami a reflexiók hiányosságait illeti, nemcsak olyan kérdések merülnek fel például, hogy miért kell a szerzőnek csatornalakóhelyeken meghúzódnia, vagy mi indokolja a szabadkai röpke-emigrációt, hanem azokra is, amely megvilágíthatnák az előbbi kérdések hátterét is, az általánosabb összefüggéseket is. Egy fogódzóba kapaszkodva talán mondhatjuk, hogy a regény-naplóban megjelenő pária-szerep erősen vonatkoztatható a szerző egyébként is kedvelt periféria-elmélkedéseihez. A periféria motívuma már korábban megjelenik Végel László írásaiban, a 90-es évek elejének ezirányú publicisztikája a Peremvidéki életben (újra)olvasható, és referenciaként megjelenik Szerbhorváth György ominózus opuszában is (Vajdasági Magyar Bölcsek Protokollumai, Symposion, 1998. szeptember-október). Mindezek alapján a menthetetlen provincializálódás jelenik meg, egyfajta kivételes pozícióból a peremre szorulás és elszürkülés folyamata. És itt megint el kell időznünk egy pillanatra az újvidéki létmóduszok felelevenítésénél. A titói érában a város hihetetlen mértékben megnő, kulturális központtá válik, az européer értelmiség egyik fellegvárává, ugyanakkor a kisebbségi oktatás és kultúra központjává válik (magyar tanszék, lap- és könykiadás, színház); mindehhez társul a kulturális és etnikai sokszínűség, amely bizonyára különleges hangulatot kölcsönzött a hamis illúziók korának. A központosító és nyílt nacionalista törekvések hatására (Vajdaság autonómiájának felszámolása, a behívások és az emigrációs politika, a menekültek megjelenése) a város arculatát nagymértékben megváltoztatják, a város csak névleg közigazgatási központ, az értelmiség elmenekül vagy háttérbe szorul, Belgrád teljes kényuralmat gyakorol. Megváltozik a magyar szellemi élet egyensúlya is, az addig csipkerózsikázó Szabadka komoly riválisként jelenik meg, a két kulturális központ vetélkedésében voltaképpen mindenki komoly sérülésekkel kerül ki, kivált a ’vajdmagy’kultúra.
     A korábban vezető szerepet játszó elit légüres térbe kerül. Az eluralkodó populizmus és etnifikácós nyelv idegen marad a Symposion generáció számára. Az új szerepet a többségi ellenzékhez közel lehet kialakítani. A kisebbségi és ellenzéki vonalak metszéspontja és ideális esetben összekötő pontja lehet az a szervezeti forma, amelynek egyik meghatározó figurája lesz Végel László. Nevezetesen, a Soros-iroda újvidéki központjának irányítójaként újból ki lehet vívni valamiféle központi szerepet. Természetesen a milosevicsi ellenzék a hatalom kereszttüzében áll, s talán emiatt kell bújkálnia a szerzőnek - s nem egyszerűen a bombázások elől, ám mindez nagyon gyönge megvilágításban jelenik meg. E szerep vállalása helyett a szerző mintha maga is az etnifikációs elv mellett rajzolná fel a kritikus hónapok történetét. Vélhetőleg azonban nem járunk el helyesen, ha a szerző álláspontját azonosítjuk azzal az etnikai elvvel, amely különben nem sajátja. Feltételezzük, hogy a szerző nem a populista etnomítoszhoz fordul, noha kétségtelen, hogy a mítosz elemeit megtaláljuk. Mindez a tágabb kontextust figyelembe véve arra utalhat, hogy a talajvesztettségből eredő kényszeresség eredménye, a gyökerek keresése, a hitelesség visszaperlésének igénye ösztönzi a szerzőt arra, hogy egy olyan pozíciót foglaljon el, ahonnan a morális tisztánlátás és a hiteles narratív pozíció megőrizhető. Az efféle kérdések kifejtése, aprólékos elemzése valószínűleg nem a háborús idők feladati közé tartozik, s érthető a keserűség a csalódottság is. Mindazonáltal, éppen a helyzet komolysága és a morális alap tisztasága kívánja az efféle kérdések legalábbis felvetését, körvonalazását, hogy a háttérben biztos támaszként szolgáljanak, s ne csak a rakéták meg a grafitbombák és a légelhárító rakéták világítsák az utat.
     E szempontok azért kapnak nyomatékot, mert a szerzői perspektíva éppenséggel kemény morális olvasatot nyújt a bombázás idejének társadalmáról. Természetesen sok igazságot tartalmazhat a beszámoló, ám a mítizálás és a narratív pozíció homályossága adóssággal terheli a kötetet. Látszólag könnyít a terheken, hogy a szerző elhatárolja magát a jelen ellenzéki figuráitól. Az ellenzéktől, amelyik demokratikus ellenzékként harcosan kiáll az emberi jogokért, a sajtó szabadságáért, ám hallani sem akar Koszovóról és a kisebbségi jogokról. A régi barátoktól, akik magukat nem csekély fölénnyel szükségszerű áldozatnak tüntetik fel a kisebbségi magyarok véletlenül adódó helyzetével szemben. Így azután, vonja le a következtetést a szerző, a teljes többségi nemzet belső összeroppanása elkerülhetetlen, amely a továbbiakban a "mi lesz utána" helyzetre nézve csak azzal jár, hogy a morális megtisztulás, a katarzis újból elmarad, az újrakezdés ismét lehetetetlen. A háború lezáratlan marad, a jövő perspektívája a múlt árnyaival marad terhes.
     Végel egy meglehetősen kifejező metaforával világítja meg a jövő demokráciájának képét. A napló-regény hőse a bújkálások idején időnként visszalátogat a lakásba, ellenőrzendő az otthon háborús állagát, s a fürdőszobában a nosztalgia mellett felrémlik a jövő is. A csapból víz nem folyik, így a fürdőkád szélén sorakozó samponok csak üres-szomorú jelei a valahai jólétnek. Miért van, hogy a legsötétebb pillanatokban is megmarad a végső menedék, a humor? A vízió szerint ilyen lesz a jövő jugoszláv demokráciája. Sampon lesz, víz nem sok, tessék lubickolni! És akkor itt higgyen el valaki akár egy fikciót is. (Jelenkor, Pécs 2000)

 

Városkép bombázások idején. In. Bányai János: Egyre kevesebb talán. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2003.
Szerző
Haláleset a konferencián. In. Bányai János: Egyre kevesebb talán. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2003.
Szerző
Egykor és most: minden együtt. In. Bányai János: Egyre kevesebb talán. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2003.
Szerző
Végel László esszéi szerbül. Laslo Vegel: Bezdomni eseji. In. Bányai János: Egyre kevesebb talán. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2003.
Szerző
Lelet. In. Népszabadság. 2003. június 14.
Szerző
Szépség és emlékezet
Szerző
Elolvasom
Ironikus kor. Végel László: Parainézis

FEKETE J. JÓZSEF

 

Ironikus kor

Végel László: Parainézis

 

"Az ironikus kornak nincsen hőse,
vigasztalódjunk: mindenki a vesztese.
De győzni fogunk és diadalmaskodunk,
Hitetlenül is hasznot hajtunk."

 

Történik Újvidéken, a múlt század - milyen furcsa ma ezt írni a közelmúltról, hogy múlt század, sőt múlt évezred -, tehát a múlt évszázad hetvenes éveiben, hogy Damján Pál, Damján Gábriel nevelőapja, háború előtti kommunista, majd partizán, végül a szocializmus anyagi-politikai-hatalmi haszonélvezője a kor és a társadalmi mozgások kényszere alatt múltja kapcsán erkölcsi dilemma elé kényszerül: tudatosul benne, hogy "a győztesek közé került, habár minden elveszett [. ..] a vesztesek szenvednek [.. .] a győztesek mindent elvesztettek", ezért hitben megingott lelkiismeretének megtisztítása érdekében múltjával úgy kíván elszámolni, hogy megírja és közkézre adja életrajzát. A végül kiadásra azonban nem kerülő életrajz a regényben többször is összefoglalásra kerül, legmagvasabban a kommunisták öntisztulását és egymás közti leszámolásait szolgáló Oázis Klubban rendezett előadáson, amelynek egyik főszereplője Damján Gábriel, nézője pedig nevelőapja, Damján Pál. A dramatizált történetet a következőképpen foglalja össze az egyik szereplő, Judit megjelenítője Gábrielnek, aki nevelőapját alakítja a darabban: "Ebben a történetben egy férfi megöli szerelmét, Juditot, akiről nem tudta, hogy szintén kommunista. Az a feladata, hogy a párt utasítása alapján tegye el láb alól a szófogadatlanokat. Te alakítod a szivart. Paulus a neved. Én vagyok a szerelmed. Kezdjük. Képzeld el, a férjem vallásos, az istent kereste bennem, és megtalálta, éppen Paulusnak köszönhetően bebizonyította. Mert egy napon Paulus illegálisan visszatért, s rábeszélte Ferencet, áldozza fel az életét, hogy egy tucatnyi emberéletet megmentsen. Amikor másodszor tért vissza a városba, a saját szemével látta, hogy Judit az ellenséges tisztekkel kurválkodik. Harmadszor immár győztesként érkezett meg. Viszonzatlan szerelme s Ferenc emlékének meggyalázása miatt, bosszúból hozzájárult Judit halálához. Akit egyébként is a kommunisták írtak le, hogy a múltjukról ne tanúskodhasson senki. Mi a különbség tehát a jó és a gonosz között? Ki az ártatlan és ki a bűnös, ki az áldozat? Judit? Paulus? Valójában egyszerre kell elbukniuk. [...] Mindenesetre Paulus életben maradt, s örökbe fogadta Judit fiát. Azt hiszi, ezzel megmenekül a büntetéstöl." Gábriel ezen, a Játszunk Shakespeare-t Goethe javaslata szerint, avagy a bosszúállók kísértése című rémdráma előadása során szembesül apja, Nádas Ferenc, anyja, Nádas Judit és nevelőapja, Damján Pál múltjával, illetve saját jövőtlenségével. Számára, mielőtt bármi elkezdődött volna, minden befejeződött, nemzedéke, a regénybeli Szeminárium című lap köré gyülekező fiatal baloldaliak korosztálya pedig "a lázadás kísérleti patkányai", akiken azt kísérletezik ki, hogy miként előzhető meg a lázadás. A laboránsok a köztes nemzedékből kerültek ki, Szabó Károly városi párttitkár például rajta tartotta szemét a lázadásra hajlamos fiatalokon, ugyanakkor a korrupciós lehetőségek körött sertepertélő öregeket is igyekezett ellenőrzése alá vonni, hogy hatalmát egyik generáció se veszélyeztethesse, közben saját nemzedéke intrikus hatalomvágyának esett áldozatul. A VégeI László által megjelenített baloldalon nincs nyertes. Csak vesztesek, erkölcsi roncsok, kiégettek és reménytelenül csüggedők. "Minden nemzedék hátat fordít saját áldozatának" - írja, és ez így zajlik mindaddig, amíg ki nem derül, hogy a nemzedékek tulajdonképpen önmaguk ,áldozatai (is), így a regényíró kérdései az áldozat, az árulás, a szabadság, a hitre való sóvárgás. Az erkölcs erőgyűjtés - írja Végel -, a cselekvés pedig az erkölcs felfűggesztése, és ennek a törvénynek, illetve a háromgenerációs téveszmének a folyománya, hogy a már jelzett időben, a múlt század hetvenes éveiben diáktüntetések ürügyén "a kommunisták verik a kommunistákat". Az első nemzedék még eredendő bűn gyanánt hordozta sorsában annak az állításnak a következményeit, miszerint "az új világba erőszakon keresztül vezet az út", a második nemzedéket saját fondorlatai temetik el, míg a harmadik nemzedéknek a tanácstalansága válik depresszív érzéssé, számára későn jött a kiábrándulás. A menekülésnek két útja van: az elmegyógyintézet zárt osztálya, ahol üldözöttként jól meg lehetne bújni, és a remélt fordulat után mártírként beülni az időszerű nómenklatúrába, vagy az Oázis Klub, ahol egy ideig felszabadultan és büntetlenül lehet locsogni a felgyülemlő belső feszültségről. Csakhogy az utóbbiban is a tegnapi hóhér sorsa ma már áldozatként teljesül be. A regény a végső összeroppanás előtt azonban tudatosítja, hogy a hajdani egérutakat eltömte az idő: a zárt osztály megszűnt, a Klubot bezárták: most már végérvényesen mindenkinek a maga tükrébe kell néznie. A regényben egymásba fonódó élettörténetek világosan felmutatják, hogy az ábrázolt korban egyfelől a kiábrándult és elkeseredett forradalmárok állnak, másfelől az elégedett szolgák. Lényegében egyik is, másik is kiteljesítetlen emberi sors. Miért lenne akkor jobb, kiteljesültebb sorsa annak, aki a két lehetőség közül nem választva lebeg a kiábrándultság és az elégedettség között, amikor ez utóbbi, az elégedettség tulajdonképpen a szolgaság folyománya?
     A regény - részben vagy egészben - valamiféle akart-akaratlan kulcsregény- ként is olvasható, ám azt hiszen, egy ilyen olvasatnak, éppen a regény által sugallt - mindenkinek megvan a maga sorsa és ahhoz a maga tükre is - értelmezés nyomán aligha lenne különösebb értelme. A kulcsregény - ha ez az - szereplői regényesítve a morális önvizsgálat gerjesztőivé válnak.
     Nem Élektrák és nem Phaedrák, nem Hamletek és nem is Wilhelm Meisterek, hanem elemzésül szolgáló modellek. Modellek, mint például Judit, aki egy drámából emeli át sorsát a regénybe, majd a regényből vissza egy drámába. Judit története még a biblikus időkből szolgál példázatul. Judit, a hős özvegy az asszírok ostromát azzal állította meg, hogy Holofernész sátorába szökve meg- nyerte annak kegyét, majd a vezér levágott fejével tért vissza városába, ahol népe ezen buzdulva lemészárolta és elüldözte a zsarnok sereget. Végelnél átmodellálódik a történet: Judit hős helyett áldozattá minősül, mert a zsarnok immár személytelen, ezért a világ Juditot áldozza fel. A regényen átívelő másik állandó motívum a parainézis, az okító intelem, tulajdonképpen Gábriel apjának búcsúlevele, amely egyszerre szólítja meg fiát, de annak hajdani elvtársát, majdani nevelőapját is. A Wilhelm Meisterre tett utalások mellett ez a búcsúlevél kellene hogy Gábriel "nevelődését" szolgálja, de igazából nevelésének könyvét az Oázis Klubban játszott drámai előadás adja kezébe.
     A dráma nem véletlenül került szóba már nem egyszer Végel László nevelődési regénye kapcsán. A szöveg érzelmi-értelmi hőfoka a dráma nyelvéhez hasonlatosan magas intenzitá- sú, emocionális és akarati hőfoka magas, megszólalása fogalmi-logikai inkább, mint a próza-poétika által leírható, ám mindvégig áttetsző és áttekinthető. A szereplők kivétel nélkül alaposan átgondolt, megfontolt, szentenciázó nyelven beszélnek, és ami az írói tökély bizonyítéka, ez a fogalmi, bölcseleti beszéd egyáltalán nem válik a regény kárára, nem nehezíti el befogadását, hanem - megint csak a dráma fogalomtára - választásra kényszerít. Ezt a drámai formaélményből fakadó alternatív késztetést azonban kiválóan ellensúlyozza a történet epikai gondozottsága, a jelen és az emlékezések egymásba történő átömlesztése, a szüzsé többszöri összefoglalása, a dialógusok emelkedettségét a közvetlen cselekedetek leírásával való megtörése, ami összegezve morálfilozófiai (ön)vizsgálatot magába foglaló prózai alkotást eredményezett. A morális üzenetet leválasztva róla leszögezhető, hogy prózai mestermunka. De ne válasszuk le róla az etikai-erkölcsi üzenetet sem, és jegyezzük fel jegyzetfüzetünkbe egyik lehetséges életmottónként Végel végkövetkeztetését: "...e szürke korban csak az lehet boldog, aki nincs összhangban sem a világgal, sem önmagával". (Forum Könyvkiadó. Újvidék. 2003)

A szintézis disszidense
Szerző
Az újraértelmezett Újvidék
Novosađanin bez domovine. In. Danas. 2004. február 2.
Szerző
A szellemi napszám (Végel László: Időírás, időközben. Naplójegyzetek, 2000–2002)
Kész a leltár (Végel László: Hontalan esszék)
Elolvasom
Građanin i pisac

Građanin i pisac

Živopisni gradić – kaže radoznali stranac koji posećuje Dunavsku ulicuPanonska idila – dodaje elegantna belosvetska dama koja povremeno posećuje urođenikeOplemenjeno varvarstvo – primećuje jedan ovamo slučajno zalutali džentlmenJužni deo Srednje Evrope – prekida ih plašljivo sanjar bez doma i zavičajaSeverni Balkan – suprotstavlja se mišićav muškarac kojiočitoračuna s realitetimaGoleminesretni vidikovac s pogledom na sve četiri strane Evropetačka koja se gubi u izmaglici – razmišlja u sebi onaj ko je duže vremena proveo u ovom gradušto znači da je skoro svakodnevno prolazio i Dunavskom ulicom i uočio nesigurne poglede ljudi s kojima se mimoilazio.
(Laslo Vegel: Dunavska ulica; iz knjige Život na rubu, podnaslovljene kao novosadske beleške; preveo Arpad Vicko)

U ove zimske dane, kada oni zvani, a naročito oni nezvani, oni razumni, a još i više oni blesavi na sve načine razglabaju jednu znamenitu književnu nagradu, u Novom je Sadu dodeljena Februarska nagrada – kao najviše priznanje koje Grad dodeljuje, svake godine po jednom svom istaknutom građaninu ili građanki – koja je ovaj put pripala piscu Laslu Vegelu. Ova je nagrada kanda nekakav postkomunistički appendix one koja se ranije zvala oktobarskom – po onom oktobarskom danu 1944. kada su partizani ušli u Novi Sad. Oktobar je, eto, docnije postao februarom – u Rusiji je 1917. bilo obrnuto: oktobarska revolucija je pojela februarsku, sa sve revolucionarima! – po davnom februarskom danu kada je Marija Terezija Novom Sadu/Ujvideku/Neusatzu dodelila status slobodne kraljevske varoši… A oba su datuma (kao i neki drugi), svaki na svoj način, značila (makar i dvosmisleno i dvoseklo) oslobođenje, ali tako je to s našim istorijama: uvek ima mesta samo za jednu. Ne, nisu nam gradovi premali i pretesni za dve (ili pet, ili deset), kao u onom notornom kaubojskom vicu: duše su građana preuske, to je! Zato se ostale Istorije odbacuju u neki skriveni, prašnjavi kutak, odakle poneka jednom i vaskrsne, u nekom novom zaokretu vetrovite panonske i balkanske Istorije.

UZ NOS: Bilo kako bilo, neduga se "februarska" istorija ovog priznanja nema čega stideti, jer je redom odlazila u ruke onih žitelja (po)dunavskog Polisa koji su Novom Sadu – "a i šire", što bi se reklo na besmrtnom polit-slengu naših Ranih Dana – dali mnogo više nego što su od njega iskali i dobili, živeći i radeći ponekad čak i uprkos i uz nos poštenom graždanstvu novosadskom: Aleksandar Tišma, Đorđe Balašević, Rita Kinka etc. Hoće se reći: Grad je umeo da se makar simbolički oduži i onima koji su s njim znali biti u nimalo naivnom disputu, špartajući uz dlaku sentimentalno-narcisoidnim prispodobama malograđanske kompaserije koja se rado služila izmaštanom slikom blaženo beskonfliktnog NS-a kao gotovom mustrom, direktno preuzetom iz "presnog života". Little Tomorrow! No, u ime čega taj napor i otpor, to suprotstavljanje nekih upravo najboljih građana idealizaciji Grada kao implicitnom pozivu na nedelanje, na letargično banjanje u prašinčini večitog sada, smeštenog u najboljem od mogućih svetova? Pa upravo, jašta, u ime plemenitog napora da se ta kičasto-idealistička slika jednog cakanog i neupitno gospodskog Multikultigrada zameni stvarnošću koja će bar malo više ličiti na nju, na svoju idealnu/virtuelnu posestrimu…

Ta nagrada, uručena jednom piscu, nije "književna", utoliko što o njoj ne odlučuje nekakvo Veće Književnokritičkih Mudraca, ali ta je nagrada i književna, baš kao što je i građanska i gradska: pisac Vegel ju je odavno zaslužio i konačno dobio svojim knjigama, koje su, ako smo iole ozbiljni i pošteni – uz opus Aleksandra Tišme, dakako – kanda "najnovosadskiji" književni opus druge polovine XX veka; građanin Vegel, pak, tu je nagradu odavno zaslužio i napokon dobio svojim ukupnim građanskim angažmanom, svojom vidljivom prisutnošću onda kada je Grad tonuo najdublje, pa i svojim – zašto ne reći? – suptilnim trudom da se pomogne sve ono što je (u kulturi, medijima, građanskim inicijativama) bilo suprotstavljeno Organizovanom Ludilu iz devedesetih, a sa mesta šefa novosadske kancelarije Sorosa.

SVE SAMljI: Ne znam zašto (ili znam?), ali prvo što mi je palo na pamet kada sam čuo da je Grad napokon odlučio da oficijelno primeti i prepozna jednog od najistaknutijih među onim svojim građanima koji se valjda ni jednim aspektom svog identiteta – osob(e)nog i "kolektivnog" – ne uklapaju u ono što bi bilo idealno podobije novokomponovanog, neovarvarskog postnovosađanina po meri ovog postapokaliptičnog doba, neke su turobne slike iz "Vitgenštajnovog razboja", Vegelovog esejističkog dnevnika iz ranih devedesetih: tom knjigom, da prostite, razležu se zvuci one krležinske slavne srpske artilerije koja bije i "raspamećuje" tamo negde Dunavom uzvodno, oko Vukovara, a Dunavom (i knjigom) postojano plutaju leševi, nanosi ih reka na obale i u šipražje novosadskog atara, dok graždanstvo novosadsko snom mrtvijem spava (ovo pod uslovom da ne zapeva patri(j)otske pesme u kakvoj prigradskoj krčmetini), a književnici novosadski se igraju, što nacionalnog radeništva, što benignog postmodernističkog vunodrnda; pa još ti narajcani Stari i nadobudni Mladi misle da su bajagi u nekakvoj zavadi jedni s drugima, što oko trica, što zarad kučina?! A Vegel za to vreme čuči, sve samlji, u novosadskom stanu (čak i kad je prividno u Pešti, Balatonu, Beogradu… gde god!) i oni mu topovi što se razležu ravnicom svejednako ne daju mira, kaogod ni oni ljudi čiji zemni ostaci plivaju leđno Velikom Rekom, kao što tom značajnom "južnom" piscu mađarskog jezika kadgod nisu dali mira ni oni leševi što su završili pod dunavskim ledom u zloglasnoj Raciji 1942., o čemu je ovaj romanopisac već odavno napisao "sve" – samo je trebalo umeti čitati – davno, dakle, pre "političke korektnosti", te godinama pre morbidnog rivajvla žanr-priča o Našim Pravicama i Vašim Krivicama.

Bilo bi odveć lako i komotno reći da onaj Novi Sad koji je onako raskošno "nagradio" infamne radikalce na poslednjim izborima i ovaj Novi Sad koji je nagradio Lasla Vegela nisu jedan te isti grad, štaviše da jedan od njih – onaj prvi – i nije "pravi", da pati od manjka autentičnosti i da tamo neki Mi, "pravi", nemamo ništa s njim. Džaba, ne ide to: ko je vrhunaravni arbitar autentičnosti? Ako to, dakle, nije moguće, moguće je nešto drugo: ne dopustiti da kultura laži, kiča i krvi prekrije sve. U još jednom od zapisa o "životu na rubu" sa početka devedesetih Vegel kaže da se "u novosadskim letnjim noćima mešaju slatkasti miris lipe i teški miris krvi". Vegel-pisac nije ni mogao ni hteo da ne oseti, da prećuti bilo koji od tih mirisa. I učinio je, Vegel-građanin, ono malo što je mogao da jedan od tih mirisa nestane, a da to ne bude miris lipe. Šta više tražiti od građanina, i šta više tražiti od pisca?

Elolvasom

Fekete J. József: A hontalan esszékről . töprengések

Végel László az a vajdasági magyar író – s ebből következően az egyetlen -, akinek előbb jelennek meg a könyvei szerb fordításban, mint magyarul. Végel töretlen lendülettel írja esszéit, regényeit, drámáit, elbeszéléseit, Vickó Árpád pedig lankadatlan szorgalommal készíti értő fordításukat, én meg képtelen vagyok elképzelni, minek. Van, lenne értő olvasója Végel szerbre fordított írásainak? A ma még olvasó szerb értelmiségiek képesek-e azonosulni azzal a beszédmóddal, amit Végel teremtett a leszámolás nyelvéül?Ebben a feltételezett szerb olvasókörben képes-e morális önvizsgálatot gerjeszteni Végel gondolkodásmódja, és ha igen, annak van-e értelme? A magyar olvasó, különösen a kisebbségi magyar olvasó vélhetően képes a hontalanság, a sehol otthon nem levés, az exterritóriumra kényszerítettség, a peremvidékre szorítottság, az “európai fattyú”-ként való kivetettség állapotával azonosulni; ám hogyan várni el ugyanezt az identifikációt a szerb olvasótól, amelynek nyelvében még megfelelője sincs a hontalanság szónak, Vickó Árpád kénytelen volt a bezdomni szót használni fordításában, ami azonban az otthontalanság fogalmát fedi. Hogyan szólítja meg az idegen ajkú olvasót az olyan szöveg, amely tárgyilagosan összegzi, hogy a vajdasági magyar értelmiségi számára a balkanizálódás nem a Balkán színesen csillogó gazdagságát hozta, hanem éppenséggel a mindent egyneműsítő por szürkeségét, ami rátelepedett a monarchia hagyományait még a múlt század nyolcvanas éveiben is valamennyire őrző, a nagyvilágiságot és a provincializmust sajátos keverékben egyesítő Jugoszláviára, a ma már nem létező országra, amelynek maradékából a turbó-nacionalizmus, a xenofóbia, az önkörökbe boruló rátartiság, a primitivizmus dicsérete kiszorítja a másság megtestesülését, és az író súlyos terhét, a múlttal való elszámolást a jelennel való leszámolás feladatával súlyosbítja. Végel László Hontalan esszék című kötetének szerb fordítása 2002-ben jelent meg Belgrádban, 2003-ban pedig magyarul, a pécsi Jelenkor Kiadónál. Innentől fogva már az a kérdés is felvethető, mit mondanak ezek az esszék a magyar olvasónak, “a biztos vereség nyugalma és elfogulatlansága” (Reményi József Tamás) árnyékában mennyire lehetnek segítségére “a személyiség karbantartásában és a világszemlélet higiéniájában” (uő.)?

A könyv tulajdonképpen két korábbi esszékötet szerkesztett egybefogása, az írásokat az 1992-es Lemondás és megmaradás, valamint a 2000-es Peremvidéki élet című kötetekben olvashattuk, ezek a címek alcímként megmaradtak és a Krónikák fejezetcímmel egészültek ki a jelen kötetben. Most, hogy Újvidék városa rangos elismerésben, Februári Díjban részesítette Végel Lászlót, talán ildomos lenne a városesszéi kapcsán utána járni kérdésünknek, mit fogalmaz meg a szerző a maga tapasztalatain keresztül – ezúttal – magyar olvasójának.

“Mintha nem is éltünk volna” – írja esszékötetében Végel László, és ezzel a mondatával nemcsak arra a légüres térre utal, ami az utóbbi húsz esztendő megvalósítatlan lehetőségeinek helyét tölti ki, nem csupán egy nemzedék – a 68-as diáktüntetések nemzedéke – lyukas mogyoróként csörgő sorsát foglalja össze, hanem sokkal szélesebb horizontra tesz utalást. Arra, hogy versengő gyorsulással törlődnek el a Vajdaság közép-kelet-európai hagyományai, azoknak a polgári tradícióknak a tárgyi és szellemi emlékei, amelyeknek létrehozásában a nemzeti kisebbségekké szakadt egykori sokszínűségnek volt kiemelt szerepe. A polaritás elméletének értelmében, ha valami pozitív eltűnik, helyét valami negatív veszi át. Esetünkben a közép-kelet-európaiság hagyományainak helyébe a Balkán élő viszonyai léptek. A megváltozott viszonyok közepette megváltozott a beszéd nyelve és a párbeszéd módja is. A kulturális tradíciókat őrzők, a közepettük felnövekedettek nem értik az új, számukra amorális értékrendszert bálványozók megszólalását, a más hagyományúak pedig emezekét, így folytonosan elbeszélnek egymás mellett. Lassacskán nem is lesz értelme a beszédnek.

“A peremvidéki embert többféle anyagból gyúrták, sehova sem tartozik teljesen, de sokfelé kötődik; többet lát, de mégis mindennek a szélén marad. Sorsszerűen eklektikus, polifonikus és ezért soha sehol sem értik pontosan, mit mond. Aztán csendben és észrevétlenül mindenből kihullik” – olvashatjuk Végel egyik esszéjében a Peremvidéki élet hősének leírását. Végel esszéinek a hőse, miként az értelmiségi hősök szinte mindegyike, nem cselekvő, hanem vallomástevő tanú, akinek a közlését, beszámolóját az erkölcsi és eszmei vezérelvek helyett, illetve azokat háttérben hagyva, a tárgyilagosságnak kell vezérelnie, illetve “feleslegesen ácsorgó őr”. Aki a veszélyeztetettség és a talajtalanság mezsgyéjén szemlélődik és monologizál, közben tudja, kisebbségi purparléra a határ egyik oldalán se számíthat. Az esszékből folyton kicsúcsosodik a polaritás elve: a múlt-nélküliség tapasztalatához a jövőtlenség bizonyosságát kapcsolja, a totalitarizmus színét és fonákját a képimádókkal és a képrombolókkal hozza metaforikus kapcsolatba, a saját komisszár-apjukat felfaló gyermekek mellett a szövegekben feltűnnek a gyerekeik ellen háborút indító apák, a fegyverért kiáltó fiúk és a háború megszűntét követelő anyák, mind-mind egy tudathasadásos és emlékezet-kihagyásos társadalom történetének báb-szereplői, akik éppen benépesítik vagy kiszorulnak a peremvidéki alig-létbe süllyedt Újvidék közismert, polgári hagyományaiból kivetkeztetett helyszíneiről.

“Mi vár ránk?” – kérdezi Végel, s válaszol is: “A süppedő talaj, a ködképek, a szorongató félelem. A kívülállás! Az outsider monológ, az örökké töprengő vallomás és egy megválaszolhatatlan kérdés: lehet-e remény nélkül is boldogan élni? A kiszolgáltatottság érzése mindinkább a végérzet melankóliájává alakult át.”

Forrás: vegel.org

Elolvasom
Egy bicikliút következményei

Egy bicikliút következményei

Végel László: Hontalan esszék (1981-2001)

Végel László 1956-ban érkezett kerékpárral Szenttamásról Újvidékre, hogy beiratkozzon a gimnáziumba. Ennek a valamivel több mint harminc kilométeres útnak messzemenő következményei lettek, és nem túlzunk, ha azt állítjuk, ezek sorába illik, hogy az íróvá váló alkalmi biciklista újabban több elismerést is kapott, így tavaly a Füst Milán-díjat, ez év február elsején – 63. születésnapján – pedig választott városa, Újvidék is kitüntette nagydíjával.

Végel a paradoxonok szerelmese, de a díjak mögött is ott lapul a föloldhatatlan ellentmondás. Már elnézést a kissé durva összehasonlításért, de ő is a közép-európai, illetve az ex-jugoszláv udvari bolondok azon csoportjába tartozik, akik több évtizede a hatalom szemébe vágják az igazságot, de legalábbis mondják a magukét, mire a király, a nemesek, a civil bárók, a párttitkárok (mikor kik) – ha leggyakrabban a hátuk mögött is – csak nevetnek rajtuk. Olykor eléjük szórnak egy kis aranyat, ám fenéken is billentik őket, ha a történelmi szükségszerűségük úgy kívánja. Az udvaroncok viszont egyenesen gyűlölik a fajtájukat.

Az udvari bolondok egykor azonban igen fontos emberek voltak, némelyikük egyenesen a király titkosszolgálatát vezette – a kilencvenes években Végel László is kémnek, az úgynevezett ötödik hadoszlop tagjának számított a szerbiai hatóságok szemében a Nyílt Társadalom (avagy Soros) Alapítvány irodavezetőjeként. Ugyanakkor az udvari bolondok köztiszteletben álló polgároknak számítottak – a fogadókban ingyen ital járt nekik. Végel manapság a legnagyobb példányszámú vajdasági családi hetilap (napló)jegyzet-írójaként vált elismertté az „egyszerű" olvasók körében (a jegyzetekből összeállított válogatáskötet Időírás, időközben címmel jelent meg tavaly a Családi Kör és a Noran közös kiadásában). Ez utóbbi eset talán megérne egy külön tanulmányt, hiszen kezdetben nehezen fogadta el jegyzeteit a vajdasági olvasóközönség, ám évek múltán mégis népszerűvé vált, noha semilyen kompromisszumot nem kötött, nem mondott le (elméleti) igényességéről, sem a Vajdaságban a magyarok körében ma már nem éppen kedvelt baloldali, szabadelvű, nemzetietlennek kikiáltott látásmódról. Ami csak azt bizonyítja, hogy a határon túli olvasóközönség sem olyan, mint azt sokan gondolják, azaz nemcsak a hagyományos kisebbségi klisék szajkózása találhat érdeklődésre a körükben, hanem a (sors)kérdésekre adott, gyökeresen más jellegű (irodalmi és filozófiai) válaszok is – ehhez „pusztán", ám legelőször az kell, hogy leíródjanak és megjelenjenek.

Végel több király idejében „szolgált", de nem változtatott pozíciót, és (olykor talán túl) kérlelhetetlen szigorral, logikával, becsületességgel és felelősséggel igyekezett rámutatni arra, ki a meztelen. S miközben az uralkodók jöttek-mentek, a határok és a vasfüggönyök, hovatovább a vízumpolitikák és az útlevelek változtak és változnak, és miközben ő maga maradt a helyén, akár egy végvári lovag, mégis hontalanná vált, hontalan lokálpatriótává. Illetve már azzá sem: „a hontalanság mindennapi élménnyé vált, a lokálpatriotizmus pedig abszurddá", írta a kilencvenes években, miután nemcsak az egész, de már a részek is széttörtek.

Egy húszéves, 1981-től 2001-ig tartó időszaknak a lenyomata a Hontalan esszék, amely három részből áll. Az első a Lemondás és megmaradás című esszésorozat, amely kötetben 1992-ben jelent meg (így az 1991-ben kitört délszláv háborúk előtti munkákat tartalmazza), a második a Peremvidéki élet, amely 2000-ben látott napvilágot (a háborús időkben íródtak e kisesszék), a harmadik rész, a Krónikák pedig három, kötetben még meg nem jelent, 1996–2001 közt írt esszét tartalmaz. Kiemelném, hogy e kompakt, világos ívet mutató esszéfüzér mellé nyugodtan odatehetjük a szintén a Jelenkor Kiadónál megjelent Exterritórium – Ezredvégi jelenetek című kötetet, amelyet nevezhetünk akár esszéregénynek is, naplónak is, s amely szintén ugyanezt a motívumvilágot dolgozza fel, igaz, az 1999-es NATO-bombázások idején megélt élményekre felfűzve. Természetesen fölösleges lett volna az Exterritóriummal megterhelni a Hontalan esszéket, de e hármas tagolású kötet mellé feltétlenül odaillik. Sőt megjegyezném, ha figyelembe vesszük, hogy Márai háborús naplóitól ihletetten a vajdasági magyar írók miféle háborús naplókat tettek az asztalra, Végel messzemenőleg kiemelkedik közülük e kötetével, de alighanem saját művei között is centrális helyet foglal el összegző, ám egyben mindent újraelemző és -értékelő volta miatt.

Hontalan esszék az Exterritóriummal szemben, illetve mellett viszont az odáig vezető út dokumentuma: az 1956-os bicikliúttól 2001-ig, azaz majdnem ötven évről szól. A kötet egyedüli hibája viszont, hogy zömmel hiányoznak az egyes esszék megírásának időpontjai – ez főleg az első rész, a Lemondás és megmaradás esetében zavaró, ráadásul nem kronologikus sorrendben állnak az írások –, így aki nem éppen járatos a jugoszláviai történésekben, olykor eltévedhet, mikor hol jár, s esetenként még a helyzet jó ismerőinek is nehéz kapaszkodókat találniuk.

Végel e kötete voltaképpen egész életútjáról számot ad, de ami különösen érdekessé teszi, az a körkörösség, tudniillik, nem egy lineáris elbeszélés bontakozik ki. De ne memoárkötetre gondoljunk; a húsz év alatt megírt esszékben Végel az életrajzi elemek révén, a megélt események elbeszélése által egy problémakörrel szembesül, miközben az idők folyamán változik a perspektíva, s mindig egy új világ és világértelmezés születik. Ám nem az adott kérdésre adott válaszok változnak: Végel a szó szoros és nemes értelmében esszéíró, amennyiben nem válaszokat ad, „csupán" eltöpreng, kísérletezik, s még önmagát is fölfüggeszti: „Nem voltál több egy mellékes kísérletnél" – írja magáról a nyolcvanas években, de hasonló módon nyilatkozott nemrég egy interjúban: „Félre kell hogy értsenek, hogy megértsenek." S valójában nem is mindig Végel látószöge változik (ha fizikailag nézzük, az írások szülőhelye mindig Újvidék), hanem a látószög megélése. Ráadásul Végel, mint írja, fél (már amennyiben lehet félni a semmitől, de a Balkánon ezt is lehet) a legfontosabb kérdések feltevésétől, amelyek számára egyébként már nem léteznek: „Mert ahol felbukkantak, ott a szellembe befészkelte magát az egyöntetűség durvasága. Zűrzavarban élsz, amelyben minden kérdés egyformán fontos." E sajátos alapállás különösen akkor válik fontossá és a határon túli írók esetében majdhogynem egyedülivé, amikor a kisebbségi sors kérdéseiről van szó, mert Végel számára elsődleges feladat, hogy de-, majd újrakonstruálja a haza(fiság), a szülőföld, az otthon, a város és falu, a centrum és periféria fogalmát, illetve a lehetséges kisebbségi írói, értelmiségi szerepeket. Inkább egy új metaforát dolgoz ki, semmint hogy a klasszikusnak mondható szerepekkel (szolgálat, vállalás, híd stb.) bíbelődjön: „Kisebbségi mivoltodat önmagad állandó felülmúlásaként éled át; részben az vagy, ami nem akarsz lenni, kentaurként érzékeled egyetlen hitedet: az általános emberit." Végel éppen ebből „profitál", s ezért nem hagyta el végleg sosem Újvidéket: „Ha a nyelved és az életed nem azonos, akkor a feszültségükből meríts erőt." Ezt még a nyolcvanas években írta, de ma is vallja, hogy igazándiból csak otthon (pontosabban: „otthon") tud megszólalni, csak ekkor érzi úgy, hogy van mondanivalója, és az – uram bocsá’ – hiteles lehet. Az otthon maradás azonban magára maradás is, ami újabb feszültségeket szül, ám: lásd mint fentebb. A marginalitást pedig mint „függetlenséged egyetlen lehetséges formáját" kell védeni az anyanyelvi kultúrában. Még ha a hátrányokból nem is lehet feltétlenül és mindig előnyt kovácsolni, Végel értelmiségi stratégiája mégis ez.

Lemondás és megmaradás – így az első ciklus (kötet) címe. De miről mond le Végel, s mi marad meg? Lemond a biztonságot nyújtó keretekről – legyen az gondolati rendszer vagy topográfiailag beazonosítható hely –, s marad a mindenkori bizonytalanság, s marad a megértés reménye, még ha Végel fokozatosan odáig jut is el, hogy a megértés reménytelen vállalkozás, hacsak nem szúrunk közbe egy újabb csavart: „Megérted, mert képtelenség." A gyakorta érthetetlennek, abszurdnak ítélt balkáni és közép-európai eseményeknek Végelnél tehát egészen más olvasata van: a lemondás nem azt jelenti, hogy legyintünk, és a megfejthetetlen rébuszok világába utaljuk a témát, hanem azt, hogy a mindenkori racionalitásról mondunk le, amennyiben inkább a paradoxonok sűrűjében próbálunk eligazodni. S Végel ténylegesen a látszólagos ellentmondásokat keresi: más-más pontról nézve minden ellentmondás másnak látszik. Az, hogy nem látjuk a fától az erdőt, n. b. az erdőtől a fát, nem jelenti azt, hogy külön-külön ne próbálnánk meglátni – akár így is leírhatnánk a végeli stratégiát, még ha ez is abszurdumként hat. De még akkor is, ha semmit sem látunk, ott a bozótvágó machete.

„1956-ban érkeztem meg ebbe a városba az apámmal, hogy beiratkozzam a gimnáziumba" – írja Végel Újvidékre kerülésének történetét. Ráadásul több helyütt is megemlíti ezt az utat, jelezvén, milyen sorsdöntő volt, s mára szimbolikusan fontossá lett számára ez az utazás. Ám hamar megtörténik a kiábrándulás – „Ekkor találkoztam először ezzel a várossal, amelytől egy életen keresztül ragaszkodva menekültem" –, hiszen ez a város már nem az a város: a monarchiabéli, polgári, négy nagyobb etnikai-vallási csoport által benépesített „szerb Athén"-ra, melyből kiirtják a zsidókat, elűzik a németeket, rátelepszik a szocialista modernizáció, amely építve rombol, hogy 1991 után a totális szellemi pusztulás következzék be a nacionalizmus abszolút térhódításával. Végel egykor ugyan megszerette a várost, de az nem fogadta be, s ennek egyik, ha nem is túl kézenfekvő oka az, hogy a város „akkor kezdte elveszteni azonosságtudatát, amikor te keresni kezdted". S ha a város nem is, a rendszer maga kész válaszokat adott: „A paternalista közmegegyezés korában nem tilos volt, hanem szégyen volt másképpen gondolkodni." Talán ez a frappáns megállapítás fejezi ki legjobban, miben volt más a jugoszláviai szocializmus, amelyben szerzőnk is szocializálódott – ezért is volt itt nehéz (belső) ellenzékinek lenni. A szocializmus itteni rulettasztalán a tétek is mások voltak: bárki játszhatott, de csak rutinszerűen, számítgatás nélkül.

Végel legelőször a szülőföld mítoszával számol le. Szenttamástól, a plebejus világtól ugyan nem szabadulhat, de nem is köt vele békét. „Lekopott a szülőföld idillikus hamva" – írja, ellentétben azon vajdasági magyar írókkal, akik 1990 után hirtelen, ám csak gondolatban visszatalálnak szülőfalujukba, újra felfedezik az „ákácokat", és a tömbházakban ücsörögve nosztalgiáznak a magyar paraszti világ identitást őrző banyakemencéi után, melyből a nemzetiszín szalaggal átkötött cipók kerülnek ki.

A kemencepadka melege helyett Végel inkább az utazást választotta, sőt: „Légy otthon is átutazó" – írja. A Lemondás és megmaradásban újabb és újabb helyszínek jelennek meg, más és más szemszöget kínálva fel. Belgrád kapcsán szól arról, hogy az oda utazás „az önmegismerés szüntelen zarándokútja", de ez elmondható a bécsi, a berlini, a budapesti vagy éppen a dalmáciai utazásokról is. A helykeresés azonban csak gondolatilag termékeny, szó sincs az identitás lefikszálásáról. „Azonosulnál a mediterrán kultúrával, fogalmaid koszorújába zárnád őket, de a kövek, akárcsak az ég és a tenger, ellenállnak" – így mond Végel nemet Délnek, azzal, hogy érzése szerint a pannon mítoszok súlyától éppen a dalmát táj szabadította meg. A Közép-Európával való kacérkodás sem túl termékeny, mert már ebből is üzlet lett, de ami még rosszabb, az a nagy diskurzusokba vetett hit: „A kelet-közép-európai ember sohasem éli saját életét, de mindent nagyon komolyan vesz, ami az élet fölött van. Feltétlenül hisz az ünnepélyes retorikában, amikor a Történelemről van szó, és ugyanannyira patetikus, amikor a Nemzetről beszél." Berlinben pedig arra jön rá, hogy „európai fattyú" lett, s történelmi skizofréniában szenved: „számodra Európa gúzsba kötött emlékezetének elnémulása vészterhes jel. Szerinted az emlékezet éltető eleme nem az élet, hanem a kultúra. S Európa elnémul, ha a kultúra, ha a periféria ellen elkövetett bűneiről kellene vallania. Küzdesz az emlékezet ébrenlétéért, naponta mented az élettől a kultúrát."

Az emlékezet ébren tartásának bizonyítéka a Peremvidéki élet, ez a miniesszékből álló füzér (azaz a Hontalan esszék második kötete). Felidéződik a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek jugoszláviai és magyarországi szocializmusa, párttitkárok és ellenzékiek sora vonul el előttünk, s az újvidéki író szembesíti őket bűneikkel (de saját magával szemben sem mindig könyörületes). Végel érzékletes, de nem kevésbé ironikus hangulatmegvilágításában tűnik fel előttünk ez a kor: „évtizedeken át a vidám lakomákról értesülhetett a világ", s a korabeli ételek sorát is megadta, amelyeket az ideérkező külföldi „vadászok" fogyasztottak, akik mit sem sejtettek arról, valójában mi fortyog a balkáni kondérban: „A helyi konyha remekműve volt az Új Symposion kenőmájas, avagy a Makavejev-film, aszpikban. Ehhez is kellett a Sztálin-étolaj, amelyet azonban felsőbb utasításra csak mértékkel használtak, mert a túlzástól bűzlött a táj."

Az emlékek folyamatosan ütköznek a Peremvidéki életben, vagy éppen kiegészülnek a kilencvenes évekbeli apokaliptikus eseményekkel. Végel mentené az élettől a kultúrát, keresi a jeleket, de rezignáltan szemrevételezi, hogy azok bizony eltűntek. A Peremvidéki élet egyetlen nagy újvidéki séta a Duna utcától a Tito marsall sugárúton és a Futaki úti piacon át egészen a Katolikus Portáig, hogy aztán az író a már nem is létező Donstädter cukrászdába üljön be egy kávéra, ami mellett többek közt elmélázik az értelmetlenségen, melyet legjobban talán a Duna túloldalán tornyosuló vár szimbolizál: „A péterváradi várat ugyanis akkorra építették meg, amikor már semmi szükség nem volt rá."

S habár a világ apró szilánkokra, de annál vészterhesebb zajok mellett törik szét, a Hontalan esszék akkor áll igazán össze, ha elolvassuk a kötet Krónikák című, harmadik részét, mely három esszét tartalmaz. A kötetzáró Szellemi krónika (Hatvannyolc) akár az egész könyv avagy a végeli életút – elsősorban politikatörténeti – összefoglalója, ahol Végel (új)baloldaliságát nem föladva számol le az illúziókkal, melyeket ugyan már 1968-ban elvesztett, de a pontos önszembesítésre csak ebben az 1998-ban írt darabban kerül végképp sor. „Túlontúl bölcsek lettünk tehát. Hatvannyolc viszont káprázatos útvesztőre emlékeztet" – talán ez lenne a rejtély kulcsa: a profetikus, messianisztikus elvek feladása után marad a rezignált okoskodás, a demokrácia befejezi azt, amit a diktatúra elkezdett, s marad az egykori, 1968-ból (is) megörökölt dilemma: az értékválság közepette hogyan újragondolni az aufklérista hagyományt, már ha egyáltalában véve van ennek a próbálkozásnak értelme.

Hogy Végel inkább a nemre hajlik, azt az előző, ám később írt esszéből, a Párhuzamos krónika – Európai fattyúk címűből olvashatjuk ki. Meglehet, ez a kötet legjobban hangszerelt írása. A szintén Újvidéken, s így a marginalitásban élt Aleksandar Tišma emlékének szentelt írás ott lép ki a korábbi mederből, amikor Végel elmesél két intim sztorit. S ha nem is lennének igazak, az sem számítana semmit: én elhiszem őket, annyira „abszurdak". Az egyikben egy ifjúkori szerelmi történetéről van szó, amikor egyévi szerelem után szakított vele egy szerb lány, mert annak apja nem engedte, hogy magyar fiúval járjon. A másik még morbidabb: egy szerb lány, miután megtudja, hogy nősülni készül, csak azért fekszik le vele, hogy egyszer egy magyarral is együtt legyen. Ám a liezon után bemos az elbeszélőnek: a magyar férfiak félénkek és gyávák, a szerb férfiak pedig lecsapják a kezükről a magyar nőket. És a lány történelmi kontextusba helyezi a szexet: „Negyvenegyben bátrak voltatok. Az apámat 1941-ben kitoloncoltátok Újvidékről, szedje a sátorfáját, menjen vissza Szerbiába. (…) Megérdemeltétek, amit kaptatok, magatok is tudjátok, azért vagytok most olyan gyávák." Amire Végel válasza: „A vodkásüveg után nyúltam." Nem a kisebbségi siránkozás útját választja, hiszen amikor már a szeretkezés is nemzeti kérdéssé válik, ott a nyafogásnak sincs már semmi értelme.

A vodkásüveg aztán kiürült, s meglehet, ebből a palackból szabadultak ki a szerb, horvát, magyar stb. nacionalizmusok szellemei. Amelyekkel Tišma már 1968 óta küzdött, újra, pedig 1945 után egy ideig, az illúziók világában úgy tűnt, többé már nem támadnak fel. Végel a 2001-ben írt esszéjében már kiteljesedettnek látja a mozaikot, áttekinthetőnek a képet: „minden kocka a helyére került: azok lettünk, amik voltunk: balkáni árvák".

Árvák, ahogyan az udvari bolondok is elszakadtak családjuktól és magányosan, az élet peremvidékén tengethették életüket, még ha fontos emberekké váltak is.

Őrzők a strázsán
Szerző
A ​szellem finom játéka. A kortárs magyar irodalom interkulturális aspektusai. Kijárat Kiadó, Budapest, 2006.
Szerző
Exterritorium – – Szenen vom Ende des Jahrtausends. In. Arte TV. 2008. január 24.
Szerző
Der nationalist ist immer der andere. Bestehende Analyze, beklemmende Chronik – László Végels jugoslavische Kriegstagebuch “Exterritorium”. (Végel László: Exterritorium, Matthes und Zeitz, Berlin, 2007). In. Neue Zürcher Zeitung. 2008. február 9–10.
Zerstreut schweigen. In. Tagesspiegel. 2008. március 10.
Elolvasom
Eine Stadt in Serbien
Szerző

Eine Stadt in Serbien

"Exterritorium. Szenen vom Ende des Jahrtausends" zeichnet ein polemisches, weil aus leidvoller Erfahrung gewonnenes Bild vom Leben in einer Stadt

Újvidék ist der ungarische Name der Stadt Novi Sad in Serbien. Hier lebt der Schriftsteller László Végel, Angehöriger der ungarischen Minderheit in Jugoslawien, einem Staat, der bis 1989 offiziell keine dominierende Mehrheit kannte, dann aber rasch in Kleinstaaten und Provinzen, vor allem aber in nationale Fraktionierungen zerfiel. Über die Kriege im ehemaligen Jugoslawien gibt es eine reichhaltige Literatur. Das Buch "Exterritorium. Szenen vom Ende eines Jahrtausends" von László Végel nimmt darin insofern eine Sonderstellung ein, als es einen besonders unmittelbaren Eindruck von jenem serbischen Nationalismus gibt, der noch fast zehn Jahre nach dem Ende des Krieges die politischen Verhältnisse wesentlich prägt.

Végel schreibt im Kern über die drei Monate des Jahres 1999, in denen Serbien sich dem Bombenkrieg der Nato ausgesetzt sah. Alle Opfer- und Heldenmythen wurden auf diese neue Erfahrung angewendet, und so konnte auch das Abkommen von Kumanovo, mit dem das Ende der Kampfhandlungen besiegelt wurde, zu einem „triumphalen Sieg über die Nato“ umgedeutet werden: „Mochten doch alle zur Kenntnis nehmen, dass sich der Kosovo-Mythos erfüllt habe; Serbien hat Europa gegen Amerika verteidigt. Wie einst gegen die Türken.“

Die Vojvodina, seine multinationale Heimatprovinz im Nordosten Serbiens, wird für Végel zu einem Modellfall, vor dessen Hintergrund er die Geschehnisse im Kosovo und die gesamte Konstellation auf dem Balkan zu verstehen versucht. Er hält sich am Rand, und sieht dadurch umso genauer, wie der serbische Nationalismus sich zu einem gegen jede Aufklärung resistent scheinenden Gemenge aus Marginalisierungsangst und Sonderstellungswahn entwickelt, vor dem auch die Intellektuellen nicht gefeit sind. Exterritorium. "Szenen vom Ende des Jahrtausends" zeichnet ein polemisches, weil aus leidvoller Erfahrung gewonnenes Bild vom Leben in einer Stadt, deren Schriftsteller häufig mehr oder weniger aus der Not der nationalen Zerwürfnisse heraus Weltliteratur schreiben lernten. (Bert Rebhandl, DER STANDARD, Printausgabe, 13.5.2008)

A Das Treppenhaus a gefärliche als die Straße. In. Frankfurter Allgemeine Zeitung. 2008. június 19.
Elolvasom
Áttüntetések
Szerző

ÁTTÜNTETÉSEK

Végel László: Egy makró emlékiratai

A makró ma a fotográfiában és főképp a programozásban használatos kifejezés (utóbbiban kb.: utasítások rögzített sorozata). Négy évtizeddel ezelőtt a jóléti Jugoszláviában nem feltétlenül egyenes utat járó értelmiségi kitartottat, közép-európai hippit jelölte a szó. TARJÁN TAMÁS ÍRÁSA.

Végel László Egy makró emlékiratai című regénye 1967-ben jutott el először az olvasókhoz. A huszonhat éves szerző műve irodalmi robbanásként hatott, az ún. farmernadrágos próza (Salinger and Co) Közép- és Dél-Európa határmezsgyéjén keletkezett, multikulturális változatát látták, dicsérték, rajongták benne. Nevezték a helyszín, Újvidék első modern, nem partikuláris regényének (térségünk irodalmilag legváltozatosabban bemutatott településeinek egyikéről van szó, melyet nem kevés magyar és szerb toll ábrázolt kitűnően). Méltatták negatív fejlődésregényként, a Balkán irányába szoruló beatregényként, többszörös prózapoétikai vívmányként, a depoetizálás küszöbregényeként. Maga Végel is nemegyszer megemlékezett könyvéről, például így: „…regényem főhőse [Bub] is a Balkán szövevényes alagútjain menekül a Mediterrán felé. Ő maga is csavargó, akinek az életét egy másik pícaro kommentálja: Merkurosz, aki azt hiszi magáról, hogy ő van a legközelebb a Naphoz, ezért ő forog a Nap körül a legnagyobb sebességgel. Csavargó, akit sokan hibbantnak tartanak. Újvidék Odüsszeusza”. Ebben a meghatározásban a pikareszk jelleg és a sűrű mindennapokban pulzáló cselekmény mélyének mitologikuma domborodik ki.

A nagysikerű alkotás az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepén és végén két újabb regényt tapasztott magához (Áttüntetések; Eckhart gyűrűje), az így létrejött – és 1993-ban Újvidéki trilógia címen közrebocsátott – sorozat azonban nem képez valóban szerves regényhármast. Az első, legjobb, legmaradandóbb rész a Jelenkor Kiadónak köszönhetően újból kézbe vehető. Elolvasása ma is élmény – áttűnéseken, áttüntetéseken keresztül.

Ez már nem egészen az a mű, melyet Weöres Sándor nevezetessé vált levelében „döglött mondatai” okán üdvözölt, az alulretorizáltság retorikáját élvezve és köszöntve benne. Végel könyvétől ez a csapás volt a (laza) összekötő út Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Garaczi László epikájához (a másik, citátumokban megvalósuló lehetőség Esterházy Péter Függőjének utalásrendje a Makróra; s nyithatók e korai alkotás és a magyar[országi] prózafordulat között más ösvények is). Ám a második kiadástól kezdve Végel fésültebb nyelvezettel bocsátotta közre az emlékiratot. Szivar (öregedő férfi), funkci, gimi, zrí, egy-két durvább szó: az újabb edíciók az írói akarat szerint leválnak az alapműről. Világkép, szellemiség, szerkezet többet hordoz immár, mint a stílus.

Végel az emlékirat műfaját eleve „áttüntette”, átültette. Az egyetemi tanulmányait el-elhanyagoló, lesi-szexfotósként mellékes keresethez jutó Bub naplószerű feljegyzései, melyekben hosszú szünet is tátonghat, inkább reflexiók, mint akármiféle memoár lapjai (amelyhez sem időbeli távlattal, sem hagyományosan kiaknázható anyaggal, sem előadói invencióval nem rendelkezik az alapvetően tehetségesnek és tisztességesnek tűnő, de kisiklott, tanácstalan fiatalember). A második részben komoly terjedelem jut más írások számára: Merkurosz nagyszabásúnak, lepellerántónak tervezett, ám elvetélt műve töredékeit bízza Bubra, az érzelmi odaadást pénzre is váltó, mégis a tisztaságban reménykedő Csicsi levelet ír; az egyes szám első személyű előadás több személy közt oszlik meg, nézőpont-váltogató, közösségibb jelleget nyer.

Az eddigiekből sejthető, hogy tradicionális narrátorral sincs találkozásunk. Az emlékezőnek nem a kivételessége, hanem a beolvadása, a hasonlítása a lényegi. Egy a kallódó sokak közül, akik nagyjából fel is ismerik generációjuk elveszettségét (akár túlzott verbalitással egymás tudomására is hozzák kárhozatukat, mely eredhet az apák, a szülők tetteiből, az államgép őrléséből, vagy száradhat a saját lelkükön), mégsem tudnak jobb választást-elfogadást a makróságnál. Az egyetem, klub, fülledt magánlakás, kocsma helyszíneit kínáló Újvidék a nem narrátor narrátor nem emlékirat emlékiratában termékeny televénye a csak külsőleg mozgalmas cselekménynek. Jönnek, mennek, isznak, szeretkeznek, tanulnak, vegetálnak az egymás által is kényszerpályákra állított figurák (Bub például gazdája, az elvesztegetett életéért gyalázatos kárpótlást kereső mérnök óhajára kompromittáló fényképeket készít a férfi alkalmi szeretőiről, és újabb légyottokat kikényszerítve zsarolja őket). A nem magyar nevek és ragadványnevek (Merkurosz, Tornadosz, Tanja, Zorica, Saša stb.), a furcsa egy szótagos nevek (Hem, Mem, Pud, Bub, Sík stb.), egy kiemelt tucat-becenév (Csicsi), a mindvégig működtetett, név-ellenpont jellegű monogram (G.N.) belterjesen ismerőssé, egyben atomizálttá teszi azt a fiatalember-univerzumot, melynek szűkössége és távlattalansága elvileg legitimálja – mondjuk – a gépkocsilopást, előlegezi a létcsődöt, és kíméletlenül borítékolja két szereplő öngyilkosságát.

Az egyik haldokló – vagy már halott – kórházi ágya mellett Bub azt motyogja: „Lepipáltál bennünket”. A meghívott, provokált végzet nagyobb érték a létnél. Végel számos írói erényének (általános szerzői tartózkodásának) egyik ismérve, hogy (egy-két primerebb szöveghelyet nem számítva) csakis elegáns, közvetett írástechnikai eszközökkel „szól bele” Bub emlékiratába, és meg sem kísérti a lehetőség, hogy bármely társadalmi ideológia, eszmény, hit, illúzió, utópia nevében, hősei kritikusaként fellépve, ellenük foglaljon állást. A szoba falára írt ÉGALITÉ, SEXUALITÉ, LIBERTÉ nem az ezerkilencszázhatvanas évek végének (nem 1968-nak) a Párizsát vetíti ki, hanem önmagát. Három szót.

Az Egy makró emlékiratai épp ezért – és említett vagy nem említett egyéb vonásai folytán – magában álló regény. Nem trilógiakezdő, nem trilógia-címerező.

De, újfent ezért, megáll magában, s mint regény, negyvenkét év teltével ma is áll.

Lábjegyzetek egy meg nem írt műhöz
Elolvasom
Pepi70. Végel László hetvenéves

Pepi70

Végel László hetvenéves

„Kis, mokány granicsár, határszéli ember, közvetítő, komp, híd, egykori beatnik, mai harcsabajszú cyberpunk, megélt, megszenvedett antinacionalista“: az Isten éltessen Pepi! - Vágvölgyi B. András köszönti a Literán Végel Lászlót születése napján.

Pepivel nemrég telefonon beszéltünk, hivott egy pesti rendezvényre, nekem akkor pont a Literával volt elfoglaltságom, másnap hívtam én, már megint Újvidéken volt. Mondta, nem szeret már annyira Pestre járni, mióta nincs a Pista. Aki nemcsak szállásadó volt neki, de szellemi- és betéti társ, kül- és/vagy beltag, intellektuális és praktikus értelemben. Persze nem csak a Végel Pepinek hiányzik az Eörsi Pista, talán az egész magyar szellemi életre elmondható. (Én néha elképzelem, mit is írna ő most, ilyenkor vagy elsápadok, vagy fulladozok a röhögéstől.) Az előző évtizedben sokkal többet beszéltem a Pepivel. A háborúkról. Például a szerb írószövetség székházában fogyasztottunk pljeszkavicát, elmutogatta, hol udvarolt szimultán és féltérden Danilo Kiš féltucat nőnek, amit Eörsi is megírt. Pepi az embargó alatt Allen Ginsberg-esteket szervezett Újvidékre és Belgrádba. Elintézett nekem, akkori magyarnarancsos újságírónak – újvidéki tévétechnikusnak álcázva – autóstúrát a csetnik-ellenőrzés alatt lévő és erősen szétlőtt Vukovárra.

Magam részéről a szerbiai kilencvenes éveket 2000-ben zártam, a Miloševićet megbuktató választásról írtam, Újvidéken Végelnél voltam, Belgrádban Makavejevnél, jó volt, máig szeretem/szeretném az ilyesmit, most is Egyiptomban lennék a legszívesebben. Aztán hazafelé, via Kelebija, leszedtek a vonatról, pedig írásos akkreditációm volt, nyolc órát ültem egy vasúti őrszobán, a boszniai Szerb Köztársaságba igyekvő tucatnyi orosz kurva (hivatalosan: rúdtáncosnők) hatósággal szembeni viselkedését figyelhettem, a késő esti vonattal elengedtek. Nem vágytam gyorsan vissza Szerbiába, később lelőtték a demokrata miniszterelnököt, Zoran Djindjićet, ezután meg egyáltalán nem szorgalmaztam a déli szomszédolást. Sokáig azt hittem, a magyarnál egy hülyébb (értsd: önsorsrontóbb) nép van a térségben: a szerb. (Mondtam ezt annak fényében, hogy tudom, időről időre szlovák és román barátaink is képesek meglepetésre, Ukrajnát meg már ide sem számolom.) A szerb hülyeség hosszú dekádja mintha véget ért volna, csak azért, hogy utat engedjen a magyar hülyeségnek a listavezető címéért.

Végel László az elmúlt tíz évből hosszabb időt Berlinben töltött. Tulajdonképpen azóta nem is sokat – eufemizmus: semennyit – beszéltem vele: igenmód kíváncsi lennék, hogy az újvidéki multikulti lokálpatriótának hogyan jött be a kultúrnagyváros.  Erre a kis dolgozatra készülve elolvastam Szerbhorváth György Vajdasági lakomáját, mely a valahavolt egyik legjobb magyar folyóirat (Új Symposion) érdekes története, Végel meghatározó szerepével és újraolvastam az Egy makró emlékiratait.  Szinte kamaszíróként írta 1967-ben, huszonhatodik évében. Magyarországon aktuálisan elképzelhetetlen könyv. Beatnik író, bácskai Kerouac. „Ma végre sikerült időt szakítanom, hogy egész délután a kockás ingeket nézegessem.“ Híres nyitómondat. „Nem olvasok komoly könyveket, csak sztrippeket.“ A Makró az a könyv a magyar irodalomban (nemcsak a „jugómagyar“, hanem az „egyetemes“, haha!), amely a legközelebb áll a francia újhullám filmjeihez.“A legtöbb lány úgy írja a levelet, mintha kombinéban ülne az asztal mellett, és vajaskenyeret szopogatna“, és „olyan a haja, mint Françoise Dorléacnak egy Truffaut filmben“. Párizshoz képest persze vidékies az akkori Noviszád, az életérzés a máriateréziás parasztbarokk mintájára a joszipbrozos parasztpop, de ez a vidék (akkor) egy kozmopolita vidék, nemzetfeletti ország, elismert vezetője az el-nem-kötelezettek mozgalmának; bandungi csevap, az öt elvvel és sok hagymával. A régi Végelt olvasva próbálom előcsalni magamból a legősibb Jugoszlávia-élményt: a színes olasz majicák mellett egy szabadkai suszterájra emlékszem, rézsútos, délutáni napfény, valamiért sötétkék és sötétbarna, bőrszag és por, a falon Tito-kép lóg. Kisgyerek voltam, hatvanas évek még, de feltűnt, nálunk nem lógott Kádár-kép a cipész KTSZ-ben, a kéziratra támaszkodó Leni (sic!) is csak az oviban, itt viszont a suszter mintha örömében tette volna ki. „A trafikokban rágógumibot, prefogyasztói világállapot“ – ezt most nem Végeltől idézem. „…belevaló buli lesz, nem babra megy a játék. Ezek már a csoportszexet gyakorolják“ – ezt viszont igen. Zsúrfiúk és stramm lányok. Nyelvi minimalizmus, peremvidéki peremnyelv, a makró, aki kerítő és illegális pornográfus, rejtekhelyről, zsarolási céllal „a picsákat fényképezi“, mint, mondjuk, ugyanebben az időben, a világ másik felén Imamura vagy Wakamatsu – hamár a francia újhullámról van szó -, de „körülöttem idősebb hapekok népdalokat énekelnek“, mert a parasztpop turbófolk is, és „hová rohantok? Nem történik semmi“, illetve nagyonis történik, csak az is egy zsákutca, másik zsákutca, csőtöréssel a végén – Végel Pepinek is csak a kilencvenes években mesélte el idős édesanyja, amire ő nem emlékezhetett, hogy a szenttamási (Srbobran) utcájukban hogyan öltek meg 44-ben a partizánok magyar szomszédokat, ami a „hideg napokért“ volt a bosszú, amiből egyenesen következett 1991, és majdan, a jövendőben következhet egy ma még nem tudott évszám, mondjuk Horvátországban vagy Boszniában vagy Koszovóban, mert ciklikus az élet, mégha buta és unalmas is. Persze, „az ember belehülyül a magányba“. Ilyenkor veszi elő az „örökíróját“. Persze a makró idején még ÉGALITÉ volt, meg SEXUALITÉ, ja, és LIBERTÉ – bár utóbbi visszatekintve nem tűnik százasnak, de ne vitassuk el a hajdani helyiértékű hamistudatot! Mert már akkor megjelentek a „férfikölnitől illatos besúgók, akik színlelik a részeges bohémot, a rend gondosan fésült, illedelmes és körmönfont esztétáját“, s akikből huszonöt év múltán akár készséggel válhatott (mindmáig) utolsó európai tömeggyilkos is. „Kedves hazafiak, nemzetmentők, állami kurvák, rendőrbébik, irodalmi selyemgyerekek. Fenséges emberiség! Humanista rendteremtők. Súgj!“ – írja a Végel Pepi 1967-ben, huszonhat évesen. „Rossz véleménnyel vagyunk azokról, akikről mindenki rossz véleménnyel van. Igen, írtsuk a gazt“ – nade elég is abból, hogy most itt Függőt játszom! Végel Pepi jól megélte a gazirtást, bujkálnia is kellett, szerintem  az Exterritórium c. könyve a délszláv háborúk legjobb elemzése – világszinten.

 

Tíz év után, hirtelen ötlettől vezérelve, néhány órára visszatértem Szerbiába. Temesváron voltam, csak egy estét, zuhogott az eső, gondoltam másnapra eláll, el is állt, Zsombolya felé vettem az irányt, végre átautózni a Schwäbische Türkei dandárján. (Még az is eszembe jutott, hogy el kéne menni Herta Müller miatt Nitzkydorfba, de nem esett útba, és azt is gondoltam, ennyire sznob azért nem lehetek.) Romániából Szerbiába érve, Unióból Páriába, pedig huszonéve mennyire másként is volt ez, persze rámtörtek az emlékek. És persze az útjelző táblák: Novi Sad (Neoplanta, Neusatz, Újvidék – ezt nem írják, ezt én mondom) 100 kilométer. El kéne menni a Végel Pepihez! Telefonszám persze nincs nálam, az Oslobodjenije sugárutat mégcsak megtalálnám, nade a házszám. Nem is vagyok bejelentkezve. Nem mentem végül, de autóvezetés közben, az őszi napsütésben sokat gondoltam rá. Útközben egy Žitište nevű helyen (Bégaszentgyörgy, mint utóbb megtudtam a magyar nevét; sportváros – sportski grad!) megláttam amit látni akartam, rájöttem, hogy a falusi Rocky-szobrok országában vagyok. Két lábbal ugrottam a fékre! Nem hittem a szememnek. Tényleg Rocky Balboa feketére festett gipszszobra áll Zitiste főterén a szürke márvány piedesztálon – kicsit sem hasonlít az őt megszemélyesítő Sylvester Stallonéra -, fotó is készült. Akkor nem tudtam, de mostanra rájöttem: A hetvenéves Végel Pepit ünneplem én ezzel a Rockyra hajazó mozdulattal. „Kis, mokány granicsár, határszéli ember, közvetítő, komp, híd, egykori beatnik, mai harcsabajszú cyberpunk, megélt, megszenvedett antinacionalista“: az Isten éltessen Pepi!

Nem először írok Végel-köszöntőt, az imént is magamat idéztem öntetszelgő-mód és nem is szokásom előre bejelentkezni, de bejelentkezem: szeretnék írni köszöntőt Pepi80, Pepi90, Pepi100 címen is, egészen bis Hundertundzwanzig!

                                                                                                                                                                                                        Vágvölgyi B. András

A hontalan. Végel László hetvenéves
Elolvasom
Végel László hetvenéves

Végel László hetvenéves

Hogy kit tisztelhetünk a most hetvenéves Végel László Kossuth-díjas íróban, szerkesztőben, esszéistában, publicistában, a vajdasági magyar szellemi élet legjelentősebb személyiségeinek egyikében? Először is azt az embert, akinek nem kellenek evidenciák, nem kellenek a biztonság garanciái ahhoz, hogy biztosnak tudja magát. Annak, aki. Mondjuk: rendíthetetlenül kisebbséginek, magyarnak Szerbiában, és szerbiainak akkor is, ha Magyarországon, Svájcban vagy Németországban tartózkodik.

Akinek élete egyszerre nagyszabású és sziszifuszi, drámai és gyötrelmesen mindennapi. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ép ember. Pedig hát, ha az állami televízió valakinek a portréját időről időre megmutatja, mint az övét a NATO-bombázás alatt, hogy mindenki lássa, megjegyezhesse, ki a szerb állam ellensége, s ha rettegnie kell attól, hogy valaki felismeri, akkor nagyon nehéz erkölcsileg és szellemileg is épnek, egésznek maradnia. Az maradt. Hogy ez erény volna? Hogyne, hiszen tele vagyunk – mint egyszer Végel László is megfogalmazta – meddő szentekkel és világmegváltókkal, nagyszájú szenvedőkkel, lélekben máshol élőkkel.

Másodszor. Ama kevesek egyike ő, akinek gondolkodása, legyen bármennyire is sokszálú, egy fonadékká sűrűsödik. Akit foglalkoztasson bármi, megszólalásától kezdve minden műfajban ugyanarról beszél. A kisebbségi skizofréniáról. Arról közelebbről, amit az életmű különböző pontjairól való olyan kulcsszavak jelezhetnek érzékletesen, mint a megalázottság, idegenség, számkivetettség, peremlét, hűség, honvágy, kishitűség, senki földje, elvándorlás, asszimiláció, túlélés, fájdalom. Tizenhat magyarul megjelent könyve közül az első, az Egy makró emlékiratai című 1967-ből való, azóta is a magyar próza alapművének számító regényének hőse gyökértelen, sehová, senkihez sem tartozó, örökké bolyongó, mert a helyét nem találó ember. Idegennek, kozmopolitának nevezték érte.

Az eddigi utolsó munkája, a Hontalan esszék (2003) is erről gondolkodik. Hogy a kisebbségi ember nincs, mert nem lehet otthon két közösségben: az államnemzet polgáraként, s a kulturális nemzet tagjaként. Kényszerűen és szükségképpen hasadás támad benne. „Ha ez bekövetkezik – írja –, akkor már csak panaszra képes, és azanyaországi kultúrával vigasztalódik, a saját kultúrájára csak úgy tekint, mint az agónia kultúrájára. Ez ellen kell védekeznie, úgy, hogy vállalja a kényszerhelyzetéből következő européerséget”, a kínálkozó „etnocentrizmussal” szemben a minduntalan lekezelt, szégyenbe hozott álmot Európáról.

 Harmadszor. Ez az eddig szerb, német, angol, horvát, szlovén, holland, bolgár és albán fordításban is az egzisztenciális fontosságú dilemmákról beszélő magyar író megint egyszer a korszerűtlenség hírébe keveredhet. A divatok és a kánonbeliek ellenében halad. Nemcsak, mert azt mondja, s művek sorában mondja, amit mond, és úgy mondja, ahogy mondja, hanem mert közben senki nem vonhatja kétségbe hűségét azokhoz, akiknek beszél. A szellem itt kezdődik. Az identitás is. Mert a hűséges szellem maga a szellem. A hűséges identitás maga a személyiség. És nem vitatható a képzelt hősök és valódi gyávák közt bátorsága, mint mindig jelen idejű döntés, mint éppen zajló cselekedet. Hogy maradt, ahol élt, s írja, mondja rendíthetetlenül, a fenyegető körülményeknek ötven éve ellenállva azt, amit megtapasztalt, átgondolt, megítélt. S ezt nem akarja küldetésnek nevezni.

Továbbá, mert életműve olyan erényeket testesít meg: az igazságosságot (amely mindig a leggyöngébbeket tekintve ér valamit), a nagylelkűséget (mint az adni tudást, s mint szolidaritást), a hálát (mint az emlékezés önelégültséget kizáró örömét), az alázatot (mint önismeretet), a türelmet (mint tiszteletet és várakozni tudást), a humort (mint alázatot, tisztánlátást, könnyedséget), nota bene: a szeretetet, amelyeknek, közkeletű hiedelmek szerint semmi köze már az esztétikaihoz. Igen, a szeretetet is mint az erőszaknak s az önmagunk állításának ellentétét. Mint közösséget, osztozást, hűséget. Lám, megint itt vagyunk. A hűségnél. Végel László hűségénél. Summa summarum: azt kell tisztelnünk és elismernünk benne, ami és amilyen, vele és általa azt, amivel szembe kell néznünk. Ebből a szempontból talán nem fontos, de érdemes arra emlékeztetni, hogy számos díja közt ott van a Magyar Köztársaság Elnökének Aranyérme Írói életművéért (2000), az Év Könyve díj (2001), Újvidék városának Február 1. Díja (2004), a Pulitzer-emlékdíj (2005), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2005), a Danas Barátja díj (2008), s a Kossuth-díj (2009).

Forrás: vegel.org

Serbiens seismischer Untergrund. In. Kommune. 2011/6–7.
Szerző
Elolvasom

Kako biti čist

Laslo Vegel: Memoari jednog makroa
Preveo Aleksandar Tišma
Stubovi kulture, Beograd 2011.

Kao što rekohja se ne sećam svegaSamo ljudi pričajuOni kojikada me grdeuvek stavljaju starog pred mene kao primerA tvoj otac ovakotvoj otac onakoŠta mogukad se ne sećamVeć sam mnogo puta pokušao da zamislim onog davnašnjeg starogmnogomnogo putaI uvek se nanervirao što mi to nikako ne uspevaJa ga se sećam kada je već bio drukčijiKad mu više ništa nije vezivalo pažnjuPosle rada jurio je kući i čitavog dana više ne bi ni nos turio na ulicuSamo je sedeo u sobini sa kim nije razgovaraopušio je i čitaonajčešće Marksa.

U kulturnom okruženju u kojem se – što brljanjem i nehajem, što smišljeno i sistematski – uveliko radi na zaboravu, odnosno na nekovrsnoj kokošizaciji našeg pamćenja, vredno je pohvale svako nastojanje da se tom zaboravu doaka, da se vrednosti obnavljaju tako što će živeti; dakle, najbolje tako što će ukupna naša baština modernosti bivati na sve dostupne načine reaktuelizovana. Naizgled mali, ali dragocen prilog tome jeste i novo izdanje knjige koja se ovde razmatra, debitantskog romana s konca šezdesetih Lasla Vegela, tada jednog od Mladih Gnevnih Ljudi šezdesetosmaške generacije, a danas rezigniranog, no zarad toga ništa manje lucidnog posmatrača ovdašnjih, ali i uopšte srednjoistočnoevropskih postkomunističkih uspona, posrtanja i lutanja.

No, da gornji pasus ne bi doprineo zabuni, valja pohitati da se kaže: Memoari jednog makroa nisu nekakva muzealna vrednost kojom će se baviti tek dokoni istoričari književnosti (a bogme i sociolozi kulture bi tu imali posla), nego živa i uzbudljiva literatura koja se nije pohabala u ovih četrdeset i kusur godina! Sama činjenica da se prevođenja romana poduhvatio takav maestro kakav je bio Aleksandar Tišma – koji niti je živeo od prevođenja niti je radio "na normu" – ukazuje na jednu važnu činjenicu: ovaj je roman jedan od onih koji su najbolje "uhvatili" duh i strujanje jednog vremena, i preneli ga – eto svedočanstva kroz novo izdanje – do današnjih čitalaca. Prvi se put ova knjiga u srpskom prevodu pojavila 1970, negde na vrhuncu one postrankovićevske oslobađajuće "južine" u jugoslovenskom društvu; lično posedujem ono sledeće izdanje iz 1986, iz sutona socijalizma dakle, objavljeno u onoj dragoj i prelepoj biblioteci "Danas" Matice Srpske, iz onog prošlog svršenog vremena u kojem je Matica, sa svojim sjajnim knjigama i sa svojim fenomenalnim Letopisom (koji su tada kreirali ljudi poput Despotova, Kopicla, Jovanova, Judite Šalgo…), bila uistinu kulturna institucija a ne pozadinsko paravojno udruženje za sistematsku kretenizaciju i varvarizaciju "svih srpskih zemalja". Sada nam "Stubovi" nude svojevrsno treće čitanje, u najnovijem "novom kontekstu" jedne večito burne i u toj večitoj burnosti večito iste potkontinentalne istorije.

Šta su zapravo ovi "Memoari"? Zaigran, uzbudljiv solilokvij momka sa (novosadske) ulice iz šezdesetih, malo studenta a malo (više) zgubidana, korzo-kibicera, ne baš artikulisanog buntovnika protiv jednom-zauvek-zadatog Reda Stvari "pobedničke" generacije očeva. Nešto je, naime, snažno u vazduhu, neko čudno strujanje u kojem se "lokalna" potreba za buntom protiv građanske učmalosti jednog navodno postgrađanskog poretka prirodno spaja sa "globalnim" weltschmerzom rokenrol generacije, baš koliko i sa generalnim hormonskim (i pomalo selindžerovskim, po prirodi stvari) svrabežom mladosti kao takve, besomučno eksperimentišuće sa emocijama, telima, vrednostima. Takvi su, dakle, i narator Bub, i njegovi prijatelji, prijateljice i devojke u svim svojim izukrštanim opasnim vezama, Hem, Tornados, Merkur, Bea, Tanja, Čiči i ostali. Takav je grad i svet oko njega: propupao i zamaman, sav nekako ustremljen protiv sveta roditelja; a to se gibanje šezdesetih, taj se kontrakulturni senzibilitet koji nema potrebu da se deklariše takvim jer to već duboko iznutra jeste, oseća u svakom retku ove knjige, nekako posve kompatibilne sa, recimo, Godarovim filmovima iz tog vremena, ili sa Blow Upom, ili sa free jazzom i psihodelijom Novoga Sveta, ili uostalom sa konceptualističkim "provokacijama" i vaskolikim duhom novosadske Tribine mladih; bajdvej, da su stvari išle malo drugačije nego što jesu, moglo bi se zamisliti kako Žilnik "ekranizuje" ovaj roman, bilo bi to zanimljivo videti! Takođe, Memoari jednog makroa, mada prirodno pripadaju mađarskoj literaturi, svojom su potpunom ukorenjenošću u "ove prostore" nesumnjivo i jedan od ključnih primera (ranog) ukrštanja obrazaca džins proze sa društvenokritičkom književnošću u jugoslovenskim kulturama.

Ispisujući jedan od najnovosadskijih novosadskih romana u našim književnostima – mada se ime grada, onako uzgred, pominje tek na jednom jedinom mestu – i pravi omaž uzbudljivoj uzbibanosti koja vrije ispod privida nepomične panonske flegme (ko to ne vidi, ništa ne vidi…), mladi Vegel stvara jedan literarni mikrosvet čiji su junaci, potvrdilo se, "naša budućnost", gotovo kao u onoj proročanskoj rečenici iz filma Mlad i zdrav kao ruža. Pa dobro, ta budućnost je odavno tu, mladi buntovnici odavno su se konformisali, a mladi komesarčići izrodili su svoje mutirane klonove, mlade japijevčiće. Jedino korzoa više nema, ni u Novom Sadu ni bilo gde, ali devojke su podjednako zamamne, u letnjim haljinama i bez njih, a i Poredak se promenio samo zato da ostane isti: "Tada sam definitivno naučio da ma šta učinio sve ostaje po starom. Pa zar bi vredelo da nešto učinim? Reci sam, ti koji bi uvek da nešto činiš. Ti još izmišljaš ponešto. Ali ne. Znaš šta još možemo činiti? Možemo da menjamo košulje, pantalone, kapute, možemo da menjamo cure i sobe. E pa eto ti šta znači biti čist."

Ne zvuči baš utešno, ali književnost ionako ne služi tešenju – za to su dobre i crkve, kladionice ili nadrišpanske serije. Vegelov roman je, međutim, sasvim lepo ostario, kanda mnogo lepše od svojih protagonista, tada još mladih i zdravih kao ruža, a sada…

Elolvasom
Szabadpolc 5. - A gazdag, az okos és a szép
Szerző

Szabadpolc 5. - A gazdag, az okos és a szép

Végel László Bűnhődés, Noran Libro, Spiró György Magtár, Magvető, Báthori Csaba Ellenmérgek, Napkút

A Litera a könyvhétre úgynevezett szabadpolcok összeállítására kért fel öt fiatal, tehetséges kritikust. A polcokon nincs szoros tematikus összefüggés, ám a könyvek valamiképp mégis sort alkotnak. Utolsóként Kassai Zsigmond kritikáit olvashatják Végel László Bűnhődés, Spiró György Magtár és Báthori Csaba Ellenmérgek című kötetéről.

Alább három új esszékötet bemutatására teszek kísérletet; mindhárom az idei Ünnepi
Könyvhét termése. Különböző hangsúlyokkal, de valamennyi könyv jellemzően kelet-közép-európai mintákon keresztül szól olvasójához, megragadva és párbeszédbe állítva e nehezen megfogható, de kétségtelenül fülön csíphető identitáskomplexum tarka árnyalatait. Az egyik kötet kérlelhetetlen öniróniájával, a másik a tudás aprólékos szétszálazásával, a harmadik a nyelvi cizelláltságával csalogatja magához az olvasót.

Végel László Bűnhődés című esszéregénye újra és újra azt a megkerülhetetlen kérdést feszegeti, hogy mit is jelent kelet-közép-európainak lenni. Vajon a Balkán Közép-Európa perifériája, vagy már maga Kelet-Közép-Európa is periféria, legalábbis a kontinens kulturális centrumához képest? És hol húzódnak a határok periféria és centrum között? Térben, időben, életkorban, etnikai hovatartozásban, történelmi fordulópontokban, mentalitásokban megragadható?

"Kelet-Közép-Európában a legnagyobb hazugság éppen a valóság..."- írja a szerző rögtön a kötet első fejezetében, és hogy ez a megállapítás mennyire közel áll az igazsághoz, azt számos példázatszerű történeten keresztül igazolja. A Nach Berlin... című fejezetben többek mellett a számomra oly idegennek és távolinak tűnő úgynevezett írókongresszusok áporodott levegőjét eleveníti fel. Írókból álló nemzetközi küldöttségek - Berlinben éppúgy mint Moszkvában - hamis kollegalitás, eltitkolt etnikai feszültségek és hátborzongató történetek arról, hogy valójában mennyire nem is figyelünk egymásra. Az író, aki megérkezett és immár gyalog
rója Berlin utcáit, óhatatlanul szembesül azzal, hogy az Európáról mint centrális térről, a szabadság és igazság locusaként megképzett mitikus Európa-képről egyszer és mindenkorra le kell mondania. Ahogy a kelet-közép-európai szocialista rend egyenlőségmítosza hazugnak bizonyult, úgy minden bizonnyal az európai szabadságmítosz is hazug, de legalábbis használhatatlan. A balkáni kisebbségi írónak mindamellett, hogy meg kell küzdeni a periférikus helyzetéből adódó alárendeltségével, amely egyébként nem ritkán kisebbségi komplexusok kialakulásához is vezet, magyarázkodnia muszáj, hiszen a centrumban aligha
könnyen érthető, ki a magyar, mit jelent Jugoszláviában magyar kisebbségiként élni és dolgozni, miben különbözik a magyar magyar a jugoszláv magyartól stb. Aminek furcsa következménye van. Példának okáért a moszkvai irodalomtörténeti intézetben, ahol állítólag minden létező íróról részletes, kereshető archívumot vezetnek, a jugoszláviai magyar írónak éppúgy nem találják a kartonját a szovjet irodalomtörténészek, mint a koszovói albán irodalomtudósnak sem. Egészen egyszerűen azért, mert nem besorolhatóak. A szovjet kollégák nem tudták, melyik rekeszbe tegyék őket, így aztán kimaradtak. Végel szerint egy imaginárius európai irodalomtudományi intézet archívumában valószínűleg hasonló lenne a
helyzet. És ebben a tekintetben az olvasó meggyőzetett. Kénytelen vagyok elismerni, hogy a szovjet-európai párhuzam ez esetben legalábbis érvényesnek látszik.

Bűnhődés című fejezet legizgalmasabb szekvenciája egy utazás hosszan részletezett leírása. Az autóbusz Szerbiából tart Németország felé, utasainak többsége balkáni vendégmunkás, szerbek, bosnyákok, albánok vegyesen, és mindegyik a saját nótáját fújja. Az utasok Röszkénél lépik át az EU-s schengeni határt, a vámtisztet persze meg kell veszegetni, hogy szemet hunyjanak a rengeteg füstöltáru, szalonna, cigaretta és hasonlók átcsempészése fölött.

Négyen vagy öten hamis útlevéllel utaznak, nem mintha szükség lenne rá, egyszerűen ez a szokás. A fiktív párbeszédek tanulsága, hogy a balkáni vendégmunkás - ahogy valószínűleg mindenki más is - képtelen megtagadni a történetileg, családilag és még számtalan oldalról kódolt mentalitását. A balkáni ember balkáni ember marad, ha a feje tetejére áll is. Az iskolában szerzett németellenességével, a titói rezsim alatt összeszedett illúziókkal és élethazugságokkal együtt. És ez a többi kelet-európaira is igaz.

Spiró György Magtár című esszégyűjteménye rögtön a címadásával figyelmet kelt. Nemcsak azért, mert a címadó esszé végül is kimaradt a kötetből, hanem elsősorban metaforikus ereje miatt. A magtár az a hely, ahol számolhatatlanul sok kibontatlan élet lehetősége rejlik, másfelől viszont értékes tápanyagok gyűjtőhelye. A magtár ekképpen a gondosan betakarított és összegyűjtött tudás kincsesháza.

A kötet első fejezetében - tulajdonképpen - színházi vonatkozású szövegek olvashatók, vagy legalábbis olyan írások, amelyek valamilyen oldalról kapcsolódnak a szerző színházi tapasztalatanyagához. Erőteljesen megrajzolt portré Major Tamásról, Fodor Gézáról, különösen szép írás Kontra Györgyről, aki pedagógusként egyfajta színészi eszményképet jelenít meg, na és Molnár Gál Péter portréja, amelyet egyébként érdemes párhuzamosan olvasni a kötet egy másik szövegével, a Könyvkritika a Luzsnyánszky-dossziéról című írással, amely lényegében M. G. P. színikritikusi és ügynöki tevékenységét veti egybe. Utóbbi szöveggel ugyan komoly vitám volna, ennek kifejtését terjedelmi okból sajnos azonban
mellőzni kényszerülök.

A gyűjtemény számomra legizgalmasabb része a harmadik egység. A szerző ebben rövid, szubjektív írásokat közöl klasszikus - ismert és kevésbé ismert - magyar irodalmi művekről. Elképesztően izgalmas szembesülni azzal, hogy az író hogyan, milyen nézőpontból elemzi ezeknek a műveknek a karaktereit, társadalomrajzát, szerkezetét. Mintha csak írói munkájának lehetséges alapanyagaként, ihletőjeként, forrásaként, olykor példaadójaként tekintene rájuk. Korábban egy interjúban volt szerencsém erről beszélgetni a szerzővel, aki akkor elragadó módon beszélt ezekről az újraolvasási gyakorlatairól. Ahogy Spiró szerint e klasszikus műveket és szerzőket - Eötvös Károly, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond, Jókai, Móricz stb. - érdemes újra és újra végigolvasni, úgy ezek a másfél-kétoldalnyi, meglepően éleslátó közelítések is megérdemlik a kitüntetett figyelmet.

Miképp kiemelt figyelmet érdemel a kötet utolsó, ötödik fejezete is. Ebben vegyes témájú, elsősorban korunk és régiónk társadalmi problémáira reflektáló, okos esszék olvashatók, többek mellett a szerző a Mindentudás Egyetemén elhangzott 2006-os előadásának írott változata is. Rövid, de mindenképpen izgalmas és vitára érdemes szöveg a Tanuló diák, amely a mai felsőoktatás problémáinak társadalmi vonatkozásait és a rendszer túlduzzasztásának lehetséges súlyos következményeit veszi számba. Spiró ebben a szövegben szakít azzal a bevett szólammal,
amely az iparszerű felsőoktatás szükségszerűen bekövetkező színvonalbeli esését kárhoztatja. Erre a szempontra mindössze egyetlen félmondat erejéig tér ki, ellenben a felesleges ember - úgymint a felsőoktatásból kikerülő, a szakmájában elhelyezkedni nem tudó értelmiségi - élet-kilátástalanságának következményeit részletekbe menően boncolgatja. Ahogy mondja, a forradalmakat az önmagukat feleslegesnek érző értelmiségiek szokták kirobbantani. Azok az erősen képzett emberek pedig, akik ebbe a helyzetbe kerülnek, csalódottságuk okán nagy eséllyel radikalizálódni fognak. Amin nem lehet csodálkozni. Spiró sötét jóslatának a másik fele az emigrációba kényszerülő értelmiségiről szól, ez persze mégiscsak a kisebbséget jelenti.

A kötet nyilván a szerkesztői gondosságnak köszönhetően is rendkívül rétegzett, és az olvasásnak több lehetséges narratíváját kínálja. Ahogy korábban utaltam rá, az egyes fejezetek és szövegek párbeszédbe hozhatók egymással, érdemes sorban haladva és összecsengéseket keresve is végigolvasni ezt a kompozíciót. Spiró korábbi esszégyűjteményétől eltérően itt a szövegek keletkezési dátuma is olvasható, ami nagyban megkönnyíti a tájékozódást. Aligha szorul magyarázatra, hogy az elmúlt kilenc-tíz évben (ebből az időszakból származnak a kötet írásai) nagyon változékony volt a politikai és társadalmi környezet; ennek megfelelően lehet  lényeges, mely szövegek mikor születtek meg.

Báthori Csaba Ellenmérgek című tanulmány- és esszékötete elsősorban nyelvi
gazdagsága miatt megkapó. A kötetegész névleges felépítése nem tükrözi pontosan a tényleges hangsúlyokat. Az első fejezet (Régi motívumok) elegyes írásokat tartalmaz, szaktanulmányokat, jegyzeteket, cikkeket, esszéket tartalmaz, itt olvasható újra egyebek mellett Báthori Csaba korábbi Litera-naplója, de itt kap helyet a kötet csúcsának tekinthető , lírai hangvételű Romániai útijegyzetek. A második fejezet rövid kritikákat, recenziókat tartalmaz az elmúlt egypár év irodalmi terméséből.

Ami Báthori Csaba esszéiben és kritikáiban egyaránt feltűnő, az a költőiség. Mintha Báthori azok közé a szerzők közé tartozna, akik hatalmas akadémiai tudásuk ellenére is művészetként, hovatovább a költői ambíciókkal állnak a kritikaírás kihívása elé. Ezt - köznapi olvasóként - feltétlenül elismeréssel nyugtázhatom, különösen azért, mert ezek a kritikák nemcsak hogy nyelvileg frissek, hanem nagy számban igen újak is, így akár tájékozódási pontként is jól használhatóak. Az esszékötet a maga teljességében azonban zavarba ejtően sok irányba mutat. Mintha a szerző az összes - az utóbbi időben fontosnak tartott szövegét egyben kívánta volna prezentálni, sok a különböző műfaj, sok az egymástól homlokegyenest eltérő téma, szóval a könyv mégsem áll össze valami megfogható egésszé. Ugyanezt a képet támasztja alá kötet végén található, a szerzővel közölt - Szegő János által készített - remek interjú is. Önmagában kitűnő, csak az nem teljesen világos, hol van a valódi helye a kötetben.

Végel László: Bűnhődés, 2012, Noran Libro, Spiró György: Magtár, 2012, Magvető, Báthori Csaba: Ellenmérgek, 2012, Napkút

                                                                                                                                                                                                           Kassai Zsigmond

Elolvasom

 

 

A távolság összeköt. (Végel László: Időírás, időközben II.)
Szerző
Elolvasom
Nem fattyúnak való vidék
Szerző

NEM FATTYÚNAK VALÓ VIDÉK

Lehet-e peremvidéki kisebbségiként európaivá válni? Erre a kérdésre keresi a választ a vajdasági Végel László életművet összegző naplóregénye, a Bűnhődés.

Nem fattyúnak való vidék

Végel László Bűnhődés című naplóregénye a szerző életének és alkotói pályájának rövid (egész pontosan 172 oldalas) összefoglalása, hiszen a könyv eseményeit az író saját élményeiből, míg központi motívumait és kérdéseit korábban megjelent műveiből gyűjtötte össze. Valószínűleg lehetetlen lett volna a vajdasági magyar dráma- és regényíró, esszéista mind a hetvenegy évének és tizenhat magyarul megjelent könyvének teljes tartalmát egyetlen kisregénnyé gyúrni, így elkerülhetetlenné vált a válogatás. A mű minden eleme egyetlen témakörhöz kapcsolódik: hogyan lehet peremvidéki kisebbségiként nemzeti, illetve európai identitást kialakítani, és milyen szerep jut ebben a kísérletben Németországnak.

Az újvidéki Dornstädter cukrászda már a Bűnhődés megszületése előtt az ön- és történelemértelmezési folyamatok jelképévé vált. Már az Áttüntetések (1984) nyitóoldalain is felbukkanó épületnek a naplóregény szempontjából fontos történetét összefoglalja a Hontalan esszék (2003) című gyűjtemény egyik darabja. Ebben a kötetben megtalálható Végel László legfrissebb művének szinte összes fontosabb kérdése, illetve szimbóluma, mi több, innen származik a szöveg Nach Berlin... című bevezető, illetve What is Yugoslavia? című befejező része (utóbbi itt még Országkrónikaként jelent meg), ami szintén jelzi, hogy a naplóregény gondos válogatás eredménye.

E két utóbbi írás nem kapcsolódik szervesen a három részre bontott regény leghosszabb, címadó szakaszához, amely önmagában is egy lezárt egység. Így felmerül a kérdés, hogy mi is a célja ennek az esszé-újrahasznosításnak. Az előbbi szöveg esetében a válasz eléggé kézenfekvő: a Nach Berlin... hangulati bevezető és gondolatébresztő, amely felvillantja a körüljárandó problémákat. Így a pároldalas berlini kószálás bemutatja, milyen érzés „európai fattyúnak”, azaz kelet-közép-európainak lenni. Az olvasó akaratlanul is részese lesz ennek a barangolásnak a Végel Lászlóra oly jellemző egyes szám második személyű elbeszélés révén: „Lerobbant, piszkos városrészbe tévedsz, ismerős szavak ütik meg a füled; itt élnek az ázsiai, balkáni, Duna menti vendégmunkások, olcsó sörözőkben kóvályognak, haza vágyakoznak, miközben attól tartanak, hogy egyszer kitessékelik őket. [...] Beszélik a nyelved, de nem feded fel előttük a kilétedet, szégyelled magad, hisz felismered, végső soron te is olyan vagy, mint ők. Lelki rabszolga.” Éppen ezért a regény bevezető része nemcsak összefoglalása a várható témaköröknek, hanem azt is elősegíti, hogy a Bűnhődést peremvidékiként, tehát érintettként olvassuk, annak ellenére, hogy a következő részben már az én-elbeszélő dominál.

What is Yugoslavia? című, befejező esszé szerepének kiderítése már nehezebb feladat, célja talán a felmerült kérdések egybegyűjtése és egyértelmű megválaszolása, esetleg az előző szakasz erőteljes zárásának hangulati levezetése. Ez utóbbi célt viszont nem tölti be maradéktalanul, mivel a központozással is jelzett indulatosság nincs összhangban a könyv leghosszabb, Bűnhődés című szakaszának rezignáltságával.

A regény legterjedelmesebb, címadó része közelíti meg leginkább a borítón található műfaj-meghatározást, hiszen az itt is jellemző esszészerű írásmód ellenére egyértelműen regénnyel van dolgunk, jóllehet formája, vallomásossága naplóra emlékeztet. Az életrajzszerűség nem öncélú: az egyéni sors megismerésével nyerhetünk bepillantást a hontalanság, illetve többhonúság problémájába. Ez az áttekintés viszont több rokonságot mutat a csapongó, élőbeszédszerű visszaemlékezéssel, mint a kronologikus naplóval.  Így egy gyermekkori történet észrevétlenül átalakul egy 1988-as írótalálkozó összefoglalásává, a trieszti kávéház kapcsán elinduló gondolatok pedig több évtized történetét ölelik fel. A kötetben lazán összefűzött emlékdarabkák csak illusztrációként szolgálnak az írói eszmefuttatáshoz.

A regény egységét az ismétlődő motívumok teremtik meg. Az egyik közülük a már említett Dornstädter cukrászda, amelynek történetén keresztül bepillanthatunk az elmúlt hetven év jugoszláv, majd szerb történelmébe. Ez a visszatekintés helyenként nosztalgikusnak tűnhet, de a kellemes emlékek közé beszivárognak a múlt szőnyeg alá söpört kegyetlenségei, mint például a Végel-családot is érintő német-magyar tömegsírok emlékei. Allegorikus a fénykorában bécsi kávéházak hangulatát idéző cukrászda sorsa is. Eredetileg a sváb tulajdonosról kapta a nevét, de 1945-ben, amikor a németség üldöztetése megkezdődött, a szovjet barátságot erősítendő Moszkvára keresztelték. 1948-ban viszont Tito és Sztálin konfliktusa miatt a Zágráb, a balkáni háborúk után pedig az Athén elnevezést kapta. A politikai változások során „a belső miliő azonban idővel egyre inkább leépült, mígnem pályaudvari váróteremre kezdett hasonlítani.” Az ezredfordulón, az Európához való csatlakozás jegyében ugyan felújították a cukrászdát, de a hangulata sosem lett a régi, nem úgy, mint a trieszti San Marco kávéházé, amely a narrátor szemében az európai kultúra szimbólumává vált. Ide belépni viszont csak néhány pillanatig mert, addig, míg a jó szándékú, szerbiai származású pincér nem figyelmeztette, hogy ez a hely nem neki való.

Az alcímnek (Úti szövegek) megfelelően meghatározó elem az utazás is, amelynek célja, illetve eszköze szintén igen változatos (repülés Szerbiába, vonatozás Triesztbe, buszozás Berlinbe). Mégis közös bennük, hogy a nemzeti öndefinícióról való elmélkedés táptalajaként szolgálnak, melynek konklúziója a hontalanság felismerése: a szerbiai magyar olyan, mint egy kettészelt kentaur. „Legyen egy kisebbségi író vagy ló, vagy ember! Az egyik dobozban ismerős idegen, a másikban idegen ismerős. Vagy az egyik, vagy a másik. Bizonyára ez esetben könnyebben meglelik a helyüket, ellenben akkor már nem azok, akik voltak. [...] A kentaurok Európa rossz lelkiismeretére emlékeztetnek, ezért nem kapnak helyet sehol sem, egyes-egyedül a görög mitológiában.”

A kisebbségi értelmiségi meghasonlottságában osztoznak a regény németországi „gastarbeiterei” is, amint az egy többórás buszozás élénk és érzékletes leírásából kiderül. Ez a szövegrész, akárcsak  Nagy Koppány Zsolt A vendégmunkás dalai című írása, egyik ékes példája a „vendégmunkás-irodalomnak”, annak tipikus motívumaival: a pálinkaszagú járműben uralkodó zenebonával, a duhaj hangulatot rövid időre megszelídítő félelemmel a határátkelés során, majd a vámosok rászedése feletti örömmel. Az elbeszélő némi értelmiségi felsőbbrendűséggel, fél-kívülállóként szemléli a buszbéli eseményeket. Kompenzálásként a narrátor többször jelzi, hogy ő az egyszerű nép szülötte: a szocializmus nélkül valószínűleg napszámos, jobb esetben fuvaros lenne. Hasonlóképp, amikor az út során anyanyelve miatt magyarázkodni kényszerül, mert az egyik dél-szerbiai szerint a magyarok repülővel járnak, vajdasági magyarságával indokolja, hogy a vendégmunkás-járattal utazik, holott az előzményekből kiderül, az igazi ok a feleség repülésiszonya.

E visszásságok ellenére hitelesen festi meg a könyv az igazi hazájukat meghatározni már nem tudó, a megélhetésért országot cserélő emberek alakját. Megtudhatjuk például, hogy egyszerű munkásként ki hogyan vett részt a berlini fal ledöntésében: utcaseprőként takarította a romokat vagy az Aldiban próbálta kiszolgálni a hirtelenjött keletnémet tömeget. Emellett a vendégmunkások közti nemzetiségi ellentéteket elmosó „Tarzan-német”-et is hűen megjeleníti a regény, olyannyira, hogy néhol a megértéshez legalább alapszintű nyelvtudás szükséges: „Also, az ember néha megkívánja, hogy német legyen. Besonders, wenn Sie sich wohl fühlen. Na ja. Nem lenne rossz németnek lenni, de csak egy rövid időre. Csak azért, hogy kipróbáljuk.”

Valljuk be, nem nehéz azonosulni a regénybeli vendégmunkás szavaival, hiszen az aktuális gazdasági helyzetben ki ne kívánná meg néha, hogy német, esetleg angol, de legalább pár napra ne csak félig-európai legyen? A regény ezt a nemzeti öntudat szempontjából kissé meghasonlott állapotot árnyalja követhetően, és ami talán különlegesebb: átérezhetően – hála a személyes hangnemnek, a példaként szolgáló érzékletes és gördülékeny történeteknek és a bizalmasan továbbadott családi-történelmi titkoknak. Hetvenegy év tapasztalatának egy ilyen kényes kérdés köré rendezése talán tényleg csak tizenhat könyv gyakorlatával valósítható meg, és elképzelhető, hogy az élményanyag egybesűrítése, elrendezése és átadása csak egyféleképpen lett volna sikeresebb: ha a kisregény egy leheletnyit (azaz 22 oldallal, vagyis az utolsó esszével) rövidebb.

Végel László: Bűnhődés. Noran Libro, 2012.

Elolvasom
Egykor és most. Végel László: Bűnhődés, Naplóregény, Noran Libro, 2012
Szerző

Egykor és most

Végel László: Bűnhődés, Naplóregény, Noran Libro, 2012

Végel alanyi formában vall, tehát vet számot saját Jugoszlávia-elbeszélésével, hovatovább nevelődési históriájával, amelynek értelemadó foglalata a Tito marsall vezette szomszédos konföderáció volt. - Jánossy Lajos recenziója Végel László Bűnhődés című kötetéről.

Az ún. kisebbségi, másképpen határon túli irodalomról, bővebben és pontosabban: kultúráról és identitásról a rendszerváltás előtti években az ismert represszív keretek között, tehát a politikai cenzúrát megkerülve, a sorok között lehetett beszélni. Ez a diskurzus szükségképpen torzított akcentusokkal volt teli; voltaképp egyetlen közösségi, azaz értékproblémát emelt a centrumába, a megmaradás kérdését. A jugoszláviai magyarság már ekkoriban is kívül esett a bevált leírásokon. Kívül esett, de nem volt ment a sztereotípiáktól, noha a Jugoszlávia-koncepciókról csak a távlatot nyert, vagyis a fordulatot követő évek, immáron valóságos történelmi távlatából vált világossá, hogy mennyi, csupán a felszínt horzsoló közhellyel terhesek. A szocialista táboron belül és Magyarország perspektívájából egy olyan világ képe tárult fel, amelyben a magyar legvidámabb barakk toposzhoz képest is a mind a fogyasztói, mind a kulturális szabadságnak szélesebb körei mutatták magukat. A vajdasági magyar közösség önazonosságáról pedig nem igazán alakult ki megragadható, ekképp politikailag integrálható tapasztalat.

Nyolcvankilenc után a politikai zsákmányszerzés, illetve az újraértelmezésre szoruló nemzettudat a balkáni háború fényében a nacionalizmusok aktuális és gyilkos fellángolásának torkolattűz-fényében értelmezte és írta visszamenőlegesen is újra a térség történetét.

Végel László könyve ellenben a fenti konszenzusokkal szakít. Végel alanyi formában vall, tehát vet számot saját Jugoszlávia-elbeszélésével, hovatovább nevelődési históriájával, amelynek értelemadó foglalata a Tito marsall vezette szomszédos konföderáció volt. A könyv műfajmegjelölése: Naplóregény, egyértelműen mutat a személyesség és az anyag természetében rejlő tágasabb epikus forma felé. Végel európai, ezen belül berlini ösztöndíjas időszakának metszéspontjába emeli a többkultúrájúság megélt és romok alá szorult élményét. Nem takarja és hárítja el azt az elementáris reményt, amelyben nemzedékek nőttek fel Jugoszlávia területén, a sokféle nemzeti közösség koegzisztenciális esélyébe vetett hit meghatározó tapasztalatát és azt sem, hogy az előbbiekbe vetett bizalom: a Szovjetúniótól független szocialista út, sokáig gyakorlatilag is megvalósíthatónak tűnő álmán alapult.

Végel könyve kivételes, szépirodalmilag megérlelt tanúsága egy világnak, amelyről épp a Bűnhődés sorait olvasva nyerhetünk eddigi ismereteinket egy személyes, örömmel és fájdalmakkal megszenvedett élet tükrében felkavaró, elgondolkodtató, saját magunk provincialitásának szerkezetét feltáró tudást.

Végel László: Bűnhődés, Naplóregény, Noran Libro, 2012

                                                                                                                                                                                                                   Jánossy Lajos

What is Europe? (Végel László: Bűnhődés)
Szerző
Elolvasom
Megnevezni a megnevezhetőt. Végel László: Bűnhődés
Szerző

Megnevezni a megnevezhetőt

Végel László: Bűnhődés

Az Ünnepi Könyvhétre kiadottBűnhődésVégel László életműsorozatának első része. Műfajmegjelölése szerint naplóregény, noha szövegei inkább a Családi Körben heti rendszerességgel megjelenő és Időírás, időközben címmel két kötetbe rendezett esszészerű naplójegyzetek kiterjesztett változatai. Felvállalt személyességük, nem titkolt önéletrajzi jellegük és a terjedelmesebb epikai formák felé való törekvésük miatt e könyv darabjai egy hazátlan lokálpatriótáról készült mozaikképpé állnak össze. A kötet ugyanis az önvizsgálat, a saját és a kollektív emlékezettel való számvetés terepe, egy kudarcba fulladt kísérlet arra, hogy a szerző leszámoljon azzal az ábránddal, amelynek Európa a neve.

Mindezt az önmagát eltékozló fiú szemszögéből próbálja, akit az egypártrendszer a cinkosává tett, s ügyesen tévútra terelt, ahonnan elszántan rohamozta a boldogabb jövőt. A kommunizmus nyújtotta társadalmi mobilitásnak köszönhette, hogy nem napszámos – jobbik esetben fuvaros – lett belőle, hanem értelmiségi pályát választhatott. A boldogabb jövő azonban illúziónak bizonyult, ahogyan a Tito-rendszer szinte összes többi jelszava is, az egyenlőségtől a testvériség-egységig. De – ahogyan Végel László megjegyzi – a titóizmusban mégiscsak az volt a legrosszabb, ami utána következett: „Az a vigasztalhatatlannak tűnő tömeg, amely patakokban ontotta a könnyeit, és mély gyászba borult, egy évtized múlva gyűlölettel beszélt egykoron imádott vezéréről. (…) Egyik napról a másikra kiderült, hogy mindenki ellenzéki volt, még az is a hatalom áldozatának nevezte magát, akit megbüntetett a közlekedési rendőr, mert szabálytalanul kelt át az úttesten… Így kezdődött a kelet-közép-európai demokrácia: köpönyegforgatással, hazugsággal, képmutatással, az életrajzok tömeges átírásával, megmásításával.” Kelet-Közép-Európában tehát azért akad látszatra olyan sok történelem, mert valójában egyik sem hiteles, ennek hiányában pedig időről időre teljesen újat kell kitalálni.

A hamis történelem egymásra épülő palimpszesztjeinek lebontására ugyan nem vállalkozik a Bűnhődés, de igyekszik rámutatni, hol sejti őket. Tájékozódási pontjai ebben a baloldaliság és az európaiság, de míg az előbbihez fűződő viszonyát a diktatúra utóélete határozza meg, addig az utóbbi kapcsán rá kell döbbennie, hogy nyugaton örökre mostohagyerek fog számítani, a Barbaricum emberfajtájának, egynek a gastarbeiterek, vagyis az önkéntes rabszolgák közül. Olyan „gyökértelen kozmopolita” marad, aki elvesztette az otthonát, mert a peremvidéken az igazi Európára vágyott, s ugyanakkor elvesztette Európát is, mert az nem ismeri saját peremvidékét.

Az európai fattyú-mivoltot az író olyan keretek között képezi le, amelyek mindannyiunk számára ismerősek: a trieszti farmervásárlás, a vendégmunkásokat szállító hollandiai buszjárat, az újvidéki Dornstädter cukrászda történetei rólunk, a mi múltunkról, jelenünkről, jövőnkről szólnak. Végel László ehhez az anekdotahagyományból merít, és mintha írótársait is erre biztatná: „Megelégeltem a szövegíró szektákat, szabad akarok lenni. Ráuntam a szépségre, amely kitalált hazugsággal kezdődik. Annál is inkább, mert vége a diktatúrának, nincs helye többé a homályos metaforáknak, az óvatos célzásoknak, a politika esztétizálásának. A világ megváltozott körülöttem, ravaszabb lett, és átláthatatlanabb. A valóság eltüntetésének diktatúrájában élek, ezért nem maradt más hátra, mint kétségbeesett erőfeszítéssel, durván meg kell nevezni a maradó megnevezhetőt.” A Bűnhődés ezt teszi: megnevezi a megnevezhetőt.

Az EX Symposion Végel László-száma
Elolvasom
Hontalanság. Végel László Bűnhődése

Hontalanság

Végel László Bűnhődése

Végel a a hontalanság krónikása, magánya azonban konokul és következetesen vállalt autonómia. - A legutóbbi Előhíváson Végel László Bűnhődés című könyvéről volt szó a Nyitott Műhelyben. Hegedűs Barbara beszámolója.

Rendhagyó módon kezdődött a Litera és a Nyitott Műhely Előhívás című sorozatának november 7-i epizódja. Jánossy Lajos a kedd éjjel elhunyt Vallai Péter emlékére gyújtott gyertyát, és néhány szóban megemlékezett a színészről, aki a hely gyakori vendége és a kortárs magyar irodalom jó ismerője volt. A rövid gyászbeszédet Végel László Bűnhődés című kötetének megtárgyalása követte.  

Végel írását Jánossy javasolta. A Bűnhődés tökéletesen illik Európa és a peremvidékek viszonyának témájába: a volt Jugoszláviáról és azon belül a magyar kisebbségről sokan hiszik azt, hogy jól ismerik. Jánossy elmondta, Végel perspektívájából egyértelműen látszik, ezek sokszor pusztán sztereotípiák: a jugoszláv „mitosz” sokoldalú és árnyalt, és ettől nem választhatók el a politikai tényezők sem. Az egyik kulcs ehhez a világhoz Tito speciális kommunizmus-variánsa: az ehhez kapcsolódó illúzióvesztések terhének krónikása Végel. A nagy kérdés, hogy mi maradt ebből a világból, mi az, ami a térségnek maradandó, reflektálható rétege.

Reményi József Tamás elmondta, a kötet egy Végel által gyakran használt fogalmat jár körbe, az „európai fattyút”. Az író kisebbségfogalma szemben áll más kisebbség-értelmezésekkel: nem fundamentalista, távol áll a konzervatívoktól, a „hídszereptől”, a magyar kisebbségpolitikától. Az európai fattyú az, aki a peremvidéken sem találja az övéit. Európába kizuhanva azt kell megtapasztalnia, ott sincs arra szükség, amit ő mondani szeretne. Európa kihagyja a peremvidéket a számításból, legfeljebb alamizsnát vet neki, nem kíváncsi az értékeire. Végel esszéiben gyakran karikírozza a berlini konferenciákat, ahol összeverődik mindenki a kontinens legtávolabbi sarkaiból, aztán nem történik semmi akár Nyugat-Európa és az odarángatott peremvidékiek, akár a különböző peremvidékek képviselői között. A kapcsolatteremtés görcsös akarata kínos (bár méltányolandó), és valami nagy közös hiányra mutat rá: szerinte a kötetnek is ezért lett Bűnhődés a címe. Azt firtatja, milyen bűn is az, amiért mindannyiunknak bűnhődni kell.

Végel a a hontalanság krónikása, magánya azonban konokul és következetesen vállalt autonómia. Az író Újvidéken maradt, innen látogat időnként Budapestre vagy Nyugat-Európába, de úgy, ahogy Gion Nándor is tette: ha megérkezik valahova, már azt nézi, mikor indul vissza a következő vonat. Végel pozíciója a sehol otthon nem levő helyzete, sajátos figurája is emiatt az Új Symposion nemzedéknek: baloldali is, avantgárd is, plebejus is egyszerre, senki máshoz nem hasonlítható. Ehhez a számkivetett-pozícióhoz az esszében találta meg az ideális műfajt, nyelvet és formát. Az otthontalanság-élménnyel kapcsolatban Németh Gábor mesélte el, hogy egyszer fél napot töltött el az íróval egy autóban, aki elmondta, a háború után felajánlották neki a szlovén állampolgárságot, de ő nem élt a lehetőséggel, neki ugyanis a hontalanság az igazi otthona.

Németh elmondta, hogy nagyon különböző nyelvi regiszterek működnek a könyvben, sűrűek a váltások. A Bűnhődés a lenézett anekdotahagyományt eleveníti fel, ugyanakkor analitikusan mesél: elemző, de érzi, hogy egy jó történetnél semmi sem lehet bölcsebb. A kötet műfaja is fontos kérdés. Naplóregénynek szokás tartani, de ez nem fedi a valóságot, igazából se nem napló, se nem regény.  Németh számára nagyon izgalmas volt a könyv, a finom váltások és az érdekesen cserélgetett hangok őt leginkább egy jól megszerkesztett zeneműre emlékeztették.

Vári György is személyes élménnyel kezdte: 3 hónapot élt Újvidéken, ahol maga Végel volt a mentora. Kiemelte, mennyire abszurd, hogy a fülszövegben úgy ajánlanak egy Szerbiában, Németországban igen nagyra becsült, 71 éves írót, hogy itthon is érdemes lenne már felfedezni. Vári szerint, ha létezik releváns magyar véleményformáló, „egy magyar Günter Grass”, az csakis Végel lehet, az a baj, hogy senki se figyel arra, amit mond.

Vári azt is kiemelte, hogy két erős szellemi előzménye van a könyvnek, Márai és Kertész. A Bűnhődés viszont szerinte fontosabb a két elődnél, minden keserűsége ellenére is megbocsátó kedélye emeli naggyá. Az anekdotizmus használatával kerüli el a nagyképűséget, ugyanakkor analitikus, elemző is tud maradni. Arról is szól, hogy ez a térség felszámolta a kulturális tradíciókat, egyfajta „nemzethalál” történt. Egykor laktak errefelé németek, zsidók, Újvidéken pedig magyarok, de kiirtották, vagy elkergették őket a történelem során. Ez a könyv elképzel egy kávéházat, ami a felszámolt Közép-Európa újraképzelése, benépesítése.

Jánossy a felvezetések után értelmezési irányokat javasolt. Utalt a könyvnek egy keserű vonulatára, amely a centrum és periféria bonyolult viszonyrendszeréről szól. Egyfelől erős a vágy az Európához való felzárkózás iránt, ugyanakkor legalább ilyen szilárd az identitásféltés is. A sokkultúrájú Jugoszlávia állt legközelebb a hidegháborús felosztottság idejében Európához, és érdekes, hogy később jelentős időre kulturális értelemben is elszigetelődött, Európán kivüli ponttá vált. Másik iránynak a baloldaliság etoszát vázolta fel, amihez Végel végig ragaszkodik: ez a hagyomány vajon kiürült, vagy kirekesztetté vált?

Reményi kifejtette, hogy Végelből hiányzik a Márai-féle arisztokratikus gőg. Védené a kultúrát az élettől, de nem úgy, ahogy Márai, aki villanyoltás előtt Babitsot olvas, ő ennél sokkal plebejusabb lélek. Az első beatregényt, a Makrót is Végel írta, ami Reményi szerint az egyetlen beatregény, amely nem porosodott. Baloldali pedig úgy maradt, hogy bár leszámolt az illúziókkal, attól még szolidaritást vállal a vereségre ítéltekkel, azokkal, akiknek nincs szószólójuk. Németh Gábor azt emelte ki, hogy Végel sokat töpreng azon, mi lett volna vele, ha nincs Tito, hiszen értelmiségi létét annak köszönheti, hogy a  létező szocializmus megteremtette a társadalmi mobilitás sajátos formáját. Jugoszláviában felmerült a függetlenség álma, de mint később kiderült, ez valójában a szerb nemzeti függetlenség volt, magyarként Végel ezt pontosan látja, ettől lesz a könyv groteszk, kilátástalan és szomorú úgy, hogy nevetni is lehet rajta. Végel nem tesz arra utalást, mi volna a teendő ezzel a térséggel, így a groteszk hanggal vigasztalja magát és az olvasót. Visszatérő szólama a könyvnek, hogy az első osztályú Európa nem hajlandó szembenézni azzal, mit okozott a fapados Európának, hogyan tette tönkre az érzéketlenségével (a magyar határőrt öt euróval lehet lefizetni, az osztrákot ellenben csak tízzel).

Vári György a szerkezetről beszélt sokat. Szerinte a Kertész-féle esszéstílus legnagyobb veszélye az aforizma. Ebben a műfajban nehéz nem kizárólagosnak lenni, Kertésznek sem sikerül. Végel az aforizmát házasítja a naplószerű tónussal, így kikerüli a csapdát, az anekdota nem bagatellizálja egy csattanóval a súlyos kérdéseket. Azt is hozzátette, hogy a kisebbségi magyarok léte alapvetően nem érdekel senkit, a nacionalizmus végképp alkalmatlan arra, hogy megértsük, mi történik egy kisebbségi környezetben.

A vendégek a beszélgetés végén visszatértek arra a kérdésre, mit követtünk el, amiért bűnhődni kell. Reményi szerint Végel nem nevezi meg a bűnt, összeáll az magától, és mindenkié, Európáé, a saját személyes hazugságainké, a peremvidéké egyaránt. Valahol ott van mindannyíunk közös bűne a 40 évbe rejtve, a bűnhődés a kelet-európai lét metaforája. Jánossy szerint felmérhetetlen az a teher, amely a titoizmus gyermekeit vagy tágabb értelemben a kommunizmus gyermekeit sújtja, olyan kódok kerültek a történelmi tudatunkba, amiket nagyon nehezen korrigálhatunk. Vári szerint nem tudtunk mások lenni, mint sorstalanok, ez bizonyos értelemben az egész kontinensre érvényes, nemcsak Közép-Európára.

A címértelmezések után Jánossy megköszönte az estét, amit rövid, szomorú csend zárt. Vallai Péter emlékére.

                                                                                                                                                                                                            Hegedűs Barbara

Meg így. A látható város az Egy makró emlékirataiban
Egy bérkocsis emlékiratai. Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. In. Károlyi Csaba: Nincs harmadik híd. Kritikák. Pesti Kalligram, Budapest, 2014.
Szerző
Egy illúzió múltja. Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Városregény
Szerző
Elolvasom
Ami megmarad. Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje
Szerző

Ami megmarad

Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje

Talán csak földhözragadtságból, de nem igazán kedvelem a félfikciós történeteket. Addig legalábbis, amíg túl nem jutnak azon a ponton, ahonnan kezdve már nem azt vizslatom kényszeresen, hogy az események közül melyik a kitalált, mennyi a történetben a dokumentálható igazság. Márpedig ebben a - Végel meghatározása szerint - "városregényben" különösen izgalmas vagy inkább nyomasztó ez a kérdés, hiszen főhőse, Újvidék viselt dolgairól, a negyvenes években lezajlott öldöklésekről és viszontöldöklésekről tényszerűen is tud egyet és mást az utókor.

Viszont a legkevésbé éppen ezekről az eseményekről beszél a regény. Ott vannak persze, nem csupán az olvasó tudatában, hanem elejtett megjegyzések, utalások formájában a könyv oldalain is, de a regény tárgya egészen más. Ha úgy tetszik, gyávaság és ésszerű alkalmazkodás, kiállás és árulás, sőt tisztesség és aljasság, igazság és hamisság a mindennapokban gyakran elfolyó, bizonytalan határai, és a személyiség szétkenődése ezen az ingoványos határvidéken - a konkrét, jellegzetesen újvidéki környezetben.

Amikor eljutunk idáig az olvasásban - nem kell sokáig várakoznunk -, akkortól kezdve persze már nem érdekes, hogy valóban ünnepelte-e ugyanaz a személy előbb Horthy katonái, pár évvel később pedig a partizánok bevonulását a városháza erkélyéről, hogy tényleg rendelt-e bécsi konflist Tito születésnapjára a jugoszláv állambiztonság, hogy megtanult-e öregségére angolul a város utolsó fiákerese.

Akár megtanult, akár nem, ő a regény központi szereplője, Lazo Pavletic, aki büszkén hangoztatja, hogy apja - és mesterségbeli elődje - felszabadítóként érkezett a városba 1918-ban. Igaz, máskor meg azt hangoztatta büszkén, hogy akkoriban az öreg Pavletic nem szerbként, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia hű katonájaként küzdött, hogy aztán szerencsét próbálni érkezzen az ígéret földjére, Neoplantára, vagyis Újvidékre, Novi Sadba, Neusatzra stb., ahol az alapítói szándékok szerint békés együttműködésben kellene boldogulniuk a különféle nemzetiségű, kultúrájú lakosoknak. Ehelyett azonban hol ez, hol amaz hunyászkodott meg rettegve a másik előtt, nemcsak önnön emberi tartását rombolva, de egy következő bosszú, megtorlás vágyát is ébren tartva. És hibáztatni is csak részben lehet őket emiatt, hiszen mindig a külső, a "nagy" történelem erői és fordulatai törtek rá a városra, alkalmazkodásra kényszerítve a lakosait, ide értve a mások rovására történő sunyi előnyszerzés lehetőségét is.

Miközben az emberi minőség egyre silányul, ami persze pompásan összeillik a szocializmus hazugságaival és silányságaival, éppen az vész kárba, megy tönkre, fordul át érdemtelenek hivalkodásába, ami eredetileg a város éltető eleme volt: a polgári szorgalom és igényesség eredményei. Ezek jelképe a Dornstädter kávéház, amely igényességében Bécshez méri magát (hogy aztán szovjet tisztek üzekedjenek a fényes kirakatok mögött, a Moszkva-parti estéket óbégatva, ami persze bocsánatos anakronizmus, hiszen a dal akkor még nem létezett). De akár maga a fiákeres Pavletic is, aki a munkájában dicséretes és szakszerű előzékenységként kamatoztatja más élethelyzetekben gyávaságként mutatkozó alkalmazkodóképességét.

A szerb fiákerestől, aki a 90-es évek új öldökléseit és hazugságait már nem érte meg, át-átveszik mások is a szót - elsősorban maga az író, akinek először is rá kell találnia az emberére, és ennek is van története. Gimnazista kori házigazdája is mesélővé lesz egy pillanatban, személyével - ráadásul öntudatosan - példázva a túlságosan is könnyű alkalmazkodás előnyeit. ' legalább nem tartozott a másoknak ártó hallgatag bűnösök közé, akik a szótlanságukkal próbálják feledtetni, ezáltal hamis végleges formába merevíteni, megsemmisíteni a múltat. Talán ezt a végtelenül nyomasztó végkifejletet hivatott oldani valamelyest a könyv egyetlen reményt keltő alakjának a sorsa, akit persze felőrölt a szembenézés a mába torkolló múlttal. Ettől azonban a pusztulás még pusztulás marad - sugallja Végel Újvidék emberi történetének borúlátó mérlegét.

Noran Libro, 2013, 298 oldal, 2990 Ft

A kultúra mint a kívülállás diskurzusa Végel László prózájában
Milyen hősök tere? Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. In. Népszabadság. 2013. július 27.
Szerző
Egy illúzió múltja. Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Városregény
Szerző
A néma nemzedékek hangja – Neoplanta avagy az Ígéret Földje. In. VMMI. 2013. augusztus
Szerző
Elolvasom
Egy európai uniós önazonossági kísérlet válsága
Szerző

Egy európai uniós önazonossági kísérlet válsága

VÉGEL LÁSZLÓ: BŰNHŐDÉS. NAPLÓREGÉNY

Az én értelmezésemben leginkább a jelen történelmének megértési és önmegértési kudarcáról szól a könyv. Arról, hogy a hazug frázisok mögött nem akaródzik megtörténni az igazi párbeszéd. Mindegyik szubjektum önelégülten ragaszkodik saját merev világképéhez. Saját előfeltételeit akarja iga­zolva látni a másikban […]

VÉGEL LÁSZLÓ: BŰNHŐDÉS. NAPLÓREGÉNY

Az én értelmezésemben leginkább a jelen történelmének megértési és önmegértési kudarcáról szól a könyv. Arról, hogy a hazug frázisok mögött nem akaródzik megtörténni az igazi párbeszéd. Mindegyik szubjektum önelégülten ragaszkodik saját merev világképéhez. Saját előfeltételeit akarja iga­zolva látni a másikban. Nem akar tapasztalni. Nem változik meg. A szubjektumok ebben az esetben nem annyira lélektani egyedeket, inkább társadalompolitikai, kulturális mentalitásokat jelentenek

Az elbeszélő az olvasó társadalom-politikai énjét szólítja meg. Ebből a nézőpontból adhatunk jelentést a szövegnek. Mivel krónikás jellegű hitelesség a cél – az elbeszélés nem hangsúlyozható, a történet a fontos. Összefüggően, sokszor egyenes vonalúan kell elbeszélni, mert mindenfajta bonyolítás csak megzavarná a szerzői szándékot.

Az író a leleplezés szándékával írta a könyvet. A hatalom álságait akarja kimondani. Poétikailag ennek a szentencia/ pic­tura elve felel meg. Vagyis a hipotézist, bizonyító erejű anekdotikus látványok, aztán ezek logikai kifejtései követik. Ezért a szereplők nem a lélektan nézőpontjában jelennek meg, hanem társadalom-politikai, kulturális attitűdök allegóriájaként. Az eredetileg is fejlett, nagy, nyugat-európai országoknak nemcsak az érdekérvényesítési képességeik erőteljesebbek, hanem öntudatuk is sokkal meghatározóbb. A negédes udvariaskodás mögött intolerancia rejtőzik.

„Tanuld a nagy európai nemzetek nyelvét, sajátítsd el kultúrájukat (…) Nekik viszont semmit sem kell tudniuk a bar­barikumról.” A nyugat-európai országok embere előkelően önző, a kelet-közép-európaiaké kicsinyes civakodó.

Olyan szerkezettel van dolgunk, amelynek három pólusa között feloldhatatlanok az ellentétek. Az anyanyelvűség, az állampolgárság és az Európai Uniós tagság nem illeszthető be egyetlen egységbe. A hagyományos (logocentrikus) kultúra nem segít ebben, a belső szellemi konfliktus mégis mindvégig metafizikai marad. Jelentésessé válnak olyan affirmatív szavak, mint a feloldozás.

„Kelet-Közép-Európában a legnagyobb hazugság éppen a valóság, már nem hiszel benne, nem vagy kíváncsi rá: abba kapaszkodnál, ami felette van ennek, és megmagyarázhatatlan erőként irányít, amelyet szorongásból mindentől elvonatkoztatott, tiszta gondolatnak nevezel. De tudod, hogy sokkal többről van szó. Csak ez a szorongás hozhatja meg számodra az utolsó kegyelmet, a feloldozást.”

Ezért érvényes a könyv szinte szakrális vonatkozású címe – Bűnhődés.

A strukturalizmusból ismert centrum/periféria tétel válik reprezentálttá a könyvben. Csakhogy a kettősség tagjai között nincs igazi kapcsolat.

„Elvesztetted otthonod, mert a peremvidéken az igazi Európára vágytál, elvesztetted Európát, mert az nem ismeri saját peremvidékét.”

A perem tulajdonképpen nem-hely, patologikus fikció.

„Hamis játék, mely szerint ámítjuk magunkat, hiszen nem is volt igazi arcunk. Örökös skizofréniában élünk.”

Innen erednek a pózok, a bizonytalanságok, görcsös kisebbrendűségi érzések. A hely lényegét reprezentáló tipikus figurák alattomos színlelők, árulók, hisztérikusak. A kelet-közép-európai ember a törvénytelen származású, a fattyú vagy találóan kifejezve az európaisághoz fűződő itteni viszonyra utalva – metaforikusan szólva, antik kentaur.

A könyv három részből áll. Két esszé fog közre egy utazási naplót (a borítón szereplő naplóregény műfaj-megnevezés csak részben pontos). A felelevenített anekdota műfaj hagyománya keveredik az esszé analitikusságával, utóbbi ad távlatot és elmélyítést az előbbinek. A nézőpont a hatalom értelmezése. A kultúra a gyanakvás jegyében elemződik. A kultúra, mint ideologikus eszmény az úgynevezett valóságon mérődik meg – és találtatik könnyűnek. Vagy­is nem a művészet uralhatatlan retorikai folyamata áll szemben a zárt egészet akaró kultúrával. A nyolcvanas évek ideológiakritikai hagyományában áll a szerző. Analógiával élve: a költészetben ilyen Petri György, Várady Szabolcs, Kukorelly Endre stb. irányultsága is. Az esszéjelleg a domináns. Az első – az ideológiakritika hagyományosabb oldalát, a második, vagyis a kötet harmadik fejezete már az újabb, nyelvkritika szempontjait érvényesíti. De nem a dekonstrukcióét. Mivel a nyelv léte nem kifejezetten konkrét tartalmakban van, ezért a változatlanul külön-külön hagyott épségben megőrzött mondatok a tartalomra, a jelentésre irányítják az olvasó figyelmét, nem a nyelvi magatartások viszonylagos világokat alkotására. Végelnél csak egy világ van. Annak kell megtalálni és kimondani az egyetlen, bár alattomosan összezavart igazságát. A más nyelv nem nyelvi létében, hanem, tartalmi, ideológiai értelmében funkcionál a magyar nyelvhez képest.

Európa leginkább Németországot jelenti a könyvben. Már az első fejezet címe is erre utal: Nach Berlin. A jugoszlávok és posztjugoszlávok ambivalensen viszonyulnak a németekhez. Egyrészt ki akarják használni őket, másrészt kisebbségi érzésük van velük kapcsolatban, félnek tőlük, tisztelik őket. A sumákoló szorongás, az elfojtás projekciót eredményez és olyan agressziót, amit aztán nem is a nagy német nemzettel, hanem a gyenge kis népekkel szemben élnek ki. A németeket szidják, a nácikat lejárató filmek után buzgón ócsárolják, de azért sűrűn utaznak Németországba a jólétért, és szemük se rebben, ha ott a németek lekezelik vagy észre sem veszik őket.

A berlini fal Európa megosztásának nagy jelképe. Végel szerint ennek az a titka, hogy olyan apokrif történelmet mutat fel, amely igazán érvényes, nem olyan, mint a hivatalos hazugságok. Ennek megértése okán utazik a német fővárosba. Olyan igazi megértésre vágyik, amely valóban esemény, megtörténik és átforgatja, megváltoztatja az egész szubjektumot. „Ebben az ellentmondásban szembesültem a másik, az apokrif történelemmel, amely a Brandenburgi kapu előtti emelvényről tárul elém. (…) A berlini fal tövében, a Brandenburgi kapu előtti emelvényről mustrálva egyszeriben olyan érzésem támadt, mintha vitriolt loccsantottak volna az arcomba.”

A globalizációs folyamat posztkommunista értelmezésének is olvasható a könyv. „Azt az ábrándot teszed próbára, amelynek Európa a neve. (…) Az egypártrendszer gyermeke vagy, hatása alól nem vonhattad ki magad, akkor is meghatározott, amikor vitába keveredtél vele. (…) Az utópikus útból azonban damaszkuszi út lett. Beletörődtél abba, hogy ez véglegesen meghatározta az életedet. Semmit sem kezdhetsz immár elölről. Ennek a kudarcnak az élményével érkeztél meg Berlinbe: az önmagát eltékozló fiú jóvátehetetlen bűntudatával.”

Márai Sándor vagy Kertész Imre kedvelt műfajába illeszthető a könyv. Hozzájuk képest, főleg Máraival összehasonlítva, Végel plebejus, ’68-as attitűdje tűnhet fel. (Végel bevallottan farmerért ment Triesztbe, Márainak ez rangon aluli lett volna.) Csalódásának egyik lényege: a modernizációt is jelentő baloldaliságról kiderült, hogy nacionalista erők álságos ürügye. A bűnhődés és ki nem mondott oka a közép-európai történelmi lét lehetne. Az, amelyik soha nem válhatott esszenciálisan érvényessé. A változatos, soknemzetiségű hely már csak a múlté, már csak fikcióban képződet meg. Nem lehet megvalósítani azt az univerzálisan elvont teret, amelyen – Schiller szavaival, Beethoven örömódája szerint – testvér lészen minden ember. A hajdani Jugoszlávia állt a legközelebb Európához, mostanra mint Balkán nagyon messze került tőle az etnikai tisztogatások rémképe miatt. Bár voltak előjelek. A Tito-korszakban a Kommunista Szövetséget is lehetett bírálni, a partizánok bosszúja azonban tabu maradt.

A könyv végének tanulsága: nincs tanulság. Avagy mégis. Végel László gondolatilag kiérlelt, bölcs könyvének tanulsága a hiteles szembenézés igénye, akkor is, ha félő, hogy mindez kimaradhat a hivatalos nyilvánosságból.

                                                                                                                                                                                                                  Payer Imre

Elolvasom
Tanmese a beváltatlan ígéretek világáról. Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje
Szerző

Tanmese a beváltatlan ígéretek világáról | Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje

Végel László folyamatosan jelen van a sajtóban, írásai Közép-Európa déli fertályáról szólnak, pontosabban mindig annak ürügyén. Nem úgy tudósít onnan, mint akit innen kiküldtek, s akarva-akaratlan viszi magával megbízói szempontjait, értékrendjét, igényeit. És nem is úgy tudósít, mint az a tősgyökeres ottani, akinek tárgyi hitelessége vitathatatlan ugyan, de nem tud a helyi érdekű és érvényű horizonton túlra látni.

Azt a kisméretű fotót, amely könyve hátsó borítóján s a sajtóban itt-ott megjelent, írásai ismeretében roppant találónak véli az ember. Magas homlokú, ősz hajú, rövid bajszú, vidékies arcszínű férfi, akinek félmosolya egyszerre tükröz derűt, gyanakvást és talán egy kis gúnyt is. A szeme ugyan résnyire összehúzva, de azon a résen át nagyon is jól lát, hál’Istennek.

Városregénynek nevezi könyvét, amely Újvidékről (a németeknek Neusatz, a szerbeknek Novi Sad) szól. Hiszen 1748-ban, amikor az ott élő, jó néhány nemzetség összeszedte a nem csekély összeget, amelyért Mária Terézia kegyeskedett megadni a szabad királyi város címet, Neoplantának nevezte el a települést, javasolva, hogy példamutatóan békében éljenek egymással, s persze minden nép a saját nyelvén nevezze. „Eltelt több mint 250 év – írja Végel –, Neoplanta, azaz Újvidék népei azóta folyamatosan gyilkolják egymást.”

A cselekmény gerince emlékezés: aki mesél és persze tűnődik, egy szerb fiákeres. Vele járjuk végig e város néhány évtizedét. Az ő látásmódja egyszerre plebejusi alulnézet, és – ha csak a kocsija bakjának magasságából is – kispolgári felülnézet. Csakúgy, mint a lova, túl sokat lát ahhoz, hogy folyamatosan megbokrosodjék, de szüntelenül rezignált szemlélődésre készteti, ami e város lakóinak génjeibe van égetve: a túlélés mindent felülíró parancsa.

Aki Újvidéket ismeri és érti, tulajdonképpen érvényes történelemszemléletet, receptet, használati utasítást kap egész Közép-Kelet-Európához. Hiszen melyik városban ne lenne meg a Nagy Hazugságok Tere, a mindenkori állami képmutatások színtere. Hol és ki lepődne meg e tájon, ha bizonyos időközönként fel akarják szabadítani. Hol lepődnének meg a sűrű utcanév-változtatásokon, szobrok – jobb esetben – elvándoroltatásán. Vagy azon, hogy a kisgyerek olykor Horthy jövendőbeli katonájának, olykor meg Tito pionírjának minősítendő, hogy egy ideig úr a kívánatos megszólítás, aztán az elvtárs a kötelező, majd éppen ez a kerülendő. Vagy azon, hogy csetnikekből lesznek kommunisták, majd kommunistákból csetnikek. A menekülés, a seftelés, a hazugság mindennapos kényszerén olyan nemzedékek nőttek fel, amelyeknek személyes tapasztalata, hogy üldözők és üldözöttek gyakorta váltják egymást. Ahogyan ezt a regény jellegzetes mondata ábrázolja: „Katicám! Rájöttem, hogy életében legalább egyetlenegyszer mindenki zsidó volt, vagy lesz, suttogta apám.” Persze – idézem tovább – „Mindenki a hazát élteti, miközben annyit lop, amennyit csak elbír”. Horthyt virágözönnel fogadják, mint később Titót is, miközben azért persze szidják is őket. Olyan úton még sose járt ez a világ, amelyről nem állította volna, hogy sohase tér le róla. A sovinizmus bornírtságát fényesebben jellemző mondatot ritkán talál az ember annál, amit a regény egyik szereplője mond: „Ráckurvával magyar hazafi nem kefél.”

A regény egyik csúcsjelenetében Tito – természetesen „váratlan” – látogatását készítik elő egy cukrászdában, ahol persze a véletlenül akkor betérő vendégek mind detektívek, akik Tito távozása után vadul habzsolják fel a maradékot. Az előkészületek siralmas szervilizmusa, a látogatástól várt karrier szánalmas álma, majd a látogatásról megjelent, a történtektől totálisan független sajtótudósítás – mennyire ismerős e táj minden országában!

Közép-Európa (pardon: Újvidék) helyzetét, állapotát egy híd közepén állva úgy ábrázolja, hogy cibálja délről „valamiféle nemtörődömség, a hódítás vágya, a boldog kisajátítás naiv művészete”, északról pedig a „sunyi, finomkodó kétszínűség”. És az eredmény: „…egy helyben toporgunk a saját városunkban. Nem tudjuk, miért, nem tudjuk, meddig. A dermedt tömeg alig várja, hogy meghódítsák, mert élni nem tud, csak álmodni. Arról álmodik, hogy jönnek az új barbárok, akiknek átengedi magát.” Más helyeken ugyanerről ilyen mondatokat olvasunk: „Hol erről fújt a szél, hol arról… Hol ide sodródunk, hol oda.” Máshol: „Nálunk kétféle ember van, egyik beleszületik a bűnbe, a másik meggyőződésből vállalja. Néha alig van különbség a kettő között.” Továbbá nálunk „semminek sincs következménye, se a hazugságnak, se az igazságnak”, továbbá: „csak egy életünk van, ellenben kettőt vagyunk kénytelenek élni.”

Maró gúnnyal szól a Nyugatról érkező látogatókról, akik valamikor elmenekültek innen, de „szepegnek könnyeikkel küszködve”, akiknek a szülőföldjükre tett látogatás „jól begyakorolt alakoskodás”, és akik, visszamenekülvén otthonaikba, így gondolkodnak: „Segítsük meg ezt a kis egzotikus világot, melynek lakói ugyanolyan nevetségesek, mint amilyen veszélyesek.”

A „Duna összeköt bennünket” jellegű ünnepélyes mondatok mélyén is felmutatja a keserű igazságot, nevezetesen, hogy a Duna évszázadok óta olyan „sötét, rideg, nagyméretű tömegsír”, amelynek partjain „szent hevülettel gyilkolják egymást, csak hát erről bölcsen hallgatnak”. Tehát tulajdonképpen „valamennyien gyilkosok unokái vagy legalábbis örökösei vagyunk. De megnyugtatjuk magunkat, a gyilkos mindig a másik, a vérengzés úgy kezdődött, hogy mi csak visszalőttünk.”

Tartalmában keserű, mivelhogy nagyon igaz, formájában azonban rengeteg derűt is tartalmazó könyv. A derűt nem valamiféle jópofizás, poénkodás adja, hanem az író által pontosan, találóan felmutatott valóságra való ráismerés öröme. Ha bármely hatalom nemcsak szavakban tartaná fontosnak – persze, elődeit elmarasztalva –, hogy a magyar nép még sohasem szembesült igazán a történelmével, akkor ezt a könyvet a közszolgálati médiumokban ugyanolyan szaporán és folyamatosan reklámozná, mint a szívéhez aktuálisan közeli politikai eseményeket.

Különösen tanulságos lehetne ez a regény azoknak, akiknek – nyilván gyász vagy vágy okán – pólóján, sapkáján, zászlóján, autómatricáján a történelminek nevezett Nagy-Magyarország látható, akiket nem zavar, hogy így jelképesen szuverén szomszédos országokat olvasztanak be, s akik bizonyára meglepődnének, ha az osztrák autók matricáján és osztrák polgárok más tárgyain az Osztrák–Magyar Monarchia térképe tűnne fel. Ez a regény a fájdalmasan veszélyes, avítt és indulatos „hazaffyasság” ellenében a 21. századi, művelt és nemzeti önreflexiót sem nélkülöző gondolkodásra ad írói példát. Egy sokat szenvedett régió valóságos történelmi tapasztalatainak a tükrében.

Elolvasom
Multiculturalische Massengrabe
Szerző

Multiculturalische Massengrabe

Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje

Remekül indítja Végel László a magát városregényként definiáló kötetét – az állam pumpolásának leírásával a szocializmusban. „Ők is loptak, mi is loptunk, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Gondtalan, vidám napok voltak ezek, aztán egyszer csak puff, belepottyantunk a kapitalizmusba, mint béka a moslékba.” A Jugoszláv Álom halála: „Aztán kiderült, hogy nem lesz több potya ebéd.”

A Nyugat támogatása, „láncos kutya” ide vagy oda, eljött a számadás ideje!

De nem csupán a ’90-es évek elejének vérzivatara elevenedik meg Végel könyvében, az a legkevésbé. Nagyjából egy évszázadot utazik be a narrátor, az előző századelőtől az ezredvégig, több generáció emlékei idéződnek fel, néhány az első világégés idejéről is, a legtöbb mégis a második világháborúból, illetve az azt követő évekről, a titoizmus virágkoráról, majd ugyanannak későbbi lassú hanyatlásáról.

Ami igazán izgalmassá teszi a történetet – egyben ez a regény egyik fő erénye is –, hogy többféle szempont fogalmazódik meg a lapjain. Az előbb narrátort emlegettem, ám valójában több narrátor is mesél: Ott van a „főhős”, inkább amolyan „elbeszélő Én”, az író alteregója, ha jól sejtjük – valószínűleg jól, hiszen még a születési éve is megegyezik a szerzőével –, a szenttamási születésű, Újvidéken (azaz Neoplantán) élő író, aki elsősorban fiatalkori emlékeket idéz fel; aztán a „legfőbb narrátor”-nak tekinthető Lazo Pavletić, a fiákeres, akivel az első számú elbeszélő az ’50-es évek derekán még mint gimnazista ismerkedik meg, de a későbbiekben is tartják a kapcsolatot, s akinek apja 1918-ban „felszabadította” Újvidéket. (Számos ilyen „felszabadulás” fog még itt felelevenedni, hát még mennyi volt a történelem folyamán – érdekes hely ez a Bácska, már csak ebből a szempontból is.) Aztán sorakoznak még a „narrátorok”: például Lazo világháborús katonatársai (egy magyar és egy német nemzetiségű – valójában mesét olvasunk), aztán egyikük felesége... és így tovább. Ha azt mondtam, ez a könyv egyik erőssége, akkor most azt is kijelentem, egyúttal ez az egyik hibája is: mindegyik narrátor – természetesen – egyes szám első személyben mesél, ha nem koncentrálunk eléggé, bizony vissza kell lapoznunk, hogy rájöjjünk, ki is beszél éppen. Beszédmódjukban, stílusukban bizony alig-alig (magyarán: nem) különböznek ezek a személyek.

És hogy miről is szól a regény? Nagyon nehéz röviden írni erről az egyébként nem túl vaskos könyvről: több szálon fut a cselekmény; filmként pereg – szinte egészen biztos vagyok benne, hogy a szerzőre erősen hatottak a ’90-es évek hazai filmjei, hiszen az idősíkokat például szinte ugyanúgy kezeli, mint a Lepa sela lepo gore című mozi; véletlen egybeesés vagy sem, én nagyon tudtam örülni ennek! És biztos vagyok benne, hogy a Neoplantából is remek filmet lehetne forgatni! –; időnként azt érzi a vajdasági magyar olvasó, hogy mindez talán az anyaországiaknak mond még valamit, de számára már-már közhelyes, aztán egyszerre csak rádöbben, hogy hopp: itt éppen nagyon fontos dolgok fogalmazódnak meg, fontos kérdésekre tapint rá a szerző, jók a konklúziói stb. Aztán ez végig így váltakozik, az olvasó érzései ellentmondásosak, DE: a szerző mindezt nagyon olvasmányosan, a jellegzetes „szenttamási ízzel”, igen szórakoztatóan vetette papírra, ami, valljuk meg, nem utolsó szempont! Egyetlen percig sem unatkoztam olvasás közben. Ezt mindenképp megköszönöm.

De hogy miről is szól a regény? A „puskaporos hordó”-ról, a Balkánról? A cikk címében jelzett multikulturális tömegsírokról? Vagy egyszerűen csak 20. századi (bácskai) emberi sorsokról? Mindezekről együtt?

Vagy csupán azt a kérdést járja körül: lehet-e egymás mellett békességben – Uram, bocsá’, barátságban – élni? Szerbeknek, magyaroknak, németeknek, zsidóknak...? Erre a kérdésre talán ne a szerzőtől várd a választ – neki megvan ugyan a maga verziója a „történetről”, de nem erőszakolja rád, ami még egy erős pozitívuma a könyvnek! –, inkább nézz szét magad körül, jöjj rá magadtól... mert „vég nélkül jönnek az újak, a régiek pedig azon keseregnek, hogy kivesznek az őslakók, miközben senki sem hajlandó tudomásul venni, hogy mindnyájan jöttmentek vagyunk”.

A nemzetiségváltoztatgatásnak és a köpönyegforgatásnak totális kavalkádjával szembesül az olvasó, és bizony be kell látnia, hogy ennek időnként meglehet a maga létjogosultsága – ne ítélkezz, míg nem voltál hasonló helyzetben. Közben a szerző helyenként meg is kacagtat, például egy hosszabb burleszkszerű jelenettel, ahol Tito újvidéki látogatását írja le (s ahol az egyik legnagyszerűbb jellemábrázolását adja: a narrátor házigazdájáról!) – hogy a következő pillanatban visszarántson a véres talajra, szembesítve azzal, hogy a hazug kis kurva történelem valójában csak egy pisis kis óvodás, aki mindig ujjal mutogat a másikra, mert általa „megnyugtatjuk magunkat, a gyilkos mindig a másik, a vérengzés úgy kezdődött, hogy mi csak visszalőttünk. Mindig ők kezdték, mert ki más kezdhette volna?”

És? Bölcsebbek leszünk a végére? Ugyan... Nem létezik többé bölcsesség, „hisz minden hamis, és semminek sincs következménye, se a hazugságnak, se az igazságnak, mivelhogy elveszett a kettő közötti különbség”.

Elolvasom
A love letter to Novi Sad

A love letter to Novi Sad

László Végel: Neoplanta, or the Promised Land

Diving deep into the traumatic past of the largest multiethnic city in the province of Vojvodina (today part of Serbia), the book gives a remarkable account of how the fragile hopes for peaceful coexistence are shattered by the violent waves of history.

“To be a citizen of the free royal city of Neoplanta is a truly marvelous vocation, my dear friends, it means to be the very best in everything we do in this life,” proclaims optimistically, yet naively Mr. Dornstädter, one of the most memorable characters in László Végel’s new novel about his beloved and much thematized home city, Novi Sad. Diving deep into the traumatic past of the largest multiethnic city in the province of Vojvodina (today part of Serbia), the book gives a remarkable account of how the fragile hopes for peaceful coexistence are shattered by the violent waves of history. By following the tragicomic and sometimes absurd stories of various individuals who either want to conquer the city as some kind of Promised Land, or just survive the repeated regime changes in the 20th century, the novel paints a unique, lively and representative fresco of Central Europe.

As Mr. Dornstädter proudly recounts in the novel, even the foundational story of the city somehow destined its inhabitants for a special, harmonious way of life. According to the chronicles, in 1748 the German, Serbian, Hungarian, Jewish and Armenian locals commonly decided to create a city for themselves, so they gathered all their saved money, sent their elders to Vienna, and petitioned Maria Theresa for the title of “free royal city.” The Empress granted their request, and upon finding out that the petitioners did not propose a name, wrote on the official document: “Let it be named Neoplanta, and each of the inhabiting nations should call it in their own language.” So the town was called Neusatz in German, Novi Sad in Serbian, and Újvidék in Hungarian. Moreover, it was the anecdote of this original alliance at the dawn of the modern age which gave birth to the noble, yet illusory tale of a cosmopolitan ethos in the city.

The narrative frame of the novel is built on a long, digressing conversation between two odd friends: an old Serbian coach driver by the name of Lazo Pavletić, doing most of the talking, and an unnamed Hungarian writer, who listens emphatically to the stories. Sharing a deep love and knowledge of the city, all of the remarkable episodes and striking characters are presented through the filter of their memories, and their aphoristic comments. Lazo, the last coachman in Novi Sad at the time of the narration, is an iconic figure in the book who represents the intercultural nature of the city, having a mixed ethnic background and speaking all three main languages of the region. As such, he is the living remnant of a different, pre-World War II world, while during his long life, he was witness to the transformation of the city and the people around him.

His friend, the anonymous writer, who can be linked to Végel himself through a few biographical details, already belongs to a subsequent era with its own myths and practices. Growing up in socialist Yugoslavia, and being a member of a minority labeled as Nazi collaborators, he enthusiastically identified with whatever was left of the tradition of cosmopolitanism in Novi Sad and the official, universalist slogan of the Yugoslav federation: “brotherhood and unity”. As Végel writes in an essay entitled Hontalan lokálpatriotizmus [Homeless Local Patriotism], he wanted to see the modern city as a kaleidoscope of cohabiting nations, as the peaceful intermingling of various cultural, ethnic and spiritual worlds, adding up to create a “multifaceted, ambivalent, prosperous oasis on the banks of the Danube.”

The stories of Lazo reveal that the fragile and balanced interethnic peace of Novi Sad in the interwar years was shattered first by the invading troops of Horthy and Hitler, then by the reconquering armies of Stalin and the partisans of Tito. The violence, destruction and incendiary rhetoric turned neighbors and friends against each other, resulting in mass murders, disappearances, thefts, and finally, deportation or forced emigration. As the once enthusiastic writer finds out: with such a traumatic past behind, the idealistic, brotherly ideology of Tito was built on crimes, lies and secrets, and upheld by the silence and amnesia of everyone involved. Far from harboring an oasis, according to Lazo: the Danube is rather a multicultural mass grave.

The seriousness of the topic, combined with the book’s narrative power, make Neoplanta an emotionally engaging and intellectually rewarding read. Very much in the vein of writers like Ivo Andrić, Bohumil Hrabal, Ádám Bodor or even Jorge Amado and Salman Rushdie, László Végel manages to combine the remarkable skills of storytelling with the sensitive, authentic depiction of hybridity and interculturality. His bold and uncompromising approach to the most sensitive issues of the region’s history is paired with a detailed knowledge and adoring description of the city. Végel’s novel is a genuine love letter to both the imaginary and the real Novi Sad.

Szabolcs László

Városkép életrajzokkal (Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje)
Szerző
Elolvasom
Újvidék, régi történet
Szerző

ÚJVIDÉK, RÉGI TÖRTÉNET

Végel László legújabb regénye, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje sok szempontból az író tavaly megjelent kötetének, Bűnhődésnek a kiegészítése. Szó esik benne többek között a múlt század viharos vajdasági történelmének néhány következményéről, például a bűntudatról vagy a menekülésről az emlékek elől. Újabb részletek derülnek ki Újvidék állandóan változó utcaneveiről, de legfőképpen a Dornstädter cukrászdáról. Az újdonsült Végel-olvasóknak örömhír (a rajongóknak már kevésbé), hogy a regény sok történetet ismétel, a mű ezzel az előzmények ismerete nélkül is érthető.

Bűnhődéshez hasonlóan „a folytatás” is sok lazán kapcsolódó történetből áll, az újdonság az ezeket összekötő témában rejlik. Korábban az egységet megteremtő motívum az utazás volt, most egyetlen településhez kapcsolódnak a nemzeti identitás és a hovatartozás kérdései. Ennek megfelelően a borítón álló műfaji meghatározás is városregény. A középpontban álló Újvidék nem átlagos helyszín, hanem egy takaros, soknemzetiségű város, amely azonnal rabul ejti az odalátogatót, azonban ki van szolgáltatva a huszadik század viharos politikai változásainak. A sokszínűséget megörökítendő megannyi figurával találkozunk.

A két fő hang a történetet elmesélő íróé, illetve a szerb fiákeresé, Lazo Pavletićé. A megszólalás apropója e két szereplő összeismerkedése. 1956-ban a Csillag Szálló falai között találkoznak: az ekkor még gimnazista író főbérlője a szálló pincére, aki a neki ingyen járó ételadagot a fiúval küldeti haza nap mint nap. Lazo általában a pult mögött iszogatja koktáját és kuncsaftokra vár. A fiákeres beszédbe elegyedik a fiúval, akiről hamar kiderül, hogy „firkászféle”. Ennek örömére megajándékozza néhány Ferenc Józsefről szóló kötettel, és hazaszállítja az ifjút. Közben próbálja meggyőzni, hogy az ő történetét foglalja könyvbe. A rendszeressé váló sétakocsikázások során tárul fel életének sok fontos mozzanata.

Lazo (a regény előszava szerint kitalált) története valóban megér egy mesét. A fiákeres olyan, mint maga a város: három nyelven beszél, szerbül, magyarul és németül, de tanul angolul is, ha éppen arra van szükség. Mindenféle vér csörgedezik az ereiben, nehéz megmondani, melyik őse honnan érkezett. Ezzel a háttérrel próbálja túlélni a gyorsan változó politikai helyzetet, ahol mindig más nemzet tagjai vannak veszélyben. Amikor besorozzák Horthy katonájának, magyar nyelven beszél, hogy elkerülje az akasztást, de a hazaszökés során már szerbül könyörög az életéért az őt foglyul ejtő hazafinak. Ő is, mint az összes többi szereplő, mindent megtesz a boldogulásért és a túlélésért. A várossal sincs ez másképp:

Ezen a lápos területen, itt a Duna bal partján, 1748-ban csak néhány többnemzetiségű kis település létezett, mire összefogtak a németek, a szerbek, a magyarok, a zsidók, az örmények meg a többi itt élő nemzetség, összekaparták megspórolt pénzüket, ami közel sem volt elég, így bankkölcsönért voltak kénytelenek folyamodni […]. A tömérdek bankóval Bécsbe utaztak, hogy Mária Terézia császárnőtől megvásárolják a szabad királyi város címet. Ami előnyökkel járt, mármint adókat szedhettek, saját törvényeik szerint ítélkezhettek a tolvajok, a betörők felett. A császárnő megkérdezte, mi a neve a városuknak, mire az alapító atyák töredelmesen bevallották, hogy nincs neve. Felkérték Mária Terézia őfelségét, legyen városuk keresztanyja. A császárnő elővette aranypennáját, és gyöngybetűkkel írta a latin nyelvű alapító okiratra: Legyen a neve Neoplanta, és minden nép nevezze saját nyelvén. Így lett belőle a németek számára Neusatz, a szerbeknek Novi Sad, a magyaroknak Újvidék.”

Az első világháború után állandóan gazdát cserél a város, egyszer a magyarok, másszor a szerbek szabadítják fel. Ettől függően hol a szerb, hol a zsidó, hol a magyar, hol pedig a német lakosság van veszélyben. Csak a szerencsén múlik, melyik szereplő éli túl az eseményeket, illetve kit milyen veszteségek érnek az évek során. Lazo apját, aki az Ígéret Földjét látta Neoplantában, ki akarják toloncolni szerb nemzetisége miatt, és élete végén már kárhoztatja a várost. Meinert kisasszony a kiéhezett oroszoknak esik áldozatul a Dornstädter cukrászdában rendezett orgia során, csak azért, mert német. A mesélő házigazdájának, Sólyom Alajos viszont a vak szerencsének köszönheti előmenetelét, mert őt éri a megtiszteltetés, hogy Tito marsallnak felszolgálja a kávét.

A szereplők Lazo és a mesélő elbeszélésein keresztül szólalnak meg. Az egyes figurák képviselte kulturális és társadalmi sokszínűség a mű nyelvezetében sajnos nem köszön vissza. Hangulatfestésként megjelennek néha szerb káromkodások, illetve lábjegyzetben sután lefordított angol nyelvű lelkendezések. Az író kínosan ügyel a választékos megfogalmazásra, de ez gyakran karakteridegenné teszi a stílust. A Lazo egyik elbeszélésében megjelenő, nem túl művelt katona például így monologizál a kényes újvidéki hölgyekről: „Lassan a testtel! Tény, hogy kicsit fennhordják az orrukat, de mi majd átneveljük őket. Prave se važni. Medjutim, doći će naših pet minuta. Csak ki kell várni. Majd megszokják ők a büdös bocskort, meg megkedvelik a kacskaringós káromkodást, a szókimondó beszédmodort is.

De a szereplők nem is egyéniségük vagy a stílusuk miatt fontosak. Sokkal inkább a történeteik a hangsúlyosak, amelyekkel alátámasztják a regényben hosszan kifejtett gondolatokat, elméleteket. Ennek megfelelően Végel nem hagyja az olvasóra, hogy az eseményekből bármiféle következtetésre jusson. Ezt megteszi ő maga, általában közvetlen szócsövén, az elbeszélőn keresztül, de néha egyéb szereplőket is segítségül híva. Ennek megfelelően például a szocialista irodalom kritikáját megfogalmazza Török Miklós, Lazo és a narrátor is:

1958-ban, amikor Török ezt mondta, még aránylag könnyű volt átlátni a szitán, hiszen a kötelező olvasmányokban mindent, ami élt és mozgott, de szó szerint mindent, égre-földre dicsértek az írók. Legfőképpen Titót és a pártot. Tíz év múlva viszont csak szöszmötöltek. Az történt ugyanis, hogy félénken letépték a sapkájukról a vörös csillagot. Tettükért nem kaptak feddést, így hát fellélegezhettek. No, végre szabadok. A sapkájukon meg a lelkükben a vörös csillag helyén egy kifakult folt éktelenkedett, akkor is, amikor eredeti párizsi divatszalonból származó tökfedőt biggyesztettek a kobakjukra. A kalapokon is ez a folt éktelenkedett. Ha hajadonfőtt jártak, akkor alattomosan a homlokukra lopakodott. A csillag helyére settenkedő foltról írtak, a lelkükről – dögunalmasan.”

Fokozatosan kiderül, hogy a családi kapcsolatok is titkokkal terhesek, és mindenki menekül az emlékei elől. A regény ezen a ponton visszatér a tavalyi kötet címét adó problémához, a bűnhődéshez, egy egész város életére terjesztve ki azt: „beleszületik a bűnbe, a másik meggyőződésből vállalja. Néha alig van különbség a kettő között. […] Sohasem tudjuk, hogy melyik csoportba tartozunk, lehet, hogy mindkettőbe. Nincs értelme ettől menekülni, bűnhődnünk kell. Valakikért, valamiért, teljesen mindegy.” A zárlatra tartogatott meglepetések megerősítik, hogy – a kornak hála – mindenkinek megvan a maga bűne, és általában nem is kevés.

A mű összességében a viharos történelemre és a nemzetiségi ellentétekre épülő, érdekes történetek laza füzére, melyet hovatartozásról, titkokról és bűnökről szóló, olykor kissé direkt eszmefuttatások szakítanak meg. A megfogalmazás igényes és körültekintő. A regény mégsem tesz hozzá sokat a Végel-életműhöz, inkább újrahasznosítja azt.

Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Noran Libro, 2013.

                                                                                                                                                                                                                   Balogh Réka

Elolvasom
Amikor mindenki egyért
Szerző

Amikor mindenki egyért

Végel László a vajdasági irodalom egyik meghatározó generációjának, a hatvanas években indult nemzedéknek mára egyedülálló szépírója. Mégpedig abban az értelemben, hogy életművének mostani szakasza nem tetszhalott, nem múltba vagy magába forduló, hanem eleven és meghatározó. Vitaképes. Legújabb regénye kapcsán a mű megjelenésének kontextusáról is érdemes beszélni.

Neoplanta alcíme szerint városregény, Végel – nem első alkalommal – Újvidéket emeli középpontba. Az elsődleges elbeszélő egy újvidéki fiákeres, ami remek döntés a szerző részéről: Lazo Pavletić apjától örökölt munkájából kifolyólag nemcsak a várost ismeri behatóan, kénytelen tisztában lenni az utcanév-változások vonatkozásában az aktuális és a történelem során egymást követő politikai rendszerekkel is, ugyanakkor egy többnemzetiségű város fiákereseként az is abszolút indokoltnak látszik, hogy több nyelven beszél. Maga a mű is többnyelvű, több szerb, német és angol mondat szerepel a szövegben, melyek fordítását lábjegyzetben találja meg az olvasó.

Neoplantában olvashatókat jórészt Pavletić meséli el író utasának. A Prológus utolsó oldalán nemcsak az útvonalukat ismerheti meg előre az olvasó, de mindazokat a történelmi eseményeket – akár a térség, akár egy-egy személy életében bekövetkezetteket –, amelyekről a regényben szó lesz. Pavletić élete során folyamatosan úton van, de csak egy város határain belül: a vajdasági, szűkebben az újvidéki létből kitörni, onnan elszakadni képtelen ember típusát testesíti meg. A regény másik elbeszélője és utas főszereplője a Szenttamásról Újvidékre érkező fiatalember, akinek már ez a községváltás is kitörésnek tűnt: „Nekem sikerült, nekik [a szülőknek – Sz. M.] nem, gondoltam. Igaz, nem Amerikába, csak Újvidékre költöztem. […] Tele voltam tervekkel.” (48.) Ez az elbeszélői hang – noha a regény elején az olvasható: „a valóságos eseményekkel való esetleges hasonlóság a véletlen műve” – könnyen azonosítható Végel Lászlóval. A Neoplanta történetvezetése annak ellenére is jól követhető, hogy több elbeszélője van. Egyes személyes történetek szinte külön epizódokként jelennek meg, de ez sem teszi a szöveget töredezetté. Sőt helyenként épp az „egységesség” válik zavaróvá, mikor az elbeszélők hangja az elmesélt történetek váltakozása során túlságosan is összecsúszik, nehezen szétválaszthatóvá válik.

Újvidékre mindenki érkezett valahonnan, és az Ígéret Földjén senki nem talált igazán otthonra. A be- és kitelepítések során senki nem lehetett biztos abban, hogy házának korábbi lakói nem térnek-e vissza, ha a politikai helyzet váratlanul ismét a kitelepített nemzetiségnek kedvez majd. Újvidéken Végel művében mindenki vendég, éppen ezért a regény egyik központi helyszíne, a Dornstädter cukrászda, a maga többnemzetiségű személyzetével és vendégkörével a regény keretein belül Újvidék kicsinyített másának tekinthető. A Dornstädter noha létező újvidéki cukrászda volt, a regényben leírtak hitelességét kutatni kár volna, egyrészt a már idézett szerzői instrukció, másrészt pedig a kávézó említett narratológiai szerepe miatt. (A Dornstädter hasonló funkciójú irodalmi helyszíne a Végel-regénynek, mint a szintén a vajdasági irodalom részének tekinthető Melinda Nadj Abonji-mű a Galambok röppennek föl Mondial kávézója.)

A politikai változások követése (vagy épp elutasítása) nem minden esetben tudatos. Az alkalmazkodás egy szabályrendszer betanulásának tűnik például az öreg fiákeresnél is, akitől Tito számára rendelnének kocsit. Ő, ódzkodva a munka elvállalásától, egy bécsi bognárra hivatkozik, aki – ahogy az öreg mondja – „annál a mesternél tanulta a szakmát, aki direkt Ferenc József császárunknak készítette a kocsikat. Erre az egyik detektív megragadta a grabancát. Az nem a mi császárunk, hékás, rázta ki az öregből a lelket. […] Izé, szóval Ferenc József császár elvtárs részére” (146.).

Neoplanta, dacára a benne elmesélt történelmi események súlyának, át van itatva a Végeltől megszokott humorral, mely ezúttal sem nélkülözi az iróniát. A Neoplanta kimondottan élvezetes és szórakoztató olvasmány. Ugyanakkor talán a téma komolyságának a humor melletti hangsúlyozása miatt Végel László megfogalmazása időnként már-már közhelyes. Különösen akkor, mikor az újvidékiek és az onnan elmenekültek közti kapcsolatot tárgyalja. A szentenciózus kijelentés szerint „ebben a városban kétféle ember létezik, az egyik beleszületik a bűnbe, a másik meggyőződésből vállalja. […] Nincs értelme ettől menekülni, bűnhődnünk kell. Valakiért, valamiért, teljesen mindegy.” (257.) (A Noran Libronál előzőleg megjelent Végel-kötethez, a Bűnhődés címűhöz több ponton is kapcsolódik a Neoplanta.) Hasonló kinyilatkoztatás, hogy „valamennyien gyilkosok unokái vagy legalábbis örökösei vagyunk.” (237.) Az egyik legélesebb, az ottmaradtak és elmenekültek közti viszonyt taglaló részlet az imént említett iróniát a végletekig fokozza: „– Milyen felemelő érzés hazatérni! – szepegi könnyeivel küszködve az, aki időben elmenekült. Késztetést érez, hogy hébe-hóba visszatérjen a pátriát meg nemzetét magasztalni, tanújelét adni a szülőföld iránti hűségnek. Úgy tesz, mint aki nem tudja, hogy érzelmi kitörése, rajongása jól begyakorolt alakoskodás része.” (239.) Végel legújabb műve azonban nem csak a Vajdaságban élők közti viszonyt árnyalja.

Neoplanta 2013-ban Magyarországon egy nagyon izgalmas tendenciához is illeszkedik, s ez tovább emeli a jelentőségét. Magyarországonn a határon túli irodalmak és kultúrák a 20. század vége óta bő tízévente kerülnek hangsúlyosan előtérbe, akkor, amikor éppen Magyarországon következik be olyan történelmi változás, ami az ezen irodalmakkal való viszonyt is érinteni látszik. Az első ilyen jelentős esemény a rendszerváltás volt, ezt követte a kétezres évek elején Magyarország EU-csatlakozása, most, 2013-ban pedig a kettős állampolgárság ügye az, ami az anyaországiak és a határon túli magyarok közti viszonyra tereli a figyelmet. Az erről a kapcsolatról kialakult történelmi képet árnyalja több idei kiadvány is, s ezek a kötetek szerencsés módon különböző kulturális régiókhoz köthetők szorosabban.  A több oldalról érkező, egymással mégis megegyező tapasztalatok mutatnak rá a Trianonról, illetve a negyvenes évek revíziójáról szóló magyarországi retorikának a gyakori egyoldalúságára. Amely köteteket tehát a Neoplantával együtt meglátásom szerint izgalmas egymás mellé tenni, a következők bizonyos szempontból Tompa Andrea Fejtől s lábtól című regénye, György Péter Állatkert Kolozsváron kötete és a Hallgatni akartam címmel kiadott Márai Sándor-könyv. Ezek a művek a közigazgatási, de akár „csak” a kulturális magyar egység megteremtésének lehetőségeit és egy korból már ismerhető következményeit a különböző régiók (és itt a magyarországi is az) íróinak, értelmiségijeinek, lakóinak szemszögéből mutatják be. (Értelemszerűen nem állítom, hogy az említett kötetek jelentősége ennek a feltételezett sornak a kialakításában kimerülne, de egyidejű megjelenésük érdekes felvetéseket tesz lehetővé, melyeket talán érdemes rögzíteni.)

A Márai-kötet megjelenése után szinte önálló életre kelt az „anyások” kifejezés, ahogy a visszacsatolt felvidéki területeken élők nevezték az ottani hivatali állásokba küldött kioktató, az addig kisebbségben élő magyarokat lenéző magyarországi-anyaországi hivatalnokokat. Ugyanez a szituáció a Neoplanta című regényben is megjelenik: a határon túli „bennszülötteket” itt is „alaposan ráncba kell szedni, meg kell nevelni” – mondta az Újvidékre küldött hivatalnoknő, akinek munkájára azért volt szükség, „mert a helybeli magyarság között nem tudtak találni egyetlen megbízható tisztviselőt sem.” (168.) Az persze reális felvetésnek tűnik, hogy az ehhez hasonló ismeretek nem válnak-e rövid időn belül irodalmi panelekké, elveszítve jelentésüket és jelentőségüket? A következő évek könyvei igazolhatják csak felvetésemet, de az első világháború és Trianon mint irodalmi téma láthatóan már most előtérbe került – pusztán a tematikát véve alapszempontnak, a fenti sor is folytatható lenne további, mostanában megjelent kötetekkel.

Végel László legújabb Neoplanta című regénye amellett, hogy Újvidék 20. századi történetét nem csak egy nemzetiség szempontjából mutatja meg, arra is felhívja a figyelmet a határon túli és magyarországi közeg kapcsolatára nézvést, hogy a többnemzetiségű Vajdaság esetében (is), ami az egyik közeg részéről a kulturális vagy állami egység megteremtése (illetve annak szorgalmazása), az a másikéról épp az addigi egység felborítása lehet. A Neoplanta egyik alapvető kérdése, hogy teljesnek tekinthető-e az egy szempontból elmesélt történet, legyen szó egy kulturális közeg, egy város, vagy akár egy ember életének történetéről.

Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje, Noran Libro, Budapest, 2013.

Elolvasom
Prošlost puna laži
Szerző

Prošlost puna laži

Predstava „Neoplanta” je nastala prema istoimenom romanu Lasla Vegela koji ispisuje subjektivne, intimne, labilno uvezane i (auto)ironijom natopljene refleksije istrgnute iz složene istorije Novog Sada (dramaturg Kata Đarmati). Reditelj Andraš Urban verodostojno je preneo rasni literarni vegelovski svet na scenu, propušten kroz urbanovskistroj ofanzivnog razotkrivanja gomile naopakosti u društveno-političkim odnosima prošlosti, sadašnjosti i budućnosti Novog Sada.

Pred gledaocima se u eksplozivnom naboju izlistavaju prizori iz turbulentne istorije grada kojem je 1748. godine Marija Terezija dodelila ime Neoplanta, utvrđujući njegov (deklarativan) kosmopolitizam, utemeljenje u slobodi i toleranciji. Na sceni pratimo polemički postavljen niz istorijskih događaja koji označavaju demarkacione momente u bezočnim borbama za vlast, uz neminovnost njihovog dubinskog preispitivanja, pažljive analize odgovornosti i krivice svih učesnika. Kritički se izlistavaju scenski ubojite refleksije o Novosadskoj raciji januara 1942. godine, kada su mađarski fašisti sa Miklošem Hortijem na čelu pobili preko 3.000 civila, Jevreja, Roma i Srba, zatim o dolasku komunizma i Titovog apsolutizma. Sledi i ispisivanje odraza devedesetih godina, raspada Jugoslavije i novog zaraznog buđenja srpskog nacionalizma, do ekonomske i idejne nesigurnosti sadašnjih vremena, raščerečenosti između izbora utočišta nacionalizma i evropskih integracija, gde su obe opcije izlivene u sumnjama.

Fragmentarno se na sceni predstavlja cirkularna istorija osvajanja i oslobađanja Novog Sada, unakrsni udari laži i praznih obećanja osvajača, oblikovani agresivnim scenskim jezikom, ali i začinjeni prepoznatljivim Urbanovim vizuelno i simbolički izazovnim rešenjima (na primer, slikovita scena razbijanje leda koja predstavlja pomenuti fašistički zločin iz 1942. kada su žrtve potopljene pod zaleđenu površinu Dunava). U predstavi je izuzetno važan konflikt između idealizovane slike Novog Sada, kao obećane zemlje, mitskog prostora koji se razmeće idiličnim bogatstvom multikulturalnosti, i suštinske stvarnosti te multikulturalnosti, iznikle na masovnim grobnicama. Ta napeta disproporcija se vrlo efektno predstavlja u nekoliko scena – na primer u sceni koja počinje agresivnim pseudoturističkim promovisanjem bogate multikulturalnosti grada, grlatim govorom glumice koji postepeno guta kakofonija zaglušujuće tehno muzike i ekstaza opšteg razvrata. To će kulminirati u jezivom fizičkom nasilju, surovom, bolnom lemanju tri velike čovekolike lutke, u nekakvom ritualnom transu nasilnika (kompozitor Atila Antal).

Pojedinačnih likova, individualnih glasova u ovoj predstavi skoro da nema, glumci i glumice Emina Elor, Agota Silađi, Gabrijela Crnković, Silvija Križan, Agota Ferenc, Zoltan Širmer, Danijel Husta, Gabor Pongo, Ištvan Kereši, Arpad Mesaroš i Atila Nemet, delovi su jednog kolektivnog, militarizovanog tela. Oni igraju snažno, vojnički disciplinovano, odlučno, grčeći se u vihorima istorije nasilja, kontinuiteta raspirivanja mržnje prema manjinama. A na kraju predstave dolazi do direktnog, dokumentarističkog prodora savremenosti – istorija nabujalih diskriminacija dovodi se u naše vreme preispitivanja položaja manjinskih grupa u Srbiji, odnosa prema većinskoj kulturi, kao i burnih ambivalencija prema pridruživanju Evropskoj uniji.

Publika zbijeno sedi na posebno podignutim tribinama, u dubini pozornice, a čitava radnja se odvija ispred crvene zavese, ili iza, ako se posmatra iz uobičajenog ugla. Taj izbor će dobiti poseban smisao na kraju predstave, kada se krvavocrvena zavesa otvori, posle završnog, hipnotičkog govora glumice Silvije Križan, u ulozi kraljice Marije Terezije/Evrope koja idealistički (ironično) propoveda o čarima multikulturalnosti (indikativno je obučena u haljinu od novčanica evra – kostimograf Marina Sremac). Podizanje zavese otkriva prostor praznog gledališta koji bolno zjapi svojom napuštenošću, idejno vrlo inspirativnom. Ta praznina sugeriše značenje nestanka Mađara iz Vojvodine, o čemu se prethodno diskutuje, ali istovremeno ima i univerzalniji, filozofski, antropološki smisao, vegelovsku oznaku života na ničijoj zemlji, prostora nepripadanja, bezdomnosti. 

Elolvasom

Neoplanta, avagy a Kutyaszorító

Az Újvidéki Színház Neoplanta című előadásáról

Amikor fekete szerelésben, industrial zenei aláfestésre bemasíroztak a színészek a minimalista díszlettel operáló színre, rögtön tudtam, hogy valami egészen más következik, mint amit olvastam. Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regényének hangulatából, adomázó-anekdotikus stílusából és a fiáker-metaforából nem sok maradhat egy ilyen felütés után. Nem is maradt. Urbán András teljesen áthangszerelte Végel Neoplantáját, de úgy tette ezt, hogy – szinte csak az utolsó, workshopszerű jelenet kivételével – hű maradt a regény szövegéhez, szelleméhez.

Mert mi is ez a város, ez a Neoplanta-Neusatz-Novi Sad-Újvidék, amely a regény és az előadás főhőse? Paradigma – Közép-Európa, a Balkán, Vajdaság egyetlen városba sűrítve. Határterület, amelyen a történelem, ha zajlik, rendre átmasíroz. A multikulturalizmus paradicsoma és pokla – az idillikus nemzetek közötti viszonyok láttatásának álságos volta, de egyúttal a nemzeti gettósodás büszke elutasítása. Permanens identitásválság jellemezte hely, ahol mindenki jöttment és keverék, s ahol mégis mindig újraírják a történelmet, megváltoztatják az utcák neveit, a feledés homályába taszítják a szobrokat az éppen domináns államnemzet szája íze szerint és az aktuális ideológia égisze alatt.

A regény és az előadás tehát ezt közvetíti a befogadó felé, csak más-más módon. Az előadás nem sorsokat mutat be, mint a regény, hanem helyzeteket sorakoztat fel. Az egyes jelenetek történelmi kontextusa nem meghatározó: váz csupán, a hangsúly a konfliktushelyzeten van, amely örökérvényű a Neoplanta-Neusatz-Novi Sad-Újvidék nevet viselő paradigmában.

Akik találkoztak már Urbán-rendezéssel, azok legtöbbször a „provokatív” jelzővel szokták illetni. Ebben az előadásban is vannak olyan jelenetek, amelyek nyilván irritálhatják a kispolgári, a nacionalista, a prűd vagy az iróniára nem fogékony nézőket. Mert lehet, hogy egyeseket a „csúnya szavak”, míg másokat a szexuálisan túlfűtött jelenetek vagy a nemzeti lobogókon való gúnyolódás provokál. Merem remélni azonban, hogy aki jegyet váltott erre az előadásra, az már túl van azon, hogy felháborodjon a felszíni, csupán eszközként szolgáló mozzanatokon, és a provokációt más, mélyebb dolgokban éli meg – ha egyáltalán.

Engem például az provokált a leginkább, hogy Újvidéket – minden, önmagamnak eddig is bevallott negatív tulajdonsága ellenére – egy alapvetően jó helynek tartom, míg az előadás azt sugallja, hogy az én városom egy „alapvetően rossz hely”. Olyan hely, ahol nemzeti alapon folyik a gyilkolászás, a nőket megerőszakolják, ordítanak rád, fenyegetnek, husángokkal vernek, ha másmilyen vagy, az élet tehát folyamatos paranoia, a peremlét pedig nem más, mint egy kiúttalan kutyaszorító.

Urbánt elsősorban a képmutatás, a hamis idill leleplezése érdekelte, és ennek megvalósításához radikálisan kritikusnak kellett lennie minden tekintetben. Nem engedhette meg magának egyetlen pillanatra sem, hogy elringassa, megnyugtassa a nézőt, mert ezáltal hatástalanná vált volna a józanító provokáció. Így sikerült elérnie azt a célt, hogy az előadás végén többször is megismételt politikai jelszó, a „különböző nációk békés egymás mellett élése” pontosan olyan üresen kongjon, mint amilyen üresen kong a mára már divatjamúlt „testvériség-egység” kifejezés.

Az előadásra erőteljesen rányomja bélyegét Antal Attila kiváló zenéje, mely mindvégig markánsan jelen van. Pontosan leköveti a színpadi játék hangulatát: zaklatott, hangos, agresszív, de tud melankolikus, szívszorító is lenni, ha a helyzet olykor-olykor úgy hozza.

A színészek nem egy-egy, pontosan körvonalazható karaktert formáznak meg, így aztán jellemfejlődésről sem beszélhetünk esetükben. Ha viszont a meghatározó színpadi jelenlét szempontjából kellene kiemelnem valakit, mindenképp Mészáros Árpádot említeném. Hogy ennyire jól föltalálta magát a darab világában, nyilván annak is köszönhető, hogy – a Kosztolányi Dezső Színház társulatának volt tagjaként – ő dolgozott együtt a legtöbbet Urbánnal a 11 szereplős előadás színészei közül. Rajta kívül Sirmer ZoltánFerenc Ágota és Huszta Dániel játéka volt még leginkább figyelemre méltó.

Ahogy hallom, nem csak a vasárnapi, hivatalos bemutatót, hanem az ezt megelőző két szakmai bemutatót is kitörő lelkesedés, szűnni nem akaró taps és ováció fogadta. Úgy tűnik tehát, nem csak a szakma, hanem immár a szélesebb értelemben vett közönség is kész szembesülni azokkal az elfojtott traumákkal, amelyek nyomasztóan hatnak a Neoplanta-Neusatz-Novi Sad-Újvidék nevet viselő paradigmát megélőre, és nem fordítja el a fejét, ha szemébe mondják, hogy hazugság az az idill, amely pusztán a politikai nyerészkedők elterelő hadműveletének a része.

Urbán Neoplantája kegyetlen szembesítés, sikere vagy sikertelensége pedig társadalmunk érettségének a lakmusza.

Forrás: Pressburger.org

Novi Sad i oslobodioci. In. Dnevnik. 2014. február 20.
Szerző
Elolvasom
Neoplanta, grad obećan i proklet

Neoplanta, grad obećan i proklet

„Neoplanta, Novi Sad, Újvidék, Neusatz. Grad u južnom delu Panonske nizije, na levoj obali Dunava. Pisani dokumenti ga 1213. godine pominju pod imenom Petro de Wardo. Godine 1748. dobija status slobodnog kraljevskog grada od Marije Terezije koja je, u ediktu koji je tim povodom izdala, napisala da se grad zove Neoplanta, a da ga svaka tamošnja nacija naziva na svom jeziku.

Trijanonskim mirovnim ugovorima 1920. godine, Novi Sad je pripojen Jugoslaviji. Između 1941. i 1944. pripadao je Mađarskoj. Godine 1942, od 20. do 23. januara, mađarska vojska je u Bačkoj izvela masovna ubistva na etničkoj osnovi, procenjuje se da je broj žrtava ovog pokolja između 3300 i 3800 osoba jevrejske i srpske nacionalnosti. Samo u Novom Sadu bilo je 879 žrtava. U zimu između 1944. i 1945. godine, partizanske jedinice su pod rukovodstvom komande Vojnog okruga za Banat, Bačku i Baranju, i uz asistenciju Odeljenja za zaštitu naroda (OZNA), saterale u logore više desetina hiljada Mađara i Nemaca i počinile masovna ubistva. Nemci su internirani iz Vojvodine, pa tako i iz grada Novog Sada. Procene broja žrtava variraju, zvaničnih podataka nema.”

Tako glasi jedna od prvih fusnota u romanu Lasla Vegela “Neoplanta ili obećana zemlja”, koji će, u prevodu Arpada Vicka s mađarskog, uskoro biti objavljen i na srpskom jeziku (Akademska kuća, Novi Sad). Ta beleška, u zavisnosti od onog koji je izgovara, naime, od njegove nacionalnosti i odnosa prema trenutnoj vojnoj ili mirnodopskoj upravi u gradu, pojavljuje se u nekoliko varijacija i u glavnom tekstu romana, sve sa Marijom Terezijom, svojom središnjom figurom, svojim centralnim spomenikom, da negde pred kraj knjige, dobije svoj komični oblik, u površno napabirčenom engleskom jeziku koji izgovara jedna od dve glavne ličnosti, jedan od dvojice naratora, tačnije, glavni i najuticajniji sabesednik naratorov – Laza Pavletić, fijakerista novosadski, neoplantski, vozeći jednu od svojih poslednjih tura pred penzijom.

Taj citat o multikulturalnoj, multikonfesionalnoj, multinacionalnoj varoši, u kojoj se spajaju i razdvajaju Balkan i Srednja Evropa, pojavljuje se kao lajtmotiv i u istoimenoj pozorišnoj predstavi Andraša Urbana, režiranoj u Novosadskom pozorištu/Ujvideki Szinhaz, prema Vegelovom romanu i dramatizaciji Kate Đarmati, takođe, u različitim situacijama, kad god Grad pohode vojske koje su za jedne oslobodilačke, a za druge životno ugrožavajuće – mađarski honvedi ili jugoslovenski partizani, obasuti cvećem dok prolaze glavnim bulevarom i pozdravljeni svečanim besedama na centralnom gradskom trgu, na mađarskom ili srpskom jeziku, ili dok na stratište, pod dunavski februarski led, odvode Srbe, Jevreje i Rome, a Mađare i Nemce, potom, pod strnjiku ukraj katoličkog groblja, da bi se, na samom kraju predstave, pred nama pojavio i lik same carice i kraljice Marije Terezije, koji igra Silvia Križan, u haljini od banknota. Njoj, od koje Novi Sad ishodi maltene kao Atina iz Zevsove glavudže, a pošto izgovori svoje znamenito slovo kojim daruje milost slobodnog kraljevskog grada toj višeimenoj varoši što je na latinskom naziva Neoplanta (no za masnu svotu forinti koju su prikupili meštani, poglavito Nemci, Mađari, Jevreji i Srbi), preko usta će biti zalepljena novčanicu od dve stotine evra, kao što se lepi na čelo kafanskog primaša ili tura u brusthalter nekoj starleti ili sponzoruši, istim onim gestom kojim se vezuju usta da ne svedoče o onom što su čula, ili oči – da žrtva ne gleda smrti u lice.

Već iz sadržaja fusnote koja kao da je prepisana iz nekog bedekera, jasno se vidi da je posredi urbano mesto u kojem glavnu reč vode nacije, a ne osobe. Parafrazirajući, danas potresno zaboravljenu, znamenitu frazu Karla Marksa o svetskoj istoriji kao istoriji klasnih borbi, ovde možemo reći da je istorija Neoplante, tako kako nam je predočavaju Vegel Laslo i Urban Andraš, zapravo istorija permanentog nacionalnog sukobljavanja, u kojem pojedinci padaju i uzdižu se, tragaju za istinom i lažu sebe i druge, žive i umiru, ubijaju i bivaju ubijeni, kao neumitni pripadnici rodova i vrsta, među kojima stoji ambis i kad je sloga. “Pre ili kasnije moramo se suočiti s činjenicom da nas i od naboljeg prijatelja deli provalija koju nije moguće preskočiti”, piše Vegel, čijim „gradom romanom”, čijom Neoplantom, zemljom obećanom i zemljom prokletom, defiluju usamljenici skloni depresiji, melanholici koje euforija spopadne samo kad osete vrelinu krda, jer se tu temperatura naglo diže na obećanje osvete i žrtve – dok se jednima krv ledi u žilama, drugima vri. Palićemo i mi vaše crkve i u njima pojiti svoje konje, lokaćemo iz vaših lobanja i silovati vaše žene, ljuto poput košave, kao što ste i vi harali, ali, mi ćemo, uz to, ovom gradu i ovom delu sveta doneti kulturu i civilizaciju, stari sjaj Habzburgovaca ili zlata drevne Vizantije! Mi, to sveto mi! Eto, to Mi je ovde svako ono ja.

Reč je, dakle, o onom istinski odvratnom u svetu, u gradu, među ljudima, o kolektivnom identitetu koji se na čoveka strovaljuje i pre njegovog rođenja, dok je još u utrobi majke, dok je još u primisli svog pretka, kao gotova stvar, kao formirano lice jedne i jedinstvene nacije kojoj je svaka ličnost degeneracija, a svaka različitost – nepotrebni luksuz! A čovek se rađa tek kad počinje da se iskobeljava iz ovog kolektivnog identiteta. Mudro je i hrabro o tome govorio pred smrt Milan Kangrga, vapeći da Hrvat – to još nije čovek! Mađar, Srbin, Jevrejin, Rom, to još nije čovek, to je niži stepen postojanja bez egzistencije, koja je svojstvo isključivo personalno! „Ukočena, prestravljena masa jedva čeka da bude pokorena, jer ne ume da živi, već samo da sanja, a sanja uvek o tome kako nailaze novi varvari kojima će se prepustiti, podati“, piše Vegel. Takođe i ovo: „Obeležen sam i nosim na sebi beleg, uprkos svojoj volji.“

„Neoplanta“, i roman i pozorišna predstava, svojevrsna je razglednica iz pakla, ali sa epilogom koji ukazuje na to da ovaj grad, kojeg „svaka tamošnja nacija naziva na svom jeziku“, ipak, može biti obećana zemlja, kao i svaka druga. No, postoje izvesne, ne male, razlike između istoimenog književnog i pozorišnog dela.

Kod Vegela, posredi je, kako sam kaže, „mali egzotični svet čiji su stanovnici isto tako smešni, koliko su i opasni“; kod Urbana, malo šta je ostalo od ove smešne strane. Tu, na pozornici, čitava istorija neoplantskih sukoba dobija stameni oblik honvedskog egzercira na vojnom vežbalištu ili akcije na samom frontu, da povremeno, ali neretko, prelazi u vidove nekadašnjih sletskih vežbi u socijalističkoj Jugoslaviji. Kod Vegela, sve to, ipak, ima nešto umekšanije crte i sagledava se u obrisima, kao kroz sfumato koji su nanele naslage vremena. Kod Urbana, prošlost izbija kao sadašnjost i predstavlja nam se iz jezive blizine – u prostoru, sve bliže i bliže što je u vremenu udaljenija. To je ona prošlost koja preti poput vampira, jer je nikada nismo sahranili po svim pravilima ukopa mrtvih ostataka, pa nastavlčja živi življe od života.

Iz razlike ovih prosedea izbija i razlika u ideološkim pogledima. Dok kod Vegela, čiji junaci, osim što mogu biti opasni, mogu, u zavisnosti od situacije, biti i smešni, ipak, postoji jedna nostalgično restaurativna nit koja se odnosi na socijalističku prošlost grada i zemlje, kod tri decenije mlađeg Urbana, ova je prošlost stavljena u istu negativnu ravan totalitarizma kao i, na primer, onaj deset puta kraći period pod mađarskim fašistima Hortija Mikeša.

Vegel ne zaboravlja da napomene da „s onim čega smo se u socijalizmu stideli, time se danas hvalimo i ponosimo“, niti prelazi preko činjenice da su u socijalizmu i radnici odlazili na zasluženi godišnji odmor na more, a ne samo gospoda, niti, pak, prećutkuje da smo, povratkom na kapitalizam, „slagali sami sebe“ i da se svi naglo pretvaramo u licemere. Kod Urbana, nema pomena o ovoj klasnoj suprotstavljenosti koja se danas sve više zaoštrava. Vegel čak i „Jogurt revoluciju“ vidi u tom ključu restauracije kapitalizma: „Odzvonilo je socijalizmu, deru se bivše komunjare, i mašu nacionalnim zastavama (…) komunisti dok nose u banke krvave svežnjeve banknota. Smrt jednakosti, sloboda kapitalu, uvežbavaju lekciju koju će, jednog dana, pretočiti u zakon. Banke peru krvave mrlje, komunisti mogu da odahnu, Bože, uzdišu, zaista majstorski uvodimo kapitalizam, ponavljaju ponosito i spuštaju se na udobne, građanske, bidermajer stolice i prihvataju se srebrnog pribora za jelo. Živo gestikuliraju, mašu srebrnom viljuškom, srebrnim nožem žustro probadaju vazduh. Sve će biti u redu, izjavljuju intelektualci. Najgrlatiji su univerzitetski profesori koji, napustivši amfiteatre, na trgovima urlaju zahtevajući kapitalizam – odmah. U znak zahvalnosti dobijaju titulu profesora emeritusa.“

U predstavi, dakle, izostaje ova jasna i razgovetna, vegelovska kritika kapitala, kojom se autor pokazuje kao lucidni hroničar vremena, ovde i sada. Samim tim, razlikuju se i epilozi. Dok se u romanu mogućnost obećane zemlje vidi pre svega u ličnom traženju oproštaja za grehe, nacionalističke i, danas, lihvarsko-kapitalističke, u predstavi to rešenje predstavlja radikalni rez ne samo sa nacionalističkom retorikom i postojanjem, jer je ona koren svakog zla, nego i sa ukupnom prošlošću.

Stoga, dok se roman završava metaforički, činom pokajanja junaka koji, iako pravoslavac, želi da bude sahranjen na katoličkom groblju, na kojem je bio primoran da ubije svoje najbolje prijatelje – a to ne bi učinio da ga oni nisu molili da izvrši egzekuciju, jer će tako barem spasiti sopstveni život – predstava se završava svojevrsnim rok-koncertom koji okluplja na istom mestu i u istom duhu mlade ljude, bez obzira na njihovu nacionalnost, jer su im podjednaka ne samo interesovanja nego i želje.

Jednom rečju, Novi Sad, Újvidék, dobio je i grad-roman i grad-predstavu kakvu danas nema nijedna druga varoš.

Elolvasom
Novi Sad i posledice

Novi Sad i posledice

Svojim pozorišnim čitanjem Vegelovog romana Andraš Urban povisuje pripovedački glas za značajan broj decibela

Ako neko može da napiše sublimativni roman o današnjem Novom Sadu, Ujvideku, Neusatzu i ostalim "narodnim" imenima one marijterezijanske Neoplante – onda je to Laslo Vegel. Iz više razloga, mada je dovoljan taj što Novi Sad nema boljeg živog pisca-hroničara, esejističkog komentatora (i lamentatora, zašto da ne) svojih mena i turbulencija od ovog sada već klasika savremene mađarske, vojvođanske i jugoslovenske književnosti. I Vegel je taj roman, bogme, i napisao: zove se Neoplanta – obećana zemlja, izašao je na mađarskom a uskoro će izaći i na srpskom jeziku.

Ako neko, pak, može po motivima tog romana da režira relevantnu pozorišnu predstavu, onda je to Andraš Urban. A gde? I to je jasno: u Novosadskom pozorištu tj. Ujvideki szinhazu, a gde bi drugde? Još i ponajmanje zbog imena pozorišta, tek nešto više zbog toga što se tamo predstave igraju na Vegelovom i Urbanovom maternjem jeziku, a ponajviše zato što i preovlađujući umetnički senzibilitet Ujvideki szinhaza i njegovo specifično mesto na društveno-kulturnoj mapi ne samo Novog Sada nego Vojvodine i Srbije čine ovu scenu najprirodnijim mestom za teatarsko promišljanje složenih identiteta i traumatičnih mesta jedne nimalo jednostavne istorije, kompleksne sadašnjosti i budućnosti ispunjene svakovrsnim zebnjama, ponajčešće onim neizrečenim ili u jastuk prošaputanim.

To što Urban nije Novosađanin (a šta tačno, uostalom, znači biti "Novosađanin"?) nego Subotičanin celom projektu pre pomaže nego što odmaže. Ovo, uostalom, i nije jedna od onih sentimentalno "lokalnih" priča za šošoljenje malograđanske samozaljubljenosti, nego pozorište koje misli i daje misliti.

O romanu (čitao u rukopisu) više kada za to dođe vreme, sada tek toliko da je Vegel Neoplantom superiorno zaokružio (ili još, nadati se, nije zaokružio?) kompleks tema započetih na jedan način još u Memoarima jednog makroa, a potom na drugačiji, današnjem njegovom poimanju pisanja bliži način razvijanih u knjigama poput ParenezeDuple ekspozicijeŽivota na rubu ili Priča iz donjih predela.

Preovlađujući ton romana je, rekao bih, rezignirano-kontemplativan; donekle prezasićen i premoren Istorijom, nimalo milosrdnom prema ljudima na panonskim vetrometinama. Urban za svoje pozorišno čitanje podiže pripovedački glas za značajan broj decibela, ironijski se, neretko i rugalački poigravajući traumatičnim toposima istorije kolektivnom, preciznom igrom glumaca koji "rafalno" izgovaraju replike iz ili izvan romana, a koje imaju ilustrovati taj novosadski kompleks večitih piona u nacionalnim i političkim igrama igranim preko njihovih leđa.

Oni koji su gledali Urbanovu Passport trilogiju, a pogotovo njen prvi deo posvećen Subotici, lako će prepoznati neke postupke i rešenja; ovo nije (pomalo banalan) prigovor u smislu "Urban se ponavlja", nego samo konstatovanje očiglednog i logičnog: reditelj je uistinu imao svaki razlog da "propusti" Novi Sad kroz sličan revizijski postupak ritualnog oslobađanja od mitova (i namernog, "psihodramskog" prenaglašavanja svega onoga o čemu se "u boljim kućama ne govori") kroz koji je propustio Suboticu. Sve drugo ne bi vodilo – makar intencionalnoj – katarzi, nego nastavku uljuljkivanja u "tamnicama (od laži) u kojima smo izabrali da živimo".

Srpsko-mađarsko-nemački kompleks; odnos starih i novih većina i manjina; države, granice i daleke, hladne prestonice na severu ili jugu; "starosedeoci" i "dođoši"; "urbano" i "ruralno"; racija 1942. i retorzija 1944-45; identitetske mene i prilagođavanja u svrhu preživljavanja; K u. K. sentiment i južnoslovenski polet naše mladosti; "Balkan" i "Mitteleuropa"; socijalizam i posledice; rajska kič-slika multikulti ravničarske idile i skladnog cvrkuta zvona sa ovdašnjih crkava iza koje se kriju masovne grobnice i nataložene predrasude svih prema svima; sve to i još štošta u Urbanovom je teatarskom panoptikumu prvo izloženo a onda rasparčano do kraja, ne bi li se videlo od čega se "zapravo" sastoji i kako se s tim može živeti, ako može (a mora se).

Jasno je da tu nema i ne može biti ništa od "klasične dramaturgije" ili "psihološkog realizma" – za šta sam Vegelov roman ionako ne bi bio pogodan predložak, jer je i sam daleko od "pričam ti priču". Umesto toga, Urban je celom angažovanom ansamblu, mahom mlađem, namenio ulogu aktera u furiozno se izmenjujućem prizorijumu konstitutivnih događaja ("srećnih" ili "nesrećnih", što ionako prečesto zavisi od ugla gledanja) jedne gradske istorije, koja je pak neodvojiv deo jednog šireg srednjoistočnoevropskog veltšmerca. A glumice i glumci UVSZ to rade onako kako smo od njih i navikli: zadivljujuće srčano i tačno, nadareno a opet nimalo razmetljivo, posvećeno jedinom relevantnom cilju – predstavi samoj. Zato je teško reći ko je tu bolji: Gabriela Crnkovič, Agota Ferenc, Agota Silađi, Emina Elor, Ištvan Kereši, Daniel Husta, Atila Nemet, Gabor Pongo, Arpad Mesaroš, Zoltan Širmer – svi su u svakom od devedesetak minuta na stoodstotnom učinku! Ipak, Silvia Križan kao – između ostalog – Marija Terezija prekrivena euro-novčanicama iz upečatljivog finala predstave ona je koja možda presudno definiše konačnu sliku "Neoplante".

I skoro na kraju, još jedan rediteljski i glumački trijumf: izašavši potpuno iz košuljice romana-predloška i iz samih "uloga", glumci u sceni od nekih desetak minuta, a u maniru koji najbolje poznajemo iz nekih Frljićevih predstava, zapravo "igraju sami sebe", to jest, naglas razmišljaju i burno diskutuju o sebi, o pozorištu, o sopstvenoj budućnosti, o identitetu, o tome jesu li ili nisu (i po čemu) Mađari i šta to konkretno znači u kontekstu današnje Vojvodine i Srbije, i kakva je budućnost svega toga, uključujući i pozorište na mađarskom jeziku, u kojem je sve veći i veći udeo publike koja prati predstavu uz pomoć titla… Duhovito, oporo, pametno, bolno… snažno! Vrhunac predstave koja je sama po sebi jedan od malobrojnih Događaja jedne tunjave sezone naših života, na daskama i mimo njih.

Elolvasom
Városdráma. Végel László: Neoplanta
Szerző

Városdráma

Végel László: Neoplanta

Hogy a két vajdasági alkotónak, a prózaíró Végel Lászlónak és a rendező Urbán Andrásnak közös produkcióban találkozniuk kellett, az természetes.

Végel írói érdeklődését már évek óta a hazátlanság érzését jelentő területenkívüliség és ugyanakkor egy városhoz, Újvidékhez való kötődés kettőssége jellemzi, ahogy többek között ExterritóriumHontalan esszékBűnhődés, illetve Újvidéki trilógiaPeremvidéki élet, Neoplanta című kötetei tanúsítják. Urbán rendezéseinek pedig meghatározó jellemzője - ahogy többek között az Urbi et OrbiTurbo ParadisoA kisinyovi rózsa és a Pass-port trilógia példázza - a politikai időszerűség és az avantgárdként aposztrofált formai modernség. Mindkét opust elkötelezett gondolkodás, tudat határozza meg, aminek logikus eredménye a Neoplanta (2013) színpadi változata (dramaturg: Gyarmati Kata) az Újvidéki Színházban.

Mária Terézia 1748-ban szabad királyi várossá nyilvánította a péterváradi sánccal szemben levő, addig névtelen települést. Ettől kezdve nevezték Neoplantának - utalva a lakosság nemzetiségi öszszetételére -, magyarul Újvidéknek, németül Neusatznak, szerbül Novi Sadnak. A város utóbbi majd száz évének történetéről szól ez a városregény és városdráma.

Újvidék két kulturális életszféra, Közép-Európa és a Balkán között fekvő limesváros. Története során gyakran cserélődtek más-más politikai s ezzel együtt nemzeti elveket valló gazdái, az első világháború végétől kezdve különösen sűrűn. Hol Horthyt, hol a szerb Péter királyt, hol Tito marsallt - előbb Sztálinnal együtt, később vele szemben - kellett éltetni. Hol a kommunista, hol a különféle nacionalista eszmékért illett lelkesedni, miközben minden fordulat után emberek tűntek el a Duna jege alatt (1942), tömegsírokban (1944-45), börtönökben (1948-49), a politika szervezte "spontán" népi forradalomban (1989), be nem vallott délszláv testvérháborúkban (90-es évek évek).

Ezeket a gyors váltásokat követi Végel regénye, részben saját tapasztalatai alapján, 1956-tól, amikor a közeli Szenttamásról gimnáziumba iratkozott, részben pedig Luka, a szerb fiákeres elbeszélése alapján, kinek apja horvátországi szerb felszabadítóként (Újvidékre mindig mindenki felszabadítóként jött) érkezett 1918-ban, s maradt itt, mint azóta sokan, egyre többen, akik az ígéret földjét vélték itt felfedezni. Kettejük történeteiből formálódik a hol magasztalt, csodált, hol lenézett, megvetett város múltjának és jelenének története. A színpadi változatból a szerbiai színházi gyakorlatban trendi politikai plakátszínház elképzeléseinek megfelelően az író epizódjai teljes mértékben kimaradnak, a bérkocsis sztorija pedig zömmel inkább a várossal kapcsolatos részletekre redukálódik.

Így lesz az előadás igazi főszereplője Újvidék - Neusatz - Novi Sad. Ennek ellenére nem kell arra gondolni, hogy az előadás nélkülözi a személyes emberi jelenlétet, de tény, hogy az egyes ember helyett elsősorban a városról, illetve a nemzetekről mint közösségekről szól. A színészeknek így hát hagyományos szerepek helyett csak kurta felvillanásra alkalmat adó pillanataik vannak, következésképp igazi szakmai felkészültséget és felelősséget a példás fegyelmezettséget tanúsító kollektív jelenetekben mutatnak. Ez elsősorban az olyan nagyobb epizódokban jut kifejezésre, mint a Tito újvidéki látogatását megelőző, a szocialista nemzetiségi kirakatpolitikát példázó, mára komikus jelenet: a kávét magyar pincérnek kell felszolgálnia, akit előre betanítanak, mit kell a marsall kérdéseire válaszolnia. Vagy a város egyik emblematikus helyszínén, a Dornstädter cukrászdában játszódó jelenetben, melyben üvegből vodkát vedelő, magyar és német nőket leteperő felszabadító orosz tisztek orgiáznak üvöltve. (Ez az epizód számomra a regényben is, az előadásban is eltúlzott, szerencsétlen közhely.) De demonstrálódik az előadást felvezető prológusban és az epilógusnak tekinthető záró jelenetben is. Az előbbiben a hosszú asztalnál ülő színészek frappáns mondatokban mutatják be a várost, az utóbbiban pedig olyan aktuális kérdéseket vetnek fel, mint hogy mit jelent itt kisebbséginek, magyarnak lenni, mikor asszimilálódunk, mit kell anyanyelven érteni, mi a nacionalizmus, kik a nacionalisták, van-e diszkrimináció és így tovább.

A velünk szemben ülő Mária Terézia (Krizsán Szilvia) elmondja Nominentur Neoplanta címen ismert adománylevelének szövegét, amit az előadás - leföldelve az évtizedes traumákat okozó emlékeket - ekképpen told meg: "Éljetek békében, szeressétek egymást, ez a soknemzetiségű város legyen példája a különböző nációk békés egymás mellett élésének." Hogy az előadás kinek mit jelent, embere válogatja, de ekkor felcsattan az addig feszülten figyelő közönség tapsa. Katartikus pillanat lenne, amely oldja a feszültséget - amit egyaránt érezhetett a szerb és magyar néző -, ha a százeurósokból varrt ruhát viselő császárnő szájára nem tapasztanának egy papírbankót.

Elolvasom
Történelemóra újvidéki szerbeknek

Történelemóra újvidéki szerbeknek

A Neoplanta legelején kissé megijedek: az ügyelő figyelmezteti a zömmel idősebb szerb hölgyekből álló közönséget, szükség esetén mely kijáraton hagyhatja el a nézőteret. Hisz tudjuk, Urbán András rendező munkái helyenként sokkolóak. Majd már a nem a való világban halljuk azt, hogy 1990-ben hónapokon át a buszokkal odahordott szerbek tüntettek Újvidéken, megbuktatván a hatalmat. Mert az két évvel korábban történt. 1990 a konvertibilissé tett dinár, a még a közszolgálatban is magas fizetések miatt röpke ideig a remény éve volt. A pontosság lényeges, mert helyben vagyunk, és az effajta hibák rögtön meghökkentik a nézőt – rendben, hogy a színház torzít, de így?

Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című városregényének felhasználásával készült a 95 százalékában magyar nyelvű előadás, s az eltelt egy hónap alatt a szerb kritika ovációval, és a szerb közönség is jól fogadta. Emiatt előítéletekkel ültem be, s kiderült, azok hasznosak: ahogy előre láttam, az utolsó negyedórát leszámítva a darab nem nekem szól, hanem a helyi szerbek szemébe próbálja vágni, hogy milyen hamis az Újvidékről, mint békés-boldog multikulturális városról szóló mítosz. Mert Urbán szerint itt mindig is ölték és ölik egymást a különféle etnikumok, hadseregek, velejéig brutális és hazug világ ez: élhetetlen. Még ha nem is az őshonosok, hanem az ideérkező magyar, szerb, német, orosz katonák voltak a kegyetlenebbek.

Délután még a pulzáló sétálóutcában élveztük a napfényt, a mediterrán hangulatban a kávét, s még nem tudjuk, este azt kapjuk meg, hogy ez a város kibírhatatlan – pláne egy magyarnak. Bár az alaptézissel egyeznék, szemfényvesztés a toleráns Vajdaságról, Újvidékről szóló ideológia, a konfliktusok az őshonos nemzetek, nemzetiségek közt is dúl(t). De Végel regényének legfeljebb egyik olvasata lehetne az urbáni, ami a szélsőséges, hogy mint színház provokálhasson. Ám az írót taszítja és vonzza is városa, elhagyja, majd visszatér, szeretve gyűlöli; aggódva félti a régit a jöttmentektől. Ráadásul esszéiben sokkal szofisztikáltabban fogalmazza ezt meg, mint regényében az utolsó újvidéki szerb fiákeres élettörténetén át, aki a darabban is megjelenik. Végel a premier után megjegyezte, hogy a darab talán jobb, mint a regény – azzal együtt, hogy nehéz lenne összehasonlítani. Azt hiszem, ez nem igaz. Nálam Végel esszéi, esszéregényei viszik el a babért.

Igen, az újvidéki szerbeknek a történelemhamisítás évtizedei után illő lenne szembesülni a városukban ott élt nációk szenvedéseivel. De a történelem felületes kapirgálása az (a regényben sem jól sikerült jelenet), ahogyan az orosz katonák részegen dajdajoznak, majd megerőszakolnák a helyi kommunista lányokat, de kiderül a tévedés, jöhetnek a magyar és német lányok. Ráadásul a részeg orosz katona szerepébe láthatóan minden színésznek beletörik a bicskája, mióta csak el lehet játszani magyar színpadon; itt is fárasztóak. A történelemóra folytatódik, jön a sztálinista titóizmus, s jóval jobban sikerült jelenet, amikor arról vitatkoznak az elvtársak, mi szolgálható fel egy kávéházban. Nem maradhatnak el a korszak ikonikus dalai (a Kalász, kalász, illetve szerbül a Tito elvtárs, megfogadjuk néked), de mindez arra hasonlít, amikor a történelemórán a tanár úr az új anyagot diktálja a füzetbe, a bukott diáknak viszont mindez ismerős. Mégis, mindig akad egy-két csavar, poén, különösen, amikor a vajdasági magyarokra nehezedő kommunista és szerb (el)nyomásról, a meghasonlott családokról, kerékbe tört sorsokról van szó. Amikor előtérbe kerülnek az urbáni színház meghatározó elemei (mozgás, durvaság, szadomazo, megafonnal kiabálás, a kiélezett állítások), érezhetően megújul az előadás.

A Neoplanta akkor éled fel, amikor a tanár úr az óra vége felé kifárad, és lehet kérdezni, vitatkozni. Amikor a punkosan ordítozóktól tudjuk meg, miféle hazugságok közt élnek az újvidékiek, a jelszavakat pedig szendvicsembereken olvashatjuk. Amikor a színészek az utolsó percekben már magukat alakítva beszélgetnek el arról, hogy lehet-e még egyáltalán magyarként élni Újvidéken. Ami elhangzik, egy vajdasági magyar számára közhelyes – de egy (újvidéki) szerb számára új, s ekkor bizonyosak is vagyunk abban, hogy ez a történelemóra – valójában ugyanolyan pengeélesen, mint Danilo Kis hírhedt Anatómiai leckéje – nem nekünk szól, hanem az újvidéki, a vajdasági szerbeknek.

Kérdés, mi kapunk-e majd tőlük ugyanilyen történelemleckét?

Neoplanta
Újvidéki Színház

Elolvasom
A Szabadság tér szellemisége
Szerző

A Szabadság tér szellemisége

 

Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje

 

KISEBBSÉGI HELYTÁLLÁS

 

Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című városregényében Végel László egy város életében lejátszódó történések ecsetelésével igyekszik a kisember szemszögéből érzékeltetni azokat a sorsfordító politikai és társadalmi pillanatokat, amelyek a néhai Jugoszláviát jellemezték – a trianoni békediktátumtól a kilencvenes évek elején kitört balkáni háborúkig. A cselekmény középpontjában a második világháború forrongásaiban zajló események és a szocialista Jugoszlávia visszásságaival való utólagos szembesülés állnak, aminek révén a mű szorosan kapcsolódik a szerző korábbi kötetéhez, a Bűnhődés című naplóregényéhez.

Az író meglehetősen egyszerű kerettörténetet alkalmaz: a regény cselekménye Lazo Pavletić, nyugalmazott szerb fiákeros és az ötvenes években, gimnazistaként a városba érkező, magyar elbeszélő hős párbeszéde révén domborodik ki. A mesélők kedvükre bolyonganak a korban, élettörténeteket vázolnak föl, és ezen epizódok mozaikszerű összeillesztése által a szerző hiteles képet tár elénk, egyrészt a városról, másrészt pedig a volt délszláv állam működéséről.

A regényben kifejezetten vagy érintőlegesen szó esik a szerb felszabadítók beilleszkedési nehézségeiről 1918-ban, gyorsan kiderül, hogy még az őslakos szerbek is, akik ünnepelték őket, valójában jöttmenteknek tartják őket, az 1942-es razziáról, a bevonuló orosz katonák duhajkodásáról, a Goli otok börtönszigetről, a gastarbeiterekről, a német turistákról, a Boszniából és Montenegróból érkezett kolonisták félelméről, nehogy a svábok egyszer visszaköveteljék elkobzott javaikat, akárcsak a szocialista Jugoszlávia jellegzetességeiről: trieszti farmer, staféta, testvériség-egység stb.

Olyan vidék ez, ahol minden népnek és nemzetnek megvan a saját megaláztatás-története – és bűne. Arról, hogy a történelem és a politika hogyan képes beleszólni az emberek mindennapjaiba, milyen módszerekkel kényszeríti őket választás elé, tukmál rájuk olyan dolgok elkövetését vagy támogatását, amit meggyőződésből sohasem tennének, vagy támogatnának, a regény két tragikus mozzanata szól.

Az első Török nagyapa sorsához kapcsolódik, aki erkélyről üdvözölte Horthy hadseregének bevonulását. Időközben, kommunista volta miatt, a magyar titkosrendőrség letartóztatta szerb nemzetiségű kereskedőtársát, ő pedig bújtatta annak feleségét, aki alkalmas pillanatban csatlakozott Tito partizánjaihoz, és magas pozícióra tett szert. A már befolyásos asszony visszatértekor vörös csillagos partizánsapkát nyomott a nagyapa kezébe, és helyet biztosított neki az emelvényen, ahonnan a bevonuló partizánokat köszöntötték. Ennek ellenére Horthy-kollaboránsként kivégezték, a szerb asszony annyit ért el, hogy posztumusz antifasiszta érdemrenddel tüntessék ki.

A kisebbségben élő kisember helyzetéből eredő tragikuma csúcsosodik ki ebben az epizódban. Arra a kérdésre, hogy melyik arca volt az igazi, szerb partizánnő adja meg a választ: „Azt hiszem, mindkettő. Mert mit tehetett volna azokban a zűrzavaros időkben egy magyar ember? Ha nem köszönti Horthyt – gyanús, ha nem üdvözli Titót – szintén gyanús. Hősiesen vállalta mindkettőt, amiért nagy árat fizetett.” Az adott körülmények közötti helytállás és a túlélési ösztön diktálta magatartás a kisebbségi lét felvállalását jelenti. Aki szégyenletes viselkedést vagy gyávaságot vél fölfedezni Török nagyapa cselekedetében, az semmit sem tud a kisebbségi létről, és nem érti annak mibenlétét.

A gyávaság kapcsán sokkal inkább érdemes megemlíteni azt a honvédtisztet, aki a közeledő veszély elöli menekülése előtt arra buzdítja Török nagyapát, hogy tartson ki magyarsága mellett. Végel ezzel olyan kérdést vet föl, amelyről nem sok szó esik a közbeszédben: a magyar politikum, az anyaországi magyarok viszonyulását délvidéki nemzettársaikhoz a második világháború folyamán.

Az akkori magyar politika vezetett el a hideg napokig, a regényben annak esik áldozatául egy magyar és egy német fiatalember. Tragédiájuk Horthy hadseregébe történő besorolásukkal veszi kezdetét. A front összeomlása után hozzájuk hasonlóan kényszerből berukkolt szerb barátjukkal együtt zarándokolnak az Ígéret Földjére. Hazatérésük a valódi multikulturalizmus meseszerű példázata, összetartásuknak köszönhetik hazaérkezésüket, ahol azonban az első kettőt halálra ítélik, az ítéletet pedig nem kevésbé tragikus sorsú bajtársuknak kell végrehajtania, ezzel bizonyítván lojalitását az új hatalom iránt, hiszen tudtára adják, hogy a sírban van még egy hely.

 

NEMZEDÉKI SZEMBESÜLÉS

 

Az állandó hatalomváltások szimbóluma a műben az 1913-ban Jakab Dornstädter által nyitott Dornstädter városi cukrászda-kávéház. A vendéglő 1945-ben a Moskva (Moszkva) nevet kapta. 1949-ben a Tito–Sztálin konfliktus idején nevét Zagrebre (Zágráb) változtatták, majd 1991-ben a horvátokkal folytatott háború idején Atinára (Athén) keresztelték. A cukrászdához hasonlóan minden történelmi változáskor utcákat, tereket neveznek át, szobrokat cserélnek le, és mint Geroge Orwell 1984-jében, a történelmet is folyamatosan újraírják, mindig abban a szellemiségben, hogy megfeleljen az éppen használatban lévő, aktuális politikai és társadalmi ideológiának. Az elhasználódott eszmét mindig egy újabb váltja fel, és azzal összhangban zajlik a történelem oktatása és a körülöttünk lévő társadalmi történések megítélése. Erre a jelenségre mondja Svetislav Basara egyik regényhőse a következőket: „Egyszer erről nem szabad beszélni, máskor arról, majd pedig, nem csak, hogy szabad beszélni arról, amiről egyszer már nem volt szabad beszélni, hanem még kívánatos is, sőt mi több, kötelező beszélni róla, miközben teljes mértékben tilos beszélni arról a valamiről, amiről máskor társadalmilag kívánatos és előnyös volt beszélni.” Ennek a jelenségnek kapcsán Végel a Bűnhődésben ezt írja: „A történelem szinte minden nemzedékkel újrakezdődött, és telis-tele volt kiszámíthatatlan metamorfózissal, irracionális fordulattal, miközben sohasem lehetett tudni, melyik arca az igazi. Azért akad látszatra túl sok történelem Közép-Kelet-Európában, főleg a Balkánon, mert nincs hiteles történelem.”

Illúzió lenne azt hinni, hogy kívül vagyunk a történelmen, és kívülállóként tudunk vallani a múltról. Mi folyamatosan a történelemben élünk, és a történelem – a múlt – folyamatosan változik velünk. Ilyen tekintetben nem csak az a fontos, hogy a regény cselekménye mikor játszódik, hanem megírásának és megjelenésének ideje legalább ugyanannyira számít. Mára politikailag mindenki szakított az egykori szocialista eszmével, a közéletben megmaradt volt kommunisták megtagadták múltukat, megtudtuk, hogy soha senki nem dőlt be a titoizmusnak, csak ezt nem lehetett nyíltan kimondani, a temetőkben sokan a régi csillag helyére keresztet vésettek a márványba, a második világháború végi magyarirtásról is lehet beszélni, a két nemzet történészei közösen kutatják az áldozatokat, és a két ország államfői közösen hajtottak fejet az ártatlan áldozatok előtt. Az Egy makró emlékiratai című regényével ellentétben, amely az adott pillanatot ragadta meg, a Neoplanta a „bölcs öreg” szemszögéből vizsgálja a (politikai) múltat, egyrészt azt, amely születése előtt játszódott le, s amelyről fiatalként nem tudhatott semmit, másrészt pedig azt, amelyet átélt, de érett korában át kellett értékelnie.

Itt jutunk el a regény egyik alapkérdéséhez: képes-e az ember egész életében önmaga lenni? Ha évtizedeken keresztül hitt egy eszmében, amelyről később kiderül, hogy hazug volt, akkor vajon az ember is hazugságokban élt önmagával szemben? És ha később felülbírálja korábbi hitét, azzal együtt önmagát is megtagadja? Hol húzódik a határ, amin belül tévedése ellenére önmaga marad az ember?

Ilyen értelemben nevezhető nemzedékinek Végel regénye. Az elbeszélő hősnek meg is jegyzik egy helyütt a műben, hogy a negyvenes években születettek szerencsés flótások, Tito példás pionírjai. A második világháború utáni nemzedék teljesen új szellemben nevelkedett, mint szülei – és elhitte mindazt, amit mondtak nekik, amit taníttattak velük. „Nem kényszerített bennünket senki” – mondja egy helyen az elbeszélő hős, amivel őszintén vall arról, hogy Jugoszlávia lakosságának zöme – magyarok is – hittek a szocializmusban, elhitték azt, amivel traktálták őket, partizán propagandafilmeken szocializálódtak, a moziban tapsoltak győzelmeiknek, mert a valódi múlt tabu volt. „Az apák titkolóztak a gyerekeik előtt, a gyerekek meg az apák előtt. Apáink elnémultak, mert meg voltak győződve arról, hogy jobb, ha saját utunkat járjuk. Elnémultak, mert a jövő, amelyik gyerekeikre várt, ígéretesnek mutatkozott. Így vesztettük el apáinkat, apáink meg minket. Nemzedékemet ellenállhatatlan erővel sodorta a viharos szél a jobbik, új világ felé: az Ígéret Földjére! A szocializmus csábítása megnyugtatta az apák lelkiismeretét, hagyták, hogy elcsavarja gyermekeik fejét. Mi mást tehettek volna? Féltve őrizték titkukat, bizonyos idő eltelte után pedig igyekeztek megfeledkezni róla.” Ennek eredményeként az új nemzedéknek nem volt mire panaszkodnia: „Tele voltam tervekkel. Az önbizalmam csordultig. Később rádöbbentem, hogy az egész nemzedékem ilyen volt. Ártatlan, naiv és optimista. Ostoba!”

A szembesülés nem kis megpróbálkoztatásokkal jár. A regényben Török Miklós képtelen feldolgozni édesapja magatartását. Olyasvalamiért bűnhődik, amiről nem tehet, amiről nem tudott, amiért nem vonható felelősségre. Irracionális forrású lelkiismeret-furdalása mégis befészkel a tudatába, és nem hagyja nyugton sohasem. Nem véletlenül hangzik el a regényben, hogy „ebben a városban kétféle ember létezik, az egyik beleszületik a bűnbe, a másik meggyőződésből vállalja.”

A MULTIKULTURALIZMUS VÉGE

 

A regény egyik szereplője éppen maga a város: Újvidék, utcáival, tereivel, lakosaival együtt. „Dornstädter úr előszeretettel fejtegette a város történelmét. Ezen a lápos területen, itt a Duna bal partján, 1748-ban csak néhány többnemzetiségű kis település létezett, mire összefogtak a németek, a szerbek, a magyarok, a zsidók, az örmények meg a többi itt élő nemzetség, összekaparták megspórolt pénzüket, ami közel sem volt elég, így bankkölcsönért voltak kénytelenek folyamodni, mesélte. A tömérdek bankóval Bécsbe utaztak, hogy Mária Terézia császárnőtől megvásárolják a szabad királyi város címet. Ami előnyökkel járt, mármint adókat szedhettek, saját törvényeik szerint ítélkezhettek a tolvajok, betörők felett. A császárnő megkérdezte, mi a neve a városuknak, mire az alapító atyák töredelmesen bevallották, hogy nincs neve. Felkérték Mária Terézia őfelségét, legyen városuk keresztanyja. A császárnő elővette aranypennáját, és gyöngybetűkkel írta a latin nyelvű alapító okiratra: Legyen a neve Neoplanta, és minden nép nevezze saját nyelvén. Így lett belőle a németek számára Neusatz, a szerbeknek Novi Sad, a magyaroknak Újvidék.”

gyárilag multikulti (Vágvölgyi B. András) város azonban az utóbbi évtizedekben elveszítette eme jellegzetességét, ami kimondatlanul is kiérződik a regényből. Végel a város eredeti multikulturalizmusát igyekszik megragadni különböző nemzetiségű hősei egymásra utaltságának ábrázolása révén, miközben folyamatosan a város története során zajló, hol nacionalista, hol univerzalista egyneműsítési kísérletekről beszél. Újvidékről mára eltűnt a multikulturalizmus, akárcsak Nagybecskerekről és Zomborból, ahogyan – a jelenlegi tendenciák tükrében – néhány évtizeden belül Szabadkáról is eltűnik majd. Természetesen működnek Újvidéken és a volt megyeszékhelyeken nem szerb előjelű intézmények, nem csak szerbek lakják a városokat, de a város mindennapi életében, lüktetésében már nem érhető tetten a multikulturalitás, a hétköznapokban nem érvényesül a jelenség (Végel bérkocsisa egyaránt beszélt szerbül, magyarul és németül, mert ez így természetes, ma viszont az értelmiségiek sem beszélik a kisebbség nyelvét). A mai multikulturalizmus a nemzeti kisebbségek állami és alapítványi támogatásokkal fenntartott intézményrendszerében és politikusi szólamokban él tovább – a kisebbségiek pedig egyre inkább számítanak európai indiánoknak, mint az adott város kulturális szellemiségét meghatározó tényezőnek.

Az Ígéret Földjét folyton felszabadították. Mindig megünnepelték őket, és az új felszabadító mindig az előző alól szabadított fel. A város történetének alakulása jól kivehető a Szabadság tér leírásából, ami bizonyos értelemben az emberi gyarlóság szimbólumának is nevezhető: itt ünnepelték a szerb felszabadítókat 1918-ban, itt gördültek be 1941-ben Horthy harckocsijai, itt üdvözölték Tito stafétáját, és itt bömbölték, hogy sohasem akarták a titói utat járni. A kilencvenes évek hajnalán az elbeszélő hős nem véletlenül veti föl a nemzedékinek is nevezhető kérdést: „Hazugság volt minden? Valótlanságban éltem? Csakúgy, mint apám, előtte meg nagyapám. Az egész város, az egész táj hamis volt.”

 

SZÉPIRODALMIRA STILIZÁLT KORDOKUMENTUM

 

A feldolgozott kor hamisságát leleplező történetek, a történelmi forrongások elszenvedőinek meggyőző ábrázolása és a társadalompolitikai helyzetről alkotott markáns megállapítások mellett a regényben olykor sztereotípiák is elhangoznak (magyar, szerb, német, zsidó alkalmazottak beszélgetése a Dornstädterben): egyszerű emberek mondják el – igencsak tudálékosan – a (nemzet)politikai véleményeket, és közhelyszámba menő megjegyzések is becsúsznak, például, hogy a lövöldözés a balkáni folklór tartozéka. A mű pillanatokra már nem szókimondó, hanem inkább szájbarágó, feszesebbre vett fogalmazás kétségtelenül a regény javára vált volna. Bárki is meséljen a műben: az elbeszélő hős, Lazo, vagy valaki rajtuk keresztül, a gyakorló publicista, naplóíró és esszéista szépirodalmira stilizált nyelvén mindig Végel szólal meg. A szerző műveire egyébként is jellemző a műfajköziség: az élménybeszámoló, az esszé és a fikcionált próza szabadon keverőznek nála. A Neoplanta regény, de stílusából és nyelvezetéből, nem kevésbé reflexivitásából kifolyólag sokszor nagyon közel áll az esszéhez, ezért bizonyos értelemben esszéregényről is beszélhetünk. Ennek az lehet az oka, amit Bányai János már a korábbi Végel-mű kapcsán megállapított a szerzőről: „Végel szerint – az író tanú, és alapvető feladata a maga életének és a kor életének dokumentálása a rendelkezésére álló irodalmi formákban, s Végel nagyon magabiztosan él ezekkel a formákkal, anélkül azonban, hogy megújításukra törekedne, mert számára az etika mindig előbbre való, mint a poétika, s ezt nem kell neki felróni, hisz dokumentálni akar, s nem gyönyörködtetni, inkább akar időszerű lenni, mintsem a szellem magasságában, elvontan és a misztériumok világában létezni.”

A saját korának megragadása és értelmezésének kísérlete hajtja Végelt publicisztikái és szépirodalmi alkotásai megírása közben. A társadalompolitikai események determinizmusát firtatja, a kort és a kor közbeszédét meghatározó (közel)múltbéli eseményeket igyekszik megfelelő kontextusba helyezni. Az egykori Jugoszlávia mibenléte, a kisebbségi lét buktatói, a kentaur-identitás összetettsége, az embereket saját játékszereinek tekintő politikum Janus-arcának felfedése foglalkoztatja. Ebben a szerzői habitusban mindig a jelen számít, a múltra annyira van szükség, amennyiben segít megérteni a mostani pillanatot. A Neoplanta, avagy az Ígéret Földje Újvidék történetének elbeszélése által tulajdonképpen az egykori Jugoszlávia társadalompolitikai történetét mondja el, magyarázatot kínálva arra, ami később történt – és még ma is tart: „Tito egykori elvtársai áhítattal estek térdre az oltár előtt, ellenben sehogyan sem boldogultak az imádsággal. A fruskák vastag aranyláncon csüngő feszülettel kószálnak a városban, amíg nem találják meg áldozatukat valamelyik jól szituált férfi személyében, akivel gyorsan ágyba bújnak. Mindenki a hazát élteti, miközben annyit lop, amennyit csak elbír. Befellegzett a szocializmusnak, ordítozzák a volt komcsik, és kibontják a nemzeti lobogókat. Amit a szocializmusban szégyelltünk, azzal ma hivalkodunk.”

A tünetek megváltoztak, de a betegség ugyanaz maradt.

 Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Noran Libro, Budapest, 296 oldal

Elolvasom
A Sacher-torta keserű íze

A Sacher-torta keserű íze

„Neoplanta története arról szól, hogy nem mindig volt esély összecsomagolni a cókmókot, nem mindig volt esély másik hazát keresni.” Parászka Boróka írása VÉGEL LÁSZLÓ Neoplanta, avagy az ígéret földje című városregényéről.

A Neoplanta lehetne egy bolygó, ahol a földi életből kiábrándultak új életet kezdhetnének, és jóvátehetnének mindent, amit ezen a sárgolyón elkövettek. A Neoplanta azonban nem a jövő ígéretével kecsegtető másik égitest, nagyon is evilági hely, Újvidék latin neve, amelyet a magyar, szerb, német városalapítóknak adományozott 1748-ban Mária Terézia. A kérelmezők szabad királyi város címet vásároltak a császárnőtől, hogy a Duna partján új várost alapítsanak. Mindent kitaláltak, elterveztek, mindenről megegyeztek, csak a névről feledkeztek meg. Mária Terézia ajándéka tehát ez a furcsa bolygónév, alattvalóit arra biztatta, az új települést, Neoplantát ki-ki saját nyelvén nevezze Novi Sadnak, Újvidéknek vagy éppen Neusatznak.
Lehet-e közös akarattal, befektetéssel, mégis külön-külön nyelvvel, elképzelésekkel, történetekkel, perspektívákkal otthont teremteni? Hogyan és milyen feltételekkel működtethető a közös nevező? A Neoplanta a lehetőségeket és a lehetetlenségeket veszi számba, ehhez egy sajátos műfajt is választ: a városregényt. Végel írt már esszénaplót (Wittgenstein szövőszéke, 1995), esszéregényt (Exterritórium, 2000), naplóregényt (Bűnhődés, 2012). Programszerűen keresi a műfajbővítés lehetőségeit, eszközeit. Munkáiban találkozik az esszé és a jól konstruált fikció, a vallomás és a tényirodalom ezekben a szövegekben, kiegészítik, erősítik egymást.
A „városregény” nem saját műfaj, a kortárs irodalom különösen kedveli (a legfrissebb hasonló munka Szilasi László Harmadik hídja Szegedről): a szimbolikus eszközökkel jól megjeleníthető lokális, mikrovilágon át nyitnak ezek a művek rálátást általános helyzetekre, tartalmakra. Ez a kötet is él ezekkel a szimbolikus lehetőségekkel, kiemelt helyszíne például a Dornstädter cukrászda, a polgárosodás tere, a helyi elitváltások csatamezeje, ahol az egymást követő rendszerektől függ éppen, mely vezérnek a portréja van kint a falon: egy dolog (majdnem) állandó, a Sacher-torta íze. A cukrászdába betérők történetét, az elegáns kávézásoktól és süteményezésektől a csoportos erőszak tetthelyéig (minden elfért ennek a műintézménynek a falai között) több szemszögből ismerhetjük meg.
Végel két narrátora, a szerb fiákeres Lazo Pavletic, és a névtelen magyar mesélő szövi egymásba családtörténeteit, amelyek kiegészítik, ellenpontozzák egymást. A struktúra is hasonló ahhoz, amit Szilasi kínál: a Harmadik hídban a szegedi hajléktalanok egy napos sétáját követhetjük, itt Pavletic visz végig a városon, miközben felelevenednek a különböző korszakváltások eseményei a városalapítástól az 1918-as szerb bevonuláson át, a Horthy korszakig, a Tito korszakig, majd a Tito éra végéig. A felvillanó családi epizódok lazítják a kronológiát, de egységesítik a várostörténetet: párhuzamosan követhetjük a város birtoklásáért folytatott harcokat, és azok következményeit. Egymás mellett állnak az egymásnak ellentmondó, egymást kioltó vágyak, az egymásról alkotott (ellenség)képek. Esendő, borzasztó, tragikus tájkép csaták után. A saját otthon, a saját város utáni kollektív vágy rettenete ez a kötet, de mégsem a reménytelenségé. „Az a haza, drága fiacskám, ahol van esélyed helytállni. Persze addig, amíg jól érzed magad. Amíg nem érzed veszélyeztetettnek magad. Ha másképp alakul, akkor összecsomagolod a cókmókod, és keresel egy másik hazát” – magyarázza magyar útitársának a szerb Pavletic. Ez a mondat egy a „hazátlanság” történelmi stigmájához szokott erdélyi olvasó számára mégiscsak bíztató, legalábbis intő üzenet. Neoplanta története arról szól, hogy nem mindig volt esély összecsomagolni a cókmókot, nem mindig volt esély másik hazát keresni. Hogy volt idő, amikor a meglékelt jeges Dunába lőtték azt, aki számára már nem volt hely az oly szeretett városban.
Lehet Neoplanta egy másik bolygó, egy másik város, ahol a különböző nyelvek mégis lefordíthatóak, az idegen szavaknak mégis van ismerős üzenete. Ehhez azonban az eddigi igenségek történetét és következményeit kell látni és érteni. Ezt teszi lehetővé ez a város-világregény a be nem váltott ígéret földjéről.

Végel László: Neoplanta, avagy az ígéret földje. Városregény. Noran Libro, Budapest, 2013

Elolvasom
Vagyunk lakói: Újvidék
Szerző

Vagyunk lakói: Újvidék

Aki azt hiszi, hogy a messzi New York az a bizonyos „melting pot”, vagyis olvasztótégely, melyben a különböző nemzetek, illetve nemzetiségek egymásba és egymás ellen fonódnak, hát az semmit nem tud a szomszédos Vajdaságról, Szerbiáról, Észak-Balkánról, Délkelet-Európáról, attól függ, honnan nézzük.

„Minket mindig megvált valaki”, mondják a Neoplantában, és tényleg. Amióta a meglehetős vegyes lakosság képviselői Mária Terézia elé járultak 1748-ban, hogy adjon szabad királyi városi címet az akkor még névtelen településnek – és a királynő ugyanezen lendülettel a Neoplanta (Újvidék, Novi Sad, Neusatz) nevet is méltóztatott kitalálni –, szinte egyfolytában a megváltásba, felszabadításba rokkant-pusztult bele a sok ott élő szerb, magyar, német és még megannyi náció.

Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret földje című regényét használta kiindulópontnak Gyarmati Kata dramaturg, és az Újvidéki Színház remek társulatával Urbán András rendezett egy töredezett, első látásra nem illeszkedő puzzle-darabokból szerkesztett, mégis svungos előadást. Politikai színház, persze; de akit kiráz a hideg a szótól, mondhatja történelminek vagy kortársnak is. Hosszú asztal mögött ülve néz farkasszemet a közönséggel tizenegy, tetőtől talpig feketébe öltözött színész, majd belevágnak az egymást követő felszabadítások mozaikos megjelenítésébe.

Három fiákeres – szerb, német, magyar – harcol egymás mellett a háborúban, és hol Oswald, hol Novák, hol Pavletic menti meg az életüket, hol a némettől, hol a magyartól, hol a szerb (jugoszláv) partizánoktól. Aztán mégis úgy fordul a kacskaringós történelem, hogy egyikük megöli a másik kettőt... Vagy ott van Újvidék főterén a legendás Dornstädter kávéház, avagy cukrászda, ahol egykor, amikor hideg pezsgőt és hozzá Eszterházi-(Esterházy?) tortát fogyasztott az úri népség, az előkelő Meinert kisasszonyt választották meg bálkirálynőnek, majd pár év múlva ugyanitt a felszabadító orosz katonák rajta (és másokon) töltötték kedvüket, amit végignéztek odakintről a bámész újvidékiek.

És szól a színpadon a Moszkva-parti esték oroszul, felel rá a Lili Marleen magyarul. A vetített feliratozással dúsított szöveg olykor csak fut a néma színészek feje fölött – tömény líra telepszik az előadásra ilyenkor, amikor olyasmik történnek, amikre már semmilyen nyelven nincsen szó. Merészen és hibátlanul ritmizál a rendező, és profin dolgoznak a színészek: az „üres” pillanatok, gyors átdíszletezések (bár a szó túlzás, hiszen a díszlet szinte semmi, de olykor az ember is díszlet, mint a megerőszakolás után „ottfelejtett” Meinert kisasszony) engednek egy mély lélegzetvételt, egy sóhajt, hogy aztán új alakban térjenek vissza a játszók a következő jelenetre.

Ezt nyomja meg a zene is rendesen – hiába, az elnyújtott hatásra van itt kihegyezve minden. Az is, amikor – már Tito uralkodásának idején – hosszan idomítják a magyar pincért a „király” közelgő látogatása előtt, hogyan is kell öntudatosan és hitelesen eldarálni, milyen boldogok a magyarok arrafelé... Jut eszünkbe ez-az, ott és később. Nem szülünk öt gyereket azért, hogy ne vesszen ki a magyar Újvidékről, mondja az egyik szereplő, és máris az asszimiláció kényes és bonyolult konfliktusának közepében vagyunk: anyanyelv, mi az? Milyen nyelven álmodunk, gondolkodunk; mihez ragaszkodunk, amikor a nyelvhez ragaszkodunk, úgy, hogy természetesen beszélünk szerbül is, vagyis a kultúránk már hibrid, ettől sajátos. Hogy mennyire, azt valóban az újvidéki író-krónikás, Végel László életművéből lehet tudni.

Amiként azt is, ami ebből a drámai-lírai újvidéki előadásból is süt nagyon, ráadásul igen „fesztivál-kompatibilisen”, hiszen egy közepes méretű furgon elég a mozduláshoz: egészen a legutóbbi idők háborújáig és azon is túl, forrnak a nemzetiségi indulatok; összecsapnak az erős, bár politikai erővé válni nem tudó békevággyal – és közben ott van a város, „vagyunk lakói, neve is van”, mondhatja ki-ki az anyanyelvén.

Végel László – Gyarmati Kata: Neoplanta. Újvidéki Színhá

„Mindenki zsidó” (Esszé a neoplantaiságról)
Szerző
Elolvasom
Lovaskocsizás gepidákkal
Szerző

Lovaskocsizás gepidákkal

Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje

Rendben, talán a legjobb lesz az ablak mellett... Itt ülünk Újvidék központjában, az Athén cukrászdában, „Atina”, írja cirkalmas betűkkel a szalvétán.

Ha kinézel az ablakon, akkor láthatod a Mária Neve katolikus templom árkádjait; valaki éppen egy göndör barna nőre várakozik, mások a szemerkélő eső elől húzódtak be a boltívek alá. Az épülettől balra, a katolikus portán – ami bizonyosan félrefordítás, pontosabban a feledés munkája, semmint pongyolaság –, azaz a templomkertben, melynek közepén egy ízléstelen szökőkút csobog, áll a plébánia összefirkált épülete. Valaha itt temető volt, erre azonban semmilyen tábla nem emlékeztet. Másra sem. Ettől jobbra, egy első pillantásra jelentéktelen épületben, melyet egykor Ifjúsági Tribünnek neveztek, szerkesztették az Új Symposiont és a szerb testvérlapját, a máig létező Polját. Erre ugyan nem, de a város vezetőségének sovinizmusára találhatsz jelet: „Културни центар” („művelődési központ”), áll az épület falán. Arról, hogy ez szlovákok, románok, horvátok, cigányok és magyarok művelődési központja is, csak egy eldugott kiírásból szerezhetsz tudomást. No de, igyunk inkább egy erős feketét! Ha már a város legdrágább helyére ültünk be, bár jól kinézelődjük magunkat...

Rögtön ott veled szemben, a bajuszos, ősz hajú bácsi Végel László, mellette a felesége, Anikó. Mint láthatod, éppen a bárpult fölé akasztott reprodukciót méregetik. A képen a cukrászda látható a második világháború előtti időkből. A Dornstädter. Az ovális képkeretbe helyezett másolaton kivehető a tér egy része a lerombolt Szentháromság-szoborral, a férfival, aki a szőke nőre várakozik, a villamossal. Végül nem ez a kép kerül majd Végel legutóbb megjelent regényének, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje (városregény) címlapjára; a fedlapon a városba masírozó katonák láthatók az első világháború végéről. Ám az augusztus elején megjelent szerb fordítás címlapján a már leírt fotó látható: Neoplanta ili Obećana Zemlja. Ígéretekből semmilyen nyelven sem szenvedtünk hiányt...

Végelnek jól áll a meghatározhatatlanság, amelyet például a műfaji megnevezés is sugall: városregény. Arra gondolnál, hogy (legalább részben) a hitelesség szándékával megírt műről van szó (a város regényesen elbeszélve...), ám a regény prológusát megelőző sorok nyomban elbizonytalanítanak: „A valóságos eseményekkel való hasonlóság a véletlen műve.” Ekkor már inkább arra hajlanál, hogy mindez irónia: hiszen ki vonná kétségbe a történetben leírt események (az első világháborús szerb bevonulás, a magyarok bevonulása, az újvidéki razzia, a hideg napok, a megtorlás időszaka, a jugoszláv éra...) valóságra vonatkozását? Mindezzel érvényét vesztené a megnevezés („városregény”) első tagja, melyet ráadásul a cím nyomatékosít Újvidék (Novi Sad, Neusatz, sőt: Noviszád!) latin megfelelőjének megnevezésével: Neoplanta. No lám: Mária Terézia ideje óta az Ígéret Földjén járunk... Eligazodásunkat tovább nehezíti, hogy a regény erősen önéletrajzi jellegű, a város huszadik századi történetén keresztül az elbeszélő gyerekkori, gimnazista és felnőttkori történetéről is képet alkothatunk. Ily módon adódna a hasonlóság Orhan Pamuk Isztambul című művével, amelyben Isztambul úgy jelenik meg, mint az Ázsia és Európa, az iszlám és a keresztyénség, kelet és nyugat, a lokum és a muffin közt tétovázó város, hasonlatosan a „Balkán” peremén egyensúlyozó Újvidékhez. Pamuk bóklászása a Boszporusznál, Végel sétái a halpiacon: mindketten a sehová sem tartozás zsákutcájában. Ám ha mindez csak a véletlen műve, az olvasó jár téves úton: a valós események félrecsalták őt. Hiszen mégiscsak fikcióról van szó, no nem egészen olyanról, mint Balázs Attila ál-történelmi (a szerző szavaival: „történelmes regény”, „tényes-mesés krónika”) regénye, a Kinek Észak, kinek Dél, amely az Újvidékről szóló történetírás hézagait tölti be kiapadhatatlan mesélőkedvvel. S még csak nem is olyanról, mint Jódal Kálmán (méltatlanul kevés szót kapott) poszt-punk elbeszéléskötete, az Agressiva, amely így, vállalt valóságtól elrugaszkodottságában fest hiteles képet Újvidékről... Hanem akkor milyenről?, kérdezhetnéd. De mielőtt erre választ keresnénk, hörpöljünk a kávénkból, mert még kinéznek bennünket ebből a Duna-parti Athénból...

Nem először találkozunk Végelnél ezekkel a zavarba ejtő műfaji megnevezésekkel: a Wittgenstein szövőszéke (1995) esszénapló, az Exterritorium (2000) esszéregény, a két éve megjelent Bűnhődés naplóregény. S noha korábbi munkái műfaji megnevezésükben még nem hordozzák az eklekticizmus nyomait, első regényében, az Egy makró emlékirataiban (1967) a város, Újvidék utcái, főként a Felszabadulási sugárút ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a Neoplantában. S vélhetőleg a következőkben is így marad majd, a hosszú ideje készülő, csak részleteiben ismert Schlemihl fattyúja ugyancsak kötődni fog Újvidékhez, már amennyiben a titokzatos berlini látogató, Slemil Ferenc, azaz Franje Slemil, avagy Franz Schlemihl, aki a Neoplantában minden évben rózsacsokrot küld egy újvidéki asszonynak, a készülő regény főhőse... A személyest (esszé, napló, város) olvasztja össze Végel a személytelennel, a regénnyel, azaz a valóst a fikcióval. Az elegy így végig magán hordozza az olvashatóság két módját, a lehet így is, úgy is, tehát az: is-is, a vagy-vagy, a talán, az ez is, az is gondolatiságát. Olyan ez a „filozófia”, mint az Újvidéket bevevő ’18-as, ’41-es, ’44-es, ’88–89-es, ’99-es... stb. (lesztek még...?) „fölszabadítók” megítélése, akik legtöbbször csak nyomorúságot szabadítottak a városra.

– „Önöket ezennel fölszabadítom!”

– „Jaj, ne! Már megint?! Pincér!, gyorsan a számlát...!”

De mi még maradjunk egy kicsit... Végel iróniája a csalódásra adott felelet. Csalódás a mindenkori fölszabadítókban (a gepidák kezdték...), kiábrándulás a titói szocializmusból, melyben egykor oly sokan és oly büszkén hordozták, adták kézről kézre Josip Broz születésnapi fáklyáját; csalatkozás Jugoszláviában, Szerbiában... „Most már tudjuk, hogy egy kitalált történettel áltattuk magunkat” – írja Végel a Peremvidéki életben (2000), s nem csak Jugoszláviára gondol. A szerzőnél a politikai szemfényvesztéshez más illúzióvesztés is társul. Az egyik a már említett „személyes” városhoz kötődik, amely a múlt század második felében egy évtized alatt veszítette el személyességét, nőtt nagyvárossá, amelyben Végel immár otthontalanul bóklászik. Az egykoron zömmel magyarok lakta Telep városrész (ahol az elbeszélőt jól eltángálták valaha: a magyarok) sok ezer újonnan betelepült otthona, ahol a maréknyi magyarság szava elvész. Végel a jelenségre esszéiben, publicisztikájában ismét ellentmondásos választ ad: az itt maradó magyarságot a peremvidék hőseinek nevezi, önmagát azonban nem azonosítja velük, „hontalan patriótának” nevezi magát (Lemondás és megmaradás, 1992). Ily módon a kisebbségről, a kisebbségi létről is sajátos gondolatot alakít ki: „Mindig más is akartam lenni, nem csak kisebbségi” – írja publicisztikáit egybegyűjtő második kötetében (Időírás, útközben II., 2011). Ezáltal Végel a kisebbségi létben mintegy csak a kelepcét fedezi föl, amelyből a „liberális kozmopolitizmus” (Vári György interjúja, Magyar Narancs, 2013/43.) a kiút. Végel Ciorant idézi, aki a magyar uralom idején azt álmodja, hogy magyar szeretne lenni. Emögött sejthető, hogy Végel illúziónak tekinti a kisebbség–többség szembenállásának fölszámolását a kisebbség fogalmának kiterjesztésével; mindig is lesznek elnyomottak és elnyomók, s kisebbségiként a többségi szerepről csak álmodhatunk. Nála a kisebbség fogalma nem létesülés, nem teremtő odafordulás az eleve adotthoz, hanem eleve meglévő és meghatározott kategória: regényalakjai németek vagy magyarok vagy szerbek, vagy egyszer szerbek, máskor magyarok vagy szlovákok, ahogyan éppen a hatalom kívánja. Vagy-vagy.

Újvidék rendelet alapján létesül, melyet célzatosan más-más nemzetiségűekkel telepítenek be, s az első betelepülőktől kezdődően mindenki az Ígéret Földjére szeretne eljutni, s szükségképpen csalatkoznia kell. A Duna nem valaminek az összekötője lesz, hanem óriási tömegsír. A „szerb Athén” a fölszabadítók martaléka. Mindezen illúziókról, a város történetéről az elbeszélőtől értesülünk, s rajta keresztül beszélgetőtársaitól, mindenekelőtt Lazo Pavletićtől, a fiákerestől..., aki éppen most állt lovaskocsijával az Athén cukrászda elé...

Íme, most láthatod Lazót, mintha csak egy Krúdy-hős lenne, épp int a templom előtt álló fiatalembernek, aki a fekete lányra várakozik, majd belép a Zágráb cukrászdába, s a Végel házaspárt megkerülve ahhoz az asztalhoz ül le az ablak mellé (hogy jól lássa a kuncsaftokat), amelynél az elbeszélő cigarettázgat egykedvűen Bujdosó Dömével, a sírásóval. Az elbeszélés ideje 1992. Ebben az évben hal meg Lazo Pavletić a fiákerén, magával víve a sírba különös bűnét. Arról, hogy mi történt ’44-ben egykori harcostársaival, Novák Jánossal és Oswald Ottóval, majd csak Bujdosó elbeszéléséből szerzünk tudomást. Ám ma még Lazo mesél az elbeszélőnek, mit sem sejtve arról, hogy pár órával később, amikor mi elhagyjuk az Athén cukrászdát, ő pedig kocsikázni viszi az elbeszélőt, az utolsó útjára indul. Elbeszéli még szülei történetét; az édesapjáét, aki a Monarchia katonája volt, de Újvidékre már szerb fölszabadítóként érkezett, s édesanyjáét, aki Dornstädter Jakab cukrászdájában dolgozott, ’45 után pedig a Moszkvában szolgálta ki az elvtársakat, s most éppen a mi Sacher-tortánkat szervírozza. „Bocsánat, ez valami tévedés lesz.” Elmeséli Mainert kisasszony történetét, a valaha volt szépségkirálynőét, akit éppen itt, a Dornstädterben tepertek le azok az orosz katonák, akik még most békésen, de már győzelemtől ittasultan poharaznak a cukrászda közepén. Ám nemcsak Lazo mesél, hanem az elbeszélő is feleleveníti gimnazista korát, s szól szállásadójáról, Sólyom Alajos pincérről, akit egyszer az a megtiszteltetés ért, hogy Tito elvtársat szolgálhatta ki újvidéki látogatása során, valamint osztálytársáról, Török Miklósról, aki az édesapja bűnének terhét hordozza rövid élete során. Az elbeszélés szerkezete olykor szerteágazó, Lazón keresztül személyek láncolata szólal meg. Például 1994-ben Újvidékről annak a nőnek az elbeszéléséből kaphatunk képet, aki a magyar hadsereggel együtt érkezett a városba, s költözött be egy elárvult szerb polgári házba. Szavait a takarítónőhöz intézi, aki a történetet odahaza fiának, Novák Jánosnak meséli el, ő pedig Lazónak adja tovább, aki végül az elbeszélőnek számol be róla. Végel számára különös játékok, átfedések és elbizonytalanodások eszközévé válik ez a többszörös összetételű elbeszélési mód. Az erőteljesebb feszültség azonban nem a szerkezetben, hanem a szereplők történetei és a történetek elbeszélési módja között keletkezik: legfőképpen ott, amikor az elbeszélő önmagáról szól. Végel a gimnáziumi időket idézi föl, a stílusa azonban anakronisztikussá és mesterkéltté válik. Ki beszél így?, kapkodjuk a fejünket egyik-másik mondatot olvasva: „Házigazdám ugyanis a harapnivalót ingyen kapta...”, „Hárman lakmároztunk Alajos porciójából...”, majd Lazo mondottait szabadon idézve: „Apám perfekt povedált, viszont írni meg olvasni nikad nije naučio. Jebi ga!”, „Fültanúja voltam az illuminált utasok vallomásainak...”, „A táltos értette, mit jelent a mozdulat...”, „Vajon miért incselkedik a sorssal? Esetleg önmagával berzenkedik...” Az elbeszélő itt mintha egy gyerekkori iskolai dolgozatát olvasná föl, melyben a szavak ismétlésének elkerülése végett ló helyett táltosról beszél, a magyar nyelvet csak részben ismerő kocsis szájába mikszáthi szavakat ad, megveretésének történetéről mint „elagyabugyálásról” szól, harapnivalóért és lakmározásért pedig mintha Cervantesig kellene visszanyúlnia..., nem kevés örömet szolgáltatva ezzel az iróniára és a humorra éhes olvasónak. Vigyázat, a madeleine nyomokban mogyorót is tartalmazhat...!

Hanem aztán mi se nagyon povedáljunk már máma, piskótánk is fogytán, hörpintsd föl a maradék feketédet. Hamarosan ugyanis megindulnak a szerb katonák a város irányába; megérkeznek a magyarok, leteperik az orosz bakák a szépséges Mainert kisasszonyt, és Lazo is felül a kocsijára, hogy utolsó útjára induljon. Lásd, a vörös nő is csak megérkezett a templom elé. Hamarosan bealkonyul Újvidék felett.

Elolvasom
Értünk haragszik
Szerző

ÉRTÜNK HARAGSZIK

Neoplanta / Újvidéki Színház

Néhány éve még biztosan posztdramatikus színháznak címkéztük volna ezt az előadást, hiszen irodalmi szövegből és valóságból összehordott törmelékből építi kegyetlen, szeszélyes világát. Most azonban álljon csak itt így, egyszerűen: ez az egyik legszomorúbb színház, amit valaha láttam. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Mondom ezt úgy, hogy bár eddig háromszor láttam az Újvidéki Színház Neoplantáját, és mindhárom ízben remekül szórakoztam számos epizódján, összességében mégis az a fajta szívbemaró, kellemetlen, nemszeretem érzés maradt velem, amiért – szerintem – érdemes színházba járni. Mert végre tanultam valamit, mások mellett az emberről, a korról, a történelemről, a közép-európaiságról; megértettem, hogy miért vagyunk mi itt eredendően halálra ítélve, regnáljon fölöttünk bármilyen pártállású uralkodó. 

Azt is felfogtam, hogy bár tehetünk úgy, mintha mi lennénk a világ közepe, de ez itt akkor is csak Európa széle marad: felvonulási terep a nagyhatalmaknak, amelyek vezetői nagylelkű vagy éppen vérszívó hűbérúrként telepszenek az itt élőkre. Arra a nevesítve is névtelennek számító kisemberre, aki itt marad és egyszerűen élni akar akkor is, amikor a viharos szél elsodorja az előző rezsim zászlóit, amikor a menetrendszerűen bemasírozó katonák letépik a korábbi hősök győzelmi bokrétáit. Szóval arról szól ez az előadás, hogy miért van mifelénk minden rosszul, de ami igazán hátborzongató: arról is, hogy miért maradt itt minden ugyanúgy az elmúlt huszonöt, hetven, kétszázötven évben.

Urbán András nagyon eltalált valamit (mellesleg ezt igazolják a fesztiválmeghívások, és röviddel a bemutató után máris elnyert rangos díjak sora): az előadást láttam már többségében szlovén, szerb, román ajkú nézőkkel a közönségben, ám az érintettség, az általános élmény egyénire (nemzetire) történő lefordítása visszatérő reakció a látottakra (és igen, Magyarországon élő magyarként is üzen és üt a Neoplanta, nagyon is). Az előadás felváltva mártja nézőjét hidegbe-melegbe, méghozzá úgy, hogy az csak kapkodja a fejét: nagy lendülettel, tempósan vágunk bele Újvidék egy/a történetének egyszerre játékos és félelmetes újramesélésébe. 

A város történetét Végel László az előadás alapjául (mint látni fogjuk: inkább csak ürügyéül) szolgáló hasonló című, 2013-ban megjelent regényében (Neoplanta, avagy az Ígéret Földje) már feltárta a maga módján, ám az eredeti műből Urbán András rendező és Gyarmati Kata dramaturg alig valamicskét ültetett át a színpadra. Ez persze csak akkor igaz, ha oldalszámokban mérjük a kettő viszonyát: az epikus fikcióból színházi fikció lett, újabb szűrő került tehát a valóság és a róla szóló, közösen, a fejekben íródó elbeszélés közé. A nagyszerű munkát végző szerzőpáros nem is tehetett másként, hiszen a színház alapvetően máshogyan kell, hogy fogalmazzon, mint a „városregény” alcímmel ellátott könyv. A lapokról a színpadra csupán az immanens drámaiságot tartalmazó jelenetek találtak egyenes utat. Tán egy kéz is elég ezek összeszámlálására, miközben Végel regényében a magyar narrátor elbeszélése és a szerb fiákeres sztorija végig izgalmasan összekapcsolódva rajzolja meg egy város kettős, szubjektív profilját. 

A színpadra írt három epizód felsorolásával világos lesz Urbán koncepciója, vagyis az, hogy mit és miért akar megmutatni a város folytonosan önismétlő múltjából. A második világháború vége felé járunk, Újvidék környékén is a csapatukat vesztett katonák kószálnak, akik a bizonytalan napokban soha nem tudhatják, milyen veszély leselkedik rájuk a következő bokorból. A három, mintha már ősidők óta vándorló, elcsigázott katona valóságos népmesei hőssé növekszik a színpadon. Útjuk során azonban nem a hétfejű sárkánnyal, hanem a szovjet, a magyar, végül a szerb katonával találkoznak és vívják meg groteszk harcukat. Mindegyik igazoltat, mindegyik fenyegetőzik, mindegyik pisztollyal hadonászik, ők meg mindegyik kérdésére megadják a megfelelő (nyelvű) választ. Csodával határos módon ezt még megússzák, aztán persze a békeidőkben éri őket utol a vég, nem is akárhogyan.

Snitt: a régi szép időket, a Monarchia korát fémjelző Dornstädter cukrászdában 1944-ben nem babazsúrt rendeznek. A városba bevonuló szovjet katonák kedvére akar tenni az intézmény új vezetője, amikor a város nem megfelelő háttérrel rendelkező lányait erőszakkal eléjük citáltatja. A bálkirálynő Meinert kisasszony tisztessége itt esik áldozatul a duhaj zsoldosoknak, a részeg aktust a városlakók kajánul figyelik, s bármennyire is visszataszító, valahol megérthető ez a hozzáállás: ezen az estén legalább nem ők kerültek sorra. Urbán színpadán a jelenet után sokáig a színen marad a megerőszakolt fiatal nő. A rendszerváltó elvtársak közben szó szerint a feje fölött vitatkoznak arról, hogy mi maradhat és minek kell mennie a valahai Dornstädter, mostantól persze Moszkva kávéház menüjéről, nevetséges érveket hozva a burek mellett és a tejeskávé ellen. Sok évet és sok-sok kilométert ugrunk át, amikor egy szereplő egyszer csak felismeri a földön heverő Meinert kisasszonyt, aki soha többé nem akar visszamenni Újvidékre, „ezek” közé. 

Újabb snitt: 1960-at ír a naptár, amikor a Karađorđevóba készülő, menetközben a Csillag szállodát is várhatóan útba ejtő Tito elvtársnak nagy erőkkel keresik azt a pincért az elvtársak, aki felszolgálja majd neki frissítőjét, eközben pedig rövid, velős, természetesen előre betanult híradással szolgál a Jugoszláviában élő magyarok hétköznapjairól. A kiválasztáskor nem a vendéglátóipari jártasság, hanem a pártpolitikai elkötelezettség az elsődleges szempont. Sólyom Alajost meg is kínálják a szép feladattal, azonban van vele egy kis gond: pártonkívüli mégsem érdemelhet ki ekkora dicsőséget. Az előadásban szabályos casting zajlik: az automataként betanult, Titót üdvözlő szöveget egész sereg jelölt szajkózza, míg hosszas keresgélés után rá nem találnak a célszemélyre. A jelenetben jól megfigyelhető Urbán technikája: a regényben alig pár oldalas jelenetet kibontja és feldúsítja, a jelenet magjában lévő abszurd elemet a már-már nyílt bohózatig fokozza, hogy végül egy röhögségesen tragikus epizódban izguljunk a magyar pincér sorsáért, akinek már érthető okokból egyáltalán nem fűlik a foga a kitüntető munkához. 

Urbán András színpada csupasz, nem csak a szó konkrét értelmében: a nyitó képben Antal Attila pulzáló, végig remek zenéjére vonulnak be a fekete uniformist és bakancsot viselő szereplők a majdnem üres térbe, hogy vörös terítővel fedjék be a nézőtérrel szemben felállított hosszú asztalt, majd mögüle nézzenek farkasszemet velünk. Mintha csak egy szorító két sarkában lennénk, ők meg mi. Az előadáshosszat egyik szerepből a másikba ugráló figurákat már ekkor szinte szétfeszíti a düh: mérgesek amiatt, hogy megint el kell ismételniük, amit mindenki (egy picit másképp) tud, haragszanak az újabb meg újabb városhódítókra, elegük van az önjelölt vagy közfelkiáltással megválasztott messiásokból, dühösek az óvatoskodva méricskélő, elvtelenül egyensúlyozgató történelemszemlélet miatt. Persze, hogy egy hatásos kép erejéig szóba kerülnek a máig indulatokat generáló újvidéki vérengzések, hiszen ez újabb apropó a rossz magyarok és jó magyarok megmosolyogtatóan ismerős, közben meg halálosan komoly szembeállítására – érti, aki érti. (És ha nem is hangoztatja, de innen nézve az előadás egyértelműen reakció is a Szabadkai Népszínház és a Katona József Színház számomra korántsem átütő erejű koprodukciójára, a Vörösre.)

A játszók határozott, már-már harcias kiállása egyértelművé teszi, hogy ők tudják az igazságot, hiszen ők Újvidéken élnek, ők ismerik csak igazán a várost és múltját. Valójában azonban ez is „csak” játék, úgy tűnhet, de Urbán nem üzen direktben, helyette inkább eltérő álláspontokat és véleményeket sorol, melyek igazságtartalmáról mi dönthetünk, ha akarunk. A színházi fikció és a hétköznapi valóság szépen egymásba folyik, amikor az előadás vége felé a színészek civil(nek ható) vitáját hallgatjuk. (Az előadás nyelve itt és több más ponton emlékeztet az ex-Jugoszlávia legfelkapottabb rendezőjének, Oliver Frljić-nek az erősen politikus, szókimondó munkáira, ún. "szerzői projektjeire", azonban természetesen szó sincs másolásról, inkább a közös élményanyag és háttértudás hasonló eszközökkel történő színpadra fogalmazásáról.) Az emlékezetes jelenetben a színészek kis híján ölre mennek olyan kérdések miatt, mint hogy kinek fognak magyarul játszani húsz vagy kétszáz év múlva, hogy a vajdasági magyar vagy a szerbiai magyar kifejezés a helyénvaló, hogy Szerbiában magyarnak vagy buzinak nehezebb-e lenni, hogy mi az asszimiláció tétje, hogy azon múlik-e a magyarságunk, hogy milyen nyelven álmodunk, és így tovább. És az előadás megint behúz a csőbe: az érvek némelyike nevetséges, de hát tudjuk, a bőrünkön érezzük, hogy minden viccnek van valami alapja.

Azon is lehet mosolyogni, amikor és ahogyan az előadás végén Mária Terézia (a kiváló Krizsán Szilvia) (újra) megalapítja Neoplantát 1748-ban. Ekkor már mindenek után vagyunk, ezért nem lep meg, hogy az uralkodói pátensnek az egymás mellett élő népeket békére buzdító passzusát verkliként ismételgeti a magát mindenhatónak képzelő bábu. A történelmi kaleidoszkópba nézve mozaikdarabkákat látunk egy városról, amit lakói Újvidéknek, Neusatznak, Novi Sadnak neveztek és neveznek. A név mindegy is, egy a lényeg: helyben vagyunk. És maradunk is. 

Elolvasom
Nincsen a homlokukra írva
Szerző

Nincsen a homlokukra írva

Urbán András rendezése egy hányattatott sorsú város 20. századi történelmét mutatja be, és azokra a vissza-visszatérő jelenségekre irányítja a figyelmet, melyek mind a mai napig meghatározzák Újvidék (azaz latinul Neoplanta) hétköznapjait és közérzetét. A Végel László vajdasági magyar író azonos című regényének felhasználásával megvalósuló előadásban olyan témák merülnek fel, mint a kisebbségi lét, a második világháború borzalmai, vagy a „viharos évszázadok” problémája: milyen is az, amikor egy nép más nemzetek, államok akaratának van kitéve? Elfogadja sorsát, küzd ellene, hárít? Szerepe szerint áldozat, bosszúálló avagy hős?

A felvetett probléma igen komoly, és az előadás tudatában van annak, mennyire érzékeny kérdéseket taglal – ezért van jelen a különös irónia, mely az olykor felfoghatatlant is elviselhetővé teszi. Ilyen például a nyitókép, melyben Mária Terézia szabad királyi városnak nyilvánítja a magyarok, szerbek, németek és bolgárok lakta várost, és elkereszteli Neoplantának. A cím, a jogok megvannak, a cél pedig a békés együttélés. Mégis, azonnal kételkedünk: Urbán előadásában ugyanis Mária Terézia az arcára kerülő ropogós száz eurós bankóért cserébe indítja útjára a szép vállalkozást – nem pedig a békés együttélésbe vetett hite miatt.

A díszlet egyszerű és maximálisan funkcionális – két hosszúkás asztal, székek, pár színes terítő, no meg számos kellék, melyek mozgásba hozzák a térben és időben szabadon szálló előadást. Eleinte rendezetlenség uralkodik a térben, majd rend lesz, mely később ismét széthullhat – ugyanúgy, ahogy Újvidék történelme is hullámzik az évtizedek és háborúk, nemzetiségi konfliktusok során. Az alapvetően dokumentarista stílusú, a történeti távlatokra rálátó alkotásban folyamatos játék van a színészek apró, egyedi jelenetei, az olykor igen durva rock koncertek hangulatát idéző tablók, az erős és a finom hatások között.

A színészek egyszerű színházi nyelven szólalnak meg, a játszók alapvetően kifelé beszélnek, a narráció révén utazunk térben és időben, miközben a színészi test is kiemelt jelentőséget kap. Az alakítások egyik lényeges pontja a mozgás, mely katonás és feszes, és általában egy furcsán ellenséges kisugárzás határozza meg – elidegenítőek az elmagányosodott, egymástól elérhetetlen távolságra került szereplők, a szerepeiket folyamatosan felvevő és ledobó színészek. Nincs szükség szájbarágó realizmusra – a halott test egyszerűen összecsuklik, az élő-játszó test végighúzza a színpadon, a színész pedig felkel és távozik, hogy új alakban, új sorssal térjen vissza néhány perccel később. „Mindnyájan jöttmentek vagyunk” hangzik az előadás egyik tételmondata – ez is közös magyarban, szerbben, németben egyaránt.

Az újrakezdés fontos motívum. Ahogy elindulunk a második világháborútól, számos olyan jelenettel és anekdotával találkozunk, melyek a Kamrában látható Vörös című előadásban is fontos szerephez jutottak: jégbe ölés, a nemzetiségek közti gyanakvás, a bosszú véget nem érő láncolata rajzolódik ki az előadás során. Többek között egy magyar, egy szerb és egy német katona történetén keresztül figyelhetjük meg az ingamozgást nemzetek és ideológiák között – aki az egyik jelenetben totális hatalommal bírt élet és halál felett, a másodikban már sehol sincsen. Újabb tételmondat: „minket mindig megvált valaki.” De nekünk, akik a megváltók nyomában Neoplantán maradunk, nekünk kell helyrehozni a károkat – ha egyáltalán helyrehozhatók. A problémát számos különböző oldalról szemlélő előadás mindeközben egyetlen nézőpontot képvisel: az emberét, aki ideológiáktól mentesen, társai között szeretne élni – feltéve, ha a világtörténelem nem rángatná hol jobbra, hol balra.

Az előadás nagyban épít az újvidéki és a tágabb értelemben vett vajdasági magyar történelemre, így számos olyan jellel találkozhatunk az előadás során, melyeken érezzük, hogy nagy a jelentőségük, jelentésük viszont rejtve marad előttünk. Egyes jelenetek kifejezetten erős hatásra építenek, nem túlzás hatásvadászatot emlegetni, máskor pedig egyértelmű, hogy a sokkoló megoldásokkal ki akarják mozdítani a nézőket kényelmes pozíciójukból– mellvillantástól kezdve hosszan elnyúló, a végső romlás felé mutató koncertjeleneten át erőszaktételig és gyilkosságig minden megtörténik a színpadon. Mindeközben van, amikor meglepően érzelmes lesz az előadás, lírai szövegekkel, olykor erősen hullámzó színészi játékkal, lágy gitárzenével aláfestve. Megint máskor a humoré a főszerep – bár ez a humor inkább fűszer, mint lényegi gondolati alkotóelem.

Az egyre vadabb és erőszakosabb történelmi eseménysor végül az előadás legfontosabb szegmensébe fut: ez pedig a színészek felszínen civil beszélgetése arról, mit is jelent számukra magyarnak lenni ma, Újvidéken. Szerencsére nem summázzák az előadás mondanivalóját, hanem eszköztelenül, nyíltan beszélnek mindennapos problémáikról, eloszlatnak tévhiteket és megosztják velünk valós félelmeiket. A kisebbségi lét a fő téma, mely ma már nem csak a Vajdaságban kérdés, hanem általában Szerbiában és Európában: lényeges momentum, amikor az egyik színész mint magyar meleg, és így mint „kisebbség a kisebbségben” szólal meg. Ez a gondolat nagyon fontos az előadás egésze szempontjából: ha vért ontanánk azért, hogy a magyar kisebbséget megvédjük, vajon egyéb, nem nemzetiségi alapon kiválasztott kisebbségek esetében is ezt tennénk-e? A megkülönböztetés lehet pozitív és negatív is – miért és milyen alapon választunk a kettő között?

A három újvidéki katonán nem látszik, magyarok, szerbek vagy németek-e. A világégés közepette csak önmagukra számíthatnak, csak egymásban bízhatnak a túlélés érdekében. Később hiába ismerik egymást, a külső, „nemzeti” hatalom arra kényszeríti a szerbet, hogy ölje meg a magyart és a németet. Az egyszeri, egyedi ember így lesz az ideológia kiszolgálója, egy elvont gondolatrendszeré, mely egyetlen tulajdonságuk alapján választ el embereket egymástól. Urbán előadása valójában korszerűtlen – ugyanis a humanizmus hangját hallani belőle. Az embert szemléli és szemlélteti csupasz valójában, mert nincsen a homlokára írva, hogy ki is ő. Neoplanta történelme ennek a humanista gondolatnak lehetne a tökéletes példája – bár a száz eurós bankjegyekből összevarrt ruhában újra fellépő Mária Terézia kételkedésre adhat okot.

Az ideológiák ugyanis mindig életszerűtlenek.

A remény felé. Végel László: Szitkozódunk, de a szemünkből könnyek hullanak. In. Bányai János: Író(k), könyv(ek), prózá(k). Könyv és kritika VI. L–Zs. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2015.
Szerző
Szerbül és magyarul. Kétszer ugyanarról a könyvről. (Végel László: Priče iz donjih predela ; Bűnhődés). In. Bányai János: Író(k), könyv(ek), prózá(k). Könyv és kritika VI. L–Zs. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2015.
Szerző
Városkép történelmi háttérrel. (Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje). In. Bányai János: Író(k), könyv(ek), prózá(k). Könyv és kritika VI. L–Zs. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2015.
Szerző
Elolvasom

Külhoniság

Hogy másodszor is szeretnék foglalkozni a könyvhéten megjelent Hazám című kötettel, melyben tizenöt magyar értelmiségi vallott arról, számára mit jelent vagy nem jelent a haza, annak egyetlen magyarázata, amint legutóbbi jegyzetem záró szakaszában jeleztem, hogy a megkérdezettek között két külhoni (határon túli) magyar értelmiségi is található, a romániai költő-politikus, Markó Béla és vajdasági írótársunk, Végel László, kiknek véleménye számunkra, kisebbségben élő magyarok számára igencsak figyelemre méltó lehet.

Az erdélyi Markó számára a haza, bármennyire is szép szó – „üres” fogalom, mert nem tudja „tartalommal telíteni, megfoghatóvá tenni”. Ennek oka, hogy az erdélyi magyarok „évszázadok óta úton” vannak, „miközben – ahogy írja – igazából el sem mozdultunk innen”. Idézzem tovább: „A hazát nem látom. Nem is láttam soha! Van nemzetem, vitázom róla, szeretem, haragszom rá, van családom, van szülőföldem, van otthonom, ezek mind megnevezhetők”, De nincs hazája. Mert képzete szerint „a haza jóval több, mint a szülőföld”, és „csak szerencsésnek mondható nemzeteknél esik egybe az országgal”. Hogy az országot, ahol született és él, nem tekinti hazájának, annak egyetlen „apróság” az oka, hogy hiányzik a „jog”, amely nélkül nincs haza. Ezt a szervi hibát lehetne talán figyelmen kívül hagyni, ahogy egyik versében a szintén erdélyi származású költő, Balla Zsófia írta, aki szerint „hogyan élek, az a hazám”, de ez Markó szerint csupán „kibúvó”: „A lehetséges hazájukban hazátlanságra – jogtalanságra – ítélt emberek dacos visszavágása, hogy nincsen, tehát nem is kell”.

Mindezek után óhatatlanul is felmerül Markóban a kérdés: megoldás-e, add-e, pótolhatja-e a nem létező hazát a kettős állampolgárság? Szerinte nem. Mert a haza vonatkozásában a kettős állampolgárság „nagy becsapás”. Csupán illúzió. A kettős állampolgársággal rendelkezők azt hiszik, „van már államuk kettő is”, ami kötelességek mellett némi jogokat is jelent, „de hazájuk még mindig nincsen”. Ugyanakkor azt sem hallgatja el, hogy volt az életében „néhány pillanat”, amikor „az ország–állam–haza–Romániát” ő is „megvalósíthatónak” látta, amit nem szégyell, viszont rá kellett jönnie, hogy tévedett. S ezt nem is bánja, mert „haza nélkül sokkal inkább lehet élni, mint otthontalanul”, ami nem zárja ki azt, hogy lemondjanak annak kereséséről, „ami nincs”. Mert kellene, hogy mint minden kisebbségnek a Romániában élő magyaroknak is legyen hazájuk. Ne csak a „magasban”, ahogy Illyés Gyula írta. A kisebbség Markó szerint sajátos csiki-csuki helyzetben van, s ezt az „itt a nemzet, ott a haza” ellentmondást nem lehet megoldani azzal, hogy Magyarországot „»anyaországként« aposztrofálja”. Igaz, hogy a magyarság nemzetként összetartozik, de a határon túl élő magyar kisebbség „nem kirajzott gyermekei” az anyaországnak. A kisebbség számára Magyarország a volt haza.

Mindezek után felmerül a kérdés: „kisebb-e, kevesebb-e az ember, aki sehogy sem leli a hazáját, mert itt is van, ott is van belőle valami, itt a szülőföld, ott a közös történelem egy része, itt a jövő, ott a múlt, de sohasem tud egy helyre kerülni az egész”.

Számunkra, vajdasági magyarok számára is ismerős dilemma a két „haza” közötti hontalanság. Ezt példázza Végel László vallomása, aki abból indul ki, hogy számára „a haza és a szülőföld soha sem fedte egymást”. Az ő esetében a problémát tovább bonyolította, hogy Szenttamásról Újvidékre kerülve a haza fogalmáról kétféle változatával ismerkedett meg. Azzal, amit a „szülőföldhöz ragaszkodó egyszerű emberek között” és azzal, „amilyenről az újvidéki tömblakásokban, avagy a budai villákban” képzelegnek az írók. Ezt az ellentmondást úgy látta feloldani, hogy magát „plebejus kozmopolitának” tartja.

Hogy Végel számára az országot, ahol él, nem tekintheti saját hazájának is, annak oka, hogy „Nacionalizmussal kompromittálták a hazát!”. Nem is egyszer. A politika a vétkes abban, hogy a „nacionalizmus és a patriotizmus a széles néptömegekben mély gyökeret eresztő ortodoxiává vált”. Ennek drasztikus bizonyítéka, hogy a kilencvenes évek végétől Szerbiában a „»külvárosi nacionalizmus« kiseperte a közéletből csírájában elfojtott polgári nacionalizmust, ugyanakkor radikális támadást intézett a kozmopolitizmus, a hazátlanság, a gyökértelenség drámai problémájával szembesülő értelmiségiek ellen”. Következésképp a miloševići rendszerben, amikor nyilvánvaló volt, hogy a „parlamenti választások csak kemény nacionalizmussal és hazafiasággal nyerhetők meg. A haza újra árucikké, politikai demagógiává vált”. S ez a „kisebbségben is módosította a patriotizmus és a haza értelmezését”. Egyesek számára Szerbia formális, a nemzet s Magyarország viszont virtuális haza lett, míg a kisebbség zöme a „két haza között él”. Ebből adódik, hogy „Egyiket sem tagadja meg, de egyikkel sem üzletel”. Így alakult ki az a sajátos felfogás, mely szerint „Nyelvem hazája nem a hétköznapom hazája, a hétköznapom hazája viszont nem a nyelvem hazája”. Ezt Végel magára is érvényesnek tartja, ő is ebben a „se itt, se ott” helyzetben érzi magát, s ezért vallja/vállalja, hogy „két haza között hontalan. Hontalan lokálpatrióta”.

Mind a két, egymáshoz igen közel álló szemlélet egyszerre tanulságos, mert gondolkodásra is és vitára is ösztönöz.

Gerold László

Elolvasom
Márai a Vajdaságban vendégeskedett
Szerző

Márai a Vajdaságban vendégeskedett

VÉGEL LÁSZLÓ: NÉGYSZEMKÖZT MÁRAIVAL. NAPLÓJEGYZETEK, 1992–2014

Nem önálló műnek készült, mégis az lett belőle. Így egy karcsú könyv erejéig – és ez sem kevés – betekintést kaphatunk abba, hogy a kortárs magyar irodalom egyik nagy, sajnos kevésbé ismert alakja, Végel László miként vélekedik Márai Sándorról. A szerző szándékait illetően orientálóbb nem is lehetne új kötetének címe: Négyszemközt Máraival. A megnevezés mögött sokszorosan összetett művészi szándék és játék húzódik meg.

Végelről is – bár nem olyan széles körben, mint Márairól – tudható, hogy naplóíró. Előbbi esetében lezáratlan, míg utób­biban lezárt életműről beszélhetünk. Ám ha jobban belegondolunk, a második megállapítás nem feltétlenül igaz. Az Újvidéken élő kortárs író asztalfiókjában saját becslése szerint öt kötetre rugó naplójegyzet lapul, amelyek megjelentetésére egyelőre semmi esély. Mindezeknek csupán töredéke látott napvilágot Időírás, időközben címmel, két kötetben 2003-ban és 2011-ben. Így meglehetősen sajátos helyzet állt elő: Végel László naplószövegei a szerző irodalmi raktárának polcain pihennek, míg Márai (1989-ben hunyt el) hagyatékából előkerült naplóinak teljes szövegét 2006 óta folyamatosan jelenteti meg a Helikon Kiadó. Talán kevés alkalommal helyénvalóbb az a szövegezés, hogy „a halott költő szorgalmasan dolgozik, majdnem azt mondtam: alkotóereje teljében van.” (E megállapítást éppen Márai használta Kosztolányi posz­thu­musz köteteiről írva a múlt század harmincas éveinek végén. Hirtelenjében nehéz eldönteni, hogy az irodalom utánozza az életet vagy fordítva.) Nem ismeretlen irodalmunk­ban a hom­mage-nak (tisztelgésnek) az a formája, amellyel egy alkotó egész művével megidéz egy másikat. E he­lyütt legyen elég Eörsi István Időm Gombroviczcsal és Esterházy Péter Hrabal könyvére utalni. (Véletlen vagy sem, mindkettőjüket említi Má­rai-könyvében Végel László, noha a két jelzett kötet inkább arra példa, hogy az irodalmi tisztelgésnek – műfaji és poétikai értelemben egyaránt – mennyire különböző formái léteznek. Ez még akkor is igaz, ha Eörsi naplója nem más, mint folytonos reflektálás Gombrovicz naplójára, amelyet „a magyar rendszerváltás lelkiismereti dokumentumának” nevezett A ma­gyar Jób című írásában Végel, így búcsúzva a 2005-ben meghalt pályatárstól a Holmiban.)

Az Újvidéken élő szerző amennyire különbözik, éppen annyira hasonlít Máraihoz. Alkotói léthelyzetük megannyi eltérő (vagy csupán annak látszó) vonás ellenére rokonítható. A kassai polgár 1948-ban kivándorolt az országból, de nem fordított hátat hazájának. Íróként azt vallotta, hogy a haza maga az anyanyelv. Végel helyzetére is ráillik az emigrációs jelző, még akkor is, ha ő éppen attól válhatott azzá, hogy helyben maradt. Ez a földrajzi paradoxon csak azoknak hangzik meghökkentően, akik nem Közép-Európában élnek és eszmélnek. Bár a Négyszemközt Máraival című kötetben sem szövegszerűen, sem utalásszerűen nem hangzik el, hogy a haza az anyanyelvvel volna közös nevezőre hozható, mégis a szerző rögzítette tények ebbe az irányba mutatnak. Az elmúlt negyedszázadban döbbenetes méreteket öltött a helyi magyarság migrációja – írja –, és ennek fájdalmas következményeként egyre kevésbé igaz a több nemzetiségű és több kultúrájú urbs megléte Újvidéken.

Világszemléletük azonossága egészen szembeötlő, ami nem is lehet másként, különben létre sem jöhetett volna a jobbára Márai naplóbejegyzéseire reflektáló, szerzői értelmezések sorozatát kiadó kötet. Végel László kötetének szellemi vibrálása leginkább abban ragadható meg, ahogyan a szerző közelíti világlátását és az irodalomra vonatkozó elképzeléseit a par excellence polgáríró, Márai szemléletéhez. A kiindulópontok különbözőségei nyilvánvalóak: egyfelől egy polgárivadék, másfelől egy plebejus származék. E távolságot tovább növeli az a generációnyi különbség, amely a két alkotót elválasztja egymástól. Nem szorul különösebb bizonygatásra, mennyire különböző életutakat kínált a két író számára önmagában az a tény, hogy az egyik 1900-ban, a másik 1941-ben született. Ugyanakkor az is igaz, hogy a huszadik század második felének tömegtársadalmaiban egyre lényegtelenebb kérdéssé vált – kulturális értelemben is –, hogy ki honnan érkezett. E tekintetben nem sok különbség tehető, ha valaki az Egyesült Államokban (Márai) él(t), vagy a titói Jugoszláviában (Végel). A két író politikai értelemben a baloldalon helyezi el magát, és ennek kapcsán a legnagyobb egyetértéssel idézi Végel Márainak azt az elgondolását, amely szerint egyetlen pártba volna érdemes belépni, a szegényekébe. Többször visszatér ahhoz a citátumhoz a vajdasági szerző, amelyet a kapitalizmus és a szocializmus történelmi kiegyezésének szükségességéről vetett papírra Márai, közvetlenül a második világháború után. Aligha tagadható, hogy ennek a politikai kompromisszumnak az egyik terméke a jóléti társadalom, amely Észak-Amerikában hamarabb, Nyugat-Európában az 1950-es évektől a kapitalizmus legjobban működő variánsait hozta létre. (Minthogy egy nagyobb napló egészből kihasított szövegrészek képezik az új kötetet, könnyen tolerálható a bizonyos textusok ismétlődésének kérdése.)

Egy, a filológia témakörébe utalható (ezen mégis túlmutató) kérdés is színezi a Négyszemközt Máraival című kötetet. Az 1992 és 2014-es naplóbejegyzéseket magába sűrítő munka során a szerző sokáig kizárólag a magyar irodalomba a rendszerváltással visszaérkező író csonka naplóira és az Ami a Naplóból kimaradt könyvsorozatra támaszkodhatott, a diá­riumok teljes szövegével való ismerkedés a 2000-es évek derekával kezdődhetett meg, amelyet „Apokrif Magyar Krónikának” nevezett el most megjelent kötetében. Megkülönböztetett figyelemmel fordult a hagyatékból előkerült, Hallgatni akartam című Márai műhöz. Az Egy polgár vallomásai harmadik részét az „egyik legidőszerűbb magyar könyvnek” gondolta (másutt „megrázó olvasmánynak” nevezte) megjelenése évében, 2013-ban, amely visszavezette Végelt annak az ismétlődően felmerülő kérdésnek az újrafogalmazásához: „Vajon mit jelent a 21. században polgárnak lenni Kelet-Közép-Európában?” Számba vette a Márai felidézte előz­ményeket, amelyek szerint a történelmi Magyarországon csak a Felvidéken és Erdélyben beszélhetünk a polgárság jelenlétéről. „Nem volt a mai Vajdaságban sem, ahol inkább a dzsentri kultúra prosperált” – vonta meg saját tágabb szülőhelyének történelmi mérleget. A kérdés nem öncélú és mentes a parvenü gesztusoktól. Az a hinni érdemes, mégis gyorsan illúzióvá váló elképzelés foglalkoztatta Végelt a kelet-európai rendszerváltások során és röviddel utána, hogy olyan társadalmi és gazdasági környezet jöhetett volna létre, amelyben újra létjogosultsága lehetett volna a polgári létnek és életformának. (Ilyen formán kiküzdhető az a független szellemi és egzisztenciális helyzet, amely Márai és az előtte járó nemzedékek számára – ha ideig-óráig is –, de adott volt.) A valóság csúnyán rácáfolt minderre. Így a szerző keresetlen őszinteséggel írta le, hogy a titóizmusban (e fogalom, hogy tágítsuk jelentéskörét, behelyettesíthető a szocializmussal) éppen az a legszörnyűbb, ami utána következett. A politikai szabadság nem saját sorsát a maga kezébe venni igyekvő társadalmat talált ezekben az országokban, hanem a szolgalelkűségre szocializálódott embereket, akik mindenekelőtt az önálló döntéshozatal polgári és egyben egzisztenciális következményeitől és imperatívuszától féltek a legjobban. Általános jelenség – még ha ezt a kötet nem is bontja ki részletesen –, hogy a délszláv államoktól Lengyelországig, Szlovákián, Románián és Magyarországon át a választók tömege leginkább a mesterségesen újraélesztett nacionalizmus és az állam megerősítésének szirénhangjaira rezonált. (Kísért a zsákutcás, nem csak magyar történelem: valahol megint utat tévesztettek a kelet-európai kisnemzetek – sommázhatjuk Végel László társadalmi diagnózisát.) Könnyű belátni, hogy ilyen körülmények között esélye sem lehetett a pol­gári értékrend újbóli megalkotásának. A citoyen-magatartás mások mellett erőt és állhatatosságot követel. Ezért is idézte egyetértően Márait, aki a két világháború közötti viszonyokra alapozva állította, hogy a független polgár nem keverendő össze a „mértéktelen, korrupt, szűklátókörű magyar középosztállyal”.

Merész irodalmi felvetéssel szembesít Végel László Márai több regénye (Eszter hagyatéka, Válás Budán, San Gennaro vére) kapcsán, és visszatérően értetlenkedik azok itthoni esztétikai leértékelésén. A szerző szerint e művek kritikai-értelmezői befogadása elmaradt. Valami nagy ízlésváltozást sejt mindennek hátterében, ami miatt valójában irodalmi értelemben mégsem érkezett haza Márai, amit – ezt már magunk tesszük hozzá – a rendszerváltás utáni évek Márai-kultusza elfedni látszik. Jó volna legalább mérlegre tenni Végel megfontolásra érdemes észrevételeit.

Ha (négykezes) zongoradarab lenne ez a kötet, akkor a koncert végén felállva tapsolnék. Összhangzattanilag ilyen módon összecsiszolni két szólamot, bravúros teljesítmény.

                                                                                                                                                                                                                        Bod Péter

Elolvasom
„az új világ egy jól menő bordély”

„az új világ egy jól menő bordély”

VÉGEL LÁSZLÓ: BALKÁNI SZÉPSÉG, AVAGY SLEMIL FATTYÚJA

Bármilyen variációkat mutatott is fel az elmúlt évtizedekben Végel László életműve, a „jeans-prózától” az esszéregényig, kiindulási pontjaiban és céljaiban úgy tűnik, nem változott. A posztjugoszláv, posztmonarchikus térség megírásának vágya ezúttal is a fixpontként szolgáló Újvidék szcénáiból indul, hogy aztán szereplői a kettős monarchia fővárosait, az önéletrajzi szubjektum sorseseményeivel is megerősített helyeit, Bécset és Budapestet belakva a korszakokon és birodalmakon könnyedén átlépő figurákként népesítsék be a regény szövegterét.

A cím (Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja) előlegezi és ki is jelöli e tér legfontosabb szermantikai mezőjét. Chamisso regényének saját árnyékát a Sátánnak eladó, emiatt számkivetetten bolyongó hőse, aki a magyar irodalomban is felbukkan időről-időre (L. Ignotus: A Slemil keservei) a létbe vetettségével, saját végességével, a térség hol melankolikussá, hol nosztalgikussá írt reménytelenségével számot vető flâ­neur, aki végső tapasztalatként az ismétlődések és koincidenciák „ismerős idegenségét” hagyja örökül a létezése után is változatlanul maradó tájra. A „Slemil-család” tagjai Végel László prózai univerzumát már belakták, legutóbb a 2013-as Neo­planta szövegterébe kúsztak be feltartóztathatatlanul.

Az élményt, mindannyiunk közös következtetését, a változásaiban is mozdulatlanná merevedett Köztes-Európa mítoszát a Balkán imaginárius tereit végigpásztázó alkotók hol nagyobb, hol kevesebb sikerrel, de fáradhatatlan elszánással próbálják megragadni. A recept hozzávalói a szerbiai, vajdasági, a szülőföldről kiszakadó, kivonuló, áttelepülő nemzedékek tagjai számára is adottak, így az e témakörben egymást követő darabok, ez ma már világosan látható, természetes módon ugyanazzal a poétikai hagyománnyal, ugyanazzal a me­taforikus hálóval dolgoznak. Ebben a modellben természetes, hogy a Balkáni szépség meséje egy mitikus helyen, ez esetben egy újvidéki szállodában indul, ahol az átrobogó történelem pecsétes foltjai a berendezési tárgyakon, enteriőrökön is ottmaradnak. Azon sem kell meglepődni, hogy ezek a tárgyak szeméthalomként elrendeződve mutatják meg a ciklikus és úgy tűnik, mindenfajta célelvűséget nélkülöző balkáni história legfőbb természetét. Ottfelejtett villanyvasalók, diktátorok fotói, a mindenkori elsüllyedő világok rekvizitumai népesítik be az új regény helyszíneit.

A jugoszláviai, szerbiai irodalom konzekvens és erős tradíciójának alakjai Brasnyó Istvántól Tolnai Ottón át Dubravka Ugrešić-ig gondolják el hasonlóan a pusztulás, rommá válás folyamatát. Az épületek, esetünkben a regénybeli Luxor szálló története a lecsupaszodás, a tárgykultúra megsemmisülése, a szemétteleppé válás, a felhalmozódás, a tell-teleppé alakulás, a szigetként való kiemelkedés paradox, ám mégis immanens jelentésmezőit mozgósítja. Az hogy Végel narrátorának regénykezdő állásfoglalása szerint mindez, ti. a szálloda és benne az egész város, az egész Balkán a bordélyházzal azonosítódik, szintén otthonos eleme a monarchikus és posztmonarchikus szépirodalomnak. Ha mindehhez hozzágondoljuk, hogy Miroslav Krleža ismert, azóta számtalanszor kirabolt bon mot-ja szerint a zágrábi Esplanade hotel teraszán kezdődne az a bizonyos sokszor körülhatárolni vágyott tájegység, nem is találhatnánk a hotelnél alkalmasabb helyet egy ilyen hagyományba ágyazódó szüzséhez.

Az 1967-es Egy makró emlékiratai, Végel méltán legtöbbször hivatkozott regénye a bolyongást létállapotként meghatározó rendszerével a kilátástalanság, a céltalanság életvitelszerűségét még az amerikai (Salinger, Ginsberg) és nyugat-európai (Silitoe) beat-nemzedék irodalmának legjobb hagyományait követve vált a szerzőtől teljesen idegen pátosz dimenziójától a legmesszebb távolodva, bár valószínűsíthető szándéka ellenére nemzedéki kiáltvánnyá.

Végel Lászlónak a kétezres évek kezdetétől datálható megszólalásai, a Hontalan esszék emblematikus darabjai (A peremvidéki életKisebbségi elégia, A marginalitás dicsérete, Szlovén ösvény stb.), vagy éppen az Exterritórium háborús naplójegyzetei óta a határvonalak átlépésének lehetetlensége, a mindenkori „gyarmatosító” gőgös és vakfoltokat látó pillantásainak katalogizálása, a minoritás beszédhelyzeteinek sokoldalú kiaknázása a legfőbb tétje. E vállalás legfőbb eredménye az alkotó utolsó köteteiben a fragmentumokból építkező, ám a történelmi regény konvencióinak elbeszélői szólamait erősen hallató hang is. Végel elmúlt években megjelent könyveiben (Bűnhődés – 2012, Neoplanta, avagy az Ígéret földje – 2013, Négyszemközt Máraival – 2014) rendre a város, az utcák nevének megváltozásával érzékeltetett kurzusváltások, a származás- és eredettörténetek voltak a kulturális identitás hordozói.

Claudio Magris a Habsburg-mítosz egyik legismertebb teoretikusa és szépírója a Duna e konglomerátumot összekötő szerepét a térség megragadását megcélzó auktorok kötelező földrajzi leckéjeként említi. Természetes, hogy Végel elbeszélői is ebből a motívumból, a város és a folyó történetéből indulnak ki. Bár a Dunának az új kötetben kevesebb szerep jut, az Újvidék, Neusatz, Neoplanta névváltozatokhoz kötődő kulturális mintázatok szerepét a Balkáni szépség az elmúlt másfél évtized Végel-szövegeihez hasonló módon variálja, megbízható, ám nagy meglepetéseket nem okozó módon mondja újra.

Az új regényben a vendéglátóipari egységek név- és tulajdonoscseréi, a hatalom színe­változásai, a császári, királyi és titói öntöttvas címereket cserélgető Schwarz mester munkái az elsüllyedő múlt rekvizitumaiként szervesülnek. A Jedermann-tematikába simuló, Johann Schle­­millé váló nagyapa névvariánsai (Johann, Jovan, János), ahogy a falakat borító Ferenc József-, Sztálin-, Horthy-, Tito-, Kardelj-, Đilas-portrék változó elrendezésű kompozíciói olyan módosulások, amelyek a Mészöly Miklós-i tételnek megfelelően, a „szép reménytelenség” me­zőjében leírható, ez esetben e regény harctereiig húzódó Köztes-Európa panorámájába vágynak beépülni.

Végel a monarchikus irodalom legszebb pillanatait mozgósítja, a szerelmi szálak, kocsmázások, seftelések leírásai közt a Hašeket, Krležát, Krúdyt, Jékelyt idéző képek hömpölyögnek: „Megígértem neki, folytatta diadalmasan, hogy Bécsben a császár ágyában fogunk szeretkezni.” A regény történései váratlan fordulattal nem, artisztikus honmagé-okkal és meggyőzően működő öntükröző, önidéző gesztusokkal azonban bőven szolgálnak.

Itt és most talán nem érdemes újra „felmondani”, milyen szerepet tölt be a vajdasági magyar és a posztjugoszláv irodalomban, képzőművészetben a biciklizés motívuma. Szenteleky Kornél, Csáth Géza, Svetislav Basara, Aaron Blumm szövegei, Szajkó István festményei a szabadság és a csavargás változatos lehetőségeit kínálják fel a tájat körbeszáguldó kerékpáro­sok­nak. A Balkáni szépségben a kerékpározás technikáinak elsajátítása mellett a gyaloglás módjai válnak az abszurd helyzeteket teremtő história dzsungelébe való alászállás eszközévé: „Ha nem tapasztalom meg, sose hittem volna el, hogy mennyire fárasztó tud lenni a nézelődés, a céltalan bolyongás.”

A szerb himnusz, a térség különböző etnikumainak nép- és műdalai a címerkészítő nagypapa kisplasztikáihoz hasonlóan lesznek a szöveget szervező alakzatokká. Komáromi János Császári és királyi szép napok (1925) című, a Monarchia összeomlását, az első világháború keserű tapasztalatát témájául választó regényét e lakonikus és világirodalmi intertextusokat erősen implikáló mondatokkal zárja: „Minden elmúlt… Csak a felhők mentek…” A Komáromi regényénél jóval izmosabb esztétikai invenciókkal dolgozó „végeli panoptikum” diktátorokat megunhatatlan optimizmussal, kríziseket rezignált nyugalommal fogadó szereplői a befejezhetetlen történetek, az ismétlődő helyzetek hasonlóan melankolikus összegzésével hagyják félbe meséjüket: „És mondtam tovább…”

Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja a közép-európai kirakós darabjainak összeillesztését, az elmúlt száz év törtélelmének meséjét ott folytatja, ahol az előző három kötet fragmentált szerkezetű szövegfolyamai abbahagyták. Parabola és parafrázis, reális és imaginárius, tézis és cáfolata együtt működve írják tovább a táj történetét, görgetik tovább a „mar­ginalitás”, a „peremvidékiség” problémáit.

                                                                                                                                                                                                            Kovács Krisztina

Elolvasom
„Megint tanú” Újvidéken
Szerző

„Megint tanú” Újvidéken

Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

Neoplanta kapcsán A tanú (1969) jutott eszembe. A Balkáni szépség természetszerűleg hozta be a képbe az ismert Bacsó-film folytatását, a Megint tanút (1994). Mi több, Johann Schlemihl/Slemil János/Jovan Slemil [Joван Cлемил] (nevének ejtése és alakja attól függ, hogy melyik rendszer tartja számon!) szerepe  és személye a(z) (ön)tudatos Lazo Pavletićnél – a Neoplanta-regény mesélőjénél – sokkal erőteljesebben idézi a század esetlen/groteszk „tanújá”-nak, Pelikán Józsefnek az alakját. A 2015-ben napvilágot látott regény egy-egy reflexió erejéig utal a szerző korábbi két, a Balkáni szépséggel trilógiát alkotó művére (Bűnhődés, 2012; Neoplanta, avagy az ígéret földje, 2013). Slemilék udvarában áll például a Neoplanta főhőse, a fiákeres Lazo Pavletić gazdátlanul maradt kocsija. Úgy áll ott (akár a nagyapa, Slemil János kerekes széke), mint a század történetének meglehetősen groteszk tárgyi emléke, s nem véletlen, hogy Slemil Ferenc, a nagyapja történetét elbeszélő unoka – miután „kilép” a történetből (vagy inkább: továbbgurul a nagyapa kerekes székével) – a házzal együtt a fiákert is felgyújtja.

A trilógiát alkotó regények közös vonása, hogy egy-egy kisember lép elő bennük (kalauz/utas, fiákeres, címerkészítő mester) mint a 20. század tanúja, s történeteket mesél hallgatóságának, a busz utasainak, az írónak, egy-egy vendégnek.

Különböző szólamok és nyelvek váltják egymást ezekben a regényekben, hiszen a beszélők – a térség egykori multikulturális jellegének megfelelően – különböző nációk (magyarok, szerbek, bunyevácok, németek stb.) képviselői, mégis ugyanazt mesélik el Újvidékről és lakosairól (tágabb értelemben: a vajdasági ember sorsáról). Megegyező vonása e regénynek a narratív szólamok megsokszorozódása, illetve a közvetítettség eljárása is. Mindhárom regényben érezhetően jelen van (ha nem is szólal meg minden esetben) egy összegező, az eseményeket kívülről szemlélő elbeszélő, aki (mint a Neoplantában) lehet az írói szubjektum – maga is hallgató és elsődleges befogadó. A Neoplanta író-elbeszélője évtizedeken át hallgatja – miközben sétagaloppoznak a város utcáin – a fiákeres történeteit Újvidék 20. századi történetéről, arról hogy az itt és a tágabb térségben élő emberek úgy élik le életüket, hogy közben egyszerre lehetnek bűnösök és áldozatok. Lazo Pavletić halálának, miután saját és százada történetének végére ér, ha nem is tragikus, de mindenképpen melodramatikus jelleget kölcsönöz az, hogy nem tudja elmondani azt, s ezáltal feloldozást nyerni élete legnagyobb (feltételezett) bűne alól: a második világháborút követően, hogy saját életét mentse, (lehet) maga lőtte főbe legjobb barátait, vagy legalábbis tudott (esetleg közreműködött) elhurcolásukban.

Slemil Ferenc, aki nagyapja „tanúságtörténet”-ét szeretné átadni, közvetíteni az utókor számára, folyamatosan hallgatóságot keres; a szomszédos luxusszálloda teraszán üldögélő vendégekben, a hozzá betérő (később kiderül: szélhámos) művésznőben, Rottenbiller Laurában, végül – eltitkolt, majd fellelt – féltestvérében, Svetozar elvtárs lányában leli meg történeteinek ideiglenes befogadó közönségét. Ezek sem szólnak másról, mint arról, hogy Újvidéket, az eredetileg multikulturális várost, a 20. század folyamán folyton felszabadította, majd cserbenhagyta valamilyen (osztrák–magyar császári, szerb királyi, német, magyar, partizán) hadsereg és hatalom, miközben bevonulásuk és távozásuk következményeit (meghurcoltatások, attrocitások, kivégzések formájában) a város – az aktuális hatalomhoz mérten – kisebbségbe és elnyomás alá került civil lakossága viselte. Slemil Ferenc és nagyapja életttörténete azonban már – ellentétben Lazo Pavletić tragikum felé mutató sorsával – inkább a tragikomikum, sőt, a groteszk irányába mozdul el. Slemil Ferencet a szálloda tulajdonosai és vendégei egyaránt bolondnak tartják – előbbiek ingatlanspekulációk céljából szeretnék felhasználni családja meghurcoltatás-történetét, amelyben mind a nagyapa, mind az unokája esetlen, csetlő-botló, groteszk figuraként vannak jelen.

Mint a Tanúban, Végel regényében is megjelennek a mindenféle hatalommal és titkos küldetéssel felruházott, illetve rendelkező (később menesztett) elvtársak, csak itt Virág vagy Bástya elvtársat Stojanović kapitánynak, illetve Svetozar elvtársnak hívják. Az események mozgatórugóit nem is értő, azokkal tehetetlenül sodródó, vagy szereptévesztések/téves választások miatt bajba jutó Johann Schlemihl/Slemil János éppúgy börtönbe kerül, mint a Tanú főhőse, Pelikán József, megverik, megalázzák, majd megkegyelmeznek neki (illetve, megfeledkeznek a kivégzéséről) és rehabilitálják; ugyanaz a hatalom nyilvánítja hazaárulónak és tünteti ki/lépteti elő őket érdemeikért. (Ez utóbbi eseménysorozat majdnem teljesen azonos a Neoplanta-regény Török-epizódjában elmondottakkal. A regény író-elbeszélője meséli el ismerőse, Török Miklós családjának tragédiáját. Török Miklós [aki úgy hal meg, hogy orvosként megtagadja magától a gyógykezeltetést – nehogy valamiféle hatalom őt is felcitálja egy erkélyre!] apja ugyanis kétszer várta be életében [díszmagyarban, majd partizánsapkában], nem egészen a saját akaratából, ugyanazon az erkélyen az épp bevonuló hadsereget: a partizánhatalom hurcolja el és végzi ki, majd rehabilitálja és nyilvánítja posztumusz háborús hőssé. Mindkét eseményről készül egy-egy fénykép, az előbbit rejtegeti a család, az utóbbi a városi múzeum falán függ.)

A 20. század véres történéseinek, bűneinek emblémájává váló épület, illetve tér (a Neoplantában a Dornstädter cukrászda és a „Nagy Hazugságok Teré”-nek nevezett főtér, a Balkáni szépségben a főposta és tere) ugyancsak fontos jelentésképző mozzanata a Végel-regényeknek. Ide vonul be és itt tartja valóságos és szimbolikus értelemben vett orgiáit is az épp aktuális hatalom. Az előbbi esetben a német tulajdonos által létesítetett cukrászdában változnak a szimbólumok az uralkodó rendszernek megfelelően (például Ferenc József császár, Péter király, Horthy Miklós, Sztálin és Tito képe egyaránt a falra kerül, majd lekerül), a Nagy Hazugságok Terén áll a városháza a nevezetes erkélyével, s itt élteti a mindenkori tömeg (csőcselék) a mindenkori új hatalmat. A trilógia harmadik darabjaként napvilágot látott regényben viszont a főposta szimbólumai és feliratai cserélődnek, akár a két Slemil által készített címerek az uralkodó elit által birtokolt vagy bitorolt villák kapui felett. A főposta Slemil János „álmai”-nak tere; azért szolgálja és ünnepli a rendszernek megfelelő egyenruhában mind a bevonuló szerb hadsereget, mind a honvédséget, de a partizánokat is, mert azt szeretné elérni, hogy – mint a társadalmi érvényesülés általa elérhetőnek tartott legmagasabb lépcsőfokán – a lányából postáskisasszony lehessen. A főposta előtt alázzák meg (például a szerb himnuszt és a kólót kell gyakorolniuk Stojanović kapitány vezényletével) az odavezényelt lakosságot, s innen hurcolják el őket. (Egyébként az uralkodók és vezérek képei e történetben is folyton cserélődnek a középületek falain. Csak Slemil János/nagyapa műhelyében kerülnek valamennyien egymás mellé.)

Mindkét – általunk elemzett – Végel-regényben feltűnik a teherautó mint a hatalomcserék és rendszerváltások szimbóluma, amelyet megpakolva szőnyegekkel és bútorokkal távoznak a bukott hatalom képviselői, miközben jótanácsokkal és „viszontlátásokkal/ visszajövünkkel” köszönnek el a cserbenhagyott lakosságtól. A kisember szempontjából egyik hatalom sem jó; saját nemzettársai/felszabadítói éppúgy megalázzák, kifosztják és becsapják, miként az újonnan formálódott, más kultúrájú és nyelvű megszálló hatalom tagjai. (Slemil Jánost a magyarok éppúgy véresre verik a megyeháza pincéjében, mint később a kommunista hatalom pribékjei.) A nagyapa és unokája története egyaránt azt sugallja, hogy ezt a véres balkáni történelmet csak nagy szerencse árán, vagy „hülyén” (bolondnak tettetve magát) tudja átvészelni/túlélni a kisebbségbe szorult kisember; még a meghunyászkodás és a kiszolgáló magatartás sem mindig elegendő a túléléshez.

Ugyancsak ismétlődő jelenség a térség (és Újvidék) önmagát megsokszorozó és megismétlő történelmében (folyton felszabadítja valaki!) az elvakultként, „monstrum”-ként megjelenő Elvtársnő szerepe; utóbbi regényben a nagyapával perverz, megalázó játékot űző (éveken át borotválni jár a tolószékbe kényszerült/kényszerített férfit, miközben élvezi, hogy az egyszerre fél is tőle és fel is izgatja a játék) Svetlana elvtársnő ilyen, aki a városháza garázsában lövi saját kezűleg főbe a volt rendszer híveit, például Csibiri Antalt, Slemil szomszédját, aki – Slemillel együtt – a Délvidéki indulóval várta 1941-ben az érkező honvédeket. Groteszk módon, Slemil mégsem ezért, hanem Sztálin elvtárs „rágalmazása” miatt végzi majdnem a garázsban; véletlennek tűnik, hogy Svetozar, Svetlana elvtársnő férje meglátja és megkegyelmez neki. Később utalások történnek arra, hogy az eset mégsem volt puszta véletlen, Slemil – titokban a nácikat és Hitlert istenítő – lánya, az elbeszélő unoka édesanyja áldozza fel magát érte; Svetozarral való kapcsolatából születik gyermeke, Slemil Ferenc/Franjo Slemil, az elbeszélés aktuális idejében már ugyancsak időskorú narrátor. Nem véletlen, hogy ő, az elbeszélő, úgy lép ki a történetből – amelynek lényege, hogy a térség zavaros, kusza és véres történelmében az ember úgy éli meg az igazságot, hogy tudja, annak – ugyanabban a történetben – az ellenkezője is igaz lehet –, hogy felgyújtja a család tragédiáit és hazugságait egyaránt szimbolizáló műhelyt, amelyet egykori tulajdonosa, a szerb hatalomátvétel elől még idejében Bécsbe távozott Schwarz úr bízott segédjére, a nagyapára, hogy őrizze, amíg vissza nem jön. Schwarz úr persze sohasem tért vissza Újvidékre, sem Slemil vele együtt távozott német származású felesége, míg a két Slemil semmi mást nem akar egész életében, mint a számukra becsületes munkát és megélhetést biztosító műhelyt megőrizni. Nem véletlen az sem, hogy az unoka – a kilencvenes évek balkáni háborúit követően – akkor számolja fel saját történetét és a műhelyt, amikor az a legújabb „hazugsághatalom” spekulációinak (meg akarják szerezni a telket) célkeresztjébe kerül. A nagyapa kerekes székében – mintha egy Miloš Forman-filmben (Tűz van babám!, 1967) lenne –, saját égő háza tüzénél melegedve nézi végig, hogyan semmisül meg – szimbolikus értelemben – élete története.

A szimbólumok hasonló jelentéshordozása figyelhető meg a Neoplanta-regényben is. A kilencvenes évek elején a regényíró-elbeszélő egyszer azt álmodja, ezt a várost ismét felszabadítják, az ünneplő tömegben ismét találkozik a már halott Török Miklóssal, aki azzal magyarázza különc magatartását, hogy „nem akarta, hogy felcitálják egyetlen erkélyre sem”, ezért: „Elmenekült – meghalni.” Álmában az író fejvesztve menekül a Szabadság téren ünneplő tömegből, s a Bűnök Terének nevezett Duna-partra rohan, ahol magasba lendítve a kezét, a Dunába, ebbe a véres tömegsírba veti a Tito-korszak legismertebb emblémáját, a stafétát. Később, Lazo Pavletić bérkocsijából rettegve tekint az ünnepi beszédekben „Európa kék szalagjá”-nak nevezett folyóra, mint a térségi hazugságok egyik legerőteljesebb szimbólumára: „A bérkocsiból rémülten bámultam Európa legnagyobb folyóját, a sötét, rideg, nagy méretű tömegsírt. Yes, yes, ismételgettem magamban, a Duna összeköt bennünket. Ezt hajtogattam, holott utólag beláttam, itt kellett volna fennhangon folytatnom a mondatot. Yes, massgrave. Kimondani, szembesülni a szavak erejével. Large mass grave in the Danube. Massengrabe. Viele grosse Massengraben in der Donau, die Deutchen, serbs, magyarok, zsidók, yes, Jews, Juden, Jevreji, ja, ja, együtt élünk a tömegsírokkal, hogyisne, hiszen a limesen szent hevülettel gyilkoljuk egymást; csak hát erről bölcsen hallgatunk.” (Végel, 2013. 237.)

A tüzet bámuló tömegből Slemil Ferenc is hasonló, egymásnak teljesen ellentmondó, zavaros beszédfoszlányokat hall ki, amelyekből a nagyapa és maga (átvitt értelemben: az örök vesztes térségi kisember) jellemképe bontakozik ki: „Csodabogár volt, magyarázta egy asszony, akiről feltételeztem, hogy a közvetlen szomszédom. Magányos remete volt. Senkivel sem barátkozott. Azt mondják, az unokája is dilis. Valaki letorkolta: zabigyerek, egy szerb kommunista felcsinálta az öreg lányát. Fattyú! [...] Egy másik közbevetette: Miféle szerb kommunista? [...] az anyja egy véreskezű magyar honvédtiszt szeretője volt. [...] A tisztet a partizánok foglyul ejtették, majd főbe lőtték. [...] Már hogy csinálta fel egy magyar tiszt, tiltakozott az előbbi férfi, amikor az a hír járta, hogy a nagyapja nagy komcsi volt, emiatt tüntették ki. [...] Á, dehogy volt kommunista, én azt hallottam, hogy a komcsik verték véresre, ők nyomorították meg. [...] Vad magyar nacionalista volt, csak ügyesen leplezte, ellenkezett egy másik hang, ezért a magyarok hősként tisztelték, és imádkoztak érte. [...] Nem értem, hát akkor tulajdonképpen mit akart?” (Végel, 2015. 309.). A történetből levonható következtetésünket akár – az anekdota természetének megfelelően, hiszen a Végel-regény tulajdonképpen „véres” anekdotagyűjtemény – poénszerűre is formázhatjuk: „Megőrizni a műhelyt.”

ÉS-Kvartett – Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja
Tényleg 50 éve szeretjük Végel László Makróját?
Elolvasom
Laslo Vegel: Pisac bez domovine
Szerző

Laslo Vegel: Pisac bez domovine

Iz nedavno objavljenih novosadskih dnevnika Lasla Vegela saznajemo da su ljudi bili u ubeđenju da on ima „rezervnu domovinu“, a on, u stvari nema ni svoju jer, kako je napisao „Teško će naći domovinu onaj ko ima savest“.

Vegel je ove sedmice dobio dve nagrade: Društvo književnika Vojvodine dodelilo mu je nagrada za životno delo ocenjujući ovog izvanrednog intelektualca, između ostalog, i rečima: „Od pobunjeničkog žargona šezdeset osme i urbane kulture, pa preko šest decenija pripovedačkog i esejističkog rada obznanjenog u desetinama knjiga, Vegel je pisac posebnog osećanja za razumevanje kontroverznog statusa dvostruke sudbine, pisca bez doma, manjinskog pisca i autora bez oslanjanja na važeće i vladajuće mišljenje“.

Pored ove nagrade, u Subotici mu je pre dva dana, uručena i nagrada „Radomir Konstantinović“ na dan Konstantinovićevog rođenja u ovom gradu. Rečenica koju je Vegel napisao u knjizi eseja „Život na rubu“ možda ponajbolje „spaja“ ova dva intelektualca: „Ne smemo rastvoriti svoje duboko očajanje u monstruoznu ravnodušnost“, jer ni Konstantinović ni Vegel nikada nisu bili ravnodušni. Vegel je primajući ovu nagradu rekao da „pisac bira svoju sudbinu kada bira svoje uzore“ i naglasio da je upravo Konstantinović bio jedan od njegovih uzora. Ovo priznanje dobio je za roman „Balkanska lepotica ili Šlemilovo kopile“ (izdanje Akademska knjiga, Novi Sad).

Laslo Vegel je rođen u Srbobranu (Sentomašu) 1941. godine, na samom rubu te varošice, u poslednjoj ulici. Iako je baš ta ulica činila čitav Vegelov svet, njegov otac želeo je da mu sin završi fakultet. Od 1956. godine kada je upisao gimnaziju u Novom Sadu i doselio se u internat, Novi Sad postaje za njega grad „u kojem je teško, ali bez koga ne može“. Šeta njegovim ulicama i trgovima i piše.

Dok se tokom šezdesetih rađao ÚjSimposion u kojem Vegel objavljuje u nastavcima svoj prvi roman, jedno budno oko iz Novog Sada prati njegov rad – pažnju na njegov talenat javnosti skreće Aleksandar Tišma koji 1970. prevodi Vegelove „Memoare jednog makroa“. Od tih vremena do danas, može li iko zamisliti da se oko nas nešto značajno dešava, a da Laslo Vegel ne reaguje? Svoje duboko očajanje on nikada nije, ni za reč, pretvorio u ravnodušnost koju je upravo on okarakterisao kao monstruoznu. Rekao je da meru i karakter njegove angažovanosti određuje jedna Kamijeva rečenica: „Stvarnost je kao vatra – ne smemo joj se približiti jer ćemo izgoreti, ali ne smemo se ni mnogo udaljiti, jer ćemo se zamrznuti.“

Priča se da je Laslo Vegel prvi od vojvođanskih pisaca koristio kompjuter; Tišma je još dalekih šezdesetih konstatovao da je Vegel napisao prvi vojvođanski moderni gradski roman; prvi je napisao „Pismo srpskom prijatelju“ u kojem je bilo toliko istine, da će mu prijatelj dve decenije kasnije odgovoriti: „Nemoj mi više pisati“; prvi je dobio Pulicera; prvi je, ispisujući vreme u međuvremenu, u svom dnevniku, u noći 5. oktobra 2000. godine napisao „Opet je pobedio nacionalizam“. Koliko je teško biti prvi, koliko je teško biti bez domovine jer se ima savest, najbolje zna on sam.

Cipelni a hazátlanság gyökereit. In. Családi Kör. 2019. október 3.
Szerző
Elolvasom
Töprengő fűszál
Szerző

EGY TÖPRENGŐ FŰSZÁL

Végel László: Temetetlen múltunk. Önéletrajzi regény

Végel László képes a senki más által át nem élt, senki máséval fel nem cserélhető objektív szenvedéstörténetét, lelki meghasonlásainak vívódásait nyilvánossá tenni, mint „egy töprengő fűszál”. SÁNTHA JÓZSEF ÍRÁSA.

Végel László hosszú, a kisebbségi létben töltött évtizedek tapasztalatának összegzéseként úgy döntött, hogy nem a személyes sorsának magánéleti eseményeit helyezi előtérbe. Ehelyett egy mottóul választott Márai-idézet szellemében valamiféle végső számadással tartozik ennek a kettős tudattal rendelkező nemzedéknek a belső történéseiről, amelynek időbeli kereteit a trianoni békediktátum, és a rendszerváltozás utáni véres jugoszláviai polgárháború, majd az azt követő látszólagos béke fogja közre. 

Az író a legszegényebb parasztcsalád gyermekeként, egy nagyon zárt és konzervatív értékeket valló környezetben nőtt föl, ahol a Trianon szó tabunak számított, és csak újvidéki diákként nyílt ki előtte az elhallgatott múlt néhány fontosabb emléke. Dicsérhetjük a vajdasági vidéki élet, Szenttamás két világháború közötti hétköznapjainak, még inkább a magyarság helyzetének, öntudatának, hitének és hiszékenységének pontos ábrázolása miatt, hiszen ők az akkori időkben, ahogyan később sem kaptak az anyaországtól hiteles erkölcsi és valóságos anyagi támogatást.

Ezt a kisebbségi létbe szorultságot volt hivatva megszüntetni a magyar miniszterelnök (Teleki Pál) teljes morális tiltakozását semmibe vevő magyar katonai beavatkozás, amely a szégyenteljes és tökéletesen értelmetlen újvidéki vérengzéssel érte el mélypontját. A válasz sem maradhatott el, a délről ellenállás nélkül a Vajdaságot visszafoglaló Tito-partizánok tevékenysége még tömegesebb és durvább ellencsapást mért a tökéletesen védtelen őslakos magyarságra. Sehol máshol nem volt ennyire kiszolgáltatva a politikai játszmáknak a kisebbségbe rekedt magyarság. Jellemző, hogy azokban a vészterhes napokban, amikor a magyarok, majd Tito-partizánjai törtek be Szenttamásra, a Végel család, majd a szerb szomszéd kölcsönösen bújtatta a kiszámíthatatlan következményektől rettegőket. Az édesanya csak a halála előtt, 1999-ben volt képes felidézni a kukoricásban véletlenül ott talált levetett ruhákat, és azt, hogy néhány száz méterről hallotta is a hajnalban összegyűjtött magyarokat gödrökbe lövő sortüzeket. Később a Tito-Sztálin féle ideológiai ellentét további megalkuvásokra, és absztrakt megfelelésre kényszerítette a már jócskán megfogyatkozott és megfélemlített magyarságot.

Ami később felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan ebben a helyzetben: az 56-os magyar forradalom hatása, amely egyrészt Tito politikájának szovjetellenes jellegét bátorította, amíg csak néhány nap után ki nem nyilatkoztatta a magyar miniszterelnök az ország politikai akaratát a többpártrendszer bejelentéséről. A titkos alku, amely Tito és Hruscsov között köttetett, már jóváhagyta a magyar forradalom véres felszámolását. Miközben a magyar politikai menekülteket befogadta Jugoszlávia, a nagykövetségre menekülő magyar kormányt már kiszolgáltatta a szovjeteknek. A következményeket ismerjük, sőt az sem merült feledésbe, hogyan változott meg a Nyugat által sztár-politikussá avanzsált Tito nemzetiségpolitikája. A sokszor megnyomorított kisebbség, amely az oktatás, a nyelvhasználat, a kultúra területén a legliberálisabb elvek szerinti lehetőségek birtokába jutott, a félévszázados elnyomás után afféle aranykorként élte meg ezt a bő évtizedet, ám a Tito halála után felerősödő nacionalista politikai fordulatot olyan értetlenséggel, amelyhez semmi köze nem lehetett. Ezt mindvégig a kétségbeesett és irracionális, az egykor békében élő összezárt nemzetiségek (Jugoszlávia eszmeisége) öngyilkos politikai radikalizálódásaként szenvedte meg, amelyben a magyar kisebbségnek szerencsére most csak a másodhegedűs szerepe jutott.

Mit mondhat mindezen tapasztalatok bitokában egy Tito-érában szocializálódott, a Nyugat értékeihez ragaszkodó értelmiségi? Súlyos vádiratot ír az egész évszázadot átfogó balfék magyar politikát illetően. Hiszen ezen a hajdani magyar birodalomhoz tartozó, mezőgazdaságilag értékes területen semmiféle racionális és az ott lakók érdekeit szolgáló politikai akarat nem érvényesült. Nem beszélve a rendszerváltás utáni magyar politikai elitek szűklátókörűségéről, amikor hol alig törődtek a határon túli kisebbséggel, hol pedig a belpolitikai haszon reményében mindenféle előnyökkel kecsegtették őket, miközben anyagi és politikai ambíciójuk mindig is pártérdekeket szolgált. Az új éra régi ízekkel teli. Mintha kiszabadultak volna a szekrényből a régen megtagadott-rejtegetett, baljós indulatok. „Számomra sem értelmezhető a budai úri villákból küldött üzenet: legyek büszke a magyarságomra, nem értem, mit akarnak mondani.”

Ezek tükrében nem csoda, ha a ma regnáló hatalom Végel László túlfűtött indulatoktól sem mentes könyvét, a Temetetlen múltunkat szinte a nemzetárulással egyenértékű kritikával illette. A Magyar Nemzet kritikusa nem átall olyan kitételeket használni, amelyek az író sok-sok évtizedes tapasztalatát a szőnyeg alá söprik.„Ám az örökös asszociációk nem a gondolatok gazdagságát tárják elénk, ellenkezőleg, az igazán mély gondolatok, érzések hiányát fedik el, vagy legalábbis álcázzák a bátortalanságot azok kimondására.” Majd végső tanulságként egyszerűen kitagadja Végel Lászlót az érdemmel bíró írók köréből: „Mindezt a magyar kultúra tántoríthatatlan őreként, az NKA kegyelt támogatottjaként.” Mintha csak azt mondaná: A mi pénzünkön írsz így rólunk?

Tudjuk, hogy miféle művekkel kereshetjük ennek az eltorzult, mindig csak a saját dicsőségét hallani akaró szolgahadnak a kegyét. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Végel László képes a senki más által át nem élt, senki máséval fel nem cserélhető objektív szenvedéstörténetét, lelki meghasonlásainak vívódásait nyilvánossá tenni, mint „egy töprengő fűszál”. Ez a kettős identitás nem csak a szerb-magyar relációban játszódik, de abban a hosszú folyamatban, amikor is egy liberális kénytelen-kelletlen érzékeli, hogy ami most Magyarországon és Európában zajlik, az már megtörtént egykori szülőföldjén, a százszor elátkozott Jugoszláviában.

Az olvasónak az a kétsége támad a könyv és a hivatalos kritika kapcsán, hogy a hatalomnak talán nem is lett volna fontos lehajolni gerince épségét kockáztatva egy számára ennyire hiteltelen, satnya kis virágért.

Kentaur, szabadon. Végel László: temetetlen múltunk. In. Mozgó Világ. 2019/9.
Szerző
Elolvasom
Egy makró, avagy unalmas az ember, ha múlttá válik

Egy makró, avagy unalmas az ember, ha múlttá válik

A múlttá válás esélye, s közben a pusztulás mindenkori íze ülepedik rá Végel László újra megjelent regényére. Az Egy makró emlékiratai ötven év múltán jelentek meg (ismét), s ismétlik az élményt, mit kinek-kinek ’68-as énje, világképe, ifjúsága, farmer-korszaki életérzése kínált.i Mert hát kínált a kifulladásig, legalábbis a Makróban, meg a reá következő világnézet-regényekben. „Első regényeim, az Egy makró emlékiratai, az Áttüntetések, majd a Parainézis nemzedéki regények voltak, főleg olyan szereplőkkel, akik még nem ültek be a hatalomba. A Nagy Kelet-Közép-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe című kisregényemben írtam az értelmiségiek rendszerváltási kudarcáról és bohózatáról. Nem is arattam vele babérokat. Járták akkor a posztmodern táncot, vagy pedig a nemzeti zászlókkal rohangásztak faltól falig. Ha ma írnék róluk, akkor a bűneikről írnék, mert végső ideje az önkritikus szembesülésnek, mielőtt a populizmus végleg foglyul ejtené őket. A Bűnhődésben bukkant fel elsőnek a kisember: egy Berlinbe tartó autóbusz kalauza volt a Vergiliusom, aki Európába vezeti az utasait, s alulnézetből tárja fel Európa problémáit. A Neoplantában majd a Balkáni szépségben azonban ők jutnak kifejezésre. A Balkáni szépség főszereplőjében végre megfogalmaztam a kisebbségi hőst, aki sokkal több, mint a kisebbségi kaloda lakója: egyszerre közép-európai is, aki őrzi a műhelyt, amelyet végül az újkapitalizmusban az unokája számol fel. Az új oligarchia a műhely helyén wellness-központot akar építeni, az unoka azonban nem alkuszik, inkább felgyújtja a műhelyt, majd nagyapja tolószékében távozik. Ez a tolószék védte évtizedeken át a nagyapát. A tolószék természetesen metafora is. Tanúja voltam egy ország véres szétesésének, a szocializmus öngyilkosságának, gondoltam, maradt még valami, ez pedig Újvidék, ezért idegennek számító hontalan lokálpatrióta lettem. Most pedig látom az újkapitalista osztály születését, az egyenlőtlenség embertelen növekedését, miközben tanúja vagyok a vajdasági magyarok elképesztő exodusának, ezért elnémulok a kérdés hallatára, hogy milyen esélyei vannak a vajdasági magyar kultúrának, nem merek jósolni. Csak a Balkáni szépség című regényemre utalok, nemcsak arról van szó, hogy átengedjük-e a műhelyt az oligarcháknak, hanem arról is, hogy merjük-e vállalni a tolószéket…”.ii

A hatvanas évek „jugó szabadsága” még messzi mérföldekre volt az 56-os börtönzések és amnesztiák magyarországi állapotaitól, s még temérdek kilométerre a romániai rendszertípustól vagy az NDK-farmeres generáció életélményétől. A délvidéki magyar író első korszak-könyve ugyanakkor érzékeny tükre a kilátástalan sorsú, egzisztenciálisan még kiszolgáltatottabb kamaszlétnek, melyben a „csak felnőtté nem válni!” szándéka és az „el kéne innen húzni” vágyképe egyaránt állandó motívuma. Kisebbségi regény, bár kisebbsége egy akkori többség, vagy más népség, de félig-hallgatásra ítélt populáció.

Végel regénye a semmit nem akaró sodródás, a csajok-pia-bulizás háromszögében megrekedt „vidékiség” lenyomata. Mondhatnám első felében az „abszolúte semmi sem történik” lézengés-élménye a meghatározó, a vége-drámának is úgy feszül kezdete, hogy többen kilépnek a helyi történésekből, lesodródnak az útról, s a semmilyen léthez képesti méltatlanságok árát reménytelen lebegéssel vagy vaktában vállalt rizikókkal fizetik meg. A főhős vontatott „egyetemista-léte” mint a túlélésre játszó unalmas tanárok vegzatúrája szerepel fő motívumként, amikor éppen nem a műbalhé, a pia vagy a pornófotó színezik apróbb perceit. A kezdet felhangja: „Emberek, az istenért, hová rohantok?” tónusa (az első száz oldalon), majd a”Hová rohantok? Nem történik semmi” további száz oldala következik. Mintha packázna az író, vagy egészséges helyi történésre fordítaná le az amerikai „elveszett nemzedék” kiúttalanságát, a „nyúlcipős” létet, az „Úton” farmeres kalandlesőinek hazai képleteit. A nem történik semmi léptéke a létértelmezés kontextusa is. „Mit írjak Tanjának? Akármi jutott eszembe, azonnal rájöttem, hogy nevetségesen hangzik. Vagy pedig hamisan. Aztán a papír fölé hajoltam, és ideges betűkkel ráírtam: ’SZERETLEK, MERT UNATKOZOK’, a kartonlapot a borítékba tettem…” (72. old.). S az unalom mint alapmotívum, a perspektívátlanság még a tengerparti kalandig is eltart, ha éppen nem valami kietlen reménytelenséggel fejeződik be. „Le kell számolnom siralmas ambícióimmal, nevetséges vágyaimmal. Minden régit ki kellene irtani magamból. Ez olyan, mint amikor valaki az ördögöt győzi le. Ha egyszer feltétel nélkül belenyugodnék, hogy nem kívánok semmit, akkor sértegetném őt. Valamit magyarázott a vágy és az akarat nullapontjáról. Mindent csak félig értettem meg a világból. Ez nagyon nevetséges. Egyik lábbal itt élni, a másikkal ott, ez botrányos dolog. Értsem meg, mindent meg kell tagadni…” (143. old.).

A naplóforma alaphangja ez, a „vinjak” és a pályaválasztás közötti lét személyes tónusában éppenséggel „emlékiratnak” is beillik, de a köldöknézés dramaturgiája ugyanakkor az ellenhatást ébreszti: a szlengesen flegma közlésmódok sorra teszik olvasójuk és önmaguk számára is kibírhatatlanná szinte mindegyik szereplőt, a monoton történéshiány ugyanakkor drámaivá festi a létezhetetlen lét mákonyos drámáját. Az ekképpen formált „irodalomtalan” szépírói mű izgalmas áthallással siklik át Végel későbbi esszékötetének tónusába és címeibe is: A marginalitás dícsérete, Hontalan lokálpatriotizmus, Képzeletbeli térkép, Az érett kor virrasztása, Vita a szülőfölddel, Az ifjúság kiárúsítása…iii Talán nem „leleplező”, de árulkodó mégis: az első margójegyzeteim a 143. oldalon kezdődnek, harminc oldallal később már jócskán gyarapodnak, az utolsó húsz oldalon meg szinte fél oldalnyi szövegidézetekre lenne szükség, hogy a történések értelmezésének értelmezhetősége felé illő kerülőt tehessek. S ez nem rólam vall, hanem a kötet regényesre hangolt szerkezetéről, eseményeinek dramaturgiájáról, a „makró”-lét sajátságos értelmetlenségéről inkább. Érdekesen alakul maga a főhős minősítése: egyetlen egy szövegsorban fordul elő a „makró”, de mostani jelentéstartalma már ódivatú szótáraké lenne. Talán a „kallódó nemzedék”, a „jól élni hivatott, de megélni képtelen” generáció kulcsfogalma, s elsődlegesen a vajdasági tájon a fogyatkozó „galeri”, a menekülni vagy kilépni (hozzávetőleges pontossággal: lelépni) próbálók köre lesz méltó e névre, s egyre karakteresebb a naplófolyamatban, majd az „önkörbe” zártság oldódik kollektív magánnyá vagy ballépések sorozatává, heveny lemondássá vagy alkoholos pótcselekvéssé a többiek körében. A „szabadosabb”, „nyugatiasabb” szocialista „jugó” helyzetképe itt részben a történeti silányságok térrajza – ez lenne, amiből vészterhesen menekülni illene –, de a vérbő szocializmus máshol sem sejtelmesebb, úgyhogy csak a világból kilépés vadnyugati képzete marad, ellopható Mercédeszekkel, egzotikus italokkal, képzelt tengerek képzelt nyaralóival és ál-arisztokratáival. Mindemellett a még unalmasabb vagy haszonlesőbb felnőttekkel, akik ha „érvényesülő” értelmiségiek, akkor vagy szánalmasan haszonlesők és kisstílűek, vagy még szánalmasabban hallgatag szolgák. A kötet drámai csúcspontján épp a főhős hördül fel a szociális integráció lehetetlenségét jól jelző duzzogásban: „Mi történt velem? Jobb lenne, ha komolyan tervezném a jövőmet. Találjam fel magam, hogy nekem is sikerüljön, aztán papoljak. De mostanában mindenre gyanakszok, bevonulok a sarokba és morgolódok, úgy viselkedek, mint egy kivert kutya. ’Igazi szolgaivadék vagy, én azt mondom neked’, mondta dühösen, és csapkodta az asztalt.

Az apám valamikor az volt – szolga’, mondtam, és mosolyogtam. Ez a szó nagyon felháborított.

Szolgaivadék.

Eddig még senki sem mondott ilyet rólam. A mosoly lassan és tétován lekopott az arcomról. Vagy lehet, hogy ráfagyott. Nem tudom. /…/ A mérnök hirtelen mozdulattal elfordult. Hallgattunk. Megérezte, olyasmit mondott, amiről nem illett beszélni” (177-178. old.).

A lét, melyben a „mindenki meggyőzi magát az igazságáról”, s ahol „az embernek arra kell törekednie, hogy minél kevesebben használják ki”, valahol a „régi világot” idézi meg. Azt a régit, amely még teljes gőzerővel jelen van, de amelyet a „hippi-lét” makro-szabályai sem írhatnak át. A mikron mennyiségű élniakarás, és a makró-identitás túlélő-értelmiségi lézengéssé válási útja itt valaminő prózapoétikai esemény-határon tartás révén válik korszakregénnyé, a „partikuláris lét” egy változatává, vagy közép-európai „csavargó-történetté”, ahogyan Végel is minősíti: „…regényem főhőse [Bub] is a Balkán szövevényes alagútjain menekül a Mediterrán felé. Ő maga is csavargó, akinek az életét egy másik pícaro kommentálja: Merkurosz, aki azt hiszi magáról, hogy ő van a legközelebb a Naphoz, ezért ő forog a Nap körül a legnagyobb sebességgel. Csavargó, akit sokan hibbantnak tartanak. Újvidék Odüsszeusza”. S a világkép csapdája, nyekergő alakjainak „döglött” mondatai, ahogyan Weöres Sándor minősítette egykor, vagy szárnyalni próbáló mitikus hőseinek félbemaradt bűvöletei egyaránt a világkép-formálás reménytelenségét tükrözik. Az elbeszélés módja mégcsak nem is közvetlen feljegyzés vagy narratív történetmondás, hanem elidegenített interpretáció, inkább a mai blogok műnemének felelne meg, amelyben a stílus közvetettsége alig hordozza a szereplők egyéniségét vagy hangnemét, inkább az „áttűnések” jegyében zajlik a „naptárba” rótt emlékirat-foszlány. Végel, amikor két későbbi regényével Újvidéki trilógiá-ba szerkesztette művét (1993), a közbülsőnek épp az Áttüntetések címet adta. Nem tisztán filmképi etűdök ezek így, hanem stiláris áttűnések és sorsszerű eltűnések inkább, melyekben a narrátor életpályáit meghatározó mitologikumok épp oly hamisnak minősülnek utóbb, mint a vadóc tett, lopott autóval szakadékba vágtatni, hogy azután a maradék makrók motyogva elmondhassák halott társuk kórházi ágya előtt: „Lepipáltál bennünket” (193. old.).

A „lepipálás” mint életművészeti esemény ekképpen a makrók méltó emlékiratává válhat. S válhat ott, ahol azután még egy nemzedékkel később is (vagyis újra) a menekülés, a disszidálás, a kilépés válik „áttüntetéses” megoldásnak. Végel azonban akkor lett főképpen kisebbségi íróvá, amikor az újvidékiség már a marginalitásnak is csupán a peremén maradhatott meg. Másképpen szólva: „Többször is bevallottam, hogy a senkiföldjén szeretnék élni, mert kóbor kentaur vagyok, akinek a nemzeti állatkertben nem találtak megfelelő díszes ketrecet. – A Temetetlen múltunk előző regényeim keretét szabja meg. Ezúttal álarc nélkül, nyílt sisakkal írtam, s ez volt a legnehezebb. Egy szerb kritikus azt mondta az egyik regényhősömről, hogy Švejknek indult, és Don Quijote lett belőle. A személyes útkeresésem is hasonló. De erről az útról, vagyis saját magamról, immár csakis önironikusan szabad írnom. Nem véletlenül mondtam, hogy a történelem bohóca lettem. Koruk lett ironikus, tehát lehetetlen róla ironikusan beszámolni, badarság játszadozni az iróniával, az csak akkor indokolt, ha magam ellen fordítom…” – fejtette ki egy alkalmi életmű-interjúban.iv Egyszóval a már emlegetett esszékötet címével rokon, amit életút-összegzésképpen megfogalmaz: a Lemondás és megmaradás lelkiségéből itt a megmaradással járó lemondás lett meghatározóvá. De lehet, már erről is csupán önironikusan szabad írni. S főként akkor, ha már makróként sem unalmas az ember…, vagy amíg múlttá nem válik.

 

                                                                                                                                                                                                       A. Gergely András

Elolvasom
Ahol az anyanyelv mostoha és a hallgatás teher
Szerző

Ahol az anyanyelv mostoha és a hallgatás teher

Végel László Temetetlen múltunk című önéletrajzi regénye három generáció történetét átfogó munka, amely az elbeszélő családján keresztül mutatja meg a szerbiai magyarok Trianon utáni tapasztalatait. Betekintést nyerhetünk a második világháború alatti és utáni állapotokba, a totalitárius rendszeren át eljutva a nagy változást ígérő demokráciáig. Hősei nyugodtan nevezhetők tragikus hősöknek, akiknek a sorsa a politikai fordulatok örvényében formálódik. Nem a társadalom perifériájára szorított egyének, annál sokkal rosszabb a helyzetük: a peremvidéki lét ugyanis egy jól körülhatárolt állapot. A regény szereplői ezzel szemben a változásokhoz szüntelenül adaptálódni próbáló, vergődő egyének, akik önazonosságot és biztonságot keresnek. Harcuk szélmalomharcnak bizonyul. Ellenségük pedig nem más, mint önmaguk. Az identitás és annak megőrzése tehát minden generációra érvényes, központi téma a műben.

A regény nem a zavaros és gyakran hirtelen fordulatokat vevő történelmi események korhű regisztere, sokkal inkább az egyéni reakciókra, az egyénben lejátszódó folyamatokra helyeződik a súlypont. Arra a beteljesületlen igényre, hogy stabilitásra, értelemre, következetességre találjon a folyamatosan változó világban. A narrátor saját élményeit osztja meg az olvasóval, személyes tapasztalatain kívül elődeitől hallott vagy hallani vélt eseményeket idéz fel. A hitelesség azonban nem elsődleges szempont. Az elbeszélő az olvasó előtt sem titkolja meggyőződését, mely szerint abból a tényből kiindulva, hogy saját elménk szűrőjén keresztül adhatjuk át tapasztalatainkat, hajlamosak vagyunk a jelenbeli igényeink szerint elferdíteni a múlt történéseit. A történelmi események tehát a szereplők nézőpontjaiból bontakoznak ki az olvasó előtt. Továbbá a regény kibillenti a haza, nemzeti identitás és önazonosság, valamint az otthon és a hűség fogalmait, majd újabb, de mindig bizonytalan érvényű jelentéssel tölti fel őket.

A címben megjelenő temetetlen múlt az apák által átélt traumák valójában nagyon is éles tudatba égett képe. Olyan képek, melyekről beszélni lehetetlen, ahogyan érteni, értelmezni is az. A hallgatás mint a feldolgozás egy lehetősége önként vállalt módszer, illetve a következő generációnak hasonló tapasztalatoktól való védelmezésének a mechanizmusa. Bár ez a törekvés nemes természetű, nem változtat a tényen, hogy egyre csak mélyíti az apák és fiúk közötti szakadékot. A történelem kontinuitása megszakad, a gyerekek már egy másik korszakban nőnek fel, ahol nyoma sincs a háború generálta erőszakos megtorlásoknak és az azzal járó félelemnek. Az ebből fakadó eltérő világnézet a nyelvet központi megvilágításba helyezi. A nyelv nem csatorna többé apa és fiú között, a lényegi kommunikáció megvalósíthatatlannak tűnik, ugyanakkor alapjaiban rendíti meg az identitás fokmérőjeként való értelmezését. Fontossága elsikkad a kettős nyelvhasználatban, lényeges momentumok nyelvi megnyilvánulásai vesznek el a felejtés ködében: bizonyos szereplők arra sem emlékeznek, milyen nyelven vallottak először szerelmet. Mások, főleg vegyes házasságból származó gyerekek gyakran családon belül más-más nemzetiségűnek vallják magukat.

A nyelv a maga csökkentett jelentőségével azonban egy annál erősebb gátló tényezőként szerepel az otthonosság érzete, a haza iránti vágyódásban. A külhoni magyarok és az anyaországiak között nem tölti be közvetítői szerepét, tehát meggátolja a beágyazódási törekvést. A földrajzi otthon is idegenként kezeli, és egyszersmind kiveti magából a szereplőket szerb akcentusuk felismerése által. Bizonyos helyzetekben azonban, ami elválaszt, egyben össze is kovácsol, felülkerekedik a nyelv és a hovatartozás törvényein: az egymás számára idegen nyelvet beszélő, de ugyanazon országban élő társak esetében egymás megértése könnyebbnek bizonyul a sorsközösség miatt.

Ezáltal marad tehát a keserű otthontalanság érzete, amelyet három generáció fáradhatatlanul próbál elhallgattatni. A Trianon utáni korszak apái dacos ellenszegüléssel mindenre készen védelmezik otthonuknak tartott tulajdonukat, nyelvükbe oltott identitásukat. A narrátor családjában az apa számára azonban a dac már nem követendő példa. A lázadás egyenlő a szégyennel, a családfő értékrendjében első helyen az övéi megvédése szerepel, még ha az bizonyos fokú alárendelődéssel is jár. Ez viszont nem jelenti a nemzeti érzés teljes hiányát. Az identitás, mint a regényben megjelenő eltemetett magyar zászló, melyet előtte gondosan ládába tettek, hogy első lehetőség szerint sértetlenül kikaparják a föld alól, ott lappang a pofonoktól megedzett kisebbségben. A fő kérdés megmarad: vajon a nemzeti identitás megőrzése és a család védelmezése mennyire valósítható meg egyazon időben?

Ez a kérdés az apa legnagyobb dilemmája, az önmagával folytatott harc magja és az ellentmondások sokasága, melyekbe folyamatosan beleütközik: a képlékeny (erkölcsi) szabály- és normarendszerben nem láthatóak előre az ok-okozati viszonyok. Egy teljesen ártatlan igény, mint az anyanyelvi oktatás biztosítása az apa számára a kommunista pártba való iratkozását feltételezi, ami rosszalló tekintetek kereszttüzébe helyezi őt. Míg előtte egy generációval apósa külföldről származó virágok termesztése miatt vált börtönviseltté, neki sokkal komolyabb büntetés jut osztályrészül, holott semmi vétke nincs: a saját lelkiismerete, az önmagával való elszámolás, amihez hozzájárul az örökölt teher cipelése.

A harmadik generáció már nem tud mindent, megszakad a történelmi folytonosság, az apák titkai, a kibeszélhetetlen végig ott lebeg és beárnyékolja jelenüket. A fiatal értelmiség megkérdőjelezi a rendszert, amelybe beleszületett, de lényegi változtatások majdhogynem lehetetlennek bizonyulnak. Maga a haza fogalma is lebomlik ebben a kontextusban, nem lehet megállapítani, hogy ki hol van otthon, az anyaország is ugyanúgy idegennek tetszik, mint a hely, ahová születtek bár, de amelyet nem éreznek a sajátjuknak. Ahogy a szülői ház felismerése problémát jelent, az anyaország, anyanyelv fogalmak jelentése is megkérdőjeleződik. A regény világában az anyaország mostohának bizonyul. Nem öleli a keblére elszakított gyermekeit, hanem durván eltaszítja azokat onnan. Anyanyelvnek nevezhető az a nyelv, amely alkalmatlannak bizonyul a gyermekei közötti lényegi kommunikációra?

A mű egyik legmarkánsabb kérdésének egy etikai dilemmát érzek. Ki az, aki helyesen cselekedett? Az, aki hősiesen vállalta a kisebbségi nemzetként ráháruló teherviselést, vagy aki az alkalmat kihasználva elhagyta a szülőhelyét? A kis vajdasági település a rendszerváltás után egy vihar sújtotta, szél tépázta, magyarok által szinte lakatlanná vált hely. Az egyetlen nemes feladatnak egy helybeli postásé bizonyul, aki kötelességének érzi leoltani az úgy felejtett lámpákat: leveleket ír a rokonoknak ottmaradt idős hozzátartozók elhalálozásáról, gondoskodik a temetésekről. Ez a cél hasznosabb, mint amit a legtöbb ember kívánhat, akik a maradás mellett döntve hazátlanságukban az örökölt honvággyal élik mindennapjaikat.

Végel László: Temetetlen múltunk. Noran Libro, Budapest, 2019.

Elolvasom
Végel László 80 – így lettünk végeliánusok
Szerző

Végel László 80 – így lettünk végeliánusok

Most látom, február másodikán, hogy Végel László tegnap, 2021. február elsején betöltötte a 80. életévét. Furcsa, hol fiatalabbnak gondoltam, velem egyívásúbbnak, állandósult fizikai és írásaiból kitetsző szellemi jó formája miatt, hol meg idősebbnek, hiszen hogy lehet mindössze három év közöttünk, amikor ő olyan bölcs ember és olyan elismert író, sajtós, véleményformáló.

Arra nem emlékszem, hogy 1990 előtt láttam-e a nevét, arra viszont nagyon is jól, hogy mennyi meghurcoltatásban, milyen fenyegetettségben volt része Milosevics Jugoszláviájában, hogy egy vagy két rapszodikus budapesti találkozáson túl egyszer egy Moszkva tér melletti ír sörözőben milyen jól elbeszélgettünk Molnár Gusztávval és néhány, számomra ismeretlen lelkes fiatalemberrel – de legjobban természetesen arra emlékszem, hogy új vidékeket, mi több, magát Újvidéket hozta be annak mindig bonyolult aktualitásával az 1990-ben szintén megújult A Hétbe. És nem egyedül: akkor még/már írt a lapunkba Végel László jó barátja, Konrád György, a Nemzetközi PEN Klub elnöke, de írt többet maga Végel, és annyira érdekes és fontos volt, amit írt, és annyira egyezett A Hét arculatával, hogy az maga volt az ajándék az örökös cikkellátmányi és sok egyéb gondokkal küszködő (az új évszázad-évezred elejétől jóformán vegetáló, majd agonizáló, hármas-négyes „összevont” lapszámokat megjelentető) kiadványunkkal. Esszéi élményszámba mentek, lelkes visszajelzéseket váltva ki.

Jó, nem volt az éppen olyan sok cikk, meg volt közte átvétel is, de mindig fontos volt a tematika, a mondanivaló, a kifogástalan megmunkálás tekintetében. Így lettünk végeliánusok.

„Végel László (Szenttamás, 1941. február 1. –) Kossuth-díjas író, drámaíró, esszéista”, írja a Wikipédia róla szóló szócikke. Érdemes elolvasni, de jóval többről van szó.

Születésnapjára írja Szerbhorváth György („amolyan szellemi gyermeke”) az Élet és Irodalom január 29-én megjelent számában: „Újvidék mindig csak a nullpont maradt a számára. Mert mikor volt – és lesz – még egyszer olyan, hogy egy vajdasági magyar fiatal a legpatinásabb belgrádi napilap, a Politika színikritikusa legyen? És hogy egy határon túli magyar nemzedék ugyanúgy otthon legyen – ez esetben – a jugoszláviai, szerbiai és vajdasági kulturális életben, mint akár az anyaországéban avagy összmagyar szinten? És nemcsak nézőként, de tevékeny részvevőként is. Ráadásul Végel számára nemcsak 1990 előtt, de ma sem csupán pont a térképen Belgrád és Zágráb, Pristina és Szarajevó, Ljubljana vagy Szkopje vagy éppen egy-egy tengerparti kisváros, mint a montenegrói Herceg Novi.
Őt és nemzedékét sokszor érte a vád, hogy nem törődtek kisebbségi közösségükkel. Ám a tények makacsok, s nem csak az 1990 előtti kritikái miatt. 1992-ben Konrád Györggyel a kettős állampolgárságot szorgalmazta (lám, a liberálisok!), mi meg máig isszuk annak levét, hogy süket fülekre találtak. A ’90-es években az újvidéki Soros-irodát vezette, kisebbségi kiadókat, lapokat, civil szervezeteket mentve meg, vagy megszületésüket segítve. Ezért is megkapta a magáét… Ott volt egy ideig a szerbiai – így a magyar – Nemzeti Tanácsok létrejöttekor is. Aztán mehetett vissza az íróasztalához, bár ezzel mi, az olvasói jártunk jól. Hetente közölt naplójegyzetei a Családi körben pedig a vajdasági magyar „átlagolvasók” körében is (el)ismertté tették. Végel konzekvensen – értsünk ezen bármit – baloldali maradt, az elitek kritizálója és a mélységben élők sorsával szolidáris. Ahogyan a magyarokkal is, hisz róluk írt sokat az utóbbi időkben. De sosem vált kisebbségi íróvá, vátesszé, népszolgává, ügyeletes nagymagyarrá. Akkor már inkább az egyik újvidéki sugárút panellakásában vagy a temerini házban ír – hisz író.”
Igen, ezt elfelejtettem mondani: Végel Lászlóban egy rendkívül szerény, nyitott, vitára mindig kész és végtelenül korrekt alkotót ismerhetünk meg, akit a megpróbáltatások, lám, nem törtek meg.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmából azzal tisztelgünk előtte, hogy az Új Hétbe is átvesszük két írását. Nincs nagyon sok olvasónk-látogatónk, fiatalok vagyunk – de tíz országban olvasnak azért néhányan: megérdemlik, hogy megtudják: Végel László jól van, elemében van. Köszöntsük szeretettel!

Elolvasom
Bűn mint Élet

Bűn mint Élet

 

Végel László naplóregényéről

Egy regénynek mondott könyvnél a saját értékelő szempont keresése, a közéleti-közpolitikai reflexiók erősödő igénye és ebbe egyes uralmi korok, háborúk, illegalitások és illegitimitások betolakodása akkor is jelen van, ha nem éppen szeretnénk ilyesmit. De talán éppen ezért mind erősebb szükség volna arra, hogy Végel László naplóregényeit őszinte és aprólékos regénynaplóként olvassuk meg. A társas-társadalmi lét folyamatába illesztett műfajkritikai nézőpontok között így arra is sor kerülhetne, hogy egyszer elmerengjünk a Végel könyvei esetében folytonosan változó kint és bent, itt és ott, képzet és tény, esemény és reflexió rétegződésein. Egyik műre a másik, mintegy kétévente új könyv, mégis valahol és valahogy egybehangzóan emelkedett, összefüggő, sodrásaiban is kitartó, személyes, drámaian költői, igézően közérdekű mindegyik.

Mintha bizony valamely író írná. De ha ebben semmi meglepő nincs is, azért az elismerő hála mégis hozzátartozik! S a dilemma is: mikor nem napló (is) egy regény, ha személyes? Sőt, a fogalmi csűrcsavar sokkal kíméletesebb, ha kimondjuk: a naplóregény műtörténeti és irodalomhistóriai előzményei részben már sejtetik, hogyan lehet, hogyan kell és hogyan is volna fontos az aprólékos követés, az értelmezés sodrába vont elemző rálátás és a kritikai felülnézet kölcsönhatásai között is meglelni a szerzői intenció és az olvasó reflexiók határvonalát. Végel műfaja már magában is interpretáció, irodalmi beszély, narratív identitáspolitika erős kevercse, s ha ebből még válogatott értelmezési „felhő” szerint kiemelni, aláhúzni, fokozni, átértelmezni is kívánunk, vagy akár csak személyesíteni, elérteni, sajátunkká tenni, akkor az máris a blogok blogja, mívesen megmunkált bejegyzések felszínes kitoldása, s ez is önálló rendszert alkot, amennyiben konzekvens – de el is emelkedik tárgyától a személyes jelentéstulajdonítás felé, s egyenesen a határátjárás eszközével. Mégannyira ilyen a helyzet, ha – mint az alábbi eset(ek)ben hangsúlyosan –, amikor a szerzői sorok eleve szerzői sorokra és idézetekre, intenciókra épülnek. A Négyszemközt Máraival. Naplójegyzetek, 1992–2014 (Noran Libro, Budapest, 2014) valójában írói viszontválasz volt írói kérdésekre és életműre, életútra és helytállásra, polgári ideálok és posztpolgári hiányérzetek vagy csalódások történeti valóságára, ezek képzelt és nosztalgikus, létező vagy hiánypótló képzeteire. S e sorokat – szinte Végel László napló-példáit véve alapul – már leírtam egyszer, itt csupán „bejegyzésként” ismétlem. Ismétlem, mert szószövedékei között Ő is ezt teszi. Megerősít, kiemel, provokál, emlékeztet vele. Eszköz a felkiáltójelek sokasága helyett, miként további mestermunkája a szövegkezelés technikája a saját eszközei között. Kijegyzetelés, megjegyzés, feljegyzés, befirkálás, blog, firkagyűjtemény, reflexió, s még egy sor azonosító eszköz lehetne az alábbi is, ha a Márai-olvasatot követném. De itt most egy másik érzékelés-rétegről lesz szó, mely a maga polgári, illuzórikus, eszméltető, deklasszáltságában is méltóságos szerzői ént tükrözi.

A bácskai magyar író naplóregénye, a Bűnhődés. Úti szövegek már fedlapján ékesen hordozza az állapotjellemzőket. Szikáran erős fa, kitartó, földbe markolóan sokfelé tartó kemény gyökérzet, alatta a kimosódó-kikopó föld, amint lassan már majd elereszti tartását és kidőlni hagyja a támaszték-maradékaira görcsölődő növényt… – rémisztő hangulattal idézi meg a vajdasági magyar író „hovátartozását”, identitását, kettős vagy többes kilétét. Markolva a ragaszkodás helyszínét, de növekedve az égig vagy a kidőlésig, megmakacskodva a kimosódó talaj maradékaiban – ez valóban a szerves kötődés, a jelenlét akarásának drámai összképe. Útjai során – merthogy a kötet telve van ilyenekkel – bizonnyal láthatott, megismerhetett, megfigyelhetett nem egyet a „balkáni” szerző, akinek német, magyar, de akár adriai fogadtatása is legtöbbször a bamba visszakérdezés. „Hogyan…? Szerbiában magyar? Az meg miféle?”. S hát nem a büszke válasz terepe a kapaszkodó túlélésre, a gyökereitől szinte elválasztott históriára hivatkozás, sem a monarchiás időkre, sem a világháborúra, sem a „hideg napok” korára, sem a titói rendszerre, sem a délszláv háborúra utalás mint a saját identitás meglelésének utalása. Utalásnak, „mentségnek” elegendő talán – főként ott, ahol az együttérzés még moccantható valamelyest –, de mintha valamely megnevezhetetlen, el sem követett bűn venné körül, vagy elébe tolakodna mint élmény.

A bűnhődés kötetcím – túl az elsődleges Dosztojevszkij-analógián is – mindenekelőtt a bűn nyomába ered. Avagy a bűnösség felől kérdez, a bűn (bűnök) felé vezető út (különböző utak és sorsok) göröngyei, vízmosott pártázata, megszikkadt talaja és csuszamlós alakváltozásai felé kanyarog. Sőt, kanyargása még lehetne célba, végállomásba vezető, a kötet fortélyos anyaga mégis mintha a céltalanságba fordult irányzatosság hiányérzete, elmúlt világok definiálható milyensége révén a megesett-elszenvedett, kivárt és kiérdemelt nyugatosodás csalfa élményétől kapna alaptónust. Az önironikus búcsú a szocializmustól, az önkritikus találkozó 1988 Berlinjével, a lepusztulni hagyott újvidéki belvárosi kávézó névváltoztatásai és lerobbanásának mikrotörténete mint ellenpont a bécsi kapucíneres világ Fal utáni Berlinjének képtelenségével – oly hangulatos dramaturgiai események, melyek még igazolni is képesek a címlapra került „BerlYn” falfirka esetlegességét, a Berlinre hangolt naplóregény több fejezetét, s valamiképpen a rendszerváltó poszt-yugo korszak egész újhullámosan képtelen identitás-zavarát.

Van-e tehát bűne a bűnhődést invokáló bácskai írónak? Van-e még jelentése a bácskainak, a vajdaságinak, a szenttamásinak vagy a kikindainak, a szerb íróvá lét és magyar nyelvűség „katalogizálhatatlan” mivoltának, aki/ami a Nyugat számára csupán „balkáni”, a balkáni számára kisebbségi magyar, a magyarhon számára nem definiált sorsközösség szószólója, a saját közösség számára kívülálló, a nemzetépítők felől nézve meg valaminő „egységet bomlasztó” morális gondolkodó leírhatóságának jegye lenne, ekként pedig mintegy egész entitásának, egzisztálásának vitatására alkalmas. Ha nem élcelődne-példálózna maga is a kötetben családneve származási, besorolási, eredeti mivoltával, vagy nem hivatkozná örömmel egyik kedves irodalomkritikusa „hogyan lettünk végeliánusok” kifejezését – akkor talán túlzás lenne a sekélyes meghatározás: Végel-számolást készít Végel László arról a pre/posztszocialista világról, mely naplóformán a rendszerváltást a váltás rendszereként jeleníti meg, ami még belefér a közlésmódok kortárs rendszerébe, s beleillik megannyi további műve stiláris egységébe is. Az „éppen rendszert váltunk” pillanata nyilván nem a bűnelkövetés ideje, az azt megelőző már sok bekezdésben, a kötet alaptónusában ugyanakkor az egész poszt-jugoszláv többnemzetiségű háborús katyvaszt és pártprivatizációs cirkuszt jeleníti meg mint potenciális bűnbeesést, beleértve a Délvidék megfontolt világnézeti vágyképét a Nyugatról is, meg a megtapasztalt nyugat valódi arcának honosítási trükkjeit is. A bűn ekként „közös bűn”, a feloldozás ekképpen képtelen elvárás is, a bűntelenség miatti bűnhődés meg még ezekre rárakódó abszurdum is.

Az abszurdtól Végel távol van – de az abszurditások kelet-európai válogatott gyűjteményétől bizony korántsem. Stiláris tisztasága, visszafogott és önkreatív közlés-ökonómiája olyan íróra vall, aki nem heveny indulattal és sebesen, hanem szóról szóra és bejegyzésről asszociációra aprólékosan építkezve konstruálja meg saját világát. Szituatív énelbeszélés, történéstükör, szerepkontrasztok közé ékelt mormogás, közérdekű erkölcslázadás, vallomásos identitáskörkép. Kreálja hozzá a „regény” szót, melynek fő- és mellékszereplője szinte csak egymaga, ugyanakkor vallottan első személyű (a napló révén), melybe a közeli vagy messzi Mások leginkább úgy férnek bele, ha nevet vagy funkciót, szerepet vagy habitust ad nekik, esetleg mindössze megnevezi, ami ismert, ami tudott, ami az egész szocializmus keltetőgépében mindenkori üzemzavar és önemésztő nyűg volt, s ami már előtte sem volt kevésbé kifacsart, hogy ugyanis mily szép is az a múlt, amelyben a „balkáni népek” oly testvéries egységben és harmóniában éltek. Mert hát ez nem így volt, s nem is maradt így.

De ami még nem maradt „úgy”, az maga a magyar identitás, vagy ha úgy egészségesebb a kifejezés: a (bácskai) magyarlét. Az a létezés, mely mintegy útban van szerbnek és olykor horvátnak is, melynek még neve is alig van, ha bosnyákok vagy albánok körében mutatkozik be, s aminek egész öntudata, lételeme, létértelme olyasféle kisebbségi egzisztálás, mely ha akarna sem tudna függetlenedni a szerb többségtől, akár két vagy négy nyelven szóljon is saját hangja. A Bűnhődés-kötet szinte úgy számol a bűnnel, mint leginkább azzal a kérdéssel: milyen az kelet-európaiként is marginalitásban, az út vagy határ vagy térkép vagy domborzat szélén lenni, avagy a történelem csuszamlós perifériáján élni. Merthogy e létnek még igazolása sincsen, sőt léte is kétséges, ha a körülötte dúló háborúságokat tekintjük. Mindezt még elbeszélni sem lehet „igazul”, bűn nélküli tónusban, hiszen vagy panasznak, vagy óberkodásnak, vagy nevetséges vágyképnek, néha provokatív másságnak hat leginkább. Ami meg „mögötte” van, a történések, a létezés módja, a kultúra, a társas kapcsolatok, a rokonságok valódi és képzelt közössége, a „határon túli nemzethez tartozás” valaminő képzete, ez meg aztán végképp a bűn partnere, cinkosa, gyanús fészke. Sőt, mindezt még kimondani sem igen lehet, hisz „Kelet-Közép-Európában a legnagyobb hazugság éppen a valóság…” – ahogyan pontos kíméletlenséggel magfogalmazza a kötet elején (is). Azután már az, kinek szól a valóság szóba öltöztetett tónusa, vágyakkal kisminkelt igazsága, reményekkel kibélelt feltételessége…, valóban csak hosszú bűnvallomás során derülhet ki. Végel azonban nemcsak átjárja a „centrum”-Európa és a „háborús Balkán” közti élményvonalat, de határon kívülre is helyezi azokat a vaksi határolásokat, melyeknek engedelmeskednie sorskérdés, élethelyzet vagy állapot időlegessége, alkalmi kényszer vagy tanulási folyamat eredménye vagy velejárója lehet. Első fejezetétől a még sokkal keményebb harmadikig folytonosan küzd az „énkép” és a Másságkép kísérteteivel, oszlopszentjeivel, zsoldosaival és mellékszereplőivel. Átjárja a bambaságok és korlátoltságok útjait, elkerüli a politikusokra érvényes indulatáttételek kifejezését, átível a történelmi otrombaságok mai béklyói fölött, s elvágyakozik valaminő csudás Európába, egy Másikba, egy „olyanba”, amiben hihetett két generáción keresztül. Azután odaért, körülnézett…, hallott, értelmezett, elemzett…, majd szárnyaszegetten megsemmisült. Nemcsak mert mint „balkáni” magyar nem bír definiálható jelentéssel, s nemcsak mert mint „jugómagyar” nem kíván kivagyibb lenni, mint bárki lehetne a maga identitásával, hanem mert az a bizonyos „Európa” sincs, az is csak képzet, költemény, remény, önigazoló egység, képzelt entitás. Olykor épp azzal, hogy határai sincsenek a történelemtől függetlenül, a nemzetközi erőpolitikáktól befolyásolhatatlanul, a migrációs nyomások és mozgások adatai nélkül, a piaci kereslet és háborús részvétel históriája nélkül, az uniós centrum képzelt egysége nélkül… – s akkor a képzelthez a képzelhetetlent méricskélni hát miféle feladat…?

S bár fennebb rákérdeztem, vajon miféle bűn is volt az, melynek bűnhődés a természetes ára…, valójában a kérdés álságos volt, hisz jószerével az egész kötet erről és ennek képtelenségéről (is) szól. Mégpedig rétegekben, idői, térbeli, történeti, értelmezési rétegekben is, érzelmiekben mégúgy. Az időbeliség mintegy az „endékás” Berlin-élmény felől és Berlinből kérdez rá (Nach Berlin…) a hovátartozás-hovávonzódás körülményeire; a második blokk a poszt-jugóból berlini gastarbeiter-lét felé mozgást és miliőt idézi meg (Bűnhődés); majd a harmadik egység a „képzelt nemzet” képzelt országából (What is Yugoslavia?) a háború dúlta valódi létbe vezet, és képzelt végkifejlet kapcsán halad a nyelv (több nyelv és a többnyelvűség) fordítás-képtelenségei felé, a definiált hovátartozásból az elveszített anyaország jelentésképtelensége felé, a nyelvi jelentés állítmányi minőségéből az identitás értelemközi ragozássá válása felé. Az időiséget minduntalan rétegző térbeliség a falutól a világvárosig, a nem-helyektől a bécsi vagy trieszti kávézóig, az irodalmi életvilágok és az alkotói magány intimitásáig ível föl és le, megosztva dilemmát és kételyt – elsősorban is azokkal, akik megértik ezt a bűnös belső osztottságot és nyelviséget. Amúgy meg…, nemcsak nyelviséget, hanem másságosságot, a kelet-európaiság hordozható örökségként megmaradt intimitásait, az értetlenségek és avas büszkeségek képtelen (haseki, hrabali, kafkai, grotowskii, ionescoi mérvű) dúlását, szinte penetráns jelenlétét is. A kötet „alcíme”, vagy még inkább magyaráz(kod)ó címtartozéka is hozza ezt a turisztikai fenséggel megjelenített bűnrészességet:

„– Arról az útszéli toalettről, csak annyit, hogy a finnyásak ne használják, mert ez még nem az igazi Európa. Odabenn elég nagy bűz terjeng, az erős klór szaga facsarja az orrunkat. Igaz, akkora bűz azért még sincs mint Szerbiában, de sokkalta nagyobb, mint Németországban vagy Svédországban. Mert nem dicsekvésképpen mondom, csak megemlítem, mindent tudok az európai toalettekről. A dánok és a hollandok még a németeknél is jobbak, kiváló minőségűek a szagelszívóik, olyanokat szerelnek be, ami kellemessé teszi a levegőt. Mert nem ér semmit az illatfelhő, ha rossz a szagelszívó. A szagelszívó nagyon fontos, mert számítsuk csak ki, hogy mennyi időt töltünk a toaletten. Szerintem, több évet. Csakhogy mi ebben is lemaradtunk. Ezt jól megfigyeltem, amikor a Belgrád-Ljubljana vonalon dolgoztam. Nos, elég volt betérnem a toalettbe és pontosan tudtam, melyik ország területén vagyok. Szerbiában az ember elszédült a bűztől, Horvátországban a belgrád-zágrábi autóúton, Zágráb felé haladva egyre higiénikusabbak a toalettek. Zágráb előtt már a kézszárítókat is használhatjuk, nem kell bajlódni a papírkéztörlővel. Szlovéniában makulátlanok a toalettek. Nos, kérdem én Önöktől, hogyan lehetett volna összetartani egy országot, ahol ekkora különbségek vannak WC és WC között? Az a baja az Európai Uniónak, is, mint Titónak. Magyarországon klórszag terjeng a WC-ékben, Berlinben viszont illatoznak, és halk zene szól, miközben az ember szükségét végzi…”.

A már közép-európaiak számára is csak sok körmondattal magyarázható kelet-európaiság még a nyelvi kalandon túli ismerkedés terhével is meg kell küzdjön Végel saját nyelviségében. Hol német, hol szerb, esetenként az angol, leginkább a kétnyelvűségben is megülepedett „köztes” nyelvtartomány az, ahol otthon van. Egyenként sem a kötet moszkvai írókalandjában részt vevő oroszok, sem a bosnyák vendégmunkások, sem az „európaiasodott” idegenvezető, sem a német író, sem a szerb környezet nem bír ezzel a nyelvi rétegzettséget igénylő és megvalósító értelmező kedvvel. Önmagára csukott nyelvi burok ez, minden poliglott mivoltában is. Kisebbségi bűn, melyre nem válasz a magyarnak a szerb íróként lét, szerbnek a magyar identitás nyelvi kódjai, németnek a „valami balkáni” vegyesség, orosznak a könyvtári katalógusban helye nincs „nemzetiségi” megjelenés, angol nyelvoktatónak a peremlét elbeszélhetetlen végletessége, s még erre a bűnre rakódik az újvidékiség, a falusiság, a művelt európaiság, az énkeresés értelmiségi nyűgje, az íróiság fogalomtisztaságra törekvő nettsége, a közírói és közszereplési stílusréteg, továbbá a mindenkori önmagával számvetésre képes személyiség bátorsága. Ezek így együtt bűnök, s ha lehet válogatni, a környezet meg is teszi. Közös bűnök, de csak azok számára, akik magukra veszik, megfogalmazzák, értelmezni próbálják és közreadják.

Van egy sajátos rétege ennek a „bűn és bűnhődés” narratívának. A bűn még „egzakt” lenne: aki nacionalista indulattal legyilkolja az újvidéki zsidókat, magyarokat, svábokat, horvátokat, az nyilvánvaló emberiesség elleni bűnért felelős, függetlenül attól, hogy megválasztott vezérpolitikus vagy terepruhás partizán. A bűntelenség már fogalmilag is a „kizárt” kategória ebben a miliőben, így ezzel számolni sem lehet. Marad biztos alapnak a közös bűn, a megosztott felelősség, az általánosító indulat, a vádaskodó vélekedés, a gyalázkodó beszéd. És marad mindezek mellett is, mögött is, időben is, térben is az elmaradottság, a hozott hátrányok, a periferizált lét láthatatlan bűne. A trampliságé, a kisstílűségé, a bugrisságé, a műveletlenségé, a fantáziátlanságé, a hinni és megbocsátani képtelenségé, a vélt vagy valódi „elmaradottság” örök bélyege, a megmásíthatatlanság és jobbra képtelenség gyarmatosítói besorolása. A berlini német felől nézve egyszerűbb a képlet: „Az ő szemükben ott kezdődik az európai igazságtalanság, ahol a fal kezdődik – és ott is fejeződik be” (17. old.). A leleményes vendégmunkás számára ott, ahol a túlélés primér ösztöne győzedelmeskedik a szabályozottság és egyezményesség intézménye fölött: amikor a Berlinbe tartó buszban dicsőség tárgya lesz a hamis útlevéllel utazás, mely ugyan mindenkinek ártalmára lehet, de a vállalkozás mersze/kényszere épp azok leleménye, akiknek veszteni valója sosem volt több, mint egy alkalmi megálló az autópályán. Az úti-kalandban, a margóról „befelé” igyekvők számára pedig ott lebeg a fényesebb vágykép, mely akár még a bűnnel együtt is a teljesebb, az álmokkal telibb, az illúziókból nem üzletet, hanem mérlegre tehető súlyt formáz: a remélhető jobb lét, sőt a „valamilyen” minőségű lét esélyét. Ennek pedig beáldozható akár a történelem is: „Elvesztetted otthonod, mert a peremvidéken az igazi Európára vágytál, elvesztetted Európát, mert az nem ismeri saját peremvidékét”. Mert európainak lenni az ismerhetőség igényével és a nyelvismeret, kultúrahasználat, eligazodás-biztonság élményének átélésével sokkalta könnyebb, mint a szembesülés a „balkániság” vagy „félig és mindig gyanús európaiság” sorstalanságával, a mindenhol honvágy állandóságával, a köztesség idült állapottá válásával küzdeni folytonosan.

Végel itt a „jugomadzsar” identitás tényleges cáfolatait vonultatja fel, miközben nemcsak arra döbben rá berlini ottléte vagy budapesti megfordulásai alkalmával, hogy a „kétarcúság” vagy „periféria-lét” szinte mások és önmaga számára is egyaránt fölismerhetetlenné teszi a kilétet, de a kötet végére eljut a legkarakteresebb önjellemzés visszafogottan indulatos jelképéig, a kentaurságig, melyet magamagára alkalmaz. Ennek beszédes mögöttese az „európaiság” illúziójába táplált hitremény sorstalanságba fordulása, az „európaiak” vagy berliniek tétova értetlensége a balkáni kisebbség körülhatárolhatatlansága kapcsán, vagy a maradék megoldás, mely a kisebbségit még éltetni képes talán: a mitologizálódás, az „én” elvesztésének élményével egy másik, képzelt én individuummal felruházása, ami azonnal megoldásnak tetszik – hisz „definiálható” az egyén felől is, képre rajzolható a Mások felől is, öntudatra érdemesít a sértett entitás álarcok közötti megfelelésében is. Így lesz egyre kevésbé létezhető és védhető entitása „európai identitás”, amely csakis messziről nézve létezik, egy bécsi vagy berlini kávézóban már meghasonlik hatféle egységre. Példázza ezt kétfélével Végel regényes élményképlete is: a trieszti úri kávéházba nylonzacskósan felpakolt csóróként toppan be, ahol az elegáns kapucíner reményében rövid megbékélést és álmodozást remél, de a „földiként” definiált pincér fölvilágosítja: ne tegye, nem ér annyit, számoljon le csalfa ábrándjaival, ez nem az a hely, ahol a magafajták kávézgatni szoktak. De ugyanitt a képzeletjáték is helyet kap: mi lenne, ha a Duna-könyvével elhíresült Claudio Magris lehetne kávépartnere, aki még a népek testvéri szeretetének és ölelő kedvességének illúzióját írhatta meg, nem számolva a vérbosszú és a felturbózott hazafiság balkáni indulataival, fegyvereivel, halottaival, sem a rá következő és mindenkori alávetés kegyetlenségeivel, a hétköznapok kentaur-létének kínjaival, s a meg sem szűnt balkáni háború örökölt indulataival. A helyi „multikulturalizmus” ebbe a két idői szférába, a titói jugo mítosz-szabadságba és a balkáni bombázás internacionalizmusába vetített képe tényleg lenyűgözően illusztrálja a regionális világtapasztalatot, hogy maszkok nélkül még csak törzsi világ sem létezik, európai maszkok nélkül még Európa sem, s talán kentaur-maszk nélkül mi magunk sem. Hiába szorít, hiába fura, de kínosan az egyetlen még lehetséges szerepválasztás…

A lehetségesség képtelensége egyúttal az álcázkodás mindenkori bűn-faktora is. Mintha egyik oka lenne annak, hogy Európa nem talál (ismert és használt definíciók mellett sem) illő meghatározást a „balkánitól” eltérő, kettős vagy többes identitásra, ennek megőrizhetőségére, de még az írói lét egzisztenciális képtelenségeire sem. Ahogyan Jugoszlávia sem talált mást, mint álcázott önkormányzatiságot, álcázott szomszédsági közösségeket, álcázott kapitalizmust, álcákkal élő „multikuturalizmus” képzetét. Végel László igazán méltó (s igencsak európai) válasza a kötet hármas tagolásában a stiláris kalandozás, a remélt „utazás”, a kilépés, az Európa „láthatatlan és ledönthetetlen falainak” űzöttséggel együtt is méltóságos megnevezése, az ideológiai sérelmektől sem mentes historikus emlékezet Berlin-fejezete, az élménydús kalandfilm középső bűn-járata és a „micsodás Jugó” talányos harmadik blokkja. Ezek stiláris láncolata már önmagában is három eltérő stílusréteget köt össze, hiába neveztetik naplónak a regényen belül, vagy regénynek a napló elemeivel… A még teljesebb válasz tehát a történelem lehetséges (vagy legalább hitelesnek tetsző) értelmezésére az identitások megtartásának maszkírozás nélküli, védett örökségnek tekintése, s ekként megtartása mindenfajta határátlépések között is. S ebben kulcsszerepe van a megélt történelemnek, a 20. századba vesző kiszolgáltatottságok együttes tudásának, az időrétegek egymásra rakódásának:

„A nagyapám először az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgára volt, majd a királyi Jugoszláviáé, aztán Magyarország honpolgára lett, végül a szocialista Jugoszláviáé, holott egy emberöltőn keresztül ugyanabban a faluban lévő házikójában élt… A magyar hatóságok kommunistagyanúsnak tartották, és a szegedi Csillag börtönbe zárták, a kommunista partizánok fasisztát láttak benne, és a saját háza előtt véresre verték, megnyomorították. Ilyesfajta túlélő volt az apám is” (82. old.).

S benne rejlik ebben a historikus rétegben a saját élettörténeti egyvelege is, a bandázós gyerekkorral, a fagylalttal megvásárolható mindig vesztes cigánylurkókkal, a tévéképernyő és rádió, farmer és endékás utazás, adriai nyaralás és némelyek német vendégmunkás-létből szerzett vagyonának hazai feltornyozása is. A saját gyermek-idillben a szocialista dalnokság vagy a hantapalintázó párttitkárok semmivel sem emberibbek innen nézve, mint a rendszerátalakulásban lecserélt utcanevek és önképüket átfestő politikusok hamiskás arculatváltása: „ragyogott a titóizmus, mint a tévéképernyő, ami mögötte volt, az viszont teli volt veszélyes és hamis ígéretekkel, amelyekben jó volt hinni, mert másképpen nem lehetett volna túlélni...” (169. old).

A történeti kontraszt személyességének és jelenvalóságának kétarcúsága a „két Berlin” kettős arcával is harmóniába kerül:

„Talán nekik is jobb, ha nem emlékeznek semmire. Ha beszédbe elegyedtem velük, kiderült, hogy ők is a távoli tenger és a távoli mennyboltozat között bolyonganak. Egyetlen szóval sem utaltak azokra a németekre, akikről az iskolában tanultam. Azokra sem, akiket az olvasmányélményeimből ismertem meg. A nyitott Berlin némán bűnhődött, amíg Berlin rajongói is bűnhődtek. Mindenki barátságos volt, mindenki kedves, még az utca embere is szívélyesen válaszolt, ha számomra ismeretlen utca vagy metróállomás felől érdeklődtem. Már-már túlságosan barátságosak voltak, túlságosan nyitottak, mintha csak ezzel is saját titkukat kívánták volna leplezni. Kezdtem gyanakodni, hogy a németek a titkok népe, titkot hordanak magukban, amiket nem mernek senki előtt sem feltárni. Még maguk előtt is ügyesen palástolják. Mi lesz velük, ha egyszer feltörnek belőlük?” (144. old.).

A titkok népét a feltárás népének fiaként megismerő, Berlint járó Végel László a zárt és nyitott világok OTT is jelenlévő egyvelegére talál, ahogyan saját szenttamási, újvidéki, perifériára szorult vagy budapesti entitásában sem rejti mélyebbre meglátásait. Talán legszikárabban a kiadó kötetvégi „ajánlása” fogja ezt össze, imígyen: „kreatív sokszínűségével vonzza az ebből (abból) az érzésből korábban elzárt, kizárt közép-kelet-európai és ’balkáni’ magyart. Sok szép szomorúságélményt nyújtó, ám szeretnivalóan nosztalgikus pokoljárás ez a kivételes naplóregény”.

Elolvasom
Događanje sveta u piscu

Događanje sveta u piscu

Laslo Vegel: Nesahranjena prošlost; s mađarskog preveo Arpad Vicko; Akademska knjiga, Novi Sad 2021.

Odavno već nema knjige Lasla Vegela, pa gotovo da nema ni eseja ili dužeg dnevničkog zapisa, a da se ne nađe mesta za spominjanje ili navođenje Maraija, Šandora Maraija, koji kao da je postao Vegelov etalon za književna pitanja, estetska i etička. U najnovijem Vegelovom romanu, posve neposredno autobiografskom iliti memoarskom, Maraijeve reči su moto knjige i vredi ih ovde navesti u celosti: "Autobiografija je opravdana samo ako pisac svoje lično bivstvovanje doživljava kao mikrokosmos koji je organska dopuna univerzalnog bivstva. Dakle, ne izveštava o tome šta se desilo njemu i oko njega, već zapisuje kako se svet dogodio u njemu". Niti Marai uistinu daje univerzalno primenjiv recept (zamislite jednog, šta znam, Gombroviča, kako nastoji da ga sledi?!) niti ga se Vegel dosledno pridržava, ali nečega važnog, ne samo za ovu knjigu, tu svakako ima, i utoliko je moto izabran sasvim prikladno: (u) junacima zrelih proza Lasla Vegela svet se stalno događa i kroz njih se prelama, pa nema razloga da tako ne bude i kada se glavni junak Lasla Vegela zove – Laslo Vegel.

Nesahranjena prošlost je, dakle, podnaslovljena kao Autobiografski roman. Ne, znači, "autobiografija", nego "autobiografski roman". Razlika nije cepidlačko-terminološke naravi. U ovom potonjem slučaju pisac, može se reći, mnogo manje duguje vlastitom životu. Ne tretira ga kao spisateljski zadatak po sebi, nego kao građu koju prilagođava zahtevima i zakonitostima romana, a sam je smisao pisanja u memoarskom ključu u izvesnom smislu reči negde drugde, izvan njega samog. Zapravo, ne toliko izvan njega, koliko je širi od njega, poopštava ga, transcendira.

Čitaocima Neoplante ili Šlemilovog kopileta, pa i prethodnih Vegelovih knjiga, uključujući esejističke, tematsko-motivski spektar Nesahranjene prošlosti neće biti nepoznanica niti novina; štaviše, može ih i obeshrabriti osećanje da čitaju "još jednu knjigu o istom". Ipak, isplatiće se odupreti se toj slabosti.

Elem, koja je to prošlost koja je "nesahranjena" i kako je to Vegel sahranjuje? Ako je uopšte sahranjuje, pošto je vrlo verovatno da će uskrsnuti prvom sledećom prilikom…

Roman se otvara datumom Vegelovog rođenja, 1. februarom godine 1941: Evropa već gori, a jugoslovenska kraljevina dotrajava u miru koji samo što nije skončao; njene će delove kojekakvi razvući kojekako, pa je mrcvariti sledeće tri i po, četiri godine. Vegel će se roditi u Srbobranu/Sentomašu, ovlašno urbanizovanoj varošici severno od Novog Sada, usred bačke crnice, kojoj će već za koju nedelju, nakon Beograda, Pešta (ona hortijevska, posle i salašijevska, brutalno osovinska) iznova nakratko postati prestonicom, da bi se potom iznova obrela u južnoslovenskoj državi, ali ovaj put socijalističkoj i federalnoj, kroz čije će svakojake mene i iskušenja proći i Vegel i njegovo blisko, ponajpre porodično okruženje, i koja će krvavim nosem zaorati ledinu u jednoj orgiji nasilja i raspada kakva će izroditi jedan naizgled sasvim novi ppredak, ali tvrdo utemeljen na zasadama starog, "pretprošlog", moglo bi se reći.

Glavna su uporišta autobiografskog romana kao poosobljenja jednog šireg iskustva odrastanje u zemlji-utopiji (Jugoslaviji) i u političko-ekonomskom sistemu-utopiji (socijalizmu), u koje je i Vegel, kao i znatna većina njegovog nacionalno-zavičajnog okruženja, tog novostvorenog "vojvođanskog mađarstva", isprva vrlo oprezno, a posle sve iskrenije verovala, ne toliko što ne bi umela zamisliti nešto po njih "bolje" koliko što je iskusila ili barem videla nešto gore. Sada, na razvalinama i jednog i drugog, piscu ne preostaje nego da promišlja takav kraj, i to da li je on (i zašto) bio neminovan. No, tu je i jedan još stariji i dalekosežniji istorijski udes, sada već stoletni mađarski trijanonski kompleks, koji je za vremena svih Jugoslavija bio nekom vrstom tabua i unutar četiri porodična zida, da bi onda buknuo nekontrolisano, uz sve propratne elemente parade pijanstva i kiča. No, ma koliko obeležen sudbinom zagraničnog "mađarstva" iz kojeg ne želi da pobegne u zavetrinu odviše apstraktnog kosmopolitizma, Vegel na svako "mađarovanje", narodnjaštvo i ostali jeftini etnocentrizam reaguje ne samo s odbojnošću i gadljivošću estete, nego i s jednom upravo marksističkom skepsom čoveka koji je odrastao dovoljno "nisko" na socijalnoj lestvici da zna da, recimo, Mađari-gospoda i Mađari-sluge nigde osim u lošim domoljubnim pesmama (a dobrih ionako nema) sudbinom ne pripadaju istoj naciji…

Držeći se, dakle, Maraijevog naputka, Vegel je dosta škrt, možda i odviše, u romansijerskom artikulisanju onog "ličnog" (primera radi: saznaćemo da su ga "antibirokratski" nacionalisti oterali s novosadske televizije posle 1988, ali nećemo prethodno saznati da je i kako je uopšte počeo da radi na televiziji…), uvek dajući prednost onome što se može neposredno podvesti pod "događanje sveta u njemu", tj. onu vrstu događanja koje je burno, prepoznatljivo i nosi beleg nadlično relevantnog iskustva. Srećom po čitaoca, u tome Vegel nije baš sasvim dosledan, pa u romanu ima nečega od atmosfere Novog Sada pedesetih i šezdesetih, i jedne mladosti žudne, žedne i željne svega, od poroka do erotskih iskustava usred jednog zapravo još duboko patrijarhalnog društva… U tim delovima knjige prepoznajemo pisca Memoara jednog makroa, i taj nas susret razgaljuje.

A "prošlosti" koju valja sahranjivati, a stalno je iznova nesahranjiva, svakako ima dovoljno za još mnogo knjiga. Koliko god sledio Maraija, Vegel će napisati samo one koje samo njemu pripadaju a svih nas se tiču, i u tome je njihova posebna vrednost.

Elolvasom
„…életében legalább egyetlenegyszer mindenki zsidó volt, vagy lesz, suttogta apám…”

"…életében legalább egyetlenegyszer mindenki zsidó volt, vagy lesz, suttogta apám…"

Margináliák az Ígéretföldi Város regényéhez

Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Városregény[1] kötetében a zsidóság nem szereplő, nem is a mindenkori megtorlások elszenvedője – csupán jelképes a hivatkozás. Sorsazonosság, egyetemessé váló kiszolgáltatottság, bármikor előkeríthető vád csupán, melytől azonban nem kevesebb a regény historikus bázisa, hanem szélesebb alapozású, alapbenyomásként a szerzői attitűd változatlanságát tükrözi. De neoplantai népek egykor volt és változóan formálódó sorsközössége egyben a folytonos kiszolgáltatottság és elérvénytelenedés, a kertészi sorstalanság közös élménye lehet, melyben az alávetettség látszathiánya és felszínei a mindenkor talán közösen vágyott ismeretlen térség, az Ígéret Földje után kutatás terepe volt és maradt. Eléréséhez is közös a törekvés, zsidó kereskedő és német vendéglős, szerb fiákeres és magyar fiatal egyaránt a megszakítatlan megalkuvás bűvöltében élhetnek. Ettől válik közös alapélménnyé a hazugságok, félelmek, kábulatok és önámítások hálójában vergődés közössége, melyben valósággal újszerű a ráébredés: "Katicám! Rájöttem, hogy életében legalább egyetlenegyszer mindenki zsidó volt, vagy lesz, suttogta apám" (161. oldal). S valóban, ha ez a kitettség és sorsszerű kiszolgáltatottság örömét vagy közösségét jelképezi, akkor a háromszáz oldal szövege lehetne egyvégtében zsidó helytörténet is.

De nem az, csak példázat. Erős és hatékony utalás a mindenkori alaptéma változataira, mely Végelnél a kisebbségi sorskép mélyebben árnyalt és keserűen megkísértő sorsfordulatokban állandósul. A helyiek társadalma (már aki érti, érzi, képviseli és megtiszteli még…) a Mária Terézia telepítési engedélyével létesült új város reményteljes múltját látja legszívesebben, ez válik az "ősök" küldetéstudatának és a kollektív emlékezet (az assmanni értelemben konnektív struktúrák) továbböröklődésének feladatává, az idősek ezt látták még érvényesnek. A kötet emlékező főhőse a maga definiálatlan sorsvállalásával is a multikulturális, sokféle lakosságból összevegyült és városi igényű közösségalapítás híve, melyet (nemcsak később, a háborús idők partravetettségi közérzetében, frontra vezényeltség idejében, hanem generációk örökségeként) valamifajta Ígéret Földjének reméltek és formáltak.

Harmonikus együttlét helyszíne ez, vagy legalább egymás mellett élés tűrésterülete, városias attitűdök, polgáriasodó nyitottság, egyeztetett közélet, kollektív feltörekvési vágy Szabadka és Szeged, Belgrád és Budapest közötti státuszra. S ami ebből sikeredett, sok szempontból nem is volt kevesebb. Csak hát az idők, a legyőzött törökök utáni új épülésének vágyképe, az 1918-as bevonulás családi emlékképei, a későbbi "hideg napok" kivégzései, a felszabadítások (sok volt azután már!) kollektív öröme és büszkesége, a kereskedés és helyi kisipari felvirágzás reménye, a bácskai "zöldségkert" térségi dicsfénye mind-mind olyan virtuális élménnyé lettek, családok örökségévé, személyiségek fölemelkedésének útjává, melynek "küldetéses" jellege a teremtésben megkapott hely képzetével volt analóg. De mert közel is volt Európához, meg Balkán is volt, magyar is volt meg szerb is volt, Horthy délvidéke is volt meg Tito szocialista "szocialista önigazgatási" példatárához is tartozott, jutott bőven a városnak megszálló szerb és megszálló magyar, térfoglaló német és hódító orosz, fasiszta és kommunista, büntető és kiemelő politikából elegendő. Olykor a csizmát sem volt érdemes levenni, mert kisvártatva jött a következő sereglet, bosszúval és büntetéssel, zsarolással és vegzatúrával, elkobzással és kisajátítással, behívóval és munkatáborral, kivégzéssel és erőszakolással.

Új volt a város, egykor, valóban – ám azóta nóvum mivolta megkopott, népessége elvegyült, sorsa a határok tologatásával is folyton változott, a fennhatóságok szerb királyi, délvidéki magyar, átvonuló német, sereglő muszka, csetnik és montenegrói, macedón vagy bánáti, horvát vagy zsidó jövésmenéstől pedig nem még színesebb, hanem sokkal fölismerhetetlenebb világgá tették. S amidőn még a szálló vagy a főtéri cukrászda neve is attól függött, ki volt éppen a megszálló, vagy az utcák neve is gyorsabban változott, mint azt a fiákeresek megtanulhatták, olyankor az uralgó helyi elitből is másodperc alatt lett kizsákmányoló, népáruló, besúgó, bűnös, likvidálandó vagy börtöntöltelék, Horthy vagy Sztálin kutyája, majd komcsi kizsákmányoló akár, semmint azt a "közösség" fogalmába tartozóként még elfogadhatták volna. S Végel László nem ereszt, amolyan régi gátőrként sétál a Duna partján, eszi magát, lamentál, a regénybeli hallgató főszereplő ifjabb nemzedék szeme elé fölvonultatja a fiákeres öreg egész századnyi emlékezetét, amúgy a bakon ülve, a város néznivalói közt poroszkálva, a bölcsőtől a temetőig három generáció életélményét "tollba mondva".

"Nominentur Neoplanta – jegyezte fel latinul Mária Terézia az újvidéki polgárok írásos kérvényére, amelyben kérik, hogy a Péterváradi Sáncok nyerjék el a szabad királyi város címet, mivelhogy többé nem egy katonai település, hanem egy szabad kereskedő város polgárai akartak lenni. És megfogalmazódott kozmopolita óhaj is: minden nép saját nyelvén nevezze meg a városát. Több mint kétszáz évvel ezelőtt, 1748. február 1-jén, latinul, a néhai kozmopoliták nyelvének oltalma alatt hivatalosan megalapítottak egy Duna parti várost, amelynek születésnapját évtizedek óta nem ünnepeljük. Születésénél szabók, földművesek, csizmadiák, vendéglősök, kereskedők, cipészek bábáskodtak, most egyetemi tanárok, ügyvédek, írók, orvosok, politikusok feledkeznek meg róla.

Múltak az évek, az évtizedek, s minden február 1-jén, nemzedékről-nemzedékre megbotránkoztató csendre ébrednek a házfalak, a terek, az utcák, a piacok. Ez a csend jellemző ránk: beférkőzött a szellemünkbe, úgy érzékeljük a szívünkkel, mint a morfinista agya a tű hegyét.

A hatalom üldözte ezt a csendet. Még ezt is! Éppen ezért sokat és hangosan ünnepeltünk! Jubileumokat, kongresszusokat, nevezetes és mellékes történelmi dátumokat. Azok tervezték a zászlóerdőket, akik legkevésbé ismerték a tereket, az utcákat: akik nem vettek tudomást az alapításról. Számukra csak az volt a fontos, hogy egy ritmusra és egyformán táncoljunk, hisz meg sem fordult a fejükben, hogy a városnak soknevű, soknemzetű múltja van. Ünnepeltünk, akkor is, ha nem akartunk.

Most új ünnepeket követelnek, leghangosabban azok, akik a tegnapikat rendezték, de egyről továbbra is megfeledkeznek: a születésről, a kozmopolita latinról. Akik viszont legalább magukban megemlékeznek az apokrif születésnapról, azok a múltban sem ünnepeltek túl hangosan, nem teszik ezt a jelenben sem, mert valami hiányzik az életükből. Nincs más hátra, minthogy az emlékezetből száműzött kezdet köré kis kört húzzanak, és megrendülve tapasztalják, hogy olyan sokat kell a körön kívül botorkálniuk…" – írja Végel a Peremvidéki élet kötetben (2000), s ahogy olvasóként látom, botorkál ma is, tétován áll a kocsonyás csöndben és lagymatag hiábavalóságban.

Áll és vár, kivár és bezár, remél és legyint a "Duna utca közepén, mint az őr, aki nem kell senkinek. Figyelek és várok. Valójában otthontalan vagyok, mint sokan, akik céltalanul őrködnek, és egy megtagadott születésnapra gondolnak. Nem türelmetlenkedem, csendben, egymagamban várakozom. Arra ítéltem magam, hogy ebben a városban éljek, amelyet önmagától idegenített el a rurális szellemmel átitatott történelem. Ez a múlt lett a legkönyörtelenebb és a legaktuálisabb jelenünk, amelyben elvesztett urbanitásunkat keressük. A polisz lakosát, a szabad újvidéki polgárt: most már tudjuk, hogy csupán egy kitalált történettel áltattuk magunkat".[2]

Végel köteteiben talán leginkább a szerzői spleen, a lehangolt élmény ismétlődik, a szerbiai, délvidéki, magyar közösségi panasz egyezik, melyben ha két szereplő (legyen apa és fia, férj és feleség, szülői házból kiröppent fiatal és halálra készülő öreg akár, zsidó vagy ortodox szerb) bárhol is "összehajol", abból mindig kilóg valahol a keserűség, a széthúzás, a lehangolt és reménytelen jövőkép, az áldozatokkal teljes múlt, melyben nincs tiszta örökség, nincs vállalható identitás semennyi. Ám mindig van bőven megcsalás, reménytelenség, kínok körei, fásultságok időszakai, félelmek korszakai, mikor milyen tónusban: szerb királyi, magyar megszálló, német leigázó, orosz felszabadító, titóista partizános táltosság, újabb szerb, majd újabb magyar fennhatóság, majd semmi és senki, csak a pénznyelő korszak újgazdagjainak és rablóinak magabiztossága.

"Ezek ugyanazok", ha nem is ténylegesen, de a "visszajövünk, s rendet teszünk!" korszakai úgy váltogatják egymást, mint a villa szénát és a lucernát, mely ezúttal Neoplanta városi hintóinak, a fuvaros népeknek, a vendéglős és cukrászdás szereplőknek hátterében hordozza a válogatott szereplők sűrű sorsait. Persze ezek mégsem állandóan ugyanazok, de mindig akad még éhesebb, még kíméletlenebb, még elfajzottabb, még voluntaristább és sokkal erőszakosabb, s mindig jön újabb különítmény, amely "felszabadít" (és egyben meg is száll, rekvirál, rabol és távozik), de mindig előugrik egy újabb, akinek a legsemmirekellőbb tudása sincs Neoplantáról, a helyszínekről, a sorsokról, a félelmekről, a dilemmákról, a megalkuvásokról és szégyenekről, egy fénykép jelentéstartalmáról, egy épület színéről, egy ló sorsáról vagy egy hintó elkészüléséről, egy üresen telő vasárnap délutánról vagy egy fegyveresektől hőzöngő város éjszakai kocsmáinak "lovagjairól".

A Neoplanta-kötetben ezért semmi sem ugyanaz, mint a korábbiakban (talán egyetlen szituáció utalása ismétlődik, nem több), sem a szereplők, sem a sorsok és nézőpontok, históriák és szenvedések. Csak az író személye azonos, "csak" a délvidéki magyar hogyérzet hitványsága és vállalhatatlansága hasonlít, csak a "menekülni sem, maradni sem" állapot reménytelensége megfeleltethető a korábbi köteteknek. S közben mindannyian ugyanabban a pácban, csávában, pocsétában, reménytelen és méltatlan múltban ülünk, közösen, olykor harsányan. "Horthy Miklós katonája…" vagy Tito bűvös lényének populáris himnuszai is olyan nóták, melyek rendszerint az ablakaink alatt zengenek föl, vagy egy lepukkant kocsmai pult mellett, egy erőszakos éjszakán vagy egy rekvirálós hajnalon, amikor az árulóvá válás, a "magyarrá lettél!" vagy "ez is csetnik!" vádjai kisdedek és reszkető asszonyok, frontot járt öregek és megfelelni még képes újabb nemzedékek életvilágában maradnak alapélmények.

Ami ugyanaz: talán a sosem végére jutó különbségtevés, a mindig lekezelő "másság" vádja, az örökké sikeres fegyvereknek szánt kifosztás és erőszak, lerablás és kiszolgáltatottság arzenálja. Ez csak igen ritkán és alig moderálhatóan változik, rendre megmarad intoleráns és kegyetlen, kíméletlen és elszánt. Ennek nyomán pedig a szerzői "ugyanaz" csak a visszhang, jele és lenyomata a létezhetetlenségnek.

Végel a beláttatás és megnevezés, személyes élettörténet és rokon história alapanyagát kínálja – a verziók már a lét feltételei. Ami roppant hasonló maradhatott, az a kisszerű kakaskodás, a folytonos besúgás, a zsarolások, megfélemlítések és uszítások "magyar testvérisége" (Magyarok, összetartás! – 69-75. old.), meg az Ígéret Földje mint képzet, mely frontvonalon, haza-vágyakozásban, kényszermunkán, fogságban, idegen földön harcolva oly leírhatatlanul távoliként vonzó (Zarándoklás az Ígéret Földjére – 185-193.), hazatérve azonban dezertálás miatti munkatábor, lassú halál lesz belőle…; vagy a Fruska Gora szőlein hizlalt császári bortermés ábrándképe, mely messzi bécsi fiákeresek közé röppenti a büszke képzelődőt (23-36.) – vagy egészen a fő helyszín, a Dornstädter cukrászdát ékítő fotókig, melyeken Ferenc Jóska, Péter király, Horthy Miklós és Tito marsall virul (addig, ameddig), alattuk éppen orgiát rendez az aktuálisan uralkodó hatalom, s ahol évszakonként változik, hogy Honvéd vagy partizán a hős éppen (271-275.), a "gondtalan szocialista nemzedéknek" meg A csokoládé is édesebb (265-270.) jut, amikor A Szabadság térre belopakodik a kapitalizmus (261-264.), vagy amikor "A Szabadság téren esküdöztek, hogy a kapitalizmusban boldogok leszünk. A csetnikek által jut a szabadság a Szabadság térre" (39.).

Igen, ezek a mások, amikor a hasonlók már ugyanazok. Mert "a csetnikekből kommunisták, aztán a kommunistákból csetnikek lettek. Vagy a kommunisták évekkel ezelőtt jobblétre szenderültek, most meg forognak a sírjukban? Semmi sem hitelt érdemlő" (39.). Időközben a felszabadító, a megváltók örököse is éppúgy megaláztatik, mint az előbb Horthy bevonulását, majd rá pár évre a kommunistákét ünneplő nagypapa emlékképe (248-260.).

Igen, sokszor csak a szónokok változnak, váltanak ruhát vagy sipkát csupán, esetleg limuzint is, mert Sólyom elvtárs és az állambiztonság akciója (137-149.) kiterjed ugyan a kínos kényszerekre, de nem ad választ a Ki a zsidó? Ki a szerb? Ki a magyar? Ki a német? fejezet alapkérdéseire, melyeknek révén az egész Neoplanta (mely lett azután Neusatz, Újvidék, Novi Sad is) csak úgy maradhatott szabad királyi város rangján, hogy elviselt minden kivagyiságokat, a városlakók időszakos likvidálásait, lettek légyen az érkezők éppen Horthy vitézei és különítményesei, újvidéki mészárló csatlósok, magyar fasiszták, németeket internáló honfiak, ki- és átvonuló alkalmi erők, a "visszatérünk még!" búcsúszavával pótkocsistúl megpakolt szajréval távozók, vagy az időszakos "új felszabadítók", akik mindenesetre leigázták az előzőeket és helyi kapcsolataikat is.

"Néha arra gondolok, hogy soha sem távozom a Duna utcából, örökre itt maradok, toporgok, mint egy elfelejtett strázsáló, aki elfelejtette a jelszót, azt sem tudja, mit kell őriznie, feleslegesen őrködik, de mégis marad, mert nincs hová visszavonulnia; nem a felszentelt lokálpatriotizmus vezérli, hisz céltalan ragaszkodásával csak az otthontalanságot tudatosítja magában. Bizonyosságot és némi reményt csupán abból a felismerésből merít, hogy saját kitartásának köszönve eggyel több felesleges ember sétál az utcán.

Az újvidékiek ugyanis felesleges emberek lettek. De a városlakónak ennyi is elég. Eleget hitegették azzal, hogy csak egy igazság és sok hazugság van. Időnként meggyőzték erről, de arra sehogy sem kapott választ, hogy mi az a nyálkás, ragacsos, kocsonyás anyag, ami a kettő között van, s amibe elrejtőztek azok, akik hosszú és irgalmatlan évtizedeken át meghatározták, hogy mi a hazugság és mi az igazság. Ha a kocsonyás anyag mindent elönteni készül, akkor valószínűleg csak egy hazugság van, és sok igazság, állapítja meg magában, és úgy érzi, ezek után könnyebben viseli el a hiábavalóságot" – írja a hiábavalótlanságokat is megnevező Végel.

A hazugságok között keres utcákat a fiákeres elbeszélő is, kinek hangján ezúttal a helytörténet ezernyi szépsége szólal meg, s nemegyszer az apák néma, elhallgató "válaszait" újragondolva – de aki személyes sorsában a mindig várt jobblétet csak percekre, kiváltságos órákra szerzi meg. Hisz a térképeket is újraírják, az utcatáblákat is eltörlik, csak a régmúlt mappái halmozódnak immár a fiáker-ülés alatti tárhelyen. Az utókor idegen birtoklója, aki a mesélő halála után a fiákerért eljön, csak turkál, keverék nyelven valamit akar, majd kiszolgálja magát: "Újabbnál újabb térképeket húzott elő.

Közben valamit magyarázott, de ebből sem értettem semmit. Leszállt a bakról, megragadta a rudat, és vonszolni kezdte a fiákert. Lassan tűnt el az alkonyatban. Jebi se! – mondtam, miközben arra gondoltam, lehet, hogy az alak eszement, nyilván elképzeli, hogy hős, aki majd egy szép napon felszabadít bennünket" (292., záró sorok).

Ám hogy a felszabadítani érkező hős a város megváltója, az Ígéret Földjének jövendő uralója-e vagy sem, megmarad titoknak. A kulcsszavak azonban nem tudnak változni, könyvről könyvre visszaköszönnek. A békétlenség és közösségnélküliség sűrű anyaga alapszintű keserűsége Végelnek. Miként a fiákeresek, akik olykor mégis remélik a kuncsaftot, hiába is változik a történelem széliránya, a szerzői attitűd is kitart a reménytelen álmok és kínos realitások kettős partvonalán.

Végel itt most hitelesen lett fiákeres, vagy három nemzedék jegyében is az. De ez – ha már az Ígéret Földjére tévedtünk – nem oly sajátosság, hogy ne lehetne rögtön a város regénye is. Neoplanta bár a lehetőségek szigete volt (vagy lehetett volna – Mária Terézia még a település népeinek illő és toleráns összhangját álmodta-kívánta nekik!), kiteljesülése már az ellenkezőre sikeredett. Lett Újvidék, lett újvidékiség, csak a megértés foszlott el az idővel.

S még megmaradt Végel László, kinek ez mindenkori kételkedés felelőssége mellett is erősen fáj – egészen a következő regényéig, ahol majd még jobban.

Elolvasom
Poznati stranac Laslo Vegel

Poznati stranac Laslo Vegel

Laslo Vegel, Nesahranjena prošlost, Akademska knjiga, Novi Sad, 2021.

Postoje prošlosti koje se, suštinski, nikad ne prevladaju potpuno i koje nam, poput identitetskih kôdova, odrede živote — čak i kad njihovog delovanja nismo sasvim svesni (ili, možda, upravo tad). Naizgled potisnute, svojim nasleđenim, podzemnim znanjem, one utiču na formiranje našeg karaktera koji nam, po Heraklitu, određuje sudbinu. Iskrsnu pred nama, kad ih ne očekujemo — poput rečenica koje se ne dovršavaju do kraja, i naprasno shvatimo da, uz vlastite, istovremeno živimo i sudbine sopstvenih očeva. Kakva bi u tom kontekstu — apstrakujemo li političku korektnost i naučene lekcije o multikulturalizmu i mirnom suživotu ovdašnje dvadeset dve nacije — recimo, bila sudbina vojvođanskih Mađara? Koliko razumemo svoje susede, zanima li nas kako se osećaju dok, uljuljkani samodovoljnošću (svakog) hegemona, na njih uglavnom i ne obraćamo pažnju? Ljudima od kulture — koji poseduju ljudsku i intelektualnu senzibilnost i empatičnost — za razumevanje ove teme nema boljih vodiča od knjiga dvojice velikih mađarskih, srpskih i vojvođanskih pisaca i intelektualaca, koje tokom poslednje decenije objavljuje novosadska Akademska knjiga. Reč je, naravno, o knjigama Lasla Vegela (Végel László) i Tibora Varadija (Várady Tibor).

Ovaj put, baviću se Vegelom, esejistom, proznim i dramskim piscem koji, rekapitulirajući vlastiti život, impulsom mislećeg čoveka, autofikcijski osvetljava mehanizme dejstava istorije na vlastiti život. Žanrovski samoodređena kao autobiografski roman, Nesahranjena prošlost unekoliko dopisuje Vegelove prethodne knjige — romane Balkanska lepotica ili Šlemovo kopile te Neoplanta ili Obećana zemlja (obe objavljenje kod istog izdavača 2017 i 2019), ispovedno-esejistički Novosadski dnevnik 1991- 2016. (Akademska knjiga, 2018) te knjigu eseja Priče iz donjih predela (Cenzura, Novi Sad, 2011, reizdanje Akademska knjiga, 2016).

Posmatramo li navedene naslove kao celinu, ili ih pak čitamo jedan za drugim (što lično preporučujem), Nesahranjenu prošlost doživljavamo kao literarno suverenu, faktografski preciznu, emotivno ubedljivu, žanrovski fluidnu šetnju kroz istoriju ideja, ideala i ideologija koje su obeležile piščev — ali i živote njegovih predaka, pre svih oca i dede: Oprosti mi oče, nisam ovakvu slobodu hteo… Hronološkim hodom kroz vreme, u vremenskom luku dugom čitav vek, Vegel priču počinje opisujući pompezne dolaske i dramatične odlaske “novih” vlasti — počev od perioda Velike Mađarske, Hortijevog fašizma, Rakošijevog i Titovog socijalizma, raskid sa IB-om, studentsku revoluciju 1968, proteste i nagodbe sa vlastima, cenzuru i autocenzuru, zanos sedamdesetih, samoubistvo Jugoslavije, (veliku) Srbiju, petooktobarske promene (Zajedno smo klicali hoćemo demokratiju, samo što smo pod demokratijom svi podrazumevali nešto drugo), predatorski kapitalizam i aktuelni poredak koji nije zasnovan na pravu manjine već ultimativnom suprematizmu većine ali i licemerje Zapada, iskazano odnosom prema egzotičnim, poludemokratskim zemljama na rubu Evrope (kao geografske ali i političke činjenice)…

Fokusiran na raskorak između stvarnosti i ideala, dogmi i istine, umetnosti i života — Vegel osvešćuje i instinktivne strategije manjinskih prilagođavanja, kao oprobanog mehanizma kojim obični, mali ljudi nastoje da prevladaju, pre svega prežive, velike povjesne hirove: Vojvođanski Mađari su se masovno svrstavali uz Tita. Nisu na to bili primoravani, niti su to činili iz ubeđenja, već posve instinktivno, i spontano. Ni pre ni posle njega nije bilo državnika za kojeg su bili toliko vezani… Uz pisca/naratora i članove njegove uže familije, junakinjom  knjige možemo smatrati i istoriju koja se, po definiciji, prelama preko leđa (nevinih) pojedinaca. Pored toga što jeste pripadnik nacionalne, Nesahranjenom prošlošću Laslo Vegel se legitimiše i kao glasnogovornik racionalne manjine. Nudeći dublje uvide, razložno i neostrašćeno govoreći o sebi — vlastitim strahovima, (ne)doslednostima, izneverenim nadama, ljubavima, nostalgiji, očekivanjima, intelektualnim i erotskim zanosima i uskraćenostima — manirom književnog majstora, Vegel događanju sebe u svetu suprotstavlja ogledalski odraz slike događanja sveta u piscu. Iskrenošću pristupa, njegova knjiga može nam zaličiti na slavne dnevničke zabeleške Aleksandra Tišme (Dnevnik 1942-2001, Izdavačka knjižara Zoran Stojanovića, Novi Sad, 2001, reizdanje: Akademska knjiga, 2018), pisca koji ima ulogu Vegelovog nevidljivog sagovornika. On je onaj dijaloški drugi, s kojim autor, dopisujući započete razgovore, preispituje i utvrđuje i vlastita (po)etička načela. Stranice gde Vegel re-aktuelizuje nikad završene dijaloge s Tišmom svojevrstan su krešendo ove uzbudljive i dinamične knjige (među piscima s kojima se Vegel dopričava su i Ervin Šinko te Danilo Kiš).

Naposletku, kao pretpostavljeni ishod ovog zavirivanja sebi pod kožu, realizovanog specifičnom, nenametljivom mudrošću, čiji su uvidi uvek ispodpovršinski — ovim romanom, esejom i dnevnikom (istovremeno), autor demonstrira poptunu usaglašenost i usklađenost s vlastitom sudbinom. U Vegelovog književnom i životnom slučaju, tu sudbinu najpreciznije sažima pridev bezdomnosti: Ostao sam poznati stranac i na jednoj, i na drugoj obali, u Mađarskoj moj svet doživljavaju kao tuđinu, a u Srbiji je stran moj jezik, strana je moja kultua; u jednom svetu je moj jezik naišao na domovinu, a u drugom svetu moj život, tako sam postao poznati stranac koji je svuda samo dopola kod kuće, ali nikad potpuno, našao sam dve domovine kao akrobata bezdomnosti. Ta bezdomnost svoju najpostojaniju adresu ima u Novom Sadu. Kada vas put nanese u ovaj grad, šetatjući Dunavskom ili Zmaj Jovinom ulicom, obratite pažnju na prolaznike — velika je verovatnoća da među njima ugledate i poznatog stranca, Lasla Vegela, kako šeta istim stazama kojima je pre njega hodao Aleksandar Tišma. Slobodno mu priđite pa ćete se i lično uveriti koliko se sa njim može lepo ćutati …

Interjúk
A háború harmadik éve
Szerző
Időírás, időközben. In. Kossuth Rádió. 2003. december 29.
Szerző
Hontalan esszék. In. Kossuth Rádió. 2004. január 23.
A felelősség megszállottja. In. Magyar Hírlap. 2004. március 20.
Szerző
Elolvasom
Rejtélyes kádergyerek

Rejtélyes kádergyerek

Új regényével elkészült, esszéjét drámaként Bécsben állítják színpadra, műveit felfedezte Németország – Végel László: Meg kellett magyaráznom a kádergyerek kifejezést, ugyanis a vezető pártfunkcionárius fiának kiváltságait a németek nem értik

Amikor, immár a beszélgetés végén, a hallottakat összegezve, a számos megjelent kritikára és a nyomdából ez idő tájt kikerülő könyveire utalva úgy fogalmazok, szerencsésnek tűnik a csillagok járása, csak szerényen ingatja a fejét. Aztán egy újabb cigarettára gyújt, s elnéz a Felszabadulás sugárút kávézójának teraszán üldögélők felé. Végel László Kossuth-díjas írónkkal új könyveiről, a vajdasági magyar könyvkiadásról és a fordítóival való kapcsolatáról beszélgettünk.

Először arról kérdezném Végel Lászlót, hogy bontott-e pezsgőt utolsó hágai körözöttjeink kiadatásának hírére úgy, mint ahogyan az Exterritórium című regényében tette a háború befejeztekor?

– Nem hiszem, hogy ez a háború annyira befejeződött volna. A szó szerinti értelmében igen, de a belső átalakulás tekintetében a legkevésbé sem. S ez utóbbit fontosabbnak tartom, mint a hágai nemzetközi törvényszékkel való együttműködést.

 

Hogyan látják ezt németországi értelmiségi barátai?

– Németország számára Szerbia önmagában már nem annyira érdekes, annál inkább a régió. Szerbia problémái is mind jobban közelítenek a térség problémáihoz. A német írókat, politikusokat, újságírókat a volt szocialista háttér foglalkoztatja, amely a kelet-közép-európai államokban közös.

Az Exterritóriumról és az Egy makró emlékiratairól írt, a Die Zeitban, a FAZ-ban és a Neue Züricher Zeitungban megjelent kritikák is innen közelítik meg a munkásságát. Másrészt viszont felfedezésről beszélnek. Mi az, ami új számukra Végel László műveiben?

– Elsősorban az írójuk. Az ítéleteik pedig meglepően helytállóak. Úgy olvassák a műveimet, mint ahogyan Nádas Péterét vagy Esterházyét. A kritika általában nem vonatkoztatja el a művet a kortól. A Die Zeitban megjelent bírálat különösen értékes, hiszen az írók azt mondják, még ha elmarasztaló is a kritikájuk, akkor is jó megjelenni az irodalmi rovatukban. Pláne, ha dicsérnek benne.

 

Több ítész is Françoise Sagan-, Balzac- és Stendhal-motívumokat, valamint Jean-Luc Godard filmjeinek hatását olvassa ki az Egy makró emlékirataiból. Szereti egyáltalán Godard-t?

– Godard felismerése telitalálat volt. Az egyik nagy filmélményem ő, a másik pedig Fassbinder. Balzac és Stendhal pedig a legkedvesebb olvasmányaim. Mi most éppen Balzac korát éljük Kelet-Közép-Európában. Ez az elsődleges tőkefelhalmozás, a kapitalizmus kezdeti, piszkos kora. Izgalmas ellenmondás ugyanakkor, hogy Balzac korában élünk, de nem akarunk úgy írni, mint Balzac. Talán ez az ütközés adja műveink értékét, amelyre Németországban felfigyelnek. Másrészt az Elveszett illúziókra hívják fel a kritikusok a figyelmet, amely az egész akkori, 1968-as nemzedéket jellemezte. Nem lehetett és nem is akartak tisztán látni, a hazugság világát élték, ugyanakkor ettől menekültek is. Kérdés viszont továbbra is, hogy jól értjük-e egyáltalán a saját korunkat? Az irodalom azt a gyötrelmet mutatja be, hogy nem vagyunk képesek mindent egyszerre átlátni. Ez a mi tragédiánk. A németek számára, s ezen én is meglepődtem, egészen aktuális Csicsi, Bub és Tanja története. Ők úgy olvassák, mintha a saját világukról szólna. A magyarországiak pedig tipikus határon túli regényként.

 

Az Egy makró emlékiratait Lacy Kornitzer ültette át németre. Milyen a kapcsolata a fordítóival?

– Bár elolvastam a fordítást, de nem az én feladatom ítéletet mondani róla. Lacy Kornitzerrel Berlinben több alkalommal találkoztam, s akkor beszéltük meg a regényvilág jellegzetességeit. Például meg kellett magyaráznom a kádergyerek kifejezést, ugyanis a vezető pártfunkcionárius fiának kiváltságait a németek nem értik, ott ennek a kádergyerek szónak nincs súlya. A szerb nyelvű fordításnál ilyen gondok nem adódtak, Vickó Árpáddal együtt indult el a pályánk, írásaim legapróbb részeit is érti és megérti.

Óvatosan kérdezzük: a fordítóknak a közeljövőben lesz újabb megbízása Végel Lászlótól?

– Igen. Tulajdonképpen megszületett a Neoplanta, avagy az ígéret földje című regényem. Igaz, most még félelem él bennem, nem merem odaadni Vickó Árpádnak. Amíg öt évig írtam a város kollektív hisztériájáról, szerepjátszásáról, hazugságáról és bűnhődéséről szóló regényt, azt gondolom, hogy jó, de az utolsó hónapban elfog a kishitűség. Úgy érzem, hogy még nincs készen, a komputer pedig csábít arra, hogy folytassam. De akár már holnap átadhatnám a kiadónak.

Mi az, ami ösztönzi a regényírót? A határidő?

– Ha folyóiratoknak írok, akkor ösztökél a határidő, de a regényíráskor nem számít. Én magamnak teszek ígéretet, amelyet, igaz, általában nem tartok be. A német kiadótól elfogadhattam volna előleget, de visszautasítottam, éppen az idő miatt. Egyszer fordult elő, hogy betartottam a határidőt, a Forum Könyvkiadó pályázatán, de a született művel, A szenvedélyek tanfolyamával azóta sem igen büszkélkedem.

A Neoplanta mellett idén szerbül az Egy makró vallomásainak harmadik kiadása is megjelenik. S a napokban került a könyvtárak polcaira esszékötete, Priče iz donjih predela címen. Mért döntött úgy, hogy előbb szerbül jelenjék meg új könyve?

 

– Szerettem volna, ha 8 év után a Vajdaságban magyarul is megjelenik egy könyvem. Mivel a Családi Kör kiadta az Időírás, időközben II. kötetét (s év végéig talán a harmadik is megjelenik), így a két rövidebb esszét és egy kisregényt (Bűnhődés) tartalmazó Berlin-szövegek „felszabadult”. Végül ez év júniusában egy budapesti kiadó javasolta, hogy régebbi és az új könyveimet sorozatban adja ki, ez volt a legjobb ajánlat és ezt választottam. Már csak a címet kellene kiötlenem, a Berlin-szövegek ugyanis pusztán munkacím.

A Vajdaságból nem érkezett megkeresés a regényei kiadására?

– Ezúttal a budapestiek kerestek fel.

Milyen véleménnyel van a vajdasági magyar könyvkiadásról?

– Az adottság, hogy több könyvkiadónk van, megteremthetné egy pluralista könyvkiadás lehetőségét. De ez nem így van, nem különböznek egymástól. Attól tartok, hogy egy pénztárcából pénzelik őket. Nem lehet őket emiatt megróni, hiszen a politikusoknak kellene gondoskodniuk kiadóinkról.

A Családi Kör jelentős késéssel tudta kiadni a lapban közölt írásainak második válogatáskötetét. Több mint tízévnyi naplóírás után mi az, ami még ösztönzi?

– A naplót mint műfajt nagyon fontosnak tartom. A szellemet frissen tartja, késztet arra, hogy ne lustuljak el, ráadásul általa szólhatok a világ dolgairól, s vitázhatok magammal is (mondjuk a kettős állampolgárság intézményének megítéléséről). Most azonban újra elgondolkodtam arról, hogy befejezem. Nem amiatt, mivel a politikumtól nincs visszhangja, hanem mert sértetten fordulnak el tőle párbeszéd helyett.

Az emlegetett művek kiadása mellett Végel László művéből Bécsben monodrámát állítanak színpadra. Szerencsés csillagjárás?

– Tavaly felolvasást tartottam Bécsben, s akkor keresett meg Lucas Cejpek, hogy monodrámát készítene a „What is Jugoslavia” esszémből. Már nagyban folynak a próbák, október végén lesz az előbemutató, november 2-án pedig a bemutató a Kabinetttheaterben.

Elolvasom
„Az asztal alá kerültem” – interjú Végel Lászlóval
Szerző

"Az asztal alá kerültem" - interjú Végel Lászlóval

Kisebbségi közösségét féltő kozmopolita, magányos újvidéki urbánus, két évtizede a kettős állampolgárságért kampányoló, bevezetésével viszont elégedetlen szabadelvű, akit vonz az exjugoszláv Marx-reneszánsz.

Magyar Narancs: Mindig is Újvidék írója voltál, de az utóbbi időkben különösen sokat írsz a városról. Foglalkoztat a Monarchia világa, a sokféle kultúra együttélésére épülő városok polgársága, Közép-Európa valamiféle egysége. Monarchia-nosztalgia mégsem jellemez, ahogy másféle nosztalgia sem.

Végel László: Nem tartom valósnak. Számomra Jugoszlávia kulturálisan nagyon izgalmas képződmény volt, ám amikor láttam, hogy tankokkal kell "védeni", akkor azt írtam: legyen vége. Minél előbb, annál jobb. Nincs tehát sem Monarchia-nosztalgiám, sem Jugoszlávia-nosztalgiám. Viszont mindkettő a szellemi hagyományomhoz tartozik, és fontosnak tartom e kelet-közép-európai hagyomány továbbélését elsősorban a városomban, Újvidéken. Újvidék sokáig őrizte is ezt a miliőt a régi Jugoszlávia idején, a dunai egyensúlyt, gyakran Belgrád és Zágráb vitáiban is Újvidék képviselte a középutat, volt benne valami a Balkánból és Közép-Európából is. Soknemzetiségű város volt, a németek a lakosság negyedét tették ki, jó volna, ha ennek legalább az emléke megmaradna. Viszont most a volt Jugoszlávia területén nemzetállam-építés zajlik. A szerbek is erre törekszenek, igyekszenek Újvidéket is úgy átalakítani, hogy megszabadulhasson ettől az ambivalens hagyománytól, a múltjától.

MN: A zsidókat meggyilkolták, a németeket elzavarták, a magyarok Újvidék lakosságának öt százalékát tehetik ki.

VL: Igen, öt-hat százalék. De elsősorban nem is az abszolút számuk csökkent, jóval kisebb itt, a szórványban a csökkenés, mint a Tisza mentén vagy Szabadkán. Újvidékről a 90-es években is kisebb volt az elvándorlás, a magyarországi áttelepülés, és most sem olyan nagymértékű. Ez is inkább ott jellemző, ahol nagyobb számban élnek magyarok. Az egész Bácskában Horgoson, Zentán, Adán, Szabadkán a legalacsonyabbak az ingatlanárak - nagy a kínálat, mert távoznak az emberek. Az újvidéki ingatlanárak viszont a belgrádiakkal vetekednek. A város fontos központ, terjeszkedik gazdaságilag, könnyebben találnak ott a magyarok is munkát, mint otthon, a jól képzettek könnyen elhelyezkedhetnek, de a szakmunkások is. Azért csökkent felére a magyar lakosság százalékaránya, mert Újvidéknek húsz éve még 200 ezer lakosa volt, míg most 400 ezer. A város arculatát a magyarok már alig-alig befolyásolják. A többi vajdasági város mezővárosként fejlődött még a Monarchia idején is, magyar polgárság inkább Újvidéken létezett. Gondoljunk arra, mennyire keményen szól és milyen sötét képet fest Kosztolányi a regényeiben az álmos Szabadkáról, "Sárszegről". Nagybecskerek volt még kivétel, mert onnan nyílt az út Temesvár felé, kelet felé, Újvidékről pedig a Balkán felé. Nem csak a mostani könyveim főszereplője különben a város, de már a legelső regényemről, az Egy makró emlékiratairól is azt írta a felerészt magyar zsidó származású szerb író, Kertész Imre Sorstalanságának későbbi fordítója, Aleksandar Tisma, hogy az első modern, urbánus újvidéki regény. Le is fordította szerbre.

MN: Orbán Viktor is oda nyilatkozott egy alkalommal, hogy az Egy makró emlékiratai ifjúkora kedves olvasmánya volt.

VL: Egy Kovács Károly nevű fiatalember készített vele egy interjút a 90-es években, egy focimeccs szünetében, beszélt az újvidéki kultúráról, az Új Symposionról, ami könnyen kerülhetett érdeklődő, a rendszer alternatíváit kereső fiatalok kezébe. Az újvidéki rádió könnyűzenei műsoráról is szólt, az az ő nemzedéküket befolyásolhatta, és így került szóba a Makró. Nem tudom, végül lement-e az újvidéki tévében, nekem az interjú készítője mesélte. A történet egyébként a magyar demokratikus ellenzék szép korszakáról szól, a 80-as évek végére utal, amikor magyar barátaim egy asztal mellett ültek. Ma már nem ülnek oda, én meg az asztal alá kerültem. A Makróval szemben a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje, a legújabb könyvem már visszatekintő távlatból veszi mindezt szemügyre. A Makró világához tartozik még az Áttüntetések és a 80-as években született Parainézis, az utóbbi itt Magyarországon nem is került be a könyvárusítási forgalomba, úgyhogy alig tudnak róla. Ezek a regények értelmezik egymást, az én nemzedékem történetét beszélik el. A második "ciklust", amit most tervezek lezárni, a Bűnhődés című regény, a Neoplanta és a Schlemil fattyúja alkotná, az utóbbit most próbálom befejezni. A Bűnhődés Európát mutatja kisebbségi alulnézetből, egy kalauz lesz a Vergiliusom, s kirajzolódik benne egyféle földalatti Európa. Szó sincs többé arról az ünnepélyes, reprezentatív értelmiségi diskurzusról. A Neoplanta egy város drámáját játszatja újra. Ez az a város, amelybe mindenki úgy érkezett, mintha az Ígéret Földjére igyekezne, úgy is jött, hódítóként, s nem is csoda, hogy tömegsírok szegélyezik. És senki sem mer szembenézni saját bűneivel. Cserélgetik az utcák, az emberek, a terek neveit, mindig minden újrakezdődik. Ami Újvidék hagyományát illeti, félek kimondani, hogy vége, de tartok tőle. Egyetlen reményt látok: ha Szerbia mielőbb csatlakozik az Európai Unióhoz. Akkor Újvidék újra bekapcsolódhat egy olyan áramkörbe, amilyenbe régebben, legszebb napjaiban is tartozott. De félek, hogy már késő lesz.

MN: Nem Újvidéken születtél, hanem egy Szenttamás nevű kisvárosban, 35 kilométerrel arrébb. Ott született - veled egy napon - Gion Nándor is. Milyen viszony fűz, ha egyáltalán, Szenttamás világához?

VL: Gion és az én szüleim jól ismerték egymást, közel laktunk, együtt fociztunk. ' többet írt Szenttamásról, a vajdasági magyar irodalomnak ahhoz a vonalához tartozott, amelynek képviselői ugyan Újvidéken éltek, de mégsem az újvidéki életet élték. Gion főszerkesztő volt, fontos pozíciókat töltött be a tartomány politikai életében, de számára idegen maradt a város. Kevesebbet járt haza, mint én - én vissza is mentem egy évre lakni, ma is gyakran járok oda -, de a képzeletében Szenttamás maradt eleven. Az anyja remek mesélő volt, történetei előbukkannak Nándi prózájában. Szenttamás egyébként tragikus sorsú település, s nem csak az 1944-45-ös retorziókra gondolok. 1848 például kész borzalom volt. Szenttamás a szerb nagygazdák világa, amelyben a magyar béresek, cselédek népe élt 1918 előtt is. Mekkora paradoxon! Amikor a magyar volt az "uralkodó nemzet", a Vajdaságban az "uralkodó nemzet" soraiban volt a legnagyobb a nincstelenség. A szenttamásiak közel állnak hozzám, amikor íróként sehol sem léphettem fel, a szenttamási népkönyvtárba azért mindig hívtak. Belőlem azonban hiányzik ez a romantikus faluélmény, és elég régóta már a falvakból magukból is. A 70-es években egész Jugoszlávia és benne a Vajdaság is hirtelen modernizálódni kezdett. Egyre kevesebben foglalkoztak földműveléssel, a falvak kiürültek, akik maradtak, azok a városias életformáról álmodoztak. Rengetegen mentek ki erről a vidékről legalább Újvidékre, még inkább vendégmunkásnak Ausztriába, Németországba. A népmesék szelleme munkált ebben, hogy a legkisebb fiú fogja a vándorbotot, és elindul szerencsét próbálni, rám és még sokakra inkább ez hatott. Ezt neveztem plebejusi kozmopolitizmusnak. De megértem a falusi romantikát is: úgy érezték, hogy a falu érintetlenül megőrizheti a tradicionális magyar közösséget, és ez nemes szándékú elképzelés, még ha az a falu, amelyről a vajdasági magyar irodalom szólt, a szemük előtt tűnt is el. Az emberek most is menekülnek a falvakból, kemény világ az, nincs meg benne az az elképzelt idill. A szocializmus még úgy-ahogy fenntartott valamiféle látszatot, de ami most zajlik a kisvárosokban, abban van valami ördögi. Mondjam azt, hogy ez pokoli rekonstrukció?

MN: Urbánus, "kozmopolita" szerző létedre nagyon fontosnak tartod a magyar kulturális identitás megőrzését. Mindig is híve voltál a kettős állampolgárságnak, veszekedtél is emiatt néha anyaországi liberális elvbarátaiddal.

VL: Mindig köztes helyzetben voltam. Egyik részről nem voltam elég urbánus, a másik részről nem voltam eléggé népi. Valahogy mindig a senkiföldjén kötöttem ki, holott, legalábbis úgy érzem, csak egyszerű dolgot akartam, modernizálni a nemzeti értékrendet. 1971-ben arról írtam, hogy a magyar nemzetiségi elit elhanyagolja a magyar kisebbséget - az ellenem írt vádiratokból egy könyvet lehetne összeállítani. Akkor, 71-ben nacionalistának neveztek. Rosszullét kap el, ha hallgatom a főfoglalkozású magyarokat, de akkor is, ha hallom, hogy a nemzeti identitás nem fontos. Kisebbségi helyzetem arra tanított, hogy kétszer annyit kell dolgozni, hogy legalább feleannyi elismerést érdemeljünk ki, mint az, aki a nemzetállam esernyője alatt rajong a nemzetállamért, vagy tagadja. Annak az esernyője alatt még tagadni is kényelmes gesztus. Mindig a nagyvilágról álmodoztam, de a legnehezebb időkben, a balkáni háború idején, vagy a légitámadások időszakában ki sem mozdultam a Vajdaságból. Akik mostanság "nemzetben gondolkodnak", kinevettek, amikor '93-ban a Magyar Hírlapban nyilatkoztam erről, és a PEN Club közgyűlésén Konrád Györggyel együtt felszólaltam a kettős állampolgárság érdekében. A PEN egyébként támogatta javaslatunkat. Most is azt gondolom, hogy ez jó út egész Kelet-Közép-Európának: minden kisebbséginek, mindenkinek, aki két közösség életében van benne, meg kell adni a lehetőséget, hogy ha úgy gondolja, kettős állampolgár lehessen. Jogilag nyilván nehéz formalizálni, milyen is lehet pontosan az a kettős kötődés, amely erre valakit feljogosíthatna, de az én javaslatom el sem jutott odáig, hogy jogászok foglalkozzanak vele. Azt hiszem, a jövő erre fog vezetni, a régiók ereje majd növekszik, és a kettős kötődés polgárjogot nyer. Egyre több ide és oda is kapcsolódó élet sűrű hálója fonja át ezt a régiót, és ezt a realitást a jognak is el kell ismernie. Most, hogy húsz év után ez végbement, sajnos politikai haszonszerzés vezette a döntést, nem mélyebb megfontolások. Így csak a kisebbségiek pártpolitikai megosztására volt jó, amire pedig igazán nem volt szükség. A szabályozás máris puszta biznisszé vált, Újvidéken magyar nyelviskolák nyílnak, hogy az emberek megszerezzék a magyar állampolgárságot, és az EU segítségével távozzanak Nyugatra. A magyar fiataloknak is gyakran csak erre kell Magyarország: tranzitállomás. Főleg a jól képzettek tudnak menni, és ha az itteni magyarok értelmiség nélkül maradnak, az végképp megállíthatatlanná teszi a közösség hanyatlását, a beolvadást. Nehéz magyar orvost vagy ápolónőt találni, hallom. Hol vannak? Londonban, Bécsben és Németországban. Nem is hibáztatom őket: senkinek nem mondanám, hogy ha úgy érzi, javíthat a sorsán, hazaszeretetből maradjon a szülőföldön. Nincs is jogom erre. Új maradáspolitikára lett volna szükség, párhuzamosan a kettős állampolgársággal. Ennek kidolgozása újfent elmaradt.

MN: Ehhez a helyi magyar politikai elit is kéne, és velük sem vagy megelégedve.

VL: Jó szándékban nincs hiány. A NATO-támadás idején ez a két-háromszázezres közösség helyben maradt. Ezzel minden egyes ember egyszer s mindenkorra egyetemi szinten, csillagos ötösre levizsgázott a szülőföldhöz való hűségből. Ezek után végképp nem szabad jó magyarról és rossz magyarról beszélni. De a kisebbségi politika nem tud építeni erre a közös alapra, mert a magyar pártmegosztás modelljeiben gondolkodik. Nem kevesebb, mint öt kisebbségi párt van, még ha igazán csak a Vajdasági Magyar Szövetség rúg is labdába. De a nemzeti tanácsi választásokon a VMSZ-re és a többiekre összesen a magyar választók úgy egyharmada szavazott, pedig ez az önigazgatás legfontosabb szerve, és jó, hogy van, még ha nem is működik éppen hibátlanul. Önvizsgálatra lenne szükség, hogy miért van ez így. Az autonómiáról beszélek, amit fontosnak tartok, s emlékeztetnék arra, hogy Jászi Oszkár már 1920-ban azt írta, hogy a kisebbségek kulturális, nyelvi és politikai autonómiája a megmaradás feltétele. Ez egy fontos magyar baloldali tradíció. Én örülnék, ha az autonómiáknak nagyobb hatáskörük lenne, és egyúttal erősebb demokratikus kontrollja. Sajnos eddig egyik sem valósult meg. "Csonka autonómia" van, és hézagos demokratikus kontroll. Senki nem képes ellátni a magyarság valódi politikai képviseletét. Húsz év alatt a vajdasági magyarok lélekszáma 90 ezerrel csökkent, a közösség bő negyede eltűnt. Ekkora esésre nem volt még példa, sem a két világháború közt, sem a titoizmus alatt. A két háború közti vagy a szocializmus idején kialakított retorika ismételgetése tehát fabatkát sem ér ma.

MN: Túl sok egyéb az anyaország felől nem jön - vagy ez, vagy éppen semmi.

VL: Mosolygok és bosszankodom, amikor jönnek a pesti politikusok, és magyarázzák az itteni embereknek, hogyan legyenek magyarok. A szólamos rokonszenv jelenik meg és a panasz, mondjuk a tényleg borzalmas és jelenleg is zajló magyarverések. De a mindennapi életünk gazdagsága, ellentmondásossága nem érdekel már senkit, eleven kisebbségi kultúra pedig mintha nem is lenne. Az irodalom például már régóta nem erről szól jórészt. Az önmagunkról alkotott és a rólunk kialakított sztereotípiáinktól kéne megszabadulnunk.

MN: Mit tervezel most írni?

VL: Magyarok, ez lesz a címe, keverednek majd benne a műfajok. Esszé és portrébetétek lesznek benne, és attól félek, hogy talán egy agónia története lesz.

MN: Egy nemzeti kisebbség agóniájáé?

VL: Igen. Sokáig én ezt teljesen abszurdnak tartottam, és nem akartam hinni benne, hogy pár nemzedéken belül vége, de a számok ezt mutatják. Én ez ellen minden erőmmel tiltakozom, nehezen tudom elfogadni, de amikor leülök az íróasztal mellé, és számba veszem, milyen is ez a világ, ezzel szembesülök. Hacsak nem lesz valami döntő változás, de már magam is csak nehezen tudnék nevet adni ennek az ismeretlenként is remélt változásnak. Én, aki a roppantul nemzetieknek "liberális kozmopolita" vagyok, csak nem mentem el 72 év alatt innen, és annyiban nem vagyok világpolgár, hogy a szövegeim nem az absztrakt, általában vett világról szólnak, hanem a Vajdaságról, az itteni emberek sorsáról, Újvidék kulturális sokszínűségéről és tragédiájáról.

Elolvasom
Gyártotta a reményeket, hogy romhalmazzá változtassa őket
Szerző

Gyártotta a reményeket, hogy romhalmazzá változtassa őket

BESZÉLGETÉS VÉGEL LÁSZLÓVAL

A 2014-es Könyvhétre jelent meg Végel legújabb regénye, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje, amelyből nagysikerű színházi előadás is készült Urbán András rendezésében. Az újvidéki létezéssel, többek között az identitás, a térvesztés, az elfogadás prizmáján át foglalkozó regény kapcsán beszélgettünk az íróval […]

– Regényeiben igen vastagon ott rejtőzik az identitás kérdésének több alakzata, ha pontosak akarunk lenni, akkor elsősorban egyfajta identitásvesztésről beszélhetünk, ami szorosan kapcsolódik a jugoszlávság, a délszláv háborúk, illetve a kissebségi lét kérdésköreihez is? Vagy ennél még messzebbre kell mennünk ahhoz, hogy megértsük, vagy akár elfogadjuk azt a helyzetet, ami ma adott Szerbiában, Újvidéken?

– A sors iróniája számomra nem tette lehetővé a teljes és radikális identitásvesztés világának megfogalmazását, pedig ennek az első nagy modernizációs sokknak részben tanúja is voltam és vagyok ma is. A teljes becketti elveszettség feltárása számomra gyakran fényűzésnek tűnt. Bizonyára azért,  mert inkább a sorozatos, ugyancsak sokkszerűen változó kor gyermeke vagyok, úgyhogy inkább az identitás-palimpszesztus élménye foglalkoztatott. Az identitás elvesztése ugyanis akkor következik be, amikor az egyén elveszti addigi identitását, de nem talál újra, és csakugyan a Semmi ketrecében vergődik. Ezek a beceketti hősök most is köztünk mozognak, de – szerintem – „nyugalmasabb” idők szükségesek ahhoz, hogy művészileg ábrázolhatók legyenek. Mondjam, hogy ezek az alakok a történelem null-pontján ragadhatók meg? Vagy a történelem halálának élménye helyezi őket éles megvilágításba? A saját koromat azonban nem élhettem át ilyenképpen, inkább az identitás komplexitása, palimpszeszt-jellege foglalkoztatott, hiszen arra a hagyományra lettem ítélve, és abban a térben szocializálódtam, amelyben mindez kegyetlen módon, vad keleti szelekben, nagy törések által valósult meg. Röviden: hagyományaim közé tartoznak az impérium- és rendszerváltások, a rendszerek diadalai és bukásai. Mindez kiderül a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című regényemből is. De áttételes módon, az önreflexió keretében kiviláglik a Hontalan esszék című kötetemből, vagy az Exterritóriumból. Komplexitás, palimpszeszt-élmény, a módosulások, az etnikai mimikri jellemzi a teret, amelyben élek, ahol a sokféle kényszer és csapás közepette az emberi sorsnak nincs ideje és alkalma elveszíteni az identitását. Csak félig-meddig veszti el, s félig-meddig talál újat, amelytől szabadulni akar. Tehát ez a komplexitás nem boldog, hanem sanyarú. Inkább az identitás zűrzavara és anarchiája jellemzi az emberi sorsot, amelyben minden kalandra emlékeztet, minden hisztérikus és traumatikus, s hiányzik belőle a stabil forma. A nagy kérdés az, hogyan adjak formát ennek a formátlanságnak, romhalmaznak és zűrzavarnak. Egykor sokat emlegettem a vándort, a csavargót, vagyis a hontalant, a lelki és a szellemi exterritórium polgárát. Az Exterritóriumban és a nyolcvanas, kilencvenes években írott Hontalan esszékben megrajzoltam ennek a világnak a térképét, de ha úgy vesszük, akkor már az Egy makró emlékiratainak hőse is csavargó volt. Csak az utóbbi időkben mérvadó művelődésszociológiai művekben olvasom, hogy éppen ez az exterritorialitás a kisebbségi lét differencia specifikuma, ebben különbözik az anyaországi „főáramlattól”.

– Mit jelent Önnek az elfogadás és ezzel párhuzamosan a szabadság?

– A középkorról szóló tanulmányokból ismerjük az abszolútumok mágikus erejét, amelyek oltalma alá helyezte az ember a sorsát. A szabadság ez esetben nem jelentett kérdést, hiánya sem fájt. Én azért mégis a görög világra esküszöm, amelyben időnként az istenek is perben álltak egymással. Kétségbeejtő helyzeteimben a görög drámákkal vigasztalódom. Ám azt is elismerem, hogy vad ösztöneink megfékezése végett az egyistenhit civilizációs hadműveletére szükség volt, ebből a szempontból a Biblia a civilizációs kényszer és utópia remekműve. Aligha találok utópikusabb művet ennél. Csakhogy az ember kiűzette magát ebből az abszolútum által uralt „második paradicsomból”, sokszor cinikus módon, nem az isten megtagadásával, hanem megkerülésével, félrevezetésével, szóval hamiskártyásként viselkedett, színlelte a hitet. Az dobja rám az első követ, aki a Biblia szavai szerint él. Nem vagyok biztos Nietzsche igazában, hogy az Isten halott, ám feltételezem, hogy az isten elrejtőzött vagy pedig közömbösen szemléli a csalókat és a képmutatókat, akik új hamis abszolútumokat találtak maguknak. Erről a nyomorúságos fordulatról szól a Judit című drámám is. Sziveri János, aki alig írt a kortásairól, éppen a Juditról jegyezte meg, hogy: „Semmi egyéb nem maradt meg, csak a kés.” Számomra itt kezdődik a szabadság modern problémája, a hamis kisistenek megjelenésével, akik elfoglalták Isten megüresedett helyét. A kisistenek más-más rendszerekben különbözőképpen nevezik meg magukat, s az jellemzi őket, hogy az emberi sorsok urai. Jefferson mondta, hogy ha az emberek félnek a kormánytól, akkor tekintélyuralomról van szó, ha viszont a kormány fél az emberektől, akkor beköszönt a szabadság. Valahogy így értelmezem a szabadságot, hogy az embernek nem kell félnie – még attól sem, hogy saját identitásának rabja lesz.

– Sokszor és sokat foglalkozott nemzedéki kérdésekkel is, a Neoplanta avagy az Ígéret Földjében mintha ez nem játszana akkora szerepet.

– Az első regényciklusomban (Egy makró emlékiratai, Áttüntetések, Parainézis) valóban jelentős szerepet játszott a nemzedéki konfliktus, persze más-más jelentéssel. Az Egy makró emlékirataiban kiderül, hogy a fiatal nemzedék a hazugság korában él. Igaz, az gyakran kellemes hazugság volt, de erkölcstelen. Az Áttüntetések viszont arról szól, hogyan fogadja el a nemzedék a hazugságot és árulja el saját ifjúságát. A Parainézisben viszont már elmosódik a konfliktus, a nemzedékek elmennek egymás mellett. Az önmagával meghasonlott partizán nemzedék döbbenten szemléli a középkorú technokrata nemzedéket, amelyet immár csak a hatalom technikája érdekli, az, hogy hogyan konzerválja a meglevőt. Végül, a legifjabb nemzedék, amely egy talán soha sem létező tüntetés színhelyét keresi, de nem találja, minden kihullik az emlékezetéből, s saját identitása is felbomlik, azt sem tudja, hogy nacionalista vagy kommunista. Ennek az utórezgését még ma is észlelem. Tényleg, a Neoplanta avagy az Ígéret földjéből eltűnik a nemzedéki jelleg, s ehhez tudni kell azt is, hogy ez a regény valójában egy újabb ciklus második kötete. Az első volt a Bűnhődés, amelyet naplóregénynek neveztem, s egy Berlin felé tartó autóbusz utasairól szól, s ez a kísérteties út, tulajdonképpen alulnézetből szól Európáról. Ez a plebejusi kozmopolitizmusom következménye, hiszen az utcámban az emberek legtöbbet a nagyvilágról beszéltek, s a szüleim is arról álmodoztak, hogy egyszer kivándorolnak Kanadába vagy Ausztráliába. Az egyszerű, falusi emberek így őrizték a népmesék világát, a népi vándorlások emlékét. Éppen ezért 1956-ban Újvidékre kerülve döbbenten hallottam, hogy gúnyosan européernek gúnyolnak. Én viszont itt éltem bezárva egy kis térbe, és a magyar írók európai útirajzaival vigasztalódtam. A Bűnhődés tulajdonképpen ezeknek a tapasztalatoknak a számbavétele, a plebejusi kozmopolitizmus panoptikuma. Ebben már szó sincs a nemzedéki konfliktusokról. A Neoplanta szorosan kapcsolódik a Bűnhődéshez, előfordul, hogy ugyanaz a motívum más megvilágításba vagy értelmezésbe kerül, s itt már nem egy újvidéki utazik Európába, hanem a két világháborút, rettenetes etnikai konfliktusokat átélt európai XX. század „költözik” ebbe a városba. Végül a befejezés előtt álló Schlemihl fattyújából az derül ki, hogyan veri szét, hamisítja meg a kor a családtörténeteket, ezért ezt a művemet legszívesebben ellen-családregénynek nevezném. Tehát volt a naplóregény, a városregény és végül az ellen-családregény.

– A remény és a reménytelenség, valamint a gyengeség és az erő első pillantásra egymásnak ellentmondó energiái, hogyan függnek össze gondolkodásában? Hontalan esszék c. kötetében azt írja: „A remény gyengíti az embert, a reménytelenség erőt kölcsönöz neki.” Nem lehetséges, hogy léteznek olyan történelmi pillanatok, amikor éppen a gyengeség kölcsönözheti az ember számára az erőt? Vagy ez már egyféle krisztusi szemlélet?

– Az esszéim személyes jellegűek és inkább a keresés jegyében íródnak, ilyenképpen megelőzik a regényt. Az Egy makró emlékiratai előtt is esszében próbáltam regényem szellemét, kereteit keresni. Az egészen más dolog, hogy azután a regényszöveg törvénye eltérít az esszé gondolatvételétől. Ebben az értelemben az esszé a szó eredeti értelmében kísérlet marad. Az Egy makró emlékiratai előtt az Új Symposionban közölt esszék nem kerültek be válogatott esszékötetembe, a Hontalan esszékbe azért, mert kiforratlanoknak tartottam őket, de azért érdekesek. A regény után újra esszék következnek, amelyekben nem csak az előző regény a reflexió tárgya, hanem egy következő mű „előkészítése” is. Az idézett mondat is ebbe a kontextusban értelmezhető. Regényhőseim többnyire a remény jegyében szeretnének élni, de ugyanakkor bennem is él az utópia szelleme, s a legnagyobb vereségeimet és tévedéseimet is ennek köszönhetem. Ezért kellet papírra vetnem a mondatot, mely szerint jó lenne megszabadulni a reménytől.  Meglehet, hogy a reménytelenség csak egy vágyott túlélési stratégia. Nem bonyolódnék bele ebbe a kérdésbe, mert ez egy újabb esszét követelne. Aztán pedig újabb regényt. Ez egy igazi labirintus. Tévelygés. De lehet, hogy igaza van, van ebben némi titkos krisztusi szemlélet is, amiről nem illik beszélni.  Nem is merek.

– Tudna irónia nélkül élni? 

– Azt nem tudom megmondani, hogy tudnék-e, de abban biztos vagyok, hogy szeretnék. A Parainézis utolsó fejezete például az irónia kritikája. A legironikusabb művem, a Nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe (egyébként tele van Gombrwicz és Thomas Mann idézettel, parafrázissal) végül is egy drámáról szól, egy kisebbségi drámáról, amely ma is tart, csak nem akarjuk bevallani. Amikor írtam, a lelkem mélyén Thomas Bernhard haragja élt, s ezt jeleztem is a stílusparafrázissal. Utána az Exterritóriumban beláttam, hogy nem kell vájkálni a sebekben. Elég egyszer megbolygatni, aztán fájjon a seb(em). A későbbiekben nem kapott lángra, csak belülről parázslott Thomas Bernhard haragja. Ebben a közösségben ezt nem lehet folytatni, s ha éppen igazat akarok mondani, akkor hozzáteszem az is, hogy az egész Közép-Kelet-Európában. A Bűnhődésben inkább menekültem az iróniától, talán a groteszk felé. Ezen a prizmán keresztül tudtam legjobban érzékeltetni, hogy milyen gyarló játékszerei vagyunk a történelemnek. A Bűnhődésben oldottabb formában jelentkezik ez, a Neoplanta avagy az Ígéret Földjében keményebben, lehet, hogy a kritikusoknak igazuk van: ironikusabban, de én mégis úgy gondolom, hogy az iróniától menekülő ironikus vagyok.

– Újvidék metafora vagy valós tér?

– Mindkettő. Újvidék volt regényeim toposza az Egy makró emlékirataiban is. Aleksandar Tišma szerint ez volt az első modern, urbánus újvidéki regény. Még a hatvanas évek első felében írtam, amikor modernizálódni kezdett ez a társadalom. Aztán az Áttüntetésekben immár az elvesztett illúziók metaforájává alakult át, hiszen arról szólt, hogy a ’68-as nemzedék, hogyan árulta el illúzióit, avagy hogyan csalta tőrbe a történelem ezt a nemzedéket. Ebben a regényben Újvidék inkább a metafora, habár a helyszínek konkrétak, ugyanazok, amelyek a Neoplantában más értelmezésben felbukkannak. A nyolcvanas évek végén azonban úgy véltem, vissza kell térnem a „valós térbe” hiszen a pusztulás kezdetéről bizonyosodtam meg. Ezek a kisesszék Újvidék tereiről és utcáiról szóló mementóként is felfoghatók. A Peremvidéki élet című könyvem először szerb nyelven jelent meg 1992-ben s Aleksandar Tišma irt hozzá egy rövid jegyzetet. Amikor a könyv bemutatójára igyekeztem, Újvidéken alig pislákoltak a fények, s a terepszínű egyenruhásokkal teli városban éjszaka dübörögtek a harckocsik.  Egyébként az egyik kisesszét beemeltem a Neoplanta avagy az Ígéret Földjébe, amelyben Újvidék újra inkább metafora, a városról szól, s egyben erről a véres XX. rövidnek nevezett századról is. Arról a századról, amely gyártotta a reményeket, hogy romhalmazzá változtassa őket. Tehát ez a regény nemcsak újvidékről szól, hanem az 1914-ben kezdődő és az 1989-ben befejeződő századomról is. Az én századomról, ismételhetem Günther Grasszal.

                                                                                                                                                                                                               Sirbik Attila

Budapest a modernitás gettója lett. In. Népszabadság. 2015. május 2.
Szerző
Köztes helyzet. Beszélgetés Végel Lászlóval
Szerző
Alinda – Végel László
Szerző
Elolvasom
GOST "BLICA" Laslo Vegel: Danas je u modi nacionalizam s leptir-mašnom

GOST "BLICA" Laslo Vegel: Danas je u modi nacionalizam s leptir-mašnom

Levica je u Srbiji odavno odumrla, nemamo ni istinsku konzervativnu desnicu, a pravi liberali su usamljena ostrva, pa je trenutni partijski sistem u Srbiji obična politička pomija, kaže Laslo Vegel.

Sa našim poznatim dramskim piscem, esejistom i kritičarem razgovarali smo neposredno posle predsedničkih izbora.

Šta ste mogli da zaključite iz onoga što ste čuli za vreme kampanje?

Zaključio sam da zapravo nismo birali predsednika, nego parlament, to jest vladu. A predsednik bi sad trebalo jednako da predstavlja i članove partije i vanpartijce. Naročito je ovim potonjima potrebna zaštita jer su vanpartijci u Srbiji najugroženija vrsta. Međutim, kako bi neko mogao da bude moralni kompas, kad su za vreme izborne kampanje reči letele kao otrovne strele?

Šta su nam onda novo doneli rezultati izbora?
Jedina pouka proteklih predsedničkih izbora ogleda se u zalasku sunca onog nacionalnog radikalizma koji nastupa u bakandžama i da je sve prihvatljiviji nacionalizam s leptir-mašnom. Partije ekstremne desnice zajedno nisu dobile toliko glasova koliko je osvojio pukim šegačenjem Preletačević Beli koji je izveo javnu politiku pred krivo ogledalo.
Kažete da nam nedostaje nezavisna srednja klasa…Jak građanski srednji sloj neutrališe udarce vlasti i onda ona malo pazi, ali ako njega nema, kao što je to nažalost slučaj u našoj zemlji, onda vlast ima odrešene ruke i mogu da urade sa narodom šta god hoće.

A intelektualci, pisci?

Alber Kami je govorio da su u istoriji pisci posmatrali kako se ljudi u areni bore protiv lavova, a da se posle Drugog svetskog rata ta situacija promenila. Sada se pisci u areni bore sa lavovima. Ko su naši lavovi? Ti lavovi su uvek vlast. Sada se reforme prave da bi ostalo sve po starom. A što se intelektualaca tiče, trenutno je na snazi pokušaj da se ispolitizuju intelektualci, umetnici i pisci koji su uvek bili u manjini u ovom našem “ekspres-turbo-kapitalizmu”. Intelektualci van partija su tragični ili komični i njihova reč se slabo čuje. Vlasti je više stalo do toga šta imaju da kažu starlete nego pisci i intelektualci koji ne pripadaju nijednoj stranci.


I, šta nas čeka posle ovih izbora?

I na prošlim izborima svi su obećavali bolji život, ta lepa budućnost je postala svojevrsna droga, dok su penzije i plate krenule silaznom putanjom, a cene – uzlaznom. Nova klasa gospodstvuje, siromašnima nudi nadu, bogati su bogatiji, siromašniji će biti još siromašniji.


Kako komentarišete proteste mladih?

Mladi sve češće odlaze iz Srbije, i to je jedan od razloga zašto danima protestuju. Nezadovoljni su rezultatima izbora, nezadovoljni su stepenom slobode medija, ali ih iritira i to što vlada samo obećava nova radna mesta, a ne drži reč. Na scenu stupa nova generacija, koja nije doživela rat, ili ako jeste, bilo je to u ranom detinjstvu. Oni spontano osećaju krizu tranzicionih političkih elita. Nije isključeno da će studentski bunt malaksati, ali, kao što obično biva, politička elita u taj čas gubi svoju moralnu legitimaciju – ocenjuje Vegel.

Forrás: vegel.org

„A múlt mérge bűzlik körülöttünk” Beszélgetés Végel Lászlóval
Szerző
Elolvasom
Eldöntöttem, hogy maradok – Végel László, a hontalan patrióta
Szerző

Eldöntöttem, hogy maradok – Végel László, a hontalan patrióta

Decemberben két díjjal is elismerte a hazai irodalmi élet a Kossuth-díjas Végel László vajdasági író eddigi munkásságát; kiérdemelte a Városmajor 48 életműdíját és ő lett a közönségszavazatok alapján az Év írója, és vele együtt megkapta az Arany Medált. Legutóbbi regénye, a Temetetlen múltunk bár önéletrajzi mű, mégis a nemzeti kisebbségi lét évszázados történelmi traumáit villantja fel.

– Önéletrajzi regényéből, a Temetetlen múltunkból idézek: „Egyik napról a másikra turbópolgárok szállták meg a világot, miután egyetlen csendes európai éjszaka alatt a harcias kommunistákból tiszta lelkű hazafias nacionalisták lettek, akik innentől kötelességtudóan hivatkoznak hűséges és önfeláldozó nemzeti hivatásukra.” A balkáni válság, Jugoszlávia szétesése egyetlen mondatban elbeszélve. Sok magyar menekült el akkori hazájából eredendő hazájába, Magyarországra. Ön miért nem jött?

– Tanúja akartam lenni saját koromnak. Jóban is, rosszban is. Személyesen megfigyelhettem sok jelenséget, amelyek csak most terjednek szerte Európában. A hivatalos magyar nézetekkel ellentétben azt is megtapasztaltam, hogy a kisebbségeknek mindig jobb, ha sokféle nemzetiségű államban élnek. A nemzetállam természeténél fogva kisebbségellenes. A kormány lehet toleráns, hirdetheti a békés együttélés politikáját, de a nemzetállami hétköznapokban dominál a kisebbségellenesség. Hogyan éltem meg Jugoszlávia felbomlását? Kezdődött 1980-ban. Néztem a tévében Tito temetését. Városról városra haladtak a koporsóval, ahol megállt a vonat, a kamerák mindenütt zokogó embereket mutattak. Azt mondtam magamnak, a tévé megint hazudik, és elindultam a munkahelyemre. Az utcán látom, nem hazugság, az emberek valóban sírnak, én pedig egy szál farmerban és kockás ingben vagyok, semmi ünnepélyesség és gyász nincs rajtam. Gondoltam, ennek fele sem tréfa, így nem állíthatok be. Egy kávézóba mentem, ahol az albán tulajdonos is a tévére meredt, úgy kellett szólnom, hogy szolgáljon már ki. Megérezte a hangomon az idegen akcentust – mert hiába vagyok kétnyelvű, a magyar kiejtésem érződik a szerb beszédemen –, és megkérdezte, milyen nemzetiségű vagyok. Amikor megmondtam, a tévére mutatott, és így szólt; na, akkor mindketten ráfáztunk. Így történt, ezt meg is írtam a Bűnhődés című regényemben.

– Dramaturg volt az újvidéki tévében, ahonnan azonnal elbocsátották, már ismert író volt, többféle műhelyben dolgozott, tagja volt a híres európai, avantgárd szellemiségű Új Symposion folyóiratnak, hosszú évek alatt kialakult szakmai kapcsolatok, barátságok vették körül, mégis minden elszakadt?

– Tízévnyi szocialista válságpávatánc után felgyorsultak az események. 1989-ben egy csütörtöki napon fiatal kollégám még européer volt, ám hétfőre nacionalista lett. Vegyes házasságok bomlottak fel egyik napról a másikra. Én is elvesztettem sok barátot. Nem a politikai törés sebzett fel, hanem az, hogy az emberek kiárusították a lelküket, másképpen éreztek, barátkoztak és gondolkodtak.

– Akkor még egyszer felteszem a kérdést: nem gondolt arra, hogy önnek is mennie kell?

Eldöntöttem, hogy maradok. Láttam, hogy azok a magyarok is elköltöznek, akik korábban a kisebbségi hűség szószólói voltak, engem pedig liberálisnak neveztek. Ez a kilencvenes évek elején történt, amikor egész Közép-Európa liberális volt. Rendben van, gondoltam, akkor maradjanak a strázsán a liberálisok. Szerb barátaim és ellenfeleim is azt tanácsolták, hogy menjek. Az egyik korábbi újságíró-kollégám, akivel 1968 miatt jóban voltam, időközben a szerb nacionalista párt szószólója lett. Azt mondta, van befolyása, még teherautót is biztosít, mindent elintéz, csak menjek, mert higgyem el, minden madárnak a saját fészkében van a helye. Nincs ebben semmi rendhagyó. Jóakarattal díszített, borotvaéles, kegyetlen nemzetállami logika.

– Őszinte barátsággal közölte, hogy önnek itt nincs keresnivalója?

– Igen. Számára ez lett volna a logikus. Egyébként egészen 1996-ig viszonylag szabadon lehetett írni. Milošević kezdetben nem szorult az értelmiségiek támogatására, hiszen több mint kétharmados többséget élvezett. 1996-ban a helyhatósági választásokon Milošević pártja elvesztette a fővárost és a nagyobb városokat. Akkor bekeményített; kezdődött a kulturkampf, kezdték betiltani az ellenzéki lapokat, tévéket, rádiókat. Érdekes, hogy a kulturkampfot Aleksandar Vučić, az akkori propagandaminiszter, Szerbia jelenlegi köztársasági elnöke vezette. Felerősödött a pokoli populizmus. Ezt követte a NATO-légitámadás, majd Milošević bukása, amikor lángban állt a Parlament. Nem bántam meg, hogy maradtam. A balkáni pokolban sokat tanultam Európa jövendőbeli kacskaringós útjáról.

– Akkor beszéljünk a jobb időkről, mert hiszen manapság a magyar és a szerb kormány között jó kapcsolat. A szerb sajtóból is eltűntek a magyarellenes hangok. Aranyélet jött?

– A kisebbségi politikusok szerint a vajdasági magyaroknak soha nem volt ilyen jó dolguk. A szerb kormány orosz szívvel EU-útvonalra lépett. Bizarr kísérlet. Kétségtelen, hogy a hivatalos diskurzusból eltűntek a kisebbség elleni uszítások, viszont erősödik a nemzetállami eufória. Az eredendő nacionalizmus a kormányhivatalokból diszkréten az utcára, a hétköznapokba költözött. Beindult a kisebbségi elvándorlás. A vajdasági magyarok nem kívánnak a nemzetállami aranykorban élni. Amíg a titói Jugoszláviában a vajdasági magyarok büszkék voltak magukra, működtethették anyanyelvi kultúrájukat, addig erős volt a kötődés a szülőföldhöz. Ez a helyi identitástudat mára legyengült, ami szerintem végzetes, hiszen a fiatalok lelkiismeret-furdalás nélkül kivándorolnak a fejlett európai uniós országokba. Egész családok olcsón árulják a házukat, termőföldjüket, és távoznak. Szülőfalum utcáiban is fillérekért lehet házakat kapni. A demográfusok szerint tíz-húsz év múlva a vajdasági magyarság már csak folklórelem marad. Megéltem, hogy megszűnt egy politikai rendszer, amelyben nevelkedtem, szétesett az az ország, ahol születtem, a cunamira hasonlító exodus korát éli a kisebbség, amelyhez sorsom kötődött. Hontalan lokálpatrióta lettem, amiből mára jószerével már csak a hontalanság maradt. Ez íróként persze izgalmas állapot, regényeimben, a Balkáni szépségben, a Neoplantában és a Temetetlen múltunkban ez mély nyomokat hagyott, ami nem véletlen, hiszen mindig is a peremen, a határvilágban éltem. Lehet, hogy az európai jövő kísérleti alanya vagyok, ki tudja. Miért ne? Végül is a regényeim a történelem balekjairól szólnak. 

Elolvasom
Naša stvarnost je vesela apokalipsa

Naša stvarnost je vesela apokalipsa

Danas je veliki haos u nama. Oni koji su protiv liberalne demokratije, vode žestoku neoliberalnu ekonomsku politika. Ako ne postoji spoljni neprijatelj, onda se nađe unutrašnji. Oni koji zapovedaju „jedinstvo nacije“, napravili su najveći mogući razdor i društvu iu naciji. Nema mira u ovim zemljama. Bez neprijatelja ne može da se vlada. Strah mora da vlada, da bi se lakše prihvatio autokratski model

Laslo Vegel definisao je u podnaslovu svoje novo prozno delo kao autobiografski roman. Glavni junak Nesahranjene prošlosti, objavljene u Akademskoj knjizi, u prevodu Arpada Vicka, šljapka po kaljuzi celog dvadesetog veka, želeći da istraži prošlost i pronađe gde mu je mesto. Ključni događaji povesti poklapaju se prelomnim trenucima u njegovom životu. Rođen je 1941, a 1956, baš u godini Mađarske revolucije, krenuo je u novosadsku gimnaziju, pošto je sa ocem (rođenim 1914!), Biciklom stigao iz Srbobrana u Novi Sad. Nisu ga preskočile studentska `68, Titova smrt, krvave devedesete. Učestvovao je u promenama 5. októberbra; morao čak da se suoči s novom klasom, sa starletama, osećajući se kao uljez u vrtlogu stvarnosti. “Provalija je moj stvarni dom.”
S obzirom na to da je „povest falsifikovana“, moglo bi se reći da je taj lik dva puta prošljapkao kroz prošlo stoleće. I razumeo ga tek sada, između korica, slično dedi iz romana, ljubitelju cveća, koji je doživeo lepe avanture u Parizu, ali preveo ono što je tamo proživeo tek kad je pod starost, u Bačkoj Topoli, kupio francusko-mađarsku reki, šta je bilo šta.
Oštrouman ukoliko je reč o razumevanju društvenih previranja i izuzetno duhovit – Laslo Vegel jednim okom uvek vreba gde su francuske krempite, nadajući se da nisu spremljene za goste. Samo takav dar za sagledavanje sveta, iz perspektive autsajdera, ovako spretno održava u ravnoteži svet ličnih doživljaja sa tumačenjem krupnih istorijskih promena, sručenih za vrat vojvođanskim Mađarima.
Na početku citira Maraija. Na kraju u potpunosti ispunjava njegov zahtev. „Autobiografija je opravdana samo ako pisac svoje lično bivstvovanje doživljava kao mikrokosmos koji je organka dopuna univerzalnog bivstva. Dakle, ne izveštava o tome šta se desilo njemu i oko njega, već zapisuje kako se svet dogodio u njemu. ”

Roman ste jasno odredili kao autobiografski. Pisci to retko čine. U vašem slučaju sve je još složenije, jer imate dvostruko Ja.
Svet jednog manjinca uvek je udvostručen i kompleksan, jer čovek nosi u sebi svest da svaka stvar, svaka misao i svaka odluka imaju dva imena. To je nikad dovršena sinteza.

Bezdomnost predstavlja važnu reč u celom opusu. „Akrobata“ ste bezdomnosti?
Moj život ima svoju domovinu kao što i moj jezik ima svoju domovinu. U višenacionalnoj Jugoslaviji, ovo pitanje jeste postojalo ali se nije izoštrilo, jer je bio obezbeđen jedan permanentni prelazni status. U nacionalnoj državi, ta aporija je nužna, ona ne mora da bude političko pitanje, nego je jedan oblik ljudske sudbine. Avantura. Često čujem da se kaže da manjine imaju dve domovine. Lepo zvuči, međutim, ponekad imam osećaj da nemaju nijednu. Multikulturalizam nije neka lepa idila, on je u prvi mah možda divan i čudesan, ali je u stvari rizična avantura koja vodi ka ničijoj zemlji.
Ponavljate da pripadate generaciji nestalih očeva. Šta to znači? Dok opisujete išv s majčine strane, kažete da je rođen u manjinskoj zajednici, zbog čega je odmalena naučio da klima glavom.
Da, to je bio jedan veoma konkretan doživljaj iz detinjstva. U mom razredu bilo je dosta učenika koji su za svoje očeve tvrdili da su nestali. Posle više decenija shvatio sam o čemu je reč. Nedužne žrtve. Ti njihovi očevi bili su 1944/45. godine osuđeni na smrt i zatrpani u masovnim grobnicama. Bio je to odgovor za hladne dane zločina koji su hortijevci uradili 1942. u Novom Sadu. Njihova deca nisu smela da izgovore da su njihovi očevi ubijeni. O tim porodičnim tragedijama nije se pričalo ni deci, ni unucima. O tome je bilo strogo zabranjeno govoriti. Tabu téma. Pod tim teretom su naši očevi sklopili kompromis sa socijalizmom. Nije to bio kukavičluk, nego odvažnost.
Zašto o mađarskom svetu u Vojvodini govorite kao o „svetu u nestajanju“? Narator zaključuje da vojvođanski Mađar zvuči kao neka geografska odrednica, a ne kao koordinata određenog duhovnog prostora .
Demografi predviđaju da su vojvođanske manjine u nestanku, ili da će biti veoma sporadične – bez duhovnog uticaja. Veliko je pitanje da li bez etničke složenosti Vojvodina, osim administrativnog i geografskog – može biti i duhovni prostor. Teoretski može. Ali sada, u vremenu kulta homogén nacionalne države, ta šansa je minimalna. Ne mislim da taj kult karakteriše samo Srbiju, radi se o svim postkomunističkim državama. Suverena nacionalna država kontra Evropska unija – predmet je ogromne diskusije oko budućnosti Evrope. Iz te diskusije se vidi da Zapadna i Istočna Evropa nisu pronašle zajednički rečnik. Tvrdim da granica povučena u Jalti nije slučajna.
Glavni junak govori o precima. Nastoji da dokaže da ima prošlost, uspomene?
Uspomene svako ima, ali prošlost je u nestajanju. Ona je ostala nedovršena, po mom shvatanju, nesahranjena. Nijedna generation nije dovršila svoju istorijsku misiju, nego je bila primorana da je odbije. Od vatrenih komunista su preko noći postali nacionalisti, koji su falsifikovali svoju prošlost. Nisu je dostojanstveno sahranili, ne postoji konsenzus o njoj, što rezultira da nesahranjena prošlost bazdi oko nas, iu nama. Mi nemamo saglasnosti ni o socijalizmu, a još manje o devedesetim godinama, koje se vraćaju kao fantomske pojave. Ali sva ova dešavanja nisu samo manjinska stvar. U celoj Srednjoistočnoj Evropi i na Balkanu ponavlja se skoro identična helyzet. Naša istorija je circulus vitiosus.
Često pominjete Trijanonski sporazum …
Od Agneš Heler do Janoša Kiša – radi se o „kosmopolitskim“ filozofima – postoji tvrdnja da je Trijanonski mir bio duboko nepravičan. Ne kažu to samo nacionalisti. Mađarska je 1918. izgubila jednu trećinu građana mađarske nacionalnosti, i dve trećine teritorije. Kako je Janoš Kiš definisao: Mađarska je vodila nepravedan rat i dobila nepravedan mir. Oko toga postoji saglasnost, ali oko interpretacija uzroka i posledica Trijanona u Mađarskoj, ai šire, još uvek se vodi žestoka diskusija. Svi se slažu da je to velika trauma, ali ogromna je razlika u pitanju kako da se prevaziđe ta trauma.
U Nesahranjenoj prošlosti pronalazimo zaključak da smo „upali u kapitalizam sa neljudskim licem, kao žaba u pomije“. Sanjarili ste o „boljem socijalizmu”, a završili u „lošijem kapitalizmu”.
Krajem osamdesetih, Mihnjik, Havel, Konrad – rekao bih cela srednjoistočna evropska intelektualna opozicija – sanjala je o socijalizmu sa ljudskim licem, a dobila je kapitalizam sa neljudskim licem. Danas je veliki haos u nama. Oni koji su protiv liberalne demokratije, vode žestoku neoliberalnu ekonomsku politika. Oni koji zapovedaju „jedinstvo nacije“, napravili su najveći mogući razdor i društvu iu naciji. Nema mira u ovim zemljama. Ako ne postoji spoljni neprijatelj, onda se nađe unutrašnji. Bez neprijatelja ne može da se vlada. Strah mora da vlada, da bi se lakše prihvatio autokratski model.
O sedamdesetim godinama pišete kao o „olovnim“.
Ubeđen sam da su kolevku Miloševića počeli da ljuljaju početkom sedamdesetih; „Antibirokratska revolucija“ és „jogurt revolucija“ počele su sa antiliberalnom i populističkom kampanjom sedamdeset prve. U toj kampanji, socijalizam je izvršio samoubistvo. Kompromitovana je i sama ideja. U praznom prostoru je nikao etnicizam, čiji koreni su u antiliberalizmu.
U romanu je bitan žargon. Ne mislim pritom samo na sočne opise doživljaja sa prostitutkama. Prve generacijske razlike ne otkrivate u politici, već u jeziku. Arpad Vicko je sjajan prevodilac! Koristi reč: šojkan. „Bio sam šojkan budućnosti.” Kako da ne ispadnemo šojkani budućnosti?
A što da ne? Inače nemamo nikakvu šansu. Za utehu da kažem, bolje je biti šojkan budućnosti, nego dobrovoljni rob sadašnjosti. Šojkan ostaje na margini i bar ima minijaturnu slobodu. On poznaje Eshilovu dramu Okovani Prometej, u kojoj piše da moćnike možemo pobediti pomoću lukavstva. U mračnim vremenima – setite se Brehta – maska ​​klovna može biti i varka. Današnji Prometeji orr masku klovna, oni su podstanari margine. Duh pobune danas postoji samo na margini.
Sociolozi su 1968. naučno utvrdili da je mlada generation potonula u apatiju. U svom prvom romanu Memoari jednog makroa, pored ostalog, opisujete propast, nemogućnost pobune. Na koji način gledate na različite vidove aktuelnih protesta?
Danas je taj roman aktuelniji nego kada sam ga napisao, ali mladoj generaciji danas je mnogo teže nego u šezdesetim. Tada su bar postojale neke iluzije. Danas se mladi ljudi socijalizuju po kanonima devedesetih i traže svoje mesto u kleptokapitalizmu, pod uticajem velike medijske klopke. Tragove pobune ne vidim, postoje samo fragmentarne demonstracije. Postoje opozicijske partije, ali bez prave alternative.
S tim u vezi sigurno je 5. októberbar. Danas tu revoluciju smatrate iluzijom. “Oterali su one koji su se vrlo brzo vratili.”
Tada nisam pomislio da je to tuan dan propasti iluzije. Današnja apatija je čedo poraza 5. októberbra, ali taj poraz szabályrali smo mi sami, jer smo ga izglasali na slobodnim izborima, i time zapali u veliku krizu. Mnogi kažu da je to „samo“ politička kriza. Ja bih rekao da se radi pre svega o civilizacijskoj krizi. Svaka istina postaje relativna, javni život se varvarizuje, vrednosni system diktira žuta štampa, kultura postaje nepotrebna. Ona je praktično preseljena u azil.
A naivni optimizam povezan je sa nesahranjenom prošlošću!
U politici vlada višak optimizma, au životu višak pesimizma. Kada govorim o nesahranjenoj prošlosti, mislim na dramu Sofokla, na Antigonu, koja je u ime opšteljudske vrednosti kršila zakon tiranina, pa je dostojanstveno sahranila svoga brata. Bojim se da mi ne želimo da rušimo autoritarne systeme, ne protivimo se kolektivističkim normama, nego imamo nostalgiju za „tiraninom sa ljudskim licem“ és a nacionalnim oznakama. Posle svega toga čudimo se da Kreont stalno pobeđuje.
Ne zaboravimo društvene elit. Ukoliko elita isključivo služi zajednici, au polemici s njom ne ide korak ispred, „ostaje plen nazadne politike bez slike budućnosti“.
U Srbiji deluju intelektualci koji zaslužuju najveće priznanje jer se već trideset godina uporno bore za slobodno i pravično društvo. Sizif je, pored njih, naivni početnik; na kraju krajeva srećan, kako je Kami objašnjavao … Mi nemamo takve srećne Sizife. Imamo odvažne pojedince, ali nemamo pravu intelektualnu elitu koja se ne udvara masama nego stvarno ide korak ispred. Oni koji su ispred, dinosaurusi su pred izumiranjem. Obično izumru još u mladosti.
Stvarnost posmatrate kao narodno-nacionalni igrokaz. Šta prikazuje?
Veselu apokalipsu.

Forrás: vegel.org